17. fejezet
Az elveszett oldalak előkerülnek

A korai hajnali fénypászmák felkeltették Dracót. Még nagyon korán volt, ezért nem siette el a felkelést. Ahogy eddig minden reggelt úgy indított, hogy kinyitotta az ablakát, ami az erdőre nézett és mélyeket szippantott a kellemes levegőből. Kifejezetten jó volt az idő, így egyáltalán nem fázott. Ez a látvány megnyugtatta kicsit, és emlékeztette a roxforti lakosztály kilátására, amit egykor megosztott Hermionéval. Miért is jutott eszébe ez most? Azóta nem járt ott, mióta elhagytak a kastélyt. Hiányzott neki a hely atmoszférája. Bár annyi más dolga volt, hogy ez nem túl sokszor jutott eszébe.


A válla még mindig fájt, de nem tudott ellene mit tenni, el kellett viselnie, ahogy még a többi testrészének fájdalmát is. Erősebb lett az évek alatt, viszont nem teljesen ellenálló. Bevánszorgott a fürdőszobába és addig engedte a meleg vizet elkínzott tagjaira, amíg fel nem frissült. Mindig iszonyatosan sok energiát kivett belőlük a sárkány megidézése. Ilyenkor napokig Darkness Falls biztonságos határain belül kellett maradniuk, hiszen védtelenek voltak. Valami pedig mindig hiányzott, mintha nem passzolt volna oda. Dühösen dobta el a szappant. Most sem oldotta meg a problémát. Mikor kimászott a zuhany alól, szinte ezzel egy időben kopogtattak az ajtaján.

– Tessék – szólalt meg egy kicsit ingerülten.

– Jó reggelt, Draco! – köszönt derűsen Loreen. – Nem akartalak ilyen korán zavarni, de leveled jött Roxfortból.

– Oh, megint felvettek? – vigyorodott el a férfi negédesen. A boszorkány csak megcsóválta a fejét. – Egy pillanat és felöltözöm.

– Azt hittem csak a fiam a humorista a családban – nevetett az asszony, majd letette a levelet a székre. – Egyébként valóban Dumbledore küldte a levelet és iskolai levél. Remélem, hogy az van benne, amire számítasz.

– Már ideje volt, hogy megérkezzen. Azt hittem elkapták a baglyomat út közben – folytatta a magyarázást. – Jó ötlet volt, hogy iskolai levélnek álcázzam. Manapság senkiben sem lehet bízni.

– Ebben igazad van – bólintott Loreen.

Draco eközben már felöltözve jött ki a fürdőszobából és átvette a levelet. A pergamen borítékot megpörgette, majd elmondta a titkos varázsigét, amit megtörte az átkot.

– Demonstrate! – Azzal cirkalmas, kék tintával írt sorozok rajzolódtak ki.

– Mit ír? – kérdezte kicsit türelmetlenül

– Dumbledore idejön – közölte színtelen hangon. – Maga akarja Hermionéval közölni a hírt, aztán eldöntik, mi legyen.

– Nem értem mi szükség van erre – rázta meg a fejét a boszorkány. – Hermione okos boszorkány, a tegnapiak után biztosan rájött az igazságra. Várható volt… Bár azt mondanám, hogy nem.

– Sejtettem, hogy így lesz. Végül is Hermione Rendtag, így Dumbledore professzor felel érte. Nem tagadhatjuk meg tőlük, hogy úgy intézzék, ahogy nekik tetszik – szólalt meg Draco aggodalmasan. – De nem tudom fel van-e készülve a rossz hírek fogadására. Össze fog törni.

– Nem ismerem eléggé Hermionét, viszont úgy gondolom, hogy meg tud ezzel a hírrel birkózni. Hiszen itt vagy mellette – mosolyodott el kedvesen. – Most nincs másra szüksége csak a szeretetre, amit adni tudsz neki.

– Ugyan már, Loreen néni.

– Ne beszélj butaságokat! Mióta betette ide a lábát, a föld felett lebegsz öt centiméterrel. Magadnak hazudhatsz, Draco, de a szívedet soha sem csaphatod be. Szereted azt a lányt és jobban tennéd, ha minél előbb megmondod neki.

– Ennyire látszik rajtam? – Fájdalmas tekintettel nézett nagynénjére, az álarc nélkül, amivel mindig eltakarta az érzéseit.

– Ordít rólad – bólintott Loreen. – Nincs ezzel semmi baj, Draco. Neked is szükséged van a boldogságra. Mi Malfoyok sokszor megtagadjuk magunktól azt, amit valóban élvezünk, ami meghatározná a valódi természetünket. De téged már nem köt az arisztokrácia béklyója.

– Persze, de már ezt régen elszúrtam, amikor otthagytam egyedül Roxfortban – vallotta be keserűen. – Nem voltam mellette, amikor az elmúlt öt évben szüksége volt rám. Még azt sem tudom, hogy egyáltalán szabad-e közelednem hozzá.

– Ha a fiamnak van bátorsága ilyen szemtelenségre vetemedni, és ostromolni Hermionét, aki nem küldi el rögtön, hanem inkább csak hagyja, akkor szerinted van olyan ember az életében, aki többet jelent neki, mint barát? Drága fiam, nyisd ki a szemet és láss is vele.

– Miről beszélsz? – tette fel a fogós kérdést. – Mit csinált Leslie?

– Mindketten a bolondját járatják veled. Legjobb lesz, ha végre magad is látod, ami körülötted történik – javasolta Loreen és anyai szeretettel simította végig a férfi arcát, mintha még mindig csak egy kisgyerek lenne. – Minek kell még történnie? Hermionénak te kellesz, kis bolond hippogriff.

– Persze – fintorodott el a varázsló, aztán egy bűbájjal elégette Dumbledore levelét. – Miért kellenék pont én?

– Még soha nem néztél ennek a lánynak a szemébe? – folytatta Loreen. – Csalhatatlan a képességeim egyike az, hogy meglátok olyasmit, amit más nem vesz észre. Nézz a szemébe, egyebet nem tanácsolhatok.

– Hogy aztán szemmel verjen ilyen szemtelenségért? – kérdezett vissza színpadiasan a férfi. – Nem tudom, hogy mit tegyek, de a feladatink most fontosabbak, mint a szerelmi életem.

– Ezt nem mondhatom meg neked, hogy tegyél, és mit ne tegyél. Magadnak kell kitalálni. Ez lesz benne a legszebb.

– Ez igazán hasznos tanács volt, Loreen néni – sóhajtott Draco nehezen és vágott egy fintort. Most sem érezte magát közelebb a céljához. Az asszony biztatóan megveregette a vállát, majd kiment a szobából. – Meg fog ölni, az biztos…


***

Draco egész délután Dumbledore professzor érkezésére várt. A kelleténél gyakrabban járt fel-alá, amit a társai is észrevettek, viszont nem szóltak hozzá. Különben is, a varázsló néha olyan volt, akár az időzített bomba. Remekül tudott titkot tartani, és mivel először ő maga akart beszélni az igazgatóval, nem említette senkinek a vendég érkezését. A többieket iszonyatosan tűzbe hozta volt, hiszen az idős mágus minden alkalommal dicséretben részesítette a csapatot. Különben is imádták az öreget, ahogy mindenki. Régen lekerült róla a rigolyás, vén bolond jelző, amit egykor ő, Draco, maga aggatott rá. Most azonban semmi szükségük nem volt arra, hogy felbolyduljon a társaság fegyelme. Pihenniük kellett, mielőtt újra visszanyerik az erejüket.


A Sárkányok vezetője egész nap árgus szemekkel figyelte társait, de aztán minduntalan elidőzött Hermionén. A boszorka jól érezte magát, és önfeledten beszélgetett a többiekkel. Nem sejtett semmit sem, vagy legalábbis nem mutatta, hogy mennyire hatottak rá a tegnap fajsúlyos eseményei. Nem akart neki felesleges fájdalmat okozni. Tisztes távolságban tartott tőle, ami persze nem volt éppen a legjobb megoldás. Hermione auror ösztönei amúgy is megsejtettek valami féle változást, így mielőtt még kérdőre vonta volna, ő, Draco, eltűnt a Repülő Sárkány fogadóból. Pár órát elidőzött a faluban. Jól is tette, mert biztos nem úszta volna meg hosszas faggatózás nélkül.

