6. fejezet
Tiltott Rengeteg


Draco kialvatlanul ébredt, eléggé kifárasztotta a tegnap esti képtelennek tűnő álom. Először egy sárkányról álmodott és aztán jött az a titokzatos lány – megpróbálta felidézni az arcát, de nem sikerült –, aki megannyi édes csókkal jutalmazta és bűnökre csábította. Sajgó testrészei, fájó feje még könyörgött egy kis pihenésért, de hamarosan mennie kellett. Mély nyögést hallatott, mintha éveket élt volna egy egyetlen éjszaka alatt. Nem is beszélve a tegnapi napról, amikor is majdnem hidegre tette Hermione Grangert. A gondolat hatására megint összeszorult a gyomra. Az önmarcangolás újrakezdődött.


Fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát, akár egy távfutó, akinek mérföldek vannak a háta mögött. Ásított egy hatalmasat, aztán észrevette, hogy a pizsamája felvétele nélkül, a maga köré csavart törülközőben feküdt le. Kicsit ugyan fázott, de lássuk be, ez nem is csoda egy rideg pincehelyiségben. Mély levegőt vett és próbált normális ütemben lélegezni. Egyéb esetben nem volt szüksége hasonló nyugtató gyakorlatokra, most viszont megváltozott minden. Nyújtózkodott egyet, majd a hátára fordult.


Gondolataiba merülve, bámulta a plafont. A tegnapi párbaj – idézte fel újra a kellemetlen pillanatokat. Gyávának érezte magát, mérgében belebokszolt a párnájába, és elátkozta azt a percet, amikor először megismerte Hermionét. Legalább ezerszer le kellett volna tegnap harapni a nyelvét és akkor biztosan eszébe sem jutott volna az a varázsige. Becsukta a szemét, felrémlett előtte a lány angyalian szép és dühös arca, a fiúnak egyszeriben ellenállhatatlan mosoly jelent meg finomvonású arcán. Mindig is imponált neki, ha egy hölgy képes volt kiállni magáért és megvédeni magát. Jó hecc lett volna csak egyszerűen megállni annál a nyisszantó bűbájnál és nem folytatni azután, hogy Granger orrba vágta. A szópárbajt jobban élvezte. De neki inkább a fekete mágia jutott először az eszébe… Mérgesen lerúgta magáról a takarót, felkelt és bement a fürdőszobába.

Jéghideg vízzel mosta meg az arcát, hogy egy kicsit észhez térjen.

– Angyalian szép? Hülyeség – morogta mérgesen és még több hideg vizet locsolt magára. Hiszen, akinek ilyen gondolatokkal van tele a feje az ellenségéről, az bármi lehet, csak normális nem. Belenézett a tükörbe, és még soha nem látta magát ennyire szerencsétlennek. Vett egy nagy levegőt, arcának vonásai megkeményedtek és megrovóan így szólt:

– Térj már észhez, Draco! Ma minden másképpen lesz. – Maga sem hitte el, amit a tükörképének mondott. Beletúrt a kócos szőke sörénybe, ami zabolázatlanul meredt össze-vissza. Imádta Grangert cukkolni, idegesíteni, ez amolyan mardekáros kötelező gyakorlat volt. Miért is csinálja ezt? A kérdés jogos volt, és tennie kellett ellene.

Már éppen ment volna vissza az ágyába, amikor is fél szemmel egy különös ezüstös fény csillant meg a lámpafényben. Megfordult és ekkor meglátta jobb vállán a halovány sárkányjelet. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy jobban lásson.

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel hitetlenkedve és ujjaival végigsimított a vállán lévő jelet. A bőr nem volt érzékeny, nem sajgott. Halványak volt ugyan a vonalak, de a reggeli fényben tökéletesen kirajzolódott az ezüstös sárkánytetoválás. Míves volt, aprólékosan kidolgozott, noha soha eszébe sem jutott, hogy tetováltasson. Nemrég még úgy volt, hogy csak a Sötét Jegy ékesíti majd a bőrét. Most tudatosult csak igazán benne, hogy amit álomnak hitt, az mégis valóság lehet, és ő valóban megigézett, rajta kívül még nyolc vadidegen emberrel egy csodálatos lényt. Kétségbeesetten próbálta ledörgölni magáról a jelet, de egy tíz perces bőrnyúzás után inkább másképp döntött. Kirohant a pálcájáért, aztán a létező összes varázsigét kipróbálta, amiről úgy gondolta jó lesz. Újabb tíz perc múlva a sárkány vakítóan világítani kezdett a pirosas bőrén.


Elképedt arccal ment vissza az ágyához és leült a szélére. Idegesen simított hátra haját, ami ennek következtében még inkább kócos lett, mint annak előtte. Pár percnyi gondolkodás után, így döntött; jobb, ha erről nem beszél senkinek, addig, amíg saját maga utána nem jár a dolgoknak. Vett egy mély levegőt, majd készülődni kezdett. A talárt sem felejthette ki, hiszen az a ruhadarab volt az egyetlen, ami eltakarta a világító vonalakat.

***

Dumbledore igazgató irodája az évek során mit sem változott. Az igazgató élénk érdeklődése a világ különféle ketyeréi iránt egyre csak növekedett, és örömét lelte az apró izgő-mozgó csecsebecsékben, amit az évek hosszú során halmozott fel magának. Egy részét saját maga szerezte be, más részét barátoktól kapta. Most is éppen egy érdekesnek tűnő forgó lunaszkópot tanulmányozott, miközben Piton és McGalagony professzor egymást túllicitálva marakodtak két diákjuk büntetését illetően.

– Akkor sem volt jogod ahhoz, hogy nélkülem dönts, amikor az én diákomról van szó. – Piton elszánt és állhatatos volt, nem akart kicsit sem engedni. A feszültség tapintható volt az irodában, villámként cikáztak a két professzor között a negatív hullámok. – Talán némi beleszólásom még van a házamhoz tartozó idióták büntetéséhez.

– Perselus, igazgató helyettesként jogom van bármelyik ház diákját megbüntetni, úgy ahogy akarom. Akkor is, ha a te házadból való. Ideje végre, hogy Draco Malfoy felfogja tetteinek következményét. – McGalagony kitartott az álláspontja mellett. – És ez még egy enyhe büntetés. Említettem, hogy fekete mágiát használt?

– Magam is láttam a saját szemmel.

– Akkor nyilván megérted, Perselus…

– Nem hinném, hogy ezzel a döntéseddel ezt fogod elérni. Mégis mit várunk tőle? Hiszen bérelt helye van a Sötét Nagyúr mellett. Lucius keményen megdolgozott azért, hogy a fia egyetlen évet még itt töltsön. Még mindig nagy fájdalmai lehetnek akkora átkot kapott. – Perselus beszámolója cseppet sem hatotta meg a penge vékony ajkú professzorasszonyt. – Majdnem belehalt, így is órákig kellett várnia, mire segíthettem neki hazamenni. A fiú kissé problémás, ezért magam venném kézbe a büntetését, mielőtt elmegy.

– De most még itt van, és mi vagyunk érte felelősek. Nemcsak te egy személyben. Nem érdekel, hogy mit tett az apja és ezt milyen magasztos célból tette. Malfoy akkor is bűnhődni fog. Nem tehetünk kivételt egyik diákunkkal sem, még ilyen időkben sem. Mégis mit kellett volna tennem?

