3. fejezet
A párbaj


Albus Dumbledore hátra tett kézzel, ráérősen haladt végig a folyosón, miközben egy örökzöld slágert dúdolgatott (Az üröm kihajtott a kertembe’). Körül akart nézni, mielőtt a Minisztériumba kell mennie, igazából a reggeli ellenőrzést sem akarta elszalasztani. Rendben ment minden, pontosan úgy, ahogy eltervezte. Megkezdődött a tanév Roxfort falai között. Ilyenkor minden kicsit káosz, minden kicsit gyors. Titkon minden évben ezt az első hetet várta a legjobban. Ilyentájt a közelgő gondokra is másképpen tekintett. A komor épület folyosói megteltek élettel, zajjal, gyerekek zsibongásával, üdítően hatott a kongó üresség helyett.


A Teszlek Süveg idén is a közelgő sötétség időszakára hívta fel a figyelmet, amit csak az összefogás segítségével lehet sikeresen legyőzni. Helyes – gondolta, hiszen ő maga is hitt ebben. Nyitottnak kell lenniük, hogy befogadják a tanítást. Noha a gyermeki elme még formálható, s még pallérozni szükséges, mégis talán elvet némi magot bennük a vers, ami talán egyszer szárba szökken. A Süveg tudta, mindig tudta, hogy mit kell mondani a diákoknak. Ám az egység megteremtése nem volt olyan egyszerű. Griffendél és Mardekár ellenségeskedése jóval túlnőtt a varázslók korán. Évszázadokat ívelt át. De vajon hogy lehetne ezt megoldani?


A Griffendél, Hugrabug és Hollóhát házak jól kijöttek egymással, ellenben a Mardekár ház valahogy sehogy sem akart beilleszkedni. Mint egy gonosz mostohatestvér, aki nem akart sehova tartozni. Az alapítók korában is így volt ez? – gondolta Dumbledore. Hiába kutakodtak sokan, sokfelé, mégsem találták azt a bizonyos okot, de rengeteg teória született… Annyi bizonyos, hogy közös erővel hozták létre Roxfortot, így valamiféle összetartás biztosan létezett a négy házalapító között. Aztán minden máshogy alakult köztük, s ezt örökül hagyták az utókorra. Albus mélyen sóhajtott. Reménykedett benne, hogy lesz olyan diákja, akit még megmentenek a Teszlek Süveg intő szavai és ellenáll a sötétségnek. Gyorsan elhessegette a komor gondolatait, hisz annyi még a teendő.


Az iskola igazgatója, mosolyogva figyelte a diákokat, akik elmentek mellette. A nebulók lázasan varázsigéket mormoltak, miközben próbáltak visszazökkeni a nyáron elfelejtett roxforti mindennapokba. A sötét fellegek ellenére is, itt igazán messze érezte magát mindenki a rossztól, a sötétségtől. Noha a mágus tudta, hogy az iskola falai közé is begyűrűzött a mágia legsötétebb formája. A fekete mágia elemésztő ereje megbújt, csendben várt. Erő rejlett ebben az ifjú vidámságban, ami sokkal erősebb volt bármilyen varázslatnál, talán ezért nem mert elhatalmasodni felettük.


Dumbledore, az örök optimista, mindig is lehetségesnek tartotta az egymás közötti feltétlen együttműködést, szeretetet, ám ez a gyakorlatban nehezebben működött. Bíztatta a diákjait rendületlenül, őszintén hitt abban, hogy álma egyszer, talán ténylegesen megvalósulhat. Ez igazából egészen naiv elképzelésnek tűnhetett, de olyan szép volt hinni benne… Talán nem kell mindenkinek egyszerre megtérni, talán egy ember is elindíthatja. Tekintete ekkor a lépcsőkön lefelé siető Hermione Granger felé vetődött, majd elmosolyodott. Mintha megsejtette volna, hogy a hölgyeménynek milyen izgalmakban teli jövőt tartogat a sors. Félholdalakú szemüvegét megigazítva folytatta tovább az útját a folyosón.


Hermione az ominózus King’s Cross-i fiaskót és a vonat utat követően inkább hanyagolta, hogy bármilyen kapcsolatba kezdjen egy mardekárossal, főként azzal az eggyel nem, aki elsősorban miatta kenődött fel a falra. Jelen pillanatban a házak közötti összetartás keresése az utolsó volt, amire vágyott. Ugyan járta egy pletyka az iskolát, amiben megtorlásról suttogtak, ezért a következő pár napban Gragner megpróbálta nagy ívben elkerülni Malfoyt, ami egy ideig sikerült is. De a csütörtöki dupla bájitaltan vészesen és megállíthatatlanul közeledett, mint egy elkerülhetetlen ütközés egy kőfallal. Gyakorlatilag semmivel tudta volna befolyásolni a napok múlását.

