21. fejezet
Semmibe meredő tekintet


A Grimmauld téren eltöltött napok tevékenyen teltek. A Sárkányok egyre inkább kivették a részüket a Rend munkájából. Felfedezték Londont, megismerkedtek új bűbájokkal, rengeteget gyakoroltak és készültek a nagy megmérettetésre. Draco mindennap meglátogatta Luciust, akivel rengeteget beszélgettek, de valahogy megmaradt köztük az az udvarias távolságtartás, ami egyáltalán nem segített előre lépni a kapcsolatukban. Néha Draco mesélt, néha Lucius, viszont csak általános dolgokról. A Malfoy család feje hallani sem akart fia szárba szökkent kapcsolatáról, ha ez szóba került parázs vita alakult ki a két férfi között, ezért Draco továbbra sem engedte Hermionénak, hogy találkozzon apjával. Pedig a boszorkány igencsak meggyőző volt. Az ifjú Malfoy ennek ellenére szilárdan kitartott a véleménye mellett.


A feszültség szinte tapintható volt. A Darkness Falls–i idillt elhomályosította a szorongás, ami elsősorban Dracót érintette. Ezen a reggelen is felriadt az álmából. Pár percig zihálva vette a levegőt, mire a szívverése visszatért a normális ütembe. Letörölte a verítéket a homlokáról, majd elfordult és ellenőrizte Hermionét, aki nyugodt arccal aludt mellette. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Milliónyi dolog kavargott a fejében és nem tudott rendet tenni gondolatai, érzési között. Minden hihetetlenül gyorsan történt. Újra Londonba került, hamarosan apa lesz, és még a szülei is megjelentek. Ráadásul meg kellett küzdenie azzal a ténnyel, hogy a végső harcban jelentős szerepet kell vállalnia. Ez több volt, mint egy egyszerű véletlen, és túl soknak érezte mindezt egyszerre. De mit lehet tenni, az élet néha megmagyarázhatatlan dolgokat hoz magával, és a legkevésbé sem kiszámítható. Nem tudott más tenni csak sodródott az árral, hagyni bekövetkezni a dolgokat.


A hamarosan kitörni készülő háború nyomasztotta a legjobban. Nem saját maga miatt aggódott, többé már nem csak magért volt felelős. Órákig bámulta a plafont kémlelve, de semmivel sem tudta kiverni a fejéből a kínzó álomképeket, amik nem hagytak neki nyugalmat, és nem szabadulhatott tőlük egy percre sem. Alkalmanként meg kellett győződnie arról, hogy leendő felesége életben van–e még. Éjszakákon keresztül többször is felriadt emiatt, a rémálmok azonban nem tágítottak nagyon sokszor kísértették a férfit.


Az álmok lényegében Hermione haláláról szóltak, olyakor az árván maradt gyermekükről – ezek a gondolatok, rémképek teljesen megrémítették. Sötét gondolatok voltak ezek, egy igencsak sötét órában. Draco féltette őt és születendő gyermeküket. Már most családként gondolt magukra, akármennyire is gyorsnak tűnt egymásra találásuk. Öt évet élt nélküle, most pedig egyetlen egy percet sem akart elvesztegetni. Próbált megnyugodni, és abban a hitben ringatni magát, hogy nem lesz semmi baj, szép és jó lesz minden… Erőt merített a szerelmükből, amitől egy apró mosoly jelent meg az arcán.

Olyan békésen alszik – fordult a boszorkány felé és alig bírta megállni, hogy megérintse. Mindig ilyennek akarta látni kedvesét, a legkisebb szomorúság jele nélkül, nem úgy, ahogy napközben, amikor apró ráncokat csalt az arcára az aggodalom. Dracónak egyetlen egy célja volt: biztonságban tartani őt és a gyermeküket, s ennél nem volt most fontosabb. Minden egyes vonását emlékezetébe akarta vésni, mielőtt valami rossz történne velük. Botorság lett volna előre megjósolni, hogy mi történik a végső küzdelem során, viszont egyet, biztosan tudott: bármi lesz ő harcolni fog a családjáért. Csendesen felemelte a takarót, aztán felkelt, felötözött és hangtalan léptekkel kisurrant a szobából.


***

Nyolc óra tájt Hermione mozgolódni kezdett, majd kinyitotta szemét. Az oldalra fordult, de kedvesét már nem találta maga mellett. Hirtelen valami rossz érzés kerítette a hatalmába. Vett egy mély levegőt és elhessegette ezeket a kósza gondolatokat. Úgy akarta kezdeni a reggeli rutinját, ahogy mindig. Felöltözött, elvégezte a reggeli piperét, aztán elment a fölszintre. A konyhában Ashleyn –Harry feleségén – kívül senkit sem talált. Ez önmagában nem volt furcsa. Mióta a Sárkányok is beköltöztek, azóta ők is részt vettek a Rend életében. Korán keltek, későn érkeztek, lelkiismeretesen végezték a dolgukat. Hermione gyűlölte a helyzetet, hogy ő nem tehet semmit sem, de ezeket a gondolatokat is száműzte a többi aggasztó tény közé… Vett egy mély levegőt és belépett a helyiségbe. Ashley szomorúan meredt maga elé, de amikor Hermione elment mellette, a boldogság álarcát öltötte magára. Elrejtette a kibuggyanni készülő könnyeit.

– Jó reggelt! – köszönt Hermione nyájasan. Rögtön észrevette, hogy az öröm csak tettetés. Bár nem ismerte olyan jól Ashleyt, de sejtette, mi is fájhat neki olyan nagyon. Már lassan két éve voltak házasok Harryvel, azonban az áhított gyermek még nem érkezett meg. Az asszony szeme minduntalan Hermione hasára tévedt és ez elárult minden.

– Neked is jó reggelt – mosolyodott el halványan a boszorkány, miközben úgy nézett Hermionéra, mintha valamilyen titkot hordozna, amit ő nem tudhat. Mérhetetlen nagy féltékenység, ami miatt gyűlölte, emésztette magát saját magát. Igazságtalannak érezte az életet. Próbálta mindezt a boldogság maszkja mögé rejteni, de a fájdalom átsejlett ezen az álarcon. – Kérsz valamit enni?

– Hagyd csak, majd készítek valamit magamnak.

– Rendben van – bólintott félszegen, majd Ashley felállt és egy tálcát vett a kezébe.

– Azt hova viszed? – kíváncsiskodott tovább.

