12. fejezet
Búcsú


A Nap hétágra sütött, és az ég gyönyörűen kéklett. Az apró bárányfelhők lomhán ballagtak az égbolton. A lágy szellő a közeledő nyár illatát hordozta magával, de nem csak ezt, hanem valamiféle változást is. Ez érezhető is volt mindenfelé, akár egy figyelmeztető jelzés, először csak halkan, majd egyre hangosabban kiáltja a veszélyt. A kastély parkja ennek ellenére tele volt élettel. A zord télnek, már nyomát sem lehetett látni.


Az egyik félreeső helyen, a zöld gyepen egy tejföl szőke fiú feküdt, és gondterhelten az eget kémlelte. Meglógott a vizsgákról és a parkba menekült. Hamarosan már nem lesz ilyen gondtalan az élete – tűnődött nehéz szívvel. Susogó szellő vidáman játszott tincseivel, megcsiklandozva velük a fiú orrát. Körülötte lágyan zizzent a sok ezernyi fűszál, mintha titkokat akarnának elsuttogni a fülébe, de soha nem érthették meg egymást, pedig Dracónak most szüksége lett volna iránymutatásra. Mégis olyannyira nyugtatta a finom susogás, hogy képes lett volna elaludni. Hamarosan megtudják a szülei, hogy nem vett részt a vizsgákon, így már nem maradt sok ideje.


Draco becsukott szemmel hallgatta a természet zenéjét, ami ellazította. Most is egyedül volt, de a magány segített egy kicsit. Úgyis mindenki mással el volt foglalva, főleg a hamarosan elkezdődő nyári szünet örömével, így nem is figyeltek rá. Kinyitotta a szemét, s amikor újra felnézett az égre, egy sast látott meg, nem is olyan mesze, ahogy kecses szárnycsapásokkal repülte át a kék éget. Milyen szabad! – gondolta magába. Szabadság… korlátok nélkül akármerre repülhet, és senki, de senki nem állhat az útjába. Milyen szép is lenne, ha ő is ezt tehetné? Nem kötődne semmihez, csak szállna, és nem törődne semmivel.


De a sors nem ezt a szerepet szánta neki, hanem egy másikat, ami sokkal nemesebb volt, mint azt valaha is gondolta volna. Egyelőre még maga sem sejtett semmit sem az elkövetkezendő jövőjéről, viszont bízott abban, hogy nem lesz semmi baj. Az idő homokja jócskán a végére járt… Elérkezett hát a cselekvés ideje, nem várhat tovább lépnie kellett. Az életben maradáshoz, csak ez az egyetlen megoldás. Már tudta, hogy hol fog elrejtőzni, de meddig? Arról még fogalma sem volt. Megelégelte a heverészést és céltudatosan elindult vissza a kastélyba.


Ez az a nap, amikor örökre itt hagyja Roxfortot – gondolta Draco. Még egyszer végignézett a parkon, a Tiltott Rengetegen és az üvegházakon. Nehéz lett a szíve, és érezte hiányozni fog neki ez a hely az utolsó fűszálig. Nem osztotta meg fájdalmát senkivel sem, senki sem tudta mire készül, de ezen az alkonyon eltűnik innen. A csomagja már készen várta a szobájában. Már csak egy dolog maradt hátra: megkeresni az egyetlen embert, akitől el akart búcsúzni.


***

Ezen a gyönyörű napon, nem sok gyereknek volt kedve a négy fal között maradni. Már csak pár nap volt hátra a tanévből, ez néhányuknak a rég áhított szünetet, mások számára belelépést jelentett a nagybetűs életbe. A tó melletti nagy tölgyfa tövében három jó barát üldögélt. Hermione, mint mindig, könyvvel a kezében üldögélt, természetesen Harry és Ron rosszalló pillantásainak kereszttüzében.

– Jaj, tedd már le azt az átkozott könyvet! – sopánkodott Ron. – Már minden vizsgán túl vagyunk, szóval már felesleges nézegetned.