Piton soha sem tűrte volna, hogy beteget jelentsen és kihagyja az óráját. Nem volt miért csodálkozni ezen, hiszen senkinek sem engedte. Talán alkalmanként egy-egy mardekárosnak, de ez sem fordult elő túl gyakran. A vén denevér biztosan Madam Pomfrey-hez citálnál és követelne egy gyors egészségvizsgálatot, ha megpróbálná a lehetetlent. Így magában kénytelen volt varázsigéket, ellenátkokat, pajzsbűbájokat mormolni, s mindig lopva a háta mögé nézett. Egyedül azt nem tudta, hogy Malfoy vajon mivel rukkol elő, így inkább állandóan a talárja ujjában hordta a pálcáját. Lankadatlan éberség, mi? Egy fenét… Félt Malfoytól.


Bárcsak meglenne az időnyerő, amit harmadikban nap, mint nap használt – gondolta keserűen a boszorka. Más nem maradt számára, mint a reménykedés, noha tudta, hogy Malfoy nem az a fajta, aki csak úgy elfelejti a saját megaláztatását. Tehát mondhatjuk: semmiképpen nem várta ezt a kényszerű találkozást a mardekárossal. Azon a szürke csütörtöki reggelen Hermione különös szorongással ébredt, gyomra ökölnyire zsugorodott és reszketett, mint a nyárfalevél.


Tudta, ezek az előjelek cseppet sem jelentenek jót, noha soha sem hitt a jóslástan megérzésen alapuló, ködös tudományában. Szinte biztosra vette, ezen a napon Malfoy meg fogja bosszulni a múltkori incidenst. De mit tehetett mást, gyorsan felöltözött, és lement a Nagyterembe, úgy kezdte a napot, mintha ez is csak egy lenne a sok közül. A Nagyterem már zsúfolásig tele volt reggeliző diákokkal. A lány észrevette Harryt és Ront, aztán leült melléjük.

– Jó reggelt, Mione! – köszönt a két fiú szinte egyszerre, de aztán újfent elvesztek a kviddics útvesztőjében, ahol a lánynak semmilyen keresnivalója sem volt, sőt örült is ennek.

– Nektek is – mondta némileg ingerült hangon, s helyet foglalt Ron oldalán. Szedett magának az előtte lévő finomságokból, de valahogy nem igazán tartotta étvágygerjesztőnek. Végül unottan, egyik kézzel a fejét támasztva, a villájával a rántottáját piszkálgatta.


Közben pedig a túlsó asztal felé pillantott, ahol Draco éppen valamiről élénken, komoly arccal tartott előadást a közönségének, akik megfeszített figyelmükkel tüntették ki. Olyan volt, mint valami szektavezető, aki a birka népet az orránál fogva terelgeti. Hermione szánalmasnak tartotta ezt, sőt egyenesen megvetette őket. Ám a gondolatait egyáltalán nem osztotta a tisztelt publikum. Szánalmasnak tartotta a színpadias előadást, főleg Malfoy két csatlósát, akik tátott szájjal figyelték kedvenc mardekárosunkat és majom módjára tapsoltak neki. A környéken ülő lányok mind Dracót lesték, és mosolyogva súgtak össze a háta mögött.


Aztán a szőkeség tekintete mintha találkozott volna a boszorkányéval. Hermione gyomra még kisebbre zsugorodott össze, ahogy a szürke szemekbe nézett. Nagyon rossz előérzete támadt, a jeges tekintet bosszút ígért számára és biztosan tudta, a mai bájitaltanóra egyáltalán nem lesz sétagalopp, egyébként sem volt azt, de ma nagyobb esélye volt rá, hogy Draco Malfoy a végletekig meg fogja keseríteni az életét. Mi fog történni? Egyre másra ez a kérdés kavargott benne. Draco még mindig élénken magyarázott a többieknek, ám közben félszemmel még mindig a lányt bámulta, majd gonoszul elmosolyodott, amikor ismét találkozott a tekintetük.


Hermione vágott egy fintort, megforgatta a szemeit, elfordította a fejét, aztán egy szelet pirítós után nyúlt, amikor a mellette ülő Ron megszólalt:

– Miért nem eszel?

– De hát eszem. – Mutatta fel a pirítóst és bele is harapott. Persze Ronnak ez nem volt a reggelinek megegyező táplálékmennyiség.

– Az nem reggeli – szörnyülködött a fiú. – Ma különösen finom a rántotta, szerintem, nem szabadna kihagynod.

– Nem vagyok éhes – mondta a boszorkány, miután kínkeservesen lenyelte a falatot. – Nagy kérés lenne, ha nem erőltetnéd?

– Tudom, miért nem eszel – bizonygatta a varázsló, ám Hermione biztos volt benne, hogy Ronnak egyszerűen fogalma sincs erről, sem semmiről, ami vele kapcsolatos.

– Tényleg? – kérdezte unottam, semmi kedve nem volt Ron okfejtését meghallgatni, egyébként is rosszat sejtett vagy legalábbis valami oktalanságot. – Kíváncsi vagyok az elméletedre.