Most pedig már itt rótta az utat a fűzfák tarkította mocsaras tisztáson, ahol egy lapos kör alakú szikla terült el. Rúnajelek sokasága fedte, csak innen lehetett hoppanálni, de erről Draco mélyen hallgatott, Dumbledore személyes kérdésére. Ráadásul veszélyes is volt. Bár maga sem tudta miért, mindenesetre nem kérdezett semmit sem és soha nem jutott eszébe használni. Éppen elég más dolog volt, ami miatt fájhatott a feje.

– Jó napot, Draco! – szólt nyájasan az igazgató, amikor meglátta egykori tanítványát. Megváltozott, hiszen férfivá érett, nehéz teher nyomta a vállát, de mégis a szíve mindig tiszta maradt, nem is beszélve az elméjéről. Nagy erény mindkettő.

– Üdvözlöm, Dumbledore professzor! – köszöntötte a varázsló és tiszteletteljesen meghajolt. A férfi minden tiszteletet megérdemelt. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ide tudott jönni. Gondoltam, tudnia kell, a rendes jelentésen túl is, a történéseket.

– Ez igazán semmiség, Draco. Mindannyian aggódtunk Hermionéért – vallotta be végül. Albus fáradtnak tűnt és az aggodalom még több ráncot rajzolt az arcára. Nem csak az öregség miatt érezte így, hanem a sok-sok probléma miatt, ami a varázsvilágot sújtotta. – Megnyugtattál, amikor hírt adtál róla.

– Ha nem haragszik beszélni szeretnék önnel erről, mielőtt még találkozna Hermionéval. Nem tudom később lesz-e rá lehetőségünk – hangja aggodalomtól volt terhes és nehéz szívvel állt a professzor előtt. – Elszabadulnak az indulatok, ha meglátják önt, mintha egy rocksztár lenne.

– Rendben van. – Az idős varázsló félhold alakú szemüvege mögül nézett a fiatal férfira és halványan elmosolyodott. – Mondd el, fiam, mi történt?

– Kivégzés volt – kezdett bele Draco a mondandójába, pontosan a közepébe, mert nem akarta részletesen elmondani. Minduntalan arra gondolt, hogy Hermione is ott feküdhetett volna az áldozatok között, s ez a szörnyű gondolat mindig ott lebegett előtte. – Egyszerűen belesétáltak a csapdába. Nem tudom milyen akció volt ez, de biztos vagyok benne, hogy nem gondolták át. Megfigyelést engedélyeztek nekik, úgy tudom. Viszont a mieink támadtak először. Nem értem, egyszerűen nem tudom elképzelni, mi járhatott a fejükben. Pár nappal korábban ugyan összeütköztünk néhány igencsak felbőszült druidával, de mit tudja a bűbáj… Akkor este csak járőröztünk, és nem talált senki, semmit… Persze megakadályozhattunk volna. A nyári napfordulón örültség volt rájuk rontani…

– Nem vádolhatunk semmivel. David Lido felet az akcióért, ellenben belátom hiba volt rá bízni ezt a feladatot. A Minisztérium megbízásából szervezte az akciót, ezt már megtudtunk, akik teljes kiirtást terveztek – mondta a professzor komoran, majd a férfi vállára tette a kezét. Félhold alakú szemüvegén megcsillant a napfény. – Ez a csata nagyon sok jó ember életét követelte. Nem kellett volna, hogy így történjen.

– Nem egy szimpla szertartásról volt szó. A nyomok alapján valami elképesztő energia szabadult el akkor – mesélte tovább Draco egy sóhaj kíséretében. – Csoda, hogy egyáltalán Hermione túlélte. Még most sem tudom igazán hogyan sikerült neki. Nem hajlandó beszélni. Tegnap pedig kikövetelte magának a helyet a csapatban és eljött velünk. Mindig ilyen makacs volt?

– A hölgy igencsak jelentős méretű figyelmeztetés halom jogos birtokosa. Az auror főparancsnokság legalább tizenkétszer függesztette fel engedetlenség miatt – közölte az idős varázsló vidoran. – De remélem, hogy nem csodálkozik ezen.

– Sejtettem. Bár elképzelhető, hogy pont ez mentette meg az életét.

– Igen, valóban lehet valami ebben az elméletben. Merlin kezében van az életünk. Örülök, hogy Hermione barátok közé került és nincs semmi baja. Darkness Falls úti cél volt ugyan, de úgy gondoltuk mindannyian eljutnak ide. Sajnálatos, hogy csak egynek sikerült.

– Ugye nem akarja visszavinni a Rendbe? – kérdezte hirtelen Draco. – Aggódom, hogy a jelen állapotában újabb örültségre vetemedne. Meg kell értenie, hogy egy druida harcos több, mint egy átlagos sötét varázsló. Itt biztonságban van velünk és tanulhat, ha akar.

– Ezt Hermione dönti el – közölte Dumbledore egy mosoly kíséretében. – Nem szólok bele, ha itt akar maradni, de akkor sem nem állok az útjába, ha vissza jönne a Rend főhadiszállására. Erőt kell gyűjtenie, ahogy mindenkinek. Már nem tart sokáig ez az időszak. A háború egyre inkább közeledik, és nem kerülhetjük el. Ez lesz a végső…

– Azt hittem, hogy…

– Nem azért jöttem, hogy bárkit is elvigyek innen. Még nem jött el az ideje. Talán, ha Hermione itt marad, akkor még nagy segítség lehet. Ha visszajön, akkor is hasznos tagja lesz a Rendnek, ámbátor félő, hogy lehull a lepel a Sárkányokról. Különben sem tudhat senki sem a létezésetekről, titkolnunk kell, amennyire lehet. Zavaros idők járnak.

– Történt valami, amiről még nem tudunk? – nézett rá szürke tekintettel a férfi. Albus átható kék tekintetével ránézett Dracóra. Most sokkal öregebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint korábban.

– A kudarcok arra késztetnek minket, hogy visszavonuljunk egy időre és várjunk. A helyzet nem reménytelen, de fel kell készülnünk mindenre. – Azzal egy pergamenborítékot húzott elő a ruhája ujjából és átadta Dracónak. – Ez minden jelentést tartalmaz.

– Értem. Köszönöm, professzor – mondta hálásan a férfi, majd átvette a pergameneket. – Nagy segítséget tesz nekünk.

– De ne vesztegessük az időd. Most ebből van a legkevesebb. – Valóban így volt. Minden egyes perc számított. Mégis a professzor talált időt arra, hogy idejöjjön. Draco átérezte a helyzet komolyságát.

– Jöjjön, professzor, megmutatom, merre találja Hermionét.

– Köszönöm!

Némán egymás mellett bandukoltak. Draco zsebét égette a boríték és alig várta, hogy mindent megtudjon. De eközben sokat gondolt Hermionéra is. Össze fog törni minden reménye és vele együtt ő maga is. Nem akart fájdalmat okozni neki, hiszen fontos volt neki, de ez most elkerülhetetlen volt. Akár a sors egy olyan folyama, ami mélyen gyökerezik, s hiába kerülné ki az ember, még inkább rálép az ösvényre.

A Repülő Sárkány fogadó ma is tömve volt emberekkel, a csapat Hermionéval együtt a szokásos helyükön ültek és nevettek. A varázsló szeret teljesen elmosolyodott, mindig ez a kép fog eszébe jutni – döntött el magában. Akármi is történik, akárhogy dönt is, akkor is befogadták, még ha csak egy pillanatig is. „ Az öröm mindig segít rajtunk, akkor is, ha teljes a sötétség…” – rémlett fel benne az intelem.


Mikor Dumbledore professzor belépett a helyiségbe, minden szem rászegeződött, s a Sárkányok csapata egy örömkiáltás kíséretében felpattantak és üdvözölték. Az igazgató érkezése igen csak felvidította a társaságot kivéve egyetlen embert. Draco tehetetlenül figyelte a boszorka minden egyes ideges mozdulatát. Hermione egyre kellemetlenebbül érezte magát, mert nem találta a helyét. Félelem lett úrrá rajta. Úgy gondolta, hogy nem ülhet tétlenül tovább, felállt és ő is odament a professzorhoz.

– Jó napot, professzor! – mondta, de volt valami furcsa a hangjában, mintha csak a formalitás kedvéért köszönt volna, és az igazi célja nem is ez lett volna, hanem valami sokkal fontosabb.

– Jó napot, Hermione!

– Professzor a bevetésről szeretnék önnel beszélni – tért a lényegre azonnal. Dumbledore együttérzően a vállára tette a kezét. – Van pár perce?

– Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz az első kérésed – mondta gondterhelten, szünetet tartott, majd folytatta. – Mi lenne, ha kimennénk? De mindjárt visszajövünk.

– Rendben van – bólogatott Hermione. Az idős varázsló előre engedte az ajtónál, majd megígérte a többieknek, hogy még benéz, mielőtt még elmegy.

– Örülök, hogy épségben látlak. Nagyon megkönnyebbültünk, amikor megtudtuk, hogy életben vagy. Kutattunk utánad, de mindhiába. Csak nappal lehetett mindezt, így alig haladt a csapat.

– Jól vagyok – mondta Hermione. – Viszontagságos volt az utam, de szerencsére felgyógyultam. Súlyos átok talált el, és egyedül nem lettem volna képes meggyógyítani. Itt biztonságra találtam.

– Igen, ebben biztos vagyok, ezek a fiatalok egytől egyig rátermettek és tettre készek – nyugtázta az idős varázsló.

– Kérem, professzor, mondja el mi történt a többiekkel. Dracóék is kutatnak utánuk, de nem mondanak semmit sem. Megőrjít a tudat, hogy ők többet tudnak nálam.

– Szomorú hírt, kell veled közölnöm. Mindenkit nagy veszteség ért azon az éjszakán. Rajtad kívül nem élte senki túl a támadást. – A professzor szomorúan lehajtotta a fejét. – Fájdalom, hogy ennyi derék ember druidák áldozattá vált. Az auroroknak és a Rendnek is egyaránt nagy vesztetés.

– Az nem lehet – rázta meg a fejét a lány holtra vált arccal. Hirtelen olyan volt, mintha eltűnt volna a lába alól a talaj, aztán zuhanna és nincs megállás. A torkában fojtogató érzés lett úrrá és egyre szörnyűbb fájdalmat, majd mérhetetlen dühöt érzett a szívében.

– Sajnos, nem mondhatok mást, mert ez az igazság.
Hermione szemeiből könnyek buggyantak ki, hirtelen elfordult a professzortól.

– Iszonyatos, értelmetlen veszteség.

– Ez nem lehet igaz – rázta meg a fejét Hermione. Draco éppen akkor ért oda, amikor meglátta a boszorkány sápadt arcát.

– Bár mondhatnék mást – suttogta a professzor.

– Kérem, ne kezdje ezt! – buggyant ki az első könnycsepp a nő szeméből. Belül meghalt a remény is, ami eddig a megnyugvást adott neki. – Ezt nem bírom elviselni.
Dumbledore még mondani akart pár szót, de Hermione nem bírta hallgatni. Futni kezdett, el akart menni innen. Draco viszont nem akarta csak ennyiben hagyni a dolgot, de egy pillanatra megtorpant.

– Ne hagyd magára! – szólalt meg mögötte a professzor. – Szüksége van rád.

– Rendben – bólintott Draco és Hermione nyomába eredt. Semmi mást nem járt a fejében, mit az, hogy megóvja és megvigasztalja, azt, akit a legjobban szeret.

***

A boszorkány csak rohant, nem tudta merre és nem is érdekelte semmi, csak minél messzebb legyen a valóságtól. A gyász haragja adott erőt, hogy áttörhessen a növények sűrűjén. Ruháját megszaggatták a bokrok, néha meg megbotlott a rögös úton, mégsem állt meg egy pillanatra sem. Addig akarta ezt folytatni, míg erőtlenül magába nem zuhan. Az óriási fájdalom, ami nem engedte szabadulni, egyre jobban a hatalmába kerítette.

Nem tudta elfogadni, hogy annyi kiváló és megbízható ember csak úgy semmivé lett egy perc alatt. Mikor a faluhoz közeli vízeséshez ért, nem bírt tovább a futni. Kövek gördültek le a mélybe, amikor hirtelen lefékezett. Zihált, a térdére kellett támaszkodnia, hogy kifújhassa magát. A sérült válla most lüktetett.

A közelben lévő bokrok felől léptek zaja hallatszott ki. Hermionét pillanatnyi ijedtségre ösztönözte a levelek rezzenő zaja. Mikor meglátta Dracót haragot érzett, bár maga sem értette miért.

– Menj innen! – szipogta a lány haragosan. – Semmi szükségem rád!

– Nem te vagy a felelős! – Draco próbálta megvigasztalni. – És nem megyek sehova.

– De igen, én vagyok a felelős mindenért! – mérgesen indult fel a varázsló felé, aki nem szokott megijedni a hasonló dühkitörésektől.

– Önző vagy, Hermione.

– Nem vagyok! – csattant fel a boszorka dühösen. – Az életemet adnám azért, ha őket visszahozhatnám.

– De még mennyire, hogy az vagy. Önző és még önjelölt mártír is Mindent magadra akarsz vállalni, és te akarsz viselni minden problémát. Mégis mire jó ez? Amikor idejöttél, már akkor tudtam, hogy senki sem élte túl. Igaz, hogy hibáztatok, mert nem mértétek fel megfelelően az erőviszonyokat, de nem te vezetted az akciót, nem te támadtál először. – Draco ideges volt és némiképp tehetetlen. Még soha senkit sem kellett vigasztalnia, bár arra rájött, hogy nem éppen ezt kellett volna mondania. – Nem neked kell vezekelned.

– Pont te akarsz nekem erkölcsi tanácsokat adni? – Hermione indulatosan megbökte Draco mellkasát, majd visszaroskadt a sziklára. – Pontosan te? Nem érzed ezt egy kicsit visszásnak?

– Mert, velem mi bajod van? De repesek, hogy megtudjam, mégis mi lehet az. – A férfi úgy állt ott, mint egy rendíthetetlen kőszikla, s lepotyogott volna róla minden, amivel Hermione illette volna. Öt év keserűségét zúdíthatta volna rá… Nem volt ereje megtenni.

– Semmi, nem érdekes – szólt halkan és hátat fordított a férfinak, majd a lezúduló vizet figyelte.

– Mi történt, amikor a druidák rátok támadtak? – kérdezte Draco lágy bariton hangon. – Ha elmondod meg fogsz könnyebbülni.

– Ne tépd fel a sebeimet! Nem akarok róla beszélni.

– Miért nem?

– Mert nem tudok róla beszélni. Nem megy! – csattan fel újra iszonyatos haraggal.
Draco közelebb ment Hermionéhoz, de a boszorkány annyira bezárkózott, hogy nem merte letörölni a könnycseppfoltokat a finomvonású arcról.

– Nem kellene ezt csinálnod! Tönkre teszed magad!

– Mit kéne tennem? – fordult felé egy hírtelen mozdulattal. A szürke szempár soha nem volt még ilyen beszédes, mint most. A nő megijedt a férfi érzelmeitől, amit iránta táplált, félt újra kinyitni a szívét és beengedni az egykori mardekárost. De a bolond, boldogságtól repesni akaró szíve egyre azt suttogta, hogy engedje közel.

Nem, most nem lehet. Tennie kellett valami örültséget.

– Capitulatus! – Draco kezében meg sem rezzent a pálca, úgy hárította el az átkot.

– Mit csinálsz? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Megmutatom, hogy nem vagyok gyenge boszorkány – erősködött makacsul. – Mindig távol akarsz tartani valamitől, ami veszélyes. Most mérkőzzünk meg.

– Erre semmi szükség, hiszen…

– Azt hiszem, van. Stupor! – A férfinak félre kellett hajolni, mire az átok becsapódott a sziklafalba.

– Beszéljük meg!

– Reducio!

– Protego – védekezett a varázsló, az átok lepattant róla. – Szóval nem beszéljük meg.

– Deprimo! – kiáltotta a boszorkány és pontosan Draco elé robbantott egy lyukat. A varázsló csak megcsóválta a fejét, miután lesöpörte magáról a szikladarabokat.

– Nem párbajozom veled! – mondta

– Nyápic kisasszony! Exlukhops! – azzal egy halom apró kő kezdte sorozni a férfit.

– Protego! A francba Hermione! Immobilus!

– Ez ezzel nem használ. Harcolj!

– Finite! És nem!

– Incarcerandus! – Draco köré kötelek fonódtak, még mindig nem tudta megtörni és így még keserűbb lett.

– Alapvetően nem bánom, ha megkötözöl, de ez nem jött be. Diffindo! – mondta, s azzal lehullottak a kötelek.

