22. fejezet
Vihar előtt

Odakint, már régen ráborította Londonra fekete szárnyait az éjszaka. Csak a hold, a csillagok, és az utcai lámpák pislákoló fénye szolgált fényforrás gyanánt a sötétben bolyongók számára. Hideg északi szél söpört végig a kihalt Grimmauld téren, magával sodorva némi szemetet és egy halom megsárgult falevelet. Mély csend ereszkedett a környékre, minden apró nesz sokkal erősebben kivehető volt az éjszakában. Egyenletes léptek zaja hallatszott az egyik mellékutca homályából.

A nesz visszaverődött a házak faláról, és egyre közelebbinek hangzott. Egy alak sötét sziluettje rajzolódott ki, ahogy elsuhant egy-egy lámpa álmos fénye alatt. A léptei egyre lassabbak lettek, majd elhaltak a kísértetiesnek ható csendben. A fekete köpenyes alak kotorászni kezdett a zsebében és egy pergamen cetlit húzott elő belőle. Széthajtotta, tanulmányozni kezdte az írást, majd elővette a pálcáját és a pergamen másodperceken belül semmivé foszlott. Aztán újra elindult.

Keresztülhaladt a közeli park sötétbe burkolózó, öreg fái között, amik fenyegetően hajladoztak az esti szélben. Ősz lévén a levegő egyre hidegebb és élesebb lett. Az éjjeli utazó ezt nagyon is érezte, fázósan összehúzta magán az utazóköpenyt és tántorítatlanul lépdelt tovább a kihalt parkban. Kiérve onnan, átvágott a téren, majd megállt a 11–es és a 13–as ház előtt futó járdán. Az alak elővette a pálcáját és a lámpákra mutatott vele, amik egyre halványabb fényben világították meg a házakat.

Az utazó valamit mormolni kezdett, ezek után furcsa dolog történt, a két ház között a semmiből egy rozsdás kapu, egy meglehetősen piszkos, sötét homlokzat és ablakok tűntek fel. Természetesen az avatatlan szemek, ebből a semmit nem vettek észre és a csendből ítélve nem is érzékelték a változást. A hatalmas építmény teljesen lakatlannak tűnt, de a köpenyes alak magabiztos lépekkel felment az ódon lépcsőn. Nyilván ő mást is tudott a kívülállókkal ellentétben. Az ajtón, nem lehetett sem kulcslyukat, sem levélnyílást felfedezni, csupán egy ezüstösen csillogó valamit.

Közelebb érve a bejárathoz, az idegen rákoppintott a pálcájával az ezüst kígyót mintázó kopogtatóra. Kattanás hangzott, majd az ajtó halkan kitárult. Bent sötét volt, a köpenyes alak elindult befelé. Hiába próbált halk és óvatos lenni, a hosszú molyrágta függöny hírtelen magától szétnyílt. Mrs Black mit sem vesztett hangjából az évek hosszú sora alatt, irtózatos hangerővel, szörnyű ordításba kezdett. Természetesen az éjszakai vendég erre a legkevésbé sem számított. Lábdobogás hallatszott az emeletről. Az álmából ébresztett társaság a fáradtság jelei nélkül még egy menekülő nyulat is megszégyenítő sebességgel, azonnal az előszobában termettek.

Harry és Ron rögtön nekiestek a molyette bársonyfüggönynek, és egy erőteljes rántással behúzták azt. Mrs Black hangja halkulni kezdett, és a társaság fellélegezve élvezhette a csendet. Majd Leslie elkiáltotta magát, amint meglátta, a már utazó köpenye nélküli, vendéget.

– Mama! Végre itt vagy!

– Loreen néni! – nézett Draco meglepetten. – Nem is számítottunk rád ilyenkor.
– Szervusztok, drágáim! – nevetett rájuk Loreen. – Kicsit korábban jöttem, mint terveztem. Bár így is majdnem egy hetet maradtam.

– Loreen! – futott le a lépcsőn Narcissa és átölelte rég nem látott sógornőjét. Loreen természetesen viszonozta a gesztust. – Annyira örülök neki, hogy itt vagy.

– Én is örülök neked, Narcissa – mondta mosolyogva. – Már olyan régen nem láttuk egymást.

– Igen, de most már végre újra együtt lesz a család – jegyezte megkönnyebbülten. Lassan körvonalazódni kezdett a jövője.

– Loreen Malfoy, hát hol késtél eddig? – szólt mosolyogva Lupin. – Ezer éve nem láttunk és már nagyon hiányoztál!

– Remus! – kiáltott fel Loreen. Régen is jó barátságban voltak az egykori professzorral és most kimondottan örült, hogy újra láthatta. – Te semmit sem változtál.

– Hát hogy van a hollóhátasok gyöngye? – kérdezte Lupin kibontakozva az ölelésből

– Köszönöm, nagyon jól – közölte vidáman. – Nagyszerű utam volt. Évek óta ki sem mozdultam Darkness Fallsból, így igencsak örültem a lehetőségnek.

– Elnézést, hogy megzavarom ezt a csevejt – szólt fagyosan Piton. Kimért tekintettel mérte végig Loreent. – De lenne valaki, aki szeretne beszélni önnel – és itt jelentőségteljesen nézett Loreenra.

– Ugyan, Perselus, semmi szükség a túlzott udvariasságra, nyugodtan tegezz, mint régen. – A mogorva professzor bólintott, majd elindulta pince felé. Loreen jelentőségteljesen ránézett Lupinra.

– Semmit nem változott – jegyezte meg mosolyogva, aztán elindult ő is a pince felé.

Leslie megrökönyödve nézett maga elé. Vajon mi köze lehet az ő anyjának Remus Lupinhoz és Perselus Pitonhoz? Majd megvonta a vállát és a konyha felé vette az irányt. Legalább lesz még egy rejtély, aminek a végére járhat. Hermione álmosan vánszorgott le a lépcsőn Ginny társaságában, majd kedveséhez indult és halkan megkérdezte:

– Mi ez a csődület ilyenkor?

