15. fejezet
Hogyan jutott el Draco Darkness Fallsba?
(körülbelül öt évvel korábban)


Draco nehéz szívvel hagyta maga mögött Roxfortot. Az évek során érzett biztonság, már nem vette körül, idekint védtelennek és hihetetlenül gyengének érezte magát. A fiáker némi zötykölődés után megérkezett Roxmorst-i vasútállomásra, ahol már egy személyvonat várta az utazni vágyókat. A sors kegyes volt hozzá, mert ezen a napon senki sem volt a peronon rajta kívül. Az ifjú Malfoy összeszedte a csomagjait és felszállt a szerelvényre. Kedvenc zöld köpenyét viselte, aminek a csuklyáját jól a fejébe húzta, nehogy felismerje valaki. Egy üres sötét kupéban helyezkedett el, szerencséjére nem kellett azt senkivel sem megosztania. Elmélkedésre bőven volt ideje, mivel a Londonig út hosszúnak ígérkezett. Határozottan eldöntötte, nem fog meghátrálni és megszabadul a neki szánt kötelezettségekről. A szökését egy régi emlék hatására tervezte meg.


Körülbelül hét éves lehetett, amikor édesanyjával látogatóba mentek az apai nagymamájához, aki London külvárosában lakott egy hatalmas kúriában. Az volt az utolsó látogatása ott, mivel a nagymama nem sokkal később meghalt és lakatlanul hagyta hátra a régi otthonát. Draco nagyon jól tudta, apja sosem adná el a kúriát, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ragaszkodott hozzá, ellenben eszébe sem volt használatba venni. Szóval ideális búvóhelynek látszott, bár akkor még nem is gondolta volna, hogy mekkorát tévedett ebben. Botor módon még valahol hitt egy család tulajdonában lévő épület oltalmazó képességében. Ez amolyan első állomásként szolgált a nagy szökési tervben.


Miután hosszas zötykölődés után megérkezett a King’s Cross pályaudvarra, csomagjaival együtt az Abszolútra hoppanált. Egy félreeső helyen megszabadult néhány felesleges holmitól, a többit pedig egy hátizsákba pakolta. Hét év személyes holmija lapult meg az életét jelentő csomagban. Ekkor vette észre, hogy valamit elfelejtett, kedvenc köpenyén ugyanis rajtahagyta a Malfoy címert. Összeszorított foggal, undorodva fogta meg a címert, s egy rántással letépte onnan, aztán ügyesen befoltozta a lyukat némi varázslattal. A hímzett címer pedig egy pocsolyában úszva egy jelet hagyott Lucius Malfoynak. Persze Dracót ekkor egyáltalán nem érdekelte, hogy mekkora veszélyben van valójában. Bármikor felfedezhették volna, hiszen annyi meggondolatlanul hagyott nyomot hátra üldözőinek… Az idő azonban neki dolgozott, még senki sem tudta, hogy eltűnt Roxfortból. Valakinek köszönhetően az ottani eltűnést csak később vették észre.


Reggel nyolcig bolyongott az Abszolúton, várva az üzletek nyitását. Első dolga volt a Gringotsba menni, ahol saját széfjéből kivett némi pénzt és függetlenítette számláját a családétól. Ezt is csendben tette, s jól megfizette a koboldot, aki készséggel segített neki. Mivel már elmúlt tizenhét éves, tettét a törvények megengedték neki szülei tudta nélkül is. Csak a legszükségesebb mennyiséget tartotta meg a hatalmas Malfoy örökségből, ha nem lett volna rá szüksége soha nem vetemedett volna ilyesmire. De akkor tele erszénnyel és tervekkel csak a szökésre gondolt. Inkább úgy fogta fel, mint vigaszdíjat, melyet a családtól kapott. A nap további része ellenben már sokkal kellemesebben telt, néhány szükséges apróság beszerzésével feltöltötte a készleteit, és alkonyatkor a nagyszülői ház felé vette az irányt. Bérseprűvel tette meg a távot, mivel hoppanálni nem mert, még valószínűleg nem fedezték fel az eltűnését, de ettől független óvatosnak kellett lennie. Másrészt a saját seprűjét minden bizonnyal felismerték volna.

A környék bizarrnak tűnt, semmiképpen sem olyannak, mint amire emlékezett. Sötét falak, hervadt rózsák a kertben, amik még hirdettek, hogy régen itt volt mindenben élet. Száraz levelekkel volt tele kert, és olyan sivárnak tetszett minden. Elhagyatott, élettelen, meddő táj, ami az egykoron sugárzó szépségben pompázott. Ez a környezet vette körül a hatalmas épület büszke falait. A régi kúria elvesztette dicsfényét, csupán a magas fekete falak maradtak, amit Draco elsőre felismert.


A fiú gyanakvóan nézett körül, valami megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta, el kellett mennie innen, bár a kíváncsiság itt marasztalta. Jó, nem várta, hogy a minden olyan legyen, mint gyerekkorában, de ekkora pusztulásra nem számított. Úgy döntött, jobb, ha óvatos lesz. Elővigyázatosságból inkább a hátsó bejáraton ment be. Belül minden lakatlannak tűnt, a használati tárgyakat vastag porréteg fedte, tele volt minden pókhálóval és itt-ott doxi fészkekkel. Semmi nem utalt rá, hogy valami nincs rendben odabent, de ennek ellenére Draco egyre gyanakvóbb lett. Felment az emeletre is szétnézni, a folyosók kongtak az ürességtől. Néhány emlék derengeni kezdett, bár csak halványan, összefüggéstelenül. Óvatosan felment a lépcsőn, hangtalanul a poros szőnyegen, ami szerencsére minden egyes léptét elnyelte. Mikor felért itt sem látta nyomát semmilyen furcsaságnak.


Aztán eszébe jutott, hogy a lépcsőtől balra nagyapja dolgozószobája nyílik, amit a nagyanyja sosem engedett neki megnézni. Lassan benyitott, az ajtó fájdalmas nyikorgással tárult fel. A helyiség nem különbözött a többitől, egy régi íróasztal és polcok foglaltak benne helyet. Az asztalon egy bőrkötéses könyv feküdt, a fiú közelebb ment, majd lesöpörte róla a sok pókhálót. A borítón egy ezüst, nagyon jól ismert címer rajzolódott ki, majd magától kitárult Draco érintésére. A könyv valójában egy album volt tele ismerős és ismeretlen rokonok mozgó képmásaival. Egy különösen érdekes kép került elé, ami ez a felirat állt „Lucius & Loreen”. Két tizenéves gyerek állt egymás mellett, időnként egymásra mosolyogtak, majd a lány ravaszul megbökte a még ifjú Luciust, aztán kergetni kezdték egymást. Kísérteties hasonlóság – állapította meg a fiú, valószínűleg rokonuk volt. Draco értetlenül csukta be az albumot, fogalma sem volt ki is lehetett ez a lány.