– Nem értek egyet – kötötte az ebet a karóhoz Perselus. – Granger veszélybe kerülne, nem kizárt, hogy Imperius átok hatása alatt cselekedne Malfoy mellett. A fiú veszélyes, kiszámíthatatlan, főleg most… A Zabini kölyök már megkapta a jegyét.

– Oh tehát a Granger lány miatt aggódsz? Milyen kedves – nevetett fel McGalagony. – Úgy érzem akkor is helyesen döntöttem. Egyiküknek sem fog ártani, ha megpróbálnak együtt működni. Te is tudod, Perselus, hogy a Wizengamot egyből elítélte volna a Malfoy fiút. Még egy évig tartsuk itt, aztán meglátjuk…

– Egy közös helyiségben Grangerrel? Ez egészen nonszensz, Minerva.

– Mégis hogy érted ezt, kedves kolléga?

– Úgy értem sokkal jobban szemmel tudom tartani, ha a többi mardekáros között van. Zabini elkezdte a következő nemzedéket toborozni. Más büntetést szabjunk ki neki.

– Albus, kérlek, mondd el a véleményedet! – követelte egy kicsit hevesebbek Minerva. Felhúzott orral nézett Piton professzorra, aki még mindig nagyon dühös volt.

– Nos, a helyzet meglehetősen komplikált – szólat meg félhold alakú szemüvegét az orrára biggyesztve. – Nem lehet meg nem történté tenni egy ilyen súlyos esetet, mégis arra gondolok, Minerva, hogy a büntetésed teljesen megfelelő lesz mind a két fél számára.

– Ezt nem mondod komolyan, Albus. Hibát követünk el, ha összezárjuk őket. Meg is ölhetik egymást – érvelt tovább Piton. – Nem támogatom a döntést.

– Igazad van. Kössük is őket egy időre össze, lássuk hogyan boldogulnak – javasolta nyugodtan a professzor. – Kíváncsi vagyok megvalósul-e náluk az az együttműködést, amire meg akarjuk őket tanítani a többieket is.

– Senki sem veszi figyelembe, amit mondtam? – kérdezte némi éllel a hangjában a Mardekár ház feje. – Úgy bántok velem, mint egy taknyos tacskóval.

– Mérlegeltem a te álláspontodat is, Perselus. Természetesen mindenfajta óvintézkedést megteszünk annak érdekében, hogy mindkét gyerek biztonságban legyen. Köszönöm, hogy erre felhívtad a figyelmünket. Minerva, akkor kérlek, intézkedj!

– Rendben, igazgató úr – bólintott elégedetten, s távozott az irodából.

– Durva hiba! – morogta a férfi és jelentőségteljesen karba tette a kezét.

– Egyáltalán nem vagyok ebben olyan biztos. Draco még nagyon fiatal, de ha van benne némi bátorság helyesen cselekedni, akkor megmenekülhet. Ez pedig létfontosságú a mi szempontunkból. Hiszen tudod, Perselus, hogy mennyire könnyen befolyásolható egy ember az ő korában. – A bájitaltanár nagyot nyelt, majd kihúzta magát. Feszengve nézett Albusra, aki éppen a lunaszkópot állította be. – Miért ne lehetne jó hatással rá egy griffendéles? Miss Granger erős személyiség, rendkívül éles ésszel, Malfoy pedig egyáltalán nem gyengeelméjű.

– Malfoy sorsát eldöntötték már a születése pillanatától. Az apja olyan varázslatokat tanított neki az elmúlt években, amiről egy átlagos roxforti diák még csak álmodni sem mer. Addig nyúzta szegény kölyköt, amíg halálfalót nem csinált belőle. Majdnem megölte az egyik diáktársát, mi pedig kikényszerítjük belőle, hogy működjön együtt azzal, akit szívből utál?

– Ugyan, Perselus, ez mégis csak jobb, mint a farkasok közé vetni és Voldemort szolgájává tenni. Amíg az iskola tanulója, addig megvédhetjük. Adhatunk neki még esélyt.

– Túlságosan is hiszel az emberekben, Albus.

– Fogalmazzunk úgy, kedves barátom, hogy én még nem mondtam le a Malfoy fiúról… De most, ha megkérhetlek, számolj be a gyűlés eseményeiről.

Perselus megfeszült egy pillanatra, aztán mindenről beszámolt.

***

Pontban nyolc órakor Draco már Morgana la Fay portréja előtt várta egyedül az újdonsült „szobatársát” és a „drága” McGalagony professzort. Unalmában a falnak támaszkodott és a merengve nézte a vele szemközti faliszőnyeget. A folyosó végén egyszer csak Granger jelent meg, mint mindig, egy vaskos könyv kíséretében. Igazi hamisítatlan könyvmoly – gondolta gúnyosan. Hermione a fiú felé nézett, de nem mutatott semmi hajlandóságot valami köszönésféle megeresztésének, csupán intett egyet a lánynak.

– Granger! – A kurta köszönést helyénvalónak tartotta, bár a lányt még inkább megerősítette abban a tudatában, hogy Draco még mindig egy bunkó görény.

– Malfoy! Hol van McGalagony? – kérdezte Hermione, éppen a gyengélkedőről sietett ide és remélte, hogy nem késik el.

– Szerinted, ha tudnám, itt várnék rá? – mordult fel a fiú. A lány sóhajtott egyet, a falnak vetette a hátát, kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. Tipikus könyvmoly viselkedés – állapította meg ismét Draco –, mégis miért nem a Hollóhátba került? Akkor nem is érdekelné, hogy valahol egy Granger nevű lány lélegzik az iskolában, aki nem Potter barátja. Megint csak áltatta magát…

Egy pillanatra elidőzött a kócos hajú boszorkányon. Hermione néha fájósan megdörzsölte a vállát, amitől Dracóban ismét feltámadt a bűntudat. Egy más szituációban, egy másik dimenzióban, talán megkérdezte volna, hogy jobban van-e már, de nem tette. Már negyedkilenc is elmúlt, amikor McGalagony megjelent a helyszínen. Lobogó talárral és cseppet sem mosolygós arccal. Igazság szerint egyiküket sem lepte meg a mogorva viselkedése.

– Jó reggelt! – biccentett a két gyereknek, majd bemondta a jelszót: – Barátság.

Erre Draco felhorkant és Hermionéval egy jelentőségteljes pillantást váltottak, és fintorra húzódott szájjal fordultak el egymástól.

A portré eltűnt, és a helyén a klubhelyiségbe vezető folyosó jelent meg. Belépve a helyiségbe, nagyon otthonosnak látszott a légköre. Néhány kényelmes ülőalkalmatosságok, egy kandalló, néhány könyvespolc, óriási panorámaablakok – amin rengeteg fény áradt be a szobába – alattuk félkörívben párnázott pad húzódott. Szóval kellemes „börtön” volt ez a két jómadárnak.

– Üljenek le! – mondta határozottan a professzor, Draco és Hermione engedelmesen helyet foglaltak, az egyik kényelmes kanapén. – Mostantól semmi panaszt nem akarok hallani magukról. Még ma visszamehetnek a klubhelyiségeikbe és áthozhatnak mindent, amit akarnak, aztán többet ebben az évben nem tehetik be oda a lábukat.

– Megértettük – szólalt meg Hermione.

– Igen, Mr. Malfoy? – adott engedélyt a beszédre McGalagony

– Úgy tudom, Grangernek van egy macskája – kezdte gúnyosan és jelentőségteljesen a lányra nézett.

– Folytassa! Milyen ellenvetései vannak?