– Loreen néni megérkezett – tájékoztatta Draco és átölelte. – Miért nem alszol?

– Szerinted ekkora hangzavarban lehet? – nevette el magát Hermione. – Talán holnap sikerült.

– Szóltatok már Tristennek? – kérdezte a varázsló. – Úgy tudom, hogy neki még van egy kis feladata.

– Még nem volt rá idő – rázta meg a fejét Keara. – Bár nem hiszem, hogy le tud jönni.

– Akkor én szólok neki. Jane és ő nem hagyják magára a kis Emilyt egy percre sem.

– Még mindig sokkos állapotban van? – kérdezte Draco. Hermione bólintott, aztán Kearara nézett.

– Nincs változás – rázta meg a fejét Keara. – Már mindent megpróbáltunk. Egyelőre még… Talán Moira bűbájai segítenek neki, a gyönyörű csillagokat bűvölt neki a plafonra. A Weasley ikrektől csillagszórókat kapott.

– Most nyugodt környezetben van, és most erre van szüksége – folytatta Hermione.

– Szükségünk van Janere és Tristenre a bevetéseken – mondta Draco halkan és némiképp gondterhelten. – Nagyon remélem, hogy hamarosan rendben lesz.

– Tudom – bólintott Hermione és sóhajtott egyet. – Később találkozunk.

A boszorkány apró csókot lehelt kedvese ajkára, majd elindult felfele a lépcsőn.

– Örülök, hogy boldognak látlak – mosolyodott el Keara és megveregette Draco vállát.

– Köszönöm – mondta végül Draco.



***


Loreen sebes léptekkel próbálta utolérni Pitont, aki már régen lent volt a pinceajtónál és érzelemmentes arccal várta őt.

– Lassú vagy, mint mindig – mondta a professzor kimérten és meglehetősen gúnyosan. – Ezért kaptak el állandóan.

– Te sem változtál, pont úgy viselkedsz, mint gyerekkorunkban. Volt már valaha olyan, hogy kedves is voltál valakihez? – tette fel a fogós kérdést a boszorkány.

– Ha kutatsz az emlékeid között, akkor megtalálod a válasz. – A professzor hangja még mindig meglehetősen gúnyos volt.

– Már értem mire célzol – nézett rá kifejezéstelen tekintettel Loreen és egy kicsit elpirult. Hirtelen megrohanták az emlékek az eltűnt fiatalságából, amikre egyrészt kellemes volt visszaemlékeznie, más részt, pedig inkább elfelejtette volna. Észre sem vette, de gépiesen követte Pitont és nem sokkal később már a pincében találta magát, ahol testvére várta.

– Lori, te mit keresel itt? – kérdezte Lucius meglepetten.

– Többek közt téged, bátyus – mondta Loreen. Egy pillanatig csak nézték egymást, majd Lucius felállt és odament húgához. Jeges szürke szemei egyszer csak megteltek rég elfojtott érzelmekkel, már nem törődött a régi ellentétekkel, az ostoba hibával, amit elkövetett. Eljött az ideje, hogy változtasson. Magához ölelte a testvérét, majd megszólalt:

– Lori, sajnálom, én nem akartam… Bocsáss meg kérlek!
Loreen mereven nézett bátyjára, majd ajkai mosolyra húzódtak.

– Ide sem értem, te máris bocsánatot kérsz tőlem? – tette csípőre a kezét. – Azt hittem, legalább egy cseppet kéreted magad, mielőtt kihúzom belőled a bocsánatkérést.

– Huszonnégy éve nem láttalak. Szerinted meddig emésszem még magam? Megbocsátasz?

– Már rég megbocsátottam – mondta és a szeme megtelt könnyel. – Oh, Lu, nem is tudod mennyire akartam, hogy tudd, téged soha nem hibáztattalak. Hiszen én tudom a legjobban, milyen ember is vagy igazából. Az apánk hibája az, ami történt.

– Annyira sajnálom – hajtotta le a fejét Lucius. – Tehettem volna ellene valamit, de túl gyáva voltam hozzá.

– Máshoz viszont túlontúl bátor. Lucius, én eltemettem Solannal együtt a múltat és új életet kezdtem. Már évekkel ezelőtt megbocsátottam a családnak. Nem akartam, hogy a múltunk megmérgezze a fiaim jövőjét és az enyémet sem.

– Nem lett volna szabad… Apa és anya is megbánta, amit tett, én tudom. Sajnálom, hogy nem jöttek rá hamarabb. Évekig kerestünk, aztán mindketten… Rettenetesen sajnálom.

– Már nem érdemes a múlton rágódni, Lu, most a legfontosabb, hogy véget vessünk ennek az értelmetlen harcnak. – Lucius bólintott, majd intett a húgának hogy foglaljon helyet Piton mellett.

– Van még valami, amiről tudnod kell – szólalt meg Lucius. Tudta, hogy ezt lesz a legnehezebb megmagyaráznia.

– És mi lenne az? – kérdezte Loreen.

– Tudom ki volt, aki megölte a férjedet.

– Csak azt ne mondd, hogy…

– Nem, nem én voltam – mondta, kitalálva testvére gondolatait. – Soha nem tudtam volna neked fájdalmat okozni. Másnak szemrebbenés nélkül, de neked soha.

– Ki volt az? – kérdezte erőteljes hangsúllyal. Lucius tudta, hogy eggyel több vagy kevesebb őszinte vallomás már nem számít ebben a kiszolgáltatott helyzetben, amibe került.

***


Hermione csendesen lépkedett, nehogy felzavarja az alvó rendtagokat. A harmadik ajtónál megállt és halkan bekopogott, majd benyitott a szobába. Bent a szőnyegen Tristen, Jane és Emily Garner éppen játszottak. Mione meglepődve nézte a hármast és elmosolyodott. A kislány megfordult és ránézett.

– Szia – köszönt a kislány. – Te ki vagy? – kérdezte érdeklődve.

– Szia és Hermione Granger vagyok.

