24. fejezet
A nap mindenkinek süt


A selymes fűvel borított mezőn vidám szél száguldott végig, magával hordozva az üzenetet, hogy nemsokára beköszönt a rekkenő hőségű nyár. A lenge fuvallat lágyan simogatta a zöld fűszálakat, aminek hatására azok, mintha beszédbe kezdtek volna, titkokat súgva egymásnak.
A fák lombja eleven zöld színben pompázott, amiket a lágy légmozgás néha megzizzentett. Az égen felhők sokasága úszott csendesen, amiket a lemenőben lévő nap fénye festett itt–ott rózsaszínre, máshol pedig halványlilára. A mezőn, ahol nem is olyan régen ádáz küzdelem dúlt, két egymás kezét fogó fiatal sétált.


Draco küzdelemről beszélt, Hermione, pedig csendesen hallgatta, majd messzi a távolban a naplemente színeit csodálta. Aztán csendben emlékeztek meg az elesett bajtársakról, barátokról. A nő szomorúan férjére nézett, aki éppen a gondolaiba merülve ölelte magához. Lenge szellő simogatta az arcukat, olyan idilli volt ez a pillanat, mintha soha semmi rossz sem történhetne többé velük. Folytatták útjukat, s csendesen sétáltak keresztül a mezőn, némán emlékezve az elesettekre, s hallgatva a madarak csicsergését.

– Mintha nem is harcoltatok volna itt – jegyezte meg a boszorkány és körbenézett a réten. – Minden olyan rendezett.

– Igaz – mondta Draco és figyelmesen körülnézett. – Minden újjáéledt és semmi sem emlékeztet a harcra, pedig alig egy hónapja történt, hogy…

– Nézd! – mutatott Hermione a távolba. – Ott mintha világítana valami – és valóban a lemenő nap fényében, valami ezüstösen csillogott.

– Hol? – kérdezte Draco és hunyorítva megpróbált arra nézni amerre felesége.

– Ott. nézd csak!

– Menjünk egy kicsit közelebb. Jobb lenne, ha eltüntetnénk, mert ha valami mugli téved erre, akkor abból nagy baj lesz. Még a Minisztérium is a feje tetején áll, nem kell nekik még egy ügy – Lassan elindultak az ezüstösen pislákoló fény felé. Kiderült, hogy amit Hermione látott, nem volt más, mint amit a Sárkányok maguk után hagytak.

– Ez az a hely, ahol megidéztük a sárkányt – magyarázta Draco. – Különös, mert mindig el szokott tűnni egy vagy két óra után.

– És még mindig ezüstösen világít? – kérdezte a lány gyanakodva. – Ez tényleg nem szokványos.

– Érdekes – vontra meg a vállát Draco, de valójában a legkevésbé sem izgatta magát. Tovább indult, hogy ellenőrizze van–e még itt valaki, s azután eltűnteti majd a jelet. Hermione csak megrázta a fejét Draco érdektelenségén, már éppen indult volna tovább ő is, de nem vigyázott eléggé és a védőkörre lépett. Aztán a kör a benne lévő pentagramma egyszeriben eltűnt, ahogy lába éppen hogy csak érintette azt. Hermione szemei kitágultak, amikor hirtelen elfolyt a magzatvíz, kezét a domborodó pocakjára tette. Az öröm és ijedtség vegyes érzése keveredett benne most. Vett egy mély levegőt, majd tejesen nyugodtan megszólalt:

– Draco!

– Tessék, szerelmem, valami baj van? – kérdezte kedvesen, majd homlokon csókolta feleségét.

– Haza kellene mennünk – közölte nyugodtan Hermione, mintha nem történt volna semmi sem.

– Miért? – kérdezte Draco, aki még egy kicsit elidőzött volna itt. – Nem érzed jól magad?

– Nem egészen erről van szó.

– Akkor?

– Ne ess pánikba, de úgy tűnik hamarosan szülők leszünk.

