Évekkel később
2. fejezet
Utazás Roxfortba


A luxusautó meglepő gyorsasággal száguldott végig az úton, mintha nem is kellene érintenie a talajt. Furmányosan, meglepő ügyességgel kerülte ki az őt akadályozó járműveket, és valamiféle különös oknál fogva mindig a leghosszabb sor elejére furakodott, aztán egy másik alkalommal zöldre váltott előtte a közlekedési lámpa, s szabad utat engedett neki. Már-már boszorkányos ügyességgel haladt a célja felé, ami nem volt más, mint a King’s Cross pályaudvar. Több volt ez puszta szerencsénél… Az évnek ebben az időszakaszában sokan igyekeztek a pályaudvar felé. Az iskolakezdés első, fájó pillanata elérkezett, de a nyári meleg még nem akart csitulni, s ezzel még fájóbbá tette a búcsúzást.


A fekete, fényesre polírozott autó, mindegyik ablakát betekintés gátló bűbáj fedte a kíváncsi szemek elő. És okos módon egy egyszerű ember számára – akiben a varázslat legcsekélyebb jele sem mutatkozott – a jármű belsejét teljesen üresnek látta, s gyorsan eszébe jutott valami nagyon sürgős. (Különben is, kinek van ideje mostanság?) Szemfényvesztés – mondhatjuk joggal, valójában azonban a legújabb, kíváncsi mugli ellenes varázslat okozta ezt a hatást, mely garantáltan megért minden egyes galleont, amit gazdag tulajdonosa fizetett érte, és ráadásul ingyen járt hozzá a légkondicionáló bűbáj (jobb, mint a hűtőfűtő – hirdette a feltaláló). A száguldó csoda mindenegyes alkatrészéről áradt a fényűzés és az elegancia. Ha valakinek kétsége támadt volna a tulajdonos arisztokrata hovatartozását illetően, az megnézhette az autó oldalát díszítő szolid Malfoy családi címert: egy hatalmas, cirkalmas M betűt.


Lucius Malfoy nem tagadta meg ősei elveit, melyeket már első lélegzetvételkor magába szívott. Egy arisztokrata családban és ennyire érzék gazdag környezetben élni, sokszor megterhelő volt ugyan, de járt némi előnnyel. A rang, hatalom és a vagyon – csupán ez tűnt számára fontosnak, ellenben azért tegyük hozzá a Voldemort mellett szerzett hatalmat sem vetette meg. Lelke mélyén azért sokkal több volt, mint amit a puszta látszat láttatni engedett, de a kemény évek és Voldemort sok mindenre megtanította. S tudta, hogy darabokra törne a kép a családjáról, ha hagyna veszni mindent.


Arcát megannyi ránc keretezte, haja az ezüst egy halvány árnyalatáig fakult, lelke fásultan követelte a változást, s frissen szerzett sérüléseitől sajgó tagjai kegyetlenül fájtak, de ezekről mélyen hallgatott. Ennek enyhítésére leginkább sétapálcáját markolta. A Nagyúr gondoskodott róla, hogy a megfelelő büntetést kapja. Lehetőleg olyat, amit időbe telik kikúrálni. De Lucius ennek ellenére tudta, helyesen cselekedett. Ez utóbbi kellett ahhoz, hogy időt nyerjen fiának, akit még nem üdvözölhettek halálfalók között. A sebesülései azonban borzalmasak voltak. Leginkább a mozdulatlan testhelyzet kellett ahhoz, hogy ne érezze az égő fájdalmat mely átjárta a testét, aztán tompán összpontosult minden egyes testrészében.


Még erősebben markolta meg a kígyófejes sétapálcát, amikor eszébe jutottak a Nagyúr szavai. Nem kellenek egy fiúnak a RAVASZ-ok, ha célja dicső lesz és kiemeli majd a halálfalók közül. Azonban Lucius vállalta a kínzást a család elveiért, s még egy, gondtalan évet vásárolt Roxfort falai között. Erről azonban csak Narcissa tudott, és ennek így is kellett maradnia. Az odaadó feleség egész éjjel könnyek közt ápolta őt és majd megszakadt a szíve, amikor családja széthullására gondolt. Remegő szájjal biztatta férjét, hogy tartson ki, s kitartóan adagolta a főzetet, amitől ő, Lucius erőre kapott. A varázsló egy pillanatra lehunyta a szemét és vett egy mély levegőt. Szerette Dracót, mindennél jobban és megvédte attól, amitől lehetett.

A jóslat látszólag alaptalannak bizonyult, mivel fia egyszer sem lépett fel ellene és a Sötét Nagyurat sem tagadta meg. Persze megvoltak a kis harcaik. Lucius nem titkolt büszkeséggel nézett rá és folyamatosan tanította, felkészítette a szerepére. Merlinre, ez a fiú kívülről tudta az összes sötét varázsigét, amit családjuk évszázadok óta összegyűjtött és még ennél is többet. Erős volt, okos, makacs, dacos és elszánt, mint egy igazi Malfoy. Ámbár aggasztották Draco állandó, forrófejű cselekedetei, amit persze fiatal korának tulajdonított. Na meg az őrült Black vérnek, amit soha nem hangoztatott felesége előtt.

Egy dologban a házaspár mind egyetértett: A fiuk számára kijelölt, megfelelő tanulási idő és biztonság, volt a legfontosabb. Lucius ezen felül még hajtották saját elképzelései, amiért minden kínzást és fájdalmat megértek. Voldemort hívei között lesz a helye – döntötte el magában, száműzve minden felmerülő kétséget. Luciusnak úgy tűnt minden rendben és némileg elégedett volt a helyzettel.

Bár fogalma sem volt milyen gondolatokkal van tele Draco Malfoy feje. Még egy képzett legilimentor sem rakott volna rendet abban a káoszban, mellyel az ifjú Malfoynak nap, mint nap meg kellett küzdenie. Lucius vett egy mély levegőt és igyekezett nem mozogni, így egy pillanatig megfeledkezhetett a fájdalomtól. Viszont fia nem hagyta, hogy nyugodtan teljen ez az utazás

– Nem értem, miért ezzel a tragaccsal jöttünk – szólalt meg ekkor a mellette ülő Draco, s kizökkentette apját a merengésből. Kamaszok – gondolta Lucius és alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Minden galleont megért, hogy nem kellett ma hoppanálnia, sem a következő egy hónapban.