– Igen, van – szűrte a fogai között.

– Allergiás vagyok rá – jelentette ki teátrálisan. – Nem hozhatja ide.

– Granger, a macska marad a klubhelyiségben.

Draco gonoszul vigyorgott, de Hermionénak még volt terve.

– Tanárnő kérem, Malfoy nem hozhatja ide a seprűjét.

– Miről beszélsz? – fortyant fel Draco.

– Allergiás vagyok a cirokra. Ezért sem szeretek repülni. – McGalagony együttérzően bólogatott, de Malfoy már rá is vágta.

– Csúcsminőségű fűzfavesszőből készült a seprűm. – A diadalittas vigyor a griffendéles lányból fúriát csinált.

– Akkor a seprű jöhet. Még valami elintézni való? Nincs? Remek. Várom még ma az új órarendjüket. Egyezzenek meg! – nyomatékosította McGalagony aztán elhagyta a helyiséget.

– Ezt a kört én nyertem, Granger.

– Fordulj fel, Malfoy!

– Még valami – jött vissza McGalagony. – Ma kilenc órára legyenek Hagrid kunyhójánál, ha visszajöttek a büntetőmunkából órarendet fognak egyeztetni. Most pedig menjenek órára!

A két gyereknek nem kellett kétszer mondani, sietve elhagyták a terepet. Aztán elindultak az első órára, ami történetesen közös volt és stílusosan Sötét Varázslatok Kivédése. Némán haladtak egymás mellett, amikor beértek a terembe csupán két egymás melletti hely volt csak szabad.

– Micsoda remek nap lesz ez – sóhajtott Draco fáradtan, majd lehuppant az egyik székre és ledobta a tanszereit.

– Nekem mondod? – zsörtölődött Hermione és helyet foglalt a másik helyen. – Megtennéd, hogy odébb teszed a cuccaidat?

– Eszemben sincs, az a te térfeled, ennyi van és több nincs.

– Mindig is tudtam, hogy egy bunkó görény vagy! – jegyezte meg Hermione mérgesen.

– Inkább fogd be!

– Mr Malfoy, hogy a maga szavaival éljek, fogja be és nyissa ki a könyvét! – szólalt meg a professzor a háta mögött. – McGalagony professzor világos utasításokkal látott el mindenkit, hogy milyen következményei lehetnek, ha nem viselkednek megfelelően. Remek büntetőmunka terveim vannak.

– Értettem, Zilla professzor. – A fekete hajú, karvaly szemű nő bólintott, majd elkezdte az órát. – Meg sem fogok többet szólalni.

– Öt pont a mardekártól Malfoy gúnyos megjegyzésért.

A nap hátralevő része elég gyorsan telt el, bár nem teljesen eseménytelenül. A furcsa párost lépten, nyomon emlékeztették rá, mennyire szerencsések, hogy együtt lehetnek, persze a dolog rossz értelmében. A sértések és egyéb rosszmájú megjegyzések –főként a mardekárosoktól – inkább Dracót érték, mintsem Hermionét. Nagyon viccesnek találták a „párosítást”, és nem felejtették el közölni, hogy a fiú a családja szégyene.

Bár Draco próbálta kontrolálni magát, de valójában meg tudta volna fojtani az összes nevetgélőt. Az iskolában szárnyra kaptak a különböző érdekesebbnél érdekesebb történetek Dracóról és Hermionéról. Nem volt olyan ember Roxfortban, aki ne hallott volna valamit róluk.

Aztán eljött az ebédidő, amikor szótlanul beléptek a Nagyterembe, már várta őket a külön asztal.

– Azt hittem, hogy ennyire azért nem lesz feltűnő – szólalt meg Hermione a hosszú hallgatás után. – Diszkréten egy emelvényre helyezve, mint egy piedesztál.

– Mintha nem lenne már most is éppen elég megalázó a helyzet – morogta Draco, majd leült az asztalhoz.

– Nem csak neked megalázó ez a helyzet – mondta a lány. Megdörzsölte a vállát, aztán ledobta a táskát a földre. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy ilyesmi történik velem.

– Nem akarok egy percig sem együtt érezni veled – mosolygott kényszeredetten Draco és szedett a krumpliból.

– Milyen kedves és előzékeny vagy. – Hermione előkotorta a könyvét, aztán elkezdte aláhúzni a fontosabb részeket, miközben kiválasztotta az ebédjét: egy salátát, amihez a fiú még csak hozzá sem nyúlt volna soha. Draco csak felhorkantott, és beleharapott a csirkecombba. A lány lenyelte a megjegyzést, amit a sznobneveltetésről gondolt, inkább megosztott egy nyilvánvaló igazságot: – Egyébként én sem érzek együtt veled.

– Milyen jó, hogy ezt a tudomásomra hoztad, egyszerűen megnyugtattál vele. Ideanád a krumplit?

– Hát hogyne, tömd csak a fejed továbbra is! – mosolygott Hermione, majd az asztal másik végére tette a tálat. – Remélem, így gondoltad.

– Igen, pontosan így – morogta Draco, majd varázslattal közelebb egyensúlyozta a tálat. Közben fél szemmel a mardekáros barátit nézte, aki vészesen közelítettek feléjük. A fiú egy fejrázással jelezte, hogy jobban tennék, ha inkább elmennének a közeléből. A mardekáros horda visszavonulót fújt és visszamentek az asztalukhoz.

A Zabini fiú mérgesen messziről méregette a furcsa párost. De leginkább az bosszantotta, hogy Draco egyetlen biccentéssel képes volt parancsolni a többieknek. Dühösen gyűrte össze a szalvétáját, aztán felkapta a könyveit és mérgesen elsétált Dracóék asztala előtt. Az ifjú Malfoy nem értette a viselkedését, de ennek ellenére egyáltalán nem vette el az étvágyát, megint csak hatalmasat harapott a csirkecombból.

– Látom, a híveid még mindig hallgatnak rád – szólalt meg Hermione, miután az előbbi közjátékot figyelte. – Senki sem mert idejönni.

– A bőrödet mentem meg, Granger, elvárnék némi köszönetet érte – jegyezte meg, mintha elismerést várna. – Beérem egy meghajlással, és az „Oh Malfoy nagymester, senki sem fogható hozzád” dicsőítéssel.

– Ne lóbáld felém azt a húscafatot! Visszatérve miért akartak megölni a barátaid? – nevetett fel Hermione. – Ez teljesen képtelenség. Ennyire azért nem lehetnek csökött agyúak, hogy az iskola Nagytermében akarnak kibelezni ebédidőben.

– Való igaz. A manók belehalnának, ha az egész iskolának hirtelen elmenne az étvágya. Egyébként mi mardekárosok nem szeretjük ebédidőben a vérfürdőt. Egyébiránt nagyon jó befolyásosnak lenni ilyen szorult helyzetekben. Amíg nem mondom, addig nem fognak bántani – közölte epésen Draco, amivel egy időre elhallgattatta Hermionét. A lánynak egy pillanatra végigfutott a hideg a hátán. Mi van, ha a mardekárosok rá fognak vadászni egész évben? Sajnos soha nem tudta meg, hogy Draco igazat mondott-e vagy csak blöffölt.

– Granger szereti Malfoyt! Granger szereti Malfoyt! – szaladt el mellettük egy igencsak szemtelen és óvatlan elsős. Draco megforgatta a szemét, letette a csirkecombot, szertartásosan megtörölte a kezét, aztán elővette a pálcáját, majd kilőtte a bűbájt. A fiú végigcsúszott az egész Nagytermen egészen ki a folyosóra, némi kiáltás kíséretében.

