14. fejezet
Újra „együtt”


Az eső még mindig rendületlenül áztatta a szomjazó földet, a levegő egyre hűvösebb lett, de mindez nem zavarta a Repülő Sárkány eresze alatt álló Dracót. Elmélázva bámult a sötétségbe és hallgatta az esőcseppek halk zaját. Sikerült újra rátalálnia Hermionéra, sőt inkább ő talált rá. Régen feladta a reménytelen vágyódást iránta, most pedig teljesen összezavarodott. Már vagy öt éve élt itt ebben az istenháta mögötti faluban szerencsére nem teljesen magányosan. Az elején sokat gondolt Hermionéra, aztán teljesen normálisnak tűnt, hogy lassacskán ez az érzés megszelídült, majd szinte teljesen kihunyt. Várta azokat, akik tegnap este érkeztek volna, de álmában sem gondolta volna, hogy ő is köztük lesz. Különben miért került volt ide, de nem így lenne?


Emlékezett, hogy a lány hiánya óriási űrként tátongott a szívében, megkeményítette érzelmeit és nem engedett senkit olyan közel magához. Pár éve történt, amikor nem bírta tovább az ürességet és felkutatta Hermionét. Végig rejtve maradt és úgy sétált el, hogy még egy üzenetet sem hagyott. Akkoriban sok új dolgot tapasztalt meg, ezért megint csak nem volt megfelelő az időpont. A magafajtának ez a falu volt a legbiztonságosabb, egyben a legveszélyesebb hely a környéken. Éppen elég munkát adott a társainak és neki, főleg miután megtanultak harcolni a druidák ellen. Draco keményen edzette magát, testileg, szellemileg és lelkileg. És, most amikor a legkevésbé számított rá, Hermione betoppant, és minden újra összekuszálódott. Pont, mint régen, újra felszínre törtek az elfeledettnek hitt érzelmeket.


Mikor látta összeesni, nagyon megijedt. Felidéződött benne az egykori párbaj emléke. Keze ökölbe szorult, időtlen idők óta nem gondolt erre. Hallotta a sikolyt, látta a fájdalmat a szemében, pontosan úgy, ahogy most is. Ő pedig úgy viselkedett vele, mint egy barom, amikor először meglátta. Még mindig bántotta a lelkiismeret, ha erre gondolt. Mi lehet vele most? – kérdezte magától, és tanácstalanul figyelte a pocsolyában fodrozódó vízgyűrűket. Hagyta magát kizavarni a saját szobájából, mintha csak egy taknyos kölyök lenne. Jó kezekben volt a lány, ehhez kétség sem férhetett, de annyi kérdés maradt még megválaszolatlan… Mégis mi történhetett vele? Ráadásul éppen itt.


Féltette Hermionét, aggódott érte – ezek az érzések soha nem múltak el. Mindig is azt hitte, hogy a lány biztonságban van, és nem érheti baj, éveken át ezzel nyugtatta magát és talán ezért is békélt meg a magányával. A rögeszméje volt, hogy mellett lenne Hermione igazán veszélyben, de a mai nap egy arculcsapásként érte. Potter mellett sem lehet senki sem biztonságban – jött rá hirtelen. Ő ugyan nem hitt a sorsban, de annyi minden történt már vele… Talán most kellett újra találkozniuk és éppen itt, a rejtekhelyén. Addig semmiképpen nem engedheti el, amíg nem tisztáznak mindent. Önző dolog volt ez, s ezt be is látta, viszont nem bírt ettől a gondolattól szabadulni. A másik dolog, amit aggasztotta az pedig eltelt öt év volt. Hermione férjhez is mehetett, gyerekei is születhettek, vagy legalább várja valaki otthon.


Rengeteg képtelenebbnél képtelenebb ötlet és feltételezés futott át az agyán, ezek még jobban összezavarták őt. Mikor végre sikerült rendet raknia a gondolatok között és elhessegette az összes sületlenséget, higgadtan, érzelemmentes arccal belépett a fogadóba, ahol feltűnően sokat sündörögött Moira és Jane az asztaloknál. Draco leült az egyikhez és tüntetőleg, durcás képpel nézett a két hölgyre, akik lopva rá-rápillantottak. A férfi megelégelte a kitüntető figyelmet és megkérdezte:

– Jobban van a lány? – hangja színtelen volt, de a nemtörődöm szavak mögött, rejtőzött némi aggodalom.

– Miért nem nevezed nevén? – kérdezte Jane. Csak egy fejjel volt alacsonyabb Dracónál, hosszú vörös haja egy fonatban pihent a vállán. Ovális arcára komor ráncokat csalt az aggodalom. Hosszú fekete bársony köntöse a padlót súrolta. – Hiszen tudok róla, hogy ismered, sőt még én is.

– Nem mindegy az neked? – hárított Draco és már bánta, hogy megkérdezte. – Mindig szerettek beleavatkozni a dolgaimba, lányok. Másra is fordíthatnátok ezt az energiát.

– Amúgy ki ő? – vágott a beszélgetés közbe az aranyszőke Moira, s bíztató mosoly jelent meg az arcán. Draco sarokba szorítva érezte magát a két nő között, akik kiéhezve vártak egy amolyan romantikus történetet Hermionéról és róla. – Tudod, hogy addig nem hagyunk békén, míg nem mondasz el mindent.

– Miért érdekel, Moira? Jane már biztosan elmondta, amit Hermionéról tudni lehet. Én nem tudok többet mondani. Egyelőre nem tudom, miért van itt és hogyan talált ide. Érthetetlen, ide nem lehet csak úgy besétálni. Alennel jött volna pár auror, de nem jelentkezett. Ki kell vizsgálnunk, ami történt, de ebben az esőben semmit sem látni.

– Talán a fiúk tudnak majd mondani valami.

– Kíváncsi lennék. Főleg, mivel a lány itt van. Rajtuk is keresztül kellett volna jönnie.

– Te is tudod, drágám – kezdte Loreen búgó hangon –, Darkness Falls megmutatkozik az ártatlanoknak és rászorulóknak. Nincs ebben semmi különleges.

– Abban viszont igen, hogy nem tudom miért került összetűzésbe a druidákkal. Világosan megmondtuk a Főnix Rendjének, hogy ne avatkozzanak bele ebbe. Az aurorokat nem tudtuk leszerelni, valószínű, hogy Hermione velük jött, de amíg nem tudunk semmit… Tegnap jöttek volna, de egy egész napot gyalogolhatott, ameddig ideért. Mindenképpen beszélnem kell Pitonnal. A többiek visszatértek már?

– Még nem. Leslie küldött egy patrónust. Minden rendben volt az északi határoknál. Semmi mozgás – közölte Jane. – Ja, üzeni és tökig eláztak, bekaphatod, amiért te itt lődörögsz a melegben. Merlin legnemesebb szervével illet. Most mennek fél délre.

Draco csak legyintett Leslie üzenetére, kedvenc unokatestvére mindig hasonlóan meleg üdvözleteket küldött neki. Hiába mondták neki, hogy az inkarnálódott patrónus nem játékszer és megválogathatná a szavait, de a férfi csak nevetett és nem hallgatott senkire.

– Érdekes… Kearának meg kellene néznie, hogy Granger milyen irányból jött. Ki akarom deríteni minél előbb, hogy mi folyik itt.

– Addig is, amíg várunk, mi lenne, ha tényleg beavatnál minket a zabolázatlan kamasz éveidbe, amikor a roxfortos lányokat, s köztük Hermione Grangert kábítottad a lehengerlő természeteddel? – incselkedett vele Moira.

– Már tudom, hogy a szüleim miért nem vállaltak több gyereket.

– Ugyan már, miért?

– Mert egyszerűen megőrjítettek volna, ha valóban a húgaim lennétek – közölte hidegen.

– Ugyan már, Draco. Miért nem avatsz be minket?

– Gyűlöltük egymást – közölte hidegen Draco. – Mit szeretnél még tudni?

– Jól van, nem kell mindjárt a torkomnak ugrani. Tisztában vagyok vele, hogy nem mondasz el mindent. Na, Draco, ne akarj minket átverni!

– Szóval beszéltél neki a pletykáról? – fordult Jane felé a haragos füstszürke tekintet. – Mit mondtál neki, Trick? Jobb lenne, ha nem ártanád bele magad a dolgaimba.

– Először is, Jane vagyok, ha elfelejtetted volna. Másodszor, ha még egyszer a vezetéknevemen hívsz, ígérem, hagylak elvérezni, ha legközelebb Tristen megsebesít a kardjával. Harmadszor, Hermione jól van. Amúgy meg semmi közöd hozzá, hogy mit mondtam a többieknek.

Draco már megszokta, hogy a lány mindig kiosztja, de ahogy mindig, most sem hagyta, hogy bármit kiszedjen belőle. Nagyritkán engedett, de ez most nem az a nap volt. A vörös hajú boszorkány felhúzott orral és kimért tekintettel nézett társára. Ha Draco olyan típus lett volna egyből meghunyászkodott volna, ő azonban egy Malfoy volt, akármennyire is tagadta ezt. Voltak dolgok, amik mélyen beivódtak a személyiségébe.

