18. fejezet
Kettesben, a barlang mélyén


A kiáltás még sokáig visszhangzott a barlang csupasz falain, nem is beszélve az óriási csobbanásról. A páros elmerült a vízben. Hermione – a pániknak köszönhetően – hirtelen leblokkolt és egyre mélyebbre süllyedt a barlangi tóban, mintha hívta volna a mélység, s nem tudott szabadulni ettől az érzéstől. A víz körülölelte és a kábulatban maga sem tudta mit csináljon, erőtlenül kezdte mozgatni a tagjait, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy a felszínre tudjon úszni.

De a hidegvérű Draco, tapasztalt úszó lévén, tudta, mit kell csinálnia, és pillanatokon belül felszínre hozta a rémült boszorkányt. Nem kis erőfeszítésébe került ez, mert Hermione nem igazán akart együttműködő lenni. Persze a fizikai erőfölény nyert. Amikor a víz felszínére érkeztek, mindketten mély levegőt vettek. Aztán a part felé úsztak, szerencsére nem kellett sokáig erőlködniük. Hermione egy köhögésroham közepette megszabadult a felesleges víztől, és megkönnyebbülve terült el a földön.

– Mondd, te normális vagy!? – csattant fel a nő hirtelen feltámadó dühvel. – Tudd meg, hogy utállak!

– Megmentettelek vagy nem kellett volna? – kiabált vissza ugyan olyan hangerővel. – Az a sok borok kiszúrhatta volna a szemedet és itt meg majdnem megfulladtál. Ha egyedül esel bele ebbe a barlangba, nem jössz ki élve.

– Tudod nagyon jól, hogy nem erre céloztam – üvöltött Hermione magából kikelve. – Elegem van belőled! Nem értem egyáltalán…

– Az véletlen volt – szabadkozott a férfi. – Miért szerinted én így képzeltem el ezt? Igen, le akartalak venni a lábadról, de nem így. Egy barlangban vagyunk, Hermione. Ez nem túl romantikus.

– Legközelebb azért a lábad elé is nézhetnél! – korholta a lány még mindig felpaprikázva. – Ütődött kákalag!

– Ne haragudj, oh, bölcs boszorka! – kért bocsánatot Draco gúnyosan. – De tényleg nem direkt csináltam. Nem vagyok már óvodás, hogy ilyen piszkos módon vetem rád magad. Nem vagyok tökéletes.

– Nem haragszom – közölte cseppet sem nyugodt hangon.

– Akkor meg miért vagy még mindig dühös? Azt mondtad, hogy utálsz. Legalább eldönthetnéd végre, hogy mihez is akarsz kezdeni velem. Vagy inkább Leslie-re vágynál?

– Nem vagyok dühös! – emelte fel ismételten a hangját. – Utálom, ha meg akarod mondani, hogy mit érzek vagy gondolok. Nézd, nem látsz bele a fejembe, ne viselkedj úgy, mintha tudnád. És mi ez a hülye szöveg, hogy Leslie-re vágyom? Meg ez, hogy mit kezdjek veled? Hogy én mit kezdjek? Ezt mégis hogyan a Merlin bütykébe érted?

– De dühös vagy! Iszonyatosan dühös. Bár inkább az egész világra és nem pedig csak rám – utalt a tényekre Draco. – Mindjárt felrobbansz, ezt nem tudod letagadni.

– Jó, az vagyok! Most boldog vagy? – kiáltotta a lány, és felült, hogy kihúzzon néhány tüskét a karjából. Mély levegőt vett és lassan kifújta, így egy kicsit jobban érezte magát. – Mi is lehetnék más, ha egy ilyen idiótával vagyok összezárva, mint te.

– Akkor lennék a legboldogabb, ha a velem kapcsolatos érzéseidről beszélnél velem őszintén. Mióta idejöttél, mindig csak kerülgetjük a témát. Mindig történik valami, aztán csak arra jutunk, hogy ez csak barátság. Egyszerűen meg tudnám ölni Leslie-t, ha hozzád ér, ha kisimít egy tincset az arcodból.

– Most nem ez a legjobb pillanat – ingatta a fejét, miközben a vizes tincsek az arcához tapadtak.

– De, talán mégis az – morogta a varázsló mérgesen.

– Soha nem vagy őszinte velem – vetette oda Hermione. – Legszívesebben, mindent eltitkolnál előlem.

– Tele vagy tüskékkel – szólt oda neki Draco. – Ez elég őszintének hangzott?

– Nem vettem észre. Hol van még? – hangja normális hangerőt vett fel.

– A hátadon van egy csomó. Gyere közelebb és kiszedem! – A boszorkány sóhajtott egyet, majd felállt és közelebb ment Dracóhoz. Mint azt megállapította, Draco sem maradt tüskék nélkül az egész bal oldala tele volt velük, itt-ott a combján is találkozhatott néhánnyal.

– Milyen tüskék ezek? Sajnos nem látok ebben a félhomályban annyira – kérdezte Draco bágyadtan. – Zsibbad tőlük igazból mindenem, de istenesen nagyon. Neked nem?