A táskájába tette az új szerzeményét, az egyetlen emléket, amit a családjáról magával akart vinni. Végül is kinek hiányozna ez? – tette fel a költői kérdést. A Malfoy família nem volt érzelmes család, sőt a generációk csatlakoztak a sötét oldalhoz hatalom és az anyagi javak reményében. Nagyapja sem volt kivétel, még a halála után is hemzsegett az irodája a fekete mágiás holmiktól. A könyvek a polcokon ravaszul csábították volna bűnbe a varázslót, s a méreggel teli, poros fiolák a halál és szenvedés eszenciáját rejtették. Néha csábítóan egy-egy üveg fellángolt, megcsillant a szürkületben, ez utóbbiak a varázslót azonban hidegen hagyták.


Draco elmerengve bogarászott a kötetek között, majd megakadt a szeme egy különösen érdekesnek tűnő darabon. A mű címe „A tudás fekete kapuja” volt. A fiú kihúzta a helyéről. A meglepetés csak ezek után következett be, a polc egy az egyben eltűnt és egy folyosó bejárata került elő. Bentről fáklyák fénye szűrődött kifelé, mely betöltötte az irodát. Draco rémülten hátrál egyet, szíve hevesen dobogott. A fiú legnagyobb meglepetésére varázsigéket kántáló társaság hangját vélte hallani. Hirtelen nem tudta mit tegyen, majd a közeledő léptek zaja kijózanította, nem beszélve egy dübörgő hangról.

– Ki vagy? Mit keresel itt? – Draco válaszra sem méltattam, hanem jobbnak látta inkább, ha menekülőre fogja a dolgot. Kezében a könyvvel rohant végig a kihalt épületen. Az idegen tovább kiabált utána, aztán hívta a többi társát is. A betolakodó eszeveszett tempóban hagyta el a kúriát. Néhányszor megbotlott, de nem adta fel, minél előbb el kellett innen tűnnie. Szíve torkában dobogott, varázslatokkal megpróbálta eltűntetni az összes maga után hagyott nyomott, nagy szerencséjére biztonságban elérte a hoppnálási övezetet. Nem törődött a seprűért letétbe helyezett húsz galleonnal, az élete többet számított.

A Foltozott Üst előtt bukkant fel ismét, bár egyáltalán nem volt tudatában, hogy hova is érkezik. Megkönnyebbülve fújta ki magát, néhány percnyi légző gyakorlattal később, fejére húzta a csuklyáját és bement a fogadóba, ahol, mint mindig, most is érdekes és furcsa emberek lézengtek, bár közel sem olyan sokan, mint nappal. A kocsmáros, Tom egy poharat törölgetett unottan, amikor Draco megállt előtte.

– Miben segíthetek az úrnak? – kérdezte álmatag hangon, majd elcsigázottan odébb lökte a poharat.

– Szobát szeretnék kivenni. – Igyekezett nyugodt hangon beszélni, nehogy bárki is gyanút fogjon. De Tom már évek óta figyelte a gyanús embereket, akik bejártak ide.

– Szabad a nevét?

– Tessék? – szólt Draco elmélázva, hirtelen nem is tudott mit mondani.

– Hogy hívják? – Az öreg kocsmáros sok mindent megélt már életében, így egy kis galleonért cserébe tartotta a száját és nem kérdezett sokat. A Foltozott Üst nem is működhetett volna másképpen a béke és a nehéz időkben.

– Engem? – A fiú nem is vette észre, hogy ezzel még jobban felhívja magára a figyelmet.

– Igen, magát, lát még itt valakit? – morogta türelmetlenül a férfi.

– Hát… öö… Ryan Horston – mondta az első nevet, ami eszébe jutott, a név egyébként egy régi barátjáé volt, akit már évek óta nem látott.

– Rendben, Mr Horston, a szobája a 178-as és a második emeleten van, öt galleon éjszakánként. Elkísérjem, vagy megtalálja egyedül is?

– Köszönöm menni fog, egyedül is megtalálom – mondta Draco, majd az asztalra tette a kért összeget. – Jó éjszakát!

– Magának is. – Nem kellett olyan sokáig keresgetnie a szobát, mert már egyszer szállt meg 178-as számú szobában, persze nem egyedül, hanem egy csinos hölgy társaságában még múlt nyáron, de az egy másik történet volt. Itt végre biztonságban érezte magát. Fáradtan dőlt végig az ágyon. Másik tervet kellett kieszelnie, ha meg akar apja elől szökni, aki valószínűleg, már értesült róla, hogy valaki járt a kúriában. Remélte, hogy nem ismerte fel senki.

Tudta nagyon jól, hogy csak apja engedélyével szállhatta meg a kastélyt a különös, kántáló banda. A legnagyobb probléma az volt, hogy fogalma sem volt róla ezen után hova menjen. Tanácstalanul nézett szét az egyszerű kis szobában. Barátságos tűz pattogott a kandallóban, s a belőle kiszűrődő fény adott némi világosságot a szobában. Draco a karmazsin piros lángok vidám táncát figyelte. Elcsigázott volt és már hiányzott neki a régi élete, de tudta, hogy nem fordulhat vissza, mivel sokkal rosszabb vár rá, mintha itt kóborol. Hátrasimította szőke tincseit és végignézett magán. Egy elkényeztetett Malfoy gyereket látott még mindig, akit még nem edzett meg az élet eléggé. De hamarosan ez meg fog változni, küzdeni fog és soha nem lesz halálfaló.


Nem mehetett vissza Roxfortba, nem maradhatott itt sokáig, hiszen a kúria után itt fogják keresni és nem ámította magát azzal, hogy a halálfalók nem néznek meg minden szobát. Felkelt az ágyból és lázasan rendezgetni kezdte a magával hozott holmikat. Ekkor akadt a kezébe a feketekönyv, melyet a nagy sietségben elfelejtett eldobni. Ám nem is sejtette, milyen hasznos dolgot hozott el nagyapja dolgozószobájából. Már éppen félre akarta hajítani, amikor a könyv váratlanul kinyílt. Térképek, varázsigés papírok, feljegyzések, bájitalreceptek, és ki tudja még mi nem hullott ki hirtelen az asztalra. Draco azt sem tudta, mit nézzen meg először, csak állt ott papírokkal befedve.


