19. fejezet
Kirepülnek a Sárkányok

– Szeretlek – suttogta Draco Hermione fülébe. – Eszedbe se jusson, hogy itt hagyj engem! Ne vegyél rajtam revansot a gyalázatos viselkedésem miatt.

A nő mosolygott, majd egy csókkal jutalmazta a férfit, aztán visszabújt Draco ölelésébe.
Végre egymásra találtak, ez egyszerre hihetetlennek és lehetetlennek tűnt nem sokkal ezelőtt. De megtörtént és ez volt a legjobb dolog, ami valaha megeshetett velük. Csodálatos dolog a boldogság.

– Nem fogok, ígérem – mondta Hermione boldogan. Még nem is olyan rég majdnem megölték egymást, bár csak szavakkal ugyan, de így volt. – Én is szeretlek legalább ugyanennyire, mint te engem.

Most pedig egy nagy sziklán ültek, a varázsló pedig szorosan átölelte a lányt. Hermione fejét Draco vállára hajtotta, és remélte, hogy ez nem csupán illúzió.

– Olyan hihetetlen, igaz? – szólalt meg a lány és még jobban hozzábújt Dracóhoz. – Mintha az elmúlt öt évben csak félig nyitott szemmel éltünk volna, most pedig minden olyan más lett. Megfordítottuk a sorsunkat egy fél délután alatt.

– Igaz. Ha valaki tíz éve azt mondja, hogy téged foglak a legjobban szeretni, hát körberöhögöm. Az átkozódástól elég messzire eljutottunk – nosztalgiázott a férfi.

– Én is így vagyok vele – nevette Hermione. – Már csak, arra leszek kíváncsi, hogyan fogunk ezzel az érzéssel megbirkózni, és Harryék mit szólnak hozzá.

– Mi rendben leszünk, de ők? Megátkoznak – sóhajtott Draco könnyedén. – De engem ez sem érdekelne, csak veled akarok lenni senki mással.

– Én is csak ezt akarom – biztosította határozottan. – Veled a legjobb. Bár azért sokan próbálkoztak.

– Oh, igen? – nevetett fel hamiskásan Draco. – Mégis mennyi próbálkozót kell eltennem láb alól?

– Neked nincs ellenfeled, soha nem is volt – suttogta a fülébe nevetve Hermione. – Én inkább a barátaim miatt aggódnék a helyedben. Lehet, hogy régen volt, de nem felejtettek el téged. De azt mondtad Harry tud rólatok?

– Nagyvonalakban. Ne aggódj, nem fognak haragudni rád, ugyanis rám fognak haragudni. Szerintem azt fogják hinni, hogy megátkoztalak. A tettlegesség egyre valószínűbbnek tűnik nekem.

– Gondolod? – kérdezte a lány hitetlenkedve. – Csak közlöm veled, hogy nem szoktam hagyni, hogy beleavatkozzanak a magánéletembe.

– Merő bosszantásból tetkós alakokat csíptél fel, hogy bosszantsd őket?

– Mi? Dehogy is… Te leszel az első, akit bemutatok nekik.

– Lehet, hogy nem ismertem Potteréket, de ha tényleg a barátaid, akkor nem fognak a boldogságod útjába állni. Most meg min mosolyogsz?

– Annyira megváltoztál a suli óta, és ez a változás nagyon tetszik. Újra meg kell, hogy ismerjelek.

– Örülök neki, már alig várom, hogy újra megismerjelek én is téged – mondta Draco őszinte örömmel a hangjában.

A varázsló elgondolkozott és rájött, hogy tényleg sokat változott az iskolai évek alatta és mióta itt Darkness Fallsban van. Teljesen átértékelte az egész életét, és Hermione iránti őszinte szerelme tisztítótűzként hatott rá. Egy ideig csak hallgattak, elmerengve és boldogan, majd Hermione megszólalt:

– Leslie honnan ismeri Ginnyt?

– Fogalmam sincs, de majd kikérdezem.

– Ginnyvel jóban vagyok még mindig, viszont a titkos levelezőtársáról egy szót sem szólt.

– És mi van Weasleyvel? – kérdezte hirtelen Draco, ez a kérdés már azóta foglalkoztatta, hogy Hermione megjelent a színen.

– Mi lenne? Megnősült – vonta meg a vállát Hermione. – Soha sem jártunk egymással.

– Csak kíváncsi voltam. Jobb tisztázni mindent.

– Áh, értem már honnan fúj a szél. Mindig is azt hitted, hogy vele szűrtem össze a levet? Ezért jöttek folyton a furcsa kérdések…

– Miért mire gondolhattam volna? Ott csüngött rajtad állandóan. Kocsányon lógtak a szemei, ha meglátott téged. Mindig is irigyeltem, hogy olyan közel tudott férkőzni hozzád. Potter legalább úriemberként viselkedett, de Weasley? Ahogy két pofára tömi magába a csirkecombokat.

– Emlékszem egy mardekárosra, aki ugyanezt csinálta.

– Csak meg akartam felelni az elvárásaidnak.

– Feljebb volt a mérce… Igazából Ron nem hozzám való, és én sem hozzá. Rettentesen különbözünk, ezt pedig semmi sem volt képes áthidalni. Idegesített, folyamatosan… Vannak olyan kapcsolatok, amik nem működnek soha sem, ezért el sem kezdődnek.

– Szeretném bepótolni azt az öt évet. Mindennél jobban szeretném ezt. – Csókolta meg lágyan, szenvedélyesen.

– Én is szeretném, semmire sem vágyom most jobban.

– Már csak egy dologra vagyok kíváncsi – mondta sejtelmesen Draco.

– Mire pontosan?

