5. fejezet
Álom

Draco hangtalan léptekkel haladt a kihalt folyosókon. Csupán csak talárja surrogását lehetett hallani a hátborzongató, nehéz csendben. Orra még mindig lüktetett a fájdalomtól, de próbált nem gondolni rá. Szűk lépcső vezetett lefelé a pincehelységbe, ahol a falak elég nyirkosak és itt–ott vizesek is voltak. Rengeteg pókháló fedett mindent, de Dracót cseppet sem érdekelte, ha tökéletes talárja bepiszkolódott. Látszott, hogy ezt az utat nem igazán szokták használni a mardekárosok, hogy a klubhelyiségükbe jussanak. Viszont ő azért választotta, mert nem akart senkivel se találkozni. Fél úton meg kellett állnia egyszer, hogy mély levegőt vegyen. Ez a pánikroham még nem múlt el teljesen. A nyár eseményei, Granger megátkozása és a bűntudat – ezek együtt sokként hatottak rá.


Egy kilépő következett, ahonnan Draco egy másik folyosón folytatta útját. Fáklyák gyúltak ki, sejtelmes fényt kölcsönözve a vizes falaknak, s kísértetiessé téve a fiú alakját. Enyhe légáramlat suhant végig a járatban, meglobogtatva a lángokat. Egykedvűen ballagott tovább ügyet sem vetve a falakon függő, suttogó képekre, majd a klubhelyiséghez érve bemondta a jelszót és belépett. A bal oldali lépcsőn felsétált saját szobájához. Iskola első lévén, megengedhette magának azt, hogy ne a társival lakjon. Ez több szempontból is előnyös volt számára, mivel itt végre egymaga lehetett, nem zavarta Pansy Parkinson az ostoba kérdéseivel, és két csatlósának horkolását sem kellett elviselnie, még Blaise Zabini is távolt maradt tőle. Még egyetlen napig élvezhette ezt a kiváltságot. Hamarosan teljesen el lesz tőlük zárva. Vajon ez jót vagy rosszat fog jelenteni? – tűnődött némán, de nem igazán tudta a választ.


Addig is magára zárta a szobája ajtaját, majd homlokát a hűvös ajtónak támasztva ostorozta magát tovább a tettéért. Mérgében ököllel vágott rá a masszív tölgyfaajtóra. Most már úgyis mindegy mit tesz, a történteken nem fog tudni változtatni. Vágott egy fintort, aztán eszébe jutott valami: Mi van, ha apja megtudja, hogy mit művelt? És biztos volt benne, hogy már tudja, mivel vagy Piton vagy McGalagony, már percekkel ezelőtt informálták a szüleit a sajnálatos esetről. Nem szabadott volna bajba kerülnie, sőt ezt az évet a legnagyobb csendben kellett volna elvégeznie. A mázsás súly ismét ránehezedett a mellkasára. Napok óta ezt érezte és ez egyáltalán nem úgy tűnt, mintha hamarosan elmúlt volna.


Félelmének magyarázata nem váratta sokáig, ugyanis egy huhogás figyelmeztette, egy eléggé fontos levél megérkezésére. Esme, Narcissa kedvenc uhuját hallotta. Anya gyors volt, mint mindig – gondolta mikor megfordult és valóban egy baglyot pillantott meg, az íróasztalán ülni. Csak fontos esetekben jöhetett ide a pincébe egy madár, és ahogy a skarlátvörös borítékra tévedt a tekintete, a gyomra összeszorult. Ez nem egy közönséges levél volt, hanem egy rivalló, amit ezúttal nem apjától kapott. Luciusnak fogalma sem volt, hogy fiára Narcissa sokkal inkább hatni tud, mint ő azt gondolta volna. Draco már előre szégyellte magát, ugyan félt apja haragjától, de édesanyja szelíd csalódottságát a szíve nem tudta elviselni. Arca egy cseppet sápadtabbá vált, s minden erejével felkészült a szidalmakra. Lassan kinyitotta a borítékot, amiből egy végtelenül szomorú hang szólt, tisztán és normál hangerővel:

– Draco! Tudnod kell, hogy nagyot csalódtam benned. Először is azért, mert ártatlan embert átkoztál meg. Másodsorban, azért, mert sötét átkot használtál az iskolában, ami nagy felelőtlenségről tanúskodik. Nem értem, miért tetted ezt? Nem erre tanítottalak; felelősséggel tartozol a tetteidért és most vállalnod kell a büntetést is. Tudod, hogy nehéz időket élünk és bárkit az Azkabanba küldhetnek, még kevesebbért is. McGalagony professzor igencsak kegyes volt hozzád és eltekintett egyelőre az eltanácsolásodtól. Tudom, nincs beleszólásom apád nevelésébe, úgy abba sem, milyen átkokat tanít neked. De azt tanácsolom: ne használd ezeket az átkokat senkin sem! Túlságosan is meggondolatlan és tapasztalatlan vagy még, így nem is értheted igazán milyen hatalmas hibát követtél el. Kérlek, gondold át, amit tettél! Ugyan apáddal ellentétben ellenzem a viselkedésedet, remélem, megérted az álláspontomat. Vigyázz magadra! Szeretlek, kisfiam!


Draco szólni sem tudott a torkában keletkezett hatalmas gombóctól, és mérhetetlen bűntudat áradt szét a szívében, mintha eddig nem így lett volna. Ez még jobban fokozta azt a nyomorult érzést, amit a szívében érzett, az elhamarkodottan kimondott sötét átok után tört rá. Édesanyja szavait nem tudta elviselni. Még ha csak kiabált volna az ezerszer sem fájt volna jobban a fiúnak, mint az, hogy csalódást okoz annak az embernek, akit legjobban szeret. Anyja más volt, teljesen ellentétes gondolkozású volt apjával, legalábbis, ami a Sötét Nagyurat illette. Évekig féltette a családtagjait, akik csatlakoztak a sötét oldalhoz és mikor vége lett megkönnyebbülten hozta őt, Dracót, a világra. Aztán amikor a Nagyúr újra felbukkant, újra feltámadt benne a régi aggodalom. Az elmúlt pár évben anyja árgus szemekkel követte őt.


Az ifjú varázsló meggyötörten, pár percig csak maga elé meredve ült az ágyán, majd az órájára pillantott. Mágiatörténet órája lett volna, de úgy döntött, inkább nem megy be. Egyébként is mi értelme lett volna? Távolmaradását talán nem is veszik rossznéven a mai incidens után, valahogy semmi kedve sem volt végigmenni Roxforton, és elviselni, hogy ujjal mutogassanak rá. Gondolt egyet, levette az iskolai egyenruháját és felvette a kviddicstalárját. Sokkal jobban érezte magát, megfogta a sarokba támasztott seprűjét, és elindult kifelé. Most is a félreeső folyosót használta és senki sem vette észre, hogy engedély nélkül elhagyta a kastélyt.


Mikor kiért a fojtogató falak közül, mélyet lélegzett, örömmel konstatálta, hogy az idő tökéletes, mintha repülésre teremtették volna. Szerencsére senki nem követte. Felhőtlen volt az ég, és szemfájdítóan kék, mint egy képeslapon. A távoli hegyormok magasodtak a látóhatáron, melyek már nem tartoztak Roxforthoz. Gyenge szél lengedezett és nem volt túl hideg. A fejére húzta a csuklyát aztán keresztülvágott a parkon. Mély levegőt vett, aztán lassan kifújta, csak a repülésre akart gondolni. Szerencsére egy teremtett lélek sem lézengett a környéken, mindenki valószínűleg órán volt, így nem kellett aggódnia, hogy valaki beárulja, amiért engedély nélkül tartózkodott itt. A kviddicspályához érve Draco körülnézett, de fellélegzett, amikor meglátta az üres lelátókat. Lehúzta a csuklyát és kisimította a homlokába hulló szőke tincseket. Nem is habozott sokáig felült seprűjére, majd elegánsan felemelkedett a földtől.


Ahogy az ég felé haladt úgy érezte újra képes lélegezni, gondolkodni és érezni. A hűvös és csípős őszi szél az arcába csapott, hátrasimítva szőke tincseit. Mintha erre született volna, mintha ez lenne a természetes közege. Egyre magasabbra emelkedett, tett néhány kört a póznák között. Aztán őrületes tempóban zuhanórepülésbe kezdett, elengedte a seprűnyelet és kitárt karokkal zuhant egyre közelebb és közelebb érve a fölhöz. Amikor már alig pár méter volt hátra, csak akkor húzta fel ismét a seprűt, hogy újra a magasba emelkedhessen. Minden kiröppent a fejéből, ami bántotta. Csak a repülés jelentett számára vigaszt ebben kilátástalannak tűnő életben. Ha újra születhetett volna, akkor legszívesebben sas lett volna.