– De még mennyire, hogy van hozzá közöm, hiszen rólam van szó. Ne avatkozzatok bele a magánéletembe! – szólalt meg fojtott hangon. – Mindig kitárgyaltok a hátam mögött és ebből kezd elegem lenni.

– Kis önző – mondta Jane lesajnáló hangon. – Nem csak rólad van szó, én így fogalmaznék.

– Mi volt köztetek Hermionéval? – szólt közbe Moira, aki talán kíváncsibb volt a kelleténél.

– Semmi, sem volt közöttünk – vágott vissza villogó szemekkel Draco, bár nem volt túl meggyőző. – Törődjetek a saját dolgotokkal! Nekem is van most éppen elég bajom, amivel foglalkoznom kell.

A két barátnő összemosolygott, a férfi pedig elfintorodott, megint egy női szeszély célpontjaként végezte. Keara és Shannon legalább nem ment az idegeire, bár nekik is megvolt a különc viselkedésük. Shannon pedig még a tetejében félvámpír is volt. Keara volt a kedvence, nincs mese. A két megátalkodott boszorkány meg mehet az üst mellé bájitalt főzni, de ezt csak halkan mondta. Az évek során megszerette mindegyiküket. Egy nagy boldog, lármás család – így tudta volna magukat a leginkább jellemezni.

– Ezt a mesét nem veszem be – nevetett Moira jóízűen. – Soha nem viselkedtél így egy nő miatt. Ha nem lenne különleges, akkor…

– Pedig jobb lenne, ha hinnél nekem, mert ez az igazság – bizonygatta bőszen, de nem tudta barátja gyanakvását elhessegetni. – Semmi vattacukros, rózsaszín románc nem volt köztünk.

– Akkor mocskos, izzasztó, buja szenvedély?

– Az sem – morogta türelmét vesztve.

– Igen? Akkor elárulod, Hermione, miért hívogat téged álmában?

– Engem? – kérdezte meglepetten Draco, és az előbbi mogorvaság, makacsság eltűnt hangjából. – És? És mit mondott még? Biztos véletlen. Ismer és ez természetes. Ah, hagyjatok békén! Beszélek Pitonnal.

Nem is figyelt már a többiekre, hanem felállt a székről. A lányok önfeledetten nevetni kezdtek és beszélgettek tovább, de ő már ezeket a szavakat nem hallotta. Csak egyetlen egy dologra tudott koncentrálni és az Hermione volt. Lassan elindult a szobák felé vezető folyosó felé, de Moira megállította. Most már nem volt kétséges, Draco Malfoy elárulta magát.

– Akkor mi is az igazság? – kiáltott utána Moira.

– Hagyjatok már békén! – csattant fel a férfi mérgesen. Azzal fogta magát, kikerülte a két vallatót és elcsörtetett a szobája felé.

– Nem tudom mi ez a nagy titkolózás – kezdte Moira gyanakvóan –, de szerintem Dracót nagyon is érdekli ez a lány.

– Dracóból azt hiszem nehéz lesz bármit is kihúzni. Nem sokat tudok, bár szerintem több is volt köztük, mint amennyit bármikor is bevallana.

– Kezdenek visszatérni az emlékeid?

– De még mennyire – nevetett Jane. – Képzeld egyszer…

***

Draco eközben síri csendben lépett be a szobájába, még soha nem volt ennyire óvatos. Vigyázott minden mozdulatára, nehogy felébressze a mélyen alvó beteget. A finom vonású arcot már nem torzított el a kegyelten fájdalom, most nyugodt volt és megkönnyebbült. Közelebb ment az ágyhoz és aggódva nézett egykori ellenségére. A férfi idegesen végigsimította haját, majd kezét Hermione homlokára tette. Hűvös volt, de enyhén nyirkos az izzadtságtól. Felvette az éjjeliszekrényről a fehér törölközőt és gyengéden megtörölte a homlokot. Évek óta nem volt ennyire gyengéd senkihez. Pár óra kellett csak hozzá és újra azt érezte, amit régen.

Annyiszor álmodott már arról, hogy Hermione itt fekszik az ágyában, de nem éppen így képzelte el. Az idő nem változatott sokat rajta, sőt még gyönyörűbbé tette őt. Vajon mi történhetett vele az elmúlt években? – gondolta magában Draco. Talán Weasley lecsapott rá és el is vette feleségül, de remélte, hogy nem így van. Annyira keveset tudott a Főnix Rendje tagok magánéletéről, hogy csak találgatni tudott. Pitontól soha nem kérdezett semmi ilyesmit… Jellemző, hiszen a tények embere volt, no meg utált pletykálni. Bár néha egy-egy morzsát elejtett Weasley bénázásáról. De arról a személyről, akiről leginkább hallott volna, soha nem került szóba. Ismét közelebb hajolt, kisimította a boszorkány arcából a barna tincseket, és egy puszit adott Hermione homlokára.

A beteg álmában elmosolyodott, ami Draco arcára is némi vidámságot csalt, és felébresztett néhány apró emléket. Észrevette, hogy még mindig az a bőr overál van Hermionén, de már igencsak viharvert állapotban volt, s a konty sem volt már sehol sem. Majdnem nyakig be volt takarva, így egyáltalán nem vádolhatta senki semmivel, amikor levarázsolta a ruhát. Egy zöld pizsamát vett elő a saját fiókjából és rá varázsolta, a másik ruhadarabot, pedig egy székre tette. Nem messze az ágytól egy fotelban helyezkedett el végül, pálcával a kézben és ugrásra vigyázva Hermione álmát. Ábrándozva figyelte minden egyes rezdülését.

Eszébe jutottak a régi emlékek. Mikor is látta utoljára? Már emlékezett, éppen Londonban volt azon a hétvégén. Nem kellett volna ott lennie, de Pitonnal volt találkozója, két évvel azután, hogy otthagyta Roxfortot. Egy aurorközpont közelében kellett összefutniuk, ami igen csak kockázatos volt, de Draco vállalta ezt is. Nem számított rá, hogy ott találja a boszorkányt, hiszen Hermione mindig is francia iskoláról áradozott. Akkor, ott pillantotta meg ott. A haja kibontva hullott a vállára és szebb volt, mint valaha. Éppen valamilyen párbajban vehetett részt. Olyan volt, mint egy angyal, akinek a bosszújától mindenkinek félnie kell. A férfit, akivel párbajozott, nem készítették fel ennyire intenzív és agresszív ellenfélre, így szinte azonnal két vállra fektette. Az auror kiképzőparancsnok üvöltözött Hermionéval, amiért eltért a feladattól.


A lány meg sem rezzent, majd hideg fejjel azt válaszolta, hogy a halálfalók sem könyörületesek az áldozataikkal. A férfi morgott egy sort, majd elküldte Hermionét. Draco nem állhatta meg, hogy ne kövesse őt. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, de a férfi tudta, hogy el kell mennie, így egy szempillantás múlva ott sem volt, mintha csak egy árnykép lett volna. Draco most már gyávának gondolta magát azért. Most viszont nem fog megfutamodni. Órákon keresztül figyelte Hermione légzését és szuszogását, aztán ő is elaludt.

***

Kora reggel a felkelő nap első sugarai ébresztették Hermionét. Először a smaragdzöld takaró alatt mocorogni kezdett, aztán hirtelen kipattantak a szemei, felült és rémülten nézett körül. A szobában semmi sem volt ismerős, egyetlen nyugvópont sem segített abban, hogy tisztán láthasson. Zihálva kapkodta a levegőt, kellett egy kis idő mire megnyugodott. Fogalma sem volt róla hol van és mi történt vele, de a kínzó fejfájást annál inkább érezte. Fájdalmas nyögést hallott, aztán lassan visszafeküdt és légzési gyakorlatokba kezdett, ettől hamar megnyugodott és némileg enyhült a fájdalom.


Emlékei lassacskán kezdtek vissza térni és hamarosan minden világos lett előtte. Ijedten a vállához kapott, lehámozta magáról a zöld pizsama felsőt és megnézte a sebét, ami már gyógyulófélben volt. Halványan emlékezett valamiféle ezüstös ködre és valami furcsa érzésre, de nem tudta pontosan mi is lehetett az. Az elmélkedésből egy cseppet sem kellemes hang zökkentette ki. Draco – nézett hirtelen a fotel irányába. Hát mégsem álom volt, hanem valóság. A férfi éktelen horkolásba kezdett a fotelben, fejét hátrahajtotta és nyitott szájjal aludt, görcsösen markolta a pálcáját. Hermione elmosolyodott, milyen régen látta ilyen édesdeden szunyókálni a nagy harcost; örült neki, annak ellenére, hogy a férfi elég hűvösen fogadta, mégis talán némi felelősséget érez iránta.