– Nem is tudom… – elgondolkozó arckifejezést vágott. – Mondjuk arra, hogy ott fent az a hármas, mikor óhajt kiszedni minket vagy mire készülnek odafent.

– Nincs fent senki, mindegyikük elment az előbb – rázta meg a fejét Hermione. – Úgy gondolod valójában nem mehettek el?

– Pontosan erre gondoltam. Valami azt súgja, nincsenek olyan messze, mint hinnénk.

– Aha.

Draco gondolkozó képet vágott és körbenézett. A távolságot nézte a barlang szája és a tó között. Valami szöget ütött a fejében és ezt Hermione is észrevette.
– Mire készülsz? – kérdezte gyanakodva a lány.

– Én? – mutatott magára a varázsló. – Semmire, édes.

– Ismerlek, Draco Malfoy! Nem ok nélkül vágsz elgondolkodó képet. Ilyenkor mindig történik valami. Tudom, hogy készülsz valamire. Na, ki vele.

– Csukd be a szemed, kérlek! – szólt sejtelmesen. Hermione azonban utálta ezeket a meglepetéseket.

– Miért?

– Bízz bennem, nem lesz, semmi baj meglátod.

– Jó – szólt a lány, majd követte az utasítást. Felálltak szikláról, és becsukta a szemét. A férfi magára öltötte a varázsköpenyt, amit közel öt éve kapott ajándékba, és ami ide vezetette.

Már évek óta nem próbálta, de most eljött az ideje, hogy ellenőrizze van–e még benne valamiféle varázslat, ami kihozza őket a barlangból. Szorosan magához ölelte, és megcsókolta Hermionét, aki elmosolyodott és már nyitotta volna szemeit, hogy belenézhessen Draco gyönyörű szürke szemeibe, amikor a varázsló közelebb hajolt a füléhez.

– Még nem nyisd ki! – suttogta lágyan. Aztán Draco is becsukta a szemét, majd erős koncentrációba kezdett, és valami ismeretlen varázsigét mormolt, amit Hermione még életében nem hallott, de továbbra is csukott szemmel simult kedveséhez. Lassan emelkedni kezdtek a földtől.

Itt már nem állhatta meg a kis kíváncsi, hogy ne lessen. Résnyire nyitott szemekkel figyelte az ezüstösen csillogó ködfelhőt, ami beborított őket, és levegőben lebegtetve emelte ki őt és Dracót a barlang fogságából. Kint a nap hétágra sütött és nagyon meleg volt. Draco becsukott szemmel és komoly képpel folytatta a varázslatot. Mikor már biztonságos távolságban voltak a barlang szájától, a férfi megszűntette a varázslatot, és mind a ketten elegánsan földet értek.

– Á szóval itt vagytok! – dörrent rá Draco, a fűben heverésző három jómadárra.

– Drága rokon, hát sikerült a varázslat!? Ennek nagyon örülök – szólalt meg Leslie és már indult is kezet fogni a „drága rokonnal”, aki persze éppen humornál volt, és nevetve fogadta a kézfogást. Főleg mivel nem volt nála pálca és eszében sem volt verekedésbe kezdeni Leslie-vel.

– Vagy egy milliószor repültem már – legyintett Draco, s vállat vont. – Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy tudok pálca nélkül is varázsolni egy kicsit. Persze a köpenyem is segített.

– Nem tudtam még – közölte Leslie tettetett meglepettséggel. – Sőt azt sem, hogy csak akkor megy, ha rajtad van az a büdös zöld köpeny, amit nem engedsz kimosni, hátha kimegy belőle az összes varázslat.

A mellette álló Hermione, viszont meglepett arckifejezést vágott, nem volt még felkészülve a „Repüljünk Dracóval” című mutatványra.

– Mi volt ez a jelenet az előbb? – kérdezte Draco és még mindig Hermione derekán tartotta az egyik kezét.

– Milyen jelenet? – kérdezett vissza Leslie, majd Aidrian és Tristen felé fordult. – Ti tudjátok, miről beszél?

– Nem – jött az egybehangzó tömör felelet.

– Ne nézzetek hülyének!

– Már késő – mondta a kék szemű fiú huncut mosollyal. – Régóta hülyének néznek, öcsi.

– Ezt a Ginny dolgot elmagyarázhatnád! – szólalt meg Hermione, miután elmúlt a meglepettsége. – Nem hiszem el, a legjobb barátnőmről van szó és te ezt biztosan tudtad. Egész végig titkoltad előttem. Szégyelld magad, Leslie!

– Óh, igen! Ginny és én már a suli óta levelezgetünk. Még akkor volt egy ilyen program, hogy más-más iskolákba járó diákok, akik levelezőtársat keresnek, azoknak kerítenek partnert. Aztán én Ginnyt kaptam levelezőtársként. Persze én nem magamtól vettem részt a programban, addig elég khm… problémás gyerek voltam. Sokat írtunk egymásnak, és amikor volt időnk találkozgattunk egymással.

– Akkor te voltál, vagy Gin titkos hódolója? – mosolygott Hermione és jóízűen felnevetett. – Most jut eszembe, hogy írt nekem rólad még régebben, amikor még Franciaországban voltam.

– Úgy van – helyeselt Leslie. – De csak régebben? Mostanában miről ír?

– Azóta sokkal kevesebbet beszélünk. Ginny lekötötte a munkája, amit a Rendnek végez – magyarázta a boszorkány sötéten. – Az utóbbi éveket külföldön töltötte, és amikor visszajött, még annyit sem találkoztunk, mint előtte.

– Már azt hittem… Mindegy.

