16. fejezet
Bevetés

– És az az utáni napon elindultunk megkeresni a többieket…– folytatta Draco a mesélést. – Hermione, figyelsz rám egyáltalán?

– Ühümm – szólt az álmos hang, és még jobban befészkelte magát Draco vállgödrébe. A férfi közelsége megnyugtatta, kellemes hangja álomba ringatta. Félig nyitott szemmel figyelte a történet vonalát, de valahol ez és az álmok összemosódtak.

– Mikortól nem emlékszel arra, amit meséltem? – kérdezte egy kicsit sértődötten a férfi, aki eddig abban a hitben volt, hogy Hermione csap a támogatás jeleként hajtja a fejét a vállára.

– Foltozott Üst benne volt? – találgatott Hermione, majd felült és megigazította az összegyűrődött pulóverét. – Nem vagyok jó hallgatóság, ne haragudj!

– Te voltál az első, akinek ezt elmeséltem – vallotta be színtelen hangon a szürke szemű mágus. Hermione sóhajtott egyet, majd megtörölte a szemét és bűnbánóan a férfi szemébe nézett. – Nem igazán hízelgő rám nézve, hogy elaludtál közben.

– Sajnálom, Draco, nagyon sajnálom, de tényleg – kezdete zavartan, aztán már nem bírt tovább a szemébe nézni. A varázsló ekkor rázkódni kezdett és kitört belőle a nevetés.

– Oh, te gazember! – lökte oldalba Hermione. – Semmit sem változtál az évek alatt. Én meg még bocsánatot kérek tőled…

– Jaj, ne vedd annyira magadra! Majd egy alkalmasabb pillanatban még egyszer elmesélem – vonta meg a vállát. – Hiszen semmi érdekes nem történt velem.

– De igen, Draco – nézett ismét a szemébe Hermione –, megváltoztál. Valahogy teljesen másnak látszol.

– Tévedsz, pontosan az a mardekáros vagyok, aki régen voltam. Talán pár karcolással szereztem többet…

– Kit akarsz ezzel átejteni? Már az utolsó találkozásunkkor sem voltál az, aki régen. Most pedig egy olyan ember van itt mellettem, aki csak külsőleg hasonlít arra a férfira, akit ismertem.

– Úgy beszélsz, mintha lemondanál rólam és elengednél. – Draco hangjába némi szomorúság vegyült, mintha nem egészen így tervezte volna el az egészet.

– Mi mást tehetnék? Hiszen semmi sem köt össze minket. Az a régi csók ma csupán egy kedves emléke a múltnak. Keserűvé váltam tőle, de rájöttem, hogy nem is akarok ebbe az emlékbe kapaszkodni többet.

– Mindig kitör belőled esténként a filozófus?

– Neked sem lehet semmit sem elmondani – sóhajtott Hermione. – Olyan fáradt vagyok. Menjünk végre aludni.
– Rendben – egyezett bele Draco. Egészen addig nem szóltak egymáshoz, míg a szobáik elé nem értek. Hermione egy pillanatra Dracóra nézett.

– Azért hiányoztál nekem.

– Te is, Hermione – a válasz olyan természetesen hangzott Draco szájából, hogy a fiatal auror egy percre megtorpant, s megvárta, míg a férfi eltűnik az ajtó mögött.

Mihez is fog most kezdeni? – kérdezte magában Hermione, aztán ő is bement a szobájába.

***

A következő napot Hermione a környék felfedezésével töltötte, természetesen egyedül, mivel Draco és Leslie megint összekaptak, hogy ki legyen a lány gardedámja. Leslie folyamatosan ugratta Dracót, aki persze egyből rámordult tékozló unokatestvérére. Miközben ők ketten egymást marták, Hermione inkább a legkézenfekvőbb megoldást választotta: egyedül indult útnak. Bár jobban szerette volna a druida összecsapás helyszínét elemezni mégis inkább engedett a táj csábító szépségének. Furcsa módon itt otthon érezte magát, biztonságban mindentől. Annak ellenére, hogy aggódott és állandóan kétségek gyötörték, itt a légkör némiképp nyugtatta.


A környék varázslatos volt, mindenkitől háborítatlan, igazi menedékhely. Hermione letelepedett – távol a Repülő Sárkánytól – egy padra és elmélyedt a könyvben. Az olvasmány elég érdekesnek mutatkozott, ugyanis Darkness Falls történetét foglalta magában. A kötet szerint a falut, valamikor Roxfort alapítóinak idejében hozták létre, nem kisebb személyiség vettek ebben részt, mint Mardekár Malazár legjobb tanítványa. Dylan Drake, nem osztotta mentora véleményét a nem tisztavérű mágusokkal kapcsolatban, bár ezt nyíltan sosem merte vállalni.