– Én Emily vagyok. – Jane intett Hermionénak, hogy menjenek arrébb egy kicsit.

– Mi van a kislánnyal?

– Teljesen jól van, semmi baja – tájékoztatta Jane, de tele volt aggodalommal – De nem emlékszik semmire, vagyis inkább nem akar emlékezni semmire. Csak a nevére, de ezen kívül…

– Vissza fog térni az emlékezte? – kérdezte Hermione aggódva.

– Nem vagyok benne biztos… Azt hiszi, hogy Tristen az apukája és én az anyukája vagyok.
Hermione nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon és egy kis kuncogást is megengedett magának.

– Ez nem olyan vicces – korholta egy halvány mosollyal és némi pírral Jane. – Fogalmam sincs, hogy mit tegyek.

– Ne haragudj! – szabadkozott Hermione. – Mit fogtok csinálni?

– Egyelőre nem mondunk neki semmit. Jobb lesz neki így, mert különben összeomlana és még nincs felkészülve az igazságra. – Jane tanácstalanul nézet a kislány felé.

– Igaz, és még nagyon kicsi, hogy ezt megértse.

– Amúgy mi volt ez a nagy ricsaj odalent?

– Loreen megérkezett. Tulajdonképpen, ezért jöttem fel hozzátok, hogy szóljak.

– Nem is tudtam, hogy anya ma jön – szólt oda beszélgetőknek Tristen. – Gyere csak, Em, bemutatlak valakinek! – Azzal felkapta a csillogó barnaszemű kislányt és elindult vele a földszintre.

– Na, ebből mi lesz? – tette fel a kérdést Jane. Aztán mind a ketten követték a földszintre, a boldogságtól szárnyaló Tristent és a kacagó lánykát.

Janet, bár nem vallotta volna be, nagyon meglepte Tristen viselkedése, és nagyon meghatotta, ahogy látta őket önfeledten játszani. Nem ismert eddig egyetlen férfit sem, aki ennyire ragaszkodott volna egy gyermekhez.

Ráadásul nem is a sajátjáról volt szó. Eszébe jutott saját apja, aki egyáltalán nem rendelkezett semmiféle apai érzettel. Összeszorult a szíve, de próbált úrrá lenni érzésein, és a régi emlékeket minél mélyebbre akarta elásni, nem engedve szabad utat nekik.

Mikor leértek a nappaliba a táraság egy része, amelyik nem tudott már visszaaludni, csendes beszélgetésbe elegyedett egymással. Loreen, Narcissa, Lupin, Draco és Leslie élénken társalogtak. Piton is a helyszínen tartózkodott, mégsem kapcsolódott be az érdekfeszítő csevelybe, hanem inkább egy kényelmes karosszékbe helyezkedve, a Reggeli Próféta tegnapi számát böngészte, de természetesen fél füllel és fél szemmel a társaságot is figyelte. Tristen, mikor észrevette anyját, letette a kislányt, majd fülébe súgta:

– Menj oda és adj egy puszit a nagyinak! – noszogatta mosolyogva és Loreenra mutatott.
A kislánynak nem kellett mondani egyből, Loreenhoz szaladt.

– Nagyi! – kiabálta mosolyogva és megölelte a meglepett hölgyet.

– Szervusz, csillagom! – mondta ösztönösen az újdonsült nagymama, majd észbekapott. – De Tristen…

– Majd később elmondom – biztosította Tristen. A többiek csak nevettek a jeleneten, még Piton professzor is megengedett magának egy mosolyt, ami egy igazi ritkaságnak számított nála, gyakorlatilag a sivatagban többször volt eső, mint az ő száján mosoly.

A meglepett Loreen zavarában azt sem tudta mit csináljon, de Emily már az ölébe is telepedett. Narcissa nevetve figyelte sógornőjét.

– Szerintem, most lenne itt az ideje, hogy beszéljünk – szólt Loreen.

– Rendben – mondta Tristen és felkapta a kislányt. – Em, most a papának beszélnie kell a nagyival, addig te maradj itt Leslie bácsikáddal, Draco bácsival, Remus bácsival és Perselus bácsival. Azonnal jövök. – A professzor szeretett volna meglógni a pesztraság elől, ám Emilynek más tervei voltak Perselus bácsival.

Végig nézett a gardedámok között és ő leginkább a görbeorrú bácsival szeretett volna megismerkedni. Rögtön odament hozzá és érdeklődve figyelni kezdte. A kislány, a többieknek érhetetlen módon, valahogy érdekesnek találta a nagyra nőtt denevért.

A professzor letette az újságot és a gyerekre nézett, aki angyali szemekkel fürkészte tovább. A kicsi kinyújtotta apró kezecskéit a feketetaláros férfi felé. Jelezve, hogy szeretné, ha Perselus bácsi az ölébe venné.

– Mire vársz, Perselus? – kérdezte nem titkolt mosollyal Lupin. – Csak nem azt akarod mondani, hogy megijedt a bájitalok mestere egy aranyos kislánytól?

– Ugyan, Perselus! – szólalt meg Narcissa is. – Ne vágj már ilyen komor képet!

– Dehogy ijedtem meg – mondta Piton hűvösen, majd sóhajtott egy nagyot és ölébe vette az apróságot. Nem túl sűrűn fogott gyereket, leginkább elkerülte őket, most mégis lazított a szabályain. Emily azonban nem tágított, sőt ostoba lányos fecsegéssel próbálta Pitont szóra bírni.

Draco és Leslie elfojtott kuncogással figyelte a történteket, nem is beszélve Hermionéról, aki a nappali ajtajából nézte őket. Aztán végül a nappali egyre üresebb lett, végül Perselus bácsi azt vette észre, hogy egyedül maradt és barna hajú kislánnyal, aki angyali mosollyal fürkészte a mogorva arcát. A kicsi Emily nagyot ásított, majd álmosan hajtotta fejét Piton professzor mellkasára. A professzor durva kezei sután átölelték a kicsit, és egy őszinte mosoly jelent meg a kemény vonású arcán. Az ártatlan gyermek oltalmat talált nála, ez valóban hihetetlen volt. Talán Emily képes a meglátni azt az oldalát, mit legtöbbször rejtegetett?

