4. fejezet
A büntetés

Madam Pomfrey egy árva szó nélkül kezelte a két harcias fiatalt. Magában elmondott néhány keresetlen szót a felelőtlen tanárokról, ostoba diákokról és az elharapózott agresszióról. Szerencsére Piton professzor remek munkát végzett, s hamarosan Hermione már ébren, sőt egészségesen ült az egyik ágyon. Persze ehhez legalább három deci erősítőfőzetet kellett belediktálnia. A helyzet súlyosságát nézve ez a mennyiség meglehetősen sok volt.


Aztán a másik ágyon ülő szintén viharvert gyerekre emelte a tekintetét. Összeszorította az ajkait. Ismerete a fiatalok bolond viselkedését, de ezért az ifjú Malfoy ezen ma különösen túltett. Nyílt titok volt a családjának sötét múlja, így Madam Pomfrey egyáltalán nem is lepődött meg igazán. Bár a fiú viselkedése most valóban őszintének hatott. Draco még mindig sápadt képpel nézte a lányt, mint aki bármelyik pillanatban elájulhatna. A javasasszony végül megkönyörült rajta, és egy kis erősítőfőzetet itatott vele, ám ez Dracónál egyáltalán nem hatott. Az egyre nagyobb méretet öltő bűntudatán semmilyen bájital nem segíthetett.


Bár a javasasszony szokás szerint bent szerette volna tartani őket megfigyelésre, különösen Hermionét, de Nyssa meggyőzőképessége és határozott érvei miatt, lemondott erről az elhatározásáról. Különösképpen akkor, amikor megtudta, hogy a két fiatalnak még felelnie kell tetteikért. Amúgy sem illett McGalagonyt megvárakoztatni. Így a Madam nem tudott mást tenni, ellátta a lányt jó tanácsokkal és visszarendelte kontrollra. Természetesen nem felejtette el immáron hangosan megemlíteni a sötét átkok veszélyességét, és ezzel még nagyobb lelkiismeret furdalást idézett elő Draco Malfoyban. A fiú még mindig viaskodott a görcsbe rándult gyomrával, valamint a hányingerrel.


Lelke háborgott, akár a viharos tenger és nem tudott megnyugodni. Egyedül Hermione javuló állapota jelentett számára némi megkönnyebbülést. A lány magához tért és Madam Pomfrey szakszerű segítségének hála azonnal képes volt lábra állni. Draco tudta mire képes valójában ez a varázslat, szörnyű kínhalált jelent a szenvedőnek; ezek után egyszer sem nézett a lány szemébe, egyszerűen szégyellte magát. A javasasszony őt is ellátta ugyan, de a fizikai fájdalmát nem mulasztotta el, mugli módra kellett tovább szenvednie. Talán nem is baj, ha az orra végül magától forr össze.


Miután a gyengélkedőn a két harcos némiképp kikupálódott, elindultak McGalagony irodája felé. Az út még sosem tűnt ilyen irgalmatlanul hosszúnak és nehéznek. Ugyan egyikőjük sem volt gyakori vendég errefelé, de most sem szívesen jöttek ide. Draco annak örült, hogy nem Dumbledore professzor előtt kell megjelenniük. Az öreg csalódott tekintetét nem lett volna képes elviselni, akkor sem, ha éveken keresztül vén bolondnak gondolta. Szerencséje volt, hogy az igazgatót pár órával korábban iskolán kívülre szólította el a kötelessége.


Draco úgy érezte, valamiféle árnyképe volt a való világnak, amit eddig élt. Nem akarta meglátni a valóságot, most azonban minden tiszta volt. Apjára gondolt, aki fájdalomtól reszketve feküdt a márványpadlón, s zokogó anyja ölébe hajtva a fejét. Már akkor kétségek merültek fel benne, most viszont… Sokkal tisztábban látta maga előtt a helyzetét. A buborék kipukkadt és ő végre a valóságban találta magát. Továbbra sem tetszett az, amit látott.


