23. fejezet
A végső küzdelem

Március

Lágyan susogott a tavaszi szél. Langyos melegével felébresztette az alvó természetet. Végre vége lett a zord télnek, minden üdébb és elevenebb lett. A madarak csiripeltek, és virágzó fák illatát vitte magával a kósza szellő. Hermione éppen a kerti padon ült a nagy cseresznyefa alatt. Emlékeibe merülve nézte a kezében lévő könyvet, de már régóta nem lapozott benne, ráadásul fordítva is tartotta. Sok–sok dolog jutott az eszébe. Visszagondolt a hármas esküvőre és az emlék hatására egy mosoly jelent meg az arcán. Ezt a napot élete egyik legszebb napjának tartotta, csak azt sajnálta, hogy szülei nem lehettek vele, és nem osztozhattak vele az örömben, amit akkor érzett.


Hermione tovább folytatta a merengést. A következő emlékezetes esemény, a karácsony, rémlett fel előtte, amit talán a Potter házaspárnak volt a legszebb, mert Ashley büszkén bejelentette, hogy nem sokára bővül a család. Az ünnepet semmi sem árnyékolhatta be. Furcsa módon a halálfalók sem garázdálkodtak, így minden békés és nyugodt volt. A téli hónapok eseménytelenül zajlottak, mintha nem is lett volna háború. Mindannyian tudták, hogy mindez nem fog sokáig tartani, de igyekezetek kiélvezni a hátralévő időt és elraktározni minden boldog percet.


Ő is inkább a boldogabb pillanatokra akart koncentrálni. Ginny hasonlóképpen Ashleyvel büszkén jelentette be várandósságát. Leslie leesett állal fogadta a hírt, és hozzá kell tennünk némi pánikkal, de azért nagyon örült neki. Loreent nagy boldogsággal töltötte el a kicsi érkezésének híre. Tristen tettetett sopánkodással nehezményezte, hogy a drága öcsikéje ilyen hamar nagybácsit csinál belőle, hisz ő még nagyon fiatal ehhez. De természetesen a vicces kedvében lévő báty sem maradt ki az örvendező társaságból.


A leendő apuka, miután persze elmúlt a pillanatnyi pánik, rögtön felkérte Piton professzort nagypapának, mondván neki már van tapasztalata az ilyesmiben. De Perselus bácsi nem méltatta semmiféle válaszra a vigyorgó Lesliet. Sőt még jobban beletemetkezett a Reggeli Próféta aznapi számába, tudomást sem véve a kuncogó társaságról. Hermione örült ezeknek a híreknek, mivel most már biztos volt, hogy születendő gyermeke nem marad barátok és rokonok híjjá. Közeledvén a tavaszhoz egyre izgalmasabb lett a helyzet a Black kúria falai között. Ugyanis jó néhány várandós kismama lézengett a házban.


Aidiran és Moira kislánya, Vittoria csodájára járt mindenki és nem győzték a kislányt babusgatni. De volt, ami beárnyékolta a kis család boldogságát. Nem sokkal a kicsi születése után, Moira felkereste Hermionét, és egy óriási felelőséggel bíró kérdéssel fordult hozzá. A közeledő háború kiszámíthatatlan végeredménnyel kecsegtetett, így mindenki biztonságban szerette volna tudni családtagjait. Így cselekedett akkor Moira is. Hermione gondjaira bízta legdrágább kincsét, amennyiben a csatában férjével mindketten odavesznének. Természetesen a boszorkány megígérte, hogy bármi történjék is, meg fogja védeni Vittoriát. Bár töretlen hittel bizonygatta, hogy nem lesz semmi baj, és erre nem is lett volna szükség. A felelősség egyre komolyabbá tette. Sötét pillanataiban saját gyermekére gondolt.


Hermione mosolyogva simogatta meg gömbölyödő pocakját. Már csak egy hónap – gondolta magában. Boldognak érezte magát, bár örömébe vegyültek más fajta érzések is. A félelem és aggodalom hű társaként kísérték mindennapjaiban. Hiába hozott enyhülést a tavasz, mégis ott bujkált benne álruhát viselve a háború jeges szele. Bár Voldemort egész télen nem adott ki parancsot gyilkolásra vagy más egyéb megmozdulásra, még is tudták, hogy hamarosan elkerülhetetlenné válik az ütközet. A Sötét Nagyúr töretlen magabiztossággal gyűjtötte a híveit maga köré. Ám Rend sem töltötte tétlenséggel az idejét. A Black kúriába, szinte naponta érkeztek kisebb nagyobb csoportok utasításokat várva vagy csak egyszerűen felajánlották a szolgálataikat. Tudták, hogy most mindenkire szükség lesz.


Hermione, bár nem vallotta volna be Dracónak, de talán ezt nem is kellett volna mondania, hogy nagyon félt. Olyan tehetetlennek érezte magát, mit eddig még soha. Szeretett volna többet tenni a Rendért, de Dumbledore nyomatékosan közölte vele, neki most egy teljesen más feladatra kell összpontosítania. Ahogy ott ült a padon, maga elé meredve, hirtelen meleg kezek befogták a szemét, pont úgy, mint annak idején Darkness Fallsban a vízesésnél. Szíve hatalmasat dobbant, és egy kis félelem áradt szét a testében, majd megfogta a szemét eltakaró kezeket.

