20. fejezet
Lucius csapdába esve


Hajnaltájt érkezett meg a kis csapat London fölé. A jótékony sűrű felleg, ami elrejtette őket lassan kezdett felszakadozni, sietniük kellett. A ködös látóhatár megnehezítette a haladást, de nem tévesztette meg őket. Már elég fáradtak voltak a sok repüléstől, de az elszántságuk és Jane erősítőfőzetei ébren tartották őket. A boszorkány állandóan Moirát figyelte, aki a többiekkel ellenétben kimondottan élvezte az utazást, bár kezdtek rajta mutatkozni a fáradtság jelei. A pocakjában hordott gyermek nyugodtan tűrte az utazást, de leendő keresztanyját állandó aggodalommal sújtotta.


Jane előre félt a pillanattól, amikor világra kell segítenie a kicsit. Soha nem csinált még ilyesmit. Ez és a sok más gondolat végig ébren tartotta. Néha Hermione felé is pillantott, bár ő is a lehetőségekhez képest egészen jól bírta az utazást. Draco egyetlen egy pillanatra sem mozdult el tőle. Az egész környéket vastag ködfelhő lepte el, jól eltakarva a kis társaságot a kíváncsi szemek elől, és sajnos a haladásukat is megnehezítette, de egy ügyes bűbáj segítségével nyertek némi látóteret. A hideg szél fújt, amitől majdnem a seprűikre fagytak az utazók.

- Hova kell most mennünk? – kérdezte Moira egy ásítás közben, neki nem volt szabad erősítőfőzetet innia. Már nagyon álmosnak érezte magát, csak az tartotta ébren, hogy férje mindig mellette repült és néha- néha gyengéden megrázta a vállát és kedves szavakkal próbálta elterelni a figyelmét a jótékony alvástól.

- Dumbledore azt üzente, hogy a Foltozott Üst hátsó bejáratához kell mennünk, mert ott nem vesz minket senki sem észre – mondta Tristen –, és várni fog valaki minket.

- Mért nem megyünk, rögtön a Grimmauld térre? – kérdezte Hermione.

- Hová? – kérdezett vissza a társaság többi része. Hermione megismételte a kérdést, de a többiek még mindig nem tudták hol van az a hely. Tehát egyikük sem járt még ott. A titokgazda még nem fedte fel a pontos helyet.

- Nem érdekes – legyintett és eszébe jutott, hogy ők még nem járhattak ott. Nem sokkal később, lassan ereszkedni kezdett a tíz seprű, majd elegánsan landoltak a megbeszélt helyen, ahol egy fekete köpenyes illető várta őket. Magasságából és székes vállából ítélve férfi lehetett. Közelebb ment a társasághoz és levette a fejéről a csuklyát.

- Harry! – kiáltott Hermione boldogan és már szaladt is átölelni Harryt.

- Csss halkabban ’Mione! Még a végén valaki meghallja, és akkor nagy slamasztikában leszünk. Ugyan bűbájokkal álcáztam a helyet, de nem árt az óvatosság. Én is örülök neked! – mondta mosolyogva a férfi, majd megnézte a többieket, akik Hermionéval jöttek. – Jó reggelt! – köszönt illedelmesen, majd megakadt a szeme Dracón. – Malfoy, te mit keresel itt?

- Melyik? – kérdezték a többiek.

- Hogy, hogy melyik? Talán több is van talán? – Leslie ekkor levette a csuklyáját és megrázta szőke loboncát.

- Kettő és egy tiszteletbeli – tájékoztatta Hermione. – Hosszú történet és nem most fogom elmesélni neked.

- A Görényre gondoltam egyébiránt– csúszott ki a száján, de ő sem tudta megmondani mennyire volt ez véletlen vagy tudatos.

- Harry! – szólt rá Hermione erélyesen, és oldalba lökte a barátját.

- Látom, téged itt nagyon szeretnek – vágta hátba Dracót Leslie. – Görény? Van ennek valamilyen mélyebb tartalma.

- Az öklöm mélyen fog a gyomrodba találni, ha nem hallgatsz el – sziszegte a férfi mogorván.

- Oké – mondta Leslie, s jobbnak látta háttérbe vonulni.

- Én is örülök neked, Potter! – szólalt meg némi gúnnyal a hangjában Draco. – Csak segíteni jöttem, semmi több.

- Te? Segíteni? Ez most csak egy vicc?

- Mi lenne, ha nem lennének Dracóval kapcsolatban előítéleteid? Tényleg segíteni jött – helyeselt Hermione és Dracóra mosolygott. Harrynek egy kicsit új volt a helyzet, sőt nem is tudott még semmit sem az elmúlt két hónap eseményeiről.

- Igazán? – fortyant fel Harry. – Milyen bájos!

- Harry, hagyd abba, kérlek, nem ártott senkinek sem – védte továbbra is Hermione a férfit.