– Mert azt hiszed kövér vagy, és fogyókúráznod kell – közölte tudálékosan, mintha mindent tudna a nőkről. Harry a háttérben a fejét fogta és biztos volt benne, hogy hamarosan kitör két barátja között a háború. Barátja előszeretettel mondott olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Nem is tévedett, Hermione mérgesen nézett rá.

– Már megint női magazinokat olvastál? – kérdezte gyanakodva Hermione, de már most legszívesebben elfutott volna.

– Nem, de akkor sem kellene elhanyagolnod az étkezést. A reggeli amúgy is a nap legfontosabb étkezése. Ne is ellenkezz, mert ez egy köztudott tény! Egyébként, jó alakod van, semmi szükséges fogyókúrára.

– Ron, figyelj jól, mert csak egyszer mondom el: meg vagyok elégedve magammal! Csak azért nem eszem, mert nem vagyok éhes, és eszemben sincs tovább hallgatni az étkezési tanácsaidat. – Azzal felállt az asztaltól és elindult kifelé a Nagyteremből.

– Már megint mit mondtam? – húzta el a száját Ron és kérdőn nézett Harryre. Barátja a világ súlyát érezte a vállán, mert fogalma sem volt hogyan válaszolja meg a kérdés, aztán végül persze egy szuszra kimondta.

– Már megint hülye voltál, ez itt a probléma – sóhajtott egyszerűen és megcsóválta a fejét.

– Elképzelésem sincs, hogy miért – értetlenkedett a fiú. – Végre egyszer sikerül megfejtenem és mégis én vagyok a rossz?

– Vannak napok, amikor nem kéne Hermionét felbosszantanod, főleg női dolgokkal nem.

– Én csak jót akartam – ellenkezdett Ron és tanácstalanul megvakarta a fejét. – Mit gondolsz lehet, hogy valami más baj van?

– Nem hiszem – rázta meg a fejét Harry. – Jobb lenne, ha inkább megvárnánk, míg lenyugszik.

– Nos, talán igazad van. Gyere, menjünk órára!

– Potter, Weasley! – szólalt meg McGalagony professzor a hátuk mögött. Mindketten megdermedtek, mintha valamilyen csínyen kapták volna rajta őket.

– Igen, tanárnő! – Ugrottak fel egyszerre a fiúk és megszeppenve néztek a penge vékony szájú professzorra.

– Az irodámba, most! – jött az ellentmondást nem tűrő hang. McGalagony nem mutatta, de valószínűleg élvezte, ahogy a két fiatal megszeppenve nézett rá, mint két riadt kis őzike.

– Mit csináltunk, tanárnő? – kérdezte Ron, aki lázasan kutatni kezdett az emlékei között, vajon megint mi rosszat tehetett. Ha csak Flitwick óráján a Bűvös Bizsere evés – ami egyébként nem számított főbenjáró bűnnek – ki nem derült, akkor fogalma sem volt róla.

– Ne ijedezzenek, csak beszélni akarok magukkal! A mai bájitaltan órájukról elkérem magukat. – Harry és Ron kedve ettől a mondattól egyszeriben varázsütésre megjavult.

***

– Feltűnően bámulod mostanában Grangert – jegyezte meg Blaise Zabini, amikor észrevette, hogy Draco feszülten bámulja a griffendéles lányt, s ha a látóterében van, akkor követi minden egyes rezdülését. – Nem egészséges a saját ellenségedet ennyire vizslatni, még a végén mást gondolnak rólad.

– Mi lenne, ha a saját dolgoddal foglalkoznál? – rontott rá dühösen. Kedvelte Blaiset, de már kezdett az agyára menni. Dracónak cseppet sem volt ínyére társa túlzottan éles szeme, főleg most, hogy megtudta milyen új szerzeménnyel gazdagodott a nyáron. – Semmi közöd sincs ahhoz, amit tenni akarok.

– Bocsánat, hogy a nagy Draco Malfoy dolgaiba avatkozom – mosolyodott el pimaszul a fiú, mintha valamiféle titkot sejtett volna meg. – De azt hiszem, némi beleszólásom csak van az ügybe.

– Csak szórakozni akarok vele – vonta meg a vállát Draco, miután rájött, hogy Zabini mit akar rábizonyítani. Másrészt barátjával célszerűbb volt most vigyázni, főleg mivel halálfaló lett. – Ehhez úgy tudom, nem kell az engedélyed.

– Ugyan miért pazarolnád az idődet pont rá? Hiszen van más lány is az iskolában. – Blaise rosszat sejtett, de igyekezett minél hamarabb visszaterelni az elvesztett bárányt az aranyból épített útra, mely Draco végzete is lesz.

– De egyiken sem akarok bosszút állni – vigyorodott el gonoszul a fiú, majd megveregette barátja vállát.