– Mr Malfoynak, de nem túl kedves – vonta meg a vállát. – Sajnos már mindenki elment, így nekem kell bevinnem neki

Hermionéban egy terv fogalmazódott meg. Mi lenne, ha megismerkedne leendő apósával? Draco biztosan ellenezte volna, hiszen eddig is távol tartotta mindentől, legfőképp az apjától.

– Bevihetem én neki? – kérdezte áratlanul. Ashley az ajkába harapott és úgy gondolta legalább megkíméli magát egy újabb pökhendi aranyvérű arisztokrata sértéseitől a feltálalt silány reggeli miatt.

– Végül is mért ne. Köszönöm, Hermione, nem szívesen megyek be hozzá. Tudod… Nem számít, köszönöm, hogy megteszed – mosolygott rá hálásan és mintha tényleg megkönnyebbült volna.

– Megértelek, de nekem mégis csak az apósom lesz – nevette el magát. Ezen mindketten jót derültek. Holott végre volt egyetlen egy dolog, amit Mrs Potter nem irigyelt tőle.

– Nem irigyellek – mondta ki végül halkan Ashley. – Ezért legalábbis biztos, hogy nem.

– Nem számít – Hermione mosolyogva elvette a tálcát, majd elindult a pince felé. Vigyáznia kellett, mert a lépcső elég csúszós volt, és a megvilágítás sem volt éppen tökéletes. De végül is milyen is lehetett volna egy pince, amit börtönné alakítottak? Az ajtónál álló őrök egyetlen szó nélkül utat engedtek neki.

Bent néhány gyertya lángja világított csupán. Lucius elmélázva ült az asztalánál, majd amikor Hermione letette a tálcát, felemelte a fejét és a lány szemébe nézett. Rögtön megismerte az egykori griffendélest, bár sokat változott az évek hosszú sora alatt.

– Üdvözlöm, Miss Granger, a szerény cellámban! Fogadnám illőbben is, de megtagadták, hogy bármit is áthozassak az otthoni irodámból.

– Jó napot, Mr Malfoy! Hogy van? – Hermione igazából csak udvarias akart lenni, bár fogalma sem volt, hogy egyáltalán miről beszéljen egy halálfalóval, aki hamarosan az apósa is lesz egyben.

– A körülményekhez képest azt kell, hogy mondjam csodásan. Hallom sikerült elcsábítania a fiamat – mondta gúnyosan és hátradőlt a székben. Semmi sem lett volna képes kiölni belőle azt az arisztokrata gőgöt, amit már az első levegővételével magába szívott. – Nem is sejti ezzel mennyire jó partit fogott ki. Galleon hegyekben dúskálhat majd.

– Én inkább fordítva mondanám. Draco csábított el engem, de meg kell, hogy jegyezzem közös megegyezéssel lettünk jegyesek – válaszolt ugyancsak kimérten. Egyáltalán nem félt Luciustól. – Semmire sem vettem rá.

– Volt mivel kényszerítenie Dracót. Egyébként élvezi a várandósságot? Nem túlságosan új keletű apróság, amivel a gazdag, de ostoba férfiakat az oltár elé lehet cipelni – horkantott fel megvetően.

– Talán saját tapasztalatból beszél? – tette fel a kérdést pimaszul Hermione.

– Ugyan, kedves Hermione, hisz tudja, hogy szól a mondás? A jelenlévők mindig kivételek – mosolyodott el gúnyosan. – Az én feleségem soha nem vetemedne ilyen égbekiáltó aljasságra.

– Nem a gyerek miatt kérte meg a kezem. Gondoltam, tisztázzuk ezt az aprócska tényt – jelentette ki fölényesen. – Az előtt tudta meg, hogy önt idehozták.

– Akkor a feleségem honnan tudta, még Draco előtt? – spekulált Lucius.

– Arról nekem fogalmam sincs – vonta meg a vállát Hermione. – De ez igazán nem is lényeges.

– Üljön le, kérem! Ne legyünk egymással udvariatlanok. Ez a hely lehangoló ugyan, de ez nem lehet akadály. – Hermione leült, bár pár pillanattal ezelőtt legszívesebben kiment volna az ajtón. Leendő apósa végigsimította enyhén borostás arcát és elgondolkodó arcot vágott.

– Mióta vannak együtt? – kérdezte némi hallgatás után.

– Több mint két hónapja. – Lucius valami morgáshoz hasonló hanggal fejezte ki a véleményét és megcsóválta a fejét.

– Nem túl korai még a családalapítás? – kérdezte komoly arccal.

– Draco szerint nem.

– Ezt mindjárt gondoltam. Tudja Draco híres arról, hogy bizonyos kérdésekben hirtelen dönt, és nem mérlegeli alaposan az esetleges következményeket. Néha elveszti a józan eszét, aztán helyre hozza a hibás döntést.

– Szóval azt akarja ezzel mondani, hogy Draco esetleg meggondolja magát és mégsem akar közös életet? – Hermione biztos volt benne Lucius csak játszik vele és kétségeket akar ébreszteni benne.

– Látom, érti, amit mondani akarok. Nem hiába mondják magáról, hogy okos boszorkány. Iszonyatosan hamar vág az esze. – A boszorkány szenvtelenül felnevetett.

– Nem gondolja, hogy elhiszem, amit mondani akar. Öt év rengeted idő, Mr Malfoy. Biztos benne, hogy jól ismeri a fiát?

– Biztos vagyok benne, hogy igen.

– Nos, ha abból indulok ki, hogy Draco soha nem állt be a halálfalók közé, akkor azt nem nevezném elhamarkodott döntésnek, Mr Malfoy. Úgy gondolom, csak össze akar zavarni.

– Csak próbálkozom – vigyorgott Lucius elégedetten. Szereti. Merlinre csak úgy sugárzott a boldogságtól ez a lány. Ugyan azt a szerelmet látta, ami ők is megéltek Narcissával akkoriban. Persze formálódtak az idők során, s most már, ha nem is égő szenvedély, de mély tiszteletet éreztek egymás iránt. Bármennyire is harcolt az érzés ellen csak egyet kívánt a fiának: boldogságot. – De most én inkább az ön véleményére lennék kíváncsi.

– Az igazat megvallva én egy kicsit korainak tartom a gyermekvállalást – vallotta be Hermione. – Sőt a döntésünket is. De szeretem őt és nem félek a jövőtől, ha vele lehetek.