– Jó – mondta flegmán, úgy, mint annak idején, de hamar észbekapott és kitágul pupillákkal meredt feleségére. – Mi–mi… Micsoda? – kérdezte dadogva.

– Nemsokára megszületik a baba – közölte Hermione türelmét veszve.

– A baba? – kérdezte rémülten a bátor sárkányigéző.

– Igen. Csak azt nem értem, miért vagy így meglepve, pedig úgy emlékszem pár hónappal korábban szóltam neked.

– Mit csináljak? – tudakolta teljes pánikban, holtra vált arccal, és mit sem törődve a figyelmeztetéssel, pánikba esett. – Sajnálom, de még soha…

– Menjünk haza, kedvesem! – kérte nyomatékosabban Hermione és a lehető legnyugodtabb hangnemben.

– Mivel megyünk haza? Szentséges Merlin!

– Az Isten szeremére, Draco Malfoy, hát azzal a kocsival, amivel idejöttünk. Tudod, ami itt van vagy tíz méterre tőlünk és a Malfoy család tulajdona.

– Én is tudom mivel jöttünk!

– Nekem nem úgy tűnik – rázta meg a fejét Hermione, majd megérezte az első összehúzódást, összeszorított fogakkal próbálta cselekvésre késztetni Dracót. – De most hagyjuk ezt és induljunk! – Draco egy szó nélkül belekarolt a feleségébe és a kocsihoz vezette, majd segítette neki beülni.

Életében nem tett meg ilyen hosszú és idegtépő utat, mint most. Aztán ő is beszállt, és elindultak. A nagy szerencséjük az volt, hogy a kocsit több varázslattal is ellátták, mert a veszett tempóban autózó Draco biztosan karambolozott volna, no meg egy halom büntetéssel sem úszta volna meg a mai napot. Aggódó képpel nézett Hermionéra, aki próbált mélylevegőt venni, és nyugodt maradni. De Draco holtra vált arca és néha előtörő pánikrohamai a legkevésbé sem nyugtatták meg.


Nem is értette, miért ilyen ideges a szőkeség és miért esett ennyire pánikba, pedig nem is olyan régen teljes nyugalommal ment a csatába, nem is beszélve arról, hogy nem neki kell a következő jó pár órát vajúdással tölteni. De nem volt ideje tovább gondolkodni ezen, mert egy erős fájás futott végig a testén, amit nem hagyhatott szó nélkül. Draco erre aggódva ránézett Hermionéra, és olyan tehetetlennek érezte magát, mint eddig még soha. Azt kívánta, bár segíthetne, amikor tekintetük találkozott, Hermionét elfutotta a méreg.

– Merlinre! Az utat nézd! – szólt rá idegesen. – Nyugodj meg! Nem megyek sehová, csak vigyél épségben haza.

– Jó–jó, csak ellenőrizni akartam, hogy jól vagy–e.

– Ne törődj velem, én jól vagyok! – mondta elfúló hangon egy erősebb fájás közben. – Épp egy dinnyét próbálok kinyomni egy kulcslyukon keresztül. Még azt hiszem, eltart egy darabig.

– Nekem nem úgy tűnik, mintha jól lennél.

– Fogd be a szád és nézd az utat! – adta ki a parancsot Hermione. – Oh, Merlin…

– Már az is baj, ha aggódok értetek? – kérdezte hirtelen és maga is meglepődött a sipítozó hangnemen, amit nem tudott hova tenni. Hamarosan apa lesz, ez nagyobb felelősséget ró rá, mint bármi az eddigi életében.