Jó szándékát az is példázta, hogy rengeteg embert mentett meg szörnyű kínzások sorozata és megaláztatás elől. Egy rejtekhelyre bújtatta el az ártatlanokat, amiből később egy falu alakult ki. Az itt lakók közös erővel különleges erőteret hoztak létre, ami megvédi őket az ártó lelkektől. Csak jó szándékú, tiszta szívű ember lépheti át a határt senki más és csak a rászorulóknak mutatkozik meg. A hely létezését egyetlen könyv sem említi meg. Akkor ez a könyv, miért szól Darkness Falls- ról? – kérdezte magától Hermione, aztán elkezdte vizsgálgatni a könyvet, talán valami varázslat lehet rajta. Amikor az utolsó oldalra lapozott, megkapta kérdése a választ. Fekete tintával egy bejegyzés írtak a rá.

„A könyvet Darkness Falls egykori lakói állították össze, régi jegyzetekből és feljegyzésekből. Hálával és nagyrabecsüléssel tartozunk nekik. E művet a falu határain kívülre nem lehet kivinni.”

Hermione becsukta a vaskos kötetet, majd elindult vissza a fogadóba. Már késő délután felé járt az idő, kezdett enyhén csípőssé válni a levegő. Mikor a lány belépett az ajtón, különös látvány fogadta. A Sárkányok – ahogy Draco magukat nevezete –, éppen indulófélben voltak.

– Hová mentek? – kérdezte Hermione.

– Befejezzük azt, amit ti a múltkor félbehagytatok – mondta Jane és elrakosgatta a bájitalos fioláit. – A nagy felfordulás miatt csak ma tudunk kimenni a terepre, de sietnünk kell. Miért nézel így rám, Draco?

– Megmondtam, hogy nem beszélünk erről – válaszolt Draco kimérten. – Talán nem voltam elég világos? Mert, ha nem akkor elismételhetem még egyszer a szabályokat, de akkor garantálom, hogy mindenki meg fogja bánni. Induljunk és végezzük a feladatunkat!

– De harapós valaki ma délután. Talán nem volt meg a mai feszültség levezetés? – forgatta meg a szemét Jane mérgesen. – Hermione a csapathoz tartozik és különben sem gyengeelméjű. Mit gondolsz nem jött volna rá?

– Hermione a Rendhez tartozik – jelentette ki a varázsló. A társaság többi tagja inkább a háttérbe húzódott és a Draco, Hermione, Jane triót. – Ő nem a mi csapatunkhoz tartozik.

– Apró adminisztrációs kérdés – vonta meg a vállát a boszorkány. – Soha senkinek sem tagadtunk meg…

– Miért nem dönthetek én? – tette fel a kérdést a vezető. – Hiszen mégis csak van közöm hozzá…

– Nem attól vagy a vezető, hogy te tartod a kapcsolatot a Renddel.

– Jane! – szólt rá Keara. – Ne menjetek bele ebbe! Mindannyian elég veszélyes helyre megyünk és szükségünk van a nyugalomra.

– Egyetértek – nyugtázta Colin. – A civódásotoktól zeng az egész környék, és már rettenetesen fáj a fejem tőle. És, ha fáj a fejem, akkor morcos leszek. Ne kelljen köveket hajigálnom…

– Jaj csak azt ne! – szörnyülködött Leslie. – Emlékeztek, amikor betörte kibővítette egy sarokszobányival a Repülő Sárkányt? Annyi követ életemben nem hordtam. Pedig akkor csak valami apróságon kapta fel a vizet.

– Én is veletek megyek – szólt határozottan Hermione, miután Leslie befejezte az anekdotázást, Jane beleegyezően bólintott, Keara biztatóan megveregette a lány vállát. Draco ellenben mérgesen nézett Hermionéra.

– Nem! – vágott közbe Draco, ellentmondást nem tűrő hangon. – Te itt maradsz Loreen nénivel!

– Ebbe te ne szólj bele! Régen volt már az, amikor úgy kezeltek, mint egy taknyos gyereket – nézett rá villogó szemekkel Hermione. – Mégis mit képzelsz magadról, Draco? Talán nem vagyok jó auror neked?

– Én vagyok ennek a csapatnak a vezetője – lépett hozzá közelebb, majd kihúzta magát, hogy felelős pozícióját éreztesse a lánnyal és fölé magasodott, könnyen ment neki, hiszen legalább egy fejjel magasabb volt nála, de a Granger boszorka remekül állta a sarat. Leslie persze nem fogta magát vissza a nevetésben, aminek egy átok lett a következménye, amitől egyből elment a jó kedve. Draco nem tűrt lazaságot senkitől. Tiszta ideg, feszültség és harag – ez jellemezte a varázslót. Egy ér a homlokán rángatózni kezdett.

– Ez mind nagyon szép, de nekem nem vagy a feledtesem. Szóval engedj az utamra! Én itt egy hivatali szerv képviselője is vagyok. – Hermione eltökéltsége tiszteletet ébresztett a csapatban, de férfiban, aki tiszta szívből szerette halálos aggodalmat. Nem akart színt vallani, hiszen annyira kori volt még. Hogyan mondhatta volna el neki, hogy mi történt a társaival? A súlyok, mázsányi tömege nyomta a vállát és kövek helyezkedtek el a mellkasán. Őt senki sem értette meg.