A levegőben szabadnak érezte magát, mintha egy másik világba csöppent volna, ahol nincsenek határok és korlátok. Imádott repülni, ilyenkor támadtak a legjobb ötletei, és ilyenkor tudott a legjobban ellazulni. Ugyan a kviddicshez nem volt annyi tehetsége, mint amennyit szeretett volna, mégis imádta ezt. Apja sosem értette a repüléshez való vonzalmát, ámbár nem is akadályozta meg hobbija gyakorlásában. Otthon órákon keresztül ült a seprűnyélen és naponta többször is körberepülte a kúriát, nem is beszélve a csodálatos, festői angol tájról, ami elrejtette otthonát a kíváncsi szemek elől. Most pedig megint a fellegek között volt. Ugyan bűntudatát nem enyhítette, de normálisan tudott gondolkodni.


Még egyszer körberepülte a pályát, majd leszállt, és visszasétált az iskolába. Útközben hatalmas fáradtság lett úrrá rajta, még soha sem érzete magát ilyen álmosnak. Ásítozva haladt végig a folyosókon, szinte ledöntötte a lábáról a hirtelen jött furcsa érzés. Már alig látott, amikor megérkezett a klubhelyiségbe. Úgy érezte megfojtja ez a közeg, újra előtörtek belőle az érzések, amik nyomasztották.


A bentről áradó zsivaj, nevetés és nyüzsgés megrohanta, de mindent mintha csak egy vékony üveglapon keresztül érzékelt volna. Csak a szobájába akart menni, becsukni maga mögött az ajtót és maga mögött hagyni a többieket. Egyikük társaságára sem volt kíváncsi. Azonban esélytelen volt, hogy észrevétlenül áthaladjon a mardekáros kígyófészken.

– Áh, itt van a mi hősünk! – kiáltott el magát Zabini és felpattant a fotelból, a többiek pedig harsányan felnevettek, fütyültek, némelyikük tapsolt is. Draco érzékszervei hamarosan kiélesedtek és az ólmos fáradtságot egy pillanatra elűzte a harag. – Mondd, Malfoy, milyen volt megátkozni azt a sárvérűt?

– Hagyjatok békén! – mordult rájuk és érezte, hogy agyát elönti a méreg és nem bír magának megálljt parancsolni. Keze ökölbe szorult, mintha mindegyikük torkát markolná.

– Na, Draco, meséld el nekünk, kérlek! – dorombolta Pansy negédesen, majd vágyakozó pillantások közepette ült le Blaise foteljának karfájára. Persze nem mert közelebb menni hozzá, inkább Blaise bosszantására, csak flörtölni akart Dracóval. – Annyira hősies voltál. Ahogy kimondtad azt az átkot én azt hittem, hogy…

– Fogd be, Pansy! Ne kelljen kétszer mondanom, mert esküszöm, mindent megteszek, hogy megbánd.

– Ne csináld, Malfoy! – szólt rá Blaise nevetve. – Sajnálod tőlünk ezt az élménybeszámolót?

– Mit akarsz tudni? Hogy majdnem megöltem egy embert. Egy embert, Zabini. Fel tudod ezt fogni a csökött agyaddal? – mordult rá Draco magából kikelve. Nagyon figyelnie kellett, hogy ne olvassa Blaisre a halálfaló jelzőt, de türtőztette magát. A mardekáros kis kígyók elhallgattak és feszülten fordultak Draco felé. – Komolyan azt hiszed, hogy ezzel büszkélkedni akarok? Ti mit hisztek az ilyesmiről? – Fordult körbe a teremben, a többiek némán figyelték Dracót. Nyssa volt talán az egyetlen, aki kihúzta magát és megértette társa kirohanását. – Azt gondoljátok, hogy egy sárvérű más? Hát nagyon tévedtek, csesszétek meg! Emberek, éreznek, lélegeznek, és ugyanúgy ver a szívük, mint bárki másnak. Apám azt mondta felemelő érzés sárvérűt kínozni… szerintem tévedett. Nincs benne semmi magasztos. Undorító, mocskosnak érzed magad és többet sosem akarod megtenni. Ezt akartad hallani, Zabini? Ezt akartátok hallani? Hát most megkaptátok és most tünés az utamból!