Nem múlt el úgy egy nap sem, hogy ne gondolt volna rá. Emlékezett egy olyan esetre is, amikor látni vélt egy szőke hajú férfit az utcán, a nyomába eredt, de mikor közelebb ért hozzá kiderült, hogy tévedett. Élt benne a remény, hogy egyszer újra találkoznak, eljön érte és magával viszi. Lányos bolondság volt – rázta meg a fejét Hermione. Voltak napok, amikor minden egyes arcban őt látta, de hasztalanul egészen mostanáig. Egyszerűen nem bírt normális kapcsolatba kezdeni, mert minduntalan Dracót kereste a férfiakban. Tudta, hogy butaság ennyi időn keresztül magában hordozni olyasminek az emlékét, ami soha nem válhat valóra. Most pedig… Mégis mi fog történni? Alig egy karnyújtásnyira volt tőle a varázsló.


Micsoda véletlen, hogy pont akkor találkoztak, amikor a legkevésbé számított rá. Aztán eszébe jutottak a rendtagok és az aurorok. Merlin szent nevére nem ülhetett itt tétlenül. Vissza kell mennie, nincs idő az érzelmekkel foglalkozni. Meg kell tudnia mi történt, hogy mindenki épségben visszatért-e a főhadiszállásra. Még elég gyengének érezte magát, de makacssága erősebb volt mindennél. Felkelt az ágyból, felkapta ruháit és kisurrant a szobából. Bár óvatos volt, még sem volt elég halk. A vér is megfagyott az ereiben, amikor egy kezet érzett a vállán; gyengéd érintés volt.

– Hova akarsz menni? – kérdezte egy bársonyos férfihang, amitől végigfutott testén a bizsergés. – Jobb lenne, ha még pihennél, Hermione.

– Oda megyek, ahol szükség van rám – mondta tettet hidegséggel, hogy még véletlenül se mutasson érzelmeket Draco előtt. – Nem örültél nekem a minap.

– De még túl gyenge vagy – állapított meg a férfi, mintha mindenki állapotáról bátran nyilatkozhatott volna. – Hozok valamit enni, de addig is feküdj vissza az ágyamba!

– Nem vagyok gyenge! Jól vagyok, és nem megyek vissza az ágyadba biztos nem! – ellenkezett Hermione és nem akarta, hogy Draco vagy bárki más megmondja neki, hogy mit csináljon. Az utóbbi időben igencsak tüskés volt. – Most pedig, ha megbocsátasz…

– Akkor sem mehetsz el! – Ez inkább parancs volt, mint marasztalás. A férfi botor módon számításba sem vette, hogy Hermione valójában mit szeretne. Vezető volt és hozzászokott, hogy az utasításait követni szokták. Csak egyet felejtett el: Hermione nem tartozott a csapatába, és most nem egy harcmezőn álltak.

– Te nem parancsolsz nekem. – A kijelentés sokkal inkább ellenséges volt, mint amilyen barátságos Hermione hangja volt. Érződött benne, hogy Dracónak már semmilyen befolyása nincs rá, ami olyan nagy hazugság volt, hogy azt talán egyikük sem hitte el.

– Belehalnál, ha egyszer az életben hallgatnál rám? – emelte fel a hangját Draco. Annyira dühítette a lány makacssága, hogy teljesen elöntötte a méreg. – Legalább lassíts egy kicsit.

– Miért kellene hallgatnom rád? – kérdezte Hermione mérgesen. – Talán mert olyan fenemód jó döntéseket hozol? Évek óta nem láttalak és neked egyből az első dolgod kioktatni engem. Képmutató vagy.

– Mert én ebben a pillanatban józanul gondolkodom. Te pedig egyáltalán nem. – Draco hideg tekintettel nézett a mogyoróbarna szempárba, amiből csak úgy sütött a düh. – Egyébként nagyon örülök neki, hogy újra látlak.

– Ezzel az akarod mondani, hogy mégis szívesen látsz? A „Mit keresel itt, Granger?” nem éppen erről árulkodott. Bocs, hogy betolakodtam a kis búvóhelyedre. Összeszedem magam és két percen belül már itt sem vagyok.

– Merlin szerelmére, Hermione, most kaptál egy nagy erejű átkot, és majdnem belehaltál. Nincs elég erőd a hoppanáláshoz és egyébként sem tudnál így innen elmenni – érvelt Draco és Hermione tudta, hogy igaza van. – Roxfort története 394. oldal.

– Nem lehet innen hoppanálni. Majd akkor megyek gyalog – vonta meg a vállát Hermione, de rögtön megbánta, amikor újra beléhasított a fájdalom. – Eszemben sincs itt maradni veled.

– Megőrültél? – hördült fel Draco dühösen. Általában hallgattak rá, de most egyszerűen ez a képessége csődöt mondott, hangerővel igyekezet pótolni a tisztelet hiányát. – Nem fogom engedni.

– Akkor sem maradok itt veled. Meg kell keresnem a többieket, akik számítanak rám, aztán folytatni a munkámat.

– Miért nem akarsz itt maradni? Itt biztonságban vagy, talán az egyetlen hely a földön, ahol senki sem bánthat – próbált a lelkére beszélni Draco.

– A társaimnak szüksége van rám – hangja olyan határozott volna, hogy meglepte férfit. Már nem az a Hermione volt, akit régen ismert, de Merlinre a mostani tüzes énje még inkább tetszett neki.

– Maradsz és kész! Eldöntöttem, ez így lesz. – Dracót sem kellett félteni, ha makacsságról volt szó, érvényesíteni akarta az akaratát, akármibe is került neki ez. Rosszabb volt a természete, mint ahogy a boszorkány emlékezett rá.

– Már mondtam, hogy nem szólj bele a döntéseimbe, és főleg nem dönts helyettem! – Hermione eközben fájós vállát masszírozta és a szédülését az ajtó melletti komódba kapaszkodva ellensúlyozta.

– Mert akkor mi lesz? – cukkolta Draco immáron vigyorogva.

– Megátkozlak – felelte egyszerűen a lány, de már ő is rájött milyen gyerekesen is viselkednek mind a ketten.

– Óh, mi az, csak nem újítottál? Most már átkozódsz, nem ütsz? – mondta nevetve Draco.

– Az Isten szerelmére csend legyen már! Muszáj hajnali ötkor lármázni! Tudod, Draco, hogy egész este őrt álltam és végre szeretnék egy kicsit aludni! Úgyhogy kuss legyen végre! – riposztozott egy morcos hang a Dracóéval szemközti szobából. Aztán egy eléggé nyúzott, rövid, ezüstszőke hajú és kék szemű férfi lépett ki a folyosóra, aki nagyjából egy magas volt Dracóval és a tetejében hasonlítottak is egymásra.

Hermione elképedve kereste a hasonlóságokat a két férfi között. A mérges szőkeségen nem volt egyéb csupán egy alsónadrág, de ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Hermione megpróbált szemérmesen oda sem nézni. A varázsló kék szemei villámokat szórtak és már készült megtorolni valós sérelmét Draco hangos ébresztője miatt, amikor is meglátta zöld pizsamában feszítő, haragtól és más egyéb érzésektől kipirult Hermionét, megváltozott az arckifejezése. Jelentőségteljesen hátrasimította rövid frizuráját és elvigyorodott a maga ellenállhatatlan módján. Természetesen a harcot elhalasztotta, odébb lökte Draco, s úgy nézett a lányra, mintha egyből bálványozná.

– Elnézést, kisasszony! – szólt bűnbánóan és szeméből egyszeriben kiröppent az álom. Szertartásosan felvette a köntösét, majd legelbájolóbb mosolyát vette elő. – Hadd mutatkozzam be: Leslie Nolan Malfoy szolgálatára. – Hermione szólni sem tudott, mert Leslie kezet is csókolt neki. A két Malfoy egymás ellentéte volt. Leslie amolyan nőbolond szoknyapecér lehetett, Draco pedig önfejű, görény, ahogy mindig. A maga nemében mindkét férfi különlegesnek tűnt. Leslie a lány megrökönyödését egy sejtelmes mosollyal jutalmazta.

– Szabad a becses nevét? – kérte a lehető legnagyobb tisztelettel.

Még egy Malfoy?! – gondolta magában Hermione.

– Hermione Granger, nagyon örvendek! – mondta végül még egy kicsit bátortalanul. Leslie biztatóan elmosolyodott és még egyszer kezet csókolt neki. S eközben a méregtől füstölgő Dracón tartotta a szemét. Talán mégis megtorolta a férfi a korai ébresztést?

– Nagyon szép név! Mintha egy tündér neve lenne. Mondja, Miss Granger, mikor érkezett ide? Ha tudom, hogy jön, magam megyek és vezetem körbe. Ha Dracóra bízzuk az ilyesmit, az mindig katasztrófa lesz.