– Miért zavar? A Minisztérium is ilyen autókat használ. Bár a miénk sokkal jobb – jegyezte meg Lucius, mintha csak presztízskérdés lenne az utazásuk mikéntje. Narcissának hála, legalább annyi ereje volt, hogy megtegye, amihez Draco minden egyes iskolai évének kezdetén ragaszkodott.

– Mert megszereztem azt az átkozott hoppanálási jogosítványt és nem tudtam sehol sem gyakorolni. Azt gondoltam, legalább most megtehetem, de ez nem jött össze – jegyezte meg durcásan a fiú. – Roxfortban pedig nem lehet. Teljesen felesleges volt elmennem a tanfolyamra…

– Remélem, túléled ezt a megrázkódtatást, fiam. Anyád rengeteg monogramos zsebkendőt csomagolt neked, ha mégis hisztiznél. Különben sem a te apanázsod bánja azt a kurzust. – Lucius már rá sem szólt a fegyelmezetlensége miatt, hamarosan úgyis sokkal több tiszteletet kell megtanulnia Voldemort seregében az életben maradáshoz. Fájt a feje, sajogtak a tagjai, nem volt kedve egy taknyossal perlekedni. Narcissával való igaz, elkényeztették a fiút, de ezt majd orvosolják… A Nagyúr mestere a vadhajtások nyesegetésének, s nem riadt vissza a főbenjáró átkok gyakorlati alkalmazásától sem. Lucius soha nem volt ilyen kegyetlen fiával, felesége biztosan szembeszállt volna vele. Nem volt szíve varázslattal rendre utasítani Dracót minden egyes alkalommal, noha olykor csak egyetlen hajszál választotta el tőle.

Draco összepréselte ajkait és igyekezett magába fojtani a további keresetlen szavakat, amiket apjának szánt. Igazából nem ezért volt ideges, de ezt nem tudhatta meg Lucius. Szülei nem kerteltek, mielőtt útnak indították Roxfortba, hogy mi fog várni rá, ha végez az iskolában. Folyamatos feszültség lett úrrá rajta a nyár utolsó heteiben, amit leginkább fölényes, arisztokrata gőgnek álcázott.

Malfoyok mesteri voltak mindig is az álarcok gyártásának, így neki sem esett ez nehezére. Mégis mit várnak el tőle? Istentelenül sok tudást halmozott fel, szinte ezer féle módon képes lett volna megtámadni valakit. Mire jó ez? – tépelődött rezzenéstelen, unott arccal.

– Remélem, nem akarsz kijönni a vonathoz – törte meg a hirtelen beálló csendet Draco még mindig mogorva hangja. Nem bírta volna tovább elviselni apja társaságát és erre elég nyomós érvei voltak.

– Már nem vagy gyerek, Draco – kezdte az apja kimérten, holott fájt neki a visszautasítást –, csak elhoztalak, és indulok egyből a megbeszélésre.

– Rendben – nyugtázta a fiú megkönnyebbülten. Semmi szüksége nem volt arra, hogy a barátai meglássák apucival, mert egyből nevetség tárgyává válik. Alig várta, hogy újra Roxfortban legyen, ahol reményei szerint megszabadul a rossz érzésektől és végre racionálisan tud gondolkodni. Csend állt be ismét a beszélgetésbe, így Dracónak volt ideje az elsuhanó épületeket figyelni. Sosem mondta, de mindig elnyűgözték az impozáns épületek, még akkor is, ha muglik keze munkáját dicsérték. Ez is egy olyan dolog volt, amit inkább elhallgatott mások előtt. Nehéz sóhajt hallatott, de nem érdekelte, hogy ezt apja is hallja.


Azon töprengett, vajon hogyan szállt el ilyen gyorsan az utolsó nyár? Hiszen mintha csak pár napja lett volna vége az előző évnek. Egyik pillanatban még vihorászó sellőlányokat nézegetett a tengerben, most meg ismét egy vonat utazásnyira volt az iskolától. De nem ez foglalkoztatta leginkább, hanem, hogy nemsokára kilép majd a nagybetűs életbe. Amíg csak egy messzi ideának tűnt az egész, addig könnyebb volt hinni benne és elfogadni, hogy a sorsa előre elrendezett.


Éveken keresztül élt az eszmék szerint, hiszen a barátai is pontosan ilyen nevelést kaptak, természetes volt, hogy ő is így érez, így cselekszik. Viszont most, hogy Voldemort újra visszaért az életbe a dolgok bonyolultabbá váltak. Éjjelente buzgón olvasott, kereste az információkat, kihallgatta a szüleit. Már nem tűnt olyan vonzónak az elképzelt, dicső jövőkép. A félelem volt a legjobb szó arra, amit érzett. Elkezdett figyelni a jelekre, az apró elejtett mondatokra és lassacskán összeállt a kép.


Ő ugyan játszotta tovább a kényes, elkényeztetett fiú szerepét, de amikor a minap meglátta a fájdalomtól összegörnyedt apját, valami határozottan megmozdult benne. Véletlenül tudott arról a kínzásról, amit apja kapott. Csak pár percig kellett hallgatóznia szülei lakosztálya előtt. Elhaló hangon beszélő Lucius, a véres kötések, és az a temérdek bájital, főzet, gyógykenőcs. Anyja sírása és apja szenvedése folyamatosan előbukkanó emlékkép volt, ekkor erős kétségei merültek fel a halálfaló léttel. A vérrel megvásárolt utolsó évére másképp tekintett. A jövő olyan kilátástalan lett, mint egy homályos falú üvegpohár. Szenvedés, kínzás, gyötrelem – ezeket nyújtották felé egy képzeletbeli tálcán, s édes hangon még hatalmat, megbecsülést ígértek mellé. Mennyire kellett naivnak lennie, hogy ezt elhiggye?

– Megérkeztünk – szólalt meg az apja és megtörte Draco elmélkedését. Egy pillanatra a fiú összerezzent, de aztán zavarát elrejtve megköszörülte a torkát.

– Minden jót, apa! Karácsonykor találkozunk. – Lucius beleegyezően bólintott, majd hagyta, hogy fia kiszálljon az autóból, azzal a tudattal hajtott el a pályaudvarról, hogy jó munkát végzett és elültette a fontos eszméket, amiktől Draco jó halálfalóvá válik majd. Büszke volt magára, s megkönnyebbülten azt gondolta a jóslat mégis tévedett.