Az ifjú varázsló lehajtott fejjel baktatott előre, magába roskadva. Szinte már Azkaban hűvös cellájában érezte magát, ahol megannyi dementor szívja belőle az életerőt. Bellatrix nénikéje mesélt a fogságban töltött éveiről és ez a mese cseppet sem volt szívderítő. Dicső tettként nevezte meg ezt az áldozatot, azonban ő, Draco, nem látott ebben semmi magasztost. Sőt már semmibe sem látta.


– Szégyen, szégyen, szégyen – harsant fel Hoborc hangja. Nyssa próbálta elkergetni, de aztán nem járt sikerrel. A kopogó szellem egészen addig nem hagyta abba, amíg a Véres Báró rá nem ordított.


Szótlanul mellette Hermione haladt, de felemelt fővel, és tengernyi dühvel a szemében. Összehúzta magát a kölcsönkapott talárt és karba tett kézzel haladt előre. Lelkében mély harag volt az egyetlen érzés, ami a többit elhomályosította, és még a fizikai fájdalmakat is. Feje elviselhetetlenül fájt, s néha a vállába is belenyilallt némi fájdalom. A javasasszony azt mondta, még hetekig érezni fogja az átok hatásait, de a seb hamarosan be fog gyógyulni. Igazság szerint nem is ez fáj neki a leginkább. Nyíltan megalázták és mikor megtorolta ezt, szinte az életébe került a bosszú. Belátta, hogy gyerekesen viselkedett. Inkább azt kellett volna tennie, mint amit az elmúlt hat évben; tudomást sem kellett volna vennie Malfoyról.


Nem értette miért nem tudott dühének gátat vetni. Rendben van, hogy Malfoy–jal nem kedvelik egymást, de idáig kellett ennek az egésznek fajulnia? Miért nem fogadják el őt ugyanolyan boszorkányként, mint a többieket? A diszkrimináció ősi időkre vezethető vissza… Ő csak egy sárvérű – jutott eszébe keserűen, hiszen százszor olvasott már erről. Számít neki egyáltalán, mit gondol róla Malfoy? Miért akarna egy ilyen alaknak megfelelni? Hiszen semmi sem köti össze őket, a kölcsönös utálaton kívül. Egyértelmű volt a válasz: büszkesége jutatta ebbe a helyzetbe, meg akarta mutatni Malfoynak, ő is ér annyit, neki is van elég varázsereje, van olyan okos, mint egy aranyvérű varázsló. Rájött végül arra, hogy ő is éppen olyan hibás, mint Malfoy.


Miért nem tudták inkább elkerülni egymást? – tette fel újra az értelmetlen kérdést. Talán soha nem fognak egymás mellett gyűlölet nélkül elmenni. Lehet, a neveltetés és a családi körülmények mindkettőjüknél eltérőek, de az megmásíthatatlan tény, hogy mind a ketten a varázslótársadalomhoz tartoznak, akár tetszik, akár nem. El kellett minél messzebbre kerülnie, hiszen bármikor megismétlődhet ez. Malfoyt nem fogja megállítani semmi sem, s legközelebb valószínűleg akkor fognak megküzdeni, ha már Voldemort serege alá tartozik.


Azkaban ugyan megfélemlítette Dracót, viszont a belső vívódásáról Hermione mit sem tudott. Ő is éppen annyi előítélettel tekintett a leendő halálfalóra, mint Draco az ő sárvérére. Még jobban összehúzta magán a kölcsönbe kapott talárt, de rögtön megbánta, amikor megmozdította a vállát. Nem tudta, hogy McGalagony mit fog mondani, de ha nem küldi mindkettőjüket az Azkabanban, akkor egy szép hosszú büntetés elé nézhettek mind a ketten.


A két elmélkedő fiatal után, a sereghajtó Nyssa lépkedett. Mérges volt Dracóra, mivel újra kihúzta a gyufát, és tovább öregbítette a jó öreg Mardekár ház méltán rossz hírnevét. Pedig ez a ház cseppet sem a rossz forrása, ahogy néhányan vélik, hiszen itt is ugyanolyan emberek tanulnak, mint a többiben, ugyanannyi választási lehetőséggel a jó és rossz út között. Mikor fog ez az örökös gyűlölködés végképp megszűnni? Erre pillanatnyilag senki sem tudta volna megmondani a választ. Ő mindenesetre le akarta dobni magáról a kegyetlen, utálatos mardekáros jelzőt, amivel a társai illették.