– Milyen bosszúról beszélsz? – fordult oda hozzá Pansy, aki egészen eddig barátnőivel volt elfoglalva. Kitárgyalják a legújabb szépségbűbájt, amiről a Szombati Boszorkány ódákat zengett, de Pansynek már zsongott a feje a sok felesleges locsogástól.

– Előbb utóbb ki fog derülni – ígérte Draco és egy ellenállhatatlan mosolyt villantott Pansy felé, akinek felgyorsult a szívverése, aztán fogta a könyveit és elindult a pincehelyiség felé. Blaise egy ideig elidőzött meglepődött Pansy társaságában, Dracót bámulva, aztán a fiú közelebb hajolt a lányhoz és a fülébe suttogta:

– Felesleges tovább ábrándoznod róla. – A lány megütközve nézett Blaise szikrázó tekintetébe, mintha égette volna.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – mondta végül sértődötten és a könyveivel együtt ő is elindult. – Semmi közöm nincs hozzá, már egyáltalán nem érdekel.

– Nagyon is tudod, mire gondolok – suttogta Blaise, aki sokkal jobban értett a legilimenciához, mint azt bárki is gondolta volna róla. – Kár hazudoznod.

Zsebre dugta a kezét, s elsétált magára hagyja a dühös barátnőjét. Úgy döntött, hogy a mai bájitaltant jobb, ha tisztes távolból nézi végig.

***

Hermione dühe lassan elpárolgott, ahogy végigtrappolt a tanterem felé vezető hosszabb folyósón. Szerette a barátait, de annyira nem értettek a nőkhöz… Neki pedig nem volt kedve őket sem felvilágosítani, sem terelgetni, ma reggel pedig kifejezetten nehezére esett volna… Mikor csatlakozott a pincehelyiség felé hömpölygő tömeghez, Ron megjegyzése nem is számított többet. Lassan kezdett ráhangolódni a bájitaltanra. De hirtelen eszébe jutott, hogy nagyon nem stimmel valami. Hiányzik egy kötelező ruhadarab, aminek a hiánya büntetőmunkát és pontlevonást jelent. Igen – fintorodott el mérgesen – a talárja volt az. Elmormolt egy apró szitkot. Visszamenjen érte? – latolgatta esélyeit bosszúsan. Ránézett az órájára és felsóhajtott. Még csak az hiányzik, hogy elkéssen az óráról is, már nem mehetett vissza a Griffendél toronyba. Körbenézett, de a szokásos arcok között Harryéket nem látta. Hermione nem akarta Pitonnál is kihúzni a gyufát, így inkább gyorsan letett arról, hogy megkeresse őket.


Inkább beállt a sorba, hamar be akart jutni a terembe, már éppen el is érte volna a célt, amikor egy varázsigét hallott a háta mögül, ami kísértetiesen emlékeztette egy nyisszantó bűbájra. Teljesen ledermedt, amikor tomporát megcsapta a pincefolyosókra jellemző nyirkos, hideg levegő. Magában imádkozott, hogy ez ne az legyen, amire gondolt. A következő lépésnél szörnyű sejtése egyből beigazolódott, a szoknyája elegánsan lecsúszott róla, közszemlére téve rózsaszín bugyiját. Megdöbbenve meredt a leeső ruhadarabra és hirtelen azt sem tudta mihez kezdjen. Nem kellett körbenéznie, hogy lássa a terem előtt várakozók elképedt arcát. Harsány nevetés hallatszott ekkor. Hermione arcára a szégyen és a düh piros foltokat csalt. Malfoy revánsot vett rajta ez nem vitás. Összeszorította a fogát, s igyekezett egyetlen könnyet sem ejteni.


A boszorkány fülig vörösödve fordult hátra, és mikor merénylőjét meglátta, fortyogni kezdett benne a harag. Draco szintén vörös képpel kétrét görnyedten, épp készült megfulladni a röhögéstől, nem is beszélve a népes nézőközönségét, akik már előre tudták mi fog történni. A lány szeme szikrákat hányt, s félő volt, hogy ott helyben menten felrobban és senki sem marad életben. Ki akarta nyírni Malfoyt, akár puszta kézzel is képes lett volna rá. Mégis, hogy képzelni ezt? Éveken át sárvérűnek hívta, amikor tehette keresztbe tett neki, ennyi év után most jött el az ideje a megtorlásnak. Elveit egyszerűen elhajította és remegett az indulattól, nem érdekelte, hogy a jövőjét teszi most kockára. Elöntötte egy furcsa köd, aminek nem tudott parancsolni, kezei reflexszerűen ökölbe szorultak. Agya kitisztult és már csak egy dolog járt a fejében: Malfoy megfizet most mindenért.

– Szerinted ez vicces? – emelte fel a hangját a lány. – Akkor ehhez mit szólsz? – kérdezte, és egy óriási ütéssel orrba vágta a meglepett a Dracót.