- Oh, csak nem megint a régi nóta? Azt hittem ezen már régen túl vagy. Mióta véded így?

- Mióta szeret és a menyasszonyom – szólalt meg Draco és ravasz vigyorral magához húzta Hermionét.

- Nincs árpilis elseje, Malfoy, szóval ne viccelődj ezzel! – szólította fel Harry. – Az a Hermione, akit én ismerek, előbb töri el az orrod, minthogy hozzád nyúljon.

- Miért hisz mindenkinek, hogy beverem az orrod? – kérdezte Hermione Dracóhoz fordulva, aki csak elvigyorodott.

- Tudom, hogy soha nem tennél ilyet – mondta kedvesen, majd megcirógatta az arcát. Harry egy pillanatra szólni akart, de nem jött ki egyetlen egy hang sem a torkán.

- Szóval most olyanok közé megyünk, akik Dracót utálják? – szűrte a fogai között Leslie.

- Nagyon úgy tűnik – szólalt meg Tristen.

- Ez iszonyatosan furcsa – vágott egy fintort Leslie. – Mintha egy másik univerzumba kerültem volna.

- Hermione hamarosan a feleségem lesz – ismételte meg a kijelentését Draco, most a kelleténél sokkal komolyabban. – Valami problémád van ezzel?

- Na, ne – hitetlenkedett fekete hajú férfi. – Hermione, igaz ez?

- Igen – mondta a boszorkány, de nem tudta elrejteni boldog mosolyát. – Draco és én hamarosan össze fogunk házasodni.

Harry hangja újra elment, de végül összeszedte magát és megszólalt:
- Sok volt ez nekem most így egyszerre. Majd később megbeszéljük. – Aztán egy gyors bemutatkozás következett. Harry mindenkit, még Lesliet is mosolyogva köszöntött.

Végül jelentőségteljesen fordított hátat Hermionénak és Dracónak, majd egy pergamendarabot szedett elő a zsebéből. – Olvassátok el ezt a címet és jegyezzétek meg! Innen zsupszkulccsal megyünk tovább.

Majd egy biciklikerékre mutatott a sarokban, ami már elég lepusztult állapotban volt. Draco ránézett a szánalmas tárgyra, majd Harryre és kényeskedve megcsóválta a fejét.

- Most komolyan mondod, hogy ez a zsupszkulcs? – nevetett fel Draco.

- Ez – mondta tömören Harry. – Ha ezüstkanálra számítottál nem jó helyre jöttél.

- Nevetséges vagy, Potter. Semmit sem változtál az évek alatt.

- Ha ilyen nagy a szád, Malfoy, akkor menj egyedül a főhadiszállásra!

- Elég legyen már! – szólt Hermione. – Mintha éveket mentem volna vissza az időben és még mindig kisdiákok lennénk.

Harry morogván közelebb hozta a kereket, majd mindenki megfogta és elkezdődött az utazás. Nem telt sok időbe, mire megérkeztek a Grimmauld térre. Ködbe burkolózott téren alig láttak valamit, de Harry nagyon is jól tudta, merre kell menni. Megállt, majd hátranézett.

- Gondoljatok a címre! – adta ki az utasítást. A társaság követte az utasításokat, és hamarosan felbukkant a 12-es számú ház. Harry előre ment és benyitott.

Hermione kézen fogta Dracót, és maga után húzta, a csoport másik fele pedig követte, bár nem igazán értették mire ez a nagy ellenségeskedést, de sejtették, hogy ez elég gyorsan ki fog derülni. Körülbelül négy óra felé járhatott az idő, ennek ellenére mégis lézengett már néhány ember a főhadiszálláson.

- Végre megérkeztetek! – üdvözölte őket mosolyogva Lupin professzor. Aztán Hermionéhoz fordult. – Jobban vagy már, Hermione? Már nagyon aggódtunk érted!

- Köszönöm már sokkal jobban vagyok.

- Ennek örülök! És önökben kit tisztelhetek? Én Remus Lupin vagyok – mutatkozott be.

- Jane Trick – nyújtott kezet.

- Tristen MacNamara.

- Shannon O’Reily.

- Colin O’Reily.

- Keara Nacan.

- Moira Logen.

- Aidrian Moore.

- Leslie Malfoy.

- Oh, akkor te vagy Loreen fia. Nagyon hasonlítasz rá.

- Igen – bólintott Leslie.

- Ismertem édesanyádat, még amikor Roxfortba járt, egy évfolyamba jártunk.

- Tényleg? – csillant fel a szeme Leslienek. Még soha nem találkozott olyannal, aki ismerte volna őket valahonnan.

- Bizony – mondta Lupin és Draco felé fordult.

- Engem meg ismer professzor, így inkább nem mutatkoznék be még egyszer.

- Örülök, hogy újra látlak, Draco – mondta a Lupin ellenségesség nélkül. – Mindenkire szükség van, aki segít végre szabaddá tenni a varázsvilágot.