– Megint meg akarsz sebesülni? – vágott vissza, majd szarkasztikusan hozzátette: – Mert ha így van, akkor gyere.

– Még mindig jobb, mint tétlenül ülni. Egyébként még hányszor kell elmondanom neked, hogy fejezd be ezt az aggodalmaskodást? Auror vagyok az istenért! Hányszor kell még ezt a nyilvánvaló tényt elismételnem?

– Hadd jöjjön velünk! – elégelte meg a vitát Aidrian. – Vigyázunk rá és nem esik baja. Nincs nagyobb veszélyben, mint Moira.

– Igen, Draco, semmi szükség erre a melodrámára. Ha egy terhes nőt meg tudtok védeni, akkor Hermionénak sem semmi baja – helyeselt Moira mosolyogva. – Én támogatom, hogy velünk jöjjön. Nem azért, hogy szembeszegüljünk veled, Draco. Soha sem tennénk ilyet. Viszont a problémánkra megoldást kell találni. Talán egy kívülálló észreveszi a hibát… Meg tudunk védeni még egy embert.

– Ha lehetne, távol tartanálak onnan téged is. Ebben egyetértek Dracóval – figyelmeztette a férje szigorúan. – Meglehetőségen nagy kockázatot vállalunk mindannyian. Ezzel mindenki tisztában van. De nem vagyunk gyerekek, többé már nem és meg kell tanulunk együttműködni. Hálás vagyok, amiért megvéditek a születendő gyermekünket és cserébe felajánlom a védelmemet Hermionénak.

– Ja igen, Moira, mindannyian arra várunk, hogy kipottyantsd végre azt az élősdit – emelete fel a hangját Leslie, majd közben elvigyorodott. – A frászt hozod rám, akárhányszor meglátlak, mert arra gondolok, hogy mi lenne, ha a csatamezőn szülnél. Szóval igyekezz.

– Sajnos nem vagyok macska – morogta a boszorkány, majd hátravetette a hajfonatát. – Ne aggódjatok, hamarosan mindannyian üdvözölhetitek a kis hercegnőnket.

– Hát kislány? – szólalt meg elérzékenyülve Aidrian.

– Igen. Loreen pár órája mondta meg. – A többiek egy Aww kíséretében gratuláltak, kivéve Dracót, aki még mindig füstölgött.

– Gratulálok! – szűrte a fogai között. – De Hermione akkor sem jön velünk.

– Nem kellene veszekednetek – szólt közbe Keara, majd megigazította a tőröket az oldalán. – Mit áltatjuk egymást? Veszélyes minden egyes találkozást az ellenséggel. De tudunk vigyázni egymásra. Hermione, ha jönni akarsz, akkor felőlem rendben van.

– Köszönöm, Keara. Látod, Draco, vannak, akik reálisan látják a helyzetet. Már nem vagyok sebesült és tehetetlen sem.

– Ne csinálj hülyeséget! – mondta a férfi mérgesen és megragadta Hermione karját, nem engedte tovább menni.

– Tudok magamra vigyázni.

– Na persze, ezt példázza a sérülésed is. – Közben a körülöttük állók összesúgtak a hátuk mögött. Dracót soha nem látták még ilyen feldúltnak, holott máskor hideg fejjel készült egy bevetésre. A levegő izzott Draco és Hermione egymás iránti érzéseitől, s ezt azok is érezték, akik csak külső szemlélők voltak.

– Tuti, hogy nemsokára össze fognak jönni – súgta oda Jane, Leslie-nek.

– Főleg ha én is besegítek egy kicsit – szólt ravaszul a férfi és gonosz vigyorra húzta a száját.

– Mire készülsz? – mosolyodott el Jane.

– Féltékennyé teszem a szőke herceget, úgy is tartozom Dracónak eggyel-mással, így egy kicsit törleszthetek neki – kacsintott, majd megköszörülte a torkát és a következőket már hangosan mondta: – Draco, szerintem Hermione nagylány már, és nem szorul a te segítségedre. Ha jönni akar, akkor ne akadályozd meg ebben.

– Te ebbe ne szólj bele! – sziszegte Draco és most már biztos volt benne, hogy meg fogja Leslie-t átkozni.

– Miért ne szólhatna bele? – vágott közbe Hermione. – Joga van elmondani a véleményét. Egyikünk sem a halálfalók csapatába tartozik.

A lány hátat fordított a mérgesen füstölgő Dracónak, és következő szavait, már a többiekhez intézte:

– Ugye nem fog zavarni benneteket, ha veletek megyek? – tette fel hangosan a kérdést Hermione.

– Nem – mondták egyszerre.

– Akkor el van intézve – nézett kihívóan Draco szemébe Hermione. – Hűtsd le magad, Malfoy! Úgy látom, hogy szükséged is van rá.

– Ez akkor sem jó ötlet! – erősködött a varázsló, de már senki sem hallgatott rá. – Még gyenge vagy!

