5 évvel később

13. fejezet
Üldözés


Fullasztó volt a némaság a sötétségben. A levegő, mintha állt volna és megtelt valamiféle nehéz párával. A fák levelei, ágai nem mozdultak, semmi zizzenés vagy zizegés, csak mélyen gyökerező feszültség. Az éjszakai hangjai most elmaradtak – ez baljós előjelnek tűnt. Léptek nyomai látszottak a puha földön. Nem túl régen még esett és a fákkal szegélyezett mező felé minden egyes lépésre besüppedt a talaj. Nem volt nehéz megtalálni őket, hiszen nem titkolták a helyzetüket. Erősebbek voltak, ősi mágiát űztek és különösen kegyetlenek voltak. A druidák a leghosszabb nyári napot ünnepelték most, s éltették a napistent, de egyben egy szörnyű rituáléra készültek. Kelta varázsigék ütemes kántálása hallatszott; lüktetve, egyszerre hangzottak el a szavak, minden egyes szótag ősi volt és mágikus erővel teli, melyet ütemes dobszóló kísért. A levegő vibrált a benne felgyülemlett energiától. Az extázisba esett alakok sziluettjei lepték el a mezőt és hirtelen magasba törő tűzzel gyújtották meg a máglyát. Nem törődtek a külvilággal, s ezt használta ki egy maroknyi varázsló és boszorkány, akik lassan körbevették a mezőt.


Hangtalan léptekkel haladtak, s néhol feltűnt egyszer-egyszer egy-egy sötét árny az éjszaka homályában. Lassan osontak közel a kántáló társasághoz. Alaposan megfigyelték a druidák minden egyes rezdülését, keresték a gyenge pontokat és feljegyezték a varázsigéket. Az utóbbiak néha értelmetlennek tűntek, ellenben segített, hogy megértsék őket. A csuklyás alakok hatalmat akartak, ki akartak törni a mellőzöttségből és leigázni a pálcás népséget, akik szerintük mit sem tudtak a mágiáról. Sejtelmük sem volt, hogy mennyire közel kerül hozzájuk a pálcaforgató ellenség. A varázsló csapat készenlétben várt az alkalmas pillanatra. A meglepetés erejével akartak rajta ütni a druida hordán.


Az egyik tölgyfánál, komoly tekintetű nő figyelte az eseményeket. Fekete, bőrből készült ruhája volt és egy különleges köpeny védte, az anyagát varázslattal kezelték, minden egyes szálat megigéztek, így minden terepen képes volt alkalmazkodni a környezethez, sokkal könnyebb volt így a rejtőzködés, ha percek alatt a tereptárgyak színe szerint változott a köpenye. Bakancsát a legfinomabb sárkánybőrből készítették, kimondottan a terepgyakorlatokhoz igazították, bár már sajgott a lába a sok gyaloglástól. Azonban már rég megtanulta, hogy nem érdemes panaszkodnia, az auror testületben nem elfogadott a nyafogás. Haját szoros kontyba kötötte, amiből itt-ott pár szál göndör tincs lógott ki. Szorosan a tölgyfához simult, majd lassan tekintetét a mező felé emelte.


A többiekkel együtt csöndben várt, hogy lecsaphasson. A nő halkan felsóhajtott. Még egy éve sem volt, hogy belépett a Főnix Rendjébe, de cseppet sem volt tapasztatlan. Három és fél éve volt auror, s már elég gyakorlattal rendelkezett, hogy részt vehessen a szervezet munkájában. Persze a Rend hivatalosan nem is létezett, a Minisztérium bőszen tagadta a törvényességét, egyes esetben a létezését; noha olykor-olykor kénytelen volt együtt működni vele. Most sem volt ez másként. Hermione Granger, Roxfort legkiválóbb diákjainak egyike volt azoknak, akik megfeleltek a Minisztérium elvárásainak és a Rendnek is. Az elmúlt évek zavargásai, rendbontásai egyre csak szaporodtak, így mindenkire szükség volt. A nő keze vasmarokként fonódott a rózsafa pálcája köré. Már korábban is beléphetett volna a Rendbe, de sokáig nem tudta elkötelezni magát. Egészen addig halogatta a döntést, amíg rá nem jött, hogy aurorként kevesebbet tehet a békéért. A Minisztérium korlátok közé szorította, bár Rendhez fűződő kapcsolata nyílt titok volt. Egyébként is minden barátja tag volt, ki így ki úgy, de hozzájárultak a működéséhez.


Most pedig itt volt, egy titkos rajtaütés kellős közepén és várta az utasításokat, aztán ha ennek vége szépen visszamegy a Rend főhadiszállására és jelent. Egyszerűnek tűnt, mégis irtózatosan veszélyes volt. Jól tudta kik vannak odaát és kinek keze van ebben a szertartásban. Természetesen Voldemorté, aki rávette a druida papokat, hogy álljanak az ő oldalára, de nem csak a megvesztegetés erejével, számtalan sötét átkot felhasznált a sikeréhez. Hermionét felháborította mindez, holott a druidák soha nem voltak ellenséges népek; mindig a maguk törvénye szerint éltek, bár nem bántottak senkit, egészen a Sötét Nagyúr megjelenéséig. A gonoszság mára olyanná vált, mintha a lelkük mélyében gyökerezett volna, beleivódott a bőrükbe és a lényükbe.