– Megijesztettelek? – kérdezte bársonyos hangon Draco.

– Áh, nem. Csak olvasgattam egy kicsit.

– Szerintem fordítva tartod az a könyvet – mondta tudálékosan.

– Mindegy, mert már úgysem érdekelt – sóhajtott egyet szomorúan. – Az hiszem inkább elkalandoztam.

– És, min? Ha szabad tudnom.

– Semmi lényeges – szólt lehangolva.

– Az nem semmi, ami ennyire elszomorít téged – mondta Draco, majd leült kedvese mellé. – Mi a baj? Olyan gondterheltnek látszol.

– Nem is tudom… Talán van valami – kezdte zavartan. – Félek. Bármelyik pillanatban kitörhet a háború és rettegek attól, hogy…

– Nem kell aggódnod, nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen – mosolygott Draco, és közelebb húzta magához a sírás szélén álló Hermionét.

– Hogy mondhatsz ilyet? – nézett fel férjére könnyes szemmel. – Dehogy akarok tőled megszabadulni.
– Jó, jó, de most már mosolyogj egy kicsit. Megszokod ezt az örökös szomorkodást és akkor, hogyan fogsz nevetni a kislányunkra? – Draco vágott egy fintort, ami Hermionét végre némi mosolygásra késztette.

– Áh, hát ide bújt az én mosolygós feleségem! – mondta és megcsókolta kedvesét.

– Miből gondolod, hogy lány lesz?

– Megérzés – szólt magabiztosan és közben olyan arckifejezést vágott, mintha mindent tudna, de közben fogalma sem volt semmiről.

– Pedig fiú lesz! – jelentette ki határozottan a leendő anyuka.

– Honnan tudod? – kérdezte Draco gyanakodva. – Csak nem megkérdezted a gyógyítót? Ha igen akkor nagyon rossz kislány voltál. Emlékszel, miben állapodtunk meg?

– Igen, emlékszem. Meglepetés lesz… Amúgy ki mondta, hogy megkérdeztem? Szerintem fiú lesz!

– Lány lesz – kötötte az ebet a karóhoz makacsul Draco.

– Tévedsz – nevette el magát Hermione.

– Mindig ilyen makacs vagy? Majd meglátjuk hamarosan, hogy kinek lesz igaza – kacsintott Draco és megsimogatta a domborodó pocakot.

– Oh, érezted? – kérdezte Hermione. Majd megfogta kedvese kezét és egy kicsit följebb tette. –Rugdos a pici – mondta nevetve.

– Ez annyira csodálatos – mosolyodott el Draco, mérhetetlen boldogságot és büszkeséget érzett ott belül. Életében először érezte, hogy ennél nagyobb örömet nem kaphat a sorstól. Egy igazi csodát, aminek ő is részese.

***

Az egymást ölelgető pártól nem is olyan messze, ugyancsak egy padon Loreen ült elgondolkodva. Régi dolgok foglalkoztatták. Olyanok, amik az idő vasfogának is ellenállva ugyanolyan formában maradtak meg az emlékeztében, mintha csak pár perccel ezelőtt történtek volna. A régi sebek melyek soha nem gyógyultak be igazán, most újra erős fájdalommal kínozták.


Tudta, hogy a múlton már nem tud változtatni, de a jövő még az ő kezében van. Loreen, aki soha nem tudott gyűlölni senkit, most mégis jeges gyűlöletet érzett férje gyilkosa iránt. Bosszú– csak ez járt a fejében. Becsukott szemmel hátrahajtotta a fejét és egy hatalmasat sóhajtott. Amikor újra kinyitotta, egy fekete taláros alak tornyosult elé.

– Neked nem a gyűlésen kellene lenned? – kérdezte Loreen.

– Már befejeztük a tanácskozást – mondta Perselus, fáradt volt és elcsigázott. Szüksége lett volna a pihenésre.

– Értem.

– Mi jár a fejedben? – ült le mellé végül. A tavaszi napsütés vidáman simogatta az arcát, jól esett most. Loreen feszülten nézett előre, mintha a férfi ott sem volna.

– Hiszen azt te tudod a legjobban. Vagy tévedek? Amúgy miért jöttél ide? – kérdezte számon kérő hangon.

– Dumbledore küldött, hogy beszéljek veled, mondván rá úgysem hallgatnál – mondta Piton egy halvány mosollyal.

– Csak azt nem tudom, miből gondolja, hogy rád majd hallgatni fogok?

– Most nem ez a lényeg.

– Hanem mi, kedves Perselus barátom?

– Nem fogsz harcolni – vágott rögtön a közepébe.

– Ne próbálj megakadályozni, mert nem fog sikerülni! Nem vagyok az a tudatlan kislány, mint régen. Sokkal erősebb vagyok, mint gondolnád –mondta magabiztosan.