Mikor túltette magát a pillanatnyi ámulton, nagyjából összeszedte a tekercseket és pergamenlapokat, majd találomra kiválasztott egyet a sok közült. A pergamen magától terült ki az asztalon, Draco megérintette a régi anyagot, és egy ezüst szál indult el rajta. A szál hirtelen megállt és egy ezüst csillag rajzolódott ki. Alatta pedig ismerős kézírással, feltűnt a hely neve: Holdfényerdő. De az írás nem fejeződött be, hanem folytatódott, hamarosan ez áll a papíron: Menedékhely, Darkness Falls. Draco fejében egyre másra keveregtek a gondolatok jobbra-balra, nem tudta hihet-e a térképnek, és ha csapda?


Aztán valami érdekes dolog történt, mintha egy nő hangját hallotta volna a fejében. Bízz bennem! Nem akarok ártani neked – suttogta a hangocska. A fiú szívét átjárta a béke és tényleg azt érezte, ez nem csapda, hanem lehetőség, hogy szabad lehessen, és ne találjanak rá. Döntésre jutott, el fog menni oda. A fáradtság erőt vett rajta, majd lassan elnehezültek a szemei, aztán az ágyába dőlt és mély álomba merült.

„Az este lassan leveti ruháit,
miket a vén fák karja tart alul;
nézel: s a táj előtted ketté válik,
ez égbe lendül, az mélységbe hull.
S magad maradsz: egészen egyiké sem,
nem oly sötét, mint ez a néma ház,
s nem úgy az öröklét igézetében,
mint esti csillag, mely az égre hág.
S veled marad (szó szét nem fejti ezt)
bús életed, mely érik égig érőn,
míg néha korlátoltan, néha értőn,
hol kő lesz benned, hol meg égitest.”
(R.M Rilke: Este)



***

Másnap reggel Draco kipihenten ébredt, mondhatni új erőre kapott. Miután mindenét összeszedte, nekivágott az ismeretlennek. Bár nem volt éppen könnyű dolga. Hoppanálással próbálkozott először, de ezzel nem jutott sokra, inkább még hátráltatta magát. Valamilyen oknál fogva, egy láthatatlan erő nem engedte, hogy közvetlenül a célhoz érkezzen. De nagyon örült neki, hogy az út felét nem kell gyalog megtennie. Két napon át, bolyongott az erőben, úgy érezte nem is halad semmit. Elhagyatott helyeken táborozott, nehogy valaki a nyomára bukkanjon és lassan fogytán volt az élelemnek is.


Nagyapja térképe viszont elég hasznos volt számára, többször is kikerült olyan dolgokat, amit egyedül, segítség nélkül nem tudott volna véghezvinni. Muglik erre nem jártak, így még egy buktatót kipipálhatott, viszont megtalálta Anglia összes varázslattal átitatott helyét. Veszélyes környéken járt, minden tele volt mérgező növénnyel és varázslényekkel, amik nem a kedvességükről voltak híresek. Minden egyes lépésére ügyelnie kellett, és néhol a sűrű növényzet lassította is. A második bolyongással töltött napja után egy tisztavizű forrás partján táborozott le. Mivel már nagyon régóta az erdő mélyén járt, ezért megkockáztatta, hogy tüzet gyújt. Elmélázva ült le a tűz mellé.


Felrémlett előtte Hermione arca és szíve nagyot dobbant. Üressége érzett ott belül, mérhetetlen nagy űrt, amit nem tud betölteni semmivel. Nem igazságos, de mégis mit tehetett volna. Csak egy csók maradt számára emlékül semmi más. Remélte, hogy a lány jól van, és egyszer még találkoznak, mást nem is tudott volna jelen állapotában tenni. Eszébe jutott ekkor valami, s elkezdett kotorászni a táskájában, végül elővette a fotóalbumot, és újra nézegetni kezdte. Látott néhány képet saját magáról talán háromévesen, és apjáról, amin nevetve hajkurásszák egymást, és az édesanyjáról, aki csak mosolyogva megcsóválja a fejét. Hova tűntek ezek a percek? – tette fel jogosan a kérdést. Inkább lapozott egyet és újra szembetalálta magát azzal a képpel, amit már a nagyszülei kúriájában is látott.


Hiába törte a fejét mégsem emlékezett, hogy hol látta már ezt a nőt, de volt valami az arcában, ami nagyon is ismerősnek tűnt. Igen, nagyon is hasonlít az apjára és a Malfoy ősökre ez nem vitás. Az elmélkedést valamiféle zaj szakította meg, a bokrok megrezzentek a háta mögött. Előkapta a pálcáját és eloltotta a tüzet. Lassan egy közeli fához hátrált és fülelt. Félelmet érzett, de igyekezett nyugodt maradni. Szíve a torkában dobogott és ezernyi lehetséges ok, személy jutott eszébe, ami okozhatta a zajt. Hideg fejjel kell felkészülni a támadásra. Összeráncolta a homlokát és még erősebben szorította varázspálcáját.
A zaj forrása egyre közeledett, szíve egyre hevesebben dobogott, majd hátrálni kezdett. A vér is meghűlt benne, amikor meleg leheletet érzett a nyakában, szemei meredten nézetek előre. Draco erőt vett magán és megfordult.


Furcsakinézetű lószerűség nézett vissza rá, majd az állat teljesen váratlanul végignyalta a fiú arcát, aki ennek természetesen nagyon örült. A teljes sötétségben a varázslény szarvából derengő fény áradt. Bár meg kell hagyni Draco, tényleg megkönnyebbül, hogy nem egy halálfaló állt mögötte. Nevetve megsimogatta a varázslényt, majd hátrébb lépdelt, hogy ki tudjon jönni a tisztásra. Draco végre teljesen szemügyre tudta venni a bestiát.

Egy tame állt előtte, ami a földön élő legcsodálatosabb lények egyike volt. Eddig csak egy családi festményen látta, életben sohasem. Fekete színű szőrzete csillogott, bár nem volt a közelben semmiféle fényforrás, és a hold sem világított. Mint az unikornisnak, a taménak is ezüstszínű szarva volt, ami most egyre fényesebben derengett a sötétben. A pegazuséhoz hasonló szárnyai voltak, amiket most behúzva tartott. A fiúnak eszébe jutott, hogy már olvasott valamikor ezekről a lényekről.