Draco fújtatva nézett Blaise-re, aztán elindult a szobája felé. A kimondott szavak melyekkel a sárvérűeket jellemezte súrolta Voldemort elveinek a megtagadását. Zabini zavartan nézte, ahogy a többiek tőle várnak cáfolatot, így nem volt mit tennie, beszélnie kellett. Intett a hordának, hogy hagyják őket békén, aztán pár hosszú lépéssel beérte a még mindig füstölgő barátját.

– Normális vagy? Már csak az hiányzik, hogy nyíltan beismerd, hogy az apád halálfaló – pirított rá Blaise, bár fojtott hangon kellett beszélnie. Szerencsére a klubhelyiség elég tágas volt és az összecsődült mardekárosok szép lassan elindultak a következő órájukra.

– Mi lenne, ha most visszamennél a kis barátnődhöz és inkább vele foglalkoznál? – javasolta csikorgó fogakkal. Meg akarta ütni Blaiset, amivel talán képes lett volna észhez téríteni és rávilágítani, hogy mekkora nagy örültséget követett el, amikor hagyta karjára égetni a billogot.

– Eszednél vagy? Tönkre akarsz tenni mindent? – fedte fojtott hangon barátja. – A Nagyúrnak fontos, hogy mit teszünk. Te ma megmutattad, hogy képes vagy arra, amit várnak tőlünk. Megértem, amin most keresztül mész. Hamarosan el fog múlni és…

– Soha sem voltam még ennyire józan. Nem akarok egyetlen ártatlan embert sem megölni. Joga van mindenkinek tudni erről, mielőtt még pofára esnek.

– Nyugodj meg, Draco! Szerintem túlreagálod a dolgot – kezdte nyugodtan. A fiú megtorpant, ránézett, a füstszürke szemekben gyűlöletet látott, Blaise tudta, hogy a kétségek már ott motoszkálnak Dracóban és nem hagyhatta, hogy ezeknek hangot adjon.

– Nem hinném, hogy erről van szó – vicsorgott még mindig.

– Jól van, nem gondoltam volna, hogy ez így megvisel – váltott komolyabb hangnemre Blaise, aki talán egy kicsit elszégyellte magát, de Draco jobban ismerte ennél. – De úgy tudom Granger nem halt meg.

– Nem – rázta meg a fejét. – Ettől még cseppet sem érzem magam jobban.

– Érd be annyival, hogy él és nem küldenek Azkabanba. – Draco szemei megvillantak a dühtől és minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy állítólagos barátját ne átkozza meg. Blaise érzékelten volt, hideg és utálatos, jelen pillanatban Dracónak felfordult tőle a gyomra.

– Jól vagy? – kérdezte Blaise aggódva, miután a halálfaló növendékek nagy része elhagyta Draco a klubhelyiséget és már figyelte őket senki.

– Persze, majd később beszélünk. Vagyis nem, mert holnaptól kiköltözöm.

– Miről beszélsz? – hördült fel Zabini. – Szükségem van a segítségedre. Nélküled ez az egész nem fog menni. Ráadásul a kis monológoddal tönkretetted a munkámat. Az lenne a legkevesebb, ha segítenél helyre hozni.

– Nem fog menni… De talán túl fogod élni, Blaise. Ügyes vagy és majd kitalálsz valamit, ahogy mindig is.

– Nagyon vicces vagy. Talán kicsaptak vagy miért költözöl ki? – faggatózott tovább az ifjú halálfaló.

– Nem csaptak ki, legalábbis egyelőre. McGalagony összezárt Grangerrel egy közös lakosztályba.

– Mi van? – kérdezte meghökkenve Blaise, mintha valami szentségtörést követettek volna el Draco ellen. Már elkezdett gondolkodni a megtorláson Granger és az összes sárvérű ellen.

– Most nem akarok erről beszélni! És neked is ezt javaslom, csak egyetlen egy hajszál választ el, hogy hazaküldjenek.