- Főleg akkor fogsz örülni, ha megtudod, hogy feleségül veszi Hermionét – jegyezte meg Harry epésen. Lupin éppen válaszra nyitotta a száját, amikor is Ron lépett be az előszobába egy szelet pirítóssal a kezében.

- Hermione! – kiáltotta el magát Ron boldogan, a pirítós a földre ejtve, rohant oda Hermionéhoz majd átölelte. – Végre visszajöttél! Már több mint két hónapja voltál távol. Mit történt mesélj? Mit keres itt Malfoy?

- Melyik? – hangzott fel a kérdés újra.

- Hogyhogy melyik? Hát ez itt, a Görény.

- Most már tényleg tudnom kell a sztorit – nevette el magát Leslie és hátba vágta Dracót, aki éppen Ront készült kiosztani. – Mondd csak, kedves öcsém, miért hívnak téged Görénynek?

- Neked is elmondom, Weasley. Én is segíteni jöttem, és nem ez nem vicc. Oh, van itt még valami, amit még tudnod kell: szeretem Hermionét, és feleségül veszem. Ki hagytam valamit? – kérdezte ártatlanul.

- Például azt, hogy miért hívnak Görénynek? – tudakolta Leslie kíváncsian, de nem kapott erre választ. Ron megkövülve állt Hermione mellett, akinek még fogalma sem volt, hogyan magarázza ezt meg barátainak.

A feszült helyzetet egy újabb örömkiáltás oldotta egy kicsit. Majd három nő jelent meg a színen, és az előszoba kezdett egyre szűkebbnek bizonyulni az egyre növekvő társaságnak. A kiabáló Ginny Weasley volt, aki most nem Hermionénak örült ennyire, hanem Leslienek.

- Leslie!

- Ginny! – nevetett Leslie boldogan, megölelte a lányt és megcsókolta.

- Annyira hiányoztál, kis törpegolymókom! – ölelte meg ismét a férfit.

- Te is nekem!

- Húgi, ezt megmagyarázhatnád! – vonta kérdőre Ron és már maga sem tudta, hogy igazából melyik üggyel foglalkozzon.

- Később – mondta Ginny, majd leintette bátyját –, mert ahhoz, kell egy kis idő, mire ezt megmagyarázom.

A másik két nő csak mosolygott és üdvözölték Hermionét, majd a többieket.
- Hello! – mondta a fekete hajú és zöld szemű nő. – Ashley Potter vagyok, Harry felesége.

- Én pedig Nyssa Weasley vagyok, Ron felesége. – Miután a jelenlévők bemutatkoztak egymásnak, kezdődhetett a nagy megbeszélés. Feszült volt a hangulat és kínos. Harry és Ron tömény megvetéssel nézett Dracóra, akit ez egy cseppet sem érdekelt, inkább a Black kúria berendezésének a tanulmányozásával volt elfoglalva. Ellenben Hermionéval, aki minél előbb túl akart lenni egy vallomáson.

- Harry, Ron, beszélnünk kellene! – szólalt meg Hermione, miután vége lett a megbeszélésnek.

- Ideje lenne – mondta Harry. – Megmagyarázhatnád mégis milyen elmebaj tört rád, hogy hozzámész Malfoyhoz.

***

Később nagy veszekedés hallatszott a nappaliból, amit a konyhában reggelizők is tisztán hallottak. Gyakran elhangzott mondatok: „Hogy tehetted?”; „Egy szemét halálfaló görény.”; „Soha nem volt halálfaló!”; „Összeálltál az ellenségünkkel!”; „Nem méltó hozzád.” Majd az egészet egy az eddiginél hangosabb szóáradat zárta le.

- De én akkor is szeretem, és ő is szeret engem, nektek meg semmi beleszólási jogotok nincs kivel legyek boldog. Gondolkodjatok el ezen! – kiáltotta a lány, és kiment a nappaliból.

Draco arcán egy mosoly jelent, meg amikor dühös kedvese őt vette célba. Bár Draco szívesen segített volna neki elintézni az ügyet Harryékkel, de valami azt súgta neki abból nagy veszekedés, verekedés, esetleg párbaj is lehetne. Nem kockáztathatta a rendtagok testi épségét.

Inkább jobbnak látta, nem beleavatkozni a dolgokba, mert abból baj is lehet. Most egyetlen fontos dolga volt, vigyázni dühös kedvesére és amennyire lehet megnyugtatni. Hermione kipirult arccal állt meg mellette és megszólalt:

- Reggeliztél már? – hangjában már múló düh volt csak, de még mindig nem nyugodott meg teljesen.

- Igen.

- Akkor gyere, mert veled is van egy kis beszélgetnivalóm!

- Vigyek magammal pálcát is arra az esetre, ha meg akarsz átkozni? – kérdezte merő kíváncsiságból.