– Ezt nem vitatom – szólt komoran a professzor. – Máshol van rád szükség, és nem foglalkozhatsz a bosszúval.

– Ki mondta neked, hogy bosszút akarok állni? – csattant fel dühösen. Egyszerűen nem bírta elviselni, hogy ennyire átlátnak rajta.

– Ugyan, Loreen, engem nem tudsz becsapni. Mióta megtudtad, hogy Bellatrix a gyilkos, mást nem látok a szemedben csak a gyűlöletet, és a bosszút.

– Te nem ezt tennéd a helyemben? – Piton nagyon jól tudta, ő is a bosszún gondolkozna, de ezt nem akart bevallani.

– Nem – mondta határozottan. – Mérlegeled a körülményeket és rájössz, hogy mi a fontos.

– Nagyon ellentmondasz magadnak. Nem emlékszel négy fiúra még a Roxfortos éveinkből? Rajtuk nem akartál bosszút állni teljesen véletlenül?

– Ez teljesen más.

– Nem, a bosszú az bosszú, akárhogy nézzük is. Nekem viszont több jogom hozzá.

– Azzal hogy megölöd Bellatrixot nem lesz semmi sem jobb.

– Nem hinném, hogy pont neked kellene erkölcsi tanácsokat osztogatnod – emelte tekintetét Perselusra. – Megölték azt, akit a legjobban szerettem.

– Sajnálom, hogy ez történt. De akkor sem engedlek harcolni – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Mint már mondtam, neked más feladatot szántunk, sokkal fontosabbat, mint a harc. Ne, szólj közbe, kérlek! Ha kudarcot vallunk, a Black kúria többé már nem biztonságos, és feltétlenül ki kell jutnotok innen. Te vagy az egyetlen, aki szükség esetén el tudod őket vinni Darkness Fallsba. – Loreen gondterhelten nézett Perselusra.

Nem is gondolta, hogy ennyire komoly feladatot kap. Több gondolat is cikázott a fejében, ezek részben elaltatták a benne fortyogó gyűlöletet. Nem hagyhatta magára, védtelenül azokat, akiket szeret, és akik a családot jelentik számára. Már nem is gondolt másra: segítenie kell, akármi történjék is. A család mindennél fontosabb volt.

– Mit kell tennem?

– Fawkes fog neked üzenni, ha elbuktunk. Ügyelj rá, hogy mindenki készen legyen, és ne vigyetek felesleges holmikat. Készítsd elő a hoppanálási helyet még ma, nem bízhatunk semmit sem a véletlenre. Ne gyertek vissza Londonba!

– Veletek mi lesz? – kérdezte Loreen, bár tudta mi a válasz.

– Nem kell törődnöd velünk – mondta hidegen. – Aki megmenekült úgyis Darkness Fallsba megy. A harc előtt mindenki megkapja a térképet, ami a végszükség esetén felfedi az útvonalat.

Ezek után egy kis csend állt be a beszélgetésbe, nem tudták mit mondjanak egymásnak ezek után. Loreen hatalmas felelősséget érzett a vállán. Ők jelentik az utolsó reménysugarat a fehér mágusoknak, ha kudarcot vallanak a csata során. Voldemort még nem is sejtette, hogy további harcok nélkül megszerezheti a korlátlan hatalmat, amire mindig is áhítozott, ha esetleg ezt a csatát megnyeri.

Perselus érzelmeit elrejtve, rezzenéstelen arccal nézett a kert másik végébe. Belül nagyon is aggódott, ez volt az első eset, hogy nem volt biztos abban, mi lesz a küzdelem vége. De elhessegette a zavaró gondolatokat, majd megszólalt:

– Miért mondtál nemet akkor?

– Mikor? – kezdte Loreen, majd rájött mire is gondol Perselus. – Szerintem te is tudod, mi volt az oka.

– Ha tudnám, nem kérdeztem – mondta tárgyilagosan.

– Nem arról volt szó, hogy nem szerettelek, csak volt valaki, akit nálad jobban. De ő nem volt halálfaló ezt te is tudod.

– Hányszor fogod ezt a hibát az orrom alá dörgölni?

– Ahányszor akarom – jelentette ki Loreen.

– Tudom, hogy hibáztam, de azóta megváltoztam.

– Ne hogy azt hidd, hogy olyan nagy változáson mentél keresztül. Még mindig az a mogorva, önző denevér vagy, mint régen.

– Te meg ugyanaz a kotnyeles kis csitri vagy – vágott vissza. Aztán egymás szemébe néztek, és nevetni kezdtek.

– Vannak dolog, amik soha nem változnak – sóhajtott a bájitalok mestere.


***

Az éjszaka közepén Draco arra ébredt, hogy mellette fekvő kedvese forgolódik, és valahogy nem találja a helyét. Hermionét kiverte a hideg verejték és könnyek csorogtak a szeméből, halkan nyöszörögni kezdett, majd jeges félelemmel a szemében felült az ágyban. Levegő után kapkodva nézett Dracóra, aztán keserves zokogásban tört ki. Kedvese oltalmazóan átölelte, már amennyire a nagy pocak engedte, és csitítóan simogatni kezdte a hátát.