– Figyelj, elmagyarázom tagoltan, hogy te is értsd! Ha…Te…Nem…Figyelsz…Akkor…Mind… A…Hárman…Meghalunk. Úgyhogy, ha még egyszer meglátom, hogy nem az utat nézed, esküszöm, megütlek, és a jelen helyzetben ez nagyon fog neked fájni! – Ezen a ponton az ifjú férj megértette, hogy jobb, ha nem vitatkozik és teszi, ami kell, mert nagyon meg fogja bánni. De belül annyira össze volt zavarodva, már az sem tudta mit csinál. De próbált megnyugodni, ami végül is sikerült egy kicsit. Percekkel később megérkezte a Black kúria elé.

***

Draco félőrült módjára rohant be az ajtón, természetesen Hermionét a kocsiban felejtette. Lélekszakadva kiabált gyógyítóért. Hát ennyit arról a fene nagy nyugalomról – gondolta Hermione elcsigázottan, ahogy megpróbált kimászni a kocsiból. Hamarosan egy seregnyi segítőkész embert tódult ki az ebédlőből, és ijedten néztek Dracóra. Mivel még mindig kísértette őket a háború múló emléke, még mindig óvatosan jártak a világban.
– Hol van Madam Pomfrey? – kérdezte Draco lélekszakadva.

– Visszament Roxfortba – mondta Moira. – Már nem volt rá szükségünk, szóval inkább visszatért a munkájához.

– Pont most? Amikor szükség van rá.

– Mi a baj? Talán nem kaptad meg a nyugtatódat? – tudakolta Colin és furcsán nézett az őrület szélén álló Dracóra.

– Hermione szülni fog. – Néhányan a tömegből megkönnyebbülten sóhajtottak fel, mert már rosszabb dologra gondoltak, de ez a hozzáállás Dracót még jobban feldühítette.

– Ez mind nagyon szép, de ha nem vagyok indiszkrét. Hol hagytad a feleségedet? – kérdezte Jane.

– Itt vagyok – szólt Hermione, aki éppen akkor sétál be az ajtón. Shannon, aki a legközelebb állt az ajtóhoz, belekarolt Hermionéba, és segített neki tovább menni. A leendő anyuka közelebb hajolt hozzá és a fülébe súgta.

– Ne engedjétek be, mert már megőrjít a pánikolásával, és attól félek, elájulna, vagy ami még rosszabb megátkoznám. – A félvámpír lány bólintott és igyekezett komoly képet vágni, nem nevetni.

– Gyere kedvesem! – mondta Loreen. – Most, pedig szépen felmegyünk az emeletre. Molly, kérlek, gyere te is!

– Jó rendben. – Aztán a társaság felment az emeletre. Draco is éppen készült volna utánuk, de Shannon az útját állta.

– Draco, te nem jössz velünk! – közölte lány, parancsoló hangnemben. – Itt maradsz lent!

– Nem hagyom egyedül a feleségemet! – őrjöngött dühösen.

– Gyere! – szólt neki Leslie. – Éppen sakkozunk. Ron már vagy hússzor megvert.

– Sakkozzon annak a büdös jetinek a segge! – üvöltött Draco mérgesen. – Kíváncsi vagyok, te mit tennél, ha éppen pont most neked születne gyereked.

– Fiúk, kábító átkot neki, ha utánunk jön! – adta ki a parancsot Jane, majd felment az emeltre a többiek után. Leslie arca felderült, s megpörgette a pálcáját az ujjai között.

– Gyere Draco! – mondta Leslie a felbőszült férjnek, mintha egy hároméves gyerekhez beszélne. – Most szépen elülsz ide, és sakkozunk egyet.

– Ha nem hagyod abba ezt, és nem veszed le rólam a kezed, esküszöm, darabokra átkozlak! – morogta a fogai között.

– Nem értem miért vagy ilyen ideges? Hiszen Hermione a legjobb kezek közt van és nem lesz semmi baja.

– Majd meglátjuk, te milyen leszel, ha a te gyereked születik.