A boszorkány feszülten várt és figyelt. Harry szavai jártak a fejében, de nem hallgatott rá senki. Őrültségnek nevezte az akciót, figyelmeztetett mindenkit a túlerőre, viszont a többiek gyűlölettel terhes fellépése győzött a józanész felett. Hermionét is vissza akarta tartani, nemcsak a csapatot, mégsem sikerült neki. Őrültség volt vagy nem, de ő még többet akart a druidákról tudni és ki akarta ismerni az ellenséget, megtalálni a gyenge pontjukat. Elszántan készült fel a harcra. A papok a tisztáson valamiféle szertartást végeztek feszült figyelemmel. Pentagrammát égettek a fűbe. Öt csuklyás férfi a csúcsoknál felemelt kézzel kelta nyelven kántált. Középen karmazsinpiros lánggal máglya égett. Néhány kék köpenyes druida egy fiatal, húszas éveiben járó nőt hurcoltak a tűz felé. Az egyik csuklyás egy széndarabbal csillagot rajzolt a rémült áldozat homlokára. A nő kétségbeesetten próbált menekülni, de az erős szorítás nem engedett. Száját kipeckelték, hogy ne tudjon sikoltozni. Menthetetlen volt, és ezt a méterekkel távolabb állók is nagyon jól tudták. Az aurorcsapat tagjai nem mozdultak.


Egy piros köpenyes, hatalmas alak körvonalai bontakozott ki a homályból, jobb kezében egy hatalmas tőr villant meg. Kifejezéstelen arccal közeledett, mintha nem is ölni készült volna. Arca krétafehér volt, mintha soha nem látta volna napfény. Borostyán sárga szemeiben gyilkos tűz égett, a gonoszság kilométerekről érezhető volt. A fogoly egyre jobban rángatózott, de hasztalanul, a késes alak egyre közelebb került hozzá. A kegyetlen druida pap határozott mozdulattal ragadta meg a két gyenge kart és egy gyors mozdulattal felvágta az ereket, aztán kivette a szájpecket és elmebeteg vigyorral figyelte az eseményeket.


Velőtrázó sikoly hallatszott, amitől még a szél is feltámadt és végigszáguldott az erdőn, megtépázva a fák lombját, melyek panaszos hangon zúgni kezdtek. A vér egy rúnaköves tálba folyt, amit egy alacsony, sánta ember tartott. Hermione ereiben vére egyre gyorsabban áramlott, szíve heves dobogásba kezdett és elöntötte a düh. Már éppen indult volna, hogy a csapdába esett nőt kiszabadítsa, de a csapat vezetője intett neki, hogy maradjon a helyén. David Lindo nem akart semmit sem a véletlenre bízni. Még nem volt itt az ideje a rajta ütésnek. Sőt a férfi úgy sejtette a legjobb lenne, ha minél előbb elmennének innen, hiszen a sokszoros túlerőben voltak a druida papok, sokkal többen, mint várták.


Eközben a sánta öreg végigjárta a pentagramma csúcsainál kántálókat és bekente vérrel mindegyik druida homlokát. Mikor végzett a tálat a tűzbe akarta hajítani, de valaki megállította. A fák közül egy elszánt varázsló lépett elő és pálcát szegezett a férfira. A vezető parancsa ellen cselekedett és ezzel elindítva egy saját mentőakciót, ami értelmetlen volt. A következő pillanatban tíz elszánt varázsló tört elő rejtekéből, fejetlenséget okozva a tisztáson. A küzdelem azon nyomban kezdetét vette. A druidák nem voltak sokan, de nem a számukban mutatkozott meg az erejük, egyetlen egy harcos is erősebb volt a két meggondolatlan varázslónál. A szertartást végző druidák közül öten ugyan moccanni sem tudottak, mert a varázslat a pentagramma csúcsaihoz láncolta őket, mégsem voltak védtelenek.


Két elszánt auror a megsebesített nőt kapta fel és elszállította a helyszínről, de csak gyalog tudtak menekülni. Hoppanálni nem tudtak, errefelé nem működtek ezek a praktikák. Az áldozatnak esélye sem volt, hiába forrasztották be a sebeket, túl sok vért vesztett már. A varázslók magabiztosan törtek előre, ám nem ügyeltek az egyik kék csuklyásra, s megtörtént a baj. A véres tál a tűzben landolt, bár a tettet végrehajtó druida ugyan a másvilágon végezte Hermione jóvoltából, de nem akadályozhatta meg a következő eseményeket. Vakító erejű fény tört elő, ami bevilágítva az egész környéket és percekre vakká tette a helyszínen tartózkodókat. Fényoszlop emelkedett a magasba, majd öt fénynyalábra bomlott, s egyenes a megbéklyózott druidák mellkasába csapódtak bele. Aztán újra sötét lett. A hirtelen támadt sötétségben az orrukig sem láttak.


Hermione elképedve állt a tisztás közepén, mintha földbe gyökerezett volna a lába. A szemét dörzsölgette, de még mindig nem látott semmit sem. Talán fel sem fogta, hogy pontosan mi történt. Csak állt ott némán, megbabonázva, tökéletes célpontként. Egy újabb villanás világította meg a mezőt, és egyenesen a boszorka felé süvített. Nem volt ideje reagálni, és őrjítő fájdalom hasított a jobb vállába, ahol egykoron valaki más is megsebesítette már. Erőtlenül rogyott térdre, tudta nem szabad elhagynia magát, mert ez az életébe is kerülhet. A fájdalom észhez térítette, fel kellett kelnie, el kellett indulnia. Félt – de ettől támadt fel benne az életösztön. A fekete köpenybe burkolózott alakok, akik eddig a pentagramma csúcsaihoz láncolva a szertartást végezték, újra képesek voltak mozogni.