A fiatalok már éppen odaértek volna az igazgatóhelyettesi iroda elé, amikor McGalagony jött szembe velük villogó szemekkel és vészesen keskeny ajkakkal. A gyerekek, főleg Draco és Hermione megszeppenve hajtották le a fejüket. Nyssa vádlón nézett rájuk, de nem mert semmit sem szólni.

– Maguk is megjöttek – szólalt meg mérgesen. – Még el sem kezdődött az év és máris egy fegyelmi eljárás elé nézünk? Szépen vagyunk. – Hangja jegesen csengett a folyosó csendjében, majd McGalagony a vörös hajú Nyssa felé fordult.

– Köszönöm, Miss Cruel, ön elmehet! Önök pedig befelé az irodámba, most! – mondta határozottan és a két fiatal elindult a vesztőhelyre. A professzor határozottan haladt előre, majd kinyitotta az egyik ajtót és intett, hogy kövessék.

A dolgozószobában kísérteties csend honolt, mintha az idő egy végtelen pillanatra megállt volna. Feszült hangulat uralkodott a helyiségben tartózkodók között. McGalagony az asztala mögé lépett, majd helyet foglalt a bordó bársonyszékben. Tekintetét végigfutatta a két fiatalon. Draco lehajtott fejjel várta a rá váró ítéletet, vele ellentétben Hermione viszont elemelt fővel, s bátran, mint egy oroszlán nézett a tanára szemébe. Belül természetesen rettegett, de magabiztossága erőt adott neki.

– Üljenek le! – Hermione és Draco engedelmesen leültek egymás mellé, és megszeppent arccal néztek fel a professzorra. – Minősíthetetlen a viselkedésük. Verekedés – itt Hermionéra nézett –, sötét átkok – itt Dracóra –, párbaj, miegymás… Hogy képzelték ezt? Így mutatnak példát a többi gyereknek ilyen nehéz időkben, ráadásul mind a ketten iskola elsők? Komolyan gondolom, hogy túlságosan nagyvonalúak voltunk magukhoz, amikor megkapták ezt a címet. Malfoy, magának hála, egy kupé tönkrement és még az idei prefektusgyűlés is elmaradt, remélem, nem kell emlékeztetnem, amit Finigannel tett. Bár most nem ez a leglényegesebb gondunk… Most meg Grangert tette harcképtelenné. – A professzor szeme megvillant, a fiatalok pedig szinte bolha méretűre zsugorodtak a most nagyon is kényelmetlennek tetsző székeken. – Mégis elárulnák, hogy miért tették ezt? Inkább ne szóljanak semmit… Csalódtam magában, Granger! A legjobb tanítványaim egyike és így viselkedik… Elárulná mi késztette párbajra? Mi lehetett az a súlyos indok, amit érveléssel nem tudtak megoldani?

– Sajnálom – motyogta maga elé nézve. – Nem is tudom…

– Téved, Miss Granger! Én sajnálom, hogy így kell látnom magát. Kifordult önmagából, olyanokat tesz, amik nem vallanak magára. Gondolt volna a továbbtanulására, mit gondol ezzel az aktájában hova fogják felvenni?

– Nem tudtam, hogy mit teszek – magyarázkodott immáron lehajtott fejjel. A hirtelen támadt önbizalma úgy párolgott el, mint egy bájital.

– Nos, én ebben nem lennék olyan fenemód biztos – jegyezte meg McGalagony. – És maga Malfoy? Mi ütött magába is, nem volt elég a vonaton kavart zűr?

– Elvesztettem a fejem – motyogta halkan, már ő sem volt olyan elszánt, mint korábban. – Nincs mentségem.

– Nem tudják, mit tesznek, elvesztik a fejüket… Egyszerűen ezt nem hiszem el – mondta erélyesen a professzorasszony. – Két kiváló diák, akinek helyén kellene lennie az eszének. Van fogalmuk arról, hogy a tetteikkel lavinát indíthattak el az iskolában?