- Amúgy is nálad van mindig. De veled nem akarok veszekedni. – A férfi csak bólintott és követte Hermionét a kertbe. Kint már jobb idő volt, mint mikor megérkeztek.

A ködnek már nyoma sem volt, de a nyárias meleg már nem érződött úgy, mint napokkal ezelőtt. Hiába az ősz már nagyon is sietett birtokba venni a tájat és lerombolni azt, amit a nyár épített fáradságos, kemény munkával. A két fiatal leült egy padra, Hermione szorosan Dracóhoz bújt és egy nagyot sóhajtott.

- Elegem van – mondta fáradtan.

- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj, majd megbékélnek vele – bíztatta Draco nyugodt hangon és megcirógatta a lány arcát. – Bár nem értem miért nem Ginnyt vették elő először. Ő mégis Weasley húga.

- Ne értik meg, hogy szeretlek. Persze számítottam erre, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szűklátókörűek – fakadt ki dühösen a boszorkány. – Amúgy nem tudom talán Leslie nem terrorizálta őket majdnem hét éven keresztül. Talán őt könnyebben elfogadják majd.

- Nem terrorizáltam én senkit sem. Edzésben tartottam a kis barátaidat – vigyorodott el gonoszul. – Viszont a hetedik évünkben egyszer sem szóltam hozzájuk.

- Szóval a hetedik évet teljes egészében nekem szentelted? – mosolyodott el a kedvese.

- Erre nincs megfelelő magyarázatom. Ez így alakult, és örülök neki.

- Pedig most jól jött volna, ha mást is tudok mondani nekik. Veled boldog vagyok, sokkal boldogabb, mint két hónappal ezelőtt.

- Előbb vagy utóbb megértik. Türelmesnek kell lenned, hiszen látod mennyire megrázta őket. Nem mondom, hogy nem élveztem a helyzetet – ezen a ponton széles mosoly jelent meg az arcán –, de azt gondolom, megbékélnek az új felállással.

- És ha nem? – tette fel a kérdést félve.

- Meg fogják érteni, akármilyen fafejűek is. – Egy ideig csak szótlanul nézték a kertet, ami még nyári szépségében pompázott, de már nem sokáig. – Olyan vagy nekik, mintha a kishúguk lennél. Azt hiszik meg kell védeniük, csak az baj, hogy nem tőlem.

- Draco – kezdte Hermione valamilyen különös hangsúllyal hangjában.

- Igen.

- El kell mondanom neked valamit – mondta Hermione hevesen dobogó szívvel. – Tudod ez nem olyan egyszerű, hiszen olyan hirtelen történt. Nem most akartam elmondani, de nincs értelem tovább várni vele.

- Mit szeretnél elmondani, drágám? – kérdezte Draco bársonyos hangon.

- Egy kicsit félek ettől – vallotta be a lány és Draco szemébe nézett. A férfi ekkor kezdett megijedni.

- Milyen teszteket végeztetek Jane-nel és Shannonnal? – kérdezett rá egyből.

- Éppen erről szerettem volna veled beszélni.

- Tudtam, hogy valami rossz. Egyszerűen éreztem. – Draco felállt a padról és halálra váltan járkálni kezdett.

- Nyugodj meg, Draco! – próbálta lecsendesíteni Hermione.

- Nyugodjak meg? Mégis hogyan? Egyáltalán milyen tesztek voltak ezek? Jane-nek tudom, hogy a ritka betegségek kiderítése a specialitása. Ezt tanulta évekig.

- Leülnél egy kicsit?

- Azt hiszed, hogy ezt segít? – kérdezte Draco.

- Nekem igen, mert még nem végeztem azzal, amit mondani akarok.

- Rendben, édesem. Kérlek, ne haragudj! Csak annyira félek, hogy valami történik veled – vallotta be, megfogta a lány mindkét kezét és mindkettőt megcsókolta.

- Azon rágódok tegnap óta, hogyan mondjam el ezt neked – kezdte Hermione.

- Édesem, szerintem mondd meg nyíltan. Beleőrülök, ha nem tudom meg, hogy mi a baj.

- Biztos, hogy ezt akarod? Egészen szép beszéddel készültem.

- Igen, biztos.

- Rendben van, ha te így akarod… Kisbabánk lesz – közölte vele szégyellősen mosolyogva. Draco belenézett kedvese szemébe, ami ragyogott a boldogságtól, most valami különleges is volt a meleg barna szempárban.

- Ez biztos? – kérdezte Draco elképedve és az előbbi nyugtalansága egy perc alatt semmivé foszlott. – El sem hiszem.

- Igen biztos. Apa leszel – nevetett a boszorkány. – Még fel sem fogtam igazán.

- De hát mikor, hogyan? – kérdezősködött tovább a férfi.