Harcra készen meredtek a csapatnyi rendtagra. A papok kitárták félelmetes karjaikat, majd a következő pillanatban vérszomjas farkassá változott valamennyi. Velőtrázó üvöltés törte meg a környék csendjét. Prédára éhesen ugrottak az ellenségre, menekülésre ösztönözve valamennyit. Hermione még mielőtt megtapasztalhatta volna a druidák bosszúját, feltápászkodott és a fák közé vonszolta magát. A sebe rettenetesen fájt, de nem volt képes harcolni és ereje sem másokat is menteni. Szíve hevesen vert, szája kiszáradt és testét elöntötte a jeges félelem. Utolsó épkézláb gondolatként a futást választotta. Veszett tempóban hátra sem nézve rohant a fák között szalonozva. Fejét jobbra-ballra fordítva kereste a megfelelő útvonalat.


Bár nem ismerte a környéket, nem is tudta merre megy, csak egy célja volt: az életben maradás. Nem szabadott megállnia, csak előre, mert nincs más kiút. Mint egy harci dob olyan gyorsan vert a szíve, az adrenalin a véreben pedig megállíthatatlan árként áramlott a testében.
Szúrt az oldala, a sebe iszonyatosan fájt, de a félelem és életösztön egyvelege erősebb volt ezeknél. Nyakában érezte a farkasok leheletét, hallotta a közeledő lépteket és az üvöltést. A félelem fémes ízét érezte a szájában. Egy pillanatra megállt, kétségbeesetten nézett körül és fordult körbe, zihálva vette a levegőt, szédült, szúrt az oldala. Olyannyira reménytelennek érezte a helyzetét, hogy csak találomra választott egy másik ösvényt. Nem – csak most nem szabad pánikba esnie. A farkas horda egyre közelebb és közelebb került hozzá, az a kis előny, amire eddig szert tett, el fog fogyni, ha nem áll meg. A röpke zavartság megszűnt, Hermione újra felvette a halálos tempót.


Az erdő ritkulni kezdett és egy sziklafal pereme bontakozott ki a homályból. Nagy szerencse volt, hogy észrevette, mert a sietségben le is zuhanhatott volna. A holdnak köszönhetően megmenekült a zuhanástól, mivel pontosan ekkor bújt elő a felhők közül, hogy aztán pár perc múlva újból egy felleg takarta el. A boszorkány holtra vált arccal nézte, ahogy az apró szikladarabok lehullottak a mélybe, és kíméletlenül landolnak valahol a sötétségben. Ekkor a közvetlen közeléből vonyítást hallott. Nem maradt mást választása. Meglökte a sziklát, majd nagyot kiáltott, mintha maga is leesett volna. Jól esett némi feszültséget kiadnia, aztán gondolkodás nélkül, lemászott a sziklafalon. Tudta, hogy ez kockázatos és akár már most is megölheti magát, de meg kellett tennie. Vakon kereste a kapaszkodó pontokat és lábával lassan kitámasztotta magát.


A sérülése egyre rosszabbá vált, a keze remegett. Ki kellett találnia valamit. A holdvilág újra előbukkant a felhők közül és megvilágította a sziklákat. Még egy kicsit kellett másznia a peremig, ahol a menekülő útvonal húzódott. Hermione megkönnyebbülten nyögött egyet. A sziklák csúszósak voltak és nem volt biztosítókötél sem, a pálcáját pedig még nagyobb örültség lett volna elővenni. Csak még egy lépés – gondolta erőtlenül. A sziklafal meglódult, s Hermione csúszott lefele, de végül meg tudott kapaszkodni egy kiálló kőben. Más esetben őrültségnek gondolta volna ezt a fajta akciót, de most… Bal felé araszolt, óvatos lépésekkel. A kövek a tenyerébe vájtak, már régen lehorzsolta a kézfejét és az arcát is. De nem adta fel. Aztán egyszer csak szilárdabb talajt ért a lába. A sziklaperem elég széles volt ahhoz, hogy kényelmesen lehessen rajta közlekedni. Azonban egy pár méterrel errébb még nagyobb kincshez vezetett. Hermione egy barlang bejáratát tapogatta ki. Amikor biztonságosan elérte azt, gondolkodás nélkül bemenekült oda. A válla istentelenül fájt, lüktetett és égetett.


Összeszedte minden erejét és egy nagyon erős pajzsbűbájt bocsátott a bejáratra, ami olyan lett, mintha a barlang szája ott sem lett volna. Ügyes trükk volt, de nem tudta mennyire sikerül majd megtéveszteni az üldözőit. Elrejtette saját magát is, így még inkább megnehezítette a dolgukat. Talán elvesztették a nyomát is – reménykedett magában. A sebe nem vérzett, így volt némi esélye. Nem hallott már kintről semmi hangot, zihálva dőlt neki a barlang falának. Vett egy nagy levegőt majd lassan kifújta. Szíve még mindig hevesen vert, de legalább úgy tűnt megmenekült. Menedékhelye legsötétebb zugában feküdt le a jéghideg talajra, majd azon nyomban elaludt.