– Még szerencse, hogy nem te döntesz az én sorsomról. – A többiek elfojtott nevetéssel és némi torokköszörüléssel próbáltak elfordulni.

Draco arca vörös volt a méregtől, szürke szemeivel pedig ölni tudott volna. A társaság többi tagja az ajtó felé kacsintgatott és szerették volna minél előbb elhagyni a terepet, nehogy szembesülniük kelljen Draco haragjának orkánjával. Majd pár perc múlva a két fiatal édes kettesben maradt a fogadó üres előterében.

– Megint előbújt a vadmacska éned? – morogta Malfoy epésen.

– Nagyon vicces. De szerintem befejezhetnéd ezt a nevetséges viselkedést!

– Ha tönkre akarod tenni magad, akkor gyere. Weasley biztos örülni fog, ha darabokban küldünk haza.

– Ronnak meg mi köze van ehhez? – kérdezte dühösen Hermione, majd gondolt egyet és ravaszul elmosolyodott. – Értem már, féltékeny vagy. Nos, Ron miatt nem kell aggódnod, de az unokatestvéred nagyon tetszik nekem…

– Inkább menjünk, mert soha nem végzünk! – vágott a szavába gyorsan. – Ha lelassítasz minket, azonnal visszaküldelek!

– Jól van, megértettem, oh, nagy és hatalmas vezető!

A boszorkány éppen folytatni próbálta a beszélgetést, és még inkább bosszantani Dracót, de a férfinak már nyoma sem volt, gyors léptekkel elhagyta a fogadót. Jobb híján Hermione kiment az ajtón és csatlakozott a többiekhez, majd az élen járó vezető után indultak.

***

Órákkal később a tízfős csapatot két részre osztották és síri csendben lopakodtak az erdő mélyén. Természetesen Hermione nem Dracóval tartott. A férfi legnagyobb örömére, a lány pont abba a csoportba került, amibe Draco kedves unokatestvére. Leslie, pedig tetézve ezzel a szőkeség rossz kedvét, nem felejtette el kifejezni örömét eme szerencsés véletlennek, aminek folytán Hermione és ő együtt fognak dolgozni, sőt a hatás kedvéért még csókot is nyomott a boszorka arcára.


Dracót most már a hányinger kerülgette a saját mérgétől, de nem szólt egy szót sem, csak menetelt előre. Amikor pedig már jó messze jártak a másik csaptattól, akkor kirobbant belőle egy egészen hosszú szóáradat. Tristen mikor megelégelte a dolgot, egy Silencio bűbájt bocsátott a méregtől vörös rokonra.

– Mennyit vagy még hajlandó elviselni tőle? – kérdezte Colin.

– Nem az én dolgom, hogy helyre tegyem – vonta meg a vállát Tristen. – De már nem bírtam hallgatni.

– Vidd el vívni, attól mindig lecsillapszik. Attól félek, hogy eldurran az agya…

– Rendben. Én is gondoltam rá – helyeselt a varázsló. – Bármelyik pillanatban kitörhet a háború és mi azon vitázunk, hogy valaki jöhet-e vagy nem druidát ölni.

– Mi lenne, ha ti is befognátok? – tette helyre őket Keara. – Próbálom kinyomozni, hogy ezek a szerencsétlenek merre mehetnek, de még a saját gondolataimat sem hallom tőletek.
– Ahogy akarod szivi, befogom a számat.

– Ne hívj szivinek, Colin, mert megbánod!

– Oh, igen? Mivel tudnál nekem ártani.

– Tudod te azt nagyon jól – mosolyodott el úgy, mint egy macska, amelyik megette a kanárit. Hátrasimította a haját az arcából.

– Nem mernéd.

– Ne vegyél rá mérget! – mondta, s azzal előre futott, hogy nyugodtan folytassa a munkát.

– Tetszik neked – jegyezte meg Tristen.

– Dehogy – legyintett Colin. – Csak annyira…

– Aranyos, kedves, édes.

– Szexi.

– Édes Merlin…

– Mi az?

– Semmi, inkább folytassuk az utat.

Néhány kereséssel töltött óra után, a két csapat újra találkozott. Draco ekkor, már lenyugodott és Tristen pedig levette róla a bűbájt. Hermione és Leslie páros mosolyogva, egymásba karolva kullogtak a sor végén. A dühös vezető gúnyosan megjegyezte, hogy nem parádéra jöttek, azonban ők ketten ezt mintha meg sem hallották volna. Ez még mindig idegesítette Dracót, de most mással volt elfoglalva.

Az erdő ritkulni kezdett, s a szokásos helyeket mind kiürítették, így cél nélkül mentek. Mivel nem találtak semmi druidákra utaló nyomot, ezért úgy döntöttek: ezek után együtt folyatták tovább az utat. Elhagyatott tájon mentek végig, ami tele volt mindenféle bokorral és óriási fákkal a legtöbbjük korhadt volt már, a druidák kiszívták az erejüket. Sötétebb lett, amikor egy másik ösvényre tértek rá.