– Csak egyet nem értek. Miért nem mondtad meg az igazi vezetéknevedet neki? Azért az Ian Rowand nem éppen hasonlít a Leslie Malfoy-ra.

– Ginny tudja mi az igazi nevem, de megígértettem vele, hogy nem mondja senkinek. Amúgy sem vetne rá jó fényt, ha egy kegyvesztett Malfoy-jal randizna. Kegyvesztett Malfoy-ból pedig van errefelé több is – mosolyodott el hamiskásan Leslie. – Akármennyire ellenállhatatlan vagyok, akkor is csak hátránnyal kezelnék a kapcsolatunkat.

– Meg az sem utolsó, hogy a drága öcsikém, már meg is kérte a kezét – jelentette be büszkén Tristen és testvériesen rácsapott öccse hátára. – Bizony, bizony kedves mindenki, az én drága testvérem feje kezd megkomolyodni.

– Tristen, nem gondolod, hogy sokat tudsz? Minden apróságról le kell rántani a leplet? Még az anyánk sem tud erről.

– A tudás hatalom, kedves testvérem – nevetett Tristen és megveregette vállát. – Máskülönben milyen sivár lenne az életed, ha nem ugratnálak?

– Menjünk vissza a Repülő Sárkányba – közölte meglepő gyorsasággal Aidrian –, még mielőtt ez a két hibbant összeverekedik, mert még egyszer nem akarok kábító átkot szórni rájuk. – Draco kézen fogta Hermionét, és nevetve indultak vissza a fogadóba. Út közben, alaposan megnézték milyen nagy pusztítást vittek véghez az illumina bokrok közt, amit szintén nem állhattak meg nevetés nélkül.

A két fiatal összemosolygott és olyan boldogságot éreztek, mint még eddig soha senkivel. Mikor beértek a faluba, Leslie előre furakodott és ellentmondást nem tűrően elsőként lépett be az intézménybe.

– Hölgyeim és uram! – kezdte komolyan. – Örömhírt hozok. A mi drága Dracónk végre összeszedte az összes bátorságát és bevallotta szíve választottjának érzéseit – itt kajánul elvigyorodott –, és ennek eredményeképp Hermione és Draco mától egy párnak tekintendő. Szóval minden szabad férfi mától kerülje el őt, ha jót akar. Dracónak iszonyatosan trükkös átkai vannak. Ismétlem, aki eddig Hermione kezére pályázott, az most hoppon maradt. Szóval mikor lesz az esküvő?

– Leslie! – szólt rá Tristen. – Állítsd le magad! Nem Draco fog megátkozni, hanem én, ha ezt nem hagyod abba. És hidd el, hogy igazam lesz.

– Jó, jó rendben. Ne aggódj bátyus, talán Hermionénak van még egy csinos barátnője, aki a te keserűségedre is gyógyír lesz majd.

– Meg foglak fojtani, te futóféreg! – jósolt egészen rövid hátralévő életet saját öccsének. – Milyen keserűségről beszélsz?

– Bridi O’Hara.

– Menj a fenébe! Az egy pápaszemes béka.

– Jó csaj az, csak már foglalt.

– Fiúk! – szólalt meg ekkor Loreen. – Remélem, nem kell titeket móresre tanítanom, de ha mégis akkor bizony isten meg fogom tenni.

– Jók leszünk, anya – mondták egyszerre, persze az asszony tudta, hogy ez is csak egy üres ígéret, amivel évek óta hitegették. De elmosolyodott, amikor mindkét fia egy-egy cuppanós puszival kért tőle bocsánatot, és teljesen betakarták a törékeny, apró nőt ölelésükkel.

– Tessék, itt vannak a pálcáitok – tette az asztalra Aidrian a két varázseszközt. – De most már vigyázzatok rá jobban.

– Úgy lesz – jelentette ki Hermione. – Köszönöm, hogy megtaláltad őket.

– Szóra sem érdemes – mosolyodott el a férfi végül. – Megpróbálok rendet tenni addig. Ha nem sikerül, akkor szólok Shannonnak. Rá valamiért mindig hallgatnak.

– Rendben. Mi most elmegyünk lefeküdni – köszönt el Draco és ásított egy nagyot. – Már nagyon álmos vagyok, és szeretnék már aludni.

– Ja, aludni – szólalt meg Leslie nevetve. – Legyen, aki ezt elhiszi neked, tesó. Liezon! Forró liezon!

– Leslie! – szólt rá Loreen és a fia alig tudott elmenekülni anyja tenyerétől. Furcsa volt ezt a mozdulatot látni a mindig elegáns nőtől, de Leslie mindig sikeresen kivívta magának a haragját. – Mikor tanultad ezt? Mint egy pisis gyerek!

– Nem mondtam semmi rosszat. Különben is velem szemben laknak, mit gondoltok, egyáltalán tudok majd aludni ekkora zajban? Hallottátok őket a barlangban?

– Leslie, dugulj már el! – ripakodott rá Colin mérgesen, de elgondolkodott egy füldugó beszerzésében. – Túl sokat beszélsz, inkább csinálj valami hasznosat, amit csendben kell elvégezni, mondjuk, menj el horgászni. Azzal mindenkinek jót tennél.

– Ez nem is olyan rossz ötlet – szólalt meg Loreen. – Úgyis régen volt már hal, vacsorára. Leslie drágám, ha megkérhetnélek…

– Megyek, mama – mondta, beleegyezően a férfi és kisomfordált a fogadóból.
A társaság nevetve nézett Leslie után.

– Úgyse fog semmit – nevette Colin. – Engedd meg Draco, hogy gratuláljak nektek.