Nagyon ritkák, kitűnően repülnek, és olyan gyorsan futnak, akár a szél. Csak azt engedik a hátukra ülni, akit akarnak, és általában ez a személy csak jóakaratú lehetett. Dracónak egy mese is felrémlett: amikor kicsi volt és nem tudott elaludni apja mesélte neki, hogy ült egy tame hátán és szárnyaltak az éjszakában. De ezt már teljesen képtelennek gondolta, mivel Lucius Malfoy nem az a jótét lélek, akit egy varázslény a hátán hordozna. Hiszen, hogy lehet egy ember jó, ha gyilkol válogatás nélkül és a saját fiát is, erre akarja kényszeríteni. A tame megböködte Dracót az orrával.

– Azt akarod, hogy üljek fel a hátadra? – kérdezte. A tame hevesen bólogatott. Most vagy soha, vett erőt magán a fiú és felült a varázslény hátára.

Nem volt egyszerű, mert nem volt rajta nyereg. A tame sem volt rest, rögtön futni kezdett. Draco még soha életében nem száguldott ilyen gyorsan. Erősen meg kellett kapaszkodni az állat nyakában, nehogy a légáramlatok lesodorják.

Becsukta a szemét és rátette a fejét a tame nyakára. Különös nyugalom szállta meg ekkor, szinte hallani vélte az állat szívverését és a sajátját egyszerre verni. Biztonság érzése kerítette a hatalmába. Becsukta a szemét, aztán hagyta, hogy a sebesség minden rosszat kiűzzön belőle. Feje kitisztult, és nem létezett számára a külvilág, csupán a száguldás a különös teremtménnyel. Aztán az őrjítő tempó egyre lassult és végül az állat megállt. A fiú lassan kinyitotta a szemét.

Már nem az erdőben volt, hanem egy tisztáson, amin egy patakocska folyt végig. Az egész hely a holdfényben fürdött és érezni lehetett, hogy mindenben mélyen beleitatódott mágia teszi még varázslatosabbá az egész tájat. Mágikus szél libbentette meg a szomorúfűz vékony ágait az este csendjében. Idilli meseszerű hely volt ez, ahol a fáradt földi halandó megpihenhet, s szinte megáll körülötte az idő. Draco csodálkozó gyerekként nézett körül, s hallgatta a tündérek halk énekét.

Egy nőt pillantott meg, akit fényes derengés vett körül és megannyi tündöklő pontocska, amik bolygók miniatűr másaként köröztek körülötte. Draco szentjánosbogaraknak gondolta őket. A nő éppen valamiféle fonalat engedett szállni a szélben, amik engedelmeskedve a fuvallatnak messze ellibegtek a csillagos ég felé. Volt a hölgyben és az egész helyben valami ismerős Draco számára. Nem tudta mi, de ez nem is volt fontos.

– Üdvözöllek, Draco Malfoy! – szólt mosolyogva a hölgy. – Lady Nessana vagyok.

– Üdvözöllek, Lady! – hajtotta meg a fejét Draco.

– Micsoda udvariasság! Tudom, mire gondolsz, de ha jobban körülnézel az emlékeid között, rá fogsz jönni, ki vagyok. Most pedig gyere utánam. – A fiú nem szólt semmit, csak követte a hölgyet a kunyhóba. Kicsi otthonos helyiség volt, ahova belépett. Furcsa fény töltötte be az egészet, amitől otthonának érezte azt, de nem értette, hogy miért.

– Itt nem fognak rád találni a halálfalók – szólt Lady Nessana.

– Ezt meg honnan… – kezdte meglepődve Draco, aki eddig is csodálkozott, vajon honnan tudja a hölgy a nevét.

– Én sok mindent tudok, amiről te még hírből sem hallottál. De most nem ezért vagy itt. A Sárkányoknak együtt kell lenniük és segíteni akarok neked. Négy már együtt van, hiányzik a többi, te is oda fogsz menni. Lesz olyan is, akit nektek kell megkeresni, de sikerrel jártok majd. Egy időre itt kell, maradnod, majd te is elindulsz Darkness Fallsba. Szükség van rád és nem a halálfalók oldalán. Bár ezzel látom te is tisztában vagy. – Draco csak némán bólintott, most már világos volt minden számára. Az álom valóság és neki nagyobb feladata van, mint azt hitte volna.

– Most aludd ki magad. A tündérek bársonymohán készítettek neked fekhelyet.

– Köszönöm.

– Menj hát, gyermekem!


***


Draco négy napig tartózkodott Holdfényerőben. Érdeklődve figyelte meg az egész környéket. Itt annyira más volt minden, egyszerre békés és harmonikus. Itt soha nem kelt fel a nap, csupán a telihold fénylett és megannyi csillag fent az égen. A holdfényben tündérkék táncoltak és nevetgéltek. A szél pedig fülbemászó dallamot hozott magával. A fiú úgy érezte, egész életét képes lenne itt leélni, de valami mindig meggyőzte róla, hogy nem itt van rá szükség, és hamarosan indulnia kellett.


A negyedik nap egy vendég érkezett. A varázsló csuklyát viselt és nem fedte fel kilétét azonnal, Dracót pedig mintha észre sem vette volna, átvágott a holdfényben fürdő pázsiton és egyenesen bement a kunyhóba. Nessana nem mondott semmit, csak behívta az ifjú Malfoyt is. Mikor Draco belépett a kunyhóba, egy hosszú, szőke hajú férfit pillantott meg, aki nem volt más, mint tulajdon édesapja, akivel nemhogy találkozni sem akart, hanem jó messzire eltűnni a szeme elől. Lucius megfordult és dühtől villogó szemekkel nézett fiára.

– Fiam – biccentett felé, modora ugyanolyan volt, mint mindig, hideg és kimért.

– Apám – szólt a fia is ugyanezzel a ridegséggel a hangjában.

– Köszönöm, Lucius, hogy eljöttél! – Törte meg a gyilkos szemkontaktust a két fél között a Lady sejtelmes hangjával, amiből áradt a melegség. Azt szerette volna, hogyha a két férfi megbékél a sorsával, de ettől rettenetesen távol álltak.

– Ez csak természetes. A szökevény fiamért jöttem, nem másért – sziszegte mérgesen, mintha rá nem hatna a hely nyugalma és varázslata.

– Miért?

– Tudod te azt nagyon jól! – csattant fel Lucius, majd folytatta: – Hogy képzeled, hogy megszöksz előlem és ez még csak hagyján, még a Nagyurat is megsértetted ezzel. Mivel magyarázod ezt?