– Pedig kellene beszélünk erről, talán tudok megoldást erre a kis problémádra. Szerintem, ha adunk és kérünk, akkor kapunk is cserébe valamit…

– Blaise! Egyszer fogom elmondani, amit akarok, de azt jól jegyezd meg. Köpök a pozíciódra, és eszemben sincs a segítségedet kérni, gyakorlatilag semmiben sem. A Nagyurat végképp nem akarom belekeverni ebbe. Ez gondolom világos. Grangert pedig hagyd ki a terveidből, nem kell, hogy még egy balhét verjenek rám. Remélem, megértetted!

– Igen – válaszolt kelletlenül. – De ha…

– Nincs rá szükség. Most pedig jobb, ha megyek – mondta végül a fiú és vánszorogva elindult a szobája felé.

– Ez vidd el – rohant utána Zabini és egy csomagot adott a kezébe. – Jobban fogsz aludni.

– Nem kell, köszönöm.

– Vidd csak el!

– Azt mondtam, nem kell. – Hiába mondta Blaise már messze járt. Malfoy idegesen rakta zsebre a fekete bársonyszütyőt, aztán elindult a szobájába.

Hidegen hagyta a társai puhatolózása Hermione Grangerről. Mégis mit akartak? Talán igazolást, hogy egy ember megátkozása tényleg olyan eufórikus érzéssel jár, mint azt halálfaló őseik említették? Kirohanásával válaszolt erre a kérdésre. Igen, az arisztokrácia korlátokat szabott nekik, nincs választásuk, nem tudnak másként élni, mint amibe beleszülettek.

Miért olyan átkozottul nehéz mindez? – tűnődött magában. Aztán levette magáról a kviddics felszerelést és a zuhanyzót vette célba, hogy legalább egy kicsit éber tudjon maradni. De előbb még volt egy apró dolog, amit el kellett intéznie. Kivette a zsebéből Blaise ajándékát. Majd kinyitotta. Pontosan az volt, ahogy sejtette; boszorkányfű, madragóra és még valami. Gondolkodás nélkül a tűzre vetette, s kékké váltak a lángok. Nem kell semmi, ami elhomályosítja az ítélőképességét.

A zuhany inkább álmosította, mint sem felébresztette. Váltogathatta a hideget és a meleget, igazából semmi sem használt. Egy szál törülközőben, battyogott az ágyához, és úgy ahogy volt végigdőlt rajta. Utolsó erejével még magára tudta húzni a zöld takarót, s arcán egy álomittas mosollyal, már el is aludt.

Álma ködösen kezdődött, egy régi emléket idézett fel. Négy éves önmagaként, önfeledten játszott a Malfoy kúria parkjában. Egy ravasz pillangót próbált elcsípni, de hiába akarta elkapni sehogy sem sikerült. Ahogy mindig most sem volt képes feladni, elszántan iramodott a tarka rovar után, mint egy prédára vadászó sárkány. Többszöri próbálkozás után mégis feladta, s a pillangó vidáman elszállt. Mérgesen leült a gyepre, durcás képpel, és összefont karokkal duzzogni kezdett. Már akkor is megkapott mindent, amit akart, s szörnyen bántotta, ha az élet meggyőzte az ellenkezőjéről. Egyszer csak valaki hátulról elkapta, a magasba emelte, majd pörgetni kezdete körbe-körbe.


A kis rosszcsont arca újra mosolygós lett, és kacagva nézett apjára. Ő volt a hős számára, aki megtestesítette a jövőképet. Bízott benne és szerette Luciust, felnézett rá. Draco nevetve ölelte át apját, aki mosolyogva szorította magához egyetlen fiát, végül letette a földre. A távolból egy mályvaszínű nyári ruhát viselő, tejfölszőke hajú nő hívó szava hallatszott. Lucius Narcissa felé kezdett futni, Draco pedig mosolyogva kergette őt. A játék kedvéért a férfi többször is megkerülte kedvesét, előnyt adva a kicsinek. Narcissa boldogan nézte a két kergetőzőt és önfeledten nevetett. Aztán Lucius – jócskán lehagyva a fiát – odafutott feleségéhez és átölelte boldogan, szerelmesen. Ahogy Draco vissza tudott emlékezni, talán ez volt az egyik legcsaládiasabb emléke róluk. Ezt követően hosszú éveken át csak merev és távolságtartó szülők képe kísérte útján, akik nem mutatták ki érzéseiket. Draco ki akarta élvezni az álmát, így utol akarta érni a boldog párt, de hirtelen feltűnt neki, hogy egy üvegfal választja el a szüleitől.