– Ezek illumina tüskék – mondta a lány sóhajtva –, és nekem is nagyon zsibbad mindenem, főleg a hátam.

– Csodás, eddig sikerült az összes bokrot kikerülnöm, csak Leslie-t sikerült belöknöm egybe, na jó, kettőbe, most meg egyenest a közepébe – morogta mérgesen és kihúzott egy nagyobbfajta tüskét Hermione hátából. – Emlékszel, amikor a Roxfortban ez történt veled?

– Aúúú ez fájt. Emlékszem.

– Bocs. – De megbánta, mert a lány is kíméletlenül kihúzta az ő karjában lévő hatalmas tövist, amit Draco sem hagyhatott szó nélkül. Hermione erre csak mosolygott.

– Bocsi. – Mosolya ártatlannak tűnt. Felváltva jajdultak fel, mire minden tüskét kihúztak egymásból.

– Kezdek rettenetesen szédülni – szólt mosolyogva férfi. Felnézett és elnevette magát – Olyan sok csillagot látok.

– És a holdat látod? – kérdezte álmodozó képpel a lány.

– Nem, én csak a csillagokat látom. – Bár fényes nappal volt, és csillagokat nem éppen lehetett látni – egy barlangból meg pláne –, de ez két mosolygós arcú fiatalt nem igazán zavarta, csak nevetve nézték egymást.

– Csókolj meg! – kérte a boszorkány túlfűtött érzelmekkel, megragadta Draco ingét. Egymással szemben térdeltek a kemény, kavicsos földön.

– Miért? – kezdte Draco vigyorogva, majd végigsimította Hermione hátát.

– Hogy-hogy miért? Csókolj meg és kész! – szólt az ellentmondást nem tűrő hang. – Erre várok már mióta megláttalak. Annyiszor flörtöltél velem, most pedig tessék, itt vagyok és csókolj meg!

– Akkor én inkább nem mondom meg mire vágytam már attól pillanattól fogva, mióta először megláttalak.

– Mi lenne, ha befognád?

A férfi nem habozott sokáig, hanem teljesítette a kérést vagy inkább parancsot. Mohón kaptak egymás ajkai után, amik egy régóta áhított csókban egyesültek. Nem tudtak betelni a másikkal, csak ölelték egymást, mintha csak így maradhatnának életben. Olyanok voltak egymásnak, mint szomjazónak a víz. Majd ajkaik lassan szétváltak.

– Szeretlek, Hermione! – vallotta be Draco, furcsa mosollyal, de azok a szürke szemek, mindent elárultak tulajdonosukról, hogy e szavak nem holmi vicc szüleményei, hanem a szőkeség szívének legmélyéből szólnak. – Nem is tudom mióta, de őrülten beléd vagyok esve. Régóta el akartam mondani neked, de eddig nem tudtam elmondani.

A boszorkány belenézett a csillogó szürke szempárba, amiben most végre észrevette azt a különös tűzet, ami csak egy olyan férfi szemében lehet fellelni, aki igazán szerelmes. Bár az illumina hatására beszélt ilyen felszabadultan, minden szava igaz volt. A delíriumos ködben valahogy minden annyira valószerűnek tűnt volna, eltűntek a gátlásaik, de valahogy mégis józanok volna, már amennyire az illumina méreg engedte.

Draco szíve hevesen dobogott és végigsimított a szeretett nő csodálatos arcát. Végre elárulta a titkot, ami már régóta emésztette, és most egyfajta megkönnyebbülést érzett a szívében. Már csak egy dolog nyugtalanította: Vajon a szeretett nő is így érez-e? De a válasz nem is késett olyan sokat.

– Én is nagyon szeretlek – suttogta Hermione, és közelebb búj Dracóhoz. Mind a ketten kimondhatatlan boldogságot éreztek és ezt már nem féltek ezt kimutatni egymásnak. Ajkaik újabb éhes csókokat váltottak. – Soha senkit sem szerettem így.

Már nem tudtak eddig szunnyadó vágyaiknak parancsolni, amik egy csapásra törtek elő. Csókok, érintések és az el nem múló szenvedély vette át a szerepet.

– Őrültség – sóhajtotta elhalóan a boszorkány.

Hermione érezte, ahogyan a férfi ajkai a nyakát becézgették. Testét hullámokban árasztotta el az izgalom. Soha nem érzett ilyen intenzíven semmit, soha nem vágyott még semmire így. Draco szája édesebb tájakra vándorolt és folytatta az érzéki kínzást.

– Soha nem volt őrültség – mormolta a varázsló.

A vékony, ellenben még vizes nyári ruha, amit Hermione kölcsönbe kapott, engedett Draco unszolásának, s kérés nélkül tárták fel a boszorka bájait. Gyönyörűbb, csodálatosabb volt, mint az álmaiban. Egyszerűen tökéletes és felülmúlhatatlan, amilyen mindig is volt. Káprázat, valóság – már összemosódott mindkettő. Hermione kétségbeesetten vágyott rá, hogy megérintse a férfit. Draco felnyögött, ahogy megérezte a hátába finoman belevájó körmöket. A forró tenyér erősen karolta át a kecses derekat. A csókok varázsa szédületes és vad volt, semmihez sem hasonlított.