- Mikor? Elképzelésem sincs – mondta Hermione viccelődve. – Hogyan? Erre szerintem nagyon jól tudod a választ. – Dracónak leesett az álla, majd mikor már tudatosult benne minden, mérhetetlen büszkeség töltötte el, és önkéntelenül kihúzta magát.

Mosoly jelent meg az arcán, amit össze sem lehetett hasonlítani azokkal a gúnyos vigyorokkal, amiket annak idején Hermionénak szánt. Felhőtlen boldogsággal zárta a karjaiba kedvesét és olyan szenvedéllyel csókolta meg, ami talán örökké az emlékezetükbe vésődött.

- Annyira szeretlek! – ölelte meg kitörő boldogsággal Draco.

- Én is nagyon szeretlek téged!

- Szóval ezt titkoltad előlem? – kérdezte egy kis számonkéréssel a hangjában.

- Igen.

- De, drágám, miért kínoztál ennyi ideig? Hiszen ez a legjobb dolog, ami történhetett velünk. Nekem meg már mindenféle eszmebejutott, de erre álmomban sem gondoltam volna.

- Össze voltam zavarodva és most sem tiszta előttem minden. Nem korai még gyereket vállalnunk?

- Egyáltalán nem. Korai? Öt évet vártam arra, hogy veled lehessek. Mindent akarok, a szerelmed, a szeretőd, a férjed lenni, a gyermekeink apja.

- Biztos? – kérdezte Hermione.

- Soha életemben nem volt még ennyire boldog. Ha mi ketten együtt vagyunk, akkor vagyok teljes ember.

- Szeretlek, Draco! – mondta a lány és megcsókolta.
Majd újabb kiabálást hallottak bentről, ami szintén óriási hangerővel szállt a szélben.

- Ez nem lehet igaz, te is csak úgy eljegyzed magad, és erről nem szólsz senkinek. Ráadásul egy Malfoyjal! – ordította Ron. – Mi a franc van veletek lányok?

- Mi bajod van Leslievel? Nem is beszéltél még vele egyetlen egy percet sem.

- Az hogy nem ismerem. Mi van, ha ő is olyan, mint Lucius vagy az a semmirekellő Görény?
Ezek után a beszélgetés egy kicsit elhalkult. Majd nevetésorkán szabadult el a konyhában. Valószínűleg valaki végre elmesélte a többieknek, hogy Dracót miért is hívják Görénynek.

- Jól elvannak – nevette Draco.

- Csendesen egy kicsit nem hallok semmi – korholta Hermione.

- Nem is tudtam, hogy ilyen kíváncsi vagy – csiklandozta meg Draco kedvesét.

- Nem vagyok kíváncsi, csak szeretném megtudni, hogy mi lesz a veszekedés vége.
Draco megcsóválta a fejét, de ő is éppen olyan kíváncsinak bizonyult, mint párja.

- Ha ezt anya meg apa megtudja…

- Mit kell megtudnom Ronald? – hallatszott Mrs Weasley hangja.

- Azt, hogy Ginny eljegyezte magát egy Malfoyjal, és nem szólt nekünk semmit.

- Én tudtam erről – mondta Mrs Weasley egyszerűen –, sőt az apád is tudott róla, mivel Leslie megkérte tőlünk Ginny kezét.

- Mikor? – bömbölt Ron, mintha valaki kínozná.

- Több mint három hónapja.

- És nekem miért nem szólt senki?

- Azért drágám, mert tudtuk, hogy ki fogsz borulni – szólalt meg Nyssa. – De most már légy szíves vegyél levegőt is és nyugodj meg!

Közben kint a kerti padon Draco és Hermione kuncogva ült nagy boldogságban.
- Szép kis nap – mondta Hermione.

- A legszebb – szólalt meg Draco –, de csak miattad a legszebb.


***

Viharos éjszaka volt, dörgött, villámlott és nagyon sok eső esett. Bent az egyik szoba, hatalmas baldachinos ágyában Draco és Hermione feküdt. Hermione már rég az igazak álmát aludta, de Draco hiába próbálkozott sehogy sem tudott elaludni. Hihetetlenül boldognak érezte magát, amitől óriási gombóc nőtt a torkában, és nem állhatta meg soha mosolygás nélkül, ha a kicsire gondolt. El sem tudott képzelni jobb dolgot. Apa lesz, ez olyan hihetetlennek és rémisztőnek tűnt.


A baba érkezésének hírét a többiek is kitörő örömmel fogadták, persze voltak kivételek is… Mit kiderült, nem csak Dracóékhoz érkezik egy kis jövevény, hanem Ron és Nyssa is örülhet egy csemetének a közeljövőben. Ron és Harry, hogy elássák Hermionéval a csatabárdot, erőt vettek magukon és kifejezték őszinte gratulációjukat a párnak. Bár ez utóbbi a családi béke érdekében történt, hogy végre megnyugodjon Mrs Potter és fiatalabbik Mrs Weasley.


