7. fejezet
Ébredés és emlékezés



Másnap a felkelő nap sugarai bevilágítottak a bíborfüggönyökkel díszített szobába. Ízléses berendezése miatt egészen otthonosnak hatott. A falon egy hatalmas festmény lógott. A kép virágcsokrot ábrázolt, ami egy asztalon pihent, közel egy nyitott ablakhoz. Kitekintve rajta sötét, csillagos eget lehetett látni. Lágy fuvallat rezzentette meg az ezüstös és kék színekben játszó függönyt, és nevetgélő tündérkék repültek be, s táncolni kezdtek. Idilli kép jókedvre derítette a szoba lakóját, bár egyelőre ő még mélyen aludt. Tovább nézve a szoba berendezését: egy hatalmas íróasztal – a nagy panorámaablakhoz közel, ahonnan az őszi nap barátságos bágyadt fénye kúszott be a helyiségbe – és egy mahagóni színű szekrény kapott helyet a sarokban. A padlón hosszú szőnyeg terült el, amit szerteágazó, kacskaringós minták tarkítottak.


A helyiség közepén a hatalmas baldachinos ágyon alvó Hermione arcát is végigsimította egy rakoncátlan kis fénysugár. A lánynak megrebbentek a szempillái, megmozdult és elmosolyodott. De a mosoly fintorba csapott át, amikor további érzékszervei is felébredtek. Pokolian kínzó fájdalom hasított bele a fejébe, és hirtelen fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán hol van. Résnyire nyitotta ki a szemét. Pupillái egy kicsit érzékenyen szűkültek össze a fény hatására. Mikor végre sikerült körülnéznie, az éjjeliszekrényen lévő fotók alapján beazonosította a helyet: az új szobájában volt. Bár szüleit és barátait ábrázoló képek mosolyogva integettek neki, ettől ő cseppet sem érezte vidámnak magát.


Aztán felötlött benne egy kérdés: Mit is csinált tegnap? Arra még tisztán emlékezett, hogy befogták az unikornist és visszafelé indultak. De ami azután történt, azt már homály fedte. Agya makacsul megtagadott mindenfajta emlékezést, és még töprengést sem engedélyezett a lánynak. Hermione fájdalmas sóhajt hallatott. Magára húzta a takaróját, és egy szempillantás alatt újra mély álomba merült.


Dél felé éktelen csengésre ébredt. Nagyot nyújtózott, és lelökte magáról a takaróját. Kócos, kótyagos fejjel kimászott az agyából és a tölgyfából készült íróasztal felé vette az irányt. Az általa készített naptár csapott éktelen lármát… Elvégezetlen teendői sakál vörös színben pompáztak. A lány hanyagul intett a pálcájával, csengés és a villogás is azonnal megszűnt. Ásított egy hatalmasat, feje már nem hasogatott annyira, de még mindig kicsit rosszul érezte magát. Le kellett ülnie egy pillanatra, amíg elmúlt a pillanatnyi szédülés.


Feje még mindig kóválygott, de makacsul megpróbálta rendezni az emlékeit: Arra emlékezett, hogy a Tiltott Rengetegben volt… aztán elfogta Malfoy az unikornist… elindultak visszafelé… és… és… és nem emlékezett. Mi történ azután? – rémülten körülnézett, egyfajta választ keresve. – A saját szobájában volt, de hogy került ide? A pizsamában volt, de mikor vette fel? … Úristen mi folyik itt? – így tépelődött magában, aztán döntésre jutott: Meg kellett találnia Malfoyt. Mit sem törődve a szédüléssel felpattant és nagy lendülettel kinyitotta az ajtót. Azonnal megtalálta az ifjú, méregzöld pizsamában a kanapén fekve.


Draco éppen hatalmas koncentrációval egy könyvet olvasott, fel sem pillantva belőle, miközben marokszámra tömte magába a bűvös bizserét. Hermione összehúzta a tekintetét, és minden erejét összeszedve, meg akart bizonyosodni róla, hogy tényleg jól lát-e. Roxfort története? Nahát, nem is gondolta volna, hogy pont Malfoyt érdekli ez a könyv – gondolta meglepve.

– Jó reggelt! – törte meg a csendet a lány rekedt hangja. Meg kellett köszörülnie a torkát, haja kissé még zilált volt és még mindig nem volt teljesen önmaga. Talán mégis inkább a reggeli piperét kellett volna előbbre vennie?