– Locomotormortis!

– Protego! Nem, Hermione nem, lógatsz fel a lábamnál fogva.

– Sectumspemra!

– Vulnera sanentur! Látom Pitontól is tanultál ezt-azt. De én is! – Majd egy nonverbális ártással elvette a boszorkány pálcáját, aztán egy pár lépéssel megint előtte termett. Hermione zihálva, kócosan és rémisztően dühösen nézett a szemébe.

– Jó auror vagyok! – kezdte, miközben a torkát fojtogatta a sírás. Draco a pálcáikkal a kezében átugrott a kőbe robbantott lyukon. Elsuttogott egy varázsigét, amitől visszaállt az eredi rend.

– Nem vonom kétségbe a képességeidet.

– Jól végzem a munkám!

– Tudom, édes, tudom – helyeselt, majd egyre közelebb araszolt hozzá.

– Akkor miért? Miért történt ez?

–Nem tehetsz róla, hogy így alakult a sorsod. Merlin gondviselésének köszönhetően itt vagy velem – mondta őszintén és megfogta a hideg kezetek, aztán ajkához érintette. – Mióta itt vagy ezerszer adtam hálát neki. És megteszem minden nap, ha kell.

– Mióta vagyok neked ennyire fontos? – kérdezte, de nem húzta el a kezét. Már nem próbálta elrejteni a fájdalmát.

– Mindig is érdekelt, hogy mi van veled. Majdnem belepusztultam, amikor ott kellett hagyjalak Roxfortban – válaszolt őszintén és valóban így is volt. – Aztán lassan megtanultam a fájdalommal együtt élni. Egészen addig, míg meg nem jelentél nem tudtam mennyire hiányoztál.

– Persze – gúnyolódott Hermione. – Ezt mondod most, de…

– Azért vagy ilyen velem, mert nem írtam neked, és nem kerestelek?

– Nem. Nagyon is jól tudom, hogy miért nem írhattál és miért nem kereshettél. Nem vagyok gyengeelméjű, akármennyire ki vagyok borulva. Bár azért miután beléptél a Rendbe valami jelzést küldhettél volna… Merlin szentségeire.

– Akkor meg miért haragszol rám ennyire? Nem értelek, Merlinre mondom, egyáltalán nem értem az egészet. Segíts, kérlek, hogy tisztán lássak végre.

– Mert nem kérted a segítségemet – nézett újra a szemébe a nő vádló tekintettel. – Én segíthettem volna neked. Ha megkértél volna, akkor azonnal veled megyek bárhova, ahogy elmentem Ronnal és Harryvel is. A barátom voltál, vagy még ennél is több.

– Nem tehettem, nem kockáztathattam más életét. Meggyűlöltél volna. Elhagytad volna a családodat, a barátaidat egy olyan szerelemért, amiből senki sem tudta mi lesz?

– Dönthettem volna, hogy megéri-e a kockázatot, viszont te döntöttél helyettem is.

– A saját életem nem érdekelt, de a tiéd sokkal inkább. Az volt az egyetlen mentsváram, hogy te biztonságban vagy. A biztos pont. – Draco szavai egyáltalán nem nyugtatták meg Hermionét. Mély hallgatásba burkolózott, de a férfi nem akarta ezt hagyni. A varázsló kedvesen megsimogatta az arcát. – Semmire nem vágytam volna akkor, minthogy velem legyél. De féltettem az életedet, nagyobb biztonságban voltál egy tucat varázsló között, mint egy szökevény halálfalóivadékkal és a hasonszőrű barátaival, akik egy Merlin háta mögötti helyen stikában druidákra vadásznak.

– Ne hívd magad így! – csattant fel hirtelen, majd lehúzta a kezét, s még percekig ökölbe szorította. – Előttem soha ne tedd! Nem vagy halálfaló.

– Egyetlen vékony hajszál választott el tőle. Hiszen nagyon jól tudod te is.

– Persze, tudom… Csak ez annyira nem igazságos.

– Micsoda?

– Az, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól, amikor mindig annyira közel éreztelek magamhoz – vallotta be a barnaszemű boszorkány.

– A barátod vagyok, ahogy akkor voltam. Megbízhatsz bennem.

– Ez, amit kérsz tőlem, egyáltalán nem a bizalomról szól. Csak adatot gyűjtesz, amin el tudtuk indulni. Nem érdekel igazán az, ami velem történt, amit átéltem egyedül.

– Baromság! Miért ne érdekelne? Gyűlölök minden ilyen szemét csuklyás szarjankót. Harcolok ellenük és a vádad ugyan részben igaz, viszont ne vádolj azzal, hogy érzéketlen vagyok. Nagyon is érdekel, hogy mi van veled.

– Ezért viselkedsz olyan gyerekesen?

– Meglehet. Felelős vagyok érted is, ahogy mindenkiért, aki a közelünkben van. Nem a képességeidről van szó, sem a harcmodorodról, sem az átkoktól, amiket betéve tudsz. Ez egy másik világ, ahol mi tudjuk csak felvenni igazán velük a versenyt. S addig, míg ez a módszer nem tökéletes, addig mindenkit féltenem kell. – Elmondhatta volna a rémálmokat, amik mostanság gyötörték, de nem akarta még jobban elkeseríteni, amúgy is kikészült teljesen. – Mondd el, kérlek, mi történt akkor éjjel, amikor megtaláltátok a druidákat? – nógatta Draco gyengéden. – Ne félj az emlékektől, csak így tudod feldolgozni, ami veled történt.

– Hagyjuk már ezt, nem akarok beszélgetni! – morogta mérgesen, de mégis belekezdett: – Mit akarsz tudni? Hogy miért vádolom magam? Már akkor tudtam, hogy öngyilkosság az egész, amikor ide nem értünk. Harry kérte, ne menjek el, de mégis elmentem. Magánakció volt, egy remek ötlet, Dumbledore nem engedélyezett volna ilyesmi, ellenben a Minisztérium igen, a szemetek örültek is neki. Úgy tudtam, hogy csak felderíteni mentünk, viszont más történt, ami már meg sem lepett. A Minisztérium pontot akart tenni a druida ügyre, a parancsnokom pedig osztotta a véleményét. Erre rengetegszer utalt. Egészen addig nem tudatosult bennem, hogy baj van, amíg eszembe nem jutott a nyári napforduló, de akkor már késő volt. Gyáván hátrahagytam a többieket, amikor ránk támadtak; én elfutottam, megsebesültem, majdnem lezuhantam egy szikláról, ha nincs az a barlang… Nekem is harcolnom kellett volna, nem ott hagyni mindenkit, és nem a nyomorult életemet kellett volna mentenem. Ha ott maradtam volna…

– Megöltek volna. Ezt te is tudod nagyon jól és a többi társad is tudta, mert ők is az életükért küzdöttek és menekültek. Ők sem voltak másabbak nálad, sőt egyetlen egy ember sem, ha ilyen helyzetben találja magát. Soha nem ejtenek túszokat, ha mégis akkor feláldozzák őket az isteneknek – magyarázta a varázsló. – Hiába próbálod erről meggyőzni magad, nem vagy felelős. Nem lett volna esélyed, ha ott maradsz.

– Vágytam a halálra, Draco – vallotta be egyből, egy apró keserű nevetéssel. – Nincs senkim sem, csak egy fikusz a lakásomban, ami már két éve alszik… Egyedül vagyok, és úgy gondoltam nekem úgyis mindegy mi történik. Ezért mentem el. Amikor eltalált az átok, akkor már élni akartam, győzött a természetes életösztön. Meg tudod ezt érteni?

– Jobban, mint hinnéd. És többé soha nem leszel egyedül, mert bármi lesz én itt vagyok neked… De most már menjünk vissza! – javasolta, aztán Draco finoman megfogat a lány kezét, közelebb húzta magához. Hermione szorosan átölelte a férfi széles vállát és keservesen sírni kezdett. A meghökkent varázsló, először sután ölelte át, s vigasztalóan megsimogatta a hátát.

– Olyan nagyon fáj…

– Ne sírj, kedves! – suttogta óvón és még szorosabban ölelte magához. – Segítek, hogy túl legyél ezen.

– Soha nem leszek ezen túl – rázta meg a fejét Hermione, de nem mert többet Draco szemébe nézni. – Annyira fáj.