– Nem akarok halálfaló lenni! – válaszolta tömören és őszintén. – Ne mondd, hogy ezt nem sejtetted, apa!

– Szégyent hozol a családunkra és veszélybe sodrod magad. Gondolkozz ésszerűen! – erősködött Lucius. Nessana eközben türelmesen várt, míg a két férfi kiadja magából a felgyülemlett feszültséget.

– Akkor sem leszek Voldemort talpnyalója, még ha erőszakkal akarsz is rá kényszeríteni – emelte fel a hangját Draco.

– Vigyázz a szádra, és ne merd még egyszer kimondani a Nagyúr nevét, fiatalember! – fedte Lucius mérgesen.

– Nem félek tőle, nem vagyok a szolgája, és úgy hívom, ahogy akarom. – Dacos és dühtől eltorzult arccal nézett szembe a férfival, akit még mindig apjának tekintett, de már nem akart az elvei szerint élni.

– Nem beszélhetsz így velem, az apád vagyok, és én mondom meg, mit tehetsz, mit nem. Taknyos kölyök! – üvöltötte magából kikelve Lucius.

– Mindig beleszóltál az életembe, de most én döntök. – Dracót elöntötte a düh, még soha nem érezte így magát. Az évek során összegyűlt feszültséget és a felgyülemlett mérget, mint egy felbőszült kígyó úgy köpte ki: – Nem leszek halálfaló!

Lucius először meredten nézett a fiára, majd megszólalt:

– Az ellenségem akarsz lenni? Esélyt akarsz adni, hogy megölhesselek? Az apád vagyok és szeretlek. Mindig a legjobbat akartam neked és most is azt akarom. Hát nem veszed észre? – Az észhez térítésnek szánt beszédet Draco rendíthetetlenül tűrte és cseppet sem akart tágítani a sajátelképzelésétől.

– Te a család érdekeit nézed. Nekem semmilyen tekintetben nem lesz jó, ha beállok a gyilkosok közé – mondta halkan. Lucius csatát vesztve fordította el a fejét Dracótól.

– Meg akarod öletni magad, eszetlen kölyök? Hát nem látod, hogy mi történik körülötted?

– Most már elég legyen! – szól közbe Lady Nessana nyugodt hangon. – Lucius, eljött az idő.
Draco bár nem tudta a Lady mire céloz, lélegzetvisszafojtva várta a következményeket.

Lucius nagyon is értette a célzást, kelletlenül, de megadóan bólintott. Fejében visszhangot vertek az évekkel ezelőtt hallott jóslat szavai, amik előre sejtették ezt a pillanatot. Nem tehetett semmit, de fájó szívvel fejet hajtott fia akarata felett. Forrongó dühvel tette mindezt és apai szíve megtörten figyelte a fiút, akiből ma holnap férfi lesz. Látta benne az erőt és az elszántságot, ami benne nem volt meg akkor… Nem volt benne biztos, hogy fiának jó helye lesz ott, ahova menni akar. Tudta, már nem foghatja Draco kezét, nem lehet mellette, ha szüksége lenne rá. Önkéntelenül törtek fel belőle a szavak.

– Mikor a nap feltűnik a horizonton, mint egy éltető fénysugár, a sötétségben ekkor kel életre a gyermek, ki tisztítótűzként lángol fel a csend homályában. Megváltja családja százados bűnét, s dicsőségre, örök tisztaságra kötelezi majd. A gyermek bátor, nemes, erősjellem, s jele egy sárkány lesz. Midőn a vörös szemű mester teste porba hull, úgy kezdődik az ő időszaka. Bár szunnyad, míg vér nem serken, nem él teljesen, míg szívét eleven tűz nem emészti. Nem töri meg a sötétség, hiszen benne rejtőzik a tiszta fény forrása. De nem élhet a sötétségben, hisz mindez hátráltatja, s nem hajol meg előtte. Nemes küzdelemben a Sötét Nagyúr ellen dacol a sárkányok és főnixek oldalán. Sárkány nem érhet hozzá, noha karmazsin és kátrány vért ont, s imígyen arat győzelmet. Az elnyert dicsőség előtt atyja fejet hajt, s megtér a hold fényénél. A fiút veszély fenyegeti, de atyai és anyai szív elkíséri, megvédi, eleven bűbáj, ősi mágia. Ám az apa vére ontatik, megmenti fiát, és ezzel megváltja bűneit, majd megpihen a csillagok alatt.

Miután befejezte könnyebb lett a lelke. Még mindig kétségek gyötörték. Hogy bocsáthatná útjára? Hiszen fiatal még, esetlen, szárnyai csak most tanulják meg, hogyan kell repülni. Öngyilkos repülés lesz – gondolta a férfi fáradtan. Lucius Lady Nessana szemébe nézett, aki megrázta a fejét. Az idősebbik Malfoy mély levegőt vett.

– A te életed, fiam. Eddig is az volt, soha nem dönthettem helyetted. Remélem, nem bánod meg – mondta konokul, majd megfordult és kisétált a kunyhóból. Keze ökölbe szorította, s többet nem nézett vissza.

Lucius Malfoy alakját elnyelte a sötét éjszaka és Draco nem talált a nyomára, amikor utána ment. Nem tudta, mégis mit mondhatna még neki ezek után, de el akart búcsúzni tőle. Ebben a percben jött rá, hogy apja nem csak önzésből nevelte olyan keményen, sarkallta érzelemmentességre és tanította sötét átkokra. Lucius csupán a fiát féltette, mivel nagyon is jól tudta milyen egy halálfaló, hiszen saját maga is az, és úgy gondolta Draco nagyobb biztonságban van velük, mintha ellenük harcolna. De Draco tervei egészen mások voltak, már döntött, és döntése véglegesnek bizonyult. S ott volt a jóslat róla…

***

Kora reggel Draco madárcsicsergésre ébredt és megdöbbenve vette észre, hogy már nem a Holdfényerdőben van, hanem egy tisztáson, de hogy merre, azt nem tudta. Az ölében egy smaragdzöld színű talár pihent, amin kopott pergamenlap hevert. Csak álmodta volna az egészet? – tűnődött, majd felült. A fiú ránézett a lapra, amire kék tintával egy térképet rajzoltak. Aztán egy zöld vonal indult el arról a pontról, ahol éppen ő ült. A fiú figyelmesen tanulmányozta a ruhadarabot is és nem talált rajta semmi kivetnivalót. Felkelt a fűből, majd magára öltötte az elegáns talárt.