A csapatra csend borult és a botcsinálta páros is inkább pálcát húzott és feszülten figyelt minden egyes hangra. Tristen ugrásra készen fedezte Kearát, aki a pálcája fényénél rengeteg lábnyomot vett észre a puha földű úton. Intett a többiekben, hogy várjanak, elsöpört néhány levelet és elképedve nézte a nyomokat. Ezek elég frissnek látszottak, ami azt jelentette, hogy nem járnak messze.

– Mit találtál? Itt rengeteg nyom van – kérdezte Tristen a legrosszabbtól tartva.

– Körülbelül negyvenen, de nem törődtek a jelek letűntetésével, sőt mintha direkt hagyták volna itt ezt nekünk – szólalt meg Keara halkan. – Különös, nem értem miért. Szóval mostantól nagyon figyelnünk kell.

– Hallottátok! – szólt Draco fojtott hangon. – Mindenki legyen nagyon óvatos.

– Rendben, Draco! – nyugtázta Leslie, akitől Hermione most hallotta először ezt a hangsúlyt. Komoly volt, kimért és összeszedett. Micsoda változás, s végre megértette, hogy a többiek mennyire tisztelik vezetőjüket.

Hermione és Leslie különváltak, s csatlakoztak a többiekhez. Draco egy kicsit megnyugodott ettől és már képes volt koncentrálni a feladatára. Elfojtott magában egy szitkot, amikor világossá vált számára az, ami történt. Nemcsak találgatás, hanem a nyers, megrázó valóság. A társaság feszült figyelemmel a nyomokat követve elérkezett meg egy tisztáshoz, ahol druidák gyülekeztek. Még rejtve voltak, így nem érhette baj őket.

Draco, amíg Hermione nem figyelt, védővarázslatot mondott ki rá. A lány hátán bizsergés futott végig, amikor a bűbáj eltalálta, majd hátranézett és találkozott azokkal a szürke szemekkel, amiktől megdobbant a szíve. A férfi komoly arccal közelített hozzá, annyira közel ment, hogy csak ők ketten hallották, amit neki mondott.

– Most maradj egy kicsit távolabb tőlünk! Vigyázz nehogy észrevegyenek! – A komoly hang egyből észhez térítette őt. Az ajkába harapott, Draco az álla alá nyúlt és gyengéden felemelte a fejét, hogy szembenézhessenek. A szürke szemek mélysége annyira megbabonázó volt, hogy megtett volna neki bármit, amit parancsol. Egyetlen egy dolgot kivéve. – Addig nem megyek el, amíg meg nem ígéred, hogy nem csinálsz semmi esztelenséget!

– Rendben. – Azzal férfi halványan elmosolyodott, futólag megsimogatta az arcát, aztán csatakozott a társaihoz. Moira eközben ezüst pentagrammát rajzolt pálcájával, s közben ismeretlen nyelven egy varázslatot mormolt. Majd mindenki elfoglalta a helyét; nem voltak kérdések, nem volt ellenkezés, mindenki tudta mit várnak tőle. Mindegyikük kinyújtotta a kezét, behunyták a szemüket, és erősen koncentrálni kezdetek. A nyakukban lévő lánc, zöld fényben izzani kezdett. Kivétel Dracóé, akinek a karmazsinpiros sugár tört elő a medáljából.


Fénygömbök jelentek meg a kilenc fiatal előtt, akár a remény apró lámpásai a sötét éjszakában. Szívük egyszerre dobbant, egyszerre ejtették ki a szavakat, amiknek rendkívüli erejük volt, a bűvös szél feltámadt, s felébresztette az erdőt. A gömbök elindultak a pentagramma közepe felé, tettek néhány kört és egymásba olvadtak. A fénylabda körözni kezdett, aztán őrületes forgásban forgószelet indított maga körül, és bevilágította a környéket. A föld remegni kezdett. Háborogtak az elemek. A tisztáson lévők is észrevették ezt, és szinte azonnal a különös jelenség után kezdetek kutatni.


Nem is kellett sokáig keresgetniük, hamarosan egy óriási sárkánnyal nézhettek farkasszemet, mely a kilenc fiatal erejéből született. A hatalmas monstrum, karmazsinpiros és ezüstszín egyvelegében pompázott. Pikkelyei páncélként védték a bőrét, karmai élesen, öldöklésre készen hajlította be, kiterjesztett szárnyai betakarhatták volna az egész tisztást. Igazinak tűnő sárkányoknál többszörösen is nagyobb, izmosabb és vadabb. Hermione ennek láttán megborzongott, ismeretlen félelem öntötte el a szívét. Mindenből arra következtet, hogy ebben a helyzetben valóban nem tanácsos megmozdulni.