– Leslie, inkább menj vissza és aludj még pár órácskát! De, ha nem tudsz elaludni, akkor nagyon szívesen segítek, hogy ájultan töltsd a délutánt is. – Draco előzékeny ajánlata süket fülekre talált. Leslie radarja, ha nőt szimatolt egyből kiakadt és azonnal pörögni kezdett, főleg, ha a hölgyet már kiszemelte más magának. Nos Leslie ehhez hasonló helyzetek miatt volt kénytelen több menekülési lehetőséget is kidolgozni, és ezért is vált a legjobb stratégává.

– Kérlek, hívj csak Hermionénak! – javasolta a boszorkány mosolyogva, majd némiképp elpirult. Persze Dracónak egyből az a következtetése támadt, hogy még egy nő dőlt be a mézes-mázas Malfoy vonzerőnek, ami sajnos nem az övé volt.

– Tehát akkor, Hermione… – Ám mondatát nem tudta befejezni. Draco sejtette, hogy valamiféle gyors reggeli bemutatkozás lesz ma, ha nem vet véget ennek. Hermione elég, ha egyiküket látja alsónadrágban, nem kell az egész csapatot is.

– Leslie, fejezd be! – szólt egy baljós férfihang, ami sokkal mélyebbnek hatott, mint Leslié. Draco majdnem felrobbant mérgében, valószínűleg feltámadt benne a féltékenység zöldszemű szörnye, mert kevés választotta el attól, hogy meg ne fojtsa a drága rokont.

– Talán az is baj, hogy velem beszél? – kérdezte Hermione és összefogta magán a sötétzöld pizsamát, ami sokkal nagyobbnak bizonyult, mint gondolta.

– Nem, de…

– Hát akkor mi a baj? – kérdezte Leslie széttárt karokkal. – Jobb lenne, ha kitárulkoznál a hölgy előtt, Draco, mert akkor mindannyian tisztán látnánk a hatalmi viszonyokat.

– Te ne szólj bele! – füstölgött Draco. – Rokonság ide vagy oda, könnyen a megismerkedhetsz a pálcám végével.

– Már mért ne szólnék bele a vitába, ha engem is érint? Én is a vitázók közé tartozom, ha nem vetted volna észre! – erősködött Leslie, ezzel még inkább felhergelte unokatestvérét. – Nekem is van pálcám, de amondó vagyok, hogy a sajátodat dugd fel a…

– De nem osztottam neked lapot! – mondta mérgesen Draco és Leslie-be folytatta a szóáradatot. – Húzz vissza a celládba és vésd azokat a hülye leveleket tovább.

– Kit érdekel a te hülye lapjárásod? – hergelte még jobban Dracót és még inkább belebonyolódtak mindketten a veszekedésbe. Hermionénak valahogy természetesnek tűnt a két férfi viselkedése, mintha mindig is ezt csinálták volna.

– Engem érdekel. Jobb lenne, ha azt tennéd, amit mondtam.

– Tudod, Draco, neked az a legnagyobb bajod, hogy mindenkinek meg akarod mondani, mit csináljon. Holott senki sem akar neked engedelmeskedni. Mi lenne, ha inkább egy kis önfegyelmet gyakorolnál?

– Én is pontosan ezt akartam mondani – helyeselt Hermione és Leslievel azonnal egy hullámhosszra kerültek. A férfi egy kacsintással nyugtázta egyetértését, Draco pedig egyre vörösebb lett mérgében.

– Tetszik a lány.

– Hozzá ne merj érni! – üvöltötte most már leplezetlen haraggal. Leslie csak vigyorgott tovább.

– A rohadt életbe ti, már aludni sem hagyjátok az embert? Leslie, megint mi a francot csináltál? Remélem nem azt, amire gondolok, mert esküszöm, agyonütlek! – tépte fel az egyik szoba ajtaját egy fekete hajú és kék szemű, szintén morcos férfi. Csupán egy szellős alsógatyát viselve. Errefelé leginkább ilyen öltözetben aludtak a férfiak, állapította meg Hermione. A csupa izom és vitázni vágyó szenvedély fűtötte varázslók látványa több egyszerűen letaglózta. – Őrjöngeni korán reggel, normálisak vagytok? Azt hittem végre benő a fejetek lágya ennyi idősen – zsörtölődött tovább, majd Hermionéhoz fordult, aki már kívülállóként nézte Draco és Leslie vitáját. – Jó reggelt, kisasszony! Elnézést az előbbiekért! Tudja a rokonaim, de szerencsére csak papíron. Nézze el nekik Malfoyok egytől egyig!

– Nem tesz semmit. Hermione Granger – nyújtott kezet a lány. A férfi is viszonozta a kézfogást. – De csak Hermione.

– Örvendek, Tristen MacNamara. Látom sikerült megismerkedned a gyengeelméjű öcsémmel és a makacs, fafejű unokatestvéremmel, akihez egyébként nem fűz vérrokoni kapcsolat – mondta mindezt egy kedves mosoly kíséretében Tristen. – Pokolfajzatok mind a ketten.

– Én amúgy az utóbbit Görény néven ismerem – ravasz mosollyal Hermione némi háttér információt szolgáltatott, ezzel kiváltotta a két férfiből a nevetést, Dracóból meg mérget és némi pírt. Hermione ezt látva hozzátette. – Egyébként Dracót már régóta ismerjük egymást…

– Akkor nem okoz csalódást a faragatlan viselkedése. Mind a ketten egy kategóriába tartoznak, olyanok, mint a hat éves gyerekek – adott némi leírást Leslieről és Dracóról. – Én már sokkal éles látóbb vagyok náluk.

– Na de, bátyus! Hát, ilyen rossz színben kell feltüntetni engem Hermione előtt? – méltatlankodott Leslie. – Mi is meséljünk rólad néhány cikis történetet? Mert mielőtt azt hinnéd, Hermione, hogy megtaláltad a hercegedet, hadd ábrándítsalak ki. Tristen fele annyira sem jó pasi, mint amilyennek látszik. Draco egy kötöznivaló, idegbeteg hippogriff. Velem jobban jársz, én szórakoztatóbb vagyok.

– Na, ne röhögtess, öcsi! Nem mondtam neki semmi újat, amire magától nem jött volna már rá. Téged egy perc alatt ki lehet ismerni. Mindenki tudja, hogy balfácán vagy. Ja és ha megpróbálsz mesélni, akkor halálfia vagy – tette hozzá hidegen Tristen.

– És velem mi van? Idegbeteg hippogriff? Remélem, hogy kötöttél Leslie életbiztosítást, mert hamarosan kicsinállak! – szólalt meg csak úgy mellesleg Draco. – Igyekeztek mindig lehordani mások előtt.

– Téged Hermione már úgyis ismer, szóval nagyon is jól tudja milyen tuskó vagy. Nekünk nem kell még reklámozni se. – Tristen minden bizonnyal kereste a bajt.

– Ne sértegess! – sziszegte Draco.

– Megérdemled, mert a múltkor belöktél az illumina bokorba. Jane azóta röhög azokon a történeteken, amiket akkor meséltem neki. Ezért minimum meg kéne, hogy verjelek, de beérem a lejáratásoddal is. Sokkal szórakoztatóbb. – Ha nem is volt igazi családi vonás a gúnyos vigyor, Tristen remekül beleillett a két Malfoy közé.

– Mondtam, hogy sajnálom és azt is, hogy véletlen volt – vigyorodott el Draco gonoszul. – Legközelebb jobban megtervezem. Különben is tartoztam neked a múltkoriért.

– Merlinre, mit nem adnék, hogy Dracót újra lógni lássam a levegőben kalimpáló lábakkal – szólalt meg álmodozva Tristen. – Felejthetetlen élmény volt.

– Na persze – morogta Draco.

– Hé, engem meg kihagytok? Én is a családhoz tarozom – háborodott fel Leslie.
Hermione már a fejét fogva dőlt neki a falnak. A három férfi, vagy inkább gyerek egymást túllicitálva veszekedett egy apróságon. Hermione „a mi vétettem” című arckifejezéssel nézte a palafont, amikor a mellett lévő ajtó is kicsapódott, de úgy hogy a vaszsanérok is kiszakadtak a falból, és megjelent a színen egy, ugyancsak mérges, fekete hajú és sárga szemű férfi. Hanyagul félrelökte a feleslegessé vált ajtót.

Hermione ijedten nézte a magas férfit, aki valami üvöltésre hasonló hangot hallatott és vámpírokéhoz hasonló fogakkal rendelkezett. Szeme elkerekedett és azonnal a falhoz simult. Az éles fogak látványa eléggé lefoglalta ahhoz, hogy észrevegye a férfi csupán egy maga köré tekert törülközőt viselt.

– Befejezni, vagy beverem mindegyikőtök képét és kiszívom a véreteket! – szólt határozottan a vámpír, miután a hangorkán elült, a férfi egy bűbájos, udvarias úriemberré változott át. – Jó reggelt, Hermione! Én Colin O’Reily vagyok. Nagyon szép a vénája – fordult oda a lányhoz mosolyogva. Hermione kezet fogott vele, de még mindig meg volt rémülve. A varázsló és vámpír ivadék leplezetlen jókedvvel csókolt kezet neki. A boszorkány ijedten húzta el a kezét, amikor megérezte a fogakat a kézfején.