Bár eddig Dracót olyan „embernek” tartották, akinél egy fatuskónak is több érzelme van, de most, ahogy a boldog arckifejezését látták, rá kellett jönniük, hogy Hermione nem a levegőbe beszélt. A szívük mélyén, pedig biztosan tudták mind a ketten, Draco nem egy rossz ember. Miért is nem találkoztak vele a halálfalók között? – tehették fel az egyértelműen megválaszolható kérdést. De az ifjúkori ellenérzések nem tűntek el annyira könnyen. Draco nagyon szerette volna, ha másképpen gondolnak rá, de tudta, hogy még idő kell ahhoz, hogy újra megismerjék és egyébként sem Potteréknek akart megfelelni, hanem inkább Hermionénak.


Dracónak ahogy ébren bámulta a plafont, eszébe jutottak a szülei. Vajon mit szólnának, ha tudnák mi is történt eddig vele? Ők is azt a felemelő érzést éreznék, mint most ő, ha tudnák, hogy hamarosan igazi család lesznek Hermionéval? Elképzelte magukat együtt, vidáman és boldogan. Merengéséből valami zaj zökkentette ki. Folyosóról léptek hallott, majd valaki berontott a szobába, természetesen kopogás nélkül.

- Malfoy!

- Potter! – válaszolt halkan, és mérgesen Draco. – Halkabban, még felébred Hermione, és akkor én átkozlak meg.

- Bocs, ne haragudj, Malfoy! – Nem volt egyszerű kimondani ezeket a szavakat, de Harry soha nem volt olyan, mint egykor Draco. – Sürgősen beszélnünk kell.

- Mit akarsz ilyenkor? Minden normális ember ebben a napszakban aludni szokott.

- Gyere le! Van egy kis meglepetésünk.

- Muszáj pont az éjszaka közepén? – kérdezte Draco fáradtan.

- Igen. Fontos vendégünk érkezett és szerintem érdekelni fog, hogy kicsoda lehet.

- Ajánlom is, hogy fontos legyen!

- Hidd el az lesz, de most gyere! – Draco magára kapta a köntösét és elindult Harry után. Végig mentek a folyosón, majd le a lépcsőn, aztán egy sötét lejáraton a pincébe. Az ajtó előtt két férfi állt, akik szó nélkül kinyitottak az ajtót az érkezőknek. Dracónak egyik sem volt ismerős, de nem törődött velük, csak biccentett nekik.

Bent csak egy- két gyertya szolgáltatott némi fényforrást. A helyiségben négy ember volt, akik közül hármat Draco kapásból felismert, de egyet nem nagyon látott, mivel félhomályba burkolózott az egész alakja és köpeny volt rajta. A tágas pincében, volt egy asztal, amit három férfi ült körbe. Az egyik Perselus Piton volt, a másik Albus Dumbledore, a harmadik pedig…
- Apa! – kiáltott fel Draco, nem tudta eldönteni, hogy tényleg látja-e, amit lát, vagy csak álmodja.

- Fiam! – szólalt meg őszinte meglepetéssel Lucius is, akinek mellesleg össze volt kötve a keze. Nem volt éppen rózsás hangulatban, de a hangjában Draco azt vélte felfedezni, hogy apja örül a találkozásnak, bár mérget venni nem mert volna rá.

- Örülök, hogy látlak! – szólalt meg Lucius kimérten, de ez sem győzte meg Dracót igazán.

- Mi az ördögöt keresel te a Rendben?

- Nem magamtól jöttem, hidd el! – morogta a férfi. Fáradtnak és nyúzottnak tűnt, sőt nem is olyan régen még kínozták is, de ezek nem a rendtagok voltak. – Fogoly vagyok.

- Ma este fogtuk el, amikor a társaival rá akartak támadni a Thomas családra – mondta Piton kimérten. – Nem volt túl nehéz dolgunk, igaz, Lucius?

- Még mindig nem mondtad el, Perselus, hogy kitől tudtad meg az információt? – kérdezte Dumbledore.

- Ki mástól tudhatná, mit ettől a némbertől – mondta Lucius és a szaténköpenybe burkolózó nő felé fordult, aki most levette a csuklyát a fejéről, majd kilépett a fényre.

- Hogy beszélhetsz így a feleségedről, Lucius? – mosolyogott Narcissa, miután végre levette a csuklyáját.

Tejfölszőke tincsein megcsillant a pislákoló gyertyák fénye, mintha az évek nem fogtak volna rajta, most is ugyan olyan szép volt, mint amikor először meglátta. De a jég kék szemekben most iszonyatos erejű elszántság türköződött. Csodálattal adózott a nő ravaszságán, de azt cseppet sem szívlelte, hogy egyenesen átadja a Rendben.