– Legalább az egyiküknek van némi sütnivalója – sóhajtott Lucius és előre hajolt. – Egy valamit ígérjen meg nekem, Miss Granger, ne hagyja, hogy az unokámnak is olyan élete legyen, mint Dracónak.

Ezen a ponton Hermione végképp nem tudta, hogy az idősebbik Malfoy ugyanaz a személy–e, aki gátlástalanul gyilkolt és emberek százait kínozta halálra.

– Elismeri az unokáját? – bukott ki önkéntelenül a kérdés a lány száján.

– Lenne más választásom? – tárta szét a karját Lucius, mintha olyan kézenfekvő lenne, amit most állít, és egyezne az összes elvével, ami az eddigi életét meghatározta. – A háborúnak több lehetséges kimenete lehet. Honnan tudhatnánk, mi történik velünk. Az életben vannak keresztutak, és ha elér ide az ember, akkor nem szabad habozni. Nem akarom elveszíteni a családom. Köztünk a kötelék sokkal erősebb, mint azt hinné. Lehet, ez mind meglepőnek hangzik, de az igazság ez. Nagyon jól tudja, hogy nem vagyok egy érzékeny lélek, de teljesen érzéketlennek sem mondanám magam. Belefáradtam – mondta ki végül egy sóhaj kísértetében.

– Nem csodálkozom rajta. Unalmas lehet éveken át ugyanannak az őrültnek dolgozni. – Lucius hátravetette a fejét és felnevetett. Hermione most először látott tőle igazi emberi reakciót és végre volt valami, ami Dracóra emlékeztette.

– Egy öreg, kiégett halálfaló vagyok. Igen, ebben igaza van. Éveket vett el tőlem, és én önként adtam őket a Nagyúr kezébe – szólalt meg. – El tudja ezt képzelni? Persze… nem. Ezt át kell élni… Nekem már csak a családom maradt. Ez számít igazán.

– Szereti Dracót és nekem ez elég – mondta végül Hermione nyugodt hangon. – Engem nem kell, hogy kedveljen, de őt szeretnie kell és az ő gyerekeit is.

– Ez miért olyan fontos magának? – ráncolta össze a homlokát.

– Mert bennem több a fény, mint magában – mosolyogott el Hermione. – Nem kell, hogy ezt megértse, csak fogadja el. Ha ennek vége és megmenekül, akkor legyen a családunk része. Nem hiszem, hogy nagy veszélyt jelentene ránk.

– Fontos a családom, Miss Granger! Máskülönben már régen megszöktem volna innen. Elég könnyedén sikerülne is, de értük nem teszem meg. – Mikor ezeket a szavakat mondta, belenézett annak a nőnek a szembe, akit eddig származása miatt elítélt és megbélyegzett.

Életében most volt igazán őszinte egy másik embertársához, aki ráadásul az még csak aranyvérű sem volt. A lány megdöbbenve nézte a fáradtan csillogó, őszinte szürke szemeket.

– Lehet, hogy félreismertem, Mr Malfoy.

– Nem hinném – mondta halkan. – Csupán meglátott valami mást is bennem. Ugyanaz a lelketlen halálfaló vagyok, aki eddig is. Nem mondom, hogy nem vetem meg többé a magafajta mágusokat.

– De ön is képes lenne megváltozni – érvelt Hermione. – Ugyan úgy, ahogy Draco is képes volt rá.

– Igen… Dracónak volt hozzá bátorsága, hogy változtasson – szólt fáradtan Lucius. – Én örökre elköteleztem magam.

– Önnek talán nincs bátorsága hozzá? – kérdezte Hermione már sokkal bátrabban.

– Késő már változtatni.

– Sosincs késő.

– Halálfalónak lenni megtisztelő. Éveket szolgáltam a Nagyúr oldalán – mondta Lucius
végül. – Olyan hatalmat szereztem, amit el sem tud képzelni. Olyasmire vagyok képes, hogy ha tudná, soha nem engedne a gyermeke közelébe.

– De azt mondta, hogy csak szolgálta. Akkor ezek szerint már nem?

– Hmm, tulajdonképpen sosem szolgáltam szívvel lélekkel a sötét oldalt. Csak egyetlen egy okból, ha már okot keresünk, akkor az a hatalom. Más nem fontos és az eszközök sem, amikkel megszerezheti az ember. Ha a Sötét Nagyúr nem adott volna nekem, korlátlan hatalmat és szabad intézkedési jogot, soha nem szolgáltam volna… – tartott egy kis szünetet, majd folytatta – Már belefáradtam a harcba, ami már rég nem az én harcom, hanem egy féregé, aki ráadásul még csak nem is tartozik az aranyvérűek közé. Nem szabadott volna engedni, hogy ekkora hatalmat kapjon.

– Mit fog tenni most? Megvan a lehetőség, hogy elhagyja örökre.

– Lehet, hogy most jött el az ideje. Ha nem is tudok most teljesen elszakadni tőle – itt a karján lévő jegyhez nyúlt önkéntelenül. – De nyugodt szívvel keresztbe tehetek neki – mondta cinkos mosollyal. – Van mit törlesztenem neki.

Hermione felnevetett majd egy bátorító mosolyt küldött Lucius felé, aki gondolkozás nélkül viszonozta a gesztust. Aztán folytatták a beszélgetést, viszont már egy egészen más témáról. Lucius, még ha nem is vallotta volna be nyíltan, de üdítőnek találta Hermione társaságát, és már kezdte érteni, miért is szereti a fia. Persze tudta, hogy sok időnek kell eltelnie, hogy a származás ne számítson neki annyira, mint most.

Nem volt ő teljesen gonosz ember, tudta, csak egy hajszál választja el attól, hogy elveszítse az igazán fontos dolgokat, amik tulajdonképpen az élete értelmét voltak hivatottak képviselni. Tudta, most jól kell döntenie, mivel csak így maradhat életben.

Még mindig nem volt képes elhinni, hogy saját felesége jutatta a Rend kezére, sőt azt meg végképp ledöbbentette, Narcissa soha nem állt a sötét oldalon. Magában nevetett, amikor elképzelte, hogy apja által gondosan kiválasztott feleség egy kígyó, amit a szívükön melengetettek. Be kellett ismerje Narcissa még nála is nagyobb mardekáros volt. Talán pont ezért lángolt fel benne az iránta érzett szerelem.