Az őszi szél összeborzolta a frissen vágott tejfölszőke hajat, s végigsimította az arisztokratikus vonásokat, amik most megkeményedtek. Draco a csomagjaival együtt a King’s Cross pályaudvar előtt állva még fél szemmel nézte a távolodó járművet benne apjával. Mintha most látnám utoljára – gondolta keserűen, de aztán elhessegette a gondolatokat magától, aztán elindult a kilenc és háromnegyedik vágány felé.

A szél faleveleket sodort végig a kilenc és háromnegyedik vágány peronján. Mint, ahogy mindig szeptember elsején, diákok hada lepte el ezt a helyt, hogy elinduljon Roxfortba. Zsibongó, a nyár emlékeit még frissen hordozó tömeg színes forgatagként töltötte meg a peront. Macskanyávogás, baglyok huhogása, öblös békabrekegés, nevetés és önfeledt beszélgetések zaja hallatszott. A fiatalság, jókedv és a gondoltan örömtől valósággal pezsgett a levegő. Egy új tanév kezdődött mindenki számára, tele új kalandokkal, reményekkel és természetesen sok tanulással.

A peronra egy gesztenyebarna hajú boszorkány érkezett. Sem ő, sem az ifjú Malfoy nem vették észre egymást, sőt pillanatra megálltak a másik mellett, de más felé indultak tovább. A lány megigazította ruháját, s átfurakodta magát a tömegen a nehéz utazóládáját maga előtt tolva. Hosszú, göndör hajával pajkosan játszott az őszi szél. Elmélázva figyelte a többi iskolatársát – elmosolyodott, még élénken élt az emlékezetében az élmény, amikor először utazott Roxfortba. Milyen izgatott is volt akkor, és milyen gyorsan elszállt az idő… Temérdek kalandban, nehézségben, veszélyben volt része ezekben az években is. A barátai, Harry és Ron, mindig gondoskodtak róla, hogy minden egyes évük emlékezetes legyen. Sóhajtott egy hatalmasat, és szíve nehézzé vált.


És eljött, igen, ő most utoljára utazik szeretett iskolájába, aztán végleg elhagyja azt. Hiába, egy hetedéves sem maradhat örökké diák, hiszen ez az élet rendje. Bár tudta, nehéz szívvel fogja átvenni bizonyítványát, mégis örömmel töltötte el az összes kellemes emlék, amit az évek során a jó öreg Roxfortban szerzett. Elmosolyodott, majd gyorsan más felé terelte gondolatait. A tudás volt az egyetlen olyan dolog – a varázserején kívül –, amit senki sem vehetett el tőle. Idén is rengeteg könyvtárban töltött órát ütemezett be. Csámpás hatalmasat ásított, mintha meg lenne a véleménye gazdája szenvedélyéről, a vörös szőrű macska, álmosan pihent a kosárban, amibe akarata ellenére betessékelték. A ravasz állat, már készen volt a szökési tervvel is, s csak az alkalmas pillanatot várta.


Hermione az órájára nézett, aztán fürkésző tekintettel pásztázta ismét a környéket, barátait keresve, de még színüket sem látta sehol. A pontosság egyik fiúnak sem tartozott az erényei közé… Át kellett verekednie magát a zsibongó tömegen.

– Nézd már, Granger! – hallotta Pansy Parkinson összetéveszthetetlen hangját. – Csak nem eltalált egy gubancbontó bűbáj?

– Miből gondolod? – rázta meg a fejét.

– Vagy valamilyen mugli gereblye lehetett – nevette el magát a rókaképű mardekáros. – De az is lehet, hogy pót haj.

– Szép a haja – jegyezte meg Milicent révetegen, s elmélyülten figyelte Crakot, amint nem is olyan messze szétlapít egy könyvet az öklével.

– Édes Merlin! Gyerünk inkább és keressük meg Blaiset.

– Tényleg szép a haja.

– Jajj fogd már be! – zsörtölődött a lány.

Hermione Granger csak a fejét rázta. Megállapította, hogy semmi sem változott egy nyár alatt. Folytatta az útját. A vonathoz érve ismét tanácstalanul tekintett körbe, végül úgy döntött nem érdemes tovább várnia, hisz a Roxfort Expressz perceken belül indulni fog. Vágott egy durcás fintort. Előre megbeszélték, hogy találkozni fognak és együtt indulnak el. Úgy látszik nem úgy alakultak a dolgok, ahogy gondolta. Mit lehet tenni? – vonta meg a vállát tanácstalanul. Felszállt a vonatra, illetve csak szállt volna. Felemelte a ládát, ami hirtelen igencsak súlyossá vált.

– Mi a fene? – szólalt meg tanácstalanul. Megrángatta, semmi, újra megrángatta, semmi. Súlyossá varázsolták a ládáját, ami egyébként így is nehéz volt. Kuncogást hallott a háta mögül, de amikor megfordult nem látott senkit. Hiába volt nagykorú, a pálcáját a ládájába rejtve hordta, hiszen mugliként utazott ide, még mindig nem volt rajta talár. Mégis tennie kellett valamit, a zárhoz nyúlt, amikor az bezáródott egy kattanással. Újabb nevetés.

– Csak nem beragadt a lakat, Granger prefektus? – szólalt meg az egyik fekete hajú, miközben szőke hajú társával együtt felnevettek.

– Nagyon vicces! – Ekkor már két hatodéves mardekáros hasukat fogva a nevetéstől iszkoltak fel a vonatra. – Ezt még megbánjátok!

Megfogta a macskakosarat és feltette a vonatra, Csámpás pedig elégedetten mászott ki a kosárból és már ott sem volt. Ebből Hermione semmit sem vett észre, minden idegszálát lekötötte a láda probléma. Eszébe jutottak Rémszem Mordon szavai, a lankadatlan éberségről, ami most végképp felmérgesítette. Neki kellett volna a legjobban tudnia, hogy a gonosz soha nem alszik. Ugyan a Tudodki feltámadása óta nem hallatott magáról, hanem csendben kivárt, míg összegyűjtötte a seregét, ám ez nem volt ok arra, hogy Hermione vagy bárki a varázsvilágból megnyugodjon és meggondolatlanul cselekedjen.