– Csak még ellenőzöm, hogy a…

– Biztos jól válaszoltál. Ha engem kérdezel, akkor neked egy teljesen új osztályzatot kell adniuk a tanároknak, mondjuk nagyon kiváló vagy fenomenálist. – szólalt meg Harry álmodozó hangon.

Csak fél füllel hallgatta barátait, ugyanis figyelmét inkább a tó pártjára szegezte, ahol Ginny Weasley üldögélt és éppen levelet írt, nagy buzgalommal. Aztán tekintete egy másik lányra vetődött, aki egyszeriben elhomályosította a vörös hajú lány szépségét. Önkéntelenül is kihúzta magát és már nem is nagyon figyelt a barátaira.

– De én is tévedhetek! – szólalt meg Hermione védekezően. – Tudjátok, hogy rengeteg nehéz kérdés volt…

– Kétlem, hogy pont te tévedtél volna. Az is lehet, hogy azok tévedtek, akik a kérdést feltették. Te vagy az iskola legjobbja. Nem hiszem el, hogy bármit is elszúrtál volna. Nincs az az ember, aki felvenné veled a versenyt – hízelgett neki Ron. – Hét év tanulás azért legyen már elég.

– Ez így igaz – helyeselt Harry. – Lazíts egy kicsit! Itt van az egész nyár.

– Köszönöm a dicséretet, de akkor sem győztök meg. Tudnom kell a helyes választ. – Ron lemondóan megcsóválta a fejét. Harrynek pedig elege lett az érvelésből, egy ügyes mozdulattal megszabadította a vaskos olvasmánytól.

– És most velünk fogsz beszélgetni. Nem gondolsz többet a vizsgákra. Azokon már úgysem tudsz változtatni – mondta Harry tárgyilagosan. Hermione tüntetőleg karba tette a kezét.

– Jó rendben. Akkor, miről akartok beszélni? – tette fel a jogos kérdést Hermione, de még mindig az eldobott könyv után kémlelt.

– Mondjuk arról, hogy miért mész Franciaországba tanulni? – A lány sóhajtott egyet és barátaira nézett.

– Mert felvettek az ottani legjobb aurorképzőbe – mondta a boszorkány. – Meg sem várták a RAVASZ eredményeimet. Nem gondolod, hogy ezt ki kellene használnom?

– Nem mondod? – szólalt meg Ron epésen. – Nem nézz minket hülyének! A tényeket mi is értjük, de az okokra vagyunk kíváncsiak. Miért akarsz minket itt hagyni?

– Pedig néha nem vagytok normálisak. Még most sem felejtettem el a jelenetet, amit Malfoy miatt rendeztetek. – A lány szándékosan nem a Draco nevet használta, s így megspórolt magának egy jó adag Ron féle példabeszédet.

– Jó, jó, de most arra vagyunk kíváncsiak, mi vitt rá, hogy elhagyd az országot? – kérdezte Harry.

– Szeretnék megismerkedni az ottani nyelvvel, kultúrával és különben is ott sokkal magasabb szinten tanulják a varázslást, mint ott, ahova ti mentek. – Az igazság pedig az volt, hogy el akart menni innen és maga mögött hagyni mindenkit. Voldemort egyelőre még lapult, építgette a saját seregét, ő pedig még nem volt képes megvívni a harcot. Így azt sem kellett végignéznie, ahogy Draco és a barátai egymás ellen harcolnak.

– Mióta tudsz te franciául? – nézette rá hitetlenkedve Ron és kizökkentette a lányt a merengésből.

– Régen azt tanultam és van néhány francia rokonom is – válaszolta rögvest Hermione.

– Gyere oda, ahova mi – mondta Ron, mintha ez mindenki számára olyan egyszerű lett volna. – Egy évig szinte alig láttunk, most még egy évig így lesz. Mi így együtt vagyunk erősek.

– Nem volt elég nektek ez a hét év? – nevetett a lány. – Különben is nem maradok ott olyan sokáig.

– Nagyon hiányozni fogsz nekünk! – közölte a két fiú egyszerre.