***

Kint a konyhában Loreent, Jane és Tristen igyekezett beavatni az elmúlt időszak szörnyű és sorsfordító eseményeibe. Loreen megilletődve hallgatta a beszámolót. Emily megpróbáltatásai megérintették a szívét. Bár nem volt nehéz, egyetlen mosolyával képes volt a kis barna szemű boszorkány levenni a lábáról bárkit, akivel találkozott.

– És azt hiszi, hogy Jane és én vagyunk a szülei – fejezte be a mondanivalóját Tristen. – Nem akartuk, hogy bármi baja essen. Ilyen traumát nem lehet csak úgy félvállról venni.

– Ez borzalmas – mondta Loreen és a szája elé kapta a kezét. – Szegény kislány és nem emlékszik semmire?

– Csak a nevére, semmi másra. De még nem mondhatjuk el neki, mi történt. Képtelen lennék rá, különben sem hiszem, hogy fel tudná fogni – magyarázta szomorúan Jane. – Most szeretetre van szüksége.

Jane ekkor megfogta Tristen kezét, persze ez amolyan ösztönös cselekedet volt. Mégis most sokkal jobban képesek voltak egyetérteni, mint korábban.

– Ez csak természetes – bólintott Loreen beleegyezően. – Kockázatos lenne, és mind a ketten hajlandóak vagytok játszani?

– Igen – hangzott az egyhangú válasz.

– Akkor rendben van minden és rám is számíthattok. Nem akarom, hogy bármi baja is legyen egy ilyen kis angyalnak.

– Köszönöm, anya – mondta hálásan Tristen, és puszit nyomott Loreen arcára. – Nem is tudod, hogy mennyire megkönnyíted a dolgunkat ezzel. Muszáj, hogy Emilynek családja legyen. Ha Janenek és nekem harcolnunk kell, akkor sokkal nyugodtabbak leszünk, ha olyanok vigyáznak rá, akik szeretik.

Pár perccel később Lupin jött be a konyhába. A professzor még mindig nem tudta feldolgozni a látottakat.
– Ezt meg kell néznetek – közölte nevetve, aztán intett a többieknek, hogy jöjjenek át a nappaliba.

Jane és Tristen egymásra néztek, de nem tudták mi történhetett. Egész kis csődület jelent meg lassan a nappaliban, ahol a mindenki által érzéketlennek hitt, mogorva professzor önfeledten játszott a barna hajú, csillogó barnaszemű lánykával, aki nevetve kergette a buborékokat, amiket Piton varázsolt neki. A kicsinek már egy szikra álmosság nem volt a szemében.

– Na, nem is olyan mogorva ember, mint amilyennek látszik – szólt oda Jane Tristennek. – Azt hiszem Emily most talált magának még egy barátot.

– Mondasz valamit – mosolyodott el. – Remélem, hogy jól döntött és nem lesz belőle baj.

– Biztosan nem lesz baj.

– Szerinted jó ötlet lenne Perselus bácsit is bevonni a játékba? – kérdezte Tristen. – Te jobban ismered, téged tanított Roxfortban.

– Megölne minket, de nem lenne éppen rossz ötlet bevonni a játékba. Perselus Piton, mint nagypapa… nagyon érdekes. – A két fiatal halk kuncogásba kezdett.

Természetesen ez a jelenséget egyik lakó sem tudta kihagyni, mert az önfeledten játszó Perselus bácsi, nem volt egy mindennapi látvány. Bár percekkel ezelőtt, még üres volt a nappali, de most egyre másra szállingóztak az emeletről a kíváncsiskodók és a hitetlenek. A professzor ebből természetesen nem vett észre semmit, mert minden figyelmét lekötötte az aprócska lány szórakoztatása.


Emily megölelte Perselust, akinek a csöppnyi gyermek rögtön meglágyított a szívét, amiről még ő maga is azt hitte, hogy kemény, fagyos és jéghideg. Ám amikor észrevette a nézőközönséget, nem tudta mit tegyen hirtelen, de a zavartság nem tükröződött az arcán. Felállt a szőnyegről, megigazított a talárját és a gyerekre nézett.
– Most már ideje lenne, hogy aludj is egy kicsit – szólalt meg Piton cseppet kedvesebb hangon, mint szokott.

– Igaza van a nagypapinak – mondta Tristen teljesen komoly hangon, na, ekkor vágott nagyon ijedt képet Perselus Piton, talán életében először. A szemtelen fiú még hátba is vágta az újdonsült nagypapát.

– Gyere, Em, elmegyünk aludni! – Jane felkapta a kislányt, és Tristennel együtt gyorsan elhagyták a társaságot. Egy percig néma csönd volt, senki sem mert megszólalni. Majd hirtelen kitört egyfajta nevetéshullám. Perselus sem maradt, ki a nevetők sorából, sőt ő volt a leghangosabb.

– Még hogy én nagypapa? – nevetett tovább Piton. – Loreen, azt hiszem, el kell beszélgetnem a fiaddal!

– Mi szükség lenne rá? Látom végre elővetted a régi éned is, csak tudnám, hol rejtegetted eddig. Ne vágj ilyen képet! Ha hiszed, ha nem, én még emlékszem a régi énedre.

– Professzor, hadd gratuláljak – szakította félbe a társalgást Harry és megrázta a kezét.

– Potter, jobb lenne, ha nem lenne ennyire szemtelen – morogta Perselus és felvette a régi érzelemmentes ábrázatát.

– Most pont úgy néz, mint amikor pontokat von le a Griffendéltől – jegyezte meg Ron. – Ott lüktet az az ér a homlokát. Higgye el nem olyan szép látvány.