– Megőrjítesz, annyira gyönyörű vagy – suttogta szenvedélyesen, majd a maradék ruhájától is megszabadította Hermionét.

A boszorkány mohón rángatta le a varázsló ruháit. Csak a nyakában függő smaragdzölden derengő sárkány medál maradt rajta. Draco tekintete lángolt, s ez megbabonázta Hermionét, csak a szemét figyelte. A lánynak fogalma sem volt, hogy mikor, de a varázsló ágyat vetett zöld köpenyéből, amit vízhatlan bűbájjal kezeltek, de a barlang göröngyös talaján változtatni nem tudott. Nem zavarta őket semmi. Mind a ketten ruhátlanul feküdtek a barlang mélyén. Hermione hetekkel ezelőtt nem gondolta volna, hogy egyáltalán valaha találkozni fog Dracóval, de most ahogy szenvedélyesen ölelték egymást a barlang homályában, el sem tudott volna szebbet, valóságosabbat képzelni. A hátrahajló fehér nyakat a férfi izzó csókokkal becézte. Képtelen volt akár egyetlen egy percig is elgondolkodni, agyalni. Az elemi, vad vágy átvette az irányítást.


Bártorságukhoz ugyan hozzájárult az illumina mérge, ennek ellenére mégis tökéletesen tudták, hogy most mit tesznek. Nem hozhat fel semmi ennyire mélyről jövő, sötét vágyat. Mindig is ezt akarták; együtt lenni. A méreg csupán száműzött néhányat gondolataikból, gátlásaikból. Csupán az őrjítőt szenvedélyt hagyta meg, ami egymáshoz édesgette a két egymásért epedező lelket. Édes kényeztetés, egymás csupasz testének érzéki látványa csak fokozta a köztük lévő eddig elfojtott érzések szabad felszínre törését. Draco végigsimította nő minden porcikáját, megízlelte a csodálatosan finom bőrt. Hermione a férfi nyaka köré fonta a karját, aztán magához húzta. Ekkor finoman megharapta a varázsló alsó ajkát, elmosolyodott aztán újra megcsókolta.


Csábító volt válaszolni a csókkal feltett kérdésre. Mindkettőjük elveszett az őrületben, ami feloldotta a köztük húzódó határvonalat és szabad utat engedett mindannak, amit eddig csak kerülgettek. Minden egy elsöprő örvényhez hasonlított, amiben eltűnt a tér és az idő. Semmi más nem létezett ebben a pillanatban, csak ők ketten. Már nem számított mi fog történni, csak az volt a fontos, hogy együtt lehetnek és szerethetik egymást. Ujjaik egymásba kulcsolódtak. Egy pillanatra tekintetük egymásra talált. A szürke szemek félelmetesen gyönyörűek voltak és őt nézték, mintha nem lett volna nála különlegesebb ezen a világon. A varázsló lassan csókolta meg a nyak érzékeny területet. Kéjes, szégyentelen nyögés hagyta el a boszorkány ajkát, ami visszhangot vert a falakon.


Draco mosolyogva nézte a nő vágytól kipirosodott arcát. Annyira szépnek látta, hogy nem bírt betelni a látvánnyal. Érezte a finom bőr borzongását, ahogy végigfuttatta a kezét a csupasz hátán. Az övé volt, most már soha nem fogja elengedni magától. A kezei a nő csípőjét simogatták, lassan ingerlően egyre beljebb és beljebb haladt. Minden porcikáját meg akarta ismerni, felfedezni, birtokolni. Kellett neki, érezni akarta, örömet akart okozni neki, és maga mellett tudni örökké. Soha nem voltak még ilyen világosak az érzései, soha nem akart még ennyire tartozni valakihez, és hogy az a valaki hozzá tartozzon. Őt akarta, csakis őt és más nem számított.


Hermione annyira élvezte ennek a mámorító, édes csábításnak minden egyes percét, mélyen beszívta Draco illatát és mohón kapott a férfi ajkai után. Indaként fonta körbe lábaival a férfi derekát, s halkan sürgetni kezdte. Draco szeme izzott; Hermione még soha nem látta ilyennek, egyszerre volt félelmetes és borzongató. Forró csókjai izzottak a bőrén, s ebben a felfokozott érzelmi mámorban csak őt nézte, nem volt senki más, egyetlen mozzanat sem volt nála fontosabb. Soha senkinek nem volt még ennyire fontos, soha senki nem ért hozzá így, ekkora gyengédséggel. Hermione szempillái lecsukódtak a kínzó vágytól, háta nagy ívben megfeszült. Körmei belevájtak Draco hátába.