***

Grimmauld téri ház kertje, ahogy minden arisztokrata otthoné festői volt és talán túlságosan is mesterkélt. Dracónak hiányzott Dakness Falls nyugodtsága és az erdő vadregényes bája. Itt bezárva, rosszul érezte magát, mintha falak fogták volna közre. Szerencsére ma nem volt beosztva egyik csapatba sem, így egész nap elmélkedhetett, ha akart. De ma inkább a sötét gondolatai vették át a szerepet… Unottan és gondterhelten ült le az egyik padra, majd a kezébe temette az arcát. Váratlanul egy puha, meleg tenyér érintését érezte. Felnézett, aztán némileg meglepetten nézett rá.

Az évek kegyesen bántak Narcissa Malfoy–jal. Törékeny szépsége, szeretetteljes mosolya, méz szőke haja most is tökéletes volt, ahogy mindig. Egyedül a szeme volt más. Gondterhelt volt és anyai aggodalommal figyelte Dracót.

– Szervusz, fiam – szólalt meg végül mosolyogva Narcissa. Torkában hatalmasra nőtt a gombóc és alig bírta megállni, hogy ne ölelje meg őt. Draco viszonozta a mosolyt.

– Szia, anya – köszönt, majd megölte. Ennél természetesebbnek nem is érezhette volna ezt a pillanatot. Az öt elvesztett év mit sem változtatott a kettőjük között lévő mély köteléken. – Örülök, hogy itt vagy. Még nem is volt alkalmunk rendesen beszélgetni egymással. Annyira sajnálom…

– Ne emészd magad, Draco! – csitította le az anyja, majd mindketten leültek a padra. – Nem a te hibád. Az események egyre felgyorsultak és lépést kell tartanunk velük. Most a legjobb, ha a jelenre koncentrálunk. Hiányoztál nekem, Draco!

– Te is nekem. Nem is tudom, mit mondjak – kezdte zavartan. – Nem akartam egy szó nélkül elmenni…

– Jaj, kisfiam, ne éljünk többet a múltban! – simított ki egy tincset Draco arcából, mintha még mindig csak egy kisgyerek lenne. – Büszke vagyok rád, drágám! Bátrabb vagy, mint azt bárki is gondolta volna. Mindig is bíztam benne, hogy helyesen cselekszel és nem tévedtem ebben.

– Akkor is sajnálom! – makacskodott Draco. – Annyi minden történt és én annyiszor haza akartam menni. De persze ezt nem tehettem.

– Mindennél többet ér nekem, hogy életben vagy és felnőttél – simította végig az arcát anyja szeretetteljesen. – Így már nem aggódom. Lassacskán minden a helyére kerül és fiad már egy rendes családba születik majd meg. Ennél nagyobb boldogságot nem is kívánhatnék neked.

– Köszönöm, anya – fogta meg Narcissa kezét Draco. Jó volt megint a közelségében lenni, mintha a gyermekkorának egy részét visszakapta volna. Megint annak a kisfiúnak érezte magát, aki anyjánál keresett mindig menedéket és ezt meg is találta. Narcissa egy puszit nyomott fia homlokára.

– Korán keltél ma – jegyezte meg végül. Érezte, hogy valami nyomasztja őt, de türelmesen várt a válaszra.

– Te is – mondta Draco.

– Rossz szokás… Kellett pár nap, míg mindent elrendeztem – jegyezte meg szűkszavúan, de nem mondott többet Dracónak. A fia ugyan kérdezett volna, de Narcissa egy apró fejrázással eltérítette ettől a szándékától – Valami bánt, Draco?

– Nem tudom… Annyi minden történt és…

– Mondd el! – nógatta szelíden Narcissa.

– Hamarosan elkezdődik… Most tudatosult bennem igazán, hogy nemsokára komoly megmérettetésünk lesz. Nem kételkedem a csapatomban, sem a többiekben. De félek.

– A bátorság nem egyenlő azzal, hogy nem félsz. Ez tesz óvatossá és megakadályozza, hogy oktalanul cselekedj… Én is nagyon aggódom és féltetek téged, apádat és persze Hermionét is, még így ismeretlenül is – szólt Narcissa komoly hangon. – Szeretném, hogy boldog legyél vele és a születendő babával. Akkor vagyok én is boldog, ha te is az vagy, Draco.

– Mindent megteszek azért, hogy a lehető legjobban alakuljanak a dolgok – biztosította szándékairól anyját.

– Tudom, kisfiam, csak vigyázz magadra, jó?

– Hiszen tudod, hogy mindig vigyázok – mosolyodott el halványan a férfi.

– Akkor minden rendben lesz – bólintott Narcissa. – De beszéljünk valami vidámról is.

– Anya, hogyan sikerült tőrbe csalnod apát? – kérdezte érdeklődve Draco. Narcissa szélesen elmosolyodott.

– Nem volt az olyan nehéz rávenni apádat, hogy mondja el, hová megy. Természetesen nem szabad akaratából árulta el, kellett némi rásegítés. Perselus pedig volt olyan szíves és segítette ide hozni.

– És hogyan fogod rávenni, hogy térjen jó útra? – jött a következő kérdés.

– Rájön majd magától is hova tartozik – nevette el magát Narcissa. – Addig pedig ott van jó helyen, ahol van.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos – mondta Draco kételkedően.

– Két választása van. De egyik sem vezet a Sötét Nagyúrhoz.

– És mi az a kettő?

– Vagy harcol a mi oldalunkon vagy irány Azkaban.

– Szerinted csak így megúszhatja a börtönt? – kérdezte Draco.

– Van egy kis feltétele, hogy a mi oldalunkra álljon – mondta Narcissa. – De most inkább keressük meg Hermionét. Szeretnék vele találkozni.

– Jó rendben. – Azzal mind a ketten bementek a házba.

***

Késő délután fele járt az idő, amikor Draco a nappaliban próbálta elfoglalni magát és bepótolta a lemaradását, kiolvasta az összes Reggeli Prófétát. Közben a hölgyek az emeleti szalonban vidáman csacsogtak. Draco inkább jobbnak látta elvonulni, mert így nem kellett szégyenkeznie anyja történetei miatt, szinte biztosra vette, hogy a téma az ő kisgyermekkora.

– Áh, hát itt lopod a napot, Malfoy – mondta Harry, aki éppen most lépett be Ron társaságában.

– Ha lenne feladatom, akkor nem itt lennék – válaszolt a kihívásra Draco. – Valami bajod van azzal, hogy olvasgatok?