- Miért árultál el az ellenségnek? – vetette szemére. Draco megkövülten állt, ahogy édesanyja előlépett a félhomályból. Rámosolygott a fiára és törékeny kezét a vállára tette.

- Mert itt volt az ideje, hogy befejezd a szolgálatot, és fiad mellé állj, mert szüksége van rád. A Nagyúr már nem fontos. Nem árultalak el, csak meghoztam egy döntést helyetted, és Perselus volt olyan nagyvonalú és segített nekem.

- Összejátszottál ezzel a besúgóval? – fakadt ki Lucius. – Ennyi év után stílusosabb is lehettél volna.

- Csak a te érdekedben tettem, hogy láthasd a fiunkat – fakadt ki az asszony, bár egyetlen könnycseppet sem ejtett. Az indulat, düh erőssé tette, ugyan nem volt tökéletes terv, de elérte a célját. Évek alatt csak a háttérből nézte családja széthullását, aztán végül betelt a pohár. Az időzítés tökéletesre sikerült. – Öt évet adtam neked. Tudod ez nekem mit jelentett a fiam nélkül?

- Nekem talán könnyű volt? – csattant fel Lucius. – Hiszen az én fiamról is van szó. Nem vagyok szívtelen, hiszen a saját húsom és vérem. Mindennap nap azzal élni és rettegni, hogy bármikor megtalálhatom a testét a harcmezőn, cseppet sem mondanám érzéketlenségnek.

- Éppen ezért kell végre észhez térned. Én látni akarom őt felnőni, megházasodni és unokákat is akarok. – Draco elképedve nézett a szüleire, és meg sem mert szólalni. Még soha nem látta ilyennek az édesanyját.

- Remélem, azt nem várod el tőlem, hogy segítsek is nekik – sziszegte lesajnálóan Lucius.

- A legkevésbé sem, drágám. Neked elsősorban magadon kell segítened. – Piton és Dumbledore egymásra néztek, de nem szóltak semmit sem. A vén Lucius Malfoy végre megtalálta a méltó ellenfelét.

- Ezzel mire célzol? – vonta össze a szemöldökét Lucius.

- Meg kell szabadulnod attól a hatalmas sötétségtől, ami a lelkedben van – magyarázta higgadtan Narcissa. – Meg kell bánnod nagyon sok mindent és meg kell fizetned nagyon sok mindenért. Ha ezen túl vagy, akkor döntheted el, hogy kinek leszel hasznára és kinek nem.

- Mi a fene folyik itt, Narcissa? Elment az eszed?

- Csak most jött meg igazán. Bánom, hogy ezt nem tettem meg előbb, tudod? Akkor hamarabb visszakaptam voltan a fiam. Egyedül az tartott vissza, hogy tudtam biztonságos helyen van.

- Narcissa…

- Elég legyen! – szólt rá a felesége.

- Nyugalom, Malfoy! – csatlakozott Piton is a társalgáshoz. – Jobb, ha most a papucsférjet játszod és szót fogadsz a feleségednek. Mást nagyon nem tehetsz.

- Fogd be, Piton, mert…

- Elvettem a pálcádat, Malfoy – szólalt meg higgadtan és tömény gúnyossággal. – Nem hiszem, hogy tudnék olyasmit tenni veled, amit megbánhatnék. – Lucius majd’ felrobbant a méregtől, de nem szólt többet. Egy kis csend állt a beszélgetésbe, mindenki főképp Draco megpróbálták feldolgozni az eseményeket.

- Anya! – szólalt meg Draco, miután magához tért a meglepődöttségből. Saját magát is meglepte mennyire mélyen érinti Narcissa jelenléte.

- Kisfiam! – lépett hozzá közelebb Narcissa és könnyekkel a szemében, mit sem törődve felpaprikázott férjével, odament fiához és szorosan magához ölelte. – Végre itt vagy, annyira hiányoztál! Merlinre, de megnőttél. Nagyon aggódtam érted, de Loreen meg nyugtatott, hogy felesleges nyugtalannak lennem.

- Mi? Loreen? Tartod a kapcsolatot a húgommal? – fortyant fel Lucius mérgesen.

- Talán valami kifogásod van ellene? – mordult rá Narcissa. – Szegénynek az volt az egyetlen hibája, hogy szerintetek rangon alul ment férjhez. Én soha nem haragudtam rá, mert istenemre mondom, tudom milyen szerelemből férjhez menni. A szegény kisfiút, Tristent, pedig a drága jó apád mindig terror alatt tartotta, mintha tehetett volna bármiről is, hiszen csak három éves volt, az istenért. Persze, hogy segítettem megszökni nekik!

- Ravasz egy nőszemély vagy. Hogy tudtad ezt is eltitkolni előlem?

- Talán elfelejtetted kedves, hogy magam is mardekáros voltam? – mondta Narcissa nevetve, majd újra a fiához fordult. – Mesélj el mindent a menyasszonyodról!