A boszorkány úgy érezte, hogy helyes, amit tesznek, akármennyire is szédült a feje az illumina és Draco okozta kábulattól. Annyira jó volt látni a forrongó vágyat mindkettejük tekintetében. Reszketett az érintésétől, s kifulladva, kiszáradt szájjal várta az élményt. Draco szenvedélyes csókot nyomott a kipirosodott ajkakra. Birtokolni akarta, magáévá tenni és örökre magához láncolni. Könnyedén lelt rá az édes, nedves forróságra, amit teljesen elvette a maradék önuralmát is. Az érzés részegítően magával ragadta, mintha a mennyországba repült volna. Mindketten kéjesen nyögtek fel, de még koránt sem volt vége az egésznek. Képtelen volt abbahagyni, minden egyes lökésével olyan magaslatokba űzte magukat, aminek létezéséről nem is álmodtak.


A soruk fonódott össze ebben a pillanatban. Draco Hermione nevét suttogta, s mind a ketten elvesztek az őrjítő forgatagban. A férfi többet akart, többet a puszta testi együttlétnél. A szívét akart és a lelkét is mellé, mindent. A sóhajaik visszhangot vertek a nedves falakon. Szívük hevesen dobogott, majd egyre vadabb tempóra váltott. Hermione egyre jobban kapaszkodott belé, ő volt az egyetlen biztos pont ebben a mámorító kábulatban. Szenvedélyes sóhajaikat egyre csak fokozták. Elemi tűzben égve leltek egymásra.


Égetett, perzselt, izzott, lángolt minden, kíméletlenül sodródtak tovább és az a csodálatos felemelő érzés, ami végigfutott egész testükön, annyira magával ragadó volt, akár a drog, ami egyből vészes, édes függőséget okozott. Remegtek mind a ketten, zihálva vették a levegőt, a rezgések alig tudtak elcsitulni. Annyira felkavarta mindkettőjüket, felborította a megszokottságot, s új jövőt ígért kettőjüknek. Tekintetük még mindig izzott, amikor még egy csókot váltottak, ami inkább elmélyült volt és már nem olyan éhes, birtokló, mint nem sokkal korábban. Halk sóhajjal terültek el egymás mellett.

Draco még kisimított egy apró tincset Hermione arcából, s a lány befészkelte magát mellé és fejét a vállgödrébe hajtotta. Egymáshoz simulva aludtak el a barlang homályában. Tökéletes összhangban.

„… kilépsz önmagadból, mindenből. Megszűnnek a határok, az idő. A két test annyira összegabalyodik, hogy azt sem tudod már ki kicsoda, és mikor az édes zűrzavar odáig fokozódik, hogy azt hiszed, meghalsz, szinte meghalsz, magadra maradsz a saját testedben. De a szerelmed ott van veled. Ez kész csoda! Eljutsz a mennybe és visszajössz élve, megint vissza, amikor csak akarsz, azzal, akit szeretsz…” (A kétszáz éves ember)


***

Nem sokkal később Draco szörnyű, hasogató fejfájással ébredt, lassan kinyitotta a szemét, és meredten nézte a barlang cseppköveit a magasban. A kőtömbökről egyenletes időközönként csepegtek le a vízcseppek, ami nyugtatóan hatott minden érzékszervére. Mi történt? – tette fel magában a fogós kérdés. Olyan kipihentnek, olyan könnyűnek érezte magát, mintha megkapott volna valamit, amire már nagyon rég vágyott. Egyedül a fejfájást nem érette, de aztán eszébe jutott az illumina és így már világos volt. Már csak arra kellett némi magyarázatot találnia, hogy miért volt teljesen meztelen. Aztán az oldalára fordult, és ott találta magam mellett az egyenletesen szuszogó Hermionét. Végignézett a lányon, majd saját magán.


Meglepődve konstatálta, hogy tényleg egy árva ruhadarab sincs rajtuk, és csupán az ő zöld köpenye takarja mindkettőjüket. Most már tényleg erősen gondolkodni kezdett. Vajon tényleg igaz, amit lát vagy csak álmodik. Hirtelen emlékképek törtek elő: hol egy hosszabb jelenet, hol egy rövidebb és alig tíz percen belül, mindenre apró kérdésére megválaszolásra került. Nem bírta megállni mosolygás nélkül. Hátára feküdt és újra a barlang tetejének tanulmányozásba kezdett. Ugyan iszonyatosan kényelmetlen volt ez és tele volt zúzódásokkal, valószínűleg a kövektől, azonban a vigyort senki sem törölhette le az arcáról. Viszont nem gondolt arra, hogy mi lesz, ha Hermione felébred. Nem kellett sokáig várnia, a lány megmozdult a zöld köpeny alatt.

– Hol vagyunk? – kérdezte bágyadt hangon. – Fázom.

Draco közelebb húzódott hozzá és egész közel hajolt. Végigsimította a boszorkány csupasz karját, és egy kicsit közelebb húzta magához.

– Azt nem is csodálom, hogy fázol – mondta a bársonyos hangon és csókot lehet csupasz nyakára. – Kicsit valóban hideg van idelent.

Hermione szemei kipattantak és kirázta a hideg, amikor megérezte Draco leheletét a nyakán, és ahogy meztelen teste az ő meztelen testéhez simul. Aztán rémülten körülnézett. A barlangban szerteszét hevetek a ruháik. Itt egy nadrág, amott egy kék melltartó, az egyik sziklán egy alsónadrág és még sorolhatnám.