***


Már másnap késő délután felé járhatott az idő, amikor Hermione felébredt. Lassan kinyitotta a szemét és fektében szétnézett, aztán megmozdult. Az eddig csak tompán érezhető fájdalom, pokoliba csapott át, ami hatalmas üvöltésre késztette a boszorkát. Látása elhomályosult, végtagjai remegtek, szíve úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a helyéből, a pánik elhatalmasodott rajta; senki sem volt, aki segíthetett volna rajta. Nehezen kapkodta a levegőt, mintha valamiféle nyomás uralkodna a mellkasában, ami nem hagyja neki, hogy lélegezzen. Megmarkolta a zsebében lévő apró kis fiolát, majd kivette. Lassan kellett mozognia, nehogy egy csepp is kárba vesszen. Nyugtató volt benne, némi fájdalomcsillapítóval keverve, be kellett vennie, más esélye nem maradt. Az ital égette a torkát, akár a méreg, de segített, néhány percig mozdulatlanul feküdt, mire túljutott a pánikon.


Ekkor eszébe jutott, hogy ki kellene tisztítani a sebet. Remélte még nem késett el ezzel. Ülő helyzetbe tornázta magát, ami cseppet sem volt könnyű feladat, lábai nem engedelmeskedtek egykönnyen. Iszonyatosan erőtlennek érezte magát. Megmozdította a vállát, de rögtön kínzó fájdalom nyílalt belé, hiszen nem először sebesítették meg ott. Nagy nehezen lerángatta a sebről a fekete, bőrből készült overáljának cafatjait, és szemügyre vette a sérülést, már amennyire képes volt erre. A seb súlyosabb volt, mint azt gondolta, most az egész terület méregzöld színben pompázott, szinte szabad szemmel látni lehetett, ahogy az erek zöld színre váltanak a bennük képződő méreg hatására.

– Körülbelül még egy napom lehet még – számolta ki hangosan, hangja visszhangot vert a barlang csupasz falain. Ezzel gyakorlatilag a jövőjét jósolta meg. Tompa nyögést hallatott. Még adhatta fel ilyen könnyen, egyszerűen nem lehetett így. – Ez egy nagyon szar nap lesz.


Hermione száját elhagyta még néhány nyomdafestéket nem tűrő szó, amiket más helyzetben soha ki nem ejtett volna, de most ez nem számított. Azután a bal kezével keresgélni kezdett a zsebében, majd újabb fiolákat vett ki belőle. Az egyikben lévő zöldes színű folyadékot egy hajtásra megitta. A másikat, a kék színűt, a sebre öntötte, ezt normális esetben nem tette volna, de most muszáj volt és fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán meddig bírja még ki, viszont minden plusz időre szüksége volt. Jövője egyszeriben a bizonytalanról, kritikusra módosult.


Fogait összeszorítva tűrte, hogy a szer kifejtse a hatását, a mély vágás egy kicsit összehúzódott és már nem fájt annyira, mint az előbb, de ez csak ideiglenes megoldást kínált számára. A boszorkány lassan felült a sziklára és megmozgatta a lábait, határozottan jobban működtek, mint eddig. Pálcája után kutatva lerángatta magáról a feleslegessé vált köpenyének cafatjait, szerencsére nem veszítette el menekülésben semmit. Fájdalomcsillapító bűbájt bocsátott a vállára, magára terítette a tartalék köpenyét, és némileg erőre kapva elhagyta a barlangot. Mivel nem tudott felkapaszkodni a sziklafalra, ezért kénytelen volt a peremen tovább haladni. Ekkor vette észre, hogy innen könnyedén le fog jutni az erdőbe. Igyekezett felidézni a térképet, amit még tegnap az indulás előtt néztek. Vissza kellett jutnia a zsupszkulcspontra, az az egyetlen esélye. Volt egy másik terv is, egy hely, ahova a sikeres rajtaütés után kellett volna menniük, de az sokkal kockázatosabb volt megtalálni. Főleg mivel a férfi, aki odavezette volna őket… Nem akart erre gondolni sem.


Fél óra gyaloglás után, ahogy megjósolta, egy erdőbe tért vissza. Megállt egy időre, majd újra alkalmazta a bűbájt, amivel még némi időt nyerhetett. Aztán folytatta az útját a rengetegben, egyedül és némileg kiszolgáltatottan. Nem adta olcsón a bőrét, ám el sem tudta volna mondani mennyire szeretett volna életben maradni. Hosszú utat tett meg, viszont nem tudta volna megmondani, de még semmilyen ismerős tereptárgyat nem látott. Egyre céltalanabb volt az útja, s kezdte a reményt is elveszteni. Érezte, nem bírja tovább és összeesik, bár az életben maradás ösztöne erősebb volt nála.


Viszont egyre többször alkalmazott fájdalomcsillapító bűbájt. Ez aggasztotta a legjobban, mert ha még többet bocsát magára, és hamarosan el fog ájulni, így pedig nem fogja túlélni ezt a kis sétát. Még nem volt minden veszve, még mindig volt remény. Minden egyes alkalommal halogatta fájdalmainak enyhítését, próbálta megóvni magát az elkerülhetetlentől. Ez nem járt túl sok sikerrel, mondhatni csak olaj volt az így is lángoló tűzre. Egyre gyakrabban volt szüksége a csillapításra… A fák alig akartak elfogyni, s Hermione úgy érezte, hogy lassan kezd még jobban eltévedt a rengetegben.