A boszorkány magában dohogott. Vészterhes idők voltak ezek, még ha tagadták is, de sokan suttogtak eltűnésekről és rejtélyes varázslatokról. Hermione pedig valójában tudta, hogy a halálfalók alattomban mozgolódni kezdtek. A nyár alatt, amelyet szüleivel töltött, azonban kizökkentette ebből a világból. Talán ezért is volt ennyire figyelmetlen. Ron erre biztosan mondana valami nagyon vicceset, amivel kicsit jobbkedvre derítené vagy felmérgesítené. Harry pedig már régen megoldotta volna a problémát. Aztán minkét fiú kioktatná…


Hermione tehetetlenül állt, akár egy elsős gólya, pedig már koránt sem hasonlított ahhoz a kislányhoz, aki először lépett be a varázslók és boszorkányok világába. Végiggondolta a lehetséges variációkat. Tanakodása közben valaki, a háta mögül megszólította:

– Mi az, Tündérem, nem boldogulsz? – Hermione Granger számára ez a hang egyáltalán nem volt ismeretlen, egyébiránt csak a szóhasználat lepte meg egy kicsit, és a mézesmázos hangnemtől végig futott a hátán a hideg, némileg még hányingere is támadt. Micsoda ripacs!

Tulajdonképpen, amikor segítségért fohászkodott, nem egészen rá gondolt. Persze a fiú, maholnap férfi, megfelelt volna a követelményrendszerének: értett a mágiához és duzzadt az életerőtől, ellenben akadtak icipici problémák kettőjük között: konkrétan utálták, vagyis inkább gyűlölték. Igazából Hermionénak eszébe sem jutott ez a srác egész nyáron, most pedig egy perc elteltével ugyanúgy a háta közepére sem kívánta. Düh és epe fojtogatta a torkát.

Lassan megfordult és szembenézett az ellenséggel, bár a fiú látványa cseppet se volt olyan, mint amilyen az elmúlt hat évben bármikor; a szeme ma teljesen más volt. A boszorkány összehúzott szemöldökkel futatta végig a tekintetét a fehér, hanyagul begombolt ingű fiún. Mintha Draco Malfoy nem lenne a régi, legalább is ilyen sejtések merültek fel benne, amit gyorsan el is hessegetett.

Draco Malfoy arca egy aprócska meglepetést tükrözött, mivel álmában sem gondolta volna, hogy azt a lányt hívja tündéremnek, akit a legjobban utál és megvet. Hát nem csoda eredménye ez a tévedés? Hiszen végre valahára Granger is megtalálta a fésűt vagy egy szakképzett kertészt vett fel, aki hadat üzenet a tavaly még igencsak rakoncátlan hajzuhatagnak, ezt követték pattanásai és még ki tudja milyen szörnyűségeknek, amiktől undorodott. Fél szemét mindig Potter barátain tartotta, így évek óta mindegyiküket állandóan megfigyelte. Mégis Granger mindig más volt… Arcát most halvány pír festette, amitől megjelenése bájosnak hatott. Bájos? Granger? Draco képzeletben jól felpofozta magát, persze ezeket a gondolatokat azonnal száműzte valahova jó mélyre. Még valaki meghallhatja, ami képtelenség vagy megláthatja, ami valószínűbb és súlyosabb következményekkel járhat. Nem a cikizés érdekelte, hanem a rosszindulatú pletyka. Így egyből másképp festett a helyzet.

Ott álltak egymással farkasszemet nézve és fújtak egymásra. Nem is kellett sokáig rejtegetnie ellenszenvét egyiküknek sem, mert Hermione, megelőzve Dracót, megszólalt:

– Kopj le, Malfoy, nélküled is elboldogulok! Nem kell, hogy meghiúsítsd a roxforti utamat – mondta bosszúsan a tűzről pattant boszorkány, s az angyali arc egyből mogorva lett. Valamiért ez zavarta Dracót, de nem esett ki a szokásos szerepből.

– Nagy tragédia lenne, ha itt maradnál – csipkelődött a mardekáros. – Mi lenne a könyvtárral, ha csak a hollóhátasok olvassák.

– Édes Merlin! Mégis mi a fene ütött belétek mardekárosokba?

– Akkor igyekezz, mert én is szeretnék végre felszállni! – gúnyolódott megvető hangon a fiú és tüntetőleg karba tette a kezét, majd intett neki, hogy siessen már. – Útban vagy.

Hermione ügyet sem vetve a rá, újra a ládája felé fordult, és újra megpróbálkozott a lehetetlen feladattal, de valahogy sehogy sem sikerült. Valamiféle csúnya átok ül a ládán, és mindez csak azért volt, hogy minél jobban lejárassa magát. Percek múlva a helyzet nagyon kínossá kezdett válni, néhányan a párocska felé néztek és elsuttogtak pár keresetlen szót a kihalt lovagiasságról. Ám valamiért mindenki elkerülte őket, a készülődő vihar kettőjük között iszonyatos feszültséggel és apró szikrákkal járt együtt.


Ez a nap azok közé tarozott, amikor nem lett volna érdemes felkelni – zsörtölődött magában Hermione, majd nagyot taszított a ládán. Valahol mélyen könyvek eldőlő hangja hallatszott, néhány tompa puffanással. Remélte, hogy a tintás üvegek épen maradtak és nem árasztottak el mindent. Ha ezt előbb tudta volna… De kár volt ilyesmikre fecsérelni a drága időt. Puszta kézzel is megfojthatta volna azt a két megátalkodott hatodévest. Nekiveselkedett ismételten a ládának. Ennyi idősen igazán tudhatná mennyire túlzásokba tud esni. Mértékletesség – ez volt az a szó, amit apja próbált megértetni vele, ami persze nem fért össze Hermione maximalista, pedáns mivoltával.


Dracót ellenben nem igazán érdekelte Hermione vívódása, az elején még élvezte a lány szenvedését, de aztán már rém unalmasnak találta. Már türelmetlenül toporgott, a torkát köszörülte, és a körmét babrálta, végül nagy nehezen megszólalt:

– Segítsek? – préselte ki a nehéz, ritkán használt szót. Hermione meglepődésében leejtette a ládát, ami nagy csattanással landolt az aszfalton. Úgy gondolta egy görénynek ez a szó biztosan hiányzik a szótárából. Viszont Draco bizton állíthatta, hogy ennek a rövid mondatnak tömény ecet íze van vagy méreg; egyre megy, így is felfordult tőle a gyomra.