A lányt elfogta a pánik, és magára húzta a zöld köpenyt, aminek az eredménye az lett, hogy Dracón nem maradt semmi.

– Mit csináltunk? – kérdezte rémülten Hermione és zavartan megpróbált Draco szemébe nézni. A varázsló sokkal nyugodtabb volt.

– Szerintem ez egyértelmű. Én azt mondanám szeretkeztünk, Hermione – mondta a férfi, teljesen nyugodtan. – De ha akarsz, találgathatsz. Csak egyet kérlek: add vissza a köpenyemet! Egy pillanatig még szükségem lenne rá.

– Nem adom vissza! – mondta pirulva. Draco nem látta értelmét vitatkozni, így feltápászkodott a földről, a boszorka szeme elkerekedett és elfordult. – Jesszusom, vegyél már fel valamit!

– Rendben – nevetett a férfi, mindenféle szégyenérzet nélkül elsétált az alsónadrágjáért és felhúzta. – Egyébként jobban is magad köré tekerhetted volna a köpenyt. Látok mindent.

– Hagyj békén! – kiáltott rá szinte hisztérikusan a nő. – Pont elég nekem az is, hogy nem emlékszem semmire és…

– Majd fogsz! – vágott a szavába Draco. – Nyugodj meg egy kicsit, édes!

A férfi a ruhái keresésére indult. Hermione csak meredten ült, a köpenybe burkolózva nézett maga elé, és nem szólt egy árva szót sem. Nem akarta elhinni az egészet, és nagyon megrémült vagy csak meglepődött? Maga sem tudta eldönteni.

Miután Draco végre felöltözött, odament a magában őrlődő lányhoz, és finoman megérintette a vállát. Hermione erre, csak elhúzódott tőle, és mérgesen rászólt:

– Ne nyúlj hozzám, mert beverem a képed!

– Már vártam, mikor fenyegetsz meg – mondta némi gúnnyal, majd a feszültség oldása céljából hozzátette. – Tudod, mikor legutóbb megütöttél, azóta ferde az orrom.

– Nem is ferde – mosolyodott el végül. – A te Malfoy génjeidben egyetlen orrba vágás sem képes kárt tenni.

– Dehogynem! Nézd csak meg! – A lány visszafordult és az immáron farmernadrágot viselő férfi szemébe nézett. Hermionénak esze ágában sem volt Draco orrát nézni, amin egyébként semmi sem látszott. A varázsló szemei ragyogtak a boldogságtól, és ez lányt nagyon is megfogta. Egy pillanatra felrémlett benne a szürke csillogás, s jó néhány érzéki érintés.

– Rémeket látsz – suttogta halkan, majd kinyújtotta a kezét és végigsimította orrot. Malfoy rezzenéstelen arccal tűrte az érintést. – Tökéletes.

– Pedig régen messze állok a tökéletestől – válaszolt rekedtesen. – Jó pár sebhelyet beszereztem az évek során. Később megmutatom őket.

– Még te panaszkodsz? Még mindig megvan az átkod helye, meg persze a druidáké is.

– Na, ne.

– Fogadjunk!

– Miben? – nézett rá huncutul a szőkeség.

– Veled nem fogadok semmiben – szögezte le nyomatékosan Hermione és még jobban a köpenybe burkolózott.

– Rendben, de ne húzódj el tőlem így. Nem foglak bántani. Semmi olyasmi nem történt, ami miatt kényelmetlenül kellene érezned magad.

– Inkább menj egy kicsit arrébb és fordulj meg, kérlek!

– Azt meg ugyan mi célból tenném? – kérdezte mosolyogva. Hermione elpirult és vörös foltok jelentek meg az arcán.

– Mert szeretnék felöltözni – mondta a boszorkány tárgyilagosan. – Kicsit feszélyezve érzem magam és most nem éppen az a megoldás, hogy előtted parádézom meztelenül.

– Igen is, kisasszony, már megyek is a sarokba. – Draco nevetve fordult meg, Hermione fáradtan sóhajtott egyet, és megcsóválta fejét, majd elindult összeszedni a ruháit. Pár perc múlva már teljes harci díszben ült le az egyik sziklára. Megfogta a zöld köpenyt és a „sarokban” álló Dracóra dobta.

– Most már megfordulhatsz.

– Jó – mondta a köpeny alól. Majd megfordult és megszabadult a lepeltől. – Mi legyen?

– Ki kellene jutnunk innen. Van terved?

– Van pálcád?

– Nincs. Azt hiszem elvesztettem, amikor lezuhantunk vagy már korábban. Nem tudom.

– Akkor nincs tervem.

– Remek – mondta epésen a lány. – Neked, sincs pálcád?

– Nincs. Vagyis volt egy kardom… – aztán félbehagyta a mondatot, mert nem akarta Hermionét felbosszantani.

– Hol hagytad, azt hittem te soha nem felejted el magaddal vinni?