Az öntelt varázsló szinte fel sem ocsúdott, a látvány lefoglalta és a nevetést sem tudta abbahagyni. Hermione bosszú angyalaként rontott ellenfelére. Nos, ő, Draco, az áldozat szerepét is megkapta. Érezte, hogy az orra eltörik és könnybe lábad a szeme. Micsoda egy alpári boszorkány ez? – fújtatott felbőszült bika módjára.

Mikor magához tért, benne is fellángolt a düh, ami elborította elméjét. Fejében apja intelmei szólaltak meg tisztán és hangosan. Nem engedhette, hogy egy sárvérű foltot ejtsen a hírnevén, és ami még rosszabb megalázza mindenki előtt. Megtörölte az orrát és vicsorogva nézett a boszorkányra. Azonnal cselekvésre szánta el magát.

– Ez rossz döntés volt, Granger – mordult rá a mérgesen. Még vérző orrával sem törődve és előkapta a pálcáját.

Hermione kihívóan nézett rá, majd ő is elővette a varázspálcát. Nem adta könnyen a bőrét, nem volt többet az a megalkuvó lány, aki eltűri, ha rosszul bánnak vele, és cseppet sem volt az a szabálytisztelő kislány. A legkülönfélébb átkokat, ártásokat szórták egymásra, olyanok voltak, mint akik évek óta erre a párbajra készülnek. Bámulatos mozdulatok, tökéletes átkok, mint egy bonyolult koreográfia. Egyforma erősnek és ügyesnek tűntek. A többiek csak elhűlve figyelték a kettőjüket, de nem mertek közbeavatkozni. Néhányan Piton emlegették, ám a professzor késett az órájáról, ami soha nem fordult elő a tanári pályafutása alatt.


Draco és Hermione percekig csak egymást átkozták, alacsonyan röpködtek a fényesebbnél fényesebb szikrák. Támadások, hárítások, mások számára ismeretlen átkok hangzottak fel a folyosón. Szinte forrt, a szikráktól vibrált a levegő a két párbajozó között, aki egyenlő erejűnek mutatkoztak. Elszántan néztek egymás szemébe, és nem akartak alul maradni. Mindegyik tekintetben a gyűlölet tüze lángolt, amelyet most szabadjára engedtek. Megszűnt minden körülöttük, csak egymásról vettek tudomást, s a gyilkolási vágyról, aminek nem tudtak parancsolni. Nem vették észre, de a csoportból mindenki őket nézte, s azt sem, hogy valaki egyre közelebb és közelebb kerül hozzájuk.


A folyosón ekkor megjelent lobogó, fekete talárban, mogorva arckifejezéssel Piton professzor, a Mardekár házvezető tanára. Mint mindig arca komor volt, de a közelében állók látták, alig pár hajszál választotta el attól, hogy megüsse a guta. Így is elég rosszul indult a napja. Legújabb mardekáros szörnyetegei elég nagy galibát okoztak a negyedik emeleti seprűtároló helyiségben, s alig tudta elsimítani a dolgot Fricsnél. De némi ígéret pár varázserő fokozó bájitalra, ami persze nem létezett, a mogorva gondnok megenyhült; a gyerekeket pedig büntetőmunkára küldte. Piton ellenben abszolúte nem nyugodhatott meg, főleg mivel átkozódást hallott a tanterme felől. Lyukak a falban, törmelék a földön és különböző színű szikrák villantak fel a pincefolyosó félhomályában. Nem is beszélve a hetedikes diákok tömegétől, akik körbeálltak valakiket. Piton professzor elővette legkomorabb arckifejezését és megszaporázta a lépteit.

Az összes diák megfeszített figyelemmel kísérte a jelenetet, persze a legkisebb beavatkozást is mellőzve, ám ahogy megjelent tanáruk egyből a falhoz álltak, így a professzornak nyilvánvalóvá vált a párbajozók kiléte. A Bájitalok Mestere előtt úgy nyílt meg az út a tömegben, mintha már az aurája veszedelmes lett volna. Mivel, Draco háttal állt és nem is figyelmeztették rá, nem vette észre a vészesen közeledő professzort, és vesztére elkiáltotta magát:

– Neut vulus! – Hermione nem tudott kitérni az átok elől, ami a vállát találta el. Őrült fájdalom hasított bele egész testébe, velőtrázóan felsikított, elejtette a pálcáját, és térdre rogyott. Ösztönösen a vállához kapott, aztán remegő kezekkel figyelte az ujjait megfestő vörös folyadékot. Merlinre ez az ő vére – tudatosult benne hirtelen, a fájdalom egyre esősebb lett, már homályosan látott. Soha nem sebesült meg ennyire komolyan, soha nem érzett még ekkora kínt. Halálra vált arccal nézett Dracóra, aki rémülten, kővé dermedve állt előtte. Mi történik? – kérdezte, de nem kapott választ. A varázsló kinyújtotta a kezét felé, de ekkor házvezető tanára ellökte az útból.