Miután mindenki gratulált Hermionénak és Dracónak, a két fiatal elindult a szobáik felé.
Hermione éppen a saját szobájába készült bemenni, de a kézét még mindig szorongató Draco ezt nem engedte.

– Miért nem engedsz be a szobámba? – kérdezte kedvesen a lány.

– Miért akarsz oda menni?

– Csak kell egypár dolog.

– Mi lehet ott bent, ami az én szobámban nincs?

– Mondjuk a hálóingem – próbálkozott Hermione.

– Garantálom, egyik ruhádra sem lesz szükséged – mosolygott huncutul a férfi.
Hermione elnevette magát. Majd egyszer csak azt vette észre, hogy Draco felkapja és beviszi a szobába. A férfi lette kedvesét az ágyra majd az ajtó felé intett, ami szépen becsukódott.


***
(Három hónappal később.)

Komor, borongós reggelre ébredt Darkness Falls. Az eget acélszürke fellegek takarták el, és jéghideg esőcseppek verték az ablakot. Viharos szél fújt, amit tombolva tépázta a környéken lévő hatalmas fákat és ezernyi letépett falevelet hordott szerteszét. Villám cikázott keresztül az égbolton, majd mennydörgés rázta meg a környéket. Hermione megrezdült álmában, és közelebb bújt Dracóhoz, aki oltalmazóan ölelte szorosan magához. A varázsló már órák óta ébren feküdt, és elmélázva nézte a kinti égiháborút. Örömmel töltötte el Hermione közelsége, olyan természetes volt, mintha eddig is így lett volna. Könnyű volt hozzászokni a jelenlétéhez.


Már nyomát sem érezte a vágyódásnak, ami régen majdnem az őrületbe kergette. Még mindig nehezen sikerült elhinnie, hogy már hetek óta együtt vannak, nem tudott betelni a boldogság érzésével. Itt van a rég áhított kedves és szeretheti – ennél nagyobb örömet el sem tudott volna képzelni. A kezdeti kétségei mintha soha nem lettek volna. Ám a boldogság mellett, némi aggodalom és félelem is vegyült érzései közé. Tudta, hogy közeleg az idő, és nemsokára szükség lesz a Sárkányokra. Apjára gondolt, és rengeteg kérdés ötlött fel benne: Mi lesz, ha ellene kell harcolnia szemtől szembe? Mit fog akkor tenni? Nem ölheti meg. De akkor mit tegyen? Ez a sötét gondolat beárnyékolta a boldogságát.


Egyetlen dolgot biztosan állíthatott, hogy semmiképpen nem végzi úgy, mint egy apagyilkos. Hogyan is tehetne ilyen képtelenséget? Draco ismerte apja jobbik arcát is, de sajnos a rosszabbikat is. Gyötörte a tudat, hogy mégis mi lesz, ha szembe találkoznak egymással ennyi év után. Bántotta, hogy haraggal váltak el egymástól. Szerette a szüleit és ezen a világ minden kincséért sem változtatott volna. Viszont megfogadta, hogy többet nem teszi be a lábát a családi kúriába. Az esőcseppek egyre jobban verték az ablakot. Majd hirtelen kinyílt a szobaajtó. Draco óvatosan nehogy Hermionét felébressze, felkelt, hogy becsukja az ajtót. Egy erősebb fuvallat süvített be a szobába, amitől Dracónak furcsa érzése támadt, mintha hallott volna valamit. De semmi sem volt ott, hajnal volt és még mindenki aludt.


Érezte valamilyen erőnek a jelenlétét, ami nyomasztóan hatott rá. Mintha lett volna valaki a szobában, aki suttogott. Az idegen lény jelenléte egyre kísértetiesebbé tette a szobát. Draco kezébe vette a pálcát, de nem a hang jelentett számára veszélyt, sokkal inkább az üzenet, amit magával hozott.

– Közeli az óra, mikor a fény megküzd az árnnyal. Az árny erősebb, mint valaha, s ha nem győz a fény, káosz lesz e földön, mely rosszabbat hoz el a hálálnál. Közel a végső csapás, mely csak egyik félnek szabadságot ad, másiknak csak bujdosást, s halált. – A hang elcsendesült, és Dracóban a szorongó érzés megszűnt.

Becsukta az ajtót, és visszafeküdt az ágyába. Egy kicsit megijesztette a hang, de tudta, hogy mihamarabb cselekednie kell. Ránézett a faliórára, ami reggel öt órát mutatott. A férfi óvón kedvesére nézett, aki nyugodtan aludta az igazak álmát. Draco nem bírta türtőztetni magát és megcirógatta Hermione arcát, valójában nem akarta felébreszteni, csak el akarta űzni magától a rossz érzéseket és Hermione volt egyedül képes erre. A lány elmosolyodott és kinyitotta a szemét.
– Szia! – köszönt kedvesének, majd lágyan megcsókolta. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek!

– Szia! Semmi baj – mondta lány, majd ásított egyet. – Mióta vagy fent?

– Már egy ideje.

– Bánt valami?

– Semmi – rázta meg a fejét. – Csak valami készül, és ez nem hagy nyugodni.
Hermione arca komollyá vált, és Draco a félelem szikráit vette észre a szemében. Egy pillanatra jegyes ijedség futott rajta végig.

– Tudom – mondta halkan. – Én is érzem már hetek óta és minden nap egyre erősebben.

– Nemsokára Londonba kell mennünk – suttogta kedvesen és végigsimította a kedves arcot.

– Igen, igazad van, már nem várhatunk sokáig.
Egymás szemébe néztek, majd Hermione Dracóhoz bújt, és a mellkasára hajtotta a fejét. Itt érezte magát egyedül biztonságban.

– Félek – mondta halkan a lány.