– Mivel éppen nálam volt a kardom, amiben van némi varázserő, ezért nem nagyon kellett a pálcám – érvelt Draco.

– Azzal nem tudod kivédeni az átkokat – vágott vissza a boszorka.

– Hallottál már azokról a kardokról, amiket a varázslók használnak? Természetesen nem a kobold munkára gondolok. Ez egy igencsak különleges fegyver, de a zuhanáskor az sem volt velem. Majdnem nyakamat törtem, hogy utolérjelek.

Hermione nem szólt erre semmit, hanem elfordult, és lehajtott a fejét, majd megtámasztotta a két kezével. Emlékképek villantak be hirtelen, és kevés választotta el attól, hogy elvessze az eszméletét. Rengeteg információ kavargott a fejében: Draco vallomása, bőrének illata, az érintések, a csók és még sok minden más… Megborzongott, valami fergetegesen jó érzés kerítette hatalmába, ami ellen egy cseppet sem kívánt tiltakozni. Nem bírta tovább, meg kellett kérdezni:

– Komolyan gondoltad, amit mondtál?

– Micsodát? Azt, hogy nincs tervem?

– Nem, amit akkor mondtál nekem – rebegte a boszorka torkában dobogó szívvel.

– Mikor?

– Amikor beestünk ide és utána…

– Igen, és utána mi?

– Tudod, mire gondolok – csattant fel a boszorkány türelmetlenül.

– Arra gondolsz, amikor azt mondtam, szeretlek? – mosolyodott el szeretetlejesen a varázsló.

– Igen. Komolyan mondtad?

– Nem tudom – mondta elgondolkozva, bár ez merő idegtépő tettetés volt semmi több. Igaz volt, igazabb, mint bármi ebben az életben. Miért volt olyan nehéz ezt beismerni már teljesen józanul?

– Mi az, hogy nem tudod? – jött a felpaprikázott kérdés Hermionétól. – Az ilyesmit csak komolyan mondja az ember, ha már egyszer megosztja azzal, akire az érzés irányul. Vagy talán csak a pillanatnyi vágy mondatta veled?

– És te komolyan mondtad, hogy szeretsz?

– Én kérdeztem előbb! Szerintem illene neked válaszolni. Különben is, nem nekem kell bizonyítanom.

– Talán igen, talán nem – játszott tovább Draco. – Azért akarod, hogy válaszoljak előbb, mert akkor te döntheted el, hogyan viselkedj velem. Ha igent mondok, akkor te is igent mondasz, ha nemet mondok, akkor te is tagadni fogod. A válaszom tehát: talán.

– Ez nem válasz – mondta a lány mérgesen. – Ne viselkedj úgy, mintha valami kamasz fiú lennél, aki nem képes egyenesen beszélni.

– De igen, komolyan mondtam, és most te jössz.

– Ez így egyáltalán nem igazságos.

– Az élet sem az. Igen vagy nem?! – követelte a férfi határozottan. Hermione sarokba szorítva érezte magát. – Egy mardekáros Malfoy nem igazságos.

– Ha azt mondom, igen, úgysem hiszed el nekem – suttogta halkan és nem nézett rá.

– Miért ne hinném?

– Nem tudom – vonta meg a vállát Hermione. – Annyi idő eltelt és most nem tudom pontosan, mit is érzek.

– Én pontosan tudom. És te is pontosan tudtad pár órával ezelőtt is.

– Nem fogok neked az érzéseimről beszélni! – mondta durcásan Hermione. – Nem nekem kell, te vagy különben kettőn közül a talány. Otthagytál egy szó nélkül, mostanság, meg úgy viselkedsz, mint a féltékeny fél idióta. És elvárod, hogy én csupaszítsam le a lelkemet előtte. Nem fogom

– Te tudod. Akkor én sem mondok neked semmit, ha nem beszélsz előbb.

– Úgy viselkedsz, mint egy óvodás! – állapította meg Hermione mérgesen.

– Te talán nem? – emelte fel a hangját Draco. – Mégis mi a fenéért nem akarsz velem együttműködni? Csak mondd meg, amit tudni akarok!

– Én valljak neked szerelmet? Komolyan ezt várod tőlem? Nem fogod megkapni, amit akarsz, Draco Malfoy! – sziszegte dühösen. Sosem hívta a teljesen nevén, mégis most megborzongott a hangzásától, mintha egyszerre lenne átok és csábító igézet.

– Te sem fogod megkapni! – csattant fel Draco.

– Megakadályozhattad volna! – szólt egy kis idő múlva.

– Mit?

– Ezt az egésze ostoba helyzetet. Ha nem lennél olyan ügyetlen, akkor most nem téblábolnánk itt. – Draco már kezdett belefáradni a veszekedésbe, de Hermione új témája újra segített neki méregbe gurulni.

– Úgy, szóval még ezért is én vagyok a felelős? Te persze vétlen vagy mindenben, csak én vagyok a hibás. – A mártír szerepet különösen jól játszotta, holott mindketten tudták, hogy csak véletlenül kerültek ide.