Kimerült, és már alig tudott józan maradni. Egyre jobban sötétedett, a nap már régen lement a horizonton és megjelentek az égen a csillagok. Hermione vánszorgott csak, reményét vesztve, amikor egy megkopott táblát vélt felfedezni az egyik szomorúfűz törzsén. Darkness Falls – olvasta elcsigázottan. Kényszeredett mosoly jelent meg az arcán, sosem hallott erről a településről, de talán szerencséje lesz. Még ha muglik is lakják, legalább életben tudják tartani egy ideig. A mugli orvosok is képesek lettek volna meggyógyítani, noha nem akart fél karjától megszabadulni, viszont az élete fontosabb volt. Elindult a jelzés felé, félre hajtotta a lecsüngő ágakat és olyan szép látványban volt része, mint eddigi életében még soha nem látott. Noha egy mugli lepusztultnak látta volna a helyet, de Hermionénak magát a mennyországot jelentette ez a csöppnyi, kopott középkorias falu.


A környék tele volt szürke házakkal és a minden fán ezernyi villogó szemű bagoly ült. Huhogásuk borzongató volt és kísértetiesnek hatott. Hideg szélroham söpört végig a kihalt utcákon, megrezzentette egy ütött kopott fogadó rozsdás céhtábláját. A cirkalmas betűkkel ellátott tábla nyikorogva himbálózott a sötétben. Bentről pedig elhaló fény szűrődött ki. Hermione, mint utolsó reményeként látta a lámpás pislákolását és az utolsó fájdalomcsillapító bűbáj alkalmazása után közelebb ment. Vihar készülődött egyre erősebb szélrohamok kaptak a lány ruhájába, és villám hasított át az égen. A pillanatnyi fénynek köszönhetően, végre láthatóvá vált a fogadó neve is „Repülő Sárkány”. Egy sárkány fejet akasztottak a bejárat felé.


Mikor odaért az ajtóhoz, lassan lenyomta a kilincset és belépett. Majdnem elsírta magát, amikor gond nélkül szabad utat engedett neki. Bent néhány lebegő, régi viharlámpa és otthonos meleget árasztó kandalló szolgált némi fényforrásként. A tűz fölött egy bájital rotyogott éppen. Hermione mélyen magába szívta a vendégváró főzet illatát, ami végre megnyugtatta. Most már biztonságban volt. A helyiségben hosszú asztalok és rengeteg szék foglalt helyet. A rideg kőfalakon címerpajzsok sorakoztak egymás mellett, rajtuk a legkülönbözőbb ábrákkal. Varázslók, boszorkányok mozgó képei mosolyogtak felé, Hermione még életében nem könnyebbült meg ennyire. Áldotta Merlin nevét. A boszorkány lehuppant az első útjába kerülő székre és sóhajtott egyet.


A pult mögül egy ezüstszőke, mosolygós arcú nő lépett elő. Hosszú kér ruhát viselt, amire különböző, kacskaringós levélminták hímeztek, ezek leginkább a borostyán indáira emlékeztettek. A haját laza kontyba kötötte, úgy a harmincas évei végén járhatott.

– Jó estét, kedvesem! – szólt lágyan csengő hanggal. – Látom, nagyon elfáradtál. Mindjárt hozok neked egy kis vajsört, attól jobban leszel. Hamarosan elered az eső és nagy vihar lesz

Hermione szólni próbált, hogy neki bizony nem vajsör kell, hanem azonnali segítség, de a nő már el is tűnt, valószínűleg a raktárba. De a vajsör biztatónak hangzott.

– A francba! – szólt fájdalmasan és lehajtotta a fejét az asztalra, aztán erőtlenül felnyögött. – Ahh, Merlin szentséges bütykeire!

– No lám, a híres, Hermione Granger, káromkodik? – hallatszott egy nagyon ismerő hang a helyiség sarkából.

A boszorkány hátán kellemes bizsergés futott végig, azonnal felismerte a hang tulajdonosát. Évek telhettek el azóta, mióta utoljára hallotta, de soha nem felejtette el. Mikor belépett észre sem vette a zöld köpenyes alakot, aki az imént még feltett lábakkal sziesztázott a félhomályban vajsört iszogatva. Most felállt és kibontakozott a sötétségből. Félelmetes jelenség volt, magas, izmos és természetesen tejfölszőke haja volt. A szürke szeme, ami olyan volt, mint a viharos égbolt, most őt nézte. Nem változott semmit, sőt még markánsabb arcvonásai lettek. Szemei most ridegek voltak és ez megijesztette a boszorkányt. Kényelmetlenné vált az ülő helyzetben szembe nézni a férfival, ezért kénytelen volt feltornázni magát.

– Draco? – kérdezte hitetlenkedve, de alig tudott gondolkodni a fájdalomtól. A magas férfi csak bólintott egyet. Hermione ugyan észre sem vette, de könnyek buggyantak ki a szeméből, most már biztos volt benne, hogy megmenekült. A válla egyre elviselhetetlenebbül fájt és az ájulással küzdött.

– Mit keresel itt, Granger? – kérdezte hidegen és vádlón, mintha ki akarná vallatni. A boszorkány összezavarodott, valahogy nem így képzelte az első találkozásukat. Ez nem az a Draco, akit régen ismert, ő nem volt ilyen rideg. Különben is, hát így kell őt üdvözölnie ennyi év után? Feltámadt benne a düh. – Csak nem eljöttél erre a Merlin háta mögötti helyre miattam?

– Még mindig sokat képzelsz magadról – szűrte a fogai közül. – Hogyan is felejthettem el…

– Nézd el nekem, de furcsa, hogy itt látlak. Miért vagy itt? – tette fel újra a kérdést, az előzőnél sokkal erőteljesebben. Úgy beszélt vele, mintha egy bűnöző lenne, holott erről szó sem volt.