– Hát biztos, hogy nyugodtabb – jelentette ki Leslie nevetve. – Na, most játszunk vagy nem?
Pár óra, és rengeteg elveszett játszma után, a kis csapat unottan terpeszkedtek a fotelokban. Hogy elüssék az időt, beszélgetésbe kezdtek. Draco ebből egy szót sem hallott. Ha kérdeztek tőle valamit, akkor mindenre „aha” volt a válasza. Bár a kérdések többsége nem is eldöntendő volt, de ez neki a legkevésbé sem számított.

A többiek egy ideig próbálkoztak bevonni a társalgásukba, de aztán feladták a dolgot és úgy döntöttek, inkább csak szemmel tartják az újdonsült apukát, aki még mindig idegesen dobolt kezével a lábain és egy pillanatra sem mutatott semmi érdeklődést a többiek iránt. Csak a felesége és a születendő gyermeke jártak a fejében. Őrjítő volt az a tudat, hogy nem hallott róluk semmi hírt. Próbálta felidézni Leslie szavait, miszerint felesége a legjobb kezekben van, de valami rossz érzés mindig ott motoszkált a fejében.

Lassan éjfél felé járt az idő. A nappaliban a Dracóra vigyázó különítmény már régen az álmok országában vendégeskedett. Tristen hangos horkolásba kezdett. Harrynek lelógott a keze a díványról. Leslie motyogott valami olyasmit, hogy ő aztán nem eszi meg a spenótot. Ron a pálcával a kezében szunyókált a fotelban. Csupán az aggódó férj virrasztott éberen, mint egy vadászkutya. De rajta is megmutatkoztak a fáradtság jelei és néha nagyot ásított.

Körbenézett a helyiségben, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki húzza–e már a lóbőrt. A szőkeség úgy döntött, most jött el a pillanat a cselekvésre. Lassan a legkisebb zaj nélkül felállt a helyéről és lopakodva elindult kifelé a nappaliból. Már azt hitte, hogy megmenekült és egy ördögi mosoly jelent meg az arcán. Éppen gratulálni akart magának a briliáns lopakodó késségeiért, amikor egy gyors átok, ami elől még kitérni sem lett volna ideje, telibe találta. Draco bamba képet vágott, szemei fenn akartak és erőtlenül, hatalmas puffanás kíséretében találkozott a padlóval. De előtte még érintve az egyik bútordarab szélét is, amitől egy sebet kapott ajándékba a homlokára.

– Na, ezzel is megvolnánk – mondta Ron és ahol westernfilmekben szokás, megfújta ez esetben a pálcája hegyét. Aztán ásított egyet és másik oldalára fordult, úgy gondolta, hogy holnap is ráér Leslietől elkérni a fogadáson nyert galleonokat.

***

Madárcsicsergés hallatszott be a nyitott ablakon és valahonnan kintről hangok szűrődtek be a szobába. Az ágyon fekvő férfi szemhéjai kicsit megrebbentek és kezdett végre magához térni. Az erős napfény egy kicsit bántotta a szemét, de hangfoszlányokat kitűnően halotta.
– Képzeld még egy sebhely is lett a fején, de nem forrasztottuk be – kuncogott Harry elégedetten. – Ha megmarad, akkor örökké szekálhatjuk.

– Szerintem, meg fogja ütni a guta, ha meglátja. Hiszen mindig cikizte Harryt a sebhelye miatt. Ráadásul az is hasonlít egy villámhoz – hahotázott Ron. – Mondtam már, hogy Leslie megbűvölte, hogy sosem tudja eltüntetni?

– Azért ez nem volt szép tőletek – fedte őket Ashley rosszallóan. – Nem is értem miért kell folyamatosan piszkálni egymást, mintha gyerekek lennétek.

– Ugyan már – legyintett Leslie. – Miért sajnáltok tőlünk egy kis szórakozást?

– Főleg, ha Dracón szórakozhatunk – vigyorgott Ron. Ezt az állítását Leslie hevesen bólogatva és nevetve fogadta. – Istenem, mennyit szívathattuk volna együtt Roxfortban.