– Tudom, hogy fáj. Hagyj időt magadnak a gyászra és ne vádold magad! Nem tehetsz semmiről – mormolta kedvesen és legszívesebben ököllel ment volna mindenkinek, aki bántotta őt. Annyira törékeny, védtelen és kiszolgáltatott volt most. Meg kellett védenie mindenáron. Senki nem okozhatott neki több fájdalmat.

– Én miért maradtam életben? – kérdezte Hermione meggyötörten.

– Hogy visszatalálj hozzám – válaszolta halkan. Még mindig nem néztek egymás szemébe, talán így volt most a legjobb, csak ölelni egymást, s érezni. Draco elmélázva figyelte a sebet a kezén, amiből kibuggyant a vér. Egy kő okozhatta, gondolta, s akkor megtörtént, beugrott… A jóslat. – Bár szunnyad, míg vér nem serken, nem él teljesen, míg szívét eleven tűz nem emészti.

– Mit akar ez jelenteni?

– Csak egy jóslat szövege.

– Nem tudtam, hogy hiszel az ilyesmikben.

– Csak akkor, ha igaz. Jól vagy?

– Már magam sem tudom… – szipogta a lány és elharapta a mondatot. Éveken át várt erre az ölelésre, minden keserűségét felszínre hozott. Sírni pedig megkönnyebbülés volt. – De teljesen átáztattam az inged.

– Nem érdekel – rázta meg a fejét Draco. – Ha az összes ingemet átáztatod, azt sem érdekel. Még ha pucéran kell flangálnom a faluban az sem érdekel. Csak maradj a közelemben. Gyere, menjünk vissza! Ott nagyobb biztonságban leszel, mint itt.

– Persze, de vissza kell mennem Londonba. Nem maradhatok itt – szólalt meg Hermione gondterhelten. – Van a munkám, a barátaim… a Rend.

– Ha azt hiszed, elengedtek, iszonyatosan nagyot tévedsz – mondta határozottan Draco. Kibontakozott az ölelésből, letörölgette a könnyeket és mindkét orcára egy-egy apró csókot lehelt. Mikor a barna tekintet találkozott a szürke égboltot idéző szempárral olyan tüzet látott bennük életre kelni, amire nem is számított. – Titokban kell maradnia a csapatunknak, egészen addig, amíg szükség nem lesz ránk.

– Én nem is tudom… – suttogta Hermione.

– Vár valaki odahaza?

– Csak a barátaim.

– Akkor?

– Nem tudom, hogy jó ötlet-e.

– Itt kell maradnod velem, velünk – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon. – Szükségünk van rád. Ne tegyél fel kérdéseket, csak hagyd, hogy védjelek meg!

– Rendben. Meggondolom.

– Gyere, menjünk vissza! Addig gondolkozhatsz. – Lassan elindultak vissza a falu felé. Útközben egy szót sem szóltak egymáshoz, de talán így is volt rendjén. Túl sokat mondtak így is egymásnak. Hermione fázósan húzta össze magát és karba fonta a kezét, Draco pedig zsebre tett kézzel figyelte minden egyes léptét. Megőrjítette ez a boszorkány, akinek még mindig csak részigazságokat árult el.

***

Hermione végül nem tért vissza a Rend főhadiszállására. Dumbledore professzor remek tervnek nevezte ezt, majd nem sokkal később távozott. A boszorkány mintha megkönnyebbült volna. A Sárkányok egy emberként álltak mögötte, így sokkal erősebbnek érezte magát, a mérhetetlen fájdalom és keserűség mellett. Nem tudta, hogy meddig kell itt maradnia, de igazán nem is érdekelte, inkább mélyeket szippantott az erdő felől áramló csodálatos levegőből, amit Londonban nélkülözne. Maradásának mindenki örült, különösen a tejfölszőke mardekáros, aki minduntalan a nyomába szegődött, s gyakran vigyázta lépteit. Jó barát – mosolyodott el Hermione. Pontosan erre volt szüksége.

A máskor hevesen tiltakozó boszorkány valamiért nem vitatkozott többet Dracóval vagyis ami maradását és távozását illette. A Grimmauld tér szürkesége, személytelensége nem hiányzott neki túlságosan. Sem a zsúfoltság, az auror parancsnokság zsibongó dolgozói, végre észrevette, hogy van ideje. A falu csendessége és a természet nyugalma nyugtatón hatott a lelkére. Egy hét múlva egészen felfrissült és a többieknek hála újra tudott nevetni. Persze messze volt még a gyógyulás…

Azonban, ahogy telt az idő Dracón egyre nagyobb feszültséget vett észre. A férfi kérésére, ő ugyan távol maradt a küzdelmektől a Sárkányok és a druidák között, de nem annyira, hogy ne tudja őket szemmel tartani. Minden egyes alkalom kiszipolyozta őket, mindegyik nehezebb és nehezebb, sőt hosszabb regenerációs folyamatot igényelt. Mégsem volt eredményesebb egyik alkalommal sem. A harc általában két-három napra legyengítette a társaságot, a várandós Moirát különösen. Jane-nek már folyamatosan vele kellett lennie. Pihenniük kellett volna, de inkább egymást hajtották.

Hermione éberen figyelte minden mozdulatukat, viszont nem tudott rájönni az okra, ami nem tette teljessé a varázslatot. A helyzet pattanásig feszítette Draco idegeit, aki végül kéthetes kényszerpihenőt volt kénytelen beiktatni. Granger folyamatosan tanulmányozta őket, s segíteni akart. Mikor Dracót kérdezte erről a férfi így válaszolt:

– Nem tudjuk úgy megidézni a sárkány, ahogy a valóságban kellene. Soha nem volt olyan, amilyen akkor az álomban.

– De miért? – ráncolta össze a homlokát Hermione. – Mi hiányzik?

– Öt éve kérdezgetem magamtól és a többiektől, de egyikünk sem jött még rá. Iszonyatosan kimerő egy-egy ilyen akció. Hasogat minden ízületem, reggel alig tudtam felkelni az ágyból, négy kézláb másztam ki az ágyból és fél órán keresztül kellett zuhanyoznom, mire jobban lettem.

– Miért nem szóltál?

– Beszappanoztad volna a hátam? – vigyorgott a férfi.

– Nem, csak segítettem volna.

– Majd legközelebb… Egy pár óránál hosszabb csatát nem bírnánk ki ebben az állapotban. Ha akkor nem pihenőnk lett volna, amikor a csapatod idejött, akkor…

– Ne gondolj erre! Én sem teszem – válaszolt a boszorkány. Ez egy amolyan kimondatlan megállapodás volt közöttük. Nem emlegették a harcban elhunyt aurorokat. Draco pedig gondosan eltűntette az erről cikkező összes Reggeli Prófétás cikket. – Megtaláljuk a megoldást, csak még idő kell hozzá.

– Az időből van most a legkevesebb – mondta Draco, mintha csak Dumbledore szavait idézte volna fel.

Hermione először nem tudta hogyan segítsen, de mindig, amikor nem tudott valamit, akkor egyetlen egy helyen találhatta volna meg a választ. Ez amolyan célt is adott ittlétének, sokkal hasznosabbnak tartotta így magát. Alig várta, hogy reggel szóba hozza tervét a reggelinél. Persze még szüksége volt segítségre is.

– Leslie! Lenne rám egy perced? – Az említett felemelte a fejét, de nem csak ő volt az egyetlen, hanem az asztal másik végén ülő Draco is.

– Tessék. Állok rendelkezésedre – jelentette ki a férfi és jelentőségteljesen kiejtette az evőeszközöket a kezéből, az utolsó falattal együtt, ami még a reggelijéből maradt, aztán felpattant a helyéről és kihúzta magát. – Mi a feladat, szép hölgy?

– Tudnál nekem segíteni? – kérdezte Hermione mosolyogva. – Persze csak, ha nem okoz ez problémát.

– Miben? Nem érdekel, bármit mondhatsz, megteszem, drága – mosolygott ellenállhatatlanul, amivel igencsak kivívta Draco ellenszenvét.

– Meg tudnád nekem mutatni, hogy merre van a könyvtár? – Draco idegesen megfeszült. Miért nem őt kérte meg?

Hermionénak egy könyvtár maga volt a tudás temploma, így pont egy ilyen semmirekellővel odamenni egyet jelentett a szentségtöréssel. Tristen a jelenetet figyelve előkészítette a pálcáját, ha esetleg öccse egyetlen mondattal magára haragítja unokatestvérüket. Volt már erre példa. S azóta résen volt. A két férfi kamaszkoruk óta tettek róla, hogy Tristen edzésben legyen.