– Most már elég legyen, viselkedjenek úgy, mint a felnőttek! – szólította fel őket Piton megrovóan. – Elnézést, de nekem most dolgom van.
Többiek már csak a fekete talár suhogását hallották, de még jó ideig nem tudtak napirendre térni az eset felett.

***

Eljött a pirkadat, a nap rózsaszínre festette az ég alját. Jane az egyik erkélyről nézte a napfelkeltét. Tele volt elfojtott érzésekkel, amik szorították a torkát, de makacssága nem engedte ki őket. Másra akart figyelni. Hideg volt a levegő, de rajta nem volt kabát csak egy vékony talár, amit próbált magán összehúzni, hogy ne fázzon.

Végül feladta a küzdelmet. Nagyon sóhajtott és figyelte a lehulló leveleket, amiket a kósza szél görgetett maga előtt. Ahányszor egy erősebb szélroham belekapott a tálárjába, annál jobban érezte a bizsergést a bőrén. Egyre gyengült, érzete, nem bírja tovább. Könnyek vegyültek a szembe, majd lassan lefolytak az arcán. Emilyre gondolt, akinek soha nem lehetettek igazi szülei. Aztán a saját gyermekkorának sötét árnyképei rémlettek fel előtte.
Tristen éppen az erkélyajtó mellett ment el, amikor meglátta Janet.

Valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Nem volt képes tovább sétálni, és napirendre térni a fölött, amit az imént látott. Egy darabig csak nézte a felkelő nap fényében fürdőző lányt, akinek a szél játszott hosszú, kibontott, mélyvörös hajával. Jane háttal állt neki, így nem látta az arcát. A gyógyító boszorkány görcsösen fogta a korlátot, és finoman rázkódott a hidegtől és a sírástól. Tristen lábai maguktól elindultak, és már ott is találta magát a lány mellett, aki próbálta elrejteni a könnyeit.

– Miért állsz idekint a hidegben, ráadásul egyedül? – kérdezte lágyan Tristen.

– Csak meg akartam nézni a napfelkeltét – válaszolta a boszorkány mély szomorúsággal a hangjában.

– Másról van szó szerintem. Miért nem mondod el nekem?

– Mégis miről? – kérdezte Jane és egy könnycseppet törölt ki a szeméből. – Talán a fejembe látsz és sikerült olvasnod a gondolataimban?

– Te soha nem szoktál csak azért kimenni a szabadba, hogy megnézz egy természeti jelenséget, hacsak szomorú nem vagy – magyarázta a férfi.

– Ennyire jól ismersz?

– Ha azt mondhatnám, hogy igen, akkor hazudnék. Inkább azt mondom, hogy néhány dologgal kapcsolatban már kiismertelek. Hiszen évek óta ismerjük egymást – válaszolta Tristen és közelebb lépett hozzá. – Nem ismeretlenek előttem a démonjaid.

– Értem – hajtotta le a fejét egy szomorú mosoly kíséretében.

– Elmondod mi a baj? – próbálkozott óvatosan, hiszen Jane nem engedett senkit sem igazán közel magához. – Tudod, hogy ebben megbízhatsz. Mindig is melletted álltam.

– Csak emlékek, amikre nem akarok emlékezni, de nem tudok szabadulni tőlük – mondta Jane. – Olyan démonok ezek, amit nem tudok kitörölni magamból.

– És minél jobban el akarod felejteni, annál többször kínoznak, és mindig az lesz a vége, hogyha ezt másképp csináltad volna, nem történt volna meg valami.

– Igen valahogy így van. – Jane megpróbált szemkontaktus nélkül beszélgetni a férfival.

– Én is sokszor éreztem ezt… Amikor utoljára láttam apámat, ha akkor nem mondom neki, hogy menjen el, akkor még ma is élne, de sajnos rosszul döntöttem.

– Nem a te hibád – mondta Jane. – Nem tudhattad, nem vagy felelős érte.

– Lehet, hogy igazad van… De most már te is elmondhatnád, hogy mi bánt.

– Én is az apámra gondolok, főleg most, hogy Emily itt van. Észembe jutott, mennyire szerettem volna, ha az én apám is így játszott volna velem, és így szeretett volna, mint ahogy te őt… Pedig nem vagy az apja, még a rokona sem vagy. Az én apám engem soha nem szeretett.

– Ne mondj ilyet, a maga módján biztos…

– Nem – rázta meg a fejét a lány és már nem érdekelte, hogy Tristen látja a könnyeit. – Soha nem érdekelte, hogy vagyok, vagy egyáltalán létezem–e. Az sem érdekelte, hogy anya tizenegy éves koromban meghalt. Nem akart magához venni, és otthagyott anya húgánál, akit egyébként nagyon szeretek, és olyan nekem, mint a második anyám. Őt akkor vesztettem el, amikor végeztem Roxfortban.

– Apáddal mi történt?

– Megölték a halálfalók. Azóta nincs senkim sem. – Jane könnyáztatott arcát Tristen felé fordította és mélyen a szemébe nézett. Megnyílt neki, először az elmúlt évek hosszú sora után.

– Ugyan ne mondj már ilyet, hiszen hányan szeretünk téged? Na és most fejezed be ezt a szomorkodást és legyél vidám, ahogy mindig is. Mosolyogj! – követelte a férfi.

Jane halványan elmosolyodott. Tristen letörölte a lány könnyeit, s közben finoman végigsimította az arcát. Jane átölelte a férfit és erősen magához szorította. Tristen karjaiban végre biztonságban érezte magát és a régi sebek már nem sajogtak úgy, mint percekkel ezelőtt.

– Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled – mondta könnyes szemmel, de már egy cseppet sem szomorúan. Mikor újra egymás szemének mélységeit fürkészték, egészen új érzések kerültek a felszínre. Valami teljesen megváltozott, mindkettőjükben, egy érzés, aminek nem lehet parancsolni, hatalmába kerítette őket. És ott a felkelő nap fényében Tristen és Jane ajkai egy csókban egyesültek. A barátság határait elmosták a mindkettőjükből feltörő érzelmek. Helyesnek tűnt, s nem voltak kérdések.