– Ördögöd van, mert éppen azért jöttünk, mert feladatod lesz – szólt Ron kimérten, majd hátrasimította a szemébe lógó égővörös hajtincseket.

– Jó, rendben van.

– Meg sem kérdezed, hogy mi az? – vonta össze a szemöldökét Harry. Draco jelentőségteljesen összehajtotta a Reggeli Próféta egyik példányát, aztán felállt a fotelből. Magasabb volt a két griffendélesnél és még csak ki sem kellett húznia magát.

– Nem tudtam, hogy errefelé az a szokás, hogy ki barkóbázzátok ki milyen feladatot kap – jegyezte meg csípősen fanyar hangsúllyal Draco. A két férfi önkéntelenül kihúzta magát és látszott rajtuk, hogy a bennünk lévő feszültséggel viaskodnak az ellen, hogy ne verjék orrba Malfoyt.

– Rettenetesen vicces vagy – morogta Ron mérgesen. – Igyekszem nem beverni a képed, de még csak meg sem erőlteted magad Hermione kedvéért. Én a helyedben nem akarnék balhét az asszonnyal.

– Mi lesz a feladat? – kérdezte fáradtan Draco, bár cseppet sem érdekelte Weasley megjegyzése. Legalább tudta, hogy Ronnak nagyon sok baja van a saját asszonyával. Ezt még kihasználhatta, mint ütőkártyát.

– Apád szerint a Garner család lesz a következő célpont – vette át a szót Harry. – Nem tudja miért fontosak… Valamiért ki akarják irtani a családot. Egyelőre nem tudjuk a részleteket.

– Az apám szerint? – vonta fel szemöldökét Draco. – Mégis hogy a fenébe érted ezt? Hány napja is van itt? Négy vagy öt? Eddig nem szólt egy szót sem. Biztos jól hallottátok?

– Igen, nem is kellett semmi varázslat, hogy kiszedjük belőle. Úgy dalol, mint egy kanári. – Draco furcsán nézett rájuk. Nem tudta elképzelni, hogy az apja ilyen gyorsan kiadta az információkat, ráadásul saját magától.

– És szerintetek igazat mond? – kérdezte Draco. – Tudom, hogy az apám… de valahogy nekem ez az egész nagyon, de nagyon nem tetszik.

– Ha hinnénk neki, akkor nem téged küldenénk – magyarázta Ron. – Ezt nevezhetjük igazán ésszerű döntésnek.

– Szóval innen fúj a szél? Inkább én vigyem vásárra a bőröm helyettetek – jegyezte meg Draco nevetve. – Nagyon dörzsöltek vagyok. Egyedül vagy közösen terveltétek ki ezt?

– Ami az illeti, semmi közöd hozzá – vonta meg a vállát Ron. – Dumbledore engedélyt adott az akcióra.

– Egyébként is lenne veled egy kis elszámolnivalónk – szólt Harry fenyegetően.

– Akkor add elő! – mondta gúnyosan Draco. – Nyíljunk meg egymásnak fiúk. Hátha a végén még testi–lelki jó barátok leszünk.

– Ha egyszer is bántani mered Hermionét, akkor velünk gyűlik meg a bajod.
Draco közelebb ment a két férfihoz és közvetlen közelről mondta a következőket.

– Jól jegyezzétek meg, mert csak egyszer fogom elmondani. Szeretem Hermionét, még az életemnél is jobban és soha nem bántanám. Meghalnék érte, ha kell. Világos voltam? – Harrynek és Ronnal végül is be kellett látnia, hogy a tejfölszőke varázsló nem viccel.

Már éppen reagáltak volna a vallomásra, de Hermione pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen a nappaliba. Egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta a három villogó szemű igencsak ellenséges testtartású férfit, akik meglehetősen gyanúsan méregették egymást.

– Már megint veszekedtetek? – kérdezte gyanakodva.

– Mi? Ugyan hova gondolsz, drágám? Csak azt beszéltük meg, hogy mikor lesz a bevetés. Wealsey éppen a stratégiát vázolta, amivel maximálisan egyetértettünk Potterrel. Igazam van?

– Öö… hát persze. Szóval hátulról megyünk, aztán előre haladunk… Ha pedig bent vagyunk, akkor lecsapunk mindenre, amit gyanús – próbálkozott némi rögtönzéssel Ron. Harry és Draco bólogatva helyeseltek, mintha valóban így lenne. A boszorkány gyanakodva méregette a férfiakat.

– És mikor lesz a bevetés? – kérdezte Hermione.

– Ma este – mondták mindhárman egyszerre.

– Mind a hárman mentek?

– Igen – sietett a válasszal Draco, a másik kettő, meg bólogatva helyeselt, miközben gyilkos pillantásokat küldtek fel. – De most menjünk! – mondta, és karon fogta a kedvesét, majd a páros hamar elhagyta a terepet. Mikor már hallótávolságon kívül voltak, Ron mérgesen megszólalt:

– Hogy mekkora görény ez a Malfoy!

– Most mi is mehetünk, nehogy balhé legyen.

***

Az este hamarabb eljött, mint amire bármelyikük számított volna. Hermione a hálószobában éppen lefekvéshez készülődött, Draco pedig a bevetéshez. Éppen akkor jött ki a fürdőszobából teljes harc díszben. Hermione nem állhatta meg nevetés nélkül, amikor meglátta kedvese fején a fekete kendőt, ami azért mégsem volt szokványos viselet, főként a varázslók körében. A szőke herceg, egy fekete, sárkánybőr nadrágban feszített és nem tudta, hogy mi is lehet olyan mulatságos.

– Elárulnád miért vagy ilyen jó kedvű? Talán nevetségesen nézek ki?

– Mi az ott a fejeden? – Draco felvonta a szemöldökét, és furcsán nézett kedvesére.

– Egy kendő – mondta nemes egyszerűséggel és megforgatta a szemét.

– Minek van az a fejeden?

– Mert szőke hajjal áldott meg az ég és nem akarok világítani a sötétben. Ilyenért egyszer már majdnem kaptam egy halálos erejű átkot – magyarázta Draco feszengve. – Ez jobb, mintha varázslósüveget vennék fel.

– Akkor miért nem használsz valami varázslatot, amitől a hajad elnyeli a fénysugarakat, és nem veri vissza?

– Mert attól zsírosodik a hajam – vallotta be ártatlanul.

– Jajjjj – mondta Hermione és szenvedő képet vágott. – Ez olyan…

– Milyen?