– Jaj, fiúk ti is nekem, de nagyon! – Hermione elfátyolosodott szemmel szólalt meg újra és szorosan magához ölelte őket. Olyan jó lett volna mindent elmondani nekik, de ezt nem tette. Egyedül Dracóval akart erről beszélni, de ő meg nem volt hajlandó vele szóba állni.

– Tényleg te hol töltöd a nyarat? – kérdezte Harry. – Én, hála az égnek, már nem Dursleyéknél, hanem végre a hivatalosan is beköltözhetek a főhadiszállásra. Igaz, Ron?

– Úgy van és mi is ott leszünk veled – nevetett Ron. – Valakinek vigyáznia is kell rád.

– Én a szüleimmel Észak-Írországba megyek egy kis időre – mondta végül a lány. – Hiányoznak és nagyon keveset voltam velük az utóbbi időben.

– Akkor nem is fogunk találkozni, mielőtt…

– Ronald Weasley, hát úgy ismersz, mint aki csak úgy otthagyja szó nélkül a legjobb barátait? Nem szabadultok meg tőlem ilyen hamar, az egész augusztust veletek töltöm.

– De jó!

– Szerintem is – mosolygott a lány. Majd álmodozva végignézette a napfényben fürdő parkon. Mennyire fog neki ez a táj hiányozni… Hiszen itt lett az élete teljesebb és itt kapta meg minden különös képességére a választ. Szeretette a tanárai, barátokat szerzett, és könyvei segítségével már nem volt az az elveszett kislány, aki a feje tetejére állította a könyvespolcokat. Vajon lesz lehetősége visszajönni ide? – tűnődött magában. Aztán bekapcsolódott a két fiú beszélgetésébe. Még sokáig üldögéltek a fa alatt, aztán amikor alkonyodni kezdett elindultak befelé.


***


Hermione fáradtan lépett be a Dracóval közös klubhelyiségbe, ami most a lenyugvó nap vörös fényében fürdött. Az előtér közepén egy utazóláda foglalt helyet. Félreérthetetlen utalás volt, amitől egyből elszorult a torka. Eljött a pillanat, amitől egyszerre rettegett és izgatottá vált. A lány szíve megdobbant és zavartan kereste szobatársát. Draco a kanapén ült maga elé meredve őrlődött. Most más volt, mintha egy hónap alatt felnőtt volna és kitörölte az a nyafogó gyereket, aki volt. Hermione most látta először álca nélkül, kendőzetlen arcát, amit eddig titkolt mindkettőjük előtt. A látvány leírhatatlan volt.

Mikor a fiatal férfi meghallotta Hermione lépteit, felemelte a fejét és egyenesen lány szemeibe nézett. Hermionéba belehasított a felismerés, de nem akarta elhinni. Ilyen hirtelen elmegy? – gondolta a fiatal boszorkány magában. Csak állt és mereven bámult a súlyos utazóládára. Nem bírt ránézni, az egyetlen mardekárosra, akit bátrabb volt, mint amilyennek mutatta.

– Már is elmész? – kérdezte végül enyhén remegő hangon. A torkát szorongatta egy érzés, amit nem akart és talán nem is tudott volna megnevezni

– Muszáj. – Draco felállt és elindult felé. Halványan elmosolyodott, egészen közel ment hozzá, alig egy fél lépés választotta el őket egymástól.

– És hova mész? – jött az újabb kétségbeesett puhatolózás. Nem válaszolt rögtön, hanem ráérősen simogatta meg a finom női arcot, s letörölt egy könnycseppet róla, majd újra tisztes távolságba húzódott.

– Nem mondhatom meg. – Rázta meg a fejét szomorúan. Nagyon nehéznek érzett minden egyes pillanatot. Kinyújthatta volna újra a kezét, megérinthette volna, de úgy gondolta már ezzel is túllépne egy határt. – Veszélyes lehet mindkettőnk számára.

– Értem – mondta szomorúan és erőt véve magán elindult befelé a szobájába, de végül megtorpant, megfordult és újra Draco szemébe nézett. – Draco!