– Te vagy az én igazi unokatestvérem – kontrázott rá Leslie, majd mind a ketten nagyot nevettek.

Draco sajgó fejjel hallgatta őket és lassan kinyitott a szemét. Kezét a fejére tette, hol egy nagy ragtapasz árulkodott arról, hogy pontosan kinek is lett sebhely a fején. Óriási sóhaj hagyta el a száját, majd körbenézett. Semmi kétség a Hermionéval közös szobájukban volt. Lassan a másik oldalára fordult.

– Á végre felébredtél – szólt sugárzó mosollyal Hermione, aki egy pokróccsomót ringatott éppen. – Már kezdtem aggódni, Ron nagyon erős kábító átkot küldött rád.

– Mi történt? – kérdezte Draco fájó fejjel.

– Gyere közelebb és nézd meg a fiunkat! – Dracónak nem kellett kétszer mondani, közelebb húzódott feleségéhez és közelebbről is megszemlélte az alvó csöppséget. Már nem is érezte a fejét széthasító fájdalmat.

Mérhetetlen büszkeség áradt szét a szívében, torkát gyengéden szorongatta a boldogság, s olyan leírhatatlan érzések kavarogtak benne, amit még sosem élt át. Még a fejfájása is elmúlt egyszeriben. Az apróságban saját és Hermione vonásait vélte felfedezni, s ez mélyen meghatotta. Megsimogatta az arcocskát, ugyanolyan a fehér bőrre volt, mint neki, ugyanaz a tejföl szőke haj, bár a kicsinek még csak néhány szál volt. Anyukája orrát örökölte – mosolyodott el hirtelen a büszke apuka.

Draco felült az ágyban és átvette Hermionétól újszülött fiát. A kicsi kinyitotta a szemét, kék szemecskék néztek fel az apukára. Draco önkéntelenül elmosolyodott, mintha egy apró csodát tartotta volna karjaiban, ami neki az egész világot és az életét jelentette. Most először volt igazán értelme annak, hogy él.
– Igazad volt, Hermione – mosolyodott el a férfi szeretetteljesen, meghatódva.

– Miben volt igazam, édesem? – kérdezte halkan.

– Nagyon sok mindenben. – Hermione csak csendesen nevetett rajta. Valósággal ragyogott ebben a fényben, mintha angyal lett volna. – Féltettelek, annyira megrémültem.

– Ez volt életem legcsodálatosabb estéje. Most érzem igazán, hogy mi összetartozunk. Dylan tesz minket teljessé.

– Szeretlek titeket és ti vagytok nekem a legfontosabbak. – Draco őszinte szavait Hermione belevéste az emlékezetébe. Tudta, hogy még sok új, ismeretlen dolog vár még rájuk, de ebben az egyben mindig biztos lehet majd, bármi történjék is velük. Percekig némán figyelték az apróságot, de Hermionénak meg kellett törnie a csendet.

– Dylan is viseli azt a sárkány jelet a vállát, mint te. – Draco megmerevedett és ösztönösen magához szorította a kisfiút. Felségével egymás szemébe néztek, egyből tudták, hogy ez mit jelent, de melyiküknek lesz bátorsága ezt kimondani?

– Még koránt sincs vége a gonosz elleni harcnak.

– Abban reménykedtem, hogy a gyerekinek már nem kell megküzdeniük a békéért. – Suhant át egy sötét árny Hermione arcán.

– Vigyázni fogok rátok és megígérem, hogy nem hagyom harcolni – ígérte meg neki Draco. – Nem hagyhatom, hogy baja essen.

– Köszönöm, Draco!

– Mit szólnál, ha pár nap múlva visszamennénk Darkness Fallsba? – tette fel hirtelen a kérdést Draco.

– Biztos, hogy vissza akarsz menni? – kérdezett vissza Hermione. – Még olyan sok dolgot kell elintéznéd, mire újra béke lesz.