– Olyan szörnyű volt – mondta Hermione. – Itt az idő Draco, tudom!

– Igen, így van – bólintott Draco. – Hermione, ígérj meg nekem valamit!

– Akármit.

– Ha nem járnánk sikerrel…

– Ilyenre ne is gondolj!

– De igen, mert fontos, hogy mindig legyen egy „B” terved, ezt te is tudod… Ha mégsem sikerülne az akció, menj Darkness Fallsba! Loreen néni segíteni fog! Ígérd meg, hogy nem maradsz itt, ha velünk történik valami!

– Megígérem – egyezett bele férje öntésébe elcsukló hangon.

– Szeretlek.

– Én is szeretlek téged.

– Hermione, még annyit szeretnék elmondani neked, hogy nálad és a babánál jobban nem szerettem senkit. Örökké szeretni foglak benneteket, bármi történjék is.

– Ne, kérlek, ne búcsúzkodj…

– Ha ezt nem mondhattam volna el, örökké gyötörne a lelkiismeret. – Hermione potyogó könnyekkel ölelte át Dracót. Minden együtt töltött percet kincsként véstek bele emlékezetükbe. Nem akartak elválni egymástól, de az idő elérkezett. Kétségbeesett csókot váltottak és szorították egymást. Aztán halk kopogás hallatszott, utána pedig ajtónyitás.

Harry és Ron léptek, be a szobába. Arcuk komor volt, komorabb az eddigieknél. Hermione soha sem látta őket ilyennek, most érezte először azt, hogy végleg elszakadtak a gyermekkoruktól, ami eddig szellemként üldözte őket. Már vége volt az örökös gyűlölködésnek, az ellentétek nem számítottak, csak az összefogás. A két férfi koromfekete talárt viselt, egy hímzett főnixszel díszítve. Egyáltalán nem hasonlítottak a régi önmagukra, felnőttek és készen álltak a feladatra, amit a sors szánt nekik.

– Itt az idő – szólt Ron komoran.

– Indulnunk kell! – mondta Harry.

– Máris megyek – bólintott Draco és intett a pálcájával. Az ágy melletti székre, már egy jó ideje kikészített koromfekete talár már rajta is volt. A tejföl szőke férfi vonásai megkeményedtek, de a még mindig beszédes szürke szemek elárulták az aggódását. Ám egy szemernyi félelmet sem tükröztek. Egy utolsó csókot adott feleségnek, aki kétségbeesetten próbált könnyek nélkül búcsúzni tőle és barátaitól. Aztán az ajtó becsukódott. Hermione kifejezéstelen arccal ült le az ágy szélére.

– Elment – suttogta halkan.

Pont úgy érezte magát, mint amikor annak idején Draco elhagyta Roxfortot. Kétségbeesetten temette arcát a kezeibe és utat engedett a keserű könnyeknek, amik már fojtogatták. Várta, hogy újra kinyíljon az ajtó, és kedvese belépjen azzal „Hogy csak vicc volt!”, de tudta ez nem így lesz.

Hirtelen egy erős görcs futott végig a testén, majd erőtlenül a földre esett. Egyre erősebb félelemérzet lett úrrá rajta és másra nem tudott gondolni, mint születendő gyermekére. Segítségért akart kiáltani, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Megbénította a félelem. Két kezét a domborodó pocakjára lette és tehetetlenül sírva fakadt.

***

Lent az előszobában már gyülekeztek a fekete talárba burkolózó harcosok. Csendesen, hangtalanul várták az indulásra szólító jelet. Nem néztek egymásra, nem búcsúzkodtak. Minden egyes rendtag a saját gondolataiba kapaszkodva, szótlanul, türelmesen várt. Család, barátok – nehéz itt hagyni őket, majdnem teljesen védtelenül, de élt a remény minden szívben, hogy meg fognak menekülni. Még akkor is, ha ők már nem védhetik meg őket. A félelem ott volt mindenki szívében. Mi lesz, ha nem győzünk?– tették fel jogosan a kérdést. A választ, pedig bármilyen kommentár nélkül tudták.

Aztán valami földöntúli ének hangzott fel az előszobában. Fawkes – Dumbledore csodálatos főnixmadara – dalolt, bátorságot öntve a harcosokba. Majd az öreg varázsló, vállán a madárral, egy határozott bólintással jelezte, hogy eljött az idő. A rendtagok szótlanul elindultak kifelé, majd hoppanáltak.


A márciusi égbolt szürke fellegekbe burkolózott. A szél erősen fújt, tépázva a közeli fákat és a mező selymes, zöld füvét. A nap egy árva sugarát sem engedték át a felhők. Az időjárás, mintha követte volna az eseményeket, mivel pont olyan komornak látszott, mint maga a helyzet. A harctéren szinte izzott a levegő. Pattanásig feszült a helyzet. Mindenki lapult, rejtőzködött az ellen elől, kizárva minden hibalehetőséget és a fegyelmezettségre törekedve, jobb pozícióba kerülni Voldemort serege ellen.