Aztán furcsa dolog történt, Draco emelkedni kezdett. A talár csuklyája a fejére csapódott és a fiúnak meglepődésre sem volt ideje, már szédítő sebességgel száguldani kezdett a fák között. Próbálta megállítani magát, de a makacs ruhadarab nem engedelmeskedett neki. Csak repkedett össze-vissza, és néha csupán egy hajszál választotta el tőle, hogy nekicsapódjon egy jókora fának. Még néhány percnyi utazás után, keményen, de szerencsésen földet ért. Bár ő ezt máshogy képzelete. Erős fájdalmat érzett a jobb vállában, megvizsgálta, és megállapított ez bizony kificamodott.

– Már csak ez hiányzott! – morogta mérgesen és megtapogatta a sérült helyet, most már biztos volt abban, amit eddig csak sejtett. Még hozzáfűzött néhány nyomdafestéket nem tűrő szót előbbi kijelentéséhez. Zajt hallott a közelből, sietve egy fa mögé rejtőzött és csendben várt.

Aztán két, Draco korabeli fiú tűnt fel a tisztáson. Az egyiknek rövid szőke haja, a másiknak fekete haja, de nagyon hasonlítottak egymásra. Draco úgy vélte a feketehajú fiú valamivel idősebb lehetett a másiknál. Mindketten éppen elmélyült beszélgetést folytatott egymással.

– Már megint megátkozott – szólt a szőke mérgesen.

– Leslie, Leslie – csóválta meg a fejét a másik fiú. – Na, most vajon miért?

– Azt én meg honnan tudjam? – kérdezte értetlenül Leslie.

– Talán azért tette, mert már megint szemtelen voltál?

– Nem, én csak megkérdeztem, hogy milyen hosszúra nő a foga, ha vért akar inni – mondta ártatlanul.

– Te nem vagy normális! Reménytelen eset vagy – sóhajtott lesajnálóan és a homlokát masszírozta. – Hogy kérdezhetsz ilyen nagy marhaságot? Főleg ha az illető félvámpír és a tetejében még nő is.

– Tudom, Tristen, igazad van.

– Persze – morogta Tristen. – Most igazat adsz nekem, de tanulni nem tanulsz a hibáidból. Nem kellett volna otthagynod a sulit, akkor talán benőtt volna a fejed lágya. És akkor talán Shannon sem átkozna meg, és nem siránkoznál itt nekem.

– Megváltozom, bátyó, ígérem. És ha megkérhetlek, ne hozd elő azt a nyavalyás iskolát. Elég anyától is ezt hallani.

– Valaki tartsa meg az eget, mert ránk szakad! Megváltozol? Te? Anyának igaza van, felelőtlen vagy és én hozzáteszem ostoba is – gúnyolódott az ifjú varázsló. De a figyelme, már nem rosszcsont öcsikéjén jár, hanem a nagy tölgyfa mögött lapuló alakon.
Tristen intett Leslienek, hogy kövesse. Draco kinézett a tisztásra, de a két fiú már nem volt ott, hanem amikor visszafordult már előtte álltak.

– Ki vagy? Besúgó, útonálló, sötét varázsló, tömeggyilkos? – hadarta Leslie.

– Egyik sem – mondta Draco. – De ha az lennék, akkor szerinted elárultam volna?

– Megsebesültél – szólt Tristen, belefojtva Lesliebe a további felesleges kérdéseket. – Gyere velünk és segítünk neked! A bemutatkozás ráér később is.

Leslie megadóan bólintott, majd segített felállni Dracónak, és elindultak egy sötét ösvényen, amit gyakorlatlan szem nem is vett volna észre. Már vagy fél órája bolyongtak, Dracónak már kétségei támadtak, hogy a fiúk egyáltalán tudják-e, merre kell menni, de inkább rájuk bízta a magát. Egy szomorúfűz mellett mentek el, aminek öles törzsén egy megkopott táblán „Darkness Falls” név díszelgett. Á szóval ez az a hely, ahova Lady Nessana küldött – gondolta magába Draco.

Jobban megnézte a fiúkat és beugrottak, neki az arcok. Ők is ott voltak akkor, amikor megigézték a sárkányt. Isteni szerencse, hogy ők találták meg és nem valaki más. Ugyan nem ismerte őket, de első pillanattól fogva megbízott bennük.
– Mióta vagy itt? – kérdezte Tristen.

– Pár perce érkeztem. Szerencsétlenül – mondta Draco.

– Ezer szerencséd, hogy mi akadtunk rád – folytatta a varázsló komoly képpel. Befordultak egy ösvényen, s megérkeztek a faluba, ami hangulatos és barátságos volt, tele középkorias jelleggel épített házakkal. Draco és a két fiú a Repülő Sárkány nevű fogadó felé vezették az irányt. Bentről a fiúknál alacsonyabb ezüstszőke hajú nő lépett ki eléjük, dühös arckifejezéssel, amit elsősorban Leslienek tartogatott.

– Már megint merre bóklásztatok? Egy órája eltűntetek és nem is szóltatok, hogy elmentek – hadarta mérgesen, de közben észre sem vette a két fia mellett álló Dracót, aki megint egy érdekes következtetésre jutott.

Ő az a nő, akit nagyszülei családi albumában látott. Ekkor fedezte fel a hasonlóságokat Leslie és saját maga közt. Malfoyok voltak mind a ketten, ez nem volt kérdés többet.
– De mama találtunk egy sebesült fiút… – kezdte Leslie.

– Most meg ezzel jössz? Hát nem szégyelled magad? A múltkor egy véla, aztán kobold, sebesült unikornis és még kitudja mi. Ennél már csak az volt jobb, amikor elmondtad, miért hagytad abba a sulit. Még hogy az iskola gátolja a szellemi fejlődésedet… – az asszony folytatta volna szóáradatot, de Tristen közbevágott.

– Bármilyen hihetetlen is, anya, de igazat mond. Itt áll mellettem a sebesült.
A nő most már nem kizárólagosan Leslie-re koncentrált. Mély levegőt vette és próbált megfeledkezni fia bűneiről, és Dracóra figyelni.

– Ne haragudj az előbbi kirohanásomért, de a fiam az őrületbe kerget – mondta, majd hirtelen elhallgatott és meredten nézett az ifjabb Malfoyra. – Lucius… Merlinre, te vagy? – kérdezte halkan, kiváltva a kis társaságból a megdöbbenést.

– Nem Lucius vagyok, hanem a fia Draco – magyarázta a fiú, aki már biztos volt benne, hogy megtalálta azt, aki apjával volt lefényképezve.