Kezeit az üvegre téve próbált, valami kiutat keresni. Ököllel ütött a falra, immáron tizenhét éves önmagaként. Narcissa és Lucius kinyújtott kézzel rimánkodtak neki, hogy jöjjön, de egyszerűen nem bírta. Nem tudta erővel áttörni a falat, hiába ment körbe sehogy sem tudott szabadulni. Sötét lett, szülei képe egyre távolodott, majd elveszett a homályban, esdeklő hangjuk elhalkult. Mélyre hatoló csend vette körül. A fiú körülnézett, de hiába, nem látott az égvilágon semmit, csak sötét falakat, amiken lehetetlen volt áttörni. Ő volt csak egyedül sötétségben, mégsem félt, inkább dühöt érzett, mélyen belenézett az előtte tátongó feketeségbe. Forogni kezdett körülötte minden, gyorsan és megállíthatatlanul.


Draco igyekezett megtartani az egyensúlyát, de nem ment könnyen. Néha látott felvillanni némi fényt, színeket, képeket látott, homályos árnyképeket, melyeket nem tudott beazonosítani, mintha ezek is emlékek lennének, de nem hozzá tartoztak. Összekavarodtak a színek, elmosódott alakok sötét sziluettjei bukkantak fel itt-ott, és őrületes örvényben kavargott minden. Mégis mi történik? – kérdezte magától. Draco szapora lélegzettel figyelte az eseményeket, fogalma sem volt mi fog történni, de nem tiltakozott ellene, talán nem is lett volna értelme. Tiszta, vibráló mágiát érzett maga körül, ami átjárta az egész testét. Melegség áradt belőle, mintha minden egyes szívdobbanással erősebb lett volna. Mélyet lélegzett a bűvös levegőből, bizseregve járta át a tüdejét az energia.


Egyszer csak tisztulni kezdett a táj, és minden lelassult, kiélesedtek a képek, alakot öltöttek az eddig kavargó árnyak. Aztán váratlanul egy zökkenéssel minden megállt, mintha hoppanált volna. Draco egy torony tetején találta magát, de nem volt egyedül, rajta kívül még nyolc fiatal nézett egymásra. Vad szél kapott a talárjukba, az égbolt viharos volt és a felhők feketén kavarogtak felettük. Szólni akartak, ám egy árva hang sem jött ki a torkukon, némán tátogva nézték egymást. Dracónak ismerősek voltak a többiek, mégsem tudta megmondani honnan. Talán Roxfortban tanultak? A vörös hajú lány, mintha hasonlított volna egy hollóhátas könyvmolyra. Megpróbálta megszólítani, de egyáltalán nem ment. A lány felé fordult és mintha ő felismerte volna Dracót.


Remegni kezdett alattuk a föld, s egyre közelebb és közelebb araszoltak egymáshoz. Nagy robaj hallatszott, mintha összedőlne alattuk az épület. Értetlenül, zavartan néztek egymásra, hiszen egyikük sem tudta, hogy mi következik. Bűvös szél lengte őket körül, mintha a helyes irányba akarta volna őket terelni. Hirtelen egy fehér ruhás nő jelent meg, mikor talpa puhán a földet ért a remegés megszűnt. Fényes derengés vette körül, akár egy őrzőangyalt, aki eddig távolról sorsukat figyelte. Szeretetteljes mosollyal nézett végig a fiatalokon; halkan, ősi kelta nyelven igézetet mondott. Mindegyiküket megáldotta, úgy nézett rájuk, mintha a gyermekei lennének. Hirtelen egy pentagramm rajzolódott ki körülöttük, melyet egy rúnákból rajzolt kör fogott közre. Mind a kilencen elindultak, mintha ösztönösen tudnák mi a feladatuk. Draco elhaladt egy szőke és egy fekete hajú fiú között. Egymásra néztek, a szőke hajú fiúnak erős Malfoy vonásai voltak, de Draco nem tudott hozzászólni. Végül megtorpant, mikor megérkezett a pentagramm csúcsához. Megborzongott. Átjárta valamiféle különleges érzés, végigkúszott a testén, fel a végtagjain keresztül, aztán szétáradt benne. Mélyet sóhajtott, miközben a szél a tejfölszőke haját borzolta.