Egy jelre vártak, egy átkozott jelre, ami végre elindítja mindazt, amire évek hosszú sora óta készültek. A végső küzdelem, amiben eldől, ki jogosult a szabadságra, és kinek kell elenyészni a keserű feledés homályában. A fehér mágusok szép számban gyülekeztek a rét egyik oldalán, amit fák szegélyeztek, jótékonyan eltakarva seregük tényleges nagyságát. Az arcokon végigfutva a legkülönfélébb érzelmeket lehetett leolvasni: félelem, elszántság, küzdés az utolsó csepp vérig, aggodalom az otthon lévőkért és a tudat, miszerint nekik kell győzni, hogy szabadon távozhassanak.

A másik oldalon halálfalók sorakoztak szövetségeseikkel, és a varázslattal megnyert ártatlanokkal, akik üveges tekintettek néztek előre. A közeli sziklák közé bújva vártak. Elhagyták rejtekhelyeiket, ahol eddig szervezkedtek, és már jó ideje várták a parancsot a támadásra. A cél: elpusztítani, akit lehet, és elfoglalni a Mágiaügyi Minisztériumot, ami meg ezután következik az már csak gyerekjáték. A kegyetlenek arca nemes érzelmek cseppnyi szikráját sem tükrözte. Mély gyűlölet, megvetés, kínzási vágy, őrült gyilkolási vágy izzása a szemekben és tömény undor.
Ebben a helyzetben a szavak már mit sem értek. Csak a tettek számítottak. Készen állt mindkét fél.


Szörnyű csatakiáltás hangzott fel, megtörve a jeges, nyugtalanító csendet. Már nem volt meghátrálás: elkezdődött a végső küzdelem. Átkok repültek ki a pálcákból, megindult egymás felé a két ellenfél, akik egyaránt nem ismertek ebben a helyzetben semmiféle kegyelmet.
Az első áldozatok szörnyű sikollyal hullottak a földre. Az életben maradottakon pedig egyre több sérülés jelent meg. Könyörtelen harc szedte áldozatait, mindkét féltől. Mást sem lehetett hallani, mint a haldoklók utolsó hörgéseit. Látni patakokban folyó vért, ami beterítette a nem is olyan rég még üdítően zöld mezőt.


A harc hevében újabb felmentő seregek érkeztek. Mindenki, aki élt és mozgott az életéért küzdött. Nem kímélték egymást, csak megállíthatatlanul törtek előre. Csatakiáltások hangzottak fel ekkor, amit tovább vitt az egyre erősödő szél. Elszánt arcok, gyilkos tekintetek és könyörtelen harc. Az ég egyre sötétebb fellegekkel burkolózott be, mintha nem akarná látni a haldoklók utolsó arcát. Mennydörgés rázta meg az eget, de nem tudta elnyomni a halálsikolyokat. Mindenfelé csak halál és szenvedés, szörnyű zűrzavar. Mikor lesz már vége ennek?

Draco egymás után küldte az átkait, és nem győzte másokét hárítani. Néhány helyen meg is sérült, de az életösztön nem engedte, hogy ezekkel foglalkozzon. Tekintete hideg volt és érzéketlen, nem létezett számára semmi más, mint a puszta túlélés. Teljesen kizárt mindent az elméjéből, még csak gondolni sem akart arra, hogy talán családos emberek életét oltotta ki. Egyelten dolog számított számára: életben kell maradnia Hermionéért és a születendő gyermekükért.


Villám csapott bele a közeli platánfába, ami feladta a küzdelmet, feláldozta magát a jó ügy érdekében, magával vitt egy–két halálfalót a másvilágba. A harctér forgatagában egyszeriben druida papok tűntek fel. Fekete csuklyájuk lobogott a szélben és néhány fehér mágust meg rémisztett a jelenlétük, nekik esélyük sem volt az életben maradásra. Olyanok voltak a druidák, mint a dementorok, a félelem szagára gyűltek össze. Nem késlekedtek soká’, átkokat szórtak az ellenségre. Néhány sátánian kacagott az elterült mágusokat látva, mintha csak összejövetelre jött volna, nem pedig háborúba.


Draco tudta mit kell tennie. Eljött az idő, hogy megidézzék a sárkányt. A többiek mintha megérezték volna ugyanezt, hamarosan mind a kilenc ifjú együtt volt. Egymást fedezve munkához láttak. Tristen, Leslie és Draco védő kört húzott, Moira pentagrammát varázsolt a kör belsejébe. A többiek varázsszavakat mormoltak, hogy erősebbé tegyék a védőpajzsot. Körüket néhány mágus vette körül, akik távol tartották a halálfalókat és a druidákat. Draco intett, majd mindenki elfoglalta a helyét és kinyújtották a kezüket.