– Semmi közöd hozzá – válaszolta, de nem tudta leplezni eltorzuló arcát. A keze rettenetesen remegett, már nem bírta sokáig tartania magát. Az élete volt a tét, mégis leállt Malfoy-jal vitatkozni, csupán büszkeségből. – Hagyj békén!

– Mit történt? – kérdezte Draco. A hangnem változott ugyan, bár nem mutatott több érzelmet. Azonban a boszorkányon eluralkodó fájdalom egyáltalán nem segített a helyzeten.

– Semmi – suttogta és elfordította az arcát másfelé. Elnyomott egy tompa kiáltást. Nem akart a férfi szemébe nézni, nem akarta, hogy lássa mennyire meglepte a viselkedése és a találkozásuk. Eközben úgy szorította a szék támláját, mintha el akarná törni. Ujjai kifehéredtek a nagy erőfeszítéstől.

– Nagyon fájhat az a semmi. Mondd el, és majd meglátjuk tudok-e segíteni! – unszolta a férfi egy kicsit melegebb hangon. Nem akart nekitámadni, de óvatosnak kellett lennie minden idegennel, aki betette ide a lábát. Okoztak már páran csalódást neki. – Lumos!

– Boldogulok egyedül is! Mikor jön vissza az a nő, akit előbb láttam? – szólt dacosan Hermione villogó szemekkel. A barna tekintetét belefúrta Draco szürke tekintetébe. A férfi ekkor vette észre a sebeket, zúzódásokat, de nem tudta felmérni mekkora a baj. Tett egy lépést Hermione felé, de a nő csak hátrált. Bár nagyon jól tudta, hogy ereje egyre végesebb és már csak alig tartja magát. A helyiség elkezdett forogni körülötte, hiába szorította olyan erősen a széket.

– Mondd el, hogy mi történt! – kérte most már sokkal nyájasabban a varázsló. Megérintette a boszorkány kezét, aki egyből elrántotta onnan, s még a széktől is ellökte magát.

Újra megszédült és most már görcsösen kapaszkodott most már az asztal szélébe. A vak is látta, hogy nincs jól. A fogadó még inkább őrületes sebességgel forogott körülötte, olyan bizonytalanná vált, nem volt ura a cselekedeteinek. Próbálta elhitetni saját magával, hogy kibírja, azonban a következő pillanatban feje már a padlón koppant. Dracónak ideje sem volt elkapni őt, ijedten térdelt le mellé. Az ölébe vette a lány ernyedt testét, s ekkor a köpeny lecsúszott a sebről.


– Merlin csessze meg! – káromkodott. Draco ereiben megfagyott a vér, amikor észrevette azt, ami most már haragos zöld színt öltött és már kezdte a lány egész karját befedni, már amennyit a cafataiban lógó fekete overál látni engedett. Dühöngő örült módjára tépte le a cafatokat. Aztán holtra váltan elkiáltotta magát: – Loreen néni!

Hermionét rázni kezdte a hideg, és görcsbe rándult minden tagja és hirtelen kipattantak a szemei. Kétségbeesett könnyes barna tekintet lázasan kereste a szürke szempárt. A boszorkány hirtelen elkapta a férfi kezét, és erősen megszorította, úgy hogy a körmeivel még fel is sértette a bőrt.

– Segíts, te görény! – szólt az erőtlen hangocska. Draco tudta azonnali segítséget kell szereznie.

– Nem lesz semmi baj! Most már jó kezekben vagy – mondta biztatóan. A nő arca újra eltorzult és mintha nevetett volna. – Vigyázok rád!

– Baj? Még a RAVASZ-aid sincsenek meg – szólalt meg végül erőtlenül. Draco felnyalábolta az erőtlen Hermionét és rohamléptekkel indult el a folyosón. – Milyen ironikus… Most pontosan az történik, mint egyszer régen Roxfortban.

– Ne beszélj! Kíméld az erődet!

– Mit számít ez már? – Draco nem is figyelt a boszorkány okfejtésére, csak minél előbb a szobájában akarta tudni.

A fiatal nő feje hozzásimult a mellkasához, erőtlen volt, szinte súlytalan. Alig volt magánál, amikor egy puha baldachinos ágyba fektette és leszaggatta a maradék ruhát is, ami eltakarta sebet.

– Merlin bassza meg…

– Druidák – suttogta Hermione, aztán elájult. Draco azonnal elővette a pálcáját, majd mérgesen varázsigéket mormolt. Nem értett annyit a gyógyításhoz, de egyből rájött, hogy nagy a baj.

– Sana, sana, az istenit! Gyógyulj már! – szűrte a fogai között, de tudta, hogy ez nem lesz elég. – Hozok segítséget. Tarts ki addig!

Soha nem haladt végig még ilyen gyorsan egyetlen egy folyosón sem. Vajon mi a fene történhetett? Hiszen senkinek sem szabadott volna rajtuk kívül a druidák közelébe menni. Biztosan ez is valami őrült magánakció volt. Segítenie kellett Hermionénak.

– Loreen néni! – kiabált lélekszakadva. – Gyere gyorsan, a vendégünk megsebesült!

– Itt vagyok – szólt egy női hang a raktárból. – Mi a baj, Draco?

– Hermione, aki az előbb bejött, súlyos seb van a vállán… Druida támadás történt.

– Azonnal megyek! – Keresztülvágtak a fáklyákkal megvilágított folyosón és bementek Draco szobájába.