Egyikük sem tudta mit tesznek éppen, mégis egy belső hang azt súgta, hogy jó helyen vannak. Csak most vették észre, hogy a csúcsoknál fiúk, és két csúcs között egy-egy lány állt. A fehér ruhás nő, megérintette mindegyikük jobb vállát, és ezt mondta:

– Ébredjetek Sárkányok! – Értették a szavakat, de nem tudták mit is jelent ez számukra. Mind a kilencük vállán felhasadt a ruha, és bőrükön egy ezüst sárkányt ábrázoló jel rajzolódott ki. A kacskaringós vonalak világítani kezdtek a félhomályban. Mindegyikük ösztönösen kitárta kezét úgy, hogy csupán ujjhegyeik értek össze. Mindent úgy csináltak, mintha mindig is erre készültek volna. Behunyták szemüket, és kántálni kezdték az előbb hallott szavakat.

– Ébredjetek Sárkányok, ébredjetek Sárkányok… – Feltámadt a szél, erősen, tombolóan, és forogni kezdett a pentagramm közepén, de ők csak rendíthetetlenül álltak a torony tetején, nem törődve semmivel.

Szívük egy ritmust vert, szavaik pedig egy azon időben hangoztak fel. A világító sárkányjelek gömböket alkottak, és fénygömbök elindultak a tomboló forgószél felé, amely a pentagramm közepében született. Kavarogtak, egy ideig rendezetlenül, aztán szabályos alakzatban. A Sárkány csillagképet formázták – jutott eszébe Dracónak. A fénygömbök egyesültek, s egy fényoszlop világította be a sötétet, majd üvöltés hangzott fel, és egy ezüst sárkány alakja jelent meg a forgószél tölcsérében. Kitárta hatalmas szárnyait és elegánsan körberepülte a tornyot, úgy siklott a levegőben, akár egy kecses éteri jelenség. Ezüstösen derengett a sötétben. Draco soha nem látott nála gyönyörűbbet.


Az öt fiú és négy lány ámulva nézték a lélegzetelállító monstrumot. Szárnycsapásai hangtalanul siklottak a levegőben. A sárkány tett még egy tiszteletkört, majd elegánsan landolt az építmény tetején, súlyától megremegett ismét a föld. Szimatolni kezdett, hatalmas fejével érdeklődve figyelte a megszeppent csapatot. Dracóhoz érve közelebb húzódott, hogy jobban lássa a fiút. Füstöt fújt felé, Draco nyelt egyet, de tett egy lépést a hatalmas állat felé, szíve szaporán dobogott és jól tudta, hogy örültség az egész, viszont egy belső hang azt javasolta tegye meg. Kinyújtotta a kezét, és a megsimogatta a hatalmas lény orrát, az meg mintha mosolygott volna. Hatalmas ezüstszürke szemeit lehunyta egy pillanatra. A vastag pikkelyek kemények voltak, érdesek és tudta, csak egy rossz mozdulat kellett volna ahhoz, hogy kettéroppantsa őt. Aztán a sárkány megrázkódott, ezüstös derengésbe kezdett, és fénygömbökké esett szét. Olyan volt, mint egy tűzijáték. Draco egy pillanatra eltakarta a szemét, így nem láthatta a többiek reakcióját.


A gömbök a helyükre kerültek. Az ismeretlen nő még egyszer jó szerencsét kívánt nekik, aztán szabadjára engedte őket. A fiatalok még egyszer egymásra néztek, mintha jól emlékezetükbe akarták volna vésni a másik arcát, aztán mindegyiküket elnyelte a fekete, forgó örvény. Draco előtt homályosodni kezdett a kép, és újra forogni kezdett vele a világ. Arra ébredt, hogy verejtékben úszva az ágyában fekszik. Zihálva ült fel, összevissza kapkodta a fejét. Mikor végre kezdtek rendeződni a dolgok, rájött hol is van, felpattant és kiviharzott a fürdőszobába. Megnyitotta a hideg vizes csapot és megmosta az arcát. Kellett pár perc mire szívverése újra normális lett. Belenézett a mosdó fölötti nagyalakú tükörbe, amiből egy zilált, álmos tekintetű, zavart fiú képe nézett vissza rá. A jobb vállát kezdte vizsgálgatni, de nem látott semmit. Vett egy mély levegőt. Csak egy álom volt ez az egész és őt csak elragadta a képzelete. Miért is választották volna ki valami magasztosabb dologra, mint a halálfalóság? – gondolta keserűen, majd egy ronda grimaszt vágott és visszaballagott az ágyához.