– De…

– Ez elfogadhatatlan. Fekete mágiát használt? Tudja, hogy milyen komoly dolog ez? – förmedt rá haragtól izzó szemekkel. Ezért azonnali eltanácsolást kellene javasolnom. – Persze nem emlékszik a régi sötét időkre. Az emberek féltek tőle és nem merték használni ezt az erőt, mert megmérgezi a lelket. Mégis milyen fényt vet ez az iskolára? Mi itt a Roxfortban nem tanítunk senkit sem a veszélyes átkok használatára.

– Igen, tanárnő, tisztában vagyok vele – mondta halkan, de nem nézett a nő szemébe.

– Nem hiszem, hogy átérzi tettének súlyosságát, Malfoy. Majdnem megölt valakit. Fel tudja ezt egyáltalán fogni? – emelte még egy oktávval feljebb a hangját. – Azért küzd az iskolánk, hogy minden egyes diákunk fel legyen vértezve a veszély ellen és a kinti világban megállják a helyüket, megvédhessék magukat. Főleg most, amikor…

– Én nem akartam…

– Persze, hogy nem… Azt hiszik, nem tudom, mi folyik maguk között? Gyűlölik egymást, ki tudja miért is pontosan. Mindig összekülönböznek, de most végleg elvetették a sulykot. Nyílt titok, hogy melyik két ház áll szemben egymással.

– Sajnáljuk – mondta Hermione Draco helyett is.

– Ez, Miss Granger, édes kevés a jelen helyzetben. Egyetlen okot mondjanak, amit megmenti magukat a fegyelmi eljárás és az Azkabani cellától. – A két fiatal még levegőt sem mert venni, nehogy magukra haragítsák a professzorasszonyt, bár már ez teljesen mindegy volt. McGalagony alig észrevehetően sóhajtott egyet, majd kezeit karba fonva kicsit hátradőlt a székében, s egy pillantásra sem vette le a szemét a két gyerekről.

– Tudják, óriási szerencséjük van, hogy Dumbledore professzor már nincs az iskolában, bár ettől még értesülni fog a történtekről. Piton professzor elég lelkesen jelentkezett a feladatra, hogy ő közölje a történteket az igazgatóval. Kicsaphatnám önöket, megvan hozzá a felhatalmazásom… Tiltott párbaj és tiltott varázslatok használatáért kötelességem lenne elküldeni magukat az Azkabanba, gyakorlatilag tárgyalás és mérlegelés nélkül. Ám mivel ez az utolsó évük, adok maguknak egy utolsó esélyt. Ugyan nem tudom megakadályozni, hogy erről a szüleik ne szerezzenek tudomást, de ha szerencséjük van, akkor a Minisztérium nem szól bele és akkor biztosan itt maradhatnak. Egyelőre a Minisztérium emberi nem tudnak a fekete mágiáról. – Itt a két fiatal egy kicsit fellélegzett, de McGalagony kíméletlenül folytatta:

– De a büntetésüktől nem tekintek el. Mivel nem a házak közti egyetértés szellemében viseltettek egymás iránt, a büntetésük a következő: Közös lakosztályt kapnak, ahogy hajdanán az iskola elsők, persze akkor ez még jutalomnak számított. De maguknak garantálom, hogy egyáltalán nem lesz az. – A professzorasszony hangja kimért volt és gúnyos. Mindketten egymásra néztek, de nem akartak semmit sem szólni, inkább még kisebbre húzták össze magukat.

– Minden tanórára együtt mennek, ha eddig nem volt közös az órarendjük, nos, mától az lesz. Nem hagyhatják el a kastélyt a roxmortsi hétvégéken és egyéb más esetekben sem. Ahova lehet, oda együtt fognak menni, ahova nem ott a megfelelő zónán belül megvárják egymást. Úgy fognak viselkedni, mint a kisangyal, együttműködnek, megértést tanúsítanak egymás iránt, és ami a legfontosabb egyetlen átkot sem akarok meghallani. Nem érintkezhetnek úgy a többiekkel, ahogy eddig, ha beszélni óhajtanak valamelyik társukkal, akkor csak együtt tehetik meg ezt. Meg ne lássam magukat egyik ház klubhelyiségben sem! A Nagyteremben egy közös asztalnál ülnek, viszont külön a többiektől. Továbbá két napig büntetőmunkát végeznek a Tiltott Rengetegben, a részleteket Hagridtól meg fogják tudni. Ha szükségesnek látom, súlyosbíthatom a büntetésüket. Megértettek mindent?