– Igen. Már mehetünk is. – Azzal viselkedésével ellentétes módon érintetlenül hagyta az utolsó pár falatot a rántottájából és már menetre készen kínálta a karját Hermionénak. A lány csak nevetett, majd belekarolt a férfiba.

– Majd én, elkísérem – mondta Draco nyomatékos, nagy hangsúlyt fektetve az én szóra. Igazság szerint elkésett már ezzel a kijelentéssel, de ez nem zavarta különösképpen. Hermione elengedte Lesliet és visszafordult, hogy szembenézhessen a legdühösebb sárkánnyal.

– Köszönöm, de nem szükséges. Látom még nem fejezeted be reggelit, szóval nem kell fáradnod. – A varázsló erre nem tudott semmit sem szólni. Leslie csak vigyorgott unokatestvérére, majd átkarolta Hermionét, s kezét vészesen a lány dereka alá csúsztatta éppen vészesen közel ahhoz, hogy illetlenséget kövessen el.


Draco, ahogy mondani szokták: köpni, nyelni nem tudott. Ez a pár nap több bosszúsággal járt számára, mint az elmúlt öt év. Leslie és Hermione, pedig a lehető leggyorsabban elhagyták a fogadót, félve a szőke pusztításától, aki egy igen csak gyilkos nézéssel örvendeztette meg őket, még szerencse, hogy háttal álltak. Mikor már elég messze jártak, Leslieből kitört a nevetés, hogy az utcán sétálók némelyike rosszallóan nézett rá, mások meg csak kuncogtak rajta. Fejét hátravetetten úgy hahotázott, s alig bírta abbahagyni.

– Láttad az arcát? – kérdezte pukkadozva. – Olyan volt, mint akit megátkoztak orrcsavaró ártással. Meg tudott volna ölni minket.

– Pedig én nem mondtam semmi rosszat – tárta szét a karját a lány tanácstalanul, aki még értetlenül állt a helyzet előtt. – Nem értem, hogy miért kell mindig ennyire gyerekesen viselkednie.

– Féltékeny. Nem vetted észre mennyire? Mióta itt vagy állandóan féltékeny és mindennap legalább ezerszer öl meg képzeletben, ha meglát melletted, ahogy futólag megölellek. Zöldre változik a szeme a féltékenységtől. – Lesliet különösen felvidította a kialakult helyzet és mindig szívesen állt rendelkezésre egy-egy csínyhez. Ha Hermione nem tudta volna róla, akkor biztosan mardekárosnak mondta volna.

– Miért lenne féltékeny? – húzta össze a szemöldökét tanácstalanul. – Hiszen nincs is köztünk semmi sem. Barátok vagyunk, jó barátok, ami haladás ahhoz képest, ahogy évekkel ezelőtt viselkedtünk egymással.

– Még nem jöttél rá, Hermione? Pedig a nők általánosságban szokták tudni. Draco, szerelmes beléd. Ne nézz már rám így, igazat beszélek. Nyálát csorgatva bámult rád azzal a kutya tekintetével, ha akarnád, akár még a főnix tojást is szerezne neked, pedig az a legnehezebb a világon.

– Ez képtelenség – csóválta meg a fejét. – Nem hiszem… Kedves velem, de nem hiszem, hogy ennyire mélyek lennének az érzései. Mint barát… De különben is minek beszélünk erről?

– Már még pár nap és Draco fel fog robbanni. Miért lenne olyan hihetetlen? Mesélek egy történetet. Mikor szinte gyerekként idejött nem mondott senkinek semmit a múltjáról, csak a nyilvánvaló dolgokat hány éves, imádja reggelire a rántottát, majdnem elcsapta egy mugli helikopter, és mardekáros, valamiért ez utóbbit ezerszer hangoztatta… Aztán az egyik este megeredt a nyelve és mindent elmesélt egy lányról, akit az iskolában ismert meg. Ezt is csak akkor tudtam kihúzni belőle, amikor leitattuk a srácokkal Lángnyelv Whiskeyvel. Senkinek sem mesélt rólad, csak nekem, persze miután rásegítettem egy kicsit, aztán együtt hánytunk az árokban. Különös, hogy az ilyen események mennyire összehozzák az embereket. – mosolyodott el ravaszul Leslie. – És most tessék, itt vagy. A megtestesült álom és vágy egy személyben.

– Rólam beszélt neked? Nézd, éreztünk ezt-azt egymás iránt. De most már nagyon jó barátok vagyunk. És ez többet ér nekem, mint az, hogy még többet facsarjak ki belőle. Biztos rólam beszélt? Mert sosem voltam a barátnője.

– Igen, holt biztos vagyok benne. Volt néhány átmulatott éjszakánk, amikor elmesélt nekem ezt-azt. Mindig szomorú volt miattad…

– Képtelenség.

– Dracónak is vannak érzései. Nem azt mondom, hogy szent és szűzies életet élt… de mióta itt vagy úgy néz rád, mint senki másra ezelőtt. Lehet, csak szentimentális és bolond vagyok, de biztos nem vakultam meg.

– Jó persze, hogy vannak érzései – vágott Leslie szavába, amikor a férfi kezdett olyan információkat kiadni, ami már kellemetlenül érintette. – Igaz, de ez olyan, nem is tudom… Nem ez nem lehet.

– De igen, ráadásul te is szereted – mondta a varázsló szenvtelenül, mintha ő lenne maga az őszintetés hangja.

– Ki? Én? – Hermione elkuncogta magát. – A radarjaid teljesen tévútra vezettek barátom. Én? Szerelmes?

– Hát nem is én. Draco nem a zsánerem – nevette el magát a férfi, s jelentőségteljesen leporolta a talárját. – Figyelj, olyan nyilvánvaló ez az egész helyzet mindenkinek, akkor ti miért viselkedtek úgy, mint a megkergült kákalagok?

– Miből gondolod, hogy helyesen ítéled meg a helyzetünket? – kérdezte boszorka csípőre tett kézzel. – Mert még csak engem nem is ismersz.

– Csak rátok kell nézni. Veszekedtek, cukkoljátok egymást, megvigasztal stb…

– Nem vagyok belé szerelmes! – jelentette ki egy kis kétségbeeséssel és egy kevés nyomatékkal.

– Na, ő is ezt mondta, aztán nézd meg most! Olyan féltékeny, hogy darabokra szakítana engem, mert tőlem kértél segítséget. Szerintem most is valamiféle edzéseket végez, hogy végre megszabaduljon a felesleges energiájától.

– Jé, itt a könyvtár – mondta kitérően, hogy megelőzze Draco és az ő kapcsolatának további boncolgatását. – Köszönöm a segítséget, később találkozunk.

– Szívesen. Akkor kellemes olvasást! De az érzéseid elől úgy sem menekülhetsz. – Felkacagott, mintha valami sötét jóslatot mondott volna el. Hermione csak legyintett és megcsóválta a fejét.

– Nincs okom a menekülésre, mert azok az érzések nincsenek, amiről te tudni véled, hogy vannak.

– Csak ne legyél ebben olyan biztos, Hermione. Úgy hallottam okos boszorkány vagy. Szóval ne tettest magad hülyének. – A lány csak mosolygott, most már értette miért vált ki Leslie mindenkiből átkozódást.

Még egy ideig figyelte a férfi távolodó alakját, majd bement az épületbe, amit tértágító bűbájjal hatalmasra növeltek. Rengeteg könyv volt a polcokon, amelyek a plafonig értek. A lány úgy érezte, mintha egy szentélybe lépett volna be, nem tudott betelni ezzel a fantasztikus látvánnyal. Szinte a levegőben érezte a tudást, ami a könyvekből sugárzott. Senki sem zavarta, az egész épület kongott az ürességtől. Csak ő volt és a könyvek. Micsoda remek időzítés.


Miután túljutott a kezdeti elképedésén, az ajtóval szembeni pulthoz lépett, amin egy régi barna, bőrkötéses könyv feküdt. A borítót egy fémből készült kéznyomat díszítette, a lány habozás nélkül rátette a kezét és a keresendő kötetre gondolt. Hamarosan az egyik polc vibrálni kezdett, és egy helyütt kéken derengeni kezdett egy vastag, poros könyv. Hermione közelebb ment, aztán leemelte a polcról. Elmosolyodott, emlékezett még arra az estére, amikor Dracóval együtt ültek Roxfort könyvtárában. Ugyan ezt a könyvet olvasták akkor is, amit ő most a kezében tartott. Erőkoncentráció – olvasta el a címet. Nem hitte, hogy egyáltalán itt meg van-e a könyv. Mégis meg kellett próbálnia.