- Milyen menyasszony? – kérdezte megrökönyödve Lucius.

- Hermione Grangernek hívják – közölte Narcissa.

- Az a griffendéles…

- Ki ne mondd, Lucius, mert akkor megismerkedsz a pálcámmal! Egyébként örülnöd kellene, mert a fiúnk egy kivételes és okos lányt vesz feleségül, nem azt az ostoba Pansy Parkinsont. Nem is tudom, hogy egyezhettél meg az apjával az eljegyzésről Draco tudta nélkül, még szerencse, hogy a Nagyúr a Zabini fiú miatt felbontotta. Drágám, mond csak, mikorra várjátok a babát?

- Micsoda? – fortyant fel Lucius. – Már gyerekük is lesz? Hogy az a…

Itt a leendő nagypapa mondott volna néhány keresetlen szót, és Draco felelőtlen, meggondolatlan magatartására tett volna, de a jó öreg Piton professzor egy laza pálcasuhintással elnémította, Luciust ez nem nagyon zavarta, de a többieket sem ő. Tehát mindenki jól járt.

- Anya, szerintem ezt ne most beszéljük meg – indítványozta Draco.

- Rendben van, kisfiam, menj csak fel hozzá, és majd beszélünk. Nekem még van egy kis elintéznivalóm.

- Jó – bólintott Draco majd átölelte anyját és egy puszit adott neki, majd elindult kifelé a pincéből.

Draco fejében ezernyi dolog kavargott, mikor belépett a szobába. Fogalma sem volt, anyja mennyi mindent tud és végre fellázadt apja ellen. Persze mindig is tudta, hogy Narcissa nehezen tűrte Lucius örökös parancsolgatását, de arra végképp nem gondolt, hogy a dolgok idáig fajulnak. Draco kótyagosan lépdelt az ágya felé. Hermione ébren, nyúzott arccal várta őt.

- Hova tűntél az éjszaka közepén? Még egy napja sem vagyunk itt, de már bevetésre küldenek, mégis mi történt? – kérdezte Hermione álmosan és aggódva.

- Ne haragudj, hogy nem szóltam, de nem akartalak felébreszteni. Jött néhány váratlan vendég…

- Kik jöttek ilyenkor?

- A szüleim.

- A szüleid? Mit keresnek ők itt? – húzta össze a szemöldökét Hermione.

- Anya a fejébe vette, hogy jó útra téríti apámat. A Rend segítségével elfogták, majd idehozták.

- Lucius Malfoy jó útra tér? Akár egy középkategóriás vígjáték címe is lehetne. – A férfi fáradtan elmosolyodott és elült az ágyra Hermione mellé, majd átölelte és megcsókolta. – Mikor találkozhatok vele?

- Ha rajtam múlik, akkor soha nem engedem a közeledbe – közölte a varázsló hidegen. – Egyelőre még nem tudom, mennyire bízhatunk benne.

- Az apádról van szó – mondta Hermione szelíden. – Nem hiszem, hogy ebben az állapotban mennyire lenne képes ártani nekünk.

- Legyünk óvatosak. Nem szeretném, ha a közelébe mennél – jelentette ki határozottan. – Ezt komolyan mondom. Nem akarom, hogy felizgasson. Ebben az állapotban pedig főleg nem.

- Terhes vagyok, Draco és nem idegbajos – sóhajtott a nő, mintha egy dacos tinédzserlány lenne. – Tudom kezelni a nehéz helyzetetek. Apád nem tudna nekem olyasmit mondani, amivel fel tudna dühíteni.

- Mardekáros, Malfoy és az apám. Szerinted nem birkózna meg vele? Komolyan mondtam, amit az előbb mondtam neked, Hermione. Ígérd meg, hogy nem mész a közelébe.

- Rendben van, megígérem – sóhajtott nehezen. – De…

- Nincs de! Viszont most már ideje aludni. Késő van és már neked és a kicsinek is aludnotok kell. – Draco elmosolyodott, majd megsimogatta a még lapos pocakot. Mindketten egymásra mosolyogtak.

- De én nem vagyok álmos – mondta dacosan a boszorkány.

- Olyan vagy, mint egy kislány. Na, mars az ágyba! – adta ki a parancsot Draco és ásított egy nagyot. – Én már nagyon álmos vagyok.

- Éhes vagyok. – Draco elvette az éjjeliszekrényről a pálcáját és az asztal felé bökött, ahol egy tál jelent meg rajta néhány szendviccsel.

- Loreen nénitől tanultam – magyarázta ásítva.

- Drága vagy! – mondta Hermione és megcsókolta fáradt párját.

- Ühümmm – mormogta a fiatal varázsló, majd végigdőlt az ágyon és már aludt is. Hermione mosolyogva nézte kedvesét, betakargatta és puszit adott a homlokára. S egy ideig nézte, ahogy Draco perceken belül álomba merült.

Count of comments: 0