– Elég! Befejezni azonnal! – üvöltötte Piton, de már elkésett ezzel a kijelentéssel. – Mit képzelnek maguk? Száz pont a Griffendéltől, és… – itt tartott egy kis szünetet – száz pont a Mardekártól. – A csoport tagjai, akik tisztes távolból figyelték az eseményeket, egy emberként hördültek fel. – Állj félre, Malfoy!

Az ifjú varázsló kiejtette a kezéből a pálcát, ő is elsápadt. Ajka résnyire kinyílt és leblokkolt, mozdulni sem tudott. Mégis mi történt? A düh mondatta ki vele a varázsigét, de még soha nem látta mire képes… Tanulta, olvasott róla, látta a képeket, de a valóság borzalmas volt. Most pedig egyszerűen sokkolta a látvány. A levegőben átható vérszag kavargott, s Draco legszívesebben elhányta volna magát. Hermione nagyon is jól tudta, hogy ez fekete mágia és az átok cseppet sem veszélytelen.



Piton ügyet sem vetett a csoport többi tagjára, majd sebesült Hermionéhoz fordult. A lány eközben már a vállát szorongatva a padlóra hanyatlott és egyre szaggatottabban vette a levegőt. Professzor mit sem törődve a feszülten zsibongó morajjal hátára fordította a boszorkányt.

– Ne mozogj! – szólt rá erélyesen. A boszorka kínlódva bólintott és amennyire lehetett az ajkába harapott. – Hallasz engem? Ne mozogj!

Hermione pislogással jelezte, hogy érti, miről van szó. A férfi elmondott egy igézetet, amitől már nem érezte azt az égő, fájdalmat és a zsibbadtságot. A vérzés elállt, de még kába volt egy kicsit. A professzor felültette a pórul járt kis griffendélest, majd egy újabb igézetet mondott el. Szorosan tartotta, hiszen annyira gyenge volt. Egészen addig szorította, amíg vissza nem tért a szín az arcába. Hermione enyhén szédelegve lehajtott fejjel ült a padlón, de láthatóan jobban volt.

– Menj fel a gyengélkedőre, Granger! De siess, mert Madam Pomfreynek be kell forrasztania a sebet! Te meg, Malfoy, tűnj a szemem elől! Miss Cruel, menj fel velük, aztán irány az igazgatóhelyettesi iroda! Megértetted?

– Igen, tanár úr! – Lépett ki a tömegből egy alacsony, vörös hajú lány. Odament Hermionéhoz és szó nélkül felsegítette. Aztán a díszes társaság elindult a gyengélkedő felé.

– Mit álltok itt? Talán minden tudtok az élet elixírjéről? Azonnal befelé a terembe! Ma van a szerencsenapja mindenkinek. Dolgozatot is írhattok az óra végén. – Hallották messziről a professzor őrjöngő hangját és a pinceajtó hangos csattanását.

Hermione bágyadtan azon tűnődött, hogy professzor valószínűleg az egész osztályon meg fogja torolni a mai napot. Aztán figyelme a sebére irányult, majdnem elájult a látványtól, jobb híján egy rongycafattal próbált elállítani a vérzést, már ami a blúzából megmaradt. A keze rettentően remegett és észre sem vette, hogy a mardekáros lány, aki eddig soha még egyetlen szót sem intézett hozzá, nyugtatóan suttog neki és segít ideiglenesen bekötözni a sebet a saját monogramos zsebkendőjével. Egy pillanatra felnézett és a könnybe lábadt tekintettel figyelte a kővé dermedt ellenségét, Malfoyt.

Granger kibuggyanó könnyeivel küzdött, de makacssága nem engedte, hogy bármit is mutasson az ellensége felé. Az ijedtség és a fájdalom vegyes érzelmeket hagyott benne. Neki leginkább Malfoy jelentett ellenséget, a másik mardekáros diák egyáltalán nem, sőt hálás volt neki a segítségéért.

Nyssa készséggel alkalmazott nyújtó és foltozó bűbájt Hermione blúzán, így elkerülték a még nagyobb megaláztatást. A folyosón szerencsére nem lézengett senki, nem tett fel senki sem kínos kérdést. A sérült boszorkány hősiesen tartotta magát, s nem akart gyengének látszani, főleg egy felfuvalkodott halálfaló tanonc előtt.

– Látod már, megint mibe keveredtél, Malfoy? Még el sem kezdődött a tanév és máris két balhé – szólalt meg Nyssa, egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne hallassa véleményét. – Még a végén szégyent hozol a családodra.

– Ne avatkozz bele, Cruel! – sziszegte a fiú, és mogorván folytatta tovább az utat. Vérzett az orra és neki is volt néhány egyéb sérülése, bár közel sem annyira súlyos, mint az áldozatáé. Csak félszemmel, mert csak Hermionéra nézni. A boszorkány arca most egyáltalán nem volt derűs, ártatlan, amilyen mindig szokott lenni. Még a harag halványrózsaszín pírja is hiányzott róla, élettelennek és megkínzottnak látszott. Hiszen majdnem megölte – most ütötte a varázslót szíven a felismerés. A világ egyszeriben forogni kezdett vele. Azonban a Cruel lány nem hagyta abba a leckéztetést.