A sárkány karmai ezüstösen, és fenyegetően csillogtak a sötét éjszakában. Üvöltése felhívta magára a druidák figyelmét. Átkok hangzottal fel a sötétségben, egyik sem fogott azonban az energia sárkányon, inkább még fénylőbbé változtatta. Hermione még szorosabban a fatörzséhez simult; nem most először érzett olyan jeges félelmet, ami megbénította, den tudott hozzászokni. A forgatag, harci kiáltások és repülő átokfények bevilágították a környéket. Minden sárkány felkészülten várta az összecsapást. Ugyanaz a harcra kész, elszánt tekintet mindegyikük szemében, nem hátráltak meg, nem féltek, egyszerre rántottak pálcát, egyszerre indultak meg és egy időben kiáltottak.


Draco a következő átok sorozat előtt, a pentagramma közepe felé sétált, és a csodálatos lényt, a felbőszült druidák ellen uszította. A hatalmas sárkány eltátotta a száját, amiből lángnyelvek csaptak ki. Halálra ítéltek hisztérikus ordítása hallatszott fel az éjszakában. A szörnyűséges monstrum egyáltalán nem állt meg egyetlen pillanatra sem, nem ismerte a könyörületet, azonnal megsemmisítette az ellenséget. A csapat többi tagja sem tétlenkedett, ártásokkal igyekezetek távol tartani a maradék megátalkodott csuklyást. A vezetőt akarták, de nem bírtak a nyolc mindenre elszánt védelmezővel.


Leslie vicces természetének ellenére egy kemény harcosként óvta Draco holt terét, s különös kegyetlenséggel irtotta az ellent. Hermione meglepődött a mágia magas fokozatán, amit a csapat tudott. Még aurorként sem ismert ennyiféle varázsigét, ártást és átkot. A boszorka még soha nem volt ennyire véres küzdelem tanúja, minden ellenérzését leküzdve kimerészkedett a viszonylag biztonságos rejtekhelyről. A gyenge pontot azonnal kihasználta egy druida harcot.
Még is egy kósza átok süvített el mellette, ami aztán eltalálta Dracót, aki Hermionét akarta megvédeni. A férfi mérgesen felkiáltott. A lány vele együtt kiáltott fel, már éppen a segítségére akart sietni, de Leslie egy jól irányzott átokkal megakadályozta ebben. Mérgesen ráförmedt, hogy maradjon a helyén és ne mozduljon. Malfoy eközben persze viszonozta az ellenség szívességét. A harcos erőtlenül rogyott a földre, s kilehelte a lelkét. A boszorkány rájött, hogy neki esélye sem volt egy druida harcos ellen. Most már értette Draco miről beszélt, ők voltak a titkos fegyver, a védelmi vonal.


Ugyan az az átok – remegett Hermione, majd a vállához kapott. Dracóval egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, de a férfi ennek ellenére folytatta a druidák irtását. Egy átok ugyan csak súrolta, de ő ezt egyből megtorolta. Aztán a sötét banda ráébredt, hogy a maroknyi csapat ereje nagyobb, mint az övék. Visszavonulót fújtak, és pár perc múlva már nyomuk sem volt. A holttesteket hátrahagyva siettek el, még beletelt egy kis időbe, hogy minden visszatérjen a normális kerékvágásba.

– Jól vagy? – kérdezte Hermionét Moira. – Nagyon sápadtnak látszol.

– Persze, semmi gond. Nem is gondoltam volna, hogy… – itt megállt és nem tudott többet mondani.

– Nem könnyű – bólogatott megértően és elmosolyodott, aztán végigsimította pocakját. – Az ő jövőjéért megéri küzdeni. Csak miatta vagyok képes elviselni ezt a borzalmat. Ez rosszabb volt, mint vártuk. Ne okold magad, ha féltél, mert én rettegtem.

– Megértelek. Nekem is a béke a legfontosabb, csak iszonyatosan nehéz ezeket a csatákat megvívni. Ne mondd el Dracónak, de igaza volt. Erre nem voltam felkészülve – törölte meg az arcát remegő kézzel.

– Jó auror vagy, Hermione – mosolyodott a társa. – Különben nem tudtál volna megmenekülni. Senkinek sem sikerült még.

– Úgy gondolod, hogy a többi társam… meghalt? – kérdezte a legrosszabb válaszra számítva. Moira biztatóan megfogta Hermione vállát.

– Még kutatunk túlélők után. – Ez volt az egyetlen információ, ami valóban megerősítette a gyanúját. Senki sem mondott neki semmit, de magában már tudta, hogy mi a kérdésére a valódi válasz. Draco miért nem volt képes ezt elmondani neki?

– Értem – bólintott a nő szomorúan. A barátaira gondolt, akiket még nem is értesített, ők jelentették számára a családját, most pedig itt van az isten háta mögött egyedül egy csapat elit varázslóval, akik úgy irtják a druidákat, mintha csak pálcika emberek lennének.