– Igen, professzor! – válaszolták egyszerre. Még az volt a szerencse, hogy nem azt kérdezte tőlünk, hogy egyet értenének-e a döntéssel. Erre viszont egyértelműen nemet mondtak volna. Ellenkezni persze nem akartak inkább örültek annak, hogy nem kapnak nagyobb büntetést. Mindkettőjük ordított belül és hevesen tiltakozott a döntés ellen, de ha jobban meggondolják ez még nagyságrendekkel jobb, mintha kicsapnák őket.

– Helyes, és még egyszer elő ne forduljon ilyen, mert annak kicsapás lesz a következménye. Még valami: a lakrészük a harmadik emeleten lesz, Morgana la Fay portréja mögött. Holnap reggel nyolckor mind a kettőjüket ott fogom várni.

– Igen, tanárnő! – mondták egyszerre engedelmesen, mintha mindig is jó diákok lett volna, akik nem követnek el semmilyen szörnyűséget.

– Nehogy azt gondolják, hogy ezzel megúszták. Súlyosabb büntetést is adhattam volna maguknak… De még meggondolhatom magam, ezt jobb, ha észben tartják!

– Igen, tanárnő.

– Befejeztem, elmehetnek! – Nem is kellett nekik kétszer szólni. Bólintottak, majd azonnal felálltak a székről. Draco és Hermione pánikszerűen hagyták el McGalagony irodáját.


A kinti levegő megváltásként áramlott be a tüdejükbe, egyszerűen hihetetlen volt, hogy ennyivel megúszták, de nem akartak ezen tovább gondolkozni. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem csapták ki őket az iskolából. Végül is öröm táncot is járhattak volna, ha nem lett volna ebben némi üröm. Egyezményesen úgy döntöttek, hogy nem időznek soká’ a professzorasszony irodája előtt. Elindultak, és némán egymás mellett sétáltak tovább a folyosón, leszegett fejjel.


Még mindig a professzor szavainak a hatása alatt voltak. Hiába tudták, megérdemlik a büntetést, mégis túlzásnak érezték az együtt lakást és az ezzel járó kisebb zűröket. Bár a professzornak lett volna a fiatalokban felmerülő kétségekre pár szava. Igen, megpróbálta őket együttműködésre bírni és erősíteni bennük az összetartást. Mindketten bánták, amit tettek, de elképzelhetetlennek tartották, hogy ebből megtűrés legyen. Így is lett volna némi megbeszélnivalójuk, de nem szóltak inkább egymáshoz.


Draco belül a büszkeségével küzdött, hiába akarta, mégsem tudott bocsánatot kérni. Feszítette ez az érzés, és tanácstalan volt. Mi lesz, ha kimondta, ezt a szót? Talán rászakad az ég? Nevetséges vagy, Draco! – korholta magát. Arra a következtetésre jutott, hogy mégsem lesz ebből akkora baj, ha most megteszi az első lépést a lelkiismeret furdalása enyhítése érdekében. Aztán erőt vett magán, minden bátorságát összeszedte, és kimondta:

– Sajnálom! – hangja bártortalanul és halkan csengett, de Hermione hallotta és ez volt a lényeg. Mindketten megálltak egy kicsit és egymás szemébe néztek.


Megütközve nézett a fiúra, akinek a szemében tényleg ott volt a megbánás. Az elmúlt években talán ez volt a legőszintébb pillanata. Olyan furcsa volt ezt hallani Draco szájából. Csak ott lógott ez a szó levegőben és nem tudtak mit reagálni rá. A lány nem mondott semmit, csak egy erőtlen mosollyal ránézett a fiúra, és lassan bólintott, hogy jelezze, elfogatta Draco bocsánatkérését, amit lássuk be nem sűrűn kapni egy Malfoytól. Ezek után útjaik elváltak egymástól, Hermione a Griffendél torony felé, Draco pedig a pincehelység felé vette az irányt. Kongó léptekkel haladt végig az üres folyosón. A boszorkány megállt és hátra nézett, úgy figyelte a mardekáros távolodó lépteit. Erre nem számított, mármint Malfoy bocsánatkérésére.