– Nem kell, kedves – simogatta meg a fejét szeretetteljesen. – Gyere közelebb hozzám és ölelj át!

– Attól félek, hogy elveszítjük egymást, és soha többet nem látlak majd – fúrta bele arcát Draco vállgödrébe

– Nem hagylak el soha! – ígérte Draco és szenvedélyesen megcsókolta.

– Szeretlek!

– Én is szeretlek téged! – Érintéseik, érintéseket, csókok, csókokat követtek, s szenvedélyesen, gyengéden szeretkeztek a hajnali fényben.


***

Nem csak Dracóék keltek ezen a reggelen ilyen korán. A többiek már a reggelit majszolgatták, amikor a páros megérkezett a konyhába. Titokzatos pillantásokat váltottak és egész reggel el sem engedték egymás kezét. Máskor mindig vidáman teltek a közös étkezések, most azonban mindenki némán meredt az előtte lévő ételre. Most Leslie is komoly volt, még a szokásos reggeli köszöntő az „Éljen az ifjú pár!” is elmaradt.

Mindenki tudta szinte szavak nélkül is: tárgyalniuk kell arról, hogy milyen lépéseket tesznek az elkövetkezendőkben. Egy ideig szótlanul etettek, majd Draco a mellette ülő Hermionéhoz fordult, aki unottan piszkálgatta a pirítóst a tányérján.
– Nem vagy éhes? – kérdezte a férfi.

– Most valahogy nem. Egy csomó minden jár a fejemben, és így nem tudok az evésre koncentrálni.

– Erre én is kíváncsi lennék, mi jár most a fejedben? – szólt Leslie és remélte, hogy valami vidámról lesz szó.

– A druidákra gondoltam éppen, akik szertarásokat végeznek a környéken és egész Anglia szerte – mondta végül Hermione. Leslie fájdalmasan sóhajtott egyet.

– Azt hittem valami pikáns történet lesz – rázta meg a fejét lemondóan. – Csalódtam benned, Hermione. Azt hittem, hogy legalább fel tudod dobni a hangulatot. Siralmas.

– El tudunk velük bánni – biztosította Colin határozottan. – Nem kell miattuk aggódnod. Mióta megoldottad a gondunkat sokat gyakoroltunk és sokkal erősebbek vagyunk, mint eddig.

– Tudom – mondta a lány. – De mindenre nem tudtok figyelni, és ha Tudjátok ki támad, őket sem fogja visszafogni, sőt inkább támadásra ösztönzi őket. Szóval lenne egy javaslatom, vagyis inkább ötletem.

– Mondd csak! – kapta fel a fejét Moira.

– Ki kellene a pentagrammát egészíteni valamivel, ami megvéd titeket az átkoktól. Tudom, hogy ez nehéz, de annyira védtelenek vagyok, míg megidézitek a sárkányt. A végső küzdelemnél nem lesz idő védeni senkit sem.

– Már én is gondoltam erre, de eddig minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Merlinnek köszönhetjük, hogy nem volt eddig semmi baj. – Moira nagyon remélte, hogy Hermionénak van egy sokkal jobb ötlete. – Sajnos a szülésig is már csak pár hetem van, remélem, hogy a baba nem a legnagyobb harcban fog megszületni.

– Iszonyatosan rosszul időzítettünk – suttogta Aidrian, majd megfogta felesége kezét. Moira biztatóan mosolygott rá.

– Milyenre gondoltál? – kérdezte Jane. – Mindenre vevők vagyunk.

– Egy olyan védőkörre, amit úgy hívnak: absero circum

– Ahhoz három ember kell, akik közt van rokoni kapcsolta – szólalt meg Tristen is, aki eddig a reggelije piszkálásával volt elfoglalva.

– Meg van az a három ember – mondta Shannon mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – Mi Colinnal nem lennénk különben sem jók.

– De én Dracónak nem vagyok a vérrokona – mondta Tristen.

– De Leslienek igen – erősködött a félvámpír lány. – Vagy esetleg azt akarod, hogy nézzem meg a vérteket? Különben is csak egy szertartás kell és ugyanúgy Dracónak is a rokona leszel. Nem papíron, de akkor is az leszel. A vérmágiát minden természetei hatalom elismeri, és nekünk erre van szükségünk.

– A vak is látja, hogy rokonok vagytok – helyeselt Keara, de igyekezett Colin látóteréből kikerülni. – Shannonnak és Colinnak túl veszélyes lenne valakit még vértestvérnek fogadni.

– Kearanak igaza van – helyeselt Colin és mélyen a boszrokány szemébe nézett. – A véremet adnám értetek, de nem így.

– Ha csak ezen múlik, én készen állok – szólalt meg Draco és egy tőrt vett elő a talárja ujjából, amit mindig magánál hordott, mondván az ember soha nem lehet elég óvatos. Egy vágás ejtett a jobb tenyerén és átadta a tőrt Tristennek. – Siess, mert Hermione mindjárt leájul a székről.

– Nem fogok elájulni, csak nem bírom a vér látványát, és azt sem, hogy vagdossátok magatokat – fakadt ki egy kicsit sértődötten.

Tristen és Draco kezet fogtak. Egymás szemébe néztek és együtt mondták el az igézetet. Érezték egymás vérének szabad áramlását és különleges mágikus erőt, ami körbeölelte őket.

– Most már vértestvérek vagyunk! – mondta Draco és megveregette a fiú vállát, aki egy sugárzó mosolyt küldött felé. – Eddig is egy család voltunk, most is azok vagyunk.