– Furcsa ilyet hallani tőled… De azt kell, hogy mondjam, nem kell a segítséged – erősített meg álláspontját egy balul sikerült kísérlet után, aminek következtében a láda ismét a földön landolt.

– Finite Incantatem – mondta hanyagul, mire a ládát ülő átok megszűnt.

Nem sok választotta el Hermionét attól, hogy belerúgjon valamibe. Bár mondjuk több lehetőség közül is válaszhatott, de a legjobban Draco sípcsontja kecsegtetett a legjobban, szinte hívogatóan közel volt hozzá.

– Igyekezz, sárvérű! – adta tudtára gőgösen és sértődötten, mert cseppet sem tetszett neki az elutasítás, hiszen nem mindennap akar másokon segíteni, pláne nem Grangeren, akit kezdettől fogva nem szívlelt, vagyis pontosabban szívből utált.

– Fogd be, te aranyvérű görény! – Villogó szemekkel néztek egymásra, ugrásra készen. A gyűlölet és a megvetés ott szikrázott mindkettőjükben, bár ennek Draco volt leginkább a kiváltója. Malfoy a sárvér, az okoskodás, griffendéles émelyítő erények miatt neheztelt Hermionéra, a Granger boszorka ellenben a Malfoy fiú arisztokratikus felfuvalkodottságára, nagyképűsége, mardekáros rosszindulata és még ezernyi más ezzel kapcsolatos bosszantó ténnyel nem tudott megbarátkozni. Az idillt Seamus hangja törte meg:

– Szia, Hermione! Öhmm… Malfoy?! – A lány egy kicsit megenyhült tekintettel fordult Seamus felé, és mosolyogva köszönt neki, miközben kérdő Dracóra nézett.

– Szia! – mosolyodott rá a boszorkány, majd hozzátette: – Tudnál nekem segíteni? Már egy jó ideje szenvedek a csomagommal, egyedül, és sehogy sem tudom feltenni a vonatra.

– Persze – egyezett bele az ifjú varázsló mosolyogva, aztán már neki is látott a feladatnak. Elővette a pálcáját, lazán megpörgette a levegőben, kimondta a varázslatokat, s Hermione ládája pillanatok alatt a vonatra került.

– Köszönöm – jutalmazta egy elég hangos hálálkodással, hogy azt Malfoy is tisztán hallhassa. Egy mosoly és egy bizalmas érintés, amit Hermione csak baráti köszönetnyilvánításnak szánt, Seamust azonban az egekig emelte, hiszen titkon mindig is tetszett neki a lány, most azonban el volt ragadtatva tőle. Bárgyú vigyora azonban nem kerülte el Draco figyelmét, aki gonosz tervet eszelt ki, hogy megbüntesse Finigant.

– Semmiség, majd a suliban találkozunk – mosolygott felé Seamus és elindult a barátai irányába, hogy megossza velük az imént átélteket, aztán tovább álmodozzon a lány meghódításáról.

Hermione egy gőgös pillantást vetett Dracóra, elfordította a fejét, felszállt a vonatra és elfoglalta helyét a legközelebbi üres kupéban. Meg kellett volna keresnie a barátait, de még mindig dühös volt és nyugalomra vágyott. Mikor becsukta a kupé ajtaját legszívesebben mérgében felkiáltott volna, de inkább lehuppant az ülésre, és egy könyvet vett elő a válltáskájából. A kelta rúnákról szóló olvasmány egy ideig lekötötte a figyelmét, de gondolatai elkalandoztak, és már egyáltalán nem figyelt a könyvre. Lassan szemhéjai is elnehezültek, és átadta magát az édes álomnak, aminek már semmi köze sem volt a rúnákhoz.


Néhány óra nyugalmas álomból McGalagony dühös hangja ébresztette fel. El sem tudta képzelni mit keres a professzorasszony a vonaton, azt meg végképp nem, hogy mi a kénköves Merlin pálcájáért üvölt ennyire? Aztán eszébe jutott; az idén különös figyelmet szentelnek a tanulók védelmének a vonatot ért támadás miatt, amit pár hónapja egy halálfaló kísérelt meg. A Próféta szerint még mindig vizsgálták az ügyet; az auror parancsnokságon lázasan égett a munka emiatt és még sok más ügy miatt. Mindenesetre egy ideig ez édes semmittevésnek ezennel vége. Eszébe jutott a pálcája és elpirult a szégyentől, amilyen gyorsan csak lehetett előkereste a pálcát, igaz fel kellett törnie a ládáját… Azonban kiabálás egyre közelebbről hallatszott. Mégis mi a fene történhetett? – gondolta magában Hermione, de volt egy olyan sejtése, hogy ezt hamarosan akaratlanul is meg fogja tudni.

Felemelte a fejét, és mikor meglátta az ajtóban álló professzort és Malfoyt, lemondóan sóhajtott és visszahanyatlott az ülésre. Inkább nem akarta tudni mi történt, mivel nagyon is jól tudta, hogy ha Malfoy is benne van a dologban, akkor bármi történhetett. Hallgatta, hogy a professzorasszony, miként ordít Malfoyjal. Elmosolyodott – méghozzá gúnyosan. Közelebb húzódnia már nem kellett, mert már ott álltak a kupéja előtt. Rosszat sejtett.


– Felrobbantani a kupét? Hogy jutott ez eszébe, Malfoy? Én nem ezt várom el egy iskola elsőtől! Akkor miért nem ment inkább egyenest az Azkabanba? Megspórolt volna magának hat évnyi tanulást. Az eredményei mit sem érnek, ha nem viselkedik megfelelően. Példamutatás, Malfoy! Higgye el nekem sem öröm ezt elmondani a házvezető tanárának. – A professzor rikácsolása sértette Draco fülét és cseppet sem tartotta jogosnak. Az, hogy Seamus hatalmas rénszarvas aganccsal kénytelen tovább utazni Roxfortba, csak egy szerencsétlen balesetnek titulálta.

– De tanárnő, Finnigan… – kezdte Draco a magyarázatot, bár tudta, hogy feleslegesen erőlködik. Bajt akart keverni és ebből nem fog kimászni, igazából nem is érdekelte igazán a büntetés. Sokkal komolyabb dolgokkal volt elfoglalva.