– Jó reggelt, Colin! – köszönt megszeppenten Hermione.

– Remélem, nem haragszol rájuk, néha elkapja őket a hév, és nem lehet őket leállítani. Mi lenne fiúk, ha felöltöznénk? Aztán menjünk reggelizni! Igaz még csak fél hat van, de ha jól sejtem a többiek már ott vannak a konyhában.

– A jó vámpírszaglás… – mondta Tristen.

– Csak félig vámpír, ezt hozzá kell tennem – nézett Hermionéra egy cinkos mosoly kíséretében. – Nem szomjazom vérre. De vannak akikkel szívesen kivételt teszek.

– Reggeli – szólt közbe Leslie és egyből elfelejtette folytatni az udvarlást. – Jól hangzik! – És szinte azonnal elindult, mindenkit megelőzve előre csörtetett.

– Pont, mint egy Weasley – mondta fejcsóválva Draco. – Hé azért felvehetnél valamit. Loreen néni nem fog örülni neked egy szál alsónadrágban és egy köntösben.
Leslie végignézett magán majd szitkozódva visszarohant a szobájába.

– Mi lenne, ha együtt mennénk le reggelizni? – kérdezte Draco nyugodt hangon Hermionét.

– Rendben van – bólogatott a lány, majd igyekezett megigazítani a pizsamáját. Még mindig hatása alatt volt a történteknek és nem bírt ellenkezni. – Ők a barátaid?

– Többek annál. A családom – válaszolt Draco. – Jól vagy? Sápadtnak látszol.

– Nincs baj, csak… Csak nem vagyok az alkalomhoz öltözve és ez a vacak mindig leesik rólam.

– Majd segítek – ajánlotta fel Draco és meghúzta a madzagot, aztán masnit kötött rá. – Most már nem fog leesni.

– Köszönöm – mondta Hermione, de azért futotta egy apró félmosolyra is.

– Nem szédülsz már? – kérdezte Draco csak úgy mellékesen. A boszorkány elfintorodott, mintha nem akarta volna, hogy ezt a férfi észrevegye. Józan ítélőképessége legyőzte a hisztérikus Hermione klónt és rájött, most rá van utalva Draco jóindulatára. Nem is beszélve arról, hogy még azt sem tudta milyen oldalon áll vajon.

– Köszönöm, jól vagyok, minden rendben – préselte ki magából a választ.

– Megbízhatsz bennem, Hermione. Nem vagyok halálfaló, ha akarod, megmutatom mindkét karomat.

– Úgy hallottam a Nagyúr nem csak karra teszi a Sötét Jegyet – húzta el a száját Hermione.

– Ha akarod, az egész testemet átvizsgálhatod – nevetett jókedvűen Draco, így haladtak a folyosón tovább.

– Nem élek a lehetőséggel – csóválta meg a fejét Hermione, de rögtön megbánta, mert hirtelen ingoványos lett a talaj a lába alatt.

– Karolj belém! – Az utasítás most cseppet sem volt olyan hangvételű, mint korábban.

Hermione fáradnak érezte magát ahhoz, hogy megint kirobbantson egy vitát közöttük.
Közben beértek a konyhába, ahol a társaság másik fele csacsogott, nem kellett sokáig várni, hamarosan mindenki csatlakozott a reggeli ismerkedéshez.

– Jó reggelt, drágáim! Hermione, mit kérsz reggelire? Remélem, még sokkal jobban vagy – tudakolta aggódva Loreen, aki egy nagy tál bacont egyensúlyozott.

– Köszönöm már sokkal jobban vagyok – bólogatott és halvány mosollyal nézte. Most már észrevette a Malfoy jegyeket.

– Ennek örülök! – mosolygott vidáman. – Én, Loreen Malfoy vagyok. Leslie és Tristen az én fiaim.

– Már volt szerencsém találkozni velük. – Loreen rosszallva nézett a lány mögött felsorakozott fiúkra és lemondóan megcsóválta a fejét.

– Nem csináltunk semmit – hangzott a felelet egyszerre a két ártatlan képpel ülő fiától.

– Értem – még mindig gyanúsan nézett rájuk egy lemondó sóhaj kíséretében. – Akkor ismerkedj meg a többiekkel. Jane Trick, a gyógyítónk.

– Szia, Hermione! – mondta mosolyogva a vörös hajú nő. – Nagyon örülök, hogy újra látlak.

– Szia, Jane! Rád emlékszem, hollóhátas voltál, és veled vizsgáztam együtt bájitaltanból.

– Úgy van. Remélem, hogy jobban vagy. Nagyon súlyos átkot kaptál – terelte komolyabb témára a szót.

– Köszönöm, már sokkal jobban vagyok.

– Ennek nagyon örülök.

– Akkor – folytatta Loreen. – Moira Logen a kis bűbájosunk, bármit meg tud bűvölni. – Moira mosolyogva intett neki az egyik kezével, a másikat pedig a pocakján nyugtatta.

– De nem csak bármit, hanem bárkit, többek közt Aidriant is – nevetett Jane.

– Igen, a férjemet – nevetett fel ő is, de a férj szót különösen kihangsúlyozta. – Máskülönben nem lennék ilyen állapotban.

– A következő, akit bemutatnék neked Shannon O’Reily, Colin ikertestvére. – A nő nagyon hasonlított a testvérére, hosszú kicsit hullámos, fekete haja és sárga szeme volt. A vámpírfogak itt sem hiányoztak. Veszélyesnek tűnt és vadnak, főleg ahogy a késivel babrált az asztalnál.

– Hello! – köszönt kurtán. Hermione nem igazán tudta hova tenni a hűvös viselkedését, azonban nem hibáztatta érte.

– Szia! – szólalt meg ő is. Shannon elfordította a tekintetét, aztán már a boszorkány sem érzett akkora nyomást.

– A többieket, majd a vacsoránál ismerheted meg. Na, most pedig asztalhoz. Veled meg van egy kis beszélni valóm – szólt Loreen Tristennek ellentmondásos hangon.

– Rendben, anya! – Loreen egy halom pirítóst tett a társaság elé. Mindenki nekiállt falatozni. Mikor befejezték, Leslie megköszörülte a torkát és Hermionéhoz fordult.

– Van kedved megnézni a falut? Mert én nagyon szívesen megmutatom neked.

– Majd inkább én – mondta Draco gyorsan.

– Köszönöm, Draco, de nem kell, Leslievel megyek. – A mondata hatására egy kis csend következett be, és a többiek némán rázkódni kezdetek Draco arckifejezését látva. A feszültség tapintható volt, mégsem mert senki sem megszólalni.

***

Később Hermione, immár egy Moiratól kölcsönkapott sötétkék blúzban és farmernadrágban, Leslie-vel rótta a falu utcáit. Az eső utáni tájat megszépítették a nap sugarai, melyek melegen simogatták az arcát. Mélyen magába szívta az éltető levegőt, s magában hálát adott Merlinnek. A falucska most teljesen másként nézett ki a nappali fényben, már nem látszott olyan sivárnak, elhagyatottnak. Amolyan Roxmorts féle hely lehetett, boltokkal, kocsmákkal, házakkal együtt. Mégis volt benne valami furcsa, különös, amit Hermione nem tudott sehova sem tenni. Az emberek fél szemmel őt nézték, habár nem volt betolakodó és senkire sem jelentett fenyegetést.


Gyerekek játszottak az utcán, s a nevetésük felszabadítóan hatott rá. Auror szemmel, érdeklődve nézett körbe. Valamiféle erőtér vehette körbe a települést – gondolkozott magában, de végül Leslie másfelé terelte.

– Élvezed, hogy bosszanthatod Dracót? – kérdezte Leslie kíváncsian. A Malfoyokra jellemző összes ellenállhatatlan vonást birtokolta, sőt mosolya lehengerlő volt.

– Én nem bosszantom, ő húzza fel mindig magát. – Hermione megvonta a vállát, aztán tovább folytatta útját.

– Dehogynem, csak azt nem értem, miért? Nagyon kíváncsi vagyok rá. Tudod, Draco nem éppen az, akit megbolondít egy nő látványa és azt hiszem, itt több lappang a háttérben.

– A suliban sem volt felhőtelen a kapcsolatunk. De az utolsó évben egy sajnálatos eset során büntetésben voltunk az év végéig. Közös lakosztályunk volt, közös órák, közös mindennapok. Akkor megismertem a jobbik felét is, vagy legalábbis azt hittem.

– Nehéz természete van az tény. Miért zártak be titeket? Ki vagyok éhezve a pletykákra, főleg, ha Dracóról van szó. Mióta idejött majdnem olyan felelősségteljesen viselkedik, mint Tristen, tehát unalmas és karót nyelt, alig lehet mindkettőt rávenni egy kis szórakozásra.