Nem tudta kiverni a fejéből annak lehetőségét, hogy Draco Malfoy valamiért más belül, mint amilyennek gondolta. Egyik kezével sajgó vállát dörzsölte és belátta nem kellett volna orrba vágnia a varázslót. Most már nem tehetett semmit, hiszen megtörtént. Eszébe jutott Harry és Ron. Most először történt vele olyasmi, amiről barátai nem tudtak és jelen sem voltak. Még nem tudta mi vár rá a klubhelyiségben, de abban biztos volt, hogy barátai nem hagyják annyiban a dolgot…


„Bágyadt szökőkútként fakadnak
végtelen vágyból véges tettek:
mind rögtön reszketőn lelankad.
De mit belsőnk másként elhallgat
erőt és vígságot mutatnak
e könnyed táncoló könnycseppek.”
(R.M Rilke: Kezdőbetű)



***

Hermione egyedül haladt felfelé a lépcsőkön, egészen a Kövér Dáma portréjáig, meg sem várta, míg a Dáma megszólal egyből bemondta a jelszót. A portré kelletlenül, néhány keresetlen szóval illette a lányt, de mégis utat engedett neki. A boszorkány nagyon remélte, hogy nem lesznek sokan a klubhelyiségben, mivel még javában tartottak az órák. De amint belépett rájött, hogy a sors a mi napon tovább keseríti az életét. Harryvel és Ronnal találta szemben magát. Ennyit arról, hogy szépen, csendben felmegy a szobájába.

– Elárulnád mi történt ma a pincében, Hermione? – támadta le rögtön Harry. Dühös volt, aggódott és megkönnyebbülten látta, hogy a lány épségben van. – Éppen McGalagonnyal voltunk, amikor…

– Mit tett veled Malfoy? – vágott a szavába Ron és Hermione vállára tette a kezét, aki dühösen felszisszent a fájdalomtól és elhúzódott. A fiú nem akart semmi rosszat, sőt végre megpróbált olyan lenni, akire Hermione másképp néz, mint barát. Éveken át tartó reménytelen vonzódást táplált iránta, bár az utóbbi időben minden pillanatot elrontott, amit vele töltött.

– Ron, vigyáznál! – csattant fel, majd megnézte a ruhája alatti kötést. Mérges volt Ronra, maga sem értette, hogy miért, néha napján képes lett volna igazán komolyan ráripakodni és kiosztani. Vett egy mély levegőt és igyekezett megnyugodni. – Nincs semmi bajom – jelentette ki határozottan.

– Mi baja a válladnak? – kérdezte aggódva a Weasley fiú, mintha nem is hallotta volna a szaftos részleteit a párbajnak.

– Semmi csak egy karcolás – legyintett, és már ment volna tovább a lányok lakrészébe, fáradt volt és elcsigázott. A válla pedig úgy fájt, mintha ezernyi apró tűkkel szurkálták volna.

– Egész eddig kerestünk, még Malfoyt is kerestük az istenért, de ő sem volt sehol. Mindenki azzal jött, hogy párbajoztatok és mindketten élet-halál között lebegtek a gyengélkedőn. – Hermione szeme összeszűkült, utálta, ha kérdőre vonták, főleg ha a barátairól volt szó.

– Szörnyű, ahogy a hírek terjednek ebben az iskolában. Nem volt senki sem a halálán.

– Miért nem szóltál nekünk, hogy baj van? – kérdezte Harry egy kicsit kevésbé követelőző hangon. – Ha bajban vagy, ránk mindig számíthatsz, hiszen tudod.

– Igen, tudom. Nem volt időm titeket értesíteni – mondta Hermione, vett egy levegőt és mesélni kezdett: – A vonaton egy kicsit összekaptunk Malfoly-jal, amikor McGalagony valamiért bezárta abba a kupéba, amiben én utaztam. Aztán a vége azt lett, hogy a tűzfal átoktól felkenődött a kupé falára, ez az után történt sípcsonton rúgtam és leütöttem egy könyvvel.