– Nem érdekel! Ő is meg fogja kapni a büntetését, ne aggódjon… Értesíteni fogom Piton professzort is a történtekről, ne féljen! Mivel a tanév még nem kezdődött el, nem vonhatok le a házától pontokat. Nem mintha ez, önt érdekelné… De az út hátralevő részét itt fogja tölteni, ebben a kupéban, és nem mozdul innen egy tapodtat sem. Megértette?! – Draco, amikor benézett a kupéba, és meglátta az alvó Hermionét, szörnyülködve így szólt:

– Nem… ide nem ülök be! – Hangja sokkal hisztérikusabbnak hangzott, mint amilyennek szánta. Felnőttként kellett viselkednie, de ez valahogy nem igazán sikerült neki. – Nem kényszeríthet, hogy bemenjek ide.

– De még mennyire, hogy igen. Ne hisztizzen itt nekem, mint egy hat éves! Két választása van: vagy ide ül, vagy varázslat nélkül kitakarítja azt a kupét, amit tönkretettek Finnigannel. Mégis mit gondolt, mit fogok mondani erről Minisztériumnak? – Ja, igen, majdnem elfelejtette, hogy tönkretettek párbajozás közben egy kupét is, de ez bocsánatos bűn, mivel ő csak kitért egy átok elől.

McGalagony azonban ezt elfogathatatlannak minősítette és nem rejtette véka alá az érzéseit. Talán jobb lett volna, ha eltalálja az átok? A tanárnő ezt nem így gondolta, inkább üvöltött tovább: – Ha ez a kupé nem felel meg az elvárásainak, szívesen kitalálok magának valamiféle büntetést, amivel lekötheti a felesleges energiáit a tanév hátralevő részében. A gondnokunk nagyon örülne két segítő kéznek. Ráadásul nálam is akad egy gyökérkefe, ha rendbe akarja tenni azt, amit tönkretett. – A fiú lehetőségeket számításba véve, és úgy döntött, hogy a kisebbik rosszat választja. Mégis csak jobb elfoglaltság Grangert piszkálni, mint takarítani egy porig rombolt kupé belsejét vagy egy kvibli segédjeként majom epét vakarni a bájitaltan terem padlójáról. Beleegyezően bólintott, majd belépett az ajtón.

– Helyes – szólt a professzor. – Lux paries! – mormolta, majd kiment a kupéból. Draco hangosan becsapta az ajtót, majd leült az ülésre, és kényelmesen feltette lábait. Összpontosított és újabb büntetőmunkát kiáltó cselekedet fogalmazódott meg benne, közben összeráncolta a homlokát, mintha szuggerálná Hermionét, hogy keljen fel. Csend telepedett a szemközti ülésre, csupán a lány egyenletesnek tűnő szuszogása hallatszott.

Hermione valójában nem is aludt. A tettetés afféle hárítás volt a részéről. De Dracónak más tervei voltak, mint azt egy igazi mardekárostól megszokhattuk. Egy ideig még kitartóan szemlélte a lányt, aztán megelégelte a dolgot, és unottan kinézett az ablakon. A boszorka még mindig színlelt, ám az ölében lévő könyv, hirtelen csúszni kezdett. Hermione a könyv után nyúlt, majd észbe kapott és mozdulata félbe maradt. A szemközti ülésen terpeszkedő fiú természetesen, mindent észrevett, és cselekvésre szánta el magát. Szürke szemei megvillantak, majd gonoszul elmosolyodott. Csak erre várt – a boszorka valóban ébren volt és valószínűleg már rettentően zabos.

Talárja zsebéből egy sastollpennát vett elő, közelebb lopakodott, leguggolt, majd megcsiklandozta vele a lány orrát. Persze, ahogy sejtette boszorkány nem bírta sokáig türtőztetni magát. Óriási tüsszentés hangzott, és egy pillanat múlva Hermione már forrongott a dühtől.

– Mit keresel itt? – förmedt rá a diadalmasan vigyorgó szőkeségre.

– Az biztos, hogy nem téged, Granger – mondta ironikusan, és visszaült a helyére. – McGalagony parancsa volt, hogy ide üljek, de ezt nyílván hallottad. Nem lehet aludni, ha itt rikácsol melletted.

– Csodálatos! Nem is gondoltam, hogy a görények képesek ilyen következtetések levonására. Nagyon érdekes – utálkozott a lány. Már éppen nyúlt volna a könyvéért, de Draco gyorsabb volt nála.

– Add vissza, te görény! – riposztozott Hermione, s egyből felpattant az ülésről. A pimasz szürke tekintet egyszerűen feldühítette.

– Kérd szépen, sárvérű! – és magasan a feje fölé tartotta a könyvet, hogy a lány még véletlenül se érhesse el. – Na lám, nem nőttél nagyobbra a nyáron.

– Ne hívj többet sárvérűnek!

– Mert mi lesz? Rám küldöd a házimanó seregedet? – kérdezte tettetett félelemmel, s a hatás kedvéért ijedten nézett a griffendélesre. – Csak a fél mardekár röhög rajtad azért a marhaságért.

– Igen? Hát ebben az esetben ezt érdemled. – Azzal egy jól irányzott rúgással eltalálta a fiú sípcsontját, aki ösztönösen leengedte a kezeit, így a boszorka kivette a kezéből a könyvet, és még jól fejbe is kólintotta.

– Soha többet ne merj sárvérűnek hívni! – sziszegte izzó szemekkel és sietős léptekkel távozott. – Ha még egyszer megpróbálod, akkor kikaparom a szemedet.

– Ezt nagyon meg fogod bánni, Granger! – kiáltott Draco Hermione után és el akarta kapni, aztán megbüntetni. Pálca villant a kezében és feltápászkodott a padlóról, szürke szeme elsötétedett, mint a viharos, mélyszürke égbolt. Talán Hermione meg is bánta volna, ha nem következnek be a következő események:

Draco fájdalmát félretéve rohant volna a lány után, ha nem ütközött volna akadályba. Megfeledkezett ugyanis a bűbájról, ami nem engedte ki őt a kupéból. A védőbűbáj visszaröpítette a varázslót, aki hangos puffanással ért célt a falon, ahol egy újabb ütéssel gazdagodott. Hermione látta elterülni őt, de nem törődött vele, életében először nem akart önzetlenül cselekedni. Miért is tette volna? – vonta meg a vállát nemtörődöm módon.
Egy ideig nézte, ahogy a fiú mozdulatlanul fekszik a kupé padlóján, de úgy gondolta ez egyáltalán nem az ő problémája. Sárvérűnek nevezte, ami a varázslótársadalomban az egyik legnagyobb sértésnek számított. Némán megtagadott tőle minden segítséget.