– Oh, hát, persze – mosolyodott el a nő és végre fellélegzett. – Lucius sokkal idősebb most, de megszólalásig hasonlítasz a bátyámra, le sem tagadhatná, hogy a fia vagy.

– A bátyja? – kérdezte hitetlenül a fiú.

– Te nem is tudhatod, drágám. Nem is számítottam rá, hogy elmondják neked. Hosszú és fájdalmas történet ez – mondta egy szomorú fél mosollyal. – Loreen Malfoy vagyok, apád és én testvérek vagyunk. De majd a többit bent megbeszéljük. Gyere be, és rendbe hozom a karod! Leslie drágám, kérlek, vágd fel a fát!

– Rendben, mama. – Leslie már elő is vette a pálcáját, aztán elindult a farakás felé.

– De varázslat nélkül! – Loreen arca komoly volt, ellenben szemében ravasz fény gyúlt. Meg akarta leckéztetni fiát, amiért otthagyta az iskolát.

– De mama.

– Ne feleselj velem! Ha nem jársz iskolába, legalább vegyem valami hasznodat.

– Igen, mama. – Tristen gúnyos mosolyra húzta a száját és a magába füstölgő Leslie láttán. A fiú csak megforgatta a szemét és nagyot sóhajtott, megfogta az ajtó mellé támasztott fejszét, majd elindult, hogy teljesítse anyja parancsát.

– Haszontalan gyerek – korholta Loreen. – Kire üthetett?

Azzal bement a fogadóba, a két Leslie-n nevető fiúval együtt. Leültette a sebesültet a székre. Loreen parancsot adott ki, hogy Draco szabaduljon meg a talárjától és az ingétől. Mikor mindez megtörtént, Tristen észrevette a tetoválásszerű sárkányt.

Szeme kerekre tágult, majd anyjára nézett, aki szemlátomást észre sem vett semmit. Loreen legyintett egyet a pálcájával és a fiú jobb válla a helyére került. A fiú rezzenéstelen arccal tűrte a kezelést, pedig fájt neki.
– Te is Sárkány vagy – szólalt meg Tristen. – Már emlékszem rád.

– Én is rád – bólintott Draco. – Még az erőben rájöttem, hogy ismerős vagy nekem valahonnan, aztán hirtelen világos lett minden.

– Most már kezdünk egyre többen lenni. Te vagy a héten az ötödik. Bár Leslie már előbb itt volt. Ha jól emlékszem téged választott ki a sárkány.

– Igen, de ennek mi a jelentősége?

– Semmi lényeges – vonta meg a vállát Tristen. – Te vagy a vezetőnk, csak úgy mellesleg.

– Én? – kérdezte hitetlenül.

– Igen.

– Jól van fiúk, majd később folytatjátok. Most beszélnem kell Dracóval – mondta Loreen a fiának.

– Hamarosan visszajövök – ígérte Tristen és távozott a szobából.

– Mesélj, hogy van a testvérem, már évek óta nem láttam!

– Hát meg van – mondta a fiú mindenféle lelkesedés nélkül. Loreen csak széles mosollyal nézett rá.

– Áh, még mindig nehéz a természete. Rettentően makacs, arrogáns és azt hiszi, mindig neki van igaza. Rettentően hiányzik néha… – Erre Draco is elmosolyodott. – Látom nem mondtam ezzel újat.

– Nem mondta egy szóval sem soha, hogy van testvére.

– Valószínűleg sokkal jobban bántja az emlékem, mint gondoltam. De egyáltalán nem meglepő egy aranyvérű családtól az ilyesmi. Nem tűrik a vérárulókat.

– Hogyan?

– Olyan emberhez mentem feleségül, aki nem volt méltó a családhoz. Kitagadtak, de a mikor a férjemet, Solan MacNamarat, meggyilkolták és megtudták, hogy várandós vagyok, méghozzá egy fiúval, visszafogadtak.

– Ezt nem igazán értem.

– Furcsa egy család vagyunk mi Malfoyok, nem de? Akkoriban úgy tűnt Narcissának soha nem lehet majd gyereke. A családunk pedig nem maradhatott örökös nélkül. Amikor Leslie megszületett, megkapta a Malfoy nevet, pedig ez nem járt volna neki. Ezt, mint egy nagy kegyet kellett volna felfognom, de nem így lett – mesélte szomorúan. – Nem is tudtam a létezésedről, mivel olyan hamar el kellett mennünk.

– Loreen néni, kérdezhetek?

– Persze, drágám, kérdezz csak. Éveket kell bepótolnunk. Szeretnélek megismerni, Draco.

– Hogy kerültetek ide? – Draco megpróbált egy kicsit közvetlenebb lenni, mivel mégis csak a nagynénjéről van szó.

– Mikor magamhoz vettem Tristent, a férjem gyermekét, akinek az édesanyja belehalt a szülésbe, felbőszítettem az egész Malfoy családot. Egyik éjszaka fogtam a két gyereket és Dumbledore és egy kedves barátom segítségével ide jöttem. Azóta itt élünk és nem háborgat minket senki sem. Úgy örülök neki, hogy ennyi év után találkozhatok a családom egy tagjával – mosolyodott el a nő, majd átölelte Dracót. A fiú még ennyi melegséget egyik rokonától sem kapott. Bellatrix nénikéje olyan hideg volt, mint egy jégcsap, Androméda nénikéjét pedig sosem ismerhette. – Annyi mindent szeretnék tőled kérdezni, de talán idővel megismerjük egymást. Áruld el, hogy kerültél ide? Mi történt veled?

– Röviden annyit, hogy frissen végeztem Roxfortban és megszöktem apa elől. Halálfalót akar belőlem csinálni, de ezt nem akartam.

– Én is ezért menekültem. A fiamat Voldemortnak szánták, nemcsak egy örökösként kellett volna helytállnia. Nem akartam őt így látni, és Tristen életét is féltettem. Jól döntöttél, Draco, hogy elmentél onnan.

– Én is így gondoltam – bólintott Draco és most először érezte, hogy ez tényleg így van.

– Járd a saját utad ez most a legfontosabb. Nem muszáj, hogy mindenki halálfaló legyen a családban. Na, de most menj és nézz körül! Később még lesz alkalmunk beszélgetni – újra megölelte Dracót, majd útjára bocsátotta.

– Jó rendben – mondta Draco, felvette az igét és a talárját és kiment a fogadóból.

Nevetést hallott nem olyan messziről. Draco a ház mögé sietett, ahol Leslie éppen a fát vágta, több nevetgélő társaságában. Szegény fiú már nagyon unta, hogy kamatostul megfizet bűneiért, de anyjának nem mert ellent mondani.