– De még mennyire, hogy beleavatkozom! Majdnem megöltél valakit. Hogy érzed magad ezután? Ha ez nem lenne elég még levontak miattad száz pontot a házunktól, és ráadásul Piton. Szerintem még soha se vont le egy pontot sem a saját házától. Főleg nem a kis kedvence miatt. Ejnye, Draco, fekete mágiát használni a suliban, hát ehhez kell bátorság. Azt hiszed apád majd megment a kicsapástól?

– Elég legyen! – förmedt rá dühösen, de tudta, hogy a lánynak igaza van, ha innen kicsapják, egyenesen mehet is Voldemort szolgái közé. – Nem tudsz te semmit. Úgyhogy fogd be a szád!

– Különben mi lesz? – vágott vissza Nyssa mérgesen. Nem félt egy Malfoytól, neki sokkal ősibb családja volt Dracóénál. De a nagy különbség a Nagyúr volt, a Cruel család soha nem támogatta a Sötét oldalt. Ezért a lány megengedhette ezt a hangot Dracóval szemben. – Velem is úgy elbánsz, mint Hermionéval?

Draco dühösen nézett a lányra, de nem szólt egy szót sem. Most először érzett bűntudatot, szégyellte, amit tett, és tudta, hibát követett el, amiért súlyos következményekkel fizethet. Remegő kezét szorosan ökölbe szorította. Eszébe sem jutott, hogy milyen érzés lesz, ha valóban szánt szándékkal megátkoz majd valakit. Ezerszer csinált már hasonlót, de az ellenfelét soha nem akarta megölni, elpusztítani. A haragja veszélyes tanácsokat adott neki, a tudását arra használta, amire apja tanította. Mégsem volt valami rendben. Ez egyáltalán nem volt élvezet, sőt inkább megvetendő volt.

Nem egy ártatlan gumilábrontás, hanem sokkalta rosszabb. Ha Piton nem segített volna, akkor Hermione most sikoltozva vérzett volna el a pincehelyiség előtt. Apja erre nem készítette fel… Émelygett, undorodott az egésztől. Valójában nem akarta a lányt bántani, csak meg akarta leckéztetni, egy orrba vágás nem egyenlő egy halálos átokkal. Nem sok kellett, hogy elhányja magát.

– Hermione, jól vagy? – kérdezte Nyssa aggódva és megragadta a lány karját. Hermione zihálva vette a levegőt és igyekezett megállítani a körülötte iszonyatos sebességgel forgó világot, melyben egyetlen nyugvó pontot sem talált. De ő erőltette és ment tovább, a saját lábán akart bemenni a gyengélkedőre, nem akarta beérni kevesebbel. A büszkesége nem engedte, hogy bármit másképp tegyen.

– Igen, minden rendben…– mondta fájdalomtól eltorzult arccal, a következő pillanatban pedig elájult. A sötétség húzta lefelé és annyira jó volt átadnia magát a súlytalanságnak, az öntudatlanságnak, úgy érezte puhára esett, de valójában a kemény padló volt. Nyssa nem bírta elkapni. Draco szívébe belehasított az ijedtség, amikor meghallotta a lány fejének tompa koppanását a kemény márványpadlón.

– Malfoy, segíts bevinni! – rivallt rá Nyssa Dracóra. – Nem segítesz, ha csak bámulsz rá, mintha valamilyen mutáns lenne.

Az ifjú varázsló egy pillanatig tétovázott, aztán szó nélkül az ölébe vette a lányt, és óvatosan cipelte tovább a folyosón. Mintha bűneinek súlyát vitte volna magával. Most értette milyen igazán dühből megtenni valamit. A boszorkány teste olyan törékeny, védtelen volt, arca hófehér és… Nem bírt ránézni… Nem tetszett neki ez a tapasztalat. Granger vére, a gyűlölt vér, mint átáztatta az ingét. Minden levegővétel egyre nehezebb és nehezebb lett… Mellkasa fájóan összeszorult, mintha valaki össze akarná roppantani. A pánik dolgozott benne.

Nem omolhat össze, nem még nem. Először biztonságba kell őt helyezni, s többet soha nem megy a közelébe. Így lesz a legjobb mindkettőjüknek. Hermione karjai ernyedten lógtak, arca halálsápadt, szája pedig kékes színben pompázott. Draco erősen tartotta őt és megszaporázta a lépteit. A fiú is egyre rosszabbul érezte magát Hermione állapotát látva. Ezt várja tőle apja? – jutott eszébe keserűen, miközben közelebb húzta magához az ernyedt testet. Megölni, megkínozni, megnyomorítani másokat, de miért? Egy eszelős kedvéért, aki hatalmat akart.