Nagyon remélte, hogy ebben megtalálja a választ, miért nem ezüst az a sárkány, amit Dracóék megidéztek. Talán ebből a könyvből nem hiányoznak lapok – fohászkodott magában. Amikor az „energiasárkány” részt olvasni kezdte, már kezdett minden világos lenni előtte. Becsapta a könyvet, felnyalábolta, és sietős léptekkel indult vissza a Repülő Sárkányba. Meg kellett találnia őt, minél előbb megtalálja, annál hamarabb kezdhetnek hozzá az igazi felkészüléshez. Lélekszakadva berontott az ajtón, körbenézett, de Dracót nem találta sehol.

– Nem tudtátok, hogy hol van Draco? – kérdezte Kearát. A boszorkány és a mellette ülő Colin furcsán nézett Hermionéra. Bár a boszorkány is úgy sejtette, hogy valamit megzavart éppen. A férfi elhúzódott Keara közeléből és másfelé nézett.

– A tisztáson gyakorol – vonta meg a vállát Keara. – Akkor ment el, amikor te is elmentél. Igencsak dühösnek látszott.

– Mégis mit tudna gyakorolni? – kérdezte a lány meglepődve. – Ahhoz nem kell mindenkinek a segítsége.

– Tristen vívni tanítja. Igaz, már évek óta…

– Draco vívni tanul? Érdekes… Merre kell mennem? Nagyon fontos, hogy beszélhessek vele, megtaláltam a megoldást.

– Ha fogadó mellett jobbra fordulsz, ott találsz egy ösvényt. Ott menj egészen a tölgyfáig, és onnan kelet felőli csapáson indulj tovább. Aztán úgyis meg fogod hallani őket. De vigyázz, mert arrafelé elég sok az illumina! – figyelmeztette Keara Hermionét.

– Tényleg? – nyögött fel a lány erőtlenül.

– Igen, egy csomó van belőlük – bólintott Colin helyeslően. – Alig tudjuk őket kiirtani. Ha arra is találsz, valami megoldást én szíves örömest segítek. Leslie imád oda belelökni és hetekig képes röhögni rajtam.

– Rendben, ha visszaértem, akkor segítek.

– Jól van – vigyorodott el a férfi, majd kivillantotta agyarait. Keara rosszallóan meglökte a könyökével, mire a félvámpír visszahúzta a fogait.

– Rohanok! Köszönöm a segítséget – ocsúdott fel Hermione a pillanatnyi elgondolkozásból. Egy régi emlék jutott az eszébe, ami annak idején szorosan kapcsolódott az illuminához.

– Semmiség – legyintett Keara.

Nem volt nehéz megtalálnia, Hermione elindult a megadott útvonalon, először sietett, aztán tempója egyre lassult. Az idő egész kellemes volt, szinte vétek lett volna a szobában kuksolni. A lány élvezettel hallgatta, a madarak csiripelését a fák között és szívta be a friss levegőt. Tüdeje megtelt a nyár illatával és elmosolyodott. Örökké képes lett volna itt maradni. Már nem sietett, mivel az ösvény tele volt gyökerekkel és cseppet sem volt kedve elesni és a könyv amúgy is hátráltatta. Az út egy lejtős völgy mellett vitt, néhol egészen meredek volt, így Hermionénak tényleg vigyáznia kellett minden lépésére. A könyvet úgy szorította magához, mintha a legértékesebb kincset tartotta volna a kezében. Remélte, nem kell sokáig mennie, mivel egyre nehezebbé vált értékes terhe. Megszokta ugyan a cipekedést, főleg, ha a tudás érdekében cselekedett. Persze eszébe sem jutott könnyebbé varázsolni a vaskos olvasmányt.


Majd megütötte a fülét, valami fémes csattogáshoz hasonló hang, és akkor már biztosan tudta, hogy nem járhat messze a céltól. A tisztás a hegy lábánál terült el, ami most jótékony árnyékot adott a két küzdőfélnek. Hermione egy hatalmas bokor ágai közül kíváncsiskodott, most kiválóan elrejtette, hiszen nem akarta egyből megzavarni a két férfit. Nem is akármilyen látvány tárult a szeme elé. Tristen és Draco ing nélkül harcoltak egymás ellen, látszott rajtuk, hogy már egyáltalán nem kezdők, hanem igazi mesterei a kardforgatásnak. Furcsa, rúnákkal díszített fémeszköz volt ez. Hermione nem igazán értett hozzá, de innen érezte az erejét. Különös – gondolta elmélázva. Mióta itt van zsigereiben érezte a mágiát, mintha a földet átitatta volna minden egyes cseppje.

Bár Tristen sem volt látványnak utolsó, a lány figyelmét mégis inkább Draco férfias vonásai ragadták meg. Be kellett, hogy vallja a varázsló nagyon is jól nézett ki, sokkal izmosabb lett és szívdöglesztőbb, mint amikor még iskolába jártak. Minden egyes mozdulatából az erő és technika sugárzott. Észrevett néhány átoknyomot és sebhelyet a férfi hátán és mellkasán. Igazi harcos volt és már nem az az öntelt mardekáros, aki régen. Összeszorult a szíve, amikor arra gondolt, hogy Dracónak sem volt egyszerű élete az elmúlt évek alatt. Hermionét megbabonázta Draco összpontosító tekintete, ahogy ellenfelére figyelt és igyekezett hárítani minden egyes kardcsapást. Mozdulatai olyanok voltak, mintha egész életében ezt csinálta volna. Nem úgy nézett ki, mint akinek még több tanításra van szüksége. A fémek mikor találkoztak egymással szikrák pattantak fel. Tristen a következő pillanatban megvágta Draco karját. A rejtekhelyén a boszorkány a szája elé kapta a kezét. Azonban az elszánt férfit semmi sem állíthatta meg.



Miután Hermione összeszedte minden erejét, hogy beszélni tudjon a szőke herceggel, kilépett a bokrok közül. Mély levegőt vett és közelebb ment a két hadakozóhoz. Látszólag a két férfi úgy tett, mintha nem is vette volna őt észre. Dracónak nagyot dobbant a szíve mikor meglátta Hermionét. Bizonyítási vágy fogta el, és még merészebb mozdulatokkal csapott le Tristenre, aki nem győzte hárítani a támadását.

– Szia, Hermione! – köszöntötte Tristen.

– Sziasztok! Draco, ráérsz egy percre? – Egy cseppet sem zavarta a dolog, hogy beszélnek mellettük, mintha mi se történt volna, nyugodtan folytatták tovább a harcot.

– Igen, mondd, csak hallgatlak.

– Tudod, találtam egy könyvet… – De elhallgatott és becsukta a szemét, amikor Draco alig tudta kivédeni Tristen egyik támadását. Minden izma megfeszül, ugyan megterhelő volt, pontosan erre volt szüksége.

– Mondd tovább, kérlek, figyelek! – Azzal hatalmas csapást mért Tristenre, aki szerencsésen hárította azt. A férfi túlságosan gyakorlott volt, mint ellenfele, mégis néha meglepte őt is, hogy mennyire ügyes. Draco vigyorogva fordított egyet a kardján.

– Ügyes vagy, de nem eléggé – nevetett McNamara. – Lássuk a következő támadásodat ki tudom-e védeni.

– Majd meglátjuk. Már megsebesítettél és ezt vissza akarom adni – mondta egy vigyor kíséretében. – Hermione, állj egy kicsit hátrébb!

– Oké.

– Elmondod, hogy mi találtál? – kérdezte érdeklődve a varázsló. Szemét egyszer sem vette le az ellenfeléről.

– Mondanám én, csak úgy könnyebb lenne, ha nem hadonásznátok itt össze-vissza – szólalt meg eközben a lány vékony hangon. – Kimondottan félelmetes és iszonyatosan veszélyes.

– Draco! – szólt hirtelen Tristen. – Mára fejezzük be, jó? Még van egy kis dolgom…

– Rendben – bólintott a varázsló belegyezően, azzal mindketten alapállást vettek fel. Még mindig ziháltak, de nem kellett mondaniuk egymásnak semmit sem.