A harcmező még mindig tele volt a hátrahagyottakkal, így még egy feladata maradt a Sárkányoknak. Leslie, a „Ne szennyezd az erdőt!” propaganda keretében, pár pálcamozdulat segítségével, eltemette egy tömegsírba az elesetteket. A csapat ezek után elindult hazafelé. Hermione igyekezett kerülni Draco tekintetét és közelségét; a férfi komoran bandukolt az úton, s most meg sem hallotta unokatestvérei veszekedést. Nem is értette mi van vele, fél szemmel Hermionét nézte. Megijedt, amikor majdnem… Nem akart a legrosszabbra gondolni, hiszen mindenki jól van hála Merlin kegyelmének.

***

A Sárkányok és Hermione fáradtan vánszorogtak be a fogadóba, majd mindenféle búcsúzkodás, jó éjszakát, meg egyéb felesleges szavak nélkül, indultak el a szobáik felé. Szükségtelen volt ez a közjáték, hiszen mindegyikükből elég sokat kivett ez a küzdelem is. Lelkükben is helyére kellett tenni történteket. Nagyon sokat elvett az erejükből a sárkány megidézése. Az ajtók egymás után csapódtak be és már csak két ember volt a folyosón. Draco, aki különösen fáradtnak látszott, már éppen belépett volna a saját rezidenciájába, amikor Hermione utána szólt:

– Állj meg! – mondta határozottan, Draco kelletlenül megállt és nyúzott képpel nézett rá a lányra. – Gyere csak közelebb, hadd nézzem meg az arcod, kérlek!

A férfi ösztönösen a sebhez tette a kezét, ami a fülétől egészen a szája szegletéig húzódott végig, arcának jobb felén. A hosszú vágásnyom, nem volt különösebben veszélyes, de nem ártott volna neki egy alapos fertőtlenítés. Eddig nem is törődött vele, sőt csak most vette észre. Vágott egy fintort; kisebb gondja is nagyobb volt, minthogy ilyen apróságokkal foglalkozzon.

– Áh, ez egy kis karcolás, semmi több – legyintett, és hanyagul megvolta a vállát, de rögtön megbánta, mert még mindig érezte a fájdalmat, ahol a másik átok eltalálta.

– Szerintem, nem csak egy kis karcolás. Átok okozta azt a sebet. Tudod, hogy milyen egy druida átka, sosem lehetsz benne biztos, hogy csak egy karcolás, amit kaptál vagy egy lassan ható bűbáj – magyarázta komolyan, és egy fiolát, meg a zsebkendőjét vette elő a zsebéből. – Kaptam Janetől egy nagyon jó fertőtlenítőszert…

– Nem és nem – rázta meg a fejét Draco. – Arról szó sem lehet, hogy azt rá tedd a sebemre! Ebből a kezelésből inkább kimaradnék. Ismerem Jane termékeit, szóval inkább nem.

– Ne legyél ilyen gyerekes, Draco Malfoy, fogadj szót! – Hermione betuszkolta a férfit a szobájába, majd leültette az ágyra. – Láttam, hogy a válladat is eltalálta. Vedd le az ingedet!

– Mindent levennék, ha szépen megkérsz rá – vigyorgott, majd engedett a szelíd erőszaknak. – Mi lenne, ha bejönnél a szobámba és nem a folyosón kezelnél?

– Rendben.

– Üdv szerény hajlékomban. – Azzal kitárta a szobaajtót és engedte, hogy a boszorkány besétáljon. Aztán nemes egyszerűséggel megszabadult a pólójától.Válla a lila minden árnyalatát magán viselte.

– Merlin szakállára, Draco! – kapta a szája elé a kezét Hermione. – Ezt miattam kaptad.
Jéghideg, finom ujjaival végigsimította a megkínzott terültet. Ülj le az ágyra, kérlek!

Draco rezzenéstelen arccal tűrte az érintést, pedig szinte égette a bőrét. Átok és áldás egyben, bárcsak mindig megérintené. Kapott már rosszabb ártást is, de ezt Hermionénak nem kell tudnia. Tudta hogyan kell megszabadulni ezektől a sérülésektől, így egyáltalán nem volt veszélyben, ráadásul iszonyatosan erős mágia és energia kavargott benne, mióta a Sárkányokkal együtt harcolt. Mégis hagyta, hogy egy hölgy féltő gonddal ápolja, mert hülye azért nem volt.

– Sajnálom! Nem kellett volna… Miattam sérültél meg. Úgy sajnálom, Draco, ezt nem kellett volna… Én okoztam.

– Ez nem igaz, ezt egy druida okozta – rázta meg fejét, aztán megfogta a lány kezét és szívére helyezte. – Nekem itt okoztál sebet.

– Pontosan úgy, ahogy te nekem – mondta rezzenéstelen arccal.

Hermione tágra nyílt szemmel nézett a vihar szürke szemekbe, amik különös fénnyel teltek meg. Nem vette el a kezét, érezte Draco szívének szapora dobbanásait. Tudta, hogy az ápolás, amihez ragaszkodik cseppet sem szükségszerű, de akart valamit tenni érte.