Draco, ha lehet ilyet mondani, őszintén megbánta, amit Hermionéval tett, s eldöntötte többé egyetlen fekete mágiás átok sem hagyja el a száját. Nem csak emiatt döntött így, de annyira megrémítette az eset, annyira undorította saját viselkedése, hogy nem bírt a kétségeivel. Nehéz szívvel lépett be a gyengélkedő ajtaján, ezzel frászt hozva az iskola jóságos javasasszonyára.

– Jézus Úristen, Merlin szent nevére, veletek meg mi történt? – kérdezte Madam Pomfrey, elképedve a vérfoltokkal tarkított Draco és Hermione párost látva.

– Hosszú történet, Madam Pomfrey – sóhajtott Nyssa, miután sereghajtóként ő is megérkezett a gyengélkedőre.

– Ezen a lányon fekete mágiát alkalmaztak! – sipákolta ijedten, pályafutása alatt még nem látott ilyesmit Roxfortban. Draco szótlanul tette a lányt a vizsgáló asztalra, s hagyta, hogy a javasasszony arrébb lökje az útból és az eszméletlen Hermionéhoz rohanjon. Forgott körülötte a világ, el akart tűnni innen és megszabadulni az előtte álló jövőtől.

– Maga meg üljön már le, mert el fog ájulni! – vetetett oda neki a nővér. – Még ilyet! Fekete mágia?

Bűntudta, amiről eddig nem is tudta, hogy létezik, belemart a lelkébe ismételte. Néma ígéretet tett magának újra és megpróbált erős lenni. Először tudatosult benne az, amit évek óta rejtve magában hordozott: nem akart halálfaló lenni. Letörölte a vért az orráról, s felszisszent, már biztos volt benne, hogy eltört. Ez azonban mind semmi, amit a lány kapott tőle. Elment az esze, amikor kimondta az átkot… Újra elfogta a szédülés, egyre nehezebben kapott levegőt, néha pillanatokra elakadt a lélegzete.

– Azt mondtam, hogy ülj le, fiam! Nem akarunk a padlóról felvakarni – zsörtölődött a boszorkány.

Dracónak valóban le kellett ülnie az egyik ágyra, majd csendesen figyelte Hermionét, miközben igyekezett mélyeket lélegezni. A javasasszony serényen dolgozott, a legkülönfélébb bájitalokkal, varázsigékkel igyekezett életre kelteni a lányt.


Malfoy félt, először éltében, a tettei következményeitől. Már áldozatának látványa megrendítette, magában imádkozni kezdett, hogy a lánynak semmi baja ne legyen. Legszívesebben saját maga ébresztgette volna Hermionét, mint egy eszelős hülye, bár különben sem engedték volna a közelébe. Miért érzi ezeket a furcsa érzéseket? Persze, hogy tudta mi erre a válasz. Apja tanításai visszhangot vertek az elméjében, harsogták az igét, a tanokat, intelmeket. A lelke azonban megtagadta ezeket, mostantól megkérdőjelezett mindent.


Majdnem megölte – hangzott fel századszorra is. Meg akarta egyáltalán tenni? Ez volt a megoldás? Érezte ugyan azt a hatalmat, amiről apja egykor mesélt, ám semmi magasztos nem volt ebben. Amikor a kíntól csillogó barna szempár visszanézett rá, már tudta, hogy nem akar fájdalmat okozni. Remegett a keze, kavargott a gyomra – Draco Malfoy életében először valóban undorodott saját önnön valójától. Fuldoklott bűnében, s ez az érzés égetette a torkát.


Merlin remélte Hermionéval van és megmenti a legrosszabbtól. Jelen helyzetben nem igazán hitt Pitonnak, miszerint Hermione túl fogja élni. Dracót Azkabantól csak egy hajszál választotta el – már gondolatban be is zárta magát egy cellába. Eltompulva figyelte a körülötte zajló eseményeket, egy örvénnyé egyesült a környezete.
Merlin irgalmazzon neki!

Madam Pompfrey éppen akkor adott a kezébe egy tálat, s Draco egy Malfoyhoz nem méltóan belehányt.

„ A zord szél zúg,
Diderget a fagy.
Késő van, aludj,
Hagyd a kínokat.
A csúcsot Keleten
Hajnal festi be fenn
S a friss madársereg
Már füttyöget.

Fény-borított
Ég boltja alá
Megszomorított
Dalom nyögve száll:
Az éj fülébe cseng,
Sír tőle a nap;
A vad szél őrjöngve tombol
S a vihar szárnyra kap.
Mint szörny, kit rejt a felleg:
Üvölt kínom.
Az éj után esengek,
Az éjt hívom.
Háttal fordulok keletnek,
Hol öröm árja reszket,
Mert fénykarmával az ég
Agyamba tép.”
(William Blake: Őrült Dal)

Count of comments: 0