– Hosszú történet, de nagyvonalakban elmondom. Megsértett, aztán megsértettem őt, ő megtorolta, és amit művelt ezért megütöttem, párbajoztunk, ő meg megátkozott. Büntetést kaptunk mind a ketten.

– Veszélyesek vagytok, meg kell hagyni – ismerte be Leslie.

– Mesélj most te egy kicsit! – kérte a lány, abban a reményben, hogy a Draco témát nem folytatják tovább.

– Miről meséljek?

– Mindegy, hogy miről, csak ne Dracóról. Mondjuk, mesélhetnél a családodról. – Hermione görcsösen el akarta terelni a szót. – Nagyon érdekelne mi ez a hely ahol éltek, hogyan kerültetek ide. Túlságosan furcsa nekem ez még. Malfoy vagy és valahogy ezzel nem tudok mit kezdeni.

– Nem is tudom, hol kezdjem – sóhajtott fel nehezen a varázsló. – Anyámat, a bátyámat, meg Dracót és a többieket már ismered, nekem ők a családom. De gondolom a Malfoy ágra vagy kíváncsi.

– Tulajdonképpen igen! Miért éltek itt, ha egyszer a Malfoy családhoz tartoztok.

– Darkness Falls az üldözöttek, rászorulók rejtekhelye, és lássuk be, mi mindannyian azok vagyunk. Már régóta itt élek, mert a „család” nem volt éppen kegyes velünk. Loreen Malfoy, az anyukám, Lucius húgaként látta meg a napvilágot. Anyát akkor tagadták ki, amikor hozzáment az apámhoz Solan MacNamarahoz, akinek már volt egy fia, Tristen, az előző házasságából. A Malfoyok nem voltak vele megelégedve, mert aranyvérű létére nem volt elég vagyona, nem volt méltó egy Malfoy hercegnőhöz. Képzelheted mekkora csatározás lehetett, valaki mást szemeltek ki, valami Sötétség Hercegét vagy ki tudja. Anyám nem sokat mesél a történet ezen részéről.

– Tudom mennyire szörnyű ez. Sirius Blacket is kitagadták, miután nem akart a sötét oldalhoz csatlakozni. A legjobb barátunk lett és a Főnix Rendjének oszlopos tagja. Folytasd, kérlek.

– Anyám szerette apámat és kitartottak egymás mellett, aztán összeházasodtak. Eddig rendben is lett volna mindent, ha apámat nem öli meg valami átkozott halálfaló és nem marad anya egyedül. Akkor a család kegyesen felajánlotta, hogy gondoskodik rólunk, csak egy feltételük volt: én kapjam meg a Malfoy nevet. Persze ez nem pusztán jóindulat volt részükről. Hanem azért kellettem, hogy legyen örököse a nagy vagyonnak és természetesen a névnek.

– De hát ott van még Draco is, miért kellettél te is? – vonta össze a szemöldökét a boszorkány.

– Itt van a kutya elásva. Akkoriban nagyon úgy nézett ki, hogy Luciusnak és Narcissának nem lehet gyereke. A nagyapám erős és körmönfont ember volt. Mindenképpen egy örököst akart, hogy biztosítva legyen a család neve, ennél semmi sem lehetett fontosabb. De, mint a mellékelt ábra mutatja, mégis csak sikerült egy utódot összehozniuk… Draco majdnem fél évvel fiatalabb nálam. Szóval miután megszülettem, anya egy régi ismerősét kérte meg rá, hogy segítsen nekünk megszökni, mert már nem bírta tovább. Állandóan megalázta a saját apja és Tristent sem hagyták soha békén. Aztán ide jöttünk és itt nőttem fel, ami szerintem százszor többet ért, mintha valamelyik Malfoy kastélyban éltem volna. A sors iróniája, hogy a nagyapám a szökésünk után három nappal elhunyt sárkányhimlőben – fejezte be a mesét Leslie. Hermione most először látott komolyságot az arcán, de a férfi ezt rögtön palástolta, s ismét vidáman mosolyogva nézett a lányra. – Ennyit a sötét múltról.

– Ez igazán megrázó.

– Cseppet sem az. Legalábbis nekem, én még csak nem is emlékszem ezekre az évekre. Tristen azonban… Mindegy hagyjuk.

– És hova jártál iskolába? – kérdezte Hermione kíváncsian és témát váltott.

– Írországba, egy Athlon nevű iskolába.

– Hallottam már róla, egyedül ott fogalakoznak az auror képzőkön kívül pálcanélküli varázslással.

– Aha – szólt ásítva Leslie.

– Mi ez az unott, aha?

– Én megléptem onnan az utolsó évemben – vallotta be vigyorodva.

– Felelőtlen vagy! – szólt rá Hermione, aki mélyen elítélte a tanulmányok ilyen durva megszakítását. – Pontosan olyan, mint Draco. Egyetlen RAVASZ-t sem szerzett…

– Oh, nem. Nekem nem számított annyira a suli. Szabad szellem vagyok. – Itt jelentőségteljesen elvigyorodott. – Inkább világot látni mentem, és többet tanultam így, mint a suliban valaha is. Te mit csináltál a suli után?

– Roxfort után, Franciaországban egy évig aurorképzőbe jártam, nem bírtam ott, egy idő után tele lett a hócipőm velük, azután visszajöttem Londonba tanulni, és amikor végeztem beléptem az aurortestületbe, aztán Rendbe is – mondta a lány, de a szájához kapott, mert elszólta magát.

– Szóval a Főnix Rendjéhez tartozol. Gondoltam, hogy ezért vagy itt. – Leslie nem látszott meglepettnek. Különben is mellette a nők hirtelen mindig őszinteségi rohamot kapnak, így egy-egy titkok ide vagy oda már nem számított.

– Honnan tudsz a Rendről? – kérdezte meglepetten.

– Sok mindent tudok. Bár azt hiszem, nem nekem kellene ezeket elmondanom, hanem a mi nagytiszteletű vezetőnknek, Dracónak. Na, de most már menjünk vissza, mert a szőke herceged már aggódik – somolygott Leslie. – Nézd, meg ott van fent a fán! Lassan fordulj meg, mintha meg akarnád nézni azt a házat ott, és ne nevess.

– Igen, látom, de miért kémkedik utánunk? – kérdezte, amikor visszafordult a helyére.

– Hogy miért? Ez a vak is látja, féltékeny. Attól fél, hogy nem tudsz ellenállni nekem. – Hermione felnevetett.

– Miért, nem vagyok ellenállhatatlan?

– De igazad van – mosolygott Hermione.

– A gúnyos nevetésed mindent elárul. Menj, most éppen nem figyel és beszélj vele! – javasolta Leslie.

– Miről? – kérdezte a lány.

– Találj ki valamit. Nő vagy, neked az ilyesmi nem jelenthet problémát.

– Kösz a tippet.


Draco egy félig begombolt fehér ingben és egy sötétkék farmernadrágban ült az egyik nagy fa vastag ágán, a lombok között. Mint egy hülye kamasz fiú – gondolta magáról lesajnálóan. Kémkedett egy lány után, aki idesegítette és elbűvölte, mindezt egyszerre. Tudta, hogy milyen unokatestvére és biztos volt benne, hogy nem kell sok neki és Hermionét teljesen az ujja köré csavarja, s nem kell hozzá egy nap sem, ha játszadozni akar, akkor talán kettő. Mérgesen figyelte a Hermione és Leslie párost, de alighogy egy pillanatra levette róluk a szemét, eltűntek mind a ketten.

– Hé, szőke herceg, mit csinálsz odafent? – kérdezte egy nevető női hang lentről. Draco mérgesen elvörösödött.

– Hát te meg, miért nem vagy Leslievel? – kérdezett vissza Draco.

– Mert szeretnék veled is beszélgetni, csak úgy. De ha gondolod vissza is mehetek hozzá, megoldható.

– Inkább maradj! – A lány elmosolyodott és felkapaszkodott a fára, majd nem sokkal később Draco melletti ágon üldögélt és a jobb vállát masszírozta, mert még nem múlt el teljesen a fájdalom. A férfit pedig ismét elöntötte a bűntudat, ő is pont ott sebesítette meg a lányt még a Roxfortos időben.

– Még mindig fáj? – Hermione némi aggódást vélt felfedezni a hangjában, de nem akart erre figyelni.

– Egy kicsit, de nem vészes, holnapra jobb lesz. Nagyrész csak az évfordulón fáj, de most kaptam rendesen – vonta meg a vállát, mintha csak egy apró semmiség lenne. – Azt hiszem, láttam egy üveg erősítő főzetet az éjjeliszekrényeden, Jane útmutatásával. Használni fogom, ne aggódj!

– Ne haragudj! – szólalt meg végül.

– Miért?

– Mert nem írtam, nem kerestelek és még bocsánatot sem kértem. – Hermione felvont szemöldökkel nézett a szürke szemekbe, amiből semmit sem tudott kiolvasni. Draco sokat változott, de még nem tudta megítélni, hogy előnyére vagy hátrányára.