***

Perselus bácsi jóvoltából, a Black kúria lakói, nagyon derűs hangulatba kerültek és ezt semmi nem halványított el. Főleg akkor voltak igazán jókedvűek, amikor a kis Emily és nagypapa, no meg a nagymama, éppen játszottak kint a kertben. Ha az ottaniak nem látják a saját szemükkel, hogy a rusnya denevér, egy lágyszívű fiatal nagypapává változik, biztos nagyon nevetnek egy ilyen képtelen viccen. Harry és Ron a szabadidejük nagy részét Piton professzor szekálásával töltötték, ami egyfajta bosszú volt részükről.

Hermione és Draco mindig kuncogott, ha meglátták Pitont kézen fogva Emilyvel.
– Néha nem hiszem el, hogy ez igaz – mondta Draco egyik alkalommal Hermionénak. – Olyan abszurdnak tartom.

– Jobb, ha elhiszed, édes, mert ezt a saját szemeddel látod – biztosította Hermione nevetve.

– Mondd csak, drágám mi ez hatalmas könyv nálad?

– Éppen nevet keresek a babának. Tudom, hogy még ez nagyon korai, de valamivel le kell kötnöm magam. Senki, semmit sem enged nekem és beleőrülök a tétlenségbe – panaszkodott Hermione.

– Aha, és már találtál valamit, ami jól passzol a Malfoyhoz? – érdeklődött Draco, majd ő is fellapozott egy könyvet.

– Még nem. Meg vagyok lőve a vezetéknevedhez, egyetlen normális név sem megy hozzá.

– Micsoda nagy tragédia – csóválta meg a fejét Draco. – Talán majd csak valahogy sikerül. Legfeljebb a Draco nevetet adjuk neki.

– Nem mondtam, hogy a te neved tetszik – mosolyodott el ravaszul Hermione. – Nem éppen egészséges valakit sárkánynak hívni.

– De te nem ezért szerettél belém. Igazam van?

– Ebben lehet valami – bólogatott a boszorkány elismerően.

– Mit szólnál a Sophie –hoz? – Ez volt az első név, amit kiszúrt a temérdek választási lehetőség közül.

– Miből gondolod, hogy lány lesz?

– Megérzés.

– És mit érzel még? – tudakolta mosolyogva Hermione.

– Azt hogy szeretlek – mondta Draco és megcsókolta. – De van egy olyan dolog, amire gondolok.

– Mi lenne az?

– Hát… mi lenne, ha most rögtön hozzám jönnél feleségül?

– Egyszer már igent mondtam erre a kérdésre. Hmm, nem tudom, mit mondjak, azóta olyan sok minden történt – mosolyodott el Hermione. Először csak meg akarta viccelni Dracót, de aztán eszébe jutott még egynéhány fajsúlyos tényező, amivel nagyon hamar foglalkoznia kellett. – Még a szüleimnek sem szóltam. Nem is tudom, mit szólnának, ha odaállnék eléjük, és rájuk zúdítanék mindent.

– Meglepődnének, de csak nem haragudnának, hiszen egy ilyen jó képű férjet, mint én, nem sokat találnál.

– Jaj, nem vagy te egy cseppet eltelve magadtól? Túl sokat ne ismételgesd ezt a tükörben, mert még a rögeszméddé válik.

– Szívecském, hát hova gondolsz, én vagyok a megtestesült szerénység.

– Miért is akartam én hozzád menni? – kérdezte elgondolkozva Hermione.

– Talán, mert nem tudsz nélkülem élni? – morfondírozott Draco.

– Többek közt – mondta a lány és megcsókolta.

– Akkor hozzám jössz most azonnal?

– De hát még ruhám sincs. Egy esküvőre fel kéne készülni, nem gondolod?

– Nem érdekel a ruhád, téged veszlek el, és nem számít miben vagy. Az esküvőt, meg csak szűk családi körben ünnepeljük…

– A pincében.

– Ugye csak viccelsz?

– Szeretném, ha apád is ott lenne – mondta határozottam Hermione.

– Biztos vagy benne? Nekem nem lenne ellene semmi kifogásom, mert az utóbbi időben végre jobb lett a kapcsolatunk és a sötét jegye is eltűnt…

– Igen, biztos vagyok benne, mióta beszélgetünk…

– Álljunk meg egy percre, te mióta beszélgetsz az apámmal?

– Egy ideje – vonta meg a vállát a lány, mintha ez olyan lényegtelen információ lenne.

– És nekem miért nem szóltál? – nézett rá szemrehányóan Draco.

– Ne haragudj, de nem akartalak ezzel is terhelni, mostanában a bevetések és az a szörnyű gyilkosság…

– Hermione – megcsóválta a fejét, majd sóhajtott egyet. – Nem haragszom rád, semmiért sem… Akkor mikor lesz az esküvő?

– Ne aggódj, drágám! – szólt Narcissa, aki éppen akkor lépett be a nappaliba, de már hallotta az egész beszélgetést. – Holnap délutánra minden készen lesz.

– Rendben – mondta Hermione és Draco egyszerre.

– Még meggondolhatod magad – szólt közbe Harry, aki éppen akkor jött ki a konyhából Ashleyvel az oldalán.

– Harry! – lökte oldalba a felesége. – Hogy mondhatsz ilyet?

– Dehogy gondolom meg magam – biztosította Hermione.

– Te tudod – vonta meg a vállát Harry.



***


Abból a holnapból, nagyon hamar ma lett. Hermione, mint minden menyasszony nagyon ideges volt, de természetesen nem amiatt, hogy Draco netalántán otthagyja. Aidrian és Leslie, felajánlották a segítségüket, hogy a vőlegényt lekötözik, ha esetleg szökni próbálna. Hermione természetesen, csak megcsóválta a fejét, de biztosan tudta, ahogy a fiúkat ismeri, holt biztos, hogy Draco nem ússza meg kötelek nélkül a mai napot.