Bár ő nem vette észre, az ezüst sárkány körvonalai halványan ugyan, de még mindig láthatóak voltak. Joggal tehetjük fel a kérdést, vajon mit jelenthet ez? De itt még csak elkezdődött Draco története. A fiú álmosan ásított egyet és a fejére húzta a takarót. Kényelmesen elhelyezkedett és újra álomba merült, aminek a főszereplője, nem egy pillangó és nem is egy sárkány volt, hanem egy gyönyörű lány.


"Álmokból születtünk. Egész életünk álmok tarka szőttese… Sok színű fonálból szövődik, mint a mese..." (Shakespeare)



A Holdfényerdő mélyén, egy kicsiny házikóban Lady Nessana mosolyogva, büszkén gondolt a tehetséges fiatalokra, akik majd segítenek legyőzni a Sötétség Nagyurát. Voldemortnak nem szabadatott volna ennyi hatalmat kapnia. Az ő hibája – rémlett fel neki az az este, amikor Tom Rowle Denemet magához hívta és jövendölt számára. Akkor tudnia kellett volna, hogy a sötétség sokkal mélyebb gyökereket vert a szívében. Az ártatlannak szánt igézet előhívta az erőket, melyeknek szunnyadni kellett volna. Nessanat tévedése örökre bezárta saját magát ebbe a világba, ahol soha nem kelt fel a nap, s csak a csillagok és a hold uralkodott az égen. Előtte járt, kelt a világban, de most közel hatvan éve fogoly volt. Többé nem mehetett el innen, csak álmokban létezett a varázsvilágban, akár egy kortalan jó tündér, habár cseppet sem volt az… Méltósággal viselte a sorsát, de nem hagyhatta, hogy újra megtörténjen a legrosszabb…


Mestere szavaira emlékezve megint megszívlelte a tanácsot, de nem tudta betartani a neki tett ígéretét. Újra varázsolt és elősegítette, hogy a társak megtalálják egymást, ami már a csillagokban előre meg volt írva ugyan, de még nem volt itt a valós ideje. Megint siettette dolgokat, hiszen Dracót csak hónapok választották el attól, hogy halálfaló legyen. A jegy nem kerülhetett a karjára, meg kellett akadályoznia. A bélyeg, csak elrontana mindent és éveket kellene várni… Nem akart erre gondolni sem. Az életvize most azonban hallgatott, nem beszélt hozzá. Kelta nyelven Nessana imát mormolt, hogy a Sárkányok egymásra találhassanak. Az a szörnyűség is megtörtént, aminek nem kellett volna – emlékeztette magát. A Granger lány veszélybe került és ez felnyitotta a szemét Dracónak. Nessana csak segített, hogy a Malfoy fiú végre többet is lásson, mint, amit apja engedett számára.

– Bár szunnyad, míg vér nem serken, nem él teljesen, míg szívét eleven tűz nem emészti. Nem töri meg a sötétség, hiszen benne rejtőzik a tiszta fény forrása. De nem élhet a sötétségben, hisz mindez hátráltatja, s nem hajol meg előtte – idézte fel magának a jóslat egyik felét. Amely most beteljesülni látszott.

Az álmok azonban nem árthatnak – mosolyodott el ravaszul, s újra belenézett az élet vizébe, ami kedvező előjeleket jósolt neki. Most másképp lesz minden – emlékeztette magát ismételten. Egyszerűen nem tehetett mást, csak várta, hogy Draco Malfoy és a társai a helyes útra lépjenek. Ennek a tettének is meglesznek az áldozatai – jutott eszébe keserűen.
S tudta, hogy amikor csend lesz a sötétségben valaki meg fog bűnhődni az ő hibájáért és szörnyű tetteiért. Ez ellen nem tehetett semmit sem. Talán egyszer majd megbocsát neki.

Count of comments: 0