– Tudom, hogy vadásznak rád a halálfalók és nem szólhattál. Nem vagyok idióta, hogy ezért hibáztassalak. – Megpróbálta megnyugtatni, de kezdett neki körvonalazódni Draco miért is mondta ezt. Azt hitte, hogy emiatt ilyen ellenséges vele, pedig nem így volt. – Mi lenne, ha elmondanád mióta vagy itt és mi történt veled azóta? Valahol el kellene kezdenünk.

– Nem is tudom pontosan, kis megszakításokkal öt éve élek itt. Véletlenül találtam rá erre a helyre vagyis inkább úgy vezettek ide. Aztán egy évet utaztam Leslievel és Tristennel, akkor találtuk meg a többi Sárkányt.

– Sárkányt? – kérdezett vissza értetlenül.

– Emlékszel az álmomra? Amiben a sárkányról, energia hálóról és kilenc emberről volt szó? Még segítettél nekem megtalálni egy leírást.

– Oh, igen, így már emlékszem – idézte fel a régi emléket a nő.

– Minden, amit itt látsz, ehhez kapcsolódik. De nekem is lennének kérdéseim, amire őszintén kellene felelned. Mit kerestél a tisztáson? – váltott témát Draco, de cseppet sem kedvesen tálalta a kérdését.

– Mentőakció volt vagy megfigyelés. Nevezhetjük akár vesztünkbe rohanásnak is. Aurorokkal voltam, én voltam az egyetlen Rendtag – kezdte Hermione és megint érezte azt a kétségbeesést, amit akkor ott az erődben, némi hallgatás után úgy döntött folytatja: – Aggasztó a helyzet, a druidák nagy része átállt Voldemort oldalára, rejtélyes körülmények között gyilkolnak meg embereket, nincs benne semmi logika és szertartásokkal növelik meg az erejüket. Alig tudjuk megfékezni őket és kellene a segítség. Ezért is jöttük ide, hogy megakadályozzuk őket. Persze… nem jártunk sikerrel. A többiekkel pedig nem tudom, mi van.

– Nem a ti dolgotok lett volna az akció, hanem a miénk – szólt Draco komor hangon. – Az, mi veled történt egyáltalán nem mentőakció volt, hanem egyszerűen egy öngyilkosság. Nem kellett volna ott lennetek.

– Tudtuk, Harry is megmondta, csak senki sem hallgatott rá. De akkor ti miért nem voltatok ott? – tette fel a kérdést némi gúnnyal. – Egy nőt kínoztak és áldoztak fel ott a mezőn. Nem láttalak titeket.

– Meg van rá az okunk, hogy mit mikor és hogyan teszünk. Nem erről volt szó. Csak megfigyelés, jött az üzenet, aztán durr néhány idióta majdnem háborút robbantott ki. Keressük a társaidat. De most erről nem beszélhetek neked, egyelőre nem. – A férfi tartott egy kis szünetet, majd megkérdezte: – Beléptél a Főnix Rendjébe, ugye?

– Honnan tud itt mindenki a Rendről, amikor titkos és senki nem…

– Szerinted mi kinek az oldalán állunk? – emelte fel hangját Draco talán a kelleténél jobban. – Elmondanám neked, amit tudok, de még ez túlságosan korai. Legyen elég annyi, hogy régebb óta vagyok tag, mint te.

– Csak nem az akarod mondani…

– De igen mi egytől egyig a Főnix Rendjéhez tartozunk vagy legalábbis a fehér mágusokhoz. Miután összehoztuk a csapatot, akkor felkerestük Dumbledoret és a többi jött magától. Végül mégis azt tettem, amit akkor tanácsoltál nekem, mielőtt elhagytam Roxfortot. Furcsa, nem?

– Akkor miért nem hallottunk még, felőletek? Vagy tovább megyek, én miért nem? Rendtagként kapcsolatba léphettél volna velem – fortyant fel mérgesen. – Ha tudnád… – kezdte hirtelen, aztán elhallgatott. – Mindig vártam.

– Mert mi vagyunk a védelem, akiről senki sem tud. Még koránt sincs készen a csapat, de folyamatosan gyakorlunk, fejlesztjük magunkat. De erről tényleg nem szabadna beszélnem – magyarázta szarkasztikusan Draco. – Csak egy maroknyi ember tud róla. Piton, Potter, Dumbledore és most te is.

– Miért beszélsz így? – A varázsló először nem akart túl sok mindent elmondani a lánynak, de Hermione annyi információt tudott és abból nem lehet baj, ha ő tölti ki a hézagokat és segít az összkép összeállításában, így legalább elkerül egy halom kellemetlenséget.

Szóval felülvizsgálva saját döntését úgy döntött: mit számít mennyit árul el magukról, mert bízott Hermionéban. Nem akart hazugságokra építeni, túlságosan is törékeny volt a kettejük közti kapcsolat. – Nem bízol bennem?

– De bízom benned. Nem erről van szó. Ha elmondom, akkor te is benne leszel nyakig és akkor nem tudom meg tudlak-e védeni.

– Mi baj lenne abból, ha lenne még egy ember, aki közétek tartozik? – tette fel a kérdést Hermione.

– Itt maradnál velünk, velem, amíg fel nem készülünk? – tette fel a kérdést Draco. – Csak így beszélhetek veled erről.

– Éppen semmi dolgom nincs. Hova is mehetnék? – mosolyodott el Hermione keserűen, aztán elkomorodott. – Különben is meg akarom tudni mi történt a tisztáson.

– Ezt nem tőlem kell hallanod! Később még beszélünk. – Azzal Draco fogta magát, leugrott a fáról és elindult a fogadó irányába. Hermione nem értette a férfi viselkedését, most már végképp összezavarodott. Egyszerűen képtelen volt az új Dracót kiismerni, talán ismét meg kell ismerniük egymást – gondolta végül. Egy ideig még a fán időzött, majd követte a varázslót.

***

Már késő este volt, amikor Hermione találkozott a csapat többi tagjával. A kis társaság, Aidriannel – Moira férjével – és Kearával, a barna hajú, ügyes nyomkeresővel, egészült ki. Először Dracóval a két Sárkány egy dolgozószobába zárkózott, majd ki idő múlva csatlakoztak a tübbiekhez. A fogadó kandallójánál ültek mindannyian, és beszélgetéssel töltötték az estét. Hermione végignézett a táraságon, és észrevette, hogy Draco kivételével az összes fiatalon sárkányos medál van.

Az ő medálja még mindig nála volt, ami egy főnixet ábrázolt, most nem lehetett látni, mert a férfi pólója alá lógott a medál. Hermione egy fél mosollyal gondolt az aprócska sárkányra, amit éveken keresztül a saját aranyláncán hordott és még mindig ott volt, gondosan a ruhája alá rejtve. Annyian kérték, hogy váljon meg tőle… Egyik udvarlója például egy másik nyaklánccal ajándékozta meg, de ő egy percre sem vette le, makacsul ragaszkodott hozzá. Mintha tudta volna, hogy ez fontos és nagyobb jelentőséggel bír, mint egy átlagos, hétköznapi tárgy.


Néha, ha figyelmesen nézte, a smaragdok különös fényt bocsátottak ki és ilyenkor mindig Draco jutott eszébe. Olyan volt, mintha abban a pillanatban mind a ketten egymásra gondoltak volna. Ez csak egy szentimentális képzelgés – tanakodott magában Hermione. Már nem tűnt álomnak, hanem ez volt maga a valóság. Draco élt, lélegzett, nevetett, és alig egy karnyújtásnyira ült tőle.

Miért nem szólt nekik erről a különítményről Dumbledore? A Rend titkolózott előttük, mégis mi értelme volt ennek? Mit tudhatnak ezek a fiatalok, amivel megnyerhetik a háborút? Elhessegette ezeket a kérdéseket, mert csak a gond volt velük. Dracót kellett volna kérdeznie, de a férfi most hallgatásba burkolózott, mintha rettentően sok gond nyomta volna a vállát, talán így is volt.

Aztán a légkörre koncentrált és mosolyogva bekapcsolódott a beszélgetésbe. Már nagyon régóta nem érezte magát ilyen jól. Mióta belépett a Rendbe csak a háborút látta mindenfelé, a mindennapos félem, bizonytalanság nagyon hamar kiölte a vidámságot, most nem érezte ezt a nyomást, sőt teljesen ellazult, ám gondolatai közben mindig el-elkalandoztak.

Milyen régen is volt, amikor leült a barátaival és órákig beszélgetett velük – tűnődött el egy röpke pillanatra. A sok küzdelem és bevetések, nincs idő semmi ilyesmire… az örömre sem. Már nem is tudta volna megmondani, mikor látta a szüleit utoljára. Persze jobb volt nekik, ha nem találkoztak, mert egy gyenge pontot jelentettek volna számára, hiszen varázstalanok lévén kiszolgáltatottak voltak. Hermione kérésére a szülők messze maguk mögött hagyták Angliát és Amerikába települtek át. Így volt mindenkinek a lehető legbiztonságosabb. Hermione ugyan gondoskodott a védelmükről, ellenben állandóan aggódott értük.