– Meglesznek nélkülem is. Nincs, ami itt tartson… Te mit gondolsz?

– Én oda megyek, ahova te – jelentette ki Hermione határozottan. – Azt is megérteném, ha édesanyáddal akarsz maradni egy ideig.

– Ne aggódj, apám hamarosan vissza…

– Valaki engem emlegetett? – szólt Lucius az ajtóból.

– Apa!

– Lucius! – A két fiatal egy kicsit megdöbbenve nézett a smaragdzöld talárban feszítő férfit. Hosszú ezüstszőke haja össze volt kötve, arca teljesen más volt mit régen, sugárzott valamiféle különös boldogságtól és tele volt harmóniával.

Mellette szintén sugárzó Narcissa állt, és mind a ketten alig várták, hogy megismerkedjenek a Malfoy család legújabb tagjával. De Lucius megállította Narcissát, majd kacsintott rá egyet. Közben Hermione karjába vette a kisfiát. Aztán Lucius mély levegőt vett és belekezdett a mondandójába:
– Drága Hermione, hoztam neked egy kis meglepetést – mondta Lucius mosolyogva és kitárta az ajtót.

– Mama, papa! – ismerte fel rögtön a lány a két belépő embert, és könnyek jelentek meg a szemében.

– Kislányom! – kiáltott fel az édesanyja és rögtön oda sietett lányához, majd együtt sírtak tovább.

– Papa, ne haragudj rám, mert nem szóltam…

– Jaj, bogárkám, hogy tudnék rád haragudni? – szólt elérzékenyülve Mr Granger. – Lucius elmondott, mindent.

Aztán a következő pillanatban már kézről kézre járt az ifjabb Malfoy. Lucius kijelentette, hogy a gyermek:
– Egy igazi Malfoy! – Ezen természetesen összevitatkozott Mr Grangerrel, de a végén egy jót nevettek az egészen. Draco és Hermione mosolyogva néztek egymásra és mindkettőjük fejében ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg.

Ha évekkel ezelőtt egyáltalán említést tesz valaki arról, hogy ők ketten egy pár lesznek és Lucius Malfoy fehér mágusok oldalára áll, biztosan kinevetik és bolondnak bélyegzik az illetőt. Bár Draco biztosan tudta, hogy apja jó útra térésében Lady Nessanának is nagyon nagy szerepe volt, nem is beszélve egy jó adag varázslatról.

Az újdonsült Malfoy nagyszülők nagy szeretettel néztek az apróságra.
– Lelkében száz sárkány ereje lakozik benne – szólalt meg Narcissa. Lucius ránézett és elmosolyodott. Valóban, így volt.

Miután a kis család végre megszabadult a látogatók seregétől, Hermione és Draco a kis Dylan bölcsője mellett figyelték, az apróságot, ahogy mélyen szunyókál. Akkor még nem is sejtették, hogy a kis gazfickó hamarosan megtalálja a hangját és bébisárkány üvöltéssel zavarja meg hónapokon keresztül szülei álmát. Draco boldogan ölelte meg feleségét és megcsókolta.

Egymásra nevettek, majd tovább gyönyörködtek a kis apróságban, aki talán egy békésebb világba csöppent, mit ők hajdanán. De szülei tudták, hogy fiúkra olyan kalandos élet vár, amire most még nem is gondolt. Ám ez egy másik történet. A nap is már rég nyugovóra tért és nem hagyott maga után egy árva, kósza fénynyalábot sem. A langyos nyáresti szél lengedezett, és a hatalmas fák zöld lobjai altatót susogtak az éjbe. Már nem járt senki az utcákon, minden csendbe és nyugalomba burkolózott. Feltekintve az esti égboltra megannyi tündöklő csillag ragyogott. Mintegy azt jelezve, hogy a fény csak a sötétségben ragyog igazán.