– Mert, miért vagy még felelős?

– Mindenért, vagy nem így gondoltad? Rám hárítod a felelősséget, onnantól, hogy elmentem Roxfortból egyértelműen engem vádolsz azért, hogy nem maradtam veled.

– És akkor még én vagyok önző, és én vállalok magamra mindent. Egyébként is megmondtam már, hogy ne akard elemezni az érzéseimet. Nagyon jól tudom, hogy miért hibáztatlak és miért nem. Különben is két dolog miatt vagyok rád dühös.

– Még jó, hogy csak kettő dolog van – jegyezte meg epésen. – Esetleg elmondod őket?

– Jól vagytok? – szólt egy hang a felszínről, történetesen Aidriané.

– Nem – hangzott a tömör válasz egyszerre a két veszekedő szájából.

– Ki akartok jönni? – kérdezte a hasadék szélén álló Tristen.

– Igen – jött a válasz ugyancsak egyszerre.

– Hagyjuk őket itt! – szólt Leslie vigyorogva. – Hadd, turbékoljanak egy kicsit!

– Leslie, a nagy szakértő – csóválta meg a fejét Aidrian. – Meg sem találtuk volna őket, ha nem veszekednének ilyen hangosan.

– Csak várd ki a végét – mosolyodott el ravaszul a Malfoy család oszlopos tagja.

– Miről beszél ez? – kérdezte Aidrian.

– Oh, hát nem tudtad, az én öcsikémnek barátnője van. Innen az a nagy szakértelem – magyarázta Tristen.

– Kicsoda? – hangzott lentről a kérdés.

– Ezt az összhangot – nevetett Tristen. – Ginny Weasley.

– Ginny Weasley? – hördültek fel a lentiek.

– Ellátom a bajodat, Leslie, ha egyszer kijutok innen – ígérte Draco. Bár nem Ginny érdekelte, hanem az, hogy miért legyeskedett Hermione körül kapcsolata ellenére.

– Miért, baj? – kérdezte Leslie, majd hozzátette: – Csak levelezgetünk semmi több.

– De micsoda témákról – mosolyodott el a bátyja kajánul. – A múltkor egy egészen pikáns részre akadtam.

Aidrian és Tristen egymásra néztek és egyszerre elnevették egymást.

– Te bele mertél olvasni a magánleveleimbe!? – hördült fel Leslie.

– Én? Dehogy – szabadkozott nevetve a férfi. – Turbékolnánk, mint a hippogriffek a magnólia fák alatt. Mélyen megcsókolnálak és a…

– Most véged, Tristen! Nem én leszek az első Malfoy, aki megfojtja a testvérét. – Azzal a nevető testvére után rohant a magából kikelt Leslie. Aidrian követve a tanácsot, lassan elindult visszafelé a fogadóba és magára hagyta a két „turbékolót”.

– Ne hagyjatok itt ezzel a görénnyel! – kiáltott utánuk Hermione.

– Én sem akarok itt maradni ezzel az önző libával!

– Ne sértegess! – szólt dühvel a hangjában.

A boszorkány már emelte is a kezét, és mint egy halálosztó angyal indult el, nem is titkol szándékkal Draco felé. Ám Dracót sem kellett félteni, már előre felkészült a támadásra és pillanatokon belül Hermione kezeit hátrafogta, úgy hiába küzdött, nem tudott kiszabadulni a férfi erős szorításából.

– Engedj el! – sziszegte.

– Nem is álmodj róla! – suttogta a férfi a lány fülébe, akinek borzongás futott végig a hátán. – Még egyszer nem hagyom, hogy beverd az orromat.

Teljesen ellazult és megszűnt a túlzott ellenállás. A szorítás enyhült és ölelés lett belőle, ami ezerszer jobb volt és innen Hermione egyáltalán nem akart megszökni.

– Miért vagy ilyen harcias? – búgta Draco. – Sokkal szebb vagy, amikor nem engem szapulsz.

– Mert mindig kihozol a sodromból és kipirul az arcom – mondta kicsit durcásan a harcias boszorkány.

– Nem megy nekünk a veszekedés nélküli komoly beszélgetés. Még nem vagyunk eléggé felnőttek egy ilyen beszélgetéshez.

– Próbájuk meg. Szeretném rendbe tenni kettőnk dolgát és talán a többiek segítenek kijutni innen.

– Rendben – suttogta Draco, de még mindig nem engedte el.

– Akkor mivel kezdjük?

– Nehéz kérdés.

– Igaz volt, amit mondtál? Mert ha nem, akkor inkább most mondd meg. Nem tudnám elviselni, hogy ha te is csak úgy kihasználtál volna, mint… – Kibontakozott Draco öleléséből és a barlang egyik falának szentelte figyelmét.

– Mint ki? – emelte fel a hangját Draco.

– Mint Viktor Krum – mondta halkan Hermione.

– Mit tett veled az a tahó? – tolta el magától gyengéden és eldöntötte, hogy Viktornak bizony annyi.