Becsukott szemmel erősen koncentráltak a bűvös lényre. Fénygömbök jelentek meg előttük egyszeriben, sokkal fényesebben, mint ezelőtt bármikor. Az ezután történt események döbbenetes hatással voltak a harcéren küzdőkre. Hatalmas hangorkánú üvöltés rázta meg a környéket és a magas égbenyúló fényoszlopból egy óriási ezüst sárkány tündöklő alakja emelkedett ki. Draco kinyitotta a szemét, ami most nem a megszokott szürke színt mutatta, hanem ezüstös fényben izzott. Valamiféle telepatikus kapcsolatba került a lénnyel, aminek segítségével hallották egymás gondolatait. A varázslat élt és lélegzett, mintha valóban életteli lény lett volna. Draco utasításokkal látta el a sárkányt, ami most a föld felé közeledett és közvetlenül a férfi előtt landolt, aki nem is habozott sokáig, azonnal a hatalmas monstrum hátára ült, és felszálltak.


Kékszínű lángcsóva csapott ki a sárkány szájából, majd újra hallatta mennydörgő hangját, amibe beleremegett a táj is. A lángcsóva elől nem volt menekvés, a druidák egymásután járták el az utolsó táncukat a halállal. Draco elszánt tekintettel pásztázta a környéket, hogy minél több helyen tudjon segíteni. Tudta, hogy Harrynek Voldemort közelébe kell kerülnie, de pillanatnyilag egy nagyobbfajta halálfaló csapat vette körül. Draco ismét utasítás adott a sárkánynak. A hatalmas varázslény megfordult, majd zuhanórepülésbe kezdett.


Olyan volt a helyzet, mint egy kviddicsmeccsen, amikor a fogó a cikesz után ered, ellenben itt most többről volt szó. A sárkány kitátotta óriási száját és tűzet okádott. Harry elképedve nézte, hogy a halálfalók a szeme láttára lángra kapnak, és őrjítő rikoltás kíséretében égő fáklyaként rohannak, amerre látnak. Draco intett Harrynek, hogy szabad az út. A férfi bólintott, majd futásnak eredt, hogy beteljesíthesse a jóslatot.


A történtek után a halálfalók eddigi összeszedettsége egy az egyben szétesett, és meggondolatlan átkokat a szórtak mindenre, ami mozogott. Bár nem csak a druidák elvesztése volt az egyetlen dolog, ami zavart okozott. Harry és még néhány fehér mágus megközelítette a halálfalók főhadiszállását, ahonnan Voldemort eddig csupán ásítozva figyelte az öldöklést. Mikor meglátta a felé közeledőket, intett a körülötte állóknak, hogy engedjék át Harryt és a társait. Néhány halálfaló ellenállt a parancsnak, de ők azonnal a másvilágra kerültek. Végre szemtől szembe került a két ellenfél. A körülöttük állók háttérbe vonultak és teret adtak kettőjüknek. Meghajoltak és mélyen egymás szemébe néztek.


A végső küzdelem elkezdődött Harry Potter és Voldemort között. Az ég – amit eddig szürke fellegek borítottak – most egyszeriben koromfekete színt öltött. A két alak az égbe emelkedett valami különös dolog folytán. A pálcáik összekapcsolódtak, ami ezek után történt az teljesen hihetetlennek tűnt. Harry pálcája vörös fényben kezdett derengeni. Valahonnan a távolból főnixek dala hallatszott egyre tisztábban, és erősebben. Harry lehunyta a szemét és valami ismeretlen varázsigét kezdett el mondani, amiről maga sem tudta, hogy micsoda, de ebben a vészterhes pillanatban ez a legkevésbé sem zavarta. Ösztönei azt súgták, bízzon a belső hangban, a szeretetben és hitt benne, hogy az érzés erőt ad majd.


Pontosan senki nem tudta megmondani mi is történt ezek után, de azt mindenki biztosan állíthatja, így még embert nem hallott sikoltozni, mint akkor Voldemortot. Talán azért, mert már a legkevésbé sem volt nevezhető embernek. Nem maradt benne semmi emberi, mindent kiölt belőle a rögeszmés hatalomvágy.

A Sötét Nagyúr teste izzani kezdett, akár a forró láva. Halálfalói térdre estek és fájdalommal küszködve néztek fel rá, s abbahagyták a harcot. Mikor már Voldemort nem bírta tovább, megadta magát a halálnak, és örökre elhalkult a hangja. Teste szénné égett és lassan visszahullott a földre. Hirtelen támadt szélroham elsodorta magával a hamvakat, mintha soha nem is lézett volna. Vége volt.


Az ég tisztulni kezdett, és a sötét fellegek közül a mai napon először előbukkant a nap. Vidám fénnyel világította be a véres csatamezőt. A sugarak megcirógatták az élők arcát, s új reményeket ébresztettek bennük. Az életben maradt halálfalók kifejezéstelen arccal ejtették ki a kezükből a pálcájukat. Az őrület jelei mutatkoztak meg rajtuk, már nem figyeltek semmire és senkire, a világ megszűnt számukra létezni. A fehér mágusok némelyike kimerülten, de megkönnyebbülve feküdt a mezőn. Mások, akinek még volt jártányi erejük vagy az erősítéshez tartoztak, a halálfalók begyűjtésével foglalkoztak. Megint mások csak hitetlenkedve álltak és néztek körbe–körbe.