Epilógus

Draco a némaságba borult ösvényen lépkedett, és beszívta a közeledő nyár balzsamos illatát. Érzete benne az illatos loncot bódítót illatát, és az orgonáét, amit tavaly ősszel Hermionéval együtt ültettek, s némi bűbájjal gyors növekedésre ösztönöztek, aztán a többit a termőföld jótékony mágiájára bízták. Alkonyodott, az árnyékok megnyúltak, s nap a vörös ezernyi árnyalatában játszott.

Már eltelt egy év – gondolta Draco révetegen és felidézte az elmúlt időszak eseményeit. Különös, hogy milyen sok minden történt egy év alatt és mennyire megváltozott az élete. A varázsvilág felszabadult, a gonosz aludni tért, és az élet kellemes egyensúlya újra helyreállt. Béke köszöntött be, végre nem kellett félniük az elkerülhetetlentől. Draco ellenben nem ezekre a gondolt, hanem az őt érintő, kevésbé világrengető, viszont számára fajsúlyos változásokra, amiket személyes csodaként élt meg.

Megállapodott és egy gyönyörű kisfiú apja lehetett. Minden pórusából az elégedettség és a büszkeség áradt, nem bírta megállni, hogy ki ne húzza magát és így haladjon ráérősen az aprócska erdei ösvényen. Darkness Falls álmos csendjében megtalálták Hermionéval a boldogságot. Elégedetten sóhajtott fel.

Elmosolyodott, amikor eszébe jutott Hermione első pillantása, amikor öt év után újra találkoztak. Akkor még csak nem is sejtette, hogy a lány alig pár hónapon belül felforgatja az életét és beköltözik a szívébe, sokkal mélyebben, mint azt bármikor is tette. Jóllehet azt a dühös tekintetet elég sokszor megkapta… Hermione jelen pillanatban is pipa volt rá valamiért, amit a nő csak egyszerűen mosogatásnak, Draco pedig nemes egyszerűséggel rabszolgamunkának hívott. Emiatt volt pár veszekedésük, amit a ravasz mardekáros legtöbbször csókkal fejezett be, valamint egy ügyes pálcamozdulattal megoldotta a problémát.

Tisztában volt azzal, hogy a Hermione nevű hurrikánt nem csendesítette le, viszont átmenetileg megúszta a további házimunkát és kisurranhatott sétálni. Szüksége volt az elmélkedésre, és hogy ellenőrizhesse a védőbűbájokat, amelyekkel családját óvta az ártó szándékú idegenektől. Nem lehetett elég óvatos, mivel néha–néha még mindig hallotta a veszélyre figyelmeztető hang halk suttogását. Így minden megtett családja biztonságának érdekében.

Már visszafelé tartott, amikor felrémlett előtte Hermione döbbent arca a szenvedélyes csók után. Látta a vágytól csillogó szemeit, amit mérgesen próbált elrejteni előle. Komolynak akart látszani és legalább olyan határozottnak, mint McGalagony professzor, de Draco átlátott rajta. Ahogy az egyre közeledő közös otthonukat nézte, megállt egy pillanatra. Egy egészen friss emlék jutott eszébe. Pontosan itt állt akkor is, amikor Hermione a kertben Dylannel nevetgélt, ahol az ő erős, nagy fia megtette első lépéseit.

Draco érezte, hogy torka összeszorult a friss emlék hatására, szíve pedig túlcsordul a boldogságtól. Örült, hogy nem látta senki elérzékenyülését. Leslie biztosan évekig ezzel szekálná, holott nem értené meg igazán a pillanat jelentőségét Draco számára. Draco mindig is szerette Darkness Fallst, de ez a hely is egészen üres volt addig, míg Hermione valódi otthont varázsolt belőle. Felsóhajtott, hosszan és elégedetten egy mosoly kísértében. Most már mindene megvolt, amiről valaha is álmodott.

Count of comments: 0