– Tessék – szólt bársonyos hangon, még várta, hogy rendesen is elbúcsúzzanak. Hermione sutba dobta minden elvét, pár gyors lépttel odament a fiúhoz, aki pont ezen a napon lépett a felnőtt korba, és szorosan magához ölelte. Elmosta a köztük lévő határokat. Draco először sután viszonozta az öletést, de aztán engedte, hogy a boszorkány az ölelésébe simuljon. Olyan egyszerű volt, vele annyira könnyűnek tűnt, mintha nem született volna másra. Engedett a görcs a karjaiban, ellenben a szíve összeszorult.

– Vigyázz magadra! – Csak ennyit tudott mondani, mert a könnyek égették a szemét, hangja elcsuklott. Mihez fog kezdeni Draco? Mi lesz feladata? A megválaszolatlan kérdések összezavarták. Szíve hevesen dobogott és arca égett az érintéstől, amikor a fiatal férfi végigsimította. Gyengéd volt és tele volt szomorúsággal a szürke szeme. – Nem akarom, hogy elmenj!

Draco mosolyogva nézett a lányra és kihúzta a talárja alól az ezüst nyakláncát. Hermione egy ideig figyelte, majd követte a példáját. Nem sokkal később a főnixes medál ott lógott a fiatal mardekáros nyakában, s a sárkányos pedig az övében.

– Még találkozunk – ígérte bíztató mosollyal és elindult az ajtó felé. De most rajta volt a sor, hogy megtorpanjon.

Holnapot talán meg sem éri, így nem várhatott azzal, hogy ha megteszi azt mire már jó ideje vágyott. Még oly közel volt hozzá Hermione. Visszafordult és a könnyeivel küszködő lány elé állt. Átölelte, szorosan belefúrta arcát a mogyoróbarna hajzuhatagba, aztán megcsókolta a cseresznyepiros ajkakat. Fergeteges ugyanakkor fájdalmas élmény volt számukra ez a röpke pillanat, amiben mintha egy életet éltek volna le. Talán ez volt az utolsó alkalom, amikor így együtt, egymás karjaiban lehetnek? Még maguk sem tudták.


Ebben a csókban, minden benne volt, amit egymás iránt éreztek. A szerelem apró jelenléte, az elválás fájdalma és a tudat, hogy a soros elválasztja őket egymástól, mielőtt még érzéseik kiteljesedtek volna. Nem volt szükség szavakra, mind a ketten tudták mit érez a másik és ez a legkevésbé sem volt hamis. Draco úgy gondolta ennél igazibbat soha nem találhat. Megfogta a lány hideg kezeit és lenyugvó nap fényében állva, homlokukat egymáshoz érintve, néma szavakkal búcsúzott tőle.

Eljött az elválás szörnyű perce, nem maradhatott tovább. A fiáker készen állt és nem várt tovább. Hermione segélykérően nézett a fiúra, akinek a vonásai megkeményedtek és szinte jéggé dermedtek a szemei. Erős, elszántás és élni akarás érzései viaskodtak benne.

– Draco, én…

– Ne mondj semmit! – suttogta, még utoljára ránézett a lányra, aztán elengedte a kezét és kiment a folyosóra. Morgana la Fay portréja kíméletlenül becsukódott maga mögött. Kint megállt egy pillanatra, majd megrázta a fejét, aztán maga előtt lebegtetve a ládáját elindult kifelé a kastélyból.


Bent a szobában Hermione magába roskadva ült le a kanapéra és szabad utat engedett könnyeinek. Olyan fájdalmat érzett ott belül, mint még soha. Eddig nem akarta elismerni, de most már biztosan tudta, hogy szerelmes Dracóba, és ez még csak enyhe kifejezés, őrülten belé van esve. Hogyan történt? – maga sem tudta pontosan. Átkozta magát, amiért csak most jött rá erre és eddig eltaszította magától őt. Ugyan eljátszott a gondolattal, viszont biztos volt benne, hogy ha a férfi marad, akkor sem teljesedhetett volna be semmi közöttük.