– Szép átok – nyugtázta Hermione bólogatva és együtt nevetett a többiekkel. – Még ilyen remek ívű csúszást nem láttam.

– Legjobb benne, hogy egy tanár sem látta. Utálom az ilyen hülye elsősöket, azt hiszik, hogy beleüthetik mindenbe az orrukat.

– Azt hiszem többet nem meg fogja próbálni az biztos. Köszönöm.

– Ugyan, semmiség volt elintézni. Már nagyon idegesített.

– Engem is. Mégis egyetértünk valamiben?

– Ez csak egy véletlen. Amúgy meg fejezed be ezt az udvariaskodást! Nem kell annak lennünk. Sőt nehezemre esne mindig kedvesnek lenni veled.

– Veled ellentétben, engem nem barlangban neveltek fel – közölte a boszorkány.

– Engem sem. Van egy szép kúriánk.

– Nekünk is – jegyezte meg Hermione, s mosolyogva gondolt a házukra.

– El sem tudnál képzelni annyi emeletet, szobát.

– Talán mégis – mondott ellent megint.

– Mindegy – vonta meg a vállát, majd folytatta az ebédet.

– Megbeszélhetnénk az órarendünket – váltott témát.

– Minek? Mugliismeretre tuti nem járok, számmisztikát elfelejtheted, rúnaismeret borzalmas. Emelet bájitaltanra pedig együtt járunk, a többi felesleges.

– Jó, akkor nem megyek el emelet Sötét Varázslatok kivédésére, mert úgyis minden átkot tudsz, inkább a sötétetek, és védekezni amúgy sem neked kell, hanem azoknak, akire kiszóród. Jóslástanra nem vagyok hajlandó elmenni, harmadikban megutáltattam magam Trelawneyval, különben is minden egyes alkalommal, amikor meglátnálak egy rózsaszín csészével, elfogna a röhögés – jegyezte meg negédesen. – Oh, és elfelejtheted a repülés külön órákat, mert allergiás vagyok a seprűkre, akkor kviddicsedzésre az altofóbiám miatt nem tudunk elmenni.

– Jó, jó. Befejezted?

– Még nem. Tárgyaljunk.

– Rendben. Mugliismeret kizárva, ja és semmi tanulócsoport a hollóhátasokkal.

– Elfogadható. Te meg leadod a jóslástant és semmi tanulócsoport a mardekárosokkal.

– Mintha egy mardekárost ismernél…

– Akkor megírom az órarendünket.

– Tedd azt…

Hosszú csend állt be közöttük. Hermione néha még a griffendélesek asztala felé nézett, ahol a barátai ültek. Harry és Ron kimérten figyelték mindkettőjüket, viszont egyikük sem mozdult. Nem akartak még több baj.

A Weasley fiú szeme összeszűkült a gyűlölettől, egyenesen Hermione szemébe nézett, aztán tüntetőleg elfordította a fejét. A lány nagyot sóhajtott egyet, a világ teljes súlyát érezte a vállain egy pillanatig. Mennyi időbe fog kerülni, hogy visszakaphassa a barátit? Feszélyezve érezte magát Draco mellett ülve, de meg kellett barátkoznia a helyzettel, az évvége még olyan messze volt.

Már csak a büntetőmunka volt hátra, amit egyikőjük sem várt.

***

Alkonyodott, ősz lévén a nap előbb tért nyugovóra, mint a nyári hónapokban. Az ég tiszta volt és felhőmentes, így gyönyörűen lehetett látni a milliónyi világító csillagot és a holdat. Enyhe, de csípős szél rezegtette a Tiltott Rengeteg fáit. Minden csendes és nyugodt volt, Draco magányosan haladt keresztül a parkon. Már régen összepakolt, a házimanók pedig elvették a csomagokat az új szobájába. Mardekárosok úgy néztek rá, mint egy megvetendő rongyra. Egyedül Pansy köszönt el rendesen tőle, bár ő meg Dracót nem érdekelte.


Elolvasta még egyszer apja levelét, amit nem is olyan rég kapott meg, de nem érdekelték a szavai, sem a véleménye. Felgyújtotta a pergament… Nem fog senkihez sem fordulni, hogy enyhítsék a büntetését. Így kilenc órakor Hagrid kunyhója előtt találta magát. Először ő érkezett meg a helyszínre, de Hermionénak még nyoma sem volt. A fiú türelmetlenül toporgott, percenként az óráját nézte, minél előbb túl akart esni ezen a büntetőmunkán. Végül Hagrid törte meg a kínossá váló csendet:

– Hol van Hermione? – kérdezte a férfi türelmetlenül.

– Honnan a fenéből tudjam? – mondta unott és nemtörődöm hangon Draco. – Nem vártam meg.

– Tisztességes válasz is elég lett volna – morogta Hagrid, majd a távolba nézett.
A kastély felől egy árny suhant keresztül a parkon. Már elég sötét volt, de annyira még nem, hogy a közeledő köpenyes nő alakját ne lehessen kivenni. Nem is kellett nagy jóstehetséggel rendelkezniük az erdő szélén állóknak, hogy kitalálják, kit is rejt a sötét köpeny. Mikor Hermione közelebb ért, lehúzta a fejéről a csuklyát.

– Ne haragudj, Hagrid, késtem! – mondta zihálva. – Még beszélnem kellett Ronnal és Harryvel. Aztán kicsit eldurvult a vesze… Oh, Malfoy, nem láttam, hogy itt vagy.

– Hol a fenében lennék? – mordult fel türelmét vesztve Draco.

– Semmi baj. Akkor most el is mondom nektek mi lesz a feladatotok. A következő legendáslények gondozása órára kell befognotok egy lényt. – Erre Draco lemondóan felszisszent, de az óriás nem is foglalkozott vele és zavartalanul folytatta tovább. – Él itt az erdőben egy különleges faj, a fekete unikornis. Ezek csak itt, a Tiltott Rengetegben találhatóak meg, sehol máshol nem élnek meg Angliában. Minden tizedik évben a Vénusz és a Mars együttállásának éjszakáján születnek, de ennek ellenére szép nagy csorda van belőlük az erdőnkben. Egyesek úgy tartják halhatatlanok, én azt mondom, hogy itt nincs természetes ellenségük, viszont nagyon kell velük vigyázni. Elég nehéz őket megtalálni és befogni, de azt hiszem nektek menni fog. Két napot kaptok, hogy befogjatok egyet, de ha nem sikerül, akkor gyertek vissza ide két nap múlva. Baj esetén küldjetek fel jelzőszikrákat…

– Te nem jössz velünk? – vágott a szavába rémülten Hermione.

– Miért mennék? Mind a ketten iskola elsők vagytok, és úgy hallom elég nagy tapasztalattal rendelkeztek az átok szórás terén. – Hagrid csalódott hangjára kicsit megszeppent.

– De én egyedül nem megyek be Malfoy-jal az erdőbe! – siránkozott a lány, az említett csak megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit.

– De még mennyire, hogy bemész vele. Választhatsz vagy ez, vagy kicsapnak. Sajnálom, de McGalagony utasítása volt, hogy ne menjek veletek. Kerüljétek el Aragogot! – közölte Hagrid. Hermione mérges tekintettel, meredt rá, majd szomorúan elfordította a fejét és gyors léptekkel elindult az erdő belseje felé.