A háttérből Loreen meghatottan figyelte a fiúkat és egy könnycsepp gördült le az arcáról. Arra gondolt, mennyire más Draco, mint Lucius. Fel meri vállalni érzéseit, és képes értük harcolni. A Malfoyok elvével szembeszegülve fogadott magának vértestvérül egy száműzöttnek számító fiút. Úgy gondolt a fiaira, mint testvérre és a csapatra, mint családra. Soha nem érzett még ekkora boldogságot. Torokszorító büszkeséggel nézett a fiatalokra.

Loreen nagyon jól tudta, hogy kitől örökölte Draco ezeket a nemes vonásokat. Ez a valaki Draco minden egyes lépését a háttérből szinte észrevétlenül követte és nem volt más, mint a tulajdon anyja, Narcissa Malfoy – aki segített többek közt Loreennak megszökni – óvó szeme mindenhová követte fiát és soha sem hagyta magára.

A Black család sem tudta kiölni belőle a jót, Narcissát soha nem csábította a sötét oldal, de nem hagyta el Luciust, amikor ő belépett a halálfalók közé. A szerelme erősebb volt, minthogy ellenszegüljön a férfinak és a családjának. Az aranyvérű nőkre még mindig kellékként gondoltak… De valóban így marad ez? Loreen mélyet sóhajtott. Büszke volt Dracóra, és Merlinhez fohászkodott, hogy vigyázzon minden fogadott és édes gyermekére a csata során.
– Hermione, jól vagy? – kérdezte Draco falfehér kedvesétől, aki mindenki aggódó tekintetét magára vonta

– Nem, de most inkább kimegyek és szívok egy kis friss levegőt.

– Ne kísérjelek el?

– Nem kell, drágám, te csak maradj itt. A vízesésnél leszek. Különben is nektek még van mit megbeszélni. – Azzal Hermione kiment a fogadóból. A többiek bár aggódtak érte, különösen Draco, de a megbeszélnivalók nem tűrtek halasztást. Draco, Leslie és Tristennek még gyakorolni a kell a védőkör meghúzását, aminek tökéletesnek kell lennie.

Ebben mindannyian egyet értettek és Leslie elindult, hogy megkeresse a könyvet, amiben a varázslat benne van. Elég sokáig tanácskoztak, és végül úgy döntöttek holnap este elhagyják a biztonságos rejtekhelyet. Már nem maradhattak itt, ebben biztosak voltak. Dracónak értesítenie kellett a kapcsolattartójukat. Eddig nem egészen így szólt a terv, de a tervek változhatnak.

***

Már alkonyodott. Hermione egy nagy sziklán ült és figyelte a víz felszínén úszó falevelet. Elmélázva hallgatta a megnyugtató csobogást. Nem gondolt a közelgő háborúra, hanem valami egészen mást, és nagyon boldog dologra. Ez egyszerre örömmel és rettegéssel töltötte el. Úgy érezte, hogy az élete egyszerre jóra is, de rosszra is fordult. Magában Merlinhez fohászkodott a jövőjükért. Hirtelen két meleg kezet érzett, amik befogták a szemét.
– Draco, tudom, hogy te vagy! – mondta nevetve és megsimogatta az erős férfikezeket.

– Honnan tudtad? – kérdezte tetetett meglepetéssel a férfi.

– Megérzés. Különben is újabban te koslatsz utánam mindenhova – nézett rá kacéran. – Nem ért túl nagy meglepetés.

– Jobban vagy már? – csókolta meg gyengéden kedvesét.

– Igen, már sokkal jobban, és már nagyon éhes is vagyok. Ideges vagyok mostanában. Az idillnek vége. Annyira élveztem eddig itt lenni…

– Sajnos nem hoztam magammal semmit sem. Gondolhattam volna rá, mivel az ebédet is kihagytad – szólt Draco és elvigyorodott. – Amúgy mit csinálsz itt?

– Semmi különöset, csak nézem a tájat – magyarázta elmélázva. – Gondolkodom és nem is figyeltem az időt.

– Csodálatos valóban. De nem annyira, hogy itt töltsd az egész napot. Meg fogsz fázni, már csípős a szél ilyenkor.

– Igen az. Szívesen maradnék itt – mondta révedezve. – Talán nem is lenne rossz. London nekem túlságosan is zsúfolt néha.

– Holnap el kell mennünk – közölte Draco szomorúan. – Sajnálom, hogy csak ilyen rövid ideig élvezhetted.

– Ilyen hamar el kell mennünk? – kérdezte egy kicsit meglepetten. – Azt hittem még pár hétig eltart, mire fel tudunk készülni és elmenni innen.

– A csomagok már majd’ egy éve készen vannak – magyarázta a férfi. – Készenlétben vagyunk régóta. Szóval mindenképpen visszamentem volna Londonba.

– Jaj lett volna neked, ha egyszer csak megláttalak volna a Rend főhadiszállásán – viccelődött Hermione. – Lehet be is törtem volna az orrodat.

– Ez annyira nem vicces.

– De egy kicsit az. Furcsa arra gondolni, hogy a másik esetben mi történt volna. Talán akkor másképpen történt volna minden.

– Én nem merengek ilyesmiken. Annak örülök, hogy most együtt vagyunk és semmit más nem számít. – Összekulcsolták a kezüket és egy gyors csókot váltottak. Egy ideig csak egymás tekintetét vizsgálgatva figyelték a másikat.

– Ha vége lesz a háborúnak, jöjjünk vissza ide – törte meg a csendet Draco lágy baritonja. – Azt mondtad szereted a tájat, én pedig nem kívánkozok vissza Londonba. Néha persze jó lenne leugrani az Abszol útra…

– Nagyon jó ötlet – helyeselt a lány és elmosolyodott. – Itt olyan nyugodtnak érzem magam.
Draco leült a lány mellé és átölelte. Csukott szemmel hallgatták a madarak csicsergését és a víz megnyugtató csobogását. Hermione kinyitotta a szemét és szembefordult a még mindig csukott szemű kedvesével.