Felkelt a kanapéról és könnyes szemmel az ablakhoz sétált. A nap lassan haladt lefelé a horizonton, vörösre festve a tájat. Sugaraival megpróbálta a lány sajgóan fájó szívét meggyógyítani, de nem sikerült, mivel erre csak egy gyógymód lett volna hatásos. Hermione elment az ablaktól és bement Draco szobájába. Nem tudta miért megy be oda, de ez most nem számított. Egyedül abban bízott, hogy a fekete unikornis nem tévedett, amikor magához engedte Dracót és meglátta benne a jóságot. Hermione bízott a benne rejlő jóban és fényben, ami erősebb volt a sötétségnél. Merlinhez fohászkodott, kérte, hogy vigyázza a fiú lépteit.


Ahogy egyedül állt a Draco nélküli szobában, az szinte kongott az ürességtől. Pár napja még minden szegletéről ordított a tulajdonosának jelenléte, most pedig csak némán, lakatlanul tátongott. A sivárság látványa még jobban elszomorította. Bent már nem volt semmi, csak az üres szekrény, a csupasz íróasztal és a zöld ágytakaróval hanyagul leterített ágy. Minden eltűntetett, minden apróságot, pergament, könyveket, ruhákat és úgy tetszett, mintha soha nem lakott volna itt senki sem. Miért is jött be igazából? – tette fel a kérdést magának Hermione. Emléket akart tőle, semmi mást, de nem talált semmit sem.


Egyedül a nyakában függő aprócska sárkány maradt neki tőle. Összezárta körülötte a kezét és erősen rá gondolt. A lány szomorúan ült le az ágyra, és szorosan magához ölelte a gazdátlanul hagyott párnát, amin Draco kölniének illata még éreztető volt. Ez volt az egyetlen, ami itt maradt neki utána, ám ez is csak egy tünékeny apróság semmi más. Hamarosan ez sem marad meg neki. Érezni akarta a férfi ölelését, csókját és elveszni szemének mélységében. Akarta, hogy beteljesüljön a szerelme, akarta, hogy újra megölje. De nem történt semmi. Varázsütésre nem lehetett ezeket a dolgokat helyrehoz.


Hermione magára húzta a takarót és a párnát dédelgetve sírt tovább. Könnyeket ejtett egy soha be nem teljesült szerelemért. Becsukott szemmel gondolt a fiúra, minden mozdulatát felidézte és kétségbeesetten kapaszkodott a vele kapcsolatos emlékeibe, amik már most halványulni kezdtek. Az ajkai még őrizték a csók emlékét, de lassan kihunyt a tűz. Egyedül csupán az emlékek maradtak, amikor a szemébe nézett, amikor megcsókolta… mindez szép is volt, és kegyetlenül, kínzóan fájdalmas is. Aztán a gyötrődés lassan megszűnt, és átadta helyét az álomképek nélküli álomnak.

"Szembenézni az élettel, mindig szembenézni az élettel, és tudni, hogy mit jelent… Végül tudni, tudni szeretni olyannak, amilyen, és azután eltaszítani."
/Az Órák/

***

A naplemente fényében, egy tejföl szőke hajú fiatal férfi alakja jól kivehető volt, ahogy egy fiákerhez siet, és elhagyja Roxfort biztonságot nyújtó falait. Megszervezte a menekülését, nem tudott róla senki, nem állíthatták meg, s így volt jó. Nem tudta mi vár rá, azt sem hogyan fog boldogulni a továbbiakban. Csak egy dologban volt biztos: nem lesz halálfaló. Még ha meg is kell halnia azért, hogy szabad lehessen. Erre lássuk be minden esélye megvolt, viszont nem kevesebb, mint a túlélésre. Nem tudta senki sem hova megy és mik a tervei, kivel hozza majd össze a soros. Csak haladt előre a jól ismert világba, ahonnan majd az ismeretlenbe távozik.

Hermionénak is csak csókot hagyott emlékül, minden más a bizonytalanság fojtó ködében maradt. Így lesz számára a legjobb – gondolta elszántan, így megvédi másoktól is. A legnehezebb az lett volna, ha beszélt volna az érzéseiről. Az elválás fájdalma mindenhogyan borzalmas volt. Azt akarta, hogy ő biztonságban legyen, az egyetlen, aki iránt olyasmit érzett, amit fiatal szíve soha sem, senki iránt. Talán az idő segít mindkettőjüknek felülemelkedni az érzéseket. Vajon ez is csak egy diákszerelem lesz, amire jó visszagondolni, megmelengeti a szívet? Vagy átível az időn és mindig pislákolni fog. Draco nem volt annyira szentimentális, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozzon.