Éjfél felé járt az idő és a fogadó lakói lassan nyugovóra tértek. Hermione kapott egy kellemes ki szobát, természetesen Dracóé mellett, persze tudta kinek a jóvoltából. Kicsit zavarta, hogy a férfi ennyire szemmel akartja tartani.

Ébren forgolódott az ágyban, próbálkozott alvással, de nem ment neki. Fél órányi nyüglődés után végül feladta a harcot, kimászott az ágyából, és hálóköntösbe burkolózva elindult sétálni. Kellemes meleg nyári eleji éjszaka volt, s a csillagok, minden apró ékkövekként ragyogtak fent az égen. Hermione mélyen beszívta balzsamos esti levegőt, ám ez sem hozott megnyugvást. Léptelek hallott és egyből tudta, hogy Draco követette.

– Mondd, muszáj mindig a nyomomban lenned? – kérdezte a lány szemrehányóan. – Mintha valami béna tehetetlen ember vagy legalábbis fogoly lennék, aki veszélyt jelent mindenkire.

– Miért lennék a nyomodban? Én is kijöhetek levegőzni este, ezt nem tiltja egyetlen törvény sem – mondta Draco nyugodt hangon. – Vagy talán tévedek? Egyébként sajnálom, hogy fogolynak érezd magad, senki sem bánik veled úgy.

– Talán még el is hinném, hogy véletlenül jöttél ide, ha nem hallottam volna a horkolásodat a szomszédból. Szóval nem az álmatlanság hozott ide. Oh, az ne is említsük, hogy teleraktad a szobámat mindenféle bűbájjal. Auror vagyok, Draco, ezt soha ne felejtsd el. Nem nehéz kitalálni, hogy rajtam akarod tartani a szemed – szólalt meg kimérten Hermione. – Már csak az a kérdés miért?

– Micsoda következtetés, nem csoda, hogy évfolyamelső lettél. Egyébként meg akartam akadályozni, hogy megszökj – magyarázta Draco és megpróbálta leplezni a nyilvánvaló szándékait.

– Mi vagy te, börtönőr? Szerinted, hálóingben és papucsban akarok szökni?

– Veled kapcsolatban ezeken sem lepődnék meg – mondta Draco hidegen.

– Jó, jó visszamehetsz, nem fogok megszökni – hessegette el a férfit, akinek egyébként esze ágában sem volt elmenni. – Különben is megbeszéltük már, hogy maradok. Én nem mardekáros vagyok, állom a szavam.

– Nem megyek sehova! – jelentette ki dacosan Draco. Még nem tudta hogyan fog Hermionéval viselkedni és milyen érzéseket ébreszt benne a lány, de addig el nem fog mozdulni, míg ezt ki nem deríti.

– Hagyj egyedül, csak egy kicsit! – rimánkodott Hermione. – Elég megpróbáltatáson mentem keresztül nélküled is, szóval, ha megbocsátasz, szeretném élvezni a magányt.

– Nem.

– Kérlek, Draco!

– Persze aztán elrabolnak, megtámadnak vagy tudom is én. Jobb, ha itt maradok. – Draco hátát a falnak vetette és jelezte, hogy egyáltalán nem tágít innen. – Te nem ismered ki magad itt, én ellenben már legalább öt éve itt élek.

– Szóval azt akarod mondani, hogy nem tudnám megvédeni magam? – fortyant fel a lány és szeme szikrákat hányt. – Lehet, nem vagyok formában, de egyáltalán nem vagyok tehetetlen.

– Nem tudnád megvédeni magad ilyen állapotban. Mi lenne, ha egy kicsit kifújnád magad és beszélgetnénk egy kicsit? Reggel el kellett mennem, aztán a többiek előtt nem akartam beszélni.

– Na, szép – mondta a lány és makacsul hátat fordított neki. – Hiába szereztem kiváló minősítést a bizonyítványomra, Draco Malfoy professzor úr kételkedik a képességeimben. Mit szólnál egy párbaj visszavágóhoz? Úgyis tartozol nekem ennyivel.

– Beszélgessünk inkább – ajánlotta békítőleg Draco, még a hideg is kirázta a Hermionéval való párbajozás lehetősége.

– Jó – zárta le a meddő vitát a boszorka és sóhajtott egyet. Némán tűrte, hogy Draco a hátsókertbe vezesse, aztán mindketten tisztes távolságban leültek egy padra.

– Mit csináltál, miután befejezted a Roxfortot? – kérdezte némi hallgatás után a férfi.

– Egyszerű képlet: aurorképző, auror parancsnokság, utána beléptem a Rendbe, és azóta mást sem csinálok, mint hajkurászom a gonosztevőket. Veled mi történt? Eddig, olyan keveset meséltél.

– Mert te nem? – nevetett Draco. – Semmit sem tudunk egymásról.

– Most már rólad van szó egyébként is. Nekem nem volt túl érdekes az elmúlt öt évem – vonta meg Hermione. Szánalmasnak érezte a magányát és a keserűségét, ami ide űzte a duridák elleni bevetésre. Mióta Draco elment nem tudott igazán túllenni rajta, pedig próbálkozott.

– Biztos volt az életedben néhány férfi. – Szóval innen fúj a szél. Hermionéban kezdett körvonalazódni Draco viselkedésének lehetséges okai. A nő elgondolkozva elmosolyodott és titkon örült annak, hogy a féltékenység zöld szörnye egykori mardekárost is megtalálta.

– És az miért baj? Számtalan hódolóm akadt, miután elmentél, alig győztem őket. Forró és szenvedély kalandok – kezdett bele egy olyan játékba, ami nemcsak veszélyes volt, hanem szórakoztató is. Figyelte, ahogy Draco állkapcsa megfeszül. – De én most a te elmúlt öt évedre vagyok kíváncsi, biztosan érdekesebb volt az enyémnél.

– Honnan tudod, hogy az enyém érdekes volt? – vonta össze a szemöldökét Draco. – Engem nem rohamozott meg a nők hada. Ahogy hallom te egész jól elvoltál.

– Féltékeny vagy? – mosolyodott el Hermione.

– Dehogy is. Nem érdekel – hördült fel a férfi kicsit idegesen. – Sőt mesélj róla!

– Én inkább arra vagyok kíváncsi, mit csinálhatott a srác, aki csak úgy ott hagyott egyedül, kétségek közt.

– Nem is hagytalak kétségek közt – válaszolt a varázsló a kelleténél talán több éllel a hangjában. – Azt hiszem egyértelműen kifejeztem az érzéseimet irántad.

– Komolyan beszélsz? Egyetlen egy csókot leszámítva, semmit sem mondtál nekem. – Hermione gúnyos hangja felbőszítette Dracót. A nő felpattant a padról, majd szúrós szemmel méregetni kezdte a férfit.

– Tudod nagyon jól, hogy nem tehettem mást. Alig egy hajszálon múlt az életem, nem csak akkor még most is. Mit akarsz hallani tőlem? – csattant fel Draco hirtelen, s követve Hermione példáját ő is felállt.

– Nem tudom. Talán azt, hogy sajnálod vagy nem gondoltad komolyan, amit akkor tettél. Évekig rágódtam rajta.

– Sajnálom, de ettől még halálosan komolyan gondoltam. Akkoriban minden más volt…

– Lehetett volna másképpen is. Csak kérned kellett volna és segítek neked – fakadt ki Hermione.

– Nem akartalak veszélybe sodorni. Kezdtél egyre fontosabb lenni nekem, nem engedhettem, hogy bajod essen. Neked is megvolt a magad útja és nekem is.

– Igazad van – bólogatott Hermione, de csak lenyelte a benne kavargó dühöt. Aztán visszaült a padra. – Nincs jogom olyasmiért vádolni téged, amit nem tettél meg. Így hát nekem maradtak a forró kalandok és a tengernyi pasas, akiket szerethettem.

Draco már tudta, hogy a nő hazudik, már csak tetten kellett érnie.

– Nekem is éppen olyan nehéz volt, pontosan olyan, mint neked. Nem hittem volna, hogy megint találkozunk. Pláne nem itt. Oh, Merlinre, már lemondtam róla.

– Azt hittem már régen nem vagy az országban vagy valahol az egyik árok mentén vannak a csontjaid. Végül is felüdülés látni, hogy végül mégis csak élsz – válaszolt Hermione tömény szarkazmussal.

– Mióta lettél ilyen szarkasztikus?

– Mi lenne, ha nem a viselkedésemet elemeznéd? Inkább mesélj!

– Jó, rendben. De nem lesz olyan szép, mint amire gondolsz.

– Nem tudod, mire gondolok most.

– Ez nem nyugtat meg. – Draco mély levegőt és belekezdett a mesélésbe.

Count of comments: 0