Draco sóhajtott egyet, zsebre tette a kezét és nyugodt léptekkel elindult a durcás lány után. Egyre sötétebb lett, ahogy beljebb értek. Már nem látszott Hagrid kunyhója és a kastély sem. A dühös lány, nem bírta magában tartani nemtetszését, kitört belőle a megállíthatatlan szóáradat. Fél órán keresztül be nem állt a szája, közben Draco szótlanul haladt előre ügyet sem vetve a lányra.

– Elegem van! – zsörtölődött a boszorkány és hisztizni kezdett. – Egyszerűen nem értem miért kell nekem is bűnhődni mások miatt. Soha nem kerültem bajba, de most…

– Két napig ezt kell hallgatnom?

– Igen. De inkább az aggasszon, hogy mi a francot foguk enni és inni?

– Mit aggódsz? Tele van az erdő patakokkal, állatokkal, növényekkel. A vadnyúl hús igazán ízletes tud lenni – ecsetelte Malfoy kedélyesen.

– Nem eszem meg a nyulakat! – visította mérgesen. – Nem akarok itt lenni veled!

– Fejezd már be! – szólt rá Draco végül, amikor már nem bírta tovább hallgatni. – Nem gondolod, hogy egy kicsit önző vagy?

– Pont te mondod ezt nekem? Kettőnk közül te vagy önző – ripakodott rá Hermione. Átkok helyett inkább a mérgét akarta Dracóra zúdítani.

– Én vagyok önző? Ahányszor Potterékkel bajba kerültetek és valami örültséget csináltatok, ha én lennék a helyedben nem nevezném magam ártatlan áldozatnak.

– Irigy és képmutató vagy! – sziszegte mérgesen.

– Soha nem irigyeltem a Ragyásfejűt és Weasley patkányt, és ha már itt tartunk téged sem, Granger. Neked szótár van a szíved helyén, a bőröd pergamenszagú és a tapintása is olyan.

– Oh, hogy én mennyire gyűlöllek! – bókolt neki vicsorogva.

– Szerinted, nekem az volt az álmom, hogy veled legyek összezárva? Sajnálom már, hogy mindenki, köztük Piton párbajozni látott.

– Szóval azt nem sajnálod, hogy meglátták?

– Igen. Vagyis nem, az átkot is sajnálom. – A szavak méregként csúsztak ki a fiú szájából, szinte égették a szavak. – Merlinre esküszöm, hogy nem akartalak megölni. Akármennyire is irritálhatsz, akkor sem akartalak bántani.

– Nem hiszem. Gyűlöllek téged!

– Nincs is szebb a vak gyűlöletnél. Folytassuk az utat! – Ezzel Draco elintézettnek látta az ügyet, bár Hermione hevességével nem számolt.

– Azt hiszem egy normális bocsánatkérését is megérdemlek – sziszegte Hermione dühösen. – El végre nem neked találta el a válladat egy átok. Képzeld, még mindig fáj.

– Nekem is fáj még az orrom, szóval elég legyen! – szólt rá újra a lányra, abban a reményben, hogy tényleg nem kell többet ezzel a témával foglalkozni. – Az előbb olyat mondtam neked, amit még senkinek. Egy kis megbocsátás nekem is kijár.

– Te fejezd be a kioktatást! – vágott vissza egyre dühösebben.

– Fejezd be te meg a hisztizést! Olyan vagy, mint Parkinson, neki sem jó soha semmi.

– Görény! – Hermione egy szóval kívánta Dracót teljes egészében jellemezni.

– Sárvérű. – A szavak meggondolatlanul hagyták el a száját, pedig megígérte magának, hogy többet nem használja ezt a szót.

– Mondtam, hogy nem hívj sárvérűnek!

– Te meg ne hívj engem görénynek! – védte meg saját magát Draco.

– Jó.

– Helyes! Megegyeztünk?

– Meg. – A lány újra megszaporázta a lépteit, és már jóval Draco előtt járt, aki lassan sétálva követte. Nem lehetett rá azt mondani, hogy elsieti a dolgokat. Körültekintően megfigyelt mindent, hogy legyen mindig valami tájékozódási pontja, ha végre kifelé mennek innen. De a boszorkány vakon haladt előre, hangosan csörtetett és valószínűleg az összes állatot felverte a környéken. Így nagyon nehéz lesz bármilyen lényt befogniuk. Aztán váratlanul Hermione, hallott valamit, ami megijesztette, hirtelen megállt, és holtra vált arccal meredt a bozótba.

– Most meg, miért álltál meg? – morgolódott Draco.

– Te nem hallottad ezt a zajt? – kérdezte remegő hangon.

– Én nem hallottam semmit – mondta a varázsló halálos nyugalommal, ismerte már annyira a Tiltott Rengeteget és volt olyan bátor, hogy ne ijedjen meg egy kis bozótrezgéstől.

– Ott a bokrok között van valami – mutatott a lány remegő kezekkel a bokrok felé, majd hátrál egy kicsit, maga elé engedve a bátor mardekárost.

– A nagy bátor griffendéles…
Hermionét nem lehetett éppenséggel egy félős kislánynak nevezni, sőt a kalandok, amiket eddig Harry és Ron oldalán átélt, nem azt mutatták, hogy gyáva lenne. De most, itt a rengetegben egyedül, helyesebben Malfoy-jal, nem érezte magát biztonságban és nem tudott józanésszel gondolkodni. Szíve egyre hevesebben dobogott és felkészült az esetleges támadásra. Megmarkolta a pálcáját, lélegzetvisszafojtva figyelt és várt. Eközben a fiú óvatosan a bokrok felé lépett, ami most határozottan megrezzent.


Draco kinyújtotta a kezét és félrehajtotta az ágakat, amikor is egy hirtelen kiugrott a borokból egy nyúl. A fiú olyan harsány nevetésbe kezdett, hogy zengett az egész környék. Hermione pedig elpirult zavarában, bár ezt az apró változást a jótékony sötétség eltakarta. Nem elég, hogy vele kell lennie, még le is égeti magát. Fájósan megdörzsölte a vállát és mérgesen felhúzta az orrát.

– Nevess csak! – szólt rá Dracóra a lány epésen. – Sohasem tudhatod, mikor támadnak rád.

– Talán ez az ártatlan nyuszi, akart rád támadni? Ne nevettess már, Granger!

– Nem a nyúlra gondoltam, hanem csak úgy általánosságban, ez az erdő nem biztonságos.

– Ha te mondod… – vonta meg a vállát Draco. Némiképp igaza volt a lánynak, de ő már kitapasztalta a Rengeteget. Néhány társával egyetemben sűrűn látogattak el ide és úgy sejtette, hogy McGalagony úgysem bízta volna meg őket olyan feladattal, ami veszélyes lehet a testi épségükre.