Malfoy legyen csak boldog ott bent a varázslattal lezárt kupéban, ő oda többet vissza nem fog menni, még akkor sem, ha a ruháival és könyveivel együtt a ládája is odabent maradt. Inkább egy másik hely keresésére indult, sőt eszébe jutottak a barátai is, akiket még nem is látott. Minél messzebb akart lenni Malfoytól és sietősre vette a lépteit. Egyszer csak ismerős hangok ütötték meg a fülét, s egyből megnyugodott. Az egyik kupéból Harry nézett ki a folyósóra.

– Hermione, hol voltál eddig? – hallatszott a számon kérő, de kedves hang. – Már azon gondolkodtam, hogy útnak indítom Hedviget.

– Szia, Harry! Sziasztok! – mondta zihálva a lány, és gyorsan leült Luna mellé. A kupéban Harry, Ron, Luna és Ginny foglaltak helyet.

– Szia, Hermione!

– Csámpás? Te mit keresel itt? Áh, mindegy biztosan kiszabadult a kosárból. – A vörös cica elégedetten dorombolt Ginny Weasley ölében.

– Valami baj van? Már mindenhol kerestünk – kérdezte Ginny aggódva. Hermione egy pillanatra megütközve nézett rá, de igyekezetett minél szélesebb mosollyal válaszolni, nem volt kedve magyarázkodni, főleg nem Ginnynek. Jól tudta, ha ad egyetlen vékony szálnyi esélyt arra, hogy a lány megkapaszkodhasson, biztosan mindent kiszed belőle.

– Semmi, csak siettem – hangzott a tömör válasz. – Azt hittem már soha sem talállak meg benneteket. Milyen volt a nyár? – váltott teljesen más hangnemre.

Hermione arcán boldog mosoly tűnt fel, de belül még mindig lángolt benne a düh. Ám a fesztelen beszélgetés sem verte ki a fejéből a földön elterült Draco képét. Kicsi bűntudatot érzett, amiért nem szólt senkinek sem, inkább elfojtotta ezt az érzést, hiszen, ahogy a mondás tartja: csalánba nem üt a mennykő.

***

Dracót McGalagony ébresztette némi kényszerpihenő után, penge vékonyra húzódott ajka cseppet sem árulkodott arról, hogy maradéktalanul elégedett lenne a diákja viselkedésével. Persze ezen cseppet sem segített Draco arrogáns, lenéző pillantása sem. Annyi méreg volt ebben a fiúban, ami az egész Mardekár háznak elég lett volna. Minerva ragaszkodott hozzá, hogy helyrehozza az ifjú orrát, így még ez is késleltette a leszállást. Miután végzett, Draco legszívesebben eltűnt volna vagy legalább láthatatlanná vált volna, még mindig sajgott minden tagja az eséstől és kedve sem lett jobb.

Csatlakozott a hömpölygő tömeghez, majd leszállt a vonatról. Orrát egyből megcsapta a közeli fenyves tiszta, friss illata, így egy pillanatra meg is feledkezett a bosszúról, amit Granger ellen tervezett. Szerencsére ennyi idő elég is volt a sorsnak ahhoz, hogy ne keresztezzék egymás útját, legalábbis egyelőre. Azonban Draco mástól nem szabadult meg ilyen könnyedén. Akiket valójában elkerült volna, azok ott voltak személyesen és láthatóan vártak valamire, valakire.

– Mi a franc tartott ilyen sokáig? – méltatlankodott Blaise mérgesen egy csapat mardekáros társaságában. – Már mindenütt kerestünk, lemaradtál az eligazításról és még sorolhatnám.

– Milyen eligazításról? Miattam maradt el az idei prefektusgyűlés – húzta ki magát diadalmasan Draco. Ne akart harsányan felnevetni, mert még mindig fájt az arccsontja. Társa azonban megcsóválta a fejét és közelebb hajolt hozzá, Malfoy ezzel időben pedig hátra.

– Nem egészen erre gondoltam – húzta el a száját a feketehajú fiú, de Draco egyből értette, hogy pontosan mire gondol. Ellenben a hecc kedvéért inkább értetlennek tette magát. Egy gyerekes halálfaló gyűlés, amit barátja hívott össze a vonaton, kimerítette az idegein való táncolás fogalmát. Zabini nem éri meg az évvégét, ha nem hagyja abba ezt.

– Nem érdekelnek a nyári élményeid, Blaise – vágott vissza Draco, majd zsebre dugta a kezét és elindult a fiákerek felé. – Tényleg hidegen hagy. Persze… öhm… gratulálok.

– Tudod nagyon jól, hogy nem erre gondoltam. Nem lesz az idén sok olyan hely, ahol kíváncsisodó szemek, fülek nélkül beszélhetnénk – sziszegte fojtott hangon a fiú, majd egy elbűvölő mosolyt villantott néhány elsős gólyára, akik szemérmesen lehajtották a fejüket és futólépésben követték McGalagonyt. – Talán érdekel…

– Már mondtam neked: nem érdekel semmi sem. Élvezni akarom ezt az évet. Granger nagyon zabos rám az idén. Most pedig, ha megbocsátasz, találnom kell egy szabad fiákert. Semmi kedvem gyalog menni. – A varázslótanoncot kezdte még jobban idegesíteni barátja viselkedése, pedig lett volna miről beszélniük.

– Mutatni akarok neked valamit – ragadta meg Draco karját Blaise és berántotta az egyik fa mögé. A varázsló ennek cseppet sem örült, a pálca ott volt az inge ujjában, csak egy óvatlan mozdulat vagy egy heves dühkitörés egyből leterítette volna a Zabini fiút.