Narcissa segítségével nagyon szép menyasszonyi talárt sikerült összevarázsolniuk, mindössze pár perc alatt, és a leendő anyós néhány jó tanáccsal is ellátta Hermionét. Már azt hitték, soha nem érkezik el az öt óra, de az időt nem lehet megállítni. Így Hermione egyszer csak azt vette észre, hogy fel van öltözve és a ház összes nő nemű tagja körülötte sündörög. És akkor eszébe jutott az anyukája és az apukája, akik most nem lehetnek itt vele.


Összeszorult a szíve, de nem akart sírni. Bűntudatot érzett, amiért nem szólt neki. Úgy sem tehette, mivel messze voltak és veszélyes időkben, nem célszerű ilyen hosszú útra elküldeni egy baglyot, nem is beszélve arról, hogy esetleg rossz kezekbe kerül a levele, ennek akár beláthatatlan következményei is lehetnek.
– Valami baj van, Hermione? – kérdezte Ginny és kizökkentette a menyasszonyt az álmodozásból.

– Nem semmi baj nincs. Azt hiszem, készen vagyok.

– Induljunk! – adta ki a parancsot Loreen.

A mosolygó társaság elindult a földszint felé, ahol már Lucius várta a menyasszonyt. Dumbledore beleegyezett, hogy Lucius is részt vegyen az esküvőn, és ő kísérte Hermionét az oltárhoz.

– Kész vagy? – kérdezte az ifjú arától.

– Igen – bólintott Hermione. Belekarolt apósába, és elindultak a kert felé vezető úton. Mintha tavasz lett volna, virágszirmokat fújt a szél, és a megbűvölt kertben nem lehetett észrevenni az ősz jelenlétét. A hidegnek nyoma sem volt, hanem kellemes meleg ölelte körül őket. Hermione teljesen elvarázsolt állapotba került. Úgy érezte, mintha egyfajta álomvilágba csöppent volna és a boldogságtól szinte a felhőkön lépkedett volna.


A kert közepére egy virágokkal díszített lugast állítottak, ahol Draco, a koszorúslányok, és a vőfélyek álltak. A szél vidáman játszott a virágszirmokkal, amiket a kis Emily szórt szét a menyasszony előtt. Két sorban állítottak fel székeket, ahonnan mosolyogva nézték a Hermionét és Luciust. Mikor Draco meglátta kedvesét, megbabonázta a látvány. Egy igazi angyalt látott felé közeledni, hófehér talárban. El sem akarta hinni, hogy ez a gyönyörű nő perceken belül a felesége lesz, és örökre összefonódik az életük.


Hermione mikor ránézett Dracóra, szíve majdnem kiugrott a helyéből. Leendő férje teljesen nyugodtan állt rá várva, egy fekete talárban, tejföl szőke haját a szél kicsit a homlokába fújta, arcán egy boldog mosoly jelent meg és szürke szeme olyan fényesen csillogott, hogy megbabonázta vele kedvesét. Hermione hátán végigfutott a jóleső bizsergés és kimondhatatlan boldogságot érzett a szívében.

Lucius mosolyogva nézte a két gyereket, majd helyet foglalt felesége mellett és megfogta a kezét. Hermione és Draco egymás szemébe néztek, minden megszűnt körülöttük, csak ők ketten léteztek. Csak fél füllel hallgatták a szertartás vezető rendtag szavait, de az „igen”–t mindketten határozottan és örökre szólóan mondták ki. És az első hitvesi csók felejthetetlenül belevésődött az emlékezetükbe. Felhőtlen boldogság szállt rájuk és az összes megjelent vendégre. Olyannyira, hogy valakinek örült ötlete támadt. Leslie kilépett a vőfélyek sorából, kézen fogta Ginnyt és megszólalt:

– Ha már így összegyűltünk, mit szólnának még egy esküvőhöz?
A násznépnek semmi kifogása nem volt egy újabb esküvő ellen. Bár Ron már rögtön ugrott volna, hogy megakadályozza a frigyet, de Fred és George visszafogták. Bill pedig megrovóan nézett öccsére. Percy éppen szónokolni kezdett volna, de Charlie megelőzte:

– Hagyd őket békén! Ginnynek is kijár a boldogság.

– Ez így van – toldották meg az ikrek. Ron morgott, még pár keresetlen szót, de arra már senki sem figyelt, csak felesége. Nyssa dühös pillantását látva, Ron visszafogta magát, és inkább a család többi tagját fürkészte.

Mrs Weasley éppen a könnyeit törölgette, Mr Weasley sugárzott az örömtől. Loreen megfogta a mellette ülő Perselus kezét és összemosolyogtak. Bár a közelükben ülő Harrynek ez a mosoly elég bizarrnak tűnt, de most már elmondhatta, hogy Piton professzorral kapcsolatban a jövőben nem fog meglepődni semmin. Így hát jobbnak látta, ha nem is figyel rá, hanem az oltár előtt állókat figyeli. A legboldogabbak Ginny és Leslie voltak, akik pár percen belül férj és feleség lettek.

– Szeretne valaki még házasodni? – hangzott az anyakönyvvezető kérdése.
Tristennek is valami szöget ütött a fejében és Janere nézett, aki teljesen elpirult, bár ez nem volt rá jellemző. A fiú rákacsintott a lányra, és huncutul elmosolyodott. Jane gyomra görcsbe rándult, ahogy az igéző barna szempárba tekintett, zavarában kisimított egy hajtincset az arcából. Alig eszmélt fel, a következő pillanatban már Tristen kezét fogta. Felnézett a sötétbarna hajú fiúra és elmosolyodott.

– Jane, hozzám jössz feleségül? – kérdezte dobogó szívvel Tristen, akinek fogalma sem volt arról, hogy mit tesz, de azt biztosan tudta, nem fogja megbánni ezt a döntését.
Jane szíve nagyot dobbant és valami mérhetetlen nagy boldogság öntötte el. Ő sem volt teljesen magánál, de a válasza már megvolt.

– Igen – mondta.