Fawkes diadal énekét vitte tova a lenge tavaszi szellő. Fel sem fogta néhány ember, hogy a győzelem az övék. Ebbe a kategóriába tartozott Harry Potter is, csak állt és figyelte, hogy lassan elered a tavaszi eső, és vértől áztatott arcán végigfolynak a vízcseppek. Draco rettentően kimerültnek érzete magát és a testét borító sebek is már ellátásra szorultak. Egy ideig ő is csak állt az esőben és szívében különös boldogság vette át az uralkodó szerepet. Vizes haját hátrasimította, majd végignézett a csatamezőn. Pusztítás volt mindenfelé, de tudta, hogy mostantól minden megváltozik. Fejét az ég felé tartotta és hagyta, hogy az eső áztassa az ő arcát is. Kitárta a kezét, majd elmosolyodott.


Aztán közelebb ment Harryhez és a vállára tette a kezét. Harry megrettenve nézett hátra, de amikor meglátta Dracót, sóhajtott egy nagyot és elmosolyodott.
– Jól vagy? – kérdezte fáradtan Draco.

– Aha, persze igen, jól vagyok. Te? – Egyikőjük sem tudta megmondani, hogy a sokkhatás vagy valami egész más váltotta ki belőlük ezt az udvariaskodó viselkedést.

– Jól, már amennyire jól lehet lenni ennyi öldöklés után – magyarázta elcsigázottan Draco. – Merlinre, végre vége van.

– Igen, azt hiszem… Még mindig remegnek a lábaim.

– Nekem is.

– És a többiek? – tudakolta Harry fáradtan.

– Sokan meghaltak, sokan megsebesültek, de el tudunk látni mindenkit. A halálfalók teljesen megőrültek. Egyelőre mindent az ellenőrzésünk alatt tartunk.

– Végre vége van – jött oda hozzájuk Ron is.

– Igen, vége.

– Gyertek, keressük meg a többieket és menjünk haza; itt már nincs ránk szükség – szólt Draco.

– Jó ötlet. – Azzal a három szövetséges elindult megkeresni a többieket. És a kis csapat együtt indult haza.


***

A Black kúriában feszült várakozás és sürgésforgás uralkodott. Egyre másra érkeztek a sebesültek, akiket Madam Pomfrey, Mrs Weasley, Narcissa és Loreen nem győztek ellátni. Távol a sebesültektől, a nappaliban négy hölgy várta a fejleményeket. Hermione egy nagyobbfajta fotelben ülve nézett maga elé. Még ha akart volna, sem tudott volna idegeskedni, mivel a javasasszony nyugtatót adott neki és a lelkére kötötte, hogy maradjon veszteg. A boszorkány sóhajtozva gondolt vissza pár órával ezelőtt történtekre.


Fájdalmas görcsök futottak végig akkor az egész testén, ahogy ott feküdt a hálószoba padlóján. Tudta, valami nincs rendben, de teljesen elöntötte a pánik. Nem tudott felkelni és megszólalni sem, csak sírni, a szerencse azonban nem hagyta el, mivel Loreen és Narcissa éppen akkor jöttek be hozzá, hogy szóljanak, legyen készenlétben, ha menekülni kell.

Mindketten rémülten meredtek a kismamára és azonnal cselekedni kezdtek. Narcissa egy bűbájt bocsátott Hermionéra, amitől az erős görcs megszűnt, majd egy másik igézet segítségével, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a szülés nem indult meg és a babával semmi probléma. A két hölgy végül úgy döntött, Hermionét egy alaposabb vizsgálatnak is alá kellene vetni.
Így tehát a többi kismamával együtt „bezárták” őt is a nappaliba, hogy mindig szemmel tarthassák őket, de ne legyenek útban, és ne mászkáljanak el. Természetesen Hermionénak, Ginnynek, Nyssának és Ashleynek nem engedélyeztek semmiféle megterhelő elfoglaltságot, így maguk elé meredve várták a híreket.


A falon lévő falióra álmatag ketyegése hallatszott egyedül a nappaliban. Majd hosszú hallgatás után, újra kinyílt a bejárati ajtó. Újabb sérültek – gondolta Hermione és Draco lebegett minduntalan a szeme előtt. Amikor meglátta a nappaliba belépő piszkos és sebekkel teli társaságot, köztük hőn szeretett férjét, fittyet hányva mindenféle orvosi utasításra felugrott és Draco karjai közé vetette magát.
– Draco! – ölelte sírva magához és nem is törődött vele, hogy a nyugtató, amit kapott, már mit sem ér.

– Drágám, megfojtasz! – nevetett Draco.

– Mit vársz? Hiszen azt hittem nem jössz vissza – szólt boldogságtól megkönnyebbülve, majd újra elpityeredett és most szelídebben bújt hozzá kedveséhez.

– Ne sírj már, hiszen itt vagyok épségben! Többet soha nem megyek el mellőled.