Loreen az ágyon fekvő beteghez sietett, megfogta a homlokát, és megnézte a lány pulzusát. Holtra vált arccal nézett Dracóra.

– Szólj, Janenek, azonnal! – A varázslónak nem kellett kétszer mondani, már szaladt is az említett lány szobájába. Ahova kopogás nélkül, rontott be. Jane éppen valami bájitalt töltött egy üvegcsébe, és majdnem elejtette azt ijedtében, amikor csak úgy rátörtek. Mérgesen ráförmedt Dracóra:

– Azért kopoghatnál! Mi van, ha éppen egy férfival vagyok?

– Ne röhögtess!

– És ha meztelen lennék? Soha nem láttál még úgy.

– Olyan vagy, mint a húgom. De nincs idő erre! Segíts egy sebesült…

– Menjünk! – adta ki a parancsot nő, felkapta a táskáját, amit mindig készenlétben tartott, és szinte fellökte Dracót kifelé menet. Nem sokkal később már mind ott voltak Draco szobájában. Loreen már elkezdte kitisztítani a sebet, s közben kelta nyelven nyugtató szavakat suttogott Hermionénak.

Jane a legnagyobb szakértelemmel megvizsgálta a vendéget. A bűbájok, amikkel a sérültet kezelte, lelassították a folyamatot, de még mindig nem lélegezhettek fel. A druida átkok mindig alattomosak voltak. Hermione mozdulatlanul feküdt az ágyban, s eltorzult arccal küzdött az életéért.

Draco igyekezett érzelemmentes arcot vágni, de majd’ megőrült az aggodalomtól. Tisztes távolságból figyelte, ahogy Jane bűbájokat suttog a betegnek. Tehetetlennek érezte magát. Mikor a boszorkány felmérte a helyzetet, így szólt:

– Túl fogja élni, de gyorsan kell cselekedni, mert kevés időnk van! Druida átok. – Jane azonnal elkezdte az igézeteket mormolni. Először megállította az egyre gyorsabban terjedő zöld foltok tovább terjedését. Loreen egy nedves ruhával Hermione homlokát törölte le.

– Miben segítsek? – kérdezte Draco. Momentán bármit megtett volna, hogy a hamuszürke arcot újra ragyogni lássa.

– Keresd meg Moirát! – jött a következő parancs. – Mondd meg neki, hogy hozza a bájitalos táskáját is.

– Rendben! – Draco pár másodperc múlva egy újabb hölgy társaságában jelent meg a színen. Jane továbbra is igézeteket mormolt, bűbájokkal kezelte a sebet és igyekezett stabilan tartani Hermione állapotát.

– Mi történt? – kérdezte álmosan Moira, akit Dracónak az ágyból kellett kirángatnia. Ráadásul a várandós nőnek nem volt éppen egyszerű felkelni.

– Megsebesült – mondta nemes egyszerűséggel Loreen. – Súlyos, de fel fog épülni. Segítened kell és akkor meg tudjuk menteni.

– Értem – bólintott a nő, majd Dracóhoz fordult. – Draco, kifelé! – szólt rá Moira, s hangja elég erőteljes volt, hogy bárkit cselekvésre késztessen.

– Dehogy megyek – ellenkezett a férfi. Szeme olyan szikrákat szórt, amitől más nő már régen megrettent volna. Jane, Moria és Loreen elővették a pálcáikat, majd egy emberként szegezték az eszközt az engedetlen férfi felé.

– Már pedig kimész, ha nem akarod, hogy használjam a pálcám! – mondta Jane ellentmondást nem tűrő hangon.

Dracót nem igazán hatotta meg a figyelmeztetés, de amikor szikrázni kezdett a pálca egyből meghátrált. Ismerte már Jane és Moira kettős kellemetlen átkait. A férfi szitkozódott és átkozódott egy sort, majd becsapta az ajtót. Hangos dohogással, a szobaajtóval szemközti falnak vetette a hátát és durcás tekintettel meredt az ajtóra. Néhány perc múlva, Loreen lépett ki a folyosóra.

– Kérlek, ne zajongj itt! Majd, ha történik változás, szólunk.

– Jó rendben – morogta a férfi mérgesen és elindult kifelé. Végre a négy nő egyedül maradhatott. A három gyógyító hölgy gondterhelt arccal nézett a tehetetlenül fekvő negyedikre, akinek néha görcsbe rándult az egész teste.

– Van valami terved? – kérdezte Moira, miközben ellenőrizte Hermione testhőmérsékletét. – Annak ellenére, hogy elég erős bűbájt alkalmaztak rajta nem lázas, de teljesen kimerült.

– Igen, ez jelen esetben sokat segít nekünk. Át kell adnunk neki egy kis energiát a sajátunkból. Ez segít majd az állapotán – döntötte el végül Jane, amint végre tisztán látta a helyzetet.

– De ahhoz elég…

– Tudom, hogy elég két ember is, de ez nem egy szokványos helyzet. Kell egy kapcsolóbűbáj, mert a nélkül nem fog menni.

– Akkor lányok mindent bele – szólt Loreen és elővette a pálcáját. A két fiatalabbik lány Hermione mellkasa fölé tették a kezüket, és erős koncentrálásba kezdtek.