– Hűű, de cifra történet… Eddig ezt miért nem osztottad meg velünk? Merlinre, Hermione, nem egy átlagos iskolásfiúról van szó – közölte felpaprikázva Ron. – Egy halálfaló ivadékkal összebalhézni nem mondanám, hogy olyan kis dolog.

– Oh, mintha ti nem szállnátok szembe vele nap, mint nap – vetette ellent Hermione. – Csak azt tettem, amit helyesnek gondoltam.

– Ronnak igaza van, Hermione. Szólnod kellett volna – helyeselt Harry, amitől a lány ismét felkapta a vizet. Úgy érezte, mintha két őrszem figyelné minden lépését, akik azt gondolták, hogy nem képes magát megvédeni és gondoskodni magáról. Ha egy Malfoy ügyet sem tudta volna kezelni… Ezen a ponton elgondolkodott; nem túl jól kezelte a Malfoy ügyet, ha a sérülésére gondolt, ami még mindig ott lüktetett a vállán.

– Szükségtelen lett volna a segítségetek, egyedül is képes voltam kezelni a helyzetet – kihúzta magát, azonban esze ágában sem volt megmondani, hogy egyáltalán nem volt ura a helyzetnek.

– Mégis mit csinált veled pontosan az a szemét Görény? Ha megtalálom, akkor esküszöm, hogy megfojtom. – Ron arca kezdett olyan vörös árnyalatot ölteni, mint amilyen a haja volt. Egyszerűen olyan elementáris dühöt érzett a mardekáros ellensége iránt, hogy képes lett volna megbosszulni a Hermionét ért sérelmeket.

– Nyugalom, nyugodjatok meg mindketten. Igen, volt Malfoy-jal egy kicsi összetűzésem, de nem történt semmi komoly. Egyébként McGalagonynál voltunk egész délelőtt és büntetést kaptunk.

– Micsoda? Elmesélnéd kicsit részletesebben, hogy mi történt? – csattant fel Ron dühösen. – Egyáltalán nem vall rád, hogy belekeveredsz valamibe és még büntetést is kapsz. Hermione, nem ismerek rád.

– Úgy hallottuk fekete mágiát használt – szólt közben Harry is. Hermione kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát, egy vallatóbizottság előtt állt, akik sarokba akarták szorítani.

– Ron, Harry, kérlek, hagyjuk ezt a témát! Nem nagyon szeretnék róla beszélni. A mai napon egy rakás szerencsétlenség sorozat történt velem, lemaradtam az rúnaismeretről is és már nem érek oda a számmisztika fakultációra. Fürdeni fogok, aztán alszom.

– Szóval igaz, amit az a mardekáros lány állít? Tényleg párbajoztatok Malfoy-jal? – kérdezte Harry nyugodtan, bár nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy tényleg nyugodt maradjon.

– Igen – húzta ki magát Hermione. Nem volt olyan nehéz ezt elmondania, mint gondolta. Olyan volt, mint letépni egy ragtapaszt. Bár Ron hangorkánjára egyáltalán nem számított.

– Hermione, te megőrültél? A srác egy halálfaló. Mégis mit gondoltál mit csinált otthon egész nyáron? Plüssnyulakkal játszik a kertben? Több fekete mágiás varázsigét ismert, mint te vagy én. Szóval mégis igaz, hogy majdnem megölt téged? Normális vagy? Felhergelni egy alvó sárkányt… Mondd, a könyveiden kívül honnan tájékozódsz a körülötted történő dolgokról? – Ron vörös arca, ha lehet egyre furább árnyalatokat öltött, de ez nem hatotta meg Hermionét. Egy kislánynak érezte magát ettől a szónoklattól és mérgesen nézett barátjára.

– Ronald Weasley, ha még egyszer ilyen hangon beszélsz hozzám, akkor megátkozlak téged is vagy eltöröm az orrod, mint Malfoynak – válaszolt dühösen Ron szavaira Hermione, szerencsére indulatait némiképp még tudta kontrollálni.