– Mondanom kell valamit – suttogta egy kicsit félősen.

– Ne mondj semmit! – állította meg Draco és kinyitotta a szemét.

– De ez… Fontos! – A férfi a mutatóujját Hermione ajkára helyezte és szürke szemeivel belenézett a barna szempárba.

– Most én fogok beszélni – közölte bársonyos hangon. Hátrasimította szőke haját, ami természetesen nem engedelmeskedett gazdájának, hanem lazán a homlokába lógott, ez még ellenállhatatlanabb külsőt kölcsönzött neki. Draco féltédre ereszkedett és csillogó szemekkel nézett fel a döbbent Hermionéra.

– Hermione.

– Igen.

– Ne szakíts félbe… kérlek – szólt rá a férfi egy kicsit idegesen. – Tehát Hermione… Tudom, hogy rövid ideje vagyunk még csak együtt, de tudnod kell én mindig is szerettelek és most is szeretlek. Már régóta, még mikor suliba jártunk…

– Muszáj addig visszamenni?

– Nem… Szóval a lényegre térek: El tudnál viselni egy ilyen fickót, aki még az illumina bokorba is belök téged? Velem tudnál maradni egész életedben? Leszel a feleségem? – Hermione csak mosolygott, nem is tudta hirtelen, hogy ébren van–e vagy álmodik. Draco olyan aranyos volt, ahogy ott térdelt előtte komoly arccal, és azok a szürke szemek…

– Sokat segítene, ha mondanál valamit. Kicsit kínosan érzem magam és egy marhának, aki egy csomó baromságot összehordott. De nem akarok nélküled élni tovább, egyszerűen gyötrelem volt az elmúlt öt év és az elmúlt két hónap volt életem eddig legboldogabb időszaka – szólt félve Draco. – Tudod nem muszáj most válaszolnod, én tudok várni, nem akarlak siettetni, csak nyugodtan gondold át a dolgokat és majd ha…

– Pofa be, Malfoy! – szólt Hermione. – Igen.

– Igen?

– Igen, leszek a feleséged – közölte még határozottabban a lány és Draco nyakába ugrott, helyesebben a földre döntötte a fiút, aki ezt sem bánta, mert a kedvestől kapott válasz, és a csók mindenért kárpótolta. – Dehogy akarok várni, elég volt az az öt év.

– Szeretlek, drága! – mosolygott Draco, aki olyan boldog volt, mint még soha.

Boldogan mentek vissza a többiekhez, akik nagyon örültek az elhatározásnak, főleg Leslie volt oda az ötletért, mivel ő már az előzőleg is megmondta, hogy „ezek ketten” hamarosan összeházasodnak.

– Úgy örülök, hogy családtag leszel! – mondta a férfi Hermioénak, és nagyon szorosan megölelte. – Végre lesz egy normális is a családban, nem csak én.

– Javíthatatlan vagy, Leslie! – csóválta meg Jane lesajnálóan.

– Szerinted egyszerű volt vele élni az elmúlt huszonnégy évben? – tette fel a költői kérdést Tristen. Jane csak nevetett a férfi megjegyzésén.

Egész éjjel az eljegyzést ünnepelték. Hermione és Draco a fellegekben érezték magukat, mintha egy hatalmas boldogságbuborékban lennének.

***

Másnap Dracót a madarak csicsergése ébresztette. Nyújtózkodott egyet, majd körülnézett. Hermione már nem volt az ágyban, ami elég különös volt, mert Draco mindig előbb kelt fel, mint ő. Szeméből rögtön elillant az álom legkisebb szikrája is, amikor keresztülfutott a fején néhány kósza gondolat. Gyorsan felvette a ruháját és elindult, hogy megkeresse párját. Mikor elhaladt a konyha mellett, fojtott hangú beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülét. Bent a helyiségben három nő tanácskozott éppen.

– Megnéztem – mondta Jane határozottan. – Ez a bájital is kimutatta azt, amit már eddig is sejtettél. De ez nem olyan megbízható, szóval nem lehetünk benne teljesen biztosak, főleg ha ilyen korai. Majd keresnem kell egy másik receptet.

– Ez pedig mindent megmagyarázna. Loreen szerint is ez lehet az oka… – Shannon hallgatózott egy ideig, aztán egy tőrt vett ki az övéből, majd az ajtó felé dobta. A másik két hölgyemény elképedve állt a jelenség előtt és megrökönyödve nézetek az ajtó felé. Shannon összevonta a szemöldökét és borostyán sárga szemei megvillantak.

– Draco Malfoy, ugye jól hallasz mindent? – Kintről szitkozódás hangzott fel.

– Normális vagy, Shannon? – Draco mérgesen nyitott be a konyhába. Az ajtón teljesen átment a tőr, pedig azt nagyon kemény és tömör fából készítették. – Ti lányok mindig az orromat akarjátok levágni, vagy csak szórakoztok velem?

– Nem bírom azokat, akik kihallgatják mások beszélgetését – morgott a félvámpír lány dühösen. – Sajnálom, ez amolyan önkéntelen reflex volt. Egyébként mit keresel a konyha közelében, amikor még soha nem tetted be ide a lábad soha sem?

– Csak sajnálni tudlak, Shannon. Annyira gyanakvó vagy ma reggel. Nem hallgatóztam, csak a menyasszonyomat akart megkeresni. És nini, meglett.