Loreen, pedig ezüstszínű ködöt bocsátott a betegre. Aztán Hermione, Moira és Jane szíve egyszerre kezdett dobogni, mintha egyesültek volna egy pillanatra. A levegő szinte vibrált az egész szobában, és az ezüst füst jelent meg körülöttük. A kavargó bűvös páraszerű varázslat az eszméletlenül fekvő nő felett kavargott, befedte teljesen, majd beleivódott Hermione testébe. A zöld foltok eltűntek és a seb már vörös színben pompázott tovább. A hamuszürke szín eltűnt Hermione arcáról és megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, de gyorsan álomba merült.

– Loreen, légy szíves öntsd rá ezt a sebre! – nyújtott egy fiolát neki Moira. – Most nem szabad forrasztóbűbájt használnom.

– Jó így már rendben lesz. – Moira és Jane fáradtan huppantak le az ágy végébe. Bár nem sok energiát adtak át, még is kimerültek az életmentő művelet után.

– Nehéz útja lehetett! – mondta Moira és sóhajtott egyet. – Draco nem mondta, ki ő?

– Hermione, ezt a nevet említette – közölte Loreen az információt. – De ezen kívül semmit sem mondott róla.

– Hermione Granger – szólalt meg Jane, amikor jobban megnézte a nő vonásait. – Hát persze hogy nem ismertem fel hamarabb.

– Te meg honnan ismered? – nézett rá meglepetten Moira.

– Ő is Roxfortos volt, mint én. De annyira nem ismertük egymást, azt hiszem, ő griffendéles volt. Igen, már emlékszem Harry Potter egyik barátja.

– Áh, már értem… Rémesen kevés dologra emlékszel az iskolás időkből. – Moira mindig cukkolta Janet, legfőképpen azért, mert az égő vörös hajú lány senkivel sem törődött csak a tanulással.

– Állandóan tanultam.

– Nos, ez meg is látszik – mosolyodott el szeretetlejesen szőke hajú boszorkány. Jane tekintete megvillant, majd megcsóválta a fejét. Loreen még mindig a beteggel foglalkozott és nem vette észre a két fiatal nő közötti apró közjátékot.

– Csak egy dolgot nem értek – tűnődött a gyógyító és a múlt emlékei között kezdett kutatni.

– Micsodát?

– Azt, hogy Draco, miért aggódik érte ennyire, amikor ki nem állhatták egymást. Egyszer emlékszem, elég súlyosan megátkozta Hermionét és ezért „bezárták őket” egy teljes évre. Pontosítok össze zárva kellett tölteniük az utolsó évüket. Nagy botrány volt, állítólag Draco fekete mágiát használt, de tudod mennyire túloznak a pletykák… Egy ilyenért akár Azkabanba is zárhatták volna.

– Aztán? – kérte a folytatást Moira. – Mi történt velük?

– Hogy érted ez? Mi történt volna…

– Úgy érti mi történt köztük? – lelkesedett Loreen is a történetért. – Draco nem szokott így viselkedni. Egyetlen sebesültet sem szokott a saját szobájába vinni. Arra ott vannak a vendég szobák.

– Egyetértek – helyeselt Moira, aztán megigazította méz szőke hajfonatát és nagy kék szemekkel nézte Janet várva valamiféle romantikus történetre. Jane mély levegőt vett. – Valami biztos volt köztük.

– Azt meg honnan tudjam, Moira? Nem vagyok krónikás és már majdnem öt éve volt. Sokszor arra sem emlékszem, hogy két hete mit ettünk vacsorára.

– Hát nem Roxfortba jártál te is? – vetette ellent a nő. – Ahh kivagyok éhezve egy jó kis történetre. Itt nem történik semmi ilyesmi sem…

– Az volt az utolsó évem, tanultam éjjel nappal. Nem volt időm mással foglalkozni – magyarázta Jane és Hermionéra nézett. Neki inkább az lett volna a kérdése, hogy egyáltalán mit keres itt a lány.

– A kis hollóhátas – vigyorgott Moira.

– Miért, ha nem tanultam volna, nem tudtam volna egyetlen embert sem megmenteni – mondta Jane.

– Nagy segítéség vagy nekünk – paskolta meg a kezét Loreen hálásan. – Ezt senki sem vitatja, drágám, a roxfortos pletykák meg nem érdekelnek senkit sem.

– Köszönöm, Loreen néni! – nézett rá hálásan Jane. – Te mindig tudod, hogy mit kell mondani.

– Pedig én kíváncsi lettem volna, mi volt kettőjük között – mondta durcásan Moira. A csevegést egy erőtlen hang szakította meg az ágy felől. – És meg is fogom tudni.

– Draco, hol vagy? – kérdezte Hermione álmában, és erre a többiek nem tudták elfojtani mosolyukat.

– Mintha utalt volna valamire, igaz? Van egy olyan érzésem nagyon érdekes napoknak nézünk elébe – jegyezte meg Moira. – Már ideje volt, hogy egy kicsit felpezsdüljön az élet errefelé. Egy új románc van készülőben.

– Meglehet – bólogatott kuncogva Jane.

– Na, jó, hagyjuk pihenni! Főzök egy erős teát – szólt Loreen.

– És közben kivallatjuk a mi kis Dracónkat a szerelmi ügyeiről. – A három kuncogó hölgyemény halkan nevetve, hagyta el a szobát. Hermione megkönnyebbült arccal feküdt az ágyon és most már biztonságban volt. Egyenletesen lélegzett és már nem érezte a nemrég még kínzó fájdalmat. Kint eleredt az eső és a nehéz vízcseppek ütemesen verték az ablakot, ami nyugtatóként hatott az idegeire.

Count of comments: 0