Büszke volt magára. Nem hagyott nyomokat. Hermione is csak annyit tudott, hogy ő elment Roxfortból. S a csekély tudás most hasznosnak bizonyul. Legalábbis, ha valaki megkérdezni, mert az biztos, hogy az apja nem fogja annyiban hagyni ezt. Még akár hajtóvadászatot is indíthat ellene, ha… Nem akart erre gondolni. Voldemort haragja a családján csattan majd. Önzőnek érezte magát, de nem hagytak neki mást választást. Mindent maga mögött hagyott: iskolát, családot és a szerelmet.


Nevezhetnénk a lépését megfutamodásnak, de mi mást tehetett volna? Az idő kérdése, hogy Voldemort újra elég erőt szerezzen és megtámadja a varázsvilágot. Draco száméra sem maradt más lehetőség, hogy elkerülje a végzetet, amit Lucius Malfoy szánt neki. Hermione minden tekintetben segített neki elindulni egy másik úton. A párbajuk, a közösen eltöltött hónapok és az egymás iránti érzések teljesen megváltoztatták. Eddig sem volt gonosz, de ráébredt, hogy az az ember sem volt, akivé az apja próbálta formálni.


Még egyszer utoljára visszanézett a kastélyra, amely egykor oltalmat jelentett számára, ahol eddig legszebb évét töltötte, és itt találta meg a szerelemet, ami most a legnagyobb fájdalmat okozza neki és szerelmének. Eszébe jutott Hermione szomorú arca, ahogy rá nézett azokkal a barna szemeivel, szívébe mart ez az emlék. Legszívesebben visszament volna hozzá, hogy újra a karjaiba zárhassa, és soha, de soha ne engedje el. Bátor, de örült tett lett volna, inkább megpróbált előre nézni, előre, a jövő felé.


Nem tehette meg egyszerűen, hogy oktalanul cselekedjen, bármennyire is rossz volt ez az érzés, ami szinte meg akarta ölni. El kell mennie, mert így esélye sem lenne, hogy apja akarata ellen cselekedjen. Nem léphet vissza, már nem. Egyedül volt, segítség nélkül és társa csupán a bizonytalanság volt. Egyetlen vigasza az volt, hogy lelke legmélyén érezte, még találkozni fog Hermionéval. A reményt nem hagyta kihunyni a szívében. A fiáker megállíthatatlanul suhant el a már jól ismert úton.


A lenyugvó nap utolsó sugarai, még megvilágította a szomorú fiú arcát, majd nyugodni tért, átadva a helyét a jótékony sötétségnek, ami eltakarta a kastélytól távolodó fiákert és a benne ülő Dracót. A fiú ránézett még egyszer a távolodó kastélyra, oda ahol a régi otthonát sejtette. Szeretlek, Hermione! – gondolta keserűen.


A nyakában lévő főnix medálban lévő rubinok különös ragyogásba kezdetek és ez nem volt másként a sárkány medálban lévő smaragdkövekkel sem, ami már Hermione nyakában függött, de ezt a két fiatal nem látta. Mindketten úgy érezték, mintha egymástól való elválás mégsem jelentett volna teljes leválást, csupán csak fizikait, de lelkit soha. Mélyen eltemették magukban ezt az érzést.

A horizonton ezernyi apró csillag fénye jelenet meg. A hold is megmutatta irigy, sárga fényét, de csak halványan nehogy az utazót, bárki is észrevegye az oltalmazó sötétségben. Messze jótékony, sűrű, sötét felhők gyülekeztek, s hamarosan beborítják a környéket. Sípszó harsant a levegőben, amikor a Roxfort Express elhagyta egyetlen utasával a peront.


„A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.

Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.”

( Rainer Marie Rilke : A nap lenyugszik)

Count of comments: 0