– Hagyjuk – legyintett Hermione, majd közelebb ment Dracóhoz és megcsókolta. Amikor elhúzódott tőle az arca már cseppet sem volt mosolygós. – Ne menj!

– Tudod, hogy ezt nem én döntöm el. Hiszen te is auror vagy, tudod, hogy miért kell ezt megtennem – válaszolt végül, aztán kedvesen megsimogatta az arcát. – Ne aggódj értem! Hajnalra visszajövök és nem lesz semmi baj.

– Ígéred? – Homlokukat összeérintve álltak egymással szemben. Egy hosszú pillanatig csendben csak egymás lélegzését hallgatták.

– Ígérem, amilyen hamar csak lehet, itthon leszek. – Draco egy ellenállhatatlan mosolyt küldött Hermione felé, majd mielőtt kiment volna szobából újra megölelte és szenvedélyesen megcsókolta. Magára kanyarította a sötét köpenyét, aztán még egyszer megnézte Hermionét. Most először igazán nehéz szívvel indult útnak.

Mikor lement az előtérbe, már többen is várták. Piton, Harry, Ron, Leslie és Tristen hozzá hasonló öltözetben álltak az előszobában. A többiek egy kicsit megmosolyogták a szőkeséget. Leslie éppen mondani akart valamit, de Draco megelőzte.

– Meg ne merj szólalni! – figyelmeztette vészjósló hangon.

– Meg sem akartam szólalni – emelte fel védekezően a kezét, de közben pimaszul mosolygott.

– Na persze, mintha te képes lennél akár egyszer is megjegyzés nélkül hozzám szólni – csóválta meg a fejét Draco. Leslie pedig csak egy mosoly kísértetében jól hátba vágta unokatestvérét.

– Akkor indulhatunk, vagy még befejezik ezt a kis bájcsevejt? – kérdezte Piton.

– Igen. – A kis csapat ekkor kilépett a ház elé. Piton elmondta hova is mennek, majd hoppanáltak. Egy sötét kis mellékutcába érkeztek meg, ahol közel, s távol korom sötét volt. Semmi közvilágítás, egyetlen mugli sem volt a közelben. Ez utóbbi cseppet sem számított előnynek. Mugli riasztó bűbájok azt jelentették, hogy valaki már járt erre és azok nem ők voltak. Draco alaposan körülnézett, majd meglátta a házat. Nem volt könnyű eltéveszteni, pontosan olyan volt, mint egy átlagos varázslóotthon. Magas sövény szegélyezte, nehogy avatatlan szemek számára látható lehessen, de több tornya is volt és giccses, pöfékelő kéménye.

A környék teljesen kihalt volt, mintha mindenki elkerülte volna ezt a helyet. Messzebb pár utcai lámpa álmos fénye világította meg az aszfaltot, ők inkább az árnyékban figyeltek és vártak. Piton intett nekik, hogy kövessék. A csapat lassan lopakodva közelítette meg a házat. A hátsó bejárat, a közelben lévő sűrű bozótos részre nézett, de ott már sövény nem védte csak egy átlagos kerítés. Az oltalmazó sűrű növényzet kitűnő búvóhelynek látszott, amíg az akció nem veszi kezdetét.

Ősz lévén az esti levegő már hűvös és ködös volt. A csapat már vagy egy órát fagyoskodott a rejtekhelyen. Dracónak nagyon rossz érzése támadt hirtelen. Valami itt nem stimmelt, semmi mozgás és nagyon nagy csend. A ház ablakai sötéten bámultak az utcára. Szörnyű sejtés lett úrrá rajta, mintha egyszerűen elkéstek volna. Gondolt egyet és elővette a pálcáját. Mormolt valamiféle varázsigét, majd a ház tervrajza jelent meg előtte.

– Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezte Harry.

– Életjeleket keresek. Neked nem tanítottak semmit sem, abban a flancos auror iskolában? – mondta Draco, mikor jobban ránézett a tervrajzra, a vér is megfagyott az ereiben. – Hol van Piton? – tudakolta fojtott hangon.

– Azt mondta, körül néz és…

– Itt vagyok – válaszolt a professzor. – Mi történt, Malfoy?

– Professzor a…

– Igen, én is észrevettem – bólintott komoran. – Be kell mennünk. Malfoy, Potter és Weasley, maguk mennek be elsőnek.

– De…

– Egy szót se, Weasley! Én vezetem az akciót, ha tetszik, ha nem. Azt teszik, amit mondok, akkor, amikor mondom! Nem tűröm, hogy emberéletek menjenek rá, mert nem bírnak együtt dolgozni. Ne kelljen a tanárát játszanom! – mordult rá Piton, amitől Ron egészen kicsire húzta össze magát.

– Értettük – szólalt meg Harry mentve a menthetetlent, de Pitont amúgy sem ez érdekelte.

– Akkor menjenek! – Mind a hárman lassan elindultak a ház hátsó bejárat felé, majd pálcáikkal a kezükben készen álltak az esetleges támadásokra. Draco erősen koncentrált. Az ajtó lassan kinyílódott, semmiféle zaj nélkül. A férfi megelőzve két társát elindult befelé. Szíve hevesen vert és fogalma sem volt róla mit fog bent találni, de abban biztos volt, hogy semmi jóra nem számíthat.


Egy fuvallat haladt át a házon. Biztos Pitonék jöttek be elől – gondolta hevesen dobogó szívvel. Majd valami különös szag csapta meg az orrát. Émelyítő vérszag terítette be az egész házat. Draco erőt vett magán és legyűrte a hirtelen rátörő hányinger, aztán belépett a nappaliba. Ott bent a legszörnyűbb látvány tárult a szeme elé, amit kintről még csak nem is sejtett. A pálcája kérés nélkül fényt gyújtott. A földön a halott Garner család tagjai feküdtek. A férfi testén kínzás nyomai látszottak, de nem a varázslatokhoz hasonló jelek voltak ezek. Hiányzott egy–két ujja, szeme bevérzett és egy hosszú mély vágás éktelenkedett a nyakán, amiből még most is szivárgott a vér. Mellkasára egy fekete pentagrammát karcoltak. Draco ebből arra következtetett, hogy druidák is voltak a halálfalókkal.