– Esküszöm, Merlinre, ha még egyszer rángatni mersz, addig foglak átkozni, míg le nem esik a legnemesebb szerved – sziszegte a lehető legdühösebben, majd megragadta társát a talárjánál fogva és eltaszította magától. Szerencsére egyikük sem esett el, azonban az erőviszonyok már világosak voltak. Crak és Monstro rögtön a szokott helyén termett. – Nem elég, hogy összebalhéztam néhány kedves sárvérűvel, még te is beállsz a sorba…

– Befognád egy percre!? – Blaise lehúzta az ingujját, levette a kötést és Draco szeme elkerekedett. A Sötét Jegy feketén és élesen rajzolódott ki a hófehér bőrön, mint egy valósággá vált eszménykép szimbóluma. – Ez csak egy ajándék.

– Nagyon szép, de mit akarsz ezzel? – Draco háta nem borzongott a félelemtől, és egyetlen érzés sem látszott az arcán. Hirtelen saját jövőjét látta ebben a pillanatban testet ölteni. A gyomra kavargott és undort érzett, mintha egy láthatatlan erő húzná el Blaise közeléből. Meg kellett válogatnia minden egyes szavát, ha Zabinihez beszél.

– Tudod te azt nagyon jól. – Az újdonsült halálfaló körbenézett, hogy figyelik-e, majd visszahúzta a kötést és elrejtette a jegyet. – Apám előbbre hozatta a beavatási szertartást, hamarosan feladatom is lesz. Egyelőre még várnom kell majd, de végre én is tag vagyok. Iszonyatosan fájt, de most már semmi bajom nincsen.

– Normális vagy? Miért árultad el egyáltalán nekem? Kockáztatni akarod az életedet? – csattant fel mérgesen, mintha Blaise merényletet készült volna elkövetni ellene. – Dumbledore, ha meglátja…

– Ne idegeskedj! Szerettem volna megmutatni, hogy valójában hányadán állunk. Tudom, hogy teljesen letört, hogy az apád nem…

– Neked ehhez aztán semmi közöd nincs – hangja nyugodt volt ugyan, de Blaise érezte, hogy jobban tette volna, ha inkább nem mondott volna hasonlókat. – Mondd, mit akarsz, aztán hagyj békén! Nem szeretném, ha kiderülne, hogy nem tartasz elég tökösnek a halálfalósághoz. Az apám döntése pedig nem tartozik senkire. Remélem, hogy elég világos voltam.

– Nem, erről szó sincs. Csak gondoltam jobb, ha tudsz róla. Az apád megtiltotta mindenkinek, hogy beszéljenek róla, de az én apám elmondta nekem. Gondoltam el kell neked mondanom, mégis a legjobb barátomról van szó. A Nagyúr boldogan fogad majd évvégén téged is. Ezért is mutattam meg neked a Jegyet. – Blaise dicsekedni akart, ez Draco számára nyilvánvaló tény volt. Szánalmas – gondolta keserűen, hiszen az előnye csupán egy múló állapot, hamarosan ő is beleolvad a halálfalók arctalan tömegébe. Most még inkább taszította a társasága, legszívesebben elment volna onnan, magára hagyva az öntelt fiút. Ehelyett az agya átvette az irányítást és szavakat adott a szájába.

– Remek, Blaise, remek. Megveregetném a válladat, de most nem vagyok abban a hangulatban. Sajnálom, haver.

– Azt hittem…

– Hogy irigykedni fogok? Ugyan, Blaise, miből gondoltad? Én is megkapom, ne aggódj, és akkor már mindegy lesz, hogy mennyit versenyeztünk Roxfortban. A Nagyúr előtt mindannyian egyenlők leszünk. – Persze mindketten ismerték a hierarchikus felépítését a szervezetnek, így Draco mondata csak egy elcsépelt közhelynek tetszett, mely soha sem válhat valóra. Malfoyék mindig is a legjobbak között voltak, a Zabini család pedig nem. Néha a halálfalók között is ilyen egyszerű a képlet. Blaisenek igyekeznie kellett, hogy kitörhessen.

– De addig is, kedves barátom, jobban teszed, ha teret engedsz nekem – húzta ki magát Blaise, most az egyszer ő akart az élre törni. Draco ebben a pillanatban jobban sajnálta, mint bárki mást ezen a világon. Blaise megkaphatja azt, amire annyira vágyik; most kiléphet Draco árnyékából és megváltozhat az élete. – Végül is én vagyok a hivatalos képviselet.

– Ahogy akarod, Blaise – nyugtázta végül egy bólintással, majd elindult az utolsó szabad fiákerek felé. Nem nézett vissza, nem akart többet mondani, csak csendesen félreállt. Blaise kihúzta magát és visszament Pansyért, aki még mindig a peronon várta.

– Nem kellett volna itt maradnod – közölte színtelen hangon. Hiába kapta meg Dracótól a beleegyezést, amit párbajjal kívánt kivívni, mégis csalódott volt, leginkább az elmaradt harctól.

– Nem fáradtság – mosolygott a barna hajú boszorkány. – Mit mondott?

– Semmit. Tudomásul vette és tovább ment. – Blaise maga is meglepődött, hogy mennyire csalódott a hangja, bár láthatóan Pansy ezt nem vette észre.

– Valami nincs vele rendben – húzta el a száját Pansy. – A családja a régi eljegyzési megállapodásunkat is felbontotta. Eddig sem örültem túlzottan neki, de nem egészen értem.

– Én sokkal inkább értem – mosolyodott el Blaise ravaszul. – Ez volt a Nagyúr ajándéka nekem, amiért előbb a sorba álltam, mint Malfoy.

A Zabini fiú birtoklóan ölelte át a derekát és magához szorította, Pansy szélesen elmosolyodott, majd megcsókolta Blaiset.

A lány mosolya nem volt teljesen őszinte, de bizakodott egy olyan jövőben, amit igazán megérdemel. Ha nem kell Malfoyéknak, akkor máshol fogja megtalálni az áhított szerepet. Draco barátságát sajnálta egyedül. Érezte a levegőben a változást és biztos volt benne, hogy hamarosan eltávolodnak egymástól.

Blaise ügyet sem vetett Draco szeszélyes viselkedésére, egyedül a saját sikere éltette. Most pedig megkapta az áhított nőt is, akire eddig mindig is vágyott. Persze ezt ekkor még nem közölte Pansyvel. A csókjuk még édesebb volt.

Count of comments: 0