Tristen sietve és köszönés nélkül elhagyta a tisztást, kettesben hagyva Hermionét és Dracót. A szőke letette a kardját egy közeli fatuskóra, és végig simította a haját, majd mélyen belenézetett a boszorkány szemébe, akinek összerándult a gyomra a pillantásától.

– Mit szerettél volna mondani nekem? – kérdezte bársonyos hangon. – Most már minden figyelmem a tiéd.

– Találtam valamit az álmodról. De előtte hagyd, hogy meggyógyítsam a sebedet.

Draco bólintott majd odanyújtotta a kaját. Nem vitatkozott, nem szólt egy szót sem, csak engedelmeskedett. Hermione elővette a pálcáját és vágás felé pöccintett.

– Sana, sana – suttogta halnak, majd a vágás bezárult és Draco bőre újra olyan lett, mintha semmi sem történt volna.

– Milyen álmomról beszélsz? – ráncolta össze a homlokát, fogalma sem volt róla melyik álmáról lehetett szó. Bár abban biztos volt, hogy a lány nem arról beszél, amiben ők ketten elég intim közelségbe kerültek. Közben felvette az ingét és a mélyzöld köpenyét. Túlságosan is jól nézett ki és veszélyesen jóképű lett az évek alatt. Mégis Hermionét egyetlen mondattal képes volt felhergelni.

– Egyszer régen Roxfortban meséltél nekem az álmodról és nem valamilyen pajzán álomra gondolok – mondta Hermione némi gúnnyal, közben úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, majd kiugrik a helyéről. – Arról az egyről akarok beszélni.

– Ez iszonyatosan nagy hiba volt – jegyezte meg révedezve és karba tette a kezét. – Minden álmomat el kellett volna mesélnem. Talán azokra is találtál volna megoldást. Némelyikre még jobb tanácsot adtál volna, mint amit én adtam magamnak.

– Nem vagy vicces. De tudom, hogy emlékszel rá. Volt egy aprócska részlet, amire megtaláltam a megoldást. Ebben a könyvben van – simította végig a borítót szeretetteljesen.

– Én már egy ideje nem kutatok utána, mert mióta megtaláltuk a többieket, úgy gondoltam nincs értelme foglalkozni vele. Tudjuk a dolgunkat. Egy ideig meg akartam találni azt a könyvet, de itt nincsen, máshol kutakodni pedig nem érte meg.

– Én viszont megtaláltam.

– Hol? – kérdezte meglepetten. Jobb lett volna, ha egyáltalán emlékezik a címére.

– A könyvtárban – jött az egyszerű és egyben kézenfekvő válasz. Hermione megforgatta a szemét, miközben Draco értetlen képébe nézett.

– Én is ott kerestem, de nem találtam semmit. Rengeteg könyv van ott és fogalmam sem volt, hogy mit keressek.

– Sajnos ebből arra kell következtetnem, hogy nem tudod mi az a könyvtári jegyzék. Mit gondoltál mégis hogyan találtam meg több ezernyi könyv között?

– Mert ott az is van? – kérdezte a férfi meglepődötten. – Sajnálom, de csak a roxforti utolsó évemben ismertem meg a könyvtárat. Veled.

Hermione megcsóválta a fejét, kinyitotta a kezében lévő könyvet, és odalapozott a Dracónak fontos részhez, majd az említett kezei közé nyomta az igen csak nehéz kötetet. Leültek egy farönkre, és a lány arra a bekezdésre mutatott, amit valamikor réges-régen már olvastak, ugyancsak kettesben, de most a szöveg végét is megtalálták.

– Itt van, nézd csak! – mutatott Hermione a megfelelő sorra.

– Nem kellett volna idecipelned ezt. Ráért volna akkor is, ha visszaértem. – Draco fáradt volt és kedvetlen az egészhez. Nem arról volt szó, hogy nem szívesen olvasta el, mit Hermione elé rakott. Csak tartott attól, hogy ő volt a sikertelenségüknek az oka.

– Olvasd el, légy szíves! – unszolta tovább a boszorkány. Nem tudott ellent mondani a szelíd erőszaknak, sem a nagy, barna, őzike szemeknek, amik kezdték már az őrületbe kergetni.

– Lássuk csak – kezdte tettetett izgalommal –, a sárkány képes elpusztítani vagy megtisztítani a gonosz energiával bíró embereket… Ezt eddig is tudtam, mert ezt már a gyakorlatban is megpróbáltuk.

– Jaj, ne hagyd abba! Hidd el így már sokkal érthetőbb lesz! – csattant fel a kelleténél mérgesebben Hermione. – Mi az ördög bújt beléd ma? Máskor nem kellett ennyit győzködni téged.

– Rendben, megadom magam. Hol olvassam tovább?

– Itt – mutatott türelmetlenül a lány a szövegre. – Egy Merlin csapása vagy, tudod? Direkt akarsz kihozni a sodromból, de addig nem megyek el, amíg meg nem érted, hogy mekkora jelentősége van annak, amit találtam.

– Á, megvan – majd elmosolyodott. Hermione biztos volt benne, hogy a férfi direkt csinálja ezt. – A kilencek erejét egy lánc köti össze, amit egy azon mester készít a telihold fogyásának idején… Ez nekem most miért fontos? Igen, mindenkinek van egy ajándékba kapott lánca. De nem hiszem, hogy ennek van jelentősége, mert így is sikerült a sárkányt…

– Kikészítesz! Már innen tudom, hogy mi a probléma – csattant fel a lány mérgesen és kivette a férfi kezéből az értékes olvasmányt. – A láncoknak egyformának kell lennünk, mert csak így idézhető meg a sárkány, és csak így lehet teljes a varázslat. Ez a talizmán, amivel egyesíteni tudjátok az erőtöket.

Egy gyors mozdulattal, de meglehetően óvatosan kihúzta a nyakláncot Draco pólója alól. A varázsló megbűvölten figyelte a mozdulatot.

– A tied pedig csak hasonlít a többiekére. Nekem adtad a te medálodat, én pedig neked az enyémet. Ez hiba volt. Érted már?

– Én ezt nem nevezném annak – szólalt meg Draco színtelen hangon. – Lehet emiatt menekültél meg, hogy ezt visszaadhasd nekem. Akkor mégis csak hasznos lehetett.

– Lehet – suttogta meglepetten. – Erre nem is gondoltam. De most már tudjuk, mi kell tennünk.

A könyvet megint Draco kezébe nyomta, majd levette a sárkány medált, amit eddig a legnagyobb becsben tartott. Kicsatolta Draco nyakláncát és felfűzte a sárkányt, a főnixet pedig zsebre vágta. A varázsló némán tűrte a műveletet. Hermione nem szívesen vált meg az aprócska medáltól, de talán így neki is könnyebb lesz. – Most már nyugodtan megidézhetsz sárkányokat.

Hermione megveregette a varázsló hátát, felállt a rönkről, és elindult visszafelé, azon az úton, amin jött. Ott hagyta a tisztáson a szótlanul gondolkozó férfit a könyvvel együtt, aki egy kis gondolkodási idő után földhöz vágta az olvasmányt, aztán lélekszakadva elindult az ösvényen, természetesen ott hagyta a vaskos kötetet. Mélyet sóhajtott és megérintette a medált. Nem fogja elengedni, ilyen könnyen nem. Meg akarta csókolni, megölelni. Úgy érezte magát, mint egy kisiskolás kamasz.

– Várj, Hermione! – kiáltott utána. – Ne menj csak el így!

– Mi az, Draco? – fordult vissza Hermione fáradtan.

A varázsló nem ügyelt lépteire, elbotlott pont egy kiálló gyökérben, ezek után sem alakultak olyan fényesen a dolgok, mert ráesett a meglepődött boszorkányra, akinek ideje sem volt odébb ugrani. Hermione természetesen nem tudta megtartani a férfi súlyát, sőt a saját egyensúlyát is elvesztette.

Ám ez nem volt elég, a két fiatal tovább gurult a lejtőn a bokrok közé. Draco igyekezett mindkettőjüket a köpenyével eltakarni. De az esést sem úszták meg csak ennyivel, ugyanis a bokrok közt nem álltak meg, csak lelassultak némiképp, de még így is volt bennük annyi lendület, hogy tovább folytatták megkezdett utat, és egy nyiladékon keresztül, vízzel teli barlangba zuhantak mind a ketten, hatalmasat kiáltottak, s a visszhangot még sokáig lehetett hallani.

Count of comments: 0