Hiszen hiába vallatták Mr Garnert, nem vallott. Miért is kellhetett nekik? Draco emlékezett a jelentésre, amit Weasley odalökött neki még a vacsoránál. Isaiah Garner a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott, felelős beosztásban és halálfalókat ítél el. Draco szeme tovább siklott a szobában, majd meglátta a férfi feleségét, aki üveges tekintettel meredt a semmibe. Az asszony rémült, segélykérő arca és a kezében szorongatott aprócska pokróccsomó látványa már sok volt. Ki kellett mennie innen! – szólalt meg egy figyelmeztető hang a fejében. A férfi nem hallgatott rá.

A gyermek és az anyja nem tehettek semmiről, de nem kegyelmeztek neki. Draco közelebb ment és megnézte, hogy él–e még a baba. Hideg kezekkel érintette meg a csöppséget. Az kis elkékült arcocska látványa a szívébe markolt. Már nem volt remény ő is ugyanolyan halott volt, mint a szülei. Kétségbeesés lett úrrá Dracón, és egy fagyos könnycsepp gördült le az arcán. Mérhetetlen düh foga el. Újra a semmibe meredő tekintetbe nézett, s már tudta ez a szörnyűség élete végéig kísérteni fogja.

De a borzalmaknak még nem volt vége. A szemközti falon hatalmas vérfolt éktelenkedett és lent a földön egy fejsérült fiú holteste hevert vérbe fagyva. Alig lehetett tizenkét évesnél több. A fiú testén több zúzódás és véraláfutás látszott, de a kezében ott volt a pálca, amivel a szüleit, a testvérét és magát próbálta védeni. Hasztalanul, nem volt elég ereje… Lelketlen gazemberek, gyerekeket és nőket irtani ennél szörnyűbb tettet el sem lehet képzelni.
A nappaliba belépők is döbbenten nézték a látványt. Holt fehérek voltak mindahányan és olyan tehetetlen düh járta át mindannyiuk szívét, amit alig lehet kordában tartani.

– Elkésünk – mondta Draco halkan. – Már vagy három órája halottak.

– Felmegyek az emeletre és körülnézek – szólt Tristen, de semmi válaszra vagy reakcióra nem számított. Most minél távolabb szeretett volna lenni a nappalitól.

Már vagy egy órája álltak tétlenül a holttestek mellett, kivéve Pitont, aki éppen üzenetet küldött a Garner családdal kapcsolatban.

– Istenem – szörnyülködött Harry és inkább elfordította a tekintetét.

– Ennek nem így kellett volna történni – csóválta meg a fejét Draco. Aztán Tristen lépteit hallották meg.

– Találtam egy túlélőt – jelentette be a férfi és egy pityergő kislányt tartott a karjában, aki úgy körülbelül három éves lehetett. A varázsló a köpenyével takarta be a kicsit, s rohamléptekkel vitte ki a házból. A többiek egy emberként követték. – Elbújt a szekrényben, és magára húzta az apja láthatatlanná tévő köpönyegét.

A kislány látszólag sokkhatás alatt volt, és pillanatnyilag nem fogott fel semmit a körülötte elhangzottakból. Erősen csimpaszkodott Tristen nyakába és a világ minden kincséért sem engedte volna el. Szemét szorosan behunyta, az ujjai kifehéredtek, ahogy belemarkolt a varázsló ruhájába.

– Vidd gyorsan innen! – tanácsolta Ron, megerősítve ezzel Tristen döntését. – Előkészítem nektek a terepet a hoppanáláshoz.

Draco utoljára végignézett a szobán, majd ő is elhagyta a házat. Kint már néhány minisztériumi varázsló is csatlakozott hozzájuk, akik szintén a Rendhez tartoztak. Az aurorok jelezték a csapatnak, hogy jobb, ha minél előbb elhagyják a terepet. Piton váltott pár szót az egyik aurorral, aztán Dracóékhoz fordult.

– Itt végeztünk. Menjenek vissza a főhadiszállásra! – adta ki a parancsot. Az érzelemmentes hangneme ellenére belül forrongott a dühtől. A csapattagok egy bólintással jelezték, hogy mindent megértettek a parancsot.

Pár pillanattal később már Black ház előtt álltak. Tristen nyugtatóan suttogott a kislánynak, aki nem szólt egy szót sem. Bentről Jane és Mrs Weasley jöttek ki és gyorsan betessékelték őket. Nem kérdeztek semmit.

– Le kellene fektetni a kicsit – mondta aggódva Mrs Weasley. – Biztosan nagy kimerült szegény.

– Nem fog elengedni – szólt Tristen tanácstalanul.

– Akkor majd te is vele alszol – jött az ötlet Jane–től, majd közelebb lépett és megsimogatta a hátát. – Szia, kicsim, ne félj semmitől itt biztonságban vagy!

A kislány engedett némileg a görcsös szorításból, de most sem lehetett kiszakítani Tristen nyakából. Jane mosolyogva nézett rá, a férfi meghatódva nézte a jelenetet és valami megmagyarázhatatlan dolgot érzett a szíve tájékán. Tristen és Jane tekintete egy hosszú pillanatra találkozott. A boszorkány szája egy pillanatra szétnyílt, de nem tudott egyetlen egy szót sem kimondani. Arcába tódult a vér és érezte, hogy elpirul. Mindig is barátot látta a fekete hajú férfiben, dehogy most a beszédes tekintetébe nézett, először nézett rá igazán úgy, mintha tényleg több lenne egy barátnál. A kislány ekkor megmozdult a férfi karjában, Tristen elkapta a tekintetét és sután ringatni kezdte a picit. Nem is bánta, hogy nem szabadult meg a csöppségtől, inkább oltalmazóan átölelte. Majd elindult Jane kíséretében az emeletre lefektetni a kis árvát.

***

Draco feldúlt volt, egyszerűen tajtékzott a méregtől. Mielőtt még bárki megállíthatta volna, első útja a pincébe vezetett. Nem tudta miért megy most az apjához, de azt érezte, mindenképpen beszélnie kell vele és végre eljött az ideje, hogy komolyan elbeszélgessenek egymással. Mikor bement Luciust az asztalnál ülve találta, ahogy eddig mindig.

– Mi történt? – kérdezte szinte azonnal Lucius.

– Meghaltak minden, egy három éves kislányt kivéve – számolt be az eseményekből Draco, de alig bírta megállni, hogy pálcát ne rántson. – Mégis mi a francot tettél? Ez az egész a te hibád!

– Az nem lehet – csapott az asztalra Lucius. – Parancsba adtam, hogy nem ölhetnek meg nőket és gyereket.