– Már nincs jelentősege. Ne húzd fel magad! Tudod két évig jártunk és miután megkapta, amit akart, és nem jelentkezett többet… Nem szerettem, ha erre vagy kíváncsi, de akkor sem esett jól. Ennyi az egész és kérlek, többet ne beszéljünk róla, ő már a múlté. Csak egy rossz emlék, semmi több.

– Rendben. Mondd el, mi az a két dolog, amiért dühös vagy rám?

– Az egyik, hogy nem kértél segítséget Dumbledoretól – közölte a boszorkány.

– Az utólag nem számít?

– Nem – felelte határozottan. – Lett volna kiút.

– Kérdés, hogy milyen? Nem akartam a lekötelezettjévé válni – mondta őszintén. – Még egy hatalmat szolgálni, legyen az bármilyen, nem akartam. Fiatal voltam még, és elveszett.

– De mellettem lettél volna.

– Igen, igazad van, de mit értünk volna el? Bujkálunk, miközben keresem azokat, akikhez tartozom? Ez az én utam volt, Hermione. Végig kellett járnom, hogy tanuljak, megerősödjek és… összetörjem mindkettőnk szívét.

– Igen, pontosan ez a másik dolog, amiért haragszom rád. Nem tudtam soha elfelejteni, amit irántad éreztem. Soha senki sem pótolhatott, senkit sem tudtam felhőtlenül szeretni, mindig csak téged láttalak, s majdnem beleőrültem. Az elmúlt öt évben olyan életet éltem, ami kilátástalanabb volt, mint azt sejthettem volna…

– Sajnálom, kedves. Otthagytam neked a fájdalmam egy részt, mielőtt elmentem. Ez hiba volt. De annyira akartam, hogy legyen nekünk valami, abból, ami talán el sem kezdődött soha, mégis mi igazinak éreztük. Velem voltál mindig, gondoltam rád, és mit szépítsem? Nyomorultul éreztem magam, az elmúlt öt évben. Nem is kerestem magamnak senkit, hosszútávon senki sem maradt velem, igaz, nem is akartam… Vissza akartam menni hozzád. Egy alkalommal majdnem sikerült is, amikor Londonban voltam Pitonnál.

– Láttalak akkor. Úgy történt, mintha egy látomást láttam volna. De aztán… Mégsem voltál ott.

– Veszélyesnek gondoltam még mindig magam rád nézve, de akkor még nem tudtam, hogy nemcsak egy egyszerű aktatologató auror vagy. Ha nem jöttél volna vissza az életembe, akkor valószínűleg beleőrültem volna abba, hogy keressem a megoldást a csapatunk problémájára, s közben meggyőzőm magam, hogy jó helyen vagy ahol. De most már tudom, itt van a helyed mellettem.

– Ezért nem akartad, hogy elmenjek?

– Egy valamit tudnod kell rólam, soha nem hazudtam neked.

– Ugye ezt nem csak azért mondod…

– Soha nem tennék veled ilyen. Amit irántad érzek, azt nem mondhatom el egyetlen szóban, mert az sokkal több és mélyebb annál. De,igen, szeretlek, Hermione!

Hermione elmosolyodott, már teljesen biztos volt benne, hogy Draco igazat mondott. Nem álom többé, amire eddig várt, hanem maga a valóság. Hihetetlen nagy boldogságot érzett belül, amitől óriási gombóc nőtt a torkában és nem tudta síron-e vagy nevesen. Sugárzó mosollyal ölelte át Dracót.

– Én is szeretlek téged! – mondta végül ő is.

– Miért kellett ennyit küzdenem érte, hogy kimond? – nevette el magát végül. – Soha senki nem izzasztott meg így.

– Nem nekem kellett kimondani, Draco. Ezt a történetet te kezdted el még Roxfortban.

– Hogy is kezdődött? Áh, meg is van. – Draco hamiskás mosollyal közelebb hajolt Hermionéhoz és szenvedélyesen megcsókolta, mint eddig még soha sem. Mikor ajkaik szétváltak, Hermione megszólalt:

– Nem is így kezdődött.

– Nem is akarlak még egyszer megátkozni.

– Én sem akarlak még egyszer megütni. De nem is így kezdődött.

– Nem bizony, hanem akkor, amikor hetedév kezdetén megláttam egy csinos, bajba jutott lányt a peronon – mondta vigyorogva. – És igaza volt Finigannek.

– Mire gondolsz?

– Nem tudod miért kapta a szarvakat?

– Mert halálfaló ivadéknak nevezett?

– Azért a kupét robbantottam rá.

– Hát akkor.

– Azt mondta, hogy te vagy a legszebb boszorka Roxfortban.

– Ez önmagában nem sértő rád nézve.

– Egyetértettem vele és ez sokként ért.

– Te bolond bólintér!

– Megérte az a büntetés.

Mosolyogva összeérintették a homlokukat, és nagyon boldognak érezték magukat, mint eddig még soha. Végre egymás karjai között lehettek és nem is kellett neki ennél több. Most már soha nem hagyják el egymást, és örökre így maradnak, szorosan ölelve a másikat.

Count of comments: 0