Az út tovább része csendben telt. Hermione szeretett volna beszélgetni, de nem tudta mit mondjon és ilyen tuskóval, mint Malfoy, nem lehetett beszéli, csak veszekedni. Mondjuk a helyzet könnyebb lett volna, ha valaki olyannal sétál itt, akit nem utál ennyire. Ez is csoda volt, hogy még nem estek egymásnak újra a tegnapi nap miatt. Mindketten bánták a történteket, de nem beszéltek róla. Megbocsátani pedig soha nem fognak a másiknak…
Egyre hidegebb lett az idő. A lány, fázósan burkolózott be a köpenyébe és átkozta azt a percet, amikor úgy döntött, hogy csak egy vékony köpenyt vesz fel…


Valami zaj hallatszott a közelből, de az előbbi eset fényében, nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Aztán egy fekete árny suhant át jóval előttük az ösvényen, olyan gyorsan, hogy alig lehetett észrevenni. Draco, aki eddig is figyelmesen pásztázta a környéket, felfigyelt a furcsa árnyra. Gyorsan a lányhoz lépett, befogta annak száját – aki valami ilyesmit mondott, hogy: „Engedj el te, szemét görény, mert darabokra átkozom azt a hülye fejedet!” – közelebb húzta magához, és a fülébe súgta:

– Maradj csendben! – mondta mély és nyugodt hangon. Hermione hátán kellemes bizsergés futott végig a szavak hatására, érezte a fiú meleg leheletét a nyakán, és a szédítően finom illatát, ami egészen elbódította. Átkozta magát, amiért tetszett neki Draco illata. – Ne próbálj megharapni! Most elengedlek, de ne kiabálj! Megértetted!

A boszorkány bólintva jelezte, megértett mindent. A varázsló lassan elengedte, óvatosan megfogta a kezét, és a fák közé vezette. Fel sem eszmélt, kinek a kezét fogja, most teljesen másra összpontosította minden figyelmét. Egy tisztás tűnt fel a közelben, amit a páros halálos csendben közelített meg. Puha lépteiket elnyelte a fák tövében elterülő mohaszőnyeg.


Egyszerre mozdultak, mintha csak egy összeszokott páros lennének. Egyetlen egy pillanatra elfelejtették mennyire utálják egymást. A közelben lévő vastag törzsű fa mögé osontak, Draco intett a lánynak, hogy nézzen ki a tisztásra. Gyönyörű holdfényben fürdő liget tárult a szemük elé. Mindenfelé lágyan hajladozó fűzfák tarkították a tájat és a pázsitot ezernyi apró csillagvirág díszítette. Ezüstösen csillogó patakocska csordogált az egyik öreg szikla tövéből, aminek innenső partján, egy fekete unikornis csillapította szomjúságát a hideg vízből. A boszorkány el sem hitte, hogy megtalálták ezt a csodálatos lényt.


Az állat selymes sörényét lágyan fújta a szél és szőrén megcsillant a hold álmos fénye. A két fiatal még életében nem látott ilyen csodálatosan szép lényt, mintha nem is evilági lenne, hanem valami sokkal ősibb, érintetlenebb varázsvilágból jött volna, mely csak érintette az ő valóságukat. Egy ideig csak megbabonázva figyelték, majd Draco ezüstszínű kötelet varázsolt elő, és lassan az állat felé indult. Közben intett Hermionénak, hogy maradjon a háta mögött. Az unikornis felemelte a fejét és a közeledő fiú szürkén csillogó szemeibe nézett, aki úgy érezte, mintha az állat a lelkébe látna, és kifürkészte volna minden titkát.


Egy hirtelen gondolattól vezérelve, behunyta szemét és erősen koncentrált a bűvös lényre, biztosítva róla, hogy nem fogja bántani. Egyre közelebb és közelebb jutott az állathoz, kinyújtotta a kezét és megérintette annak feketén tündöklő sörényét. Az ifjú közelebb hajolt hozzá és valamit a fülébe suttogott, majd megpaskolta a fejét és rátette a kötelet. Az állat nyugodtan tűrt mindent, és engedelmeskedett a varázslónak. Draco elmosolyodott és újra megsimogatta a varázslény selymes sörényét.


Hermione a háttérből ámulva, figyelte az eseményeket. Dracónak sikerült befognia az unikornist – hüledezett magában. Ő még arra sem mert fogadni, hogy egyáltalán meg tudja közelíteni. Ugyanis egy ilyen tiszta lényt gonoszsággal átitatott lélekkel rendelkező ember képtelen még csak megérinteni si. Vajon ki lehet ez a Draco Malfoy, akivel száműzték a Rengetegbe? A vállába nyilalló fájdalom óvatosságra intette. A füst színű szemek őszinte elszántsága megrémítette.

– Gyere közelebb! – szólt a fiú halkan.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – szabadkozott és fázósan összefonta a karjait.

– Granger, mi lenne, ha megbíznál bennem? – kérdezte teljes nyugalomban. – Nem vagyok pszichopata gyilkos.

– Nem tudom.

– Ez nem hipogriff, hanem egy unikornis, értek hozzájuk. Nem fog bántani, de nem jön velünk, ha nem ismer meg előtte – érvelt a varázsló, de közben le sem vette a szemét a gyönyörű állatról. Hermione lassan közelebb ment.


Az unikornis megérezte, hogy némi félelem van a lány szívében, ezért bátorítólag közelebb lépett hozzá, hagyva, hogy a bátortalan kezek végigsimítsák a fejét. Furcsa érzés volt ez a Hermione számára, mintha selymet simított volna végig. A varázslény minden porcikája végtelen nyugalmat sugárzott, ami a lelkébe is beleköltözött. Mosolyogva nézett rá és már nem tartott tőle.

– Jó, akkor menjünk! – mondta a szőke, megszakítva az idillt az unikornis és a lány között. Ő is megnyugodott kissé. – Ha sietünk, talán reggelre sikerül is innen kijutnunk.

– Remélem is – sóhajtott Hermione elcsigázottan. Elindultak egy sötét ösvényen, ahol a kevés fény miatt, már alig láttak. A fák félelmetesnek tűntek, göcsörtös ágaik recsegése kísértetiesnek hatott a dermesztő csendben. Az erdő ezen a szakaszán életnek nyomát alig lehetett látni. Mindenfelé csak szúrós, tövises bokrok és kiszáradt vén fák szegélyezték a tájat. Ide még a hold sápadt fénye sem jutott el teljes egészében.


Hermione riadtan nézett körül, nem volt biztos benne, hogy elfelé erre jöttek, bár a nagy sietségében azt sem nézte, merre megy. Draco ellenben tudta hol vannak, nem éppen azt az utat választották, amit kellett volna, persze ezt nem volt hajlandó Hermionéval megosztani. Sőt azt sem, hogy mit kerültek ki, jobbnak látta ezt a titkot mélyen megőrizni. Magára vállalta a vezető szerepét – ez némi súllyal nehezedd a vállára. A fák egyre sűrűsödtek és tejfehér köd telepedett a tájra. Most már csak a pálcájukból pislákoló fényre voltak utalva, ez volt közel, s távol az egyetlen fényforrás. Hermione éppen egy hatalmas tüskés bokor mellett haladt el, aminek négy centiméteres tüskéi elég fenyegetően meredtek a sötétbe. Szerencsétlenségére nem figyelt elégé, és az egyik ilyen tüske megvágta a kezét.

– Aúú – kiáltott fel élesen. Draco a lány felé fordult, de nem látta jól mi is történhetett, már megint vele.

– Most meg mi van? Visszajött a vérszomjas nyuszika, vagy mi? – cukkolta kárörvendő vigyorral és pálcájából egy erősebb fénysugarat lövellt ki, hogy jobban lásson.

– Valami növény megszúrt, de nem… vészes – mondta, de amikor látta a vágást a kezén egy kicsit elbizonytalanodott.