– Akkor meg van a következő páros – nevetette el magát Lupin. A kedves egybegyűltek már nem bírták türtőztetni magukat, kitört belőlük egyfajta örömmámor és el sem akarták hinni, hogy hirtelen három esküvőnek lettek tanúi, sőt ebből kettő teljesen váratlanul történt. Harry oldalba bökte a mellette ülő Perselust.

– Mondja csak professzor, maga nem akart nősülni?

– Potter, ha nem hagyja abba a szemtelenkedést…

– Tudom ötven pont a Griffendéltől és egy heti büntetőmunka – mondta és elfordult a fejét csóváló felesége felé.

Loreen kuncogni kezdett, Piton professzor mellett, aki rezzenéstelen arccal közelebb húzódott hozzá és a fülébe suttogta.

– Csak azért nem, mert akkor nemet mondtál. – A nő arca teljesen lángba borult, de hamar sikerült úrrá lenni érzelmein, majd egy szó nélkül gyermekeihez sietett, hogy együtt örüljön velük. Perselus a nő után nézett, majd elővillantott egyet, abból a ritka mosolyából. Újabban a sivatagban, mintha többször is esett volna az eső.

***

Másnap hajnaltájt Draco ajtócsapkodásra ébredt. Mellette fekvő Hermione is megmozdult álmában. Draco próbált visszaaludni, ám ez nem sikerült neki. Így jobb dolga nem lévén, a plafont bámulta és repedéseket számolta. De ezt a tevékenységet hamar megunta. Halkan felkelt, majd az ablakhoz lépett. Nyújtózkodva bámult kifelé, amikor is megakadt a szeme egy olyan valamin, aminek nem feltétlenül kellett volna ott lennie. Hitetlenkedve dörzsölgette meg a szemeit, majd újra kinézett. Most már semmi kétsége sem lehetett, mert a kertben egy tame legelészett zavartalanul.


Draco összehúzta a szemöldökét és erősen gondolkodni kezdett, bár így sem jött rá vajon mit kereshet egy tame a kertben. Mivel ez nem hagyta nyugodni, elhatározta, hogy utánajár a dolognak. Felvette hát a ruháit és az ajtóhoz lépett. Már éppen nyitotta volna az ajtót, amikor Hermione megmozdult az ágyban és kinyitotta a szemet, majd egyenesen Dracora nézett.

– Hova mész? – kérdezet álmosan.

– Csak megnézem a tamét a kertben és jövök. – Hermione szeméből kipattant az álmosság.

– Várj meg, én is jövök! – mondta kislányos izgalommal.

– Rendben, de vegyél fel valamit, mert még megfáztok nekem! – figyelmeztette Draco kedvesen, és kezét Hermione hasára tette.

Felesége elmosolyodott és gyorsan felöltözött. Aztán elindultak kifelé. Draco felismerte a tamét, ugyanaz volt, mint ami egykor őt vitte Holdfényerdőbe. Mosolyogva közelebb ment a taméhoz, az pedig, ahogy akkor régen, most is képen nyalta a szőke herceget. Hermione mindezt nevetve nézte, aztán ő is közelebb merészkedett és megsimogatta a pompás állt fejét. A fekete szépég nagyon élvezte a simogatást.

– Te meg kiért jöttél? Talán értem? – kérdezte Draco.
A tame megrázta a fejét. Aztán a házból hamarosan Draco apja lépett ki, komor ábrázattal.

– Értem jött – szólalt meg Lucius, aki fekete köpenyben közeledett feléjük.

– Lady Nessanához kell menned?

– Igen.

– Meddig maradsz ott? – kérdezte aggodalmasan a fia.

– Nem tudom, de ez most nem számít. Vigyázz magadra fiam és a családodra is!

– Ez csak természetes – bólintott Draco. Draco megölelte apját. Lucius halványan elmosolyodott és Hermionéhoz fordult. Egy atyai csókolt lehelt a lány homlokára, Hermione pedig megölelte.

– Vigyázzatok egymásra! – nyomatékosította a kérését.
Már éppen felült volna a pompás állat hátára, amikor meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Narcissa rohant lélekszakadva hozzá. Nem szólt semmit, csak könnyes szemmel karjait a férjét nyaka köré fonta, majd búcsúzóul megcsókolta.

– Mennem kell – mondta lágyan Lucius és gyengéden eltolta magától a feleségét. Érzelmek nélküli arckifejezéssel ült fel a tame hátára.

Az állat elegánsan felemelkedett és elhagyta a Black kúriát. Mikor már senki sem látta őket, Lucius utoljára visszanézett, majd előre a célja felé. Draco, Hermione és Narcissa sokáig fürkészték az égboltot, de a taménak és az utasának az alakja régen eltűnt.
Észak felől sötét viharfelhőket hozott a szél és perceken belül egyre hidegebb és hidegebb lett.

Hermione szorosan Dracóhoz bújt és azon tűnődött: Vajon hova ment Lucius és látja–e még valaha? A távolból mennydörgés hallatszott, sejtetve, hogy hamarosan vihar lesz. Draco magához húzta feleségét, majd bementek a házba. Narcissa még sokáig kint volt az eget kémlelve, bár nagyon jól tudta, hogy Lucius egyhamar nem fog visszatérni. Aztán fázósan összehúzta magán a köntösét, és visszasétál.

A kertben egy szélroham söpört végig, felkapva és odébb szállítva néhány levelet, amitől a fákat szabadította meg. Aztán az ég egyre sötétebb lett, az acélszürke fellegek betakarták az égboltot. És lassan elkezdett esni az eső.

A vihar megállíthatatlanul tombolt, vadul tépázva a fákat. S mikor kicsavarta a vén boszorkányfa észszázados törzsét, egy aprócska boszorkány sírása hallatszott a Black kúria komor falai között. Vittoria Moor már első lélegzetvételével és panaszos sírásával tudatta, hogy a világra jött. Szülei karjában megpihenve még mit sem sejtett a körülötte zajló dolgokról.

Count of comments: 0