– Megváltozott a felállás – mondta gúnyosan Draco, aztán mérgesen lerángatta fejéről a kendőt és félrehajította. – Már nem vagy a vezetőjük. Miért hallgatnának már egy bukott vezető parancsára? Ezt akartad, apa? Ezt akartad, hogy nőket, gyerekeket öljek? Ezért haragszol rám, mert nem lettem ez, ami te?

– Draco…

– Undorodom ettől – köpte a szavakat. – Gyűlölöm, amiért te…

– Én nem akartam ezt! – kiáltotta Lucius dühösen. Aztán egy kis csönd állt be a beszélgetésbe, majd Draco megszólalt:

– Hogy akartál te engem ilyenre kényszeríteni? Ilyen gátlástalan lelketlen gazemberek között akartad a saját fiadat látni?

– Inkább láttam volna holtan a saját fiamat? – emelte fel a hangját Lucius. – Hajtóvadászat volt ellened Draco. Éveken keresztül csak a halálhíredet vártam…

– Nem harcolok a sötét oldalon, mégis élek. Tudod mit láttam ma éjjel? A legszörnyűbb rémálmot, amit valaha láttam és ez maga volt a kegyetlen valóság. Egy anyát láttam a kisfiával a karjaiban, holtan. Védeni próbálta a kicsit, de nem hagyták életben. De nincs még vége, kínzástól meggyötört apa ott feküdt vérbe fagyva a padlón, akit a drága barátaid hagytak elvérezni és talán a saját családja halálát is végignézették vele. A kisfia próbálta megvédeni, aki még csak alig volt tizenkét éves, de őt is megölték. És azt szeretted volna, ha én is gyerekek és nőket ölök meg? Soha nem tudnék ilyen szörnyeteg lenni.

– Beismerem, hibáztam – kiáltott Lucius, dühösen és végre őszintén. – Azt hittem az lesz a legjobb, ha mellettem harcolsz, mert így meg tudlak védeni, de arra nem gondoltam te is ezt akarod–e. Azt akartam, hogy biztonságban legyél…

– De nekem ez nem volt jó, megölte volna lelkemet. Ezt te is tudod. Mindig is tudtad. – Lucius megtörten nézett az övéhez olyan hasonló szürke szemekbe, amiből most sütött a gyűlölet.

– Igen, tudtam. De mégis te mit tettél volna a helyemben? Mit tennél, ha a fiad veszélyben lenne? – vágott vissza Lucius. – A tetteimért nem kérek bocsánatot. Ezek egy kétségbeesett apa tettei voltak. Te nem tudod milyen idők jártak akkor, mielőtt megszülettél. A családunk csak azért maradt életben, mert a Nagyurat választottuk. Aztán elvesztettem a húgom, akiről megtiltották, hogy beszéljek… Mikor a Nagyúr elbukott végre fellélegeztünk. Akkor gondoltam először arra, hogy te már egy másik világba fogsz felnőni.

– Mégis miért akartál halálfalót nevelni belőlem?
– A Nagyúr visszatért és… Minden visszatért a régi kerékvágásba. Rettegtem, féltettem a családomat. Csak ti vagytok nekem, senki más. Igyekezetem a legjobb megoldást megtalálni – mondta végül. – Mindig is tudtam, hogy te nemesebb tettekre vagy hivatott. A sorsod már a születésedkor megpecsételődött, de nem voltam hajlandó ezt tudomásul venni.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Már akkor tudtam, hogy nem leszel halálfaló – válaszolta végül és lehajtotta a fejét. – De nem tudtam elfogadni…

– Most már el tudod fogadni, hogy másért harcolok? – Lucius felemelte a fejét és Draco szemébe nézett.

– Igen.

Draco nem tudta mit mondjon, de tudta, hogy végre újra visszakapta az apját, aki szereti és félti. Felkelt az asztaltól, Lucius is követte a példáját, odament az apjához és megölelte. Draco nyakában függő smaragdköves, sárkányos medál felizzott, szinte az egész pincét bevilágította a fényével.

Lucius hirtelen a kezéhez kapott és erős fájdalmat érzett. Gyorsan feltűrte az ingét, majd megnézte a jegyet, ami most ragyogni és lüktetni kezdett. Majd halványodott és egyre halványabb lett, aztán eltűnt. Apa és fia döbbenten néztek egymásra, nem tudták mit történt, de a sötét jegynek nyoma sem maradt. Csak álltak ott egymásra meredve, majd nevetve és hihetetlenül boldogan ölelték meg egymást. Aztán nyílt az ajtó és Dumbledore lépett be rajta.

– Jó estét! Beszélhetek önnel, Lucius? – kérdezte halkan. – Ha lehet négyszemközt.

– Természetesen, Albus.

– Majd holnap jövök – biccentett a két férfi felé Draco, és kiment az ajtón.

A varázsló még mindig hatása alatt volt az eseményeknek, most két érzés viaskodott egymással a szívében a szomorúság és a boldogság. Halkan belépett a szobába, majd levette a köpenyét. Hermione aludt az ágyban, de rögtön felébredt, amikor Draco lépteit meghallotta.

– Aludj vissza, drága, csak én vagyok – mondta halkan. – Nem akartalak felébreszteni.

– Téged vártalak, nem aludtam – mormolta Hermione álmosan. – Jól vagy? Mi történt? Olyan sápadt az arcod.

– Jól vagyok, de nem szeretnék beszélni róla – közölte fáradtan. A boszorkány aggódva nézett rá és a torka elszorult. Soha nem látta ilyennek, és ettől megrémült.

– Rendben van – suttogta megértően.

– Hermione?

– Tessék?

– Ölelj meg, kérlek! – kérte Draco szomorúan. Hermione szívesen teljesítette a kérést és odaadóan simult a férfi ölelésébe.

– Annyira szeretlek! – suttogta a lány fülébe.

– Én is szeretlek téged nagyon és nagyon! – Draco most végre megnyugodott, de tudta, hogy annak az asszonynak a semmibe meredő tekintete örökre kísérteni fogja. Mert ugyanazt látta álmaiban is, csak az a nő Hermione volt.

Szíve szerint azonnal véget vetett volna a háborúnak, de ehhez egyedül túl kevés lett volna. A végső küzdelem már nem volt olyan messze és ő tudta ezt. Már csak az volt a kérdés: Vajon elég lesz–e a fehér mágusok ereje, hogy le tudja győzni a sötét oldalt? Nem akarta megválaszolni ezt a kérdést.

Count of comments: 0