Draco idegesen sóhajtott egyet és közelebb ment, hogy megnézze a lány sérülését. Megfogta a kezét, és mint egy szakértő, szemügyre vette a sebet. Mikor megérezte Draco hideg kezének érintését, el akarta húzni, de ezt egy erős szorítás megakadályozta. Meg kell hagyni elég csúnya egy vágás volt, ami tele volt halványkék színű, zselészerű masszával. Ez egyszer csak beszívódott a lány bőrébe, a seb villám gyorsan behegedt, a helyén pedig bőrpír maradt csupán. A fiú értetlenül bámult a lányra, el sem tudta képzelni, melyik növénynek vannak ilyen hatásai.

– Óh, ne ez most nirriti volt vagy illumina? – szörnyedt el a lány.

– Azok meg mik? – Bár jó volt gyógynövénytanból, be kellett, hogy vallja magának, soha életében nem hallott ezekről a növényekről. Talán ezek is valami szorgalmi feladatban voltak benne.

– Te soha nem jártál gyógynövénytanra? – fakadt ki a lány idegesen. – Az egyik egy erős méreg, ami lassú halált okoz, ha nem adják be az ellenszert időben, a másiknak meg olyan a hatása, mint az alkoholnak csak ezerszer rosszabb. Oh, Merlin, hát te sem olvastad Roxfort történetét?

– Nyugodj már le egy pillanatra, oké! Milyen gyorsan hatnak?

– Figyelj, Malfoy, nem vagyok növényhatározó! Fogalmam sincs! – mondta boszorkány holtra vált arccal. – Ha tudnám, akkor se érnék vele semmit, mert nem tudom melyik növény szúrt meg és nincs nálam ellenszer sem.

– Akkor, igyekezzünk kifelé innen! – ajánlotta a legkézenfekvőbb megoldást Draco, megfordult és sietős léptekkel elindult előre.


Már csak ez hiányzott! – füstölgött magában. Mi van, ha meghal? Az életben ki nem magyarázza, hogy egy ujjal sem nyúltam hozzá. Merlin add, hogy az illumina, vagy milyen gaz legyen – fohászkodott némán a fiú. Egy jó ideig síri csendben haladtak az ösvényen, bár eddig sem csaptak valami nagy zajt. Hermione szeme könnyezett, és fél attól, ami következni fog.


Érezte, hogy a méreg lassan beszivárog az ereibe és szédülni kezdett. Aztán egyszeriben mintha elvágták volna, olyan boldogság költözött a szívébe, amit eddig még nem érzett. Eufórikus érzés, delíriumos köd szállt az agyára és könnyűnek érezte magát. Draco imája meghallgattatásra talált, ugyanis a háta mögül nevetés hallott. Aztán folytatódott a műsor némi dúdolással, majd ismét viháncolás következett.

– Illumina volt – szólalt meg egy eléggé spicces hang.

– Örülök neki! – mondta a fiú megkönnyebbülve, közben óriásit sóhajtott, majd hátrafordult, hogy szemügyre vegye a lányt, mert a hanglejtése cseppet sem hasonlított az átlagosra. Kigombolta a köpenyét, legyezni kezdte magát, mintha iszonyatosan melege lenne valamitől és elmosolyodott. Valahogy most teljesen másképp nézett ki. Haját kissé összeborzolta, ugyan kicsit botladozott, de istenien érezte magát.

– Én is – nevetett a boszorkány, de nem volt éppen a helyzet magaslatán, körbe-körbe nézegetett és ide-oda dülöngélt. Apró fénygömböket varázsolt elő, melyek szentjánosbogárként körülvették őket. – Oh, Merlin, micsoda csodálatos esténk van!


Draco megdöbbenve figyelte. Mit hozhat még a mai nap? – tette fel a költői kérdést és segélykérően az unikornisra nézett, az meg mintha azt mondta volna: Haver, ne nézz rám, oldd meg ezt egyedül! Nem hagyhatta magára lányt. Morgolódva megállította az állatot és visszament Hermionéért, aki éppen készült elesni. Előzékenyen megpróbált segíteni neki, hogy legalább ne essen el, de a lány ellökte magától és felháborodva ripakodott a fiúra:

– Neeee, hagyjál! Már nagylány vagyok… egyedül is menni fog – azzal sétálni kezdett, az ösvényen. – Látod, tudok egyenesen menni – fordult vissza a fiú felé mosolyogva, már éppen ment volna tovább, de a következő pillanatban a lába megakadt egy kiálló gyökérben és elterült a cseppet sem puha földön. Draco megcsóválta a fejét, odament hozzá és segített neki felállni. A lány az ég fele tekingetett és csodálkozva megszólalt:

– De szépek ma a csillagok. – Bár az erdőben, szinte az orrukig sem láttak, de ez Hermionét a legkevésbé sem zavarta, elkezdte számolgatni az apró sárgás gömböcskéket. Többször is megbotlott miattuk.

Draco igyekezett maga mellett tartani a boszorkányt, aki megpróbált egyenesen menni, de minduntalan beleütközött a varázslóba. Az ifjú a nyelvére harapott és csak rezzenéstelen arccal, görcsösen szorongatta a kötelet, hallgatta a sületlenségeket, határtalan türelemmel. A fekete unikornis többször is nyugtatóan hozzádörgölte az orrát, de ez sem segített sokat a helyzetén. Most egyetlen hang nélkül, megbánta minden bűnét, főleg azt, hogy sötét átkot szórt Hermionéra, csak az volt az egyetlen kérésre, hogy érjenek már ki az erdőből, mert ő ezt már nem bírja tovább idegekkel.

– Draco, én nem tudok repülni. – Az érintett, furcsán nézett a lányra, aki még soha nem nevezte a keresztnevén, sőt még ilyen fontos információkat sem közölt vele soha. – Kérlek, taníts meg repülni, légyszi! – mondta és belekarolt a fiúba és ártatlanul csillogó szemekkel pislogott rá.

– Rendben, megtanítalak – egyezett bele Draco megadóan. Eszében sem volt vitát kezdeményezni.

– Az jó, mert akkor szállhatunk együtt a magasba meg minden… – Itt egy heves mozdulttal gyomorszájon vágta a fiút, aki egy kicsit meggörnyedt. – Olyan szépek a szemeid! Mint a viharos égbolt, mielőtt elkezd tombolni a vihar – magyarázott tovább elmélázva, bár nem is Draco felé nézett, hanem tőle egy kicsit jobbra, ami arra engedett következtetni, hogy a lány erős kettős látással is küszködött. – Tudod, még tetszenél is, ha nem lennél olyan undok, arrogáns, nagyképű, utálatos…

– Fogalmad sincs, milyen vagyok, nem is ismersz – szólt némi méreggel a hangjában Draco.

– Neeem… Akkor szerinted ki az, aki folyton keresztbe tesz a barátainak és nekem? Hümm? Hát te… bizony te… te aranyvérű seggfej! – köpte a lány dühösen, majd jóízűen nevetni kezdett. – Még egy hippogriffet is feláldoztál a nagyképűségedért.

– Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz.

– Még hogy nincs? Kegyetlen vagy és ezen csak akkor tudnál változtatni, ha újraszületnél.

– Nem akartam kivégeztetni azt az állatot. Az apám…

– A fejét akartad…

– Nem mondtam komolyan.

– Akkor is szemét vagy és nem leszel másmilyen. A halálfalók közé való vagy.

Draco meg tudta volna fojtani, de csak egy mérges pillantást vetett rá. A boszorkányon látszott, hogy egyre jobban méreg hatása alá kerül, forgott vele minden, és olyan könnyűnek érezte magát, mint még soha. De lelkiismeretét nem vesztette el, bántotta a tudat, hogy megsértette a fiút, bármennyire is utálta. Nem szeretett senki megbántani, így hát bűnbánó arccal nézett Dracóra.