– Minden meggyógyíthatnánk… És erre viszont tudok egy jó módszert, csak feküdj ide mellém – vigyorgott ravaszul Draco és egyértelműen az ágyába hívta Hermionét, aki elhúzta a kezét és rácsapott a sérült vállra. – Áááúúú, ezt meg miért kellett?

– Már azt hittem valami bajod történt, amikor eltalált az átok. Aggódtam érted, Draco Malfoy! Erre nyíltan arra kérsz, hogy bújjak ágyba veled? – vágott vissza sértődötten. – Mégis hogy képzeld?

– Hermione… Én… Aúúú… Miért tagadnál meg ilyesmit ekkora ijedtség után? Aúúú… Hagyd már abba!
– Piszkos kvézál!

– Hermione… Aúúú… Ne üss meg! Attól leszek sötétlila és nem a druidáktól.

– Miért csinálod ezt?

– Mit miért csinálok?

– Próbállak megkedvelni, meglátni benned a jót, erre mindig bebizonyítod, hogy pontosan ugyanolyan seggfej vagy, mint amilyen gyerekkorunkban.

– Azért meglepődnél, ha jobban megismernél.

– Mutasd inkább azt a sebet, aztán én is elmegyek aludni – sóhajtott lemondóan, mintha a világ egy apró darabkája összetört volna.

– Nem kell vele fáradnod.

– Gyere már közelebb! Ígérem nem fog fájni. – Holott nagyon is abban reménykedett, hogy Malfoynak igen is nagy fájdalmat okozzon.

– Igen, kedves javasasszonyom – egyezett bele megadóan a férfi. – Önts rám bármit, mert megérdemlem, hogy szenvedjek.

Hermione elmosolyodott, és megkezdte a seb kezelését. Draco többször is felszisszent és fintorokat vágott. A kristálytiszta folyadék azonnal kifejtette áldásos hatását, így nem volt szükség további kezelésre.

– Ez nagyon csíp – fakadt ki végül, s közben ökölbe szorította a kezét. – Kérlek, hagyd már abba! Ekkora ügyet csinálni egy apróságból…

– Ne nyafogj már! Nem igaz, hogy nem bírod ki – próbált a hiúságára hatni Hermione, és befejezte a seb tisztítását. Draco durcásan felpattant az ágyról, nem akart több támadási lehetőséget adni Hermionénak. Így már a válla is sajgott, mert az önjelölt javasasszony azt is rendesen bedörgölte fertőtlenítő bájitallal.

– Jó, készen is vagyunk – jelentette ki diadalmasam. – Most már biztosan nem kapsz fertőzést.

– Nyalókát nem kapok, gyógyító néni? – kérdezte ártatlan arccal.

– Olyan fárasztó vagy – sóhajtotta a lány. – Jobb lenne, ha inkább aludnál. Azzal meg a válladon csinálnod kellene még valamit.

Draco felállt, elővette a pálcáját és elmondta a varázsigét. Hamarosan eltűnt az átok nyoma és csak egy kis bőrpír maradt a helyén. A varázsló elégedetten nézett a boszorkány szemébe. Mindketten tudták, hogy ez milyen átok volt. Hermione egy pillanatig el sem hitte, hogy ennyire könnyedén meg lehet valamitől szabadulni, ami őt kis híján megölte. Dracónak pedig ez olyan volt, mintha csak egy gumiláb rontást szüntetett volna meg.

– Azt hiszem, még van valahol sebem – kezdte a szőkeség tettet komolysággal.

– Hol?

– Nem tudom pontosan, de valahol itt érzem, hogy fáj – mutatott a homlokára. – Lehet, hogy csak egy karcolás.

– Ha lehajolnál, talán még látnám is. – Draco engedelmesen hajtott a fejét. A lány tüzetesen megvizsgálta, az említett területet, majd felállította a diagnózist:

– Nincs ott semmilyen seb, se ütésnyom, egyszóval semmi.

– Pedig fáj – erősködött Draco.

– Mit csináljak veled?

– Egy csóktól talán nem fájna annyira.

– A homlokodra? Jaj, Draco, olyan gyerekes van. Különben is, ha ezzel a szöveggel akarsz meghódítani valakit, akkor jobb, ha inkább nem is kísérletezel vele. Menjünk inkább lefeküdni!

– Rendben – mondta halkan, a szobaajtó felé fordult és kitessékelte a boszorkányt.

– Valamit elfelejtettem – szólt Hermione.

– Igen? – csillantak fel reménykedve a szürke szemek.

– Ezt azért kapod, mert kevesebbet hisztiztél, mint vártam– mondta vigyorogva a lány, aki egy nyalókát varázsolt elő és átnyújtotta a férfinak. – Ne felejts el utána fogat mosni!

– Kösz! – mosolyodott el Draco. – Jó éjszakát!

– Neked is! – Aztán mindketten, bementek a szobájukba, és fáradtan dőltek bele az ágyukba. Ezen az estén nem kellett várniuk az álommanót. Azonnal elmerültek álmuk szövevényes cselekményében és nem foglalkoztak azzal, hogy mi történik a külvilágban.

Count of comments: 0