– Én pedig téged sajnállak, amiért olyanba ütöd bele az orrodat, amibe nem kellene – mosolyodott el Shannon, ami nála cseppet sem jelentett jót. Éles vámpírfogait megvillantva cseppet sem tűnt könnyű ellenfélnek. Draco nagyon jól tudta, hogy nem is az. Keményen harcolt, amikor a varázserejét használta, de amikor testi erejét bevetett még inkább elsöprő volt.

– Én nem hallgatóztam – morogta Draco mérgesen. – Egyébként, miről folyik a szó?

– Női dolgokról, de a többi nem a te dolgod – szólt Jane, mielőtt Shannon még egy tőrrel ösztönzi Dracót a távozásra.

– Akkor én most inkább elmegyek. – A férfi nem igazán értett a női dolgokhoz és jobbnak látta olajra lépni mielőtt még olyasmit tud meg, amit egyáltalán nem szeretett volna.

– Jól teszed! – Draco becsapta az ajtót, és hangos léptekkel végigcsörtetett a folyosón, majd bement a saját rezidenciájába, és ennek az ajtaját sem kímélte. Mindezt azért, hogy Shannonban semmi kétséget se hagyjon.
A nő bólintott, hogy elmúlt a veszély. Közben a három szövetséges tovább beszélgetett.

– Mikor szólsz neki? – kérdezte Jane.

– Hamarosan, semmi sem biztos és…

– Inkább hamar, lehetőleg minél előbb – mondta Shannon. – Így nem harcolhatsz!

– De Moira is…

– Ő egy kicsit más, de van már tervünk, hogyan oldjuk meg a dolgot. De téged is menteni… Én nem fogom engedni, hogy harcolj! – jelentette ki Jane határozottan.

– Pontosan. Én sem fogom engedni – helyeselt Shannon. – Jó, menjünk készülni. Még fel kell ébreszteni a többieket is.

A másik kettő csak bólintott, majd mindannyian elhagyták a tanácskozás helyszínét. Hermione vívódva indult el Dracóval közös szobájuk felé.

Draco a nap hátralevő részét idegeskedéssel töltötte. Nem tudta kiszedni kedveséből, miről is beszélgettek a konyhában. Minden vallatásra tett kísérlete meghiúsult és ettől még idegesebb és Hermione szerint még bolondabb lett.

– Miért kell neked mindig titkolóznod? – fakadt ki Draco türelmét vesztve.

– Te meg miért kíváncsiskodsz mindig? Még nem akarom veled ezt megbeszélni, később sort kerítünk rá. Mi lenne, ha folytatnád a csomagolást?

– Abban reménykedtem, hogy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Szeretném, ha nem kellene titkolóznunk egymás előtt.

– Ügyes próbálkozás, Malfoy! – mondta nyugodtan Hermione. – Pszichológiai hadviselés roppantul mesterein megy neked.

– Jaj, drágám, ne kínozz már! – kérlelte Draco és szenvedő arcot vágott. – Én nem tudok segíteni, hogy biztos legyél benne?

– Kérhetek tőled még egy kis időt? – sóhajtott a boszorkány. – Csak egy pár napot.

– Amennyit csak akarsz – simította végig a kedves arcot. – Nyugtass meg, hogy nincs semmi baj!

– Minden a legnagyobb rendben.

– Aggódom érted – ölelte magához és szorosan a hajába fúrta az arcát. – Nem élném túl, ha még egyszer elvesztenélek.

***

Már besötétedett, amikor a csapat már indulásra készen állt a Repülő Sárkány előtt. Az eget jótékony sötét fellegek borították. Tíz seprű feküdt egymás mellett a tornácon. Repülve kellett elmenniük az utat, hiszen Moira miatt kockázatos lett volna bármilyen más utazási formát választani. Így is rakat bűbájjal védték, hogy kizárják a legkisebb kockázatot is. Az idő tökéletes volt, hogy észrevétlenek maradjanak.

– Vigyázzatok magatokra! – mondta Loreen aggódva. – Nem szeretném, ha felesleges kockázatot vállalnátok és bajotok esne.

– Persze, mama! Amint megérkezünk, majd küldök egy baglyot – biztosította Leslie és megölelte anyját. – Te is vigyázz magadra! Nem szeretlek itt egyedül hagyni.

– Ajánlom is, hogy küldj baglyot! Miattam ne aggodalmaskodj meg tudom védeni magam és itt biztonságban vagyok.

– Vigyázz nagyon magadra, mama!

– Te vigyázz magadra, kisfiam! Neked van most nagyon veszélyes küldetésed, nem nekem – nevetett Loreen.

– Miért nem jössz te velünk? – kérdezte Hermione. – Annyira hiányozni fogsz nekünk.

– Még nem mehetek, de hamarosan újra találkozunk.

– Vigyázz magadra, anya! – mondta Tristen is és egy puszit nyomott anyja homlokára, aki elmosolyodva ölelte át.

– Ti is nagyon! Nemsokára ott leszek veletek.

– Srácok, akkor induljunk! – adta ki a parancsot Jane. – Szia, Loreen!

– Szervusztok, drágáim! Nagyon vigyázzatok magatokra! – Draco oda ment Loreenhoz, és átölelte.

– Hamarosan látjuk egymást! – mondta Draco. – Ne aggódj, vigyázni fogok a fiúkra!

– Köszönöm, drágám! – Miután elbúcsúztak Loreentől, felültek a seprűkre és felemelkedtek. Loreen még sokáig nézete a távolodókat, egy mosoly jelent meg az arcán és így szólt:

– Kirepültek a Sárkányok. – Mikor már nem látta az elszánt kis csapatot, elindult befelé a fogadóba.

Count of comments: 0