– Én sajnálom… nem akartalak bántani. – Szeme könnybe lábadt és úgy nézett rá, mint egy eszelős.

– Erre semmi szükség – mondta hidegen Draco. De amikor a lány szemébe nézett, az a két meleg barna szempár, mintha tűzet gyújtott, volna a szívében, heves dobogásra késztetve azt, és kellemes meleg futott egész testén végig.


Hermione fejében – ahogy a két bánatos szürke szempárt fürkészte – egy röpke gondolat fogalmazódott meg, közelebb húzódott a fiúhoz, és kihasználva kölcsönbe kapott bátorságát, lágy, leheletfinom csókot lehelt a fiú ajkára. Ártatlan, önként adott apró csók – csupán ennyi volt, mégis tűzforró vágyat ébresztett fel. Draco, aki Malfoy lévén nem érte be ennyivel, meglepő módon viszonozta a gesztust. Nem gondolkodott, csak az ösztöneire bízta magát, ami messze sodorta őt saját realitásától. Erősen magához szorította a karjaiban remegő lányt, mintha sosem akarná elengedni, és mit sem törődve a köztük lévő ellentétekre, csókolta tovább. Édes volt, bűnös, csábító és iszonyatosan jó érzés volt.


A hirtelen feltámadt vágyát akarta lehűteni – gondolta magában és leginkább ezzel magyarázta irreális viselkedését. Megszűnt körülöttük minden, csak ketten léteztek és semmi más ebben a csodálatos pillanatban. Úgy ölelték egymást, mintha attól féltek volna, hogy szétszakítják őket az ellentéteik. Szomjazóként merültek bele a semmiből született vágyakozás forgatagába. Szívűk hevesen dobogott, szinte kiugrott a helyéből, testükön, pedig jóleső bizsergés futott végig.


Ám mint mindennek ez a Földön, ennek a varázslatos pillanatnak is, vége kellett, hogy szakadjon. Ajkaik lassan elváltak egymástól, de még égett rajtuk a különös forróság, amit eddig még soha senki mellett nem tapasztaltak. Elengedték egymást, Hermione zihálva vette a levegőt, és rettentően forgott vele az egész világ.

– Ez ezért kaptad, mert már nem haragszom rád az átok miatt – rebegte a boszorkány félig az öntudatlanság felé sodródva. Homlokát kiverte a hideg verejték, majd homályos lett előtte minden, aztán Draco karjaiba ájult.

– Nagyon jó! – mondta a fiú némi csalódással, egy hordágyat varázsolt elő, és ráfektette a lányt.

Nem értette magát, hogy miért is csókolta meg a lányt. Aztán végighúzta az ujját az ajkán, amin még mindig érezte Hermione puha ajkainak a nyomát. Mégis mi a fenét művelt itt? Alig tudott nyugodtan maradni. Nem az aranyvérű kontra sárvérű ügyről volt szó, hanem egy férfi és egy nő vágyáról, ami ebben az esetben nem volt helyénvaló. Merlinre, akarta a folytatást, de még mennyire, hogy akarta. Nem szerelemből akarta, hiszen ez az érzés nem volt más, mint sötét vágyakozás.


Hajnal első sugarai tűntek fel a horizonton. Rózsaszín csíkokat húzva az égre, jelét adva mindenkinek, hogy vége a sötét éjnek és már a nappal az úr. Az ég csodálatosan kék lett és az esthajnalcsillag homályos fénye még mindig látszott, a holddal együtt uralták az eget. A reggeli szél elég csípős és hideg volt. Egyszer csak, Draco és „kísérete” lépett ki a Tiltott Rengeteg fái közül. A fiú nagyot ásított és álmos tekintettel nézett körül. Hagrid, a kunyhója előtt ült, és éktelen horkolás közepette az igazak álmát aludta. Draco megfogta a kötelet és az óriás kezéhez kötötte, így végre nem kellett tovább az unikornisra vigyáznia. Nem volt jártányi ereje sem, sem kedve, hogy felébressze az Hagridot. Különben is, magyarázattal kellett volna szolgálnia a hordágyon szunyókáló lányra, aki egész úton beszélt álmában. Éppen most az élőhalál eszenciájának hozzávalóit ecsetelte.


A magyarázkodás Granger miatt sokkal inkább kimerítette volna… Szerény megítélése szerint, nem lesz semmi baja, csak egy kis alvás kell neki, és jobban lesz. A varázslényt már elintézte, így hát, már csak Hermione volt hátra. Nagy üggyel-bajjal felkormányozta a lányt a kastélyba, egészen a közös lakosztályukig. Bemondta a jelszót, bevitte Hermionét a szobájába, ahol már régen elrendezték a boszorkány ingóságait.


A falon egy óriási naptár kapott helyet, amin a napi teendők szerepeltek, az egész helyiség tele volt könyvekkel, szabályos rendben sorakozó tekercsekkel és néhány fényképpel. Az szoba minden négyzetcentimétere a Griffendél színeiben pompázott. Bár most kivételesen nem fordult fel erről a gyomra. Remélte, hogy soha nem kell még egyszer segítő jobbot nyújtani a boszorkánynak és a jövőre nézve elfelejthetik az egészet. Majdnem megölte és még meg is csókolta? – ennél abszurdabb dolgot sem tudott volna képzelni kettőjüknek.


A fiú letette a baldachinos ágyra Hermionét, rávarázsolta a pizsamáját, bár eljátszott a gondolattal, hogy ne saját maga öltöztesse át a lányt, de úriember lévén nem tehette ezt. Hermione megmozdult álmában, aztán magához ölelte a karmazsinvörös kispárnát. Dracónak egy futó gondolat suhant át az agyán és elmosolyodott. Milyen békés és nyugodt, amikor alszik, és nem kiabál – gondolta, majd betakarta a karmazsinvörös takaróval. Annyira védtelen volt, annyira kiszolgáltatott neki, ő most mégsem az ellenséget látta benne.


Nem is törődve azzal mit tesz, közelebb hajolt hozzá, de aztán megtorpant. Hermione elmosolyodott álmában. Pergamenillat? – horkant fel magában Draco. Édesebb volt az illata, mint bármelyik lánynak, akivel találkozott. Igen, ezt mind a bűntudat miatt tette – jött rá végül. Mi más lehetne? Csak azért viselkedett volna így. Röpke egy hét alatt nem fordulhatott vele ekkorát a világ. Még egyszer utoljára megnézte az ágyon elterülő lányt, aztán kiment Hermione szobájából és a sajátja felé vette az irányt. Megvédte őt és egyedül, épségben értek ki az erdőből. Ez jó érzéssel töltötte el. Mikor bement örömmel vette észre, hogy szobájának csodálatos kilátása van a Tiltott Rengetegre, és a felkelő nap sugarai, éppen bevilágítottak az ablakon.


Kinyújtóztatta tagjait, majd ásított egyet, álmosan, ruhástól beledőlt az ágyába és rögtön elaludt. Kintről a fény éppen az ágyon fekvő fiú arcát cirógatta, de ő már egyenletes szuszogással zavartalanul aludt, mit sem törődve holmi fénnyel. Aztán a sugár eltérült róla–mintha nem akarta volna zavarni álmát – és a kastély parkjában álló fák sárga és piros leveleit világította tovább.

Count of comments: 0