– Csak magadnak köszönheted ezt – nevetett egy hosszú feketehajú lány. – Te ki vagy? – kérdezte a szembejövőtől.

– Sziasztok! – köszönt vidáman. – Draco Malfoy vagyok.

– Shannon O’Reily – mutatkozott be a lány és megmutatta hosszú vámpírfogait. Draco egy kicsit megijedt, de Shannon csak vigyorgott rajta.

– Már megint egy Malfoy – szólt egy fiú, aki az árnyékban ült. – Remélem, te nem vagy akkora balfácán, mint Leslie. Colin O’Reily – nyújtott kezet Dracónak, az ő mosolya is vámpírfogakat rejtett.

– Hé, nem is vagyok balfácán – mondta a sértett és lesújtott egy hatalmasat a fejszével.

– Te csak hallgass, mert ha még egyszer ilyen nagy hülyeséget kérdezel a húgomtól, azt megbánod.

– Mert mit tudnál te ellenem elkövetni?

– Esetleg kiszívom a véred?

– Csak tessék, ha buggyant teljes értékű vámpírrá akarsz válni csak rajta – csipkelődött Leslie.

– A húgomért mindent.

– Colin, fog vissza magad! – mondta Shannon vészjóslóan.

– Te is Leslie! – szólt Tristen, aztán a lányra nézett. – Mindig mi vagyunk a villámhárítók.

– Szóval te is megszöktél? – kérdezte Dracótól Colin.

– Honnan tudod, hogy…

– Oh, én és a húgom különleges félvámpírok vagyunk. Megvan bennünk az összes képesség, amivel egy tisztavérű vámpír is bír, sőt több más előnnyel is bírunk, például varázserő és fényben járás. Az utóbbi kettőt édesanyánknak köszönhetjük, de ő már nincs velünk. Oh, mindent hallottunk, amit bent beszélgettetek.

– Minden világos. Csak egyet nem értek. Úgy tudtam egy vámpírnak nem lehet gyereke, és testvéreket nem tesznek vámpírrá. Akkor hogy lehettek testvérek? – mondta Draco.

– Ez nem teljesen igaz, mármint, hogy egy vámpírnak nem lehet gyereke – magyarázta Shannon. – De csak varázserővel bíró asszonytól születhet gyereke, általában ez iszonyatosan ritkán történik meg. Szinte lehetetlen, de mint látod, mi lettünk az eredménye.

– Értem. Soha nem gondoltam volna.

– Amúgy egy cipőben járunk – nyugtatta meg Colin Dracót. – A mi apánk is nehéz eset, még akkor is, ha csak este jöhet elő. Azt akarja, hogy legyünk mi is teljesen vámpírok és csatlakozzunk a klánhoz.

– De mi ezt nem akarjuk – szólt Shannon. – A vérszívók között nem túl barátságos a környezet nekünk. – A két testvér sokatmondóan nézett egymásra. Sokkal több szörnyűséget rejtettek a szavak, amit most elmondtak a többieknek. Colin az élete árán védelmezte húgát, akit fel akartak használni valami nagyon sötét dologra.

– Megértem – bólogatott Draco. – Nektek sem lehetett könnyű…

– Na, jó most elég az érzelgősségből, mert meg kell beszélnünk, hogy mikor indulunk a többiek felkutatására – próbálta más irányba terelni a beszélgetést Leslie.

– Végre valami értelmeset is hallok tőled – mondta Shannon mosolyogva. – Bár sejtem miért akarsz elmenni innen, de szerintem a sok házimunkától szeretnél megszabadulni.

– Ilyen még csak eszembe sem jutott – hárította hevesen a feltételezést. – Vágyom a kalandokra és az izgalmakra.

– Szerintem váljunk szét – javasolta Draco. – Talán, így hamarabb megtaláljuk őket.

– Malfoy és O’Reily csapat – vázolta fel a felosztást Shannon. – Nekem tetszik az ötlet, bár állandó kapcsolatban kell lennünk egymással.

– Én nem vagyok Malfoy, se O’Reily. Én MacNamara vagyok – helyesbítette Tristen.

– De elég közeli rokonságban állsz Leslivel, szóval nincs probléma – érvelt a lány.

– Hidd el haver, nem irigyellek! – szólt Colin és tettetett együttérzéssel, megveregette Tristen hátát.

– Most már le lehet szállni rólam – méltatlankodott Leslie.

– Akkor mikor indulunk? – kérdezte Draco, hogy elterelje a szót a helyes irányba, mert ha így folytatják soha az életben nem fognak rátalálni a többiekre.

– Holnap kora reggel – mondta Colin elszántan. – Nincs vesztegetni való időnk. Ha már kiválasztottak valamire minket, akkor tudni akarom mi lehet az.

– Leslie, felvágtad már a fát? – kiabált ki Loreen az ajtón.

– Igen, mama.

– Akkor légy olyan drága és hozd is be.

– Máris, mama. Az életem egy hatalmas szívás – morogta magában a fiú, majd felnyalábolta a fahasábokat. A többiek pedig csak nevettek rajta.

Nagyon élvezték Leslie szenvedő arcát látni, és kajánul megmosolyogni.
– Már egy hónapja ez megy – súgta Colin Dracónak. – Loreen mindenféle házimunkát végezetet Leslievel, mert otthagyat a sulit. A legjobb a mosogatás lesz.

– Miért hagyta ott a sulit?

– Mert már nem bírta, tudod a pálca nélküli varázslás nehéz ügy – folytatta Tristen. – Nem igazán volt ínyére a feladat. Az is csoda, hogy ennyi időt eltöltött ott.

– Sárkánykák gyertek enni, mert kész az ebéd – szólt Loreen ismét.

– Megyünk, Loreen néni.

– Leslie drágám, teríts meg, kérlek!

– Rendben, mama – mondta a fiú megadóan. – Remélem, hamar eljön a holnap! – sóhajtozott megtörten.

– Mondtál valamit? – kérdezte a kedves mama.

– Semmit.

– Helyes – mosolygott az asszony. – Akkor irány a konyha. Ha tisztességes varázsló nem lesz belőled, akkor legalább itthon segíts.

Aztán a többiek leültek az asztalhoz és nem titkolt mosollyal néztek a háziasan serénykedő Leslie-re, aki már vagy ezerszer megbánta, hogy abba hagyta a tanulmányait. S ujjának felmutatásával fejezte ki, hogy mit gondol a többiek gúnyos viselkedéséről.

Count of comments: 0