– Nem teljesen épen, de pár varázslattal rendbe lehet hozni – veregette meg Draco vállát Leslie. – Hála Harry barátunknak, megszabadultunk Voldemorttól. Ashley, büszke lehetsz rá!

– Büszke is vagyok rá! – mondta Ashley és megcsókolta férjét.

– Ünnepeljük meg azt a győzelmet! – szólalt meg Colin. A nevetgélő társaság átfáradt az ebédlőbe. Egy csendes pohárköszöntőt mondtak az elesettek emlékére, aztán fáradtan elindultak kipihenni a harc fáradalmait.

„ A fájdalom elmúlik, a sebek behegednek, de a dicsőség örökre megmarad”

***

Már sötét volt, és feljöttek az égre a csillagok. Loreen, mint minden áldott este, fürkésző tekintettel nézte az eget. Volt valami megnyugtató a csillagokban és némi titokzatosság, amire soha nem is akart rájönni. Némán könnyeket hullatott mindazokért, akiket elvesztett és hálát rebegett a megmaradt életekért. Hirtelen egy fekete árny gyorsan mozgó sziluettjére lett figyelmes. Bár tudta nincs oka arra, hogy féljen, de nem árt az óvatosság. Keze ügyébe helyezte a pálcáját és figyelt.

– Nem kell félned, csak én vagyok – szólt egy bársonyos hang a sötétből. Hát mégis életben van – gondolta megkönnyebbülten, amikor a férfira nézett.

– Tőled sosem féltem, Perselus, és most sem fogok – mondta Loreen határozottsággal a hangjában. Perselus elmosolyodott a pálca láttán.

– Nekem nem úgy tűnt.

– Neked nem lenne gyanús egy sötétben ólálkodó fekete alak?

– Nem is ólálkodtam! Egyébként is, nekem mindenki gyanús – jegyezte meg színtelen hangon.

– Nekem nem úgy tűnt, mintha jó szándékkal közelednél – utánozta a professzor hangját Loreen, a régi dolgok emlékére, amikor még gyerekek voltak.

– Van még itt dolgod?

– Nem, már elláttunk minden sebesültet.

– Gyere velem! – váltott fagyos hangnemre Piton. Loreen megijedt egy kicsit, de bólintott és követte Perselust, aki a sötétbe burkolózó park felé vette az irányt. Majd megállt és megfogta Loreen kezét, elmondott egy varázsigét és Loreennal együtt hoppanált.


Egy sötét épület bejárata elé érkeztek. Először csak egy erődféleségnek tűnt, de belépve már rögtön tudni lehetett, hogy ez nem egy szokványos hely. Bent a folyosókat pislákoló fáklyák fénye világította meg. A csupasz fekete falakról csepegett a víz, egyenletesen, a kongó ürességben. Volt valami rémisztő és egyben nyomasztó ebben az épületben. Loreen magabiztos lépetekkel követte a Perselust, aki hirtelen megállt egy rácsos ajtó előtt.

– Miért hoztál ide? – kérdezte a nő összehúzott szemöldökkel.

– Bosszút akartál állni, hát itt a lehetőség – mondta Piton hidegen. Loreen megrettent, majd benézett a cellába.

Bent Bellatrix ült a cella közepén egy rövid ujjú ruhában, fekete haja kócosan omlott a vállára, szemei élettelenül néztek a semmibe és lélegzetét lehetett csupán hallani mást nem. Némán, kifejezéstelenül, a külvilág ismerete nélkül létezett tovább bezárva önnön emlékei közé. Nem létezett már számra az evilági élet, csupán csak egy test volt, ami működött. Olyan szánalomra méltóan nézett ki, úgyhogy Loreen mást nem is értett iránta csak szánalmat.

– Mire vársz? – kérdezte Perselus erélyesen, mint aki valójában akarja leckéztetni meggondolatlansága miatt. Loreen megfogta a pálcáját, de nem tett semmit sem. Piton azonban nem hagyta abba a leckéztetést: – Hiszen ezt akartad, nem?

– Nem tehetem – suttogta Loreen és megrázta a fejét. – Nem bírnám megtenni.

– Látod nem vagy, te gyilkos. Nem vagy elég gonosz ehhez – mondta egészen más hangnemre váltva. – A bosszú nem a legokosabb dolog olykor.

– Így nem is tenném meg. Csak szívességet tennék neki ezzel, maradjon csak itt egyedül, bezárva a saját fejébe.

– Lehet, hogy más helyzetben sem tudnád megölni – elemezgette Perselus Loreen lehetséges viselkedését.

– Ennyire ismersz?

– Végül is sokáig barátok voltunk.

– A legjobbak – mosolyodott el Loreen. – De most már menjünk innen.

Majd Loreen belekarolt Perselusba és elhagyták az Azkaban vastag falait, amik megannyi sötét mágust tartottak fogva. Bellatrix a cellában még mindig maga elé meredve ült, de karján még mindig látszott a sötét jegy. Jó és rossz küzdelme örök, mint maga az idő. Egymást kergetve harcol a fény és az árny, s ez soha nem ér véget, míg világ a világ.

Count of comments: 0