– Te betörted Malfoy orrát? – kérdezte Harry hüledezve. – Ne értsd félre, örülök, hogy meg tudod magad védeni…

– Amikor levágta rólam nyisszantó bűbájjal a szoknyát és sárvérűnek hívott, úgy gondoltam nekem is kell választ adnom az ő sértéseidre. – Hermione határozott kijelentése méltán megmagyarázta cselekedeteit. A két fiú nem tudott egy szót sem szólni az előbbiekre, inkább némán, halak módjára tátogva néztek rá. – Az öklömet előbb megtaláltam, mint a pálcámat.

– Felelőtlen voltál – jegyezte meg Ron epésen –, és enyhén fejeztem ki magam.

– Nincs jogod kritizálni a döntéseimet! Felelőtlennek, meg ne merj nevezni! Nem te voltál a célpont – forrongott Hermione. – Én sem kritizáltalak téged, te se tedd ez velem.

– A barátod vagyok és aggódom érted. Ez talán nem jelent a számodra semmit sem? – csattant fel dühösen, mintha Hermione mindig a lelkébe gázolt volna indokolatlanul.

– Dehogynem! Nem akarj engem egy szívtelen libának beállítani, aki csak magára gondol. De nem tudod, hogy mit éreztem, amikor megtörtént velem ez az egész képtelenség. Ott álltam megszégyenítve mindenki előtt, védtelenül és akkor eldöntöttem, hogy Malfoy ezért meg fog fizetni. Ez meg is történt, aztán párbajoztunk és én vesztettem. Ennyi az egész, amit annyira hallani akartál. Remélem, hogy boldog vagy, Ron. – Barátai meredten néztek a lányra. Vajon mi történt Hermionéval? Hiszen ő nem volt soha sem vad, meggondolatlan és hirtelen haragú. Egyáltalán mi változott meg benne? A boszorka nagyon jól tudta a változás okát. Más akart lenni, erősebb, mint, aki régebben volt. Kiállt saját magáért, ugyan nem a legjobb módját választotta, de nem hagyta magát.

– Sajnálom, hogy ennyire semmibe veszed a barátságunkat. Azt hittem többet jelent ez neked – morogta Ron és faképnél hagyta a Harry és Hermione párost. Harry nem követette Ron bojkottját, inkább igyekezett – mint általában mindig – villámhárítóként szerepelt hármasunkban.

– Te is ki akarsz oktatni? – kérdezte szarkasztikusan a lány. – Mert, ha igen, akkor inkább kövesd a méregzsákot fel az emeletre.

– Eszemben sincs – rázta meg a fejét Harry fáradtan. – Nekem csak egyetlen egy kérdésem van.

– Mi lenne az?

– Jól vagy, Hermione? – tudakolta Harry aggódva. A lány a kötésre gondolt a vállán, de csak bólogatott először válaszként.

– Soha jobban, bár nagyon szívesen kihagytam volna ezt a napot – nehéz sóhaj hagyta el az ajkait. – Nem gondoltam volna, hogy Ronnal is összeveszem és ráadásul nem is egyszer, hanem kétszer.

– Tudod, mit érez…

– Ezt a beszélgetést ne is folytassuk! Ron olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Sőt mindketten ilyenek vagyok nekem. Pontosan ezért is csináljátok ezt velem. Én mindent megértek, de nem tudok olyan lenni, amilyennek látni akartok.

– Ma túlságosan előtérbe kerültek az elfojtott érzések és ezt mind Malfoyon töltötted ki.

– Elegem volt akkor mindenből, amit ellenem követtek el. A sárvérűségem ténye másodikos korunk óta végig kísért engem és most telt be a pohár.

– Sajnálom, amiért nem voltunk ott veled és nem segítettünk.

– Nem tudsz mindig vigyázni rám. Nem is kell, hogy így legyen. Látod, tudok magamra vigyázni. – Mutatott kényszeredett nevetéssel a vállát díszítő kötésre, melyet jótékonyan eltakart a talár.

– Tudom, hogy így van, de hibásnak érezem magam. Szerintem Ron is éppen így van ezzel, csak nem tudja beismerni. Most beszéljünk másról. McGalagony mit mondott?

– Ha ezt meghallgatod, nem fogod elhinni és nem is fogsz neki örülni – Azzal a lány leült az egyik fotelba és elmesélte Harrynek mi is történt.

Count of comments: 0