– Már dél van, szóval nincs reggel – mondta fiú, fel sem pillantva a lebilincselő olvasmányból és hanyagul lapozott egyet, közben oda sem nézve kotorászott a zacskóban, de már nem maradt semmi a finomságból.

– Köss bele a betonba is! – morogta a boszorkány karba tett kézzel. – Néha elég lenne, ha visszaköszönnél.

– Mi az a beton? – kérdezte összevont szemöldökkel, de még mindig eléggé lekötötte a könyv ahhoz, hogy ez valóban érdekelje.

– Nem érdekes – szólt Hermione, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Milyen nap van ma?

– Hogyhogy nem tudod? Ott van a szobádban az a hatalmas naptár, amire minden fel van írva, még az is, hogy mikor mész ki pisilni – közölte tárgyilagosan, de még mindig a könyve mögül.

– Ne kötekedj velem! Hasogat a fejem, mindenem piszkosul fáj, és te még fárasztod az agyamat is. Szóval, ha megkérhetlek, válaszolnál egy egyszerű kérdésre? – csattant fel idegesen a lány.

Draco most felnézett, szürke szemeiből különös erő áradt, ami kicsit megijesztette a lányt. Hermionénak kiült a meglepetés az arcára, de minden erejével azon volt, hogy némiképp palástolja azt több-kevesebb sikerrel. Úgy érezte ebben a pillanatban a szőke mardekáros belelát a fejébe, és az összes kis titkát kiolvassa.

– Vasárnap – közölte a fiú egykedvűen, majd folytatta előbbi tevékenységét. – És igen egy napot átaludtál és megjegyzem én is.

– Kösz – mondta Hermione, visszament a szobájába és hatás kedvéért, egy kicsit erősebben csukta be ajtaját.

A falon levő hölgy portréja megremegett és lakója leriadt, körülnézett, majd újra elszundított. A fiú ügyet sem vetve Hermione távozására tovább lapozott a 987. oldalra. Ahol címként ez szerepelt: A Tiltott Rengeteg őshonos növényei. Itt rengeteg növény volt felsorolva, olyanok, amiről még soha az életben nem hallott. Draco egyre lejjebb haladt az oldalt, majd lapozott néhányat és megtalálta, amit keresett.

illumina: az egyik leggyakoribb, természetben előforduló faj, a Tiltott Rengetegben és egész Anglia szerte. Kábítószerként használták a középkorban, de ma már csak bájitalok alapanyagaként alkalmazzák. Termesztése engedély nélkül, az 1886–os törvény XXXII. cikkelye szerint, büntetendő. A növény áltag magassága: 5–7 m. Könnyen felismerhető zöld, piros pöttyös, apró leveleiről. Váladékkal teli tüskéi 4–8 cm hosszúra is megnőhetnek, amik képesek mély sebet ejteni, bár maradandó sérülést nem okoznak, mivel a bennük lévő, zselészerű kék masszában különleges bőrgyógyító hatóanyag is van, így hegesedés nélkül forr be a seb. A növény összekeverhető a nirriti nevű mérgező növénnyel. ~ hatásai: bódító, émelygést és szédülést okoz; hatása az alkoholéhoz hasonló. Jellemző, hogy az alany emlékezete kihagy, de gyakori, hogy látomásokban visszatér. Ami a következő módon történik: az egyén elájul, szemei ezüstösek lesznek és körülbelül negyed óráig eszméletlen lesz, de fiatalabb mágusoknál (10-35 év), lehet akár néhány másodperc is, ilyenkor bűbáj alkalmazása tilos! Halált is okozhat ilyen állapotban oktalanul elkövetett átkozódás. A növény nem mérgező, de nagy mennyiségben szervi megbetegedéseket is okozhat, ez csupán az esetek 5%-ában fordul elő.

Draco becsukta a könyvet, és a közeli asztalra dobta, ahol az tompa puffanással landolt. A falón lógó portréban, a széken ülő alvó hölgyet ismét felébresztette a robaj, aki felháborodva nézett a rendbontóra.

– Fiacskám, lehetnél óvatosabb is! Fellármázol itt mindenkit – rikácsolta megrovóan.

– Elnézést! – szólt a fiú szórakozottan. Aztán felkelt a pamlagról és a szobája felé vette az irányt.

***

Miután a lány „becsukta” az ajtót, dühös arccal leült az ágyára, majd végigdőlt rajta. Mély levegőt vett, és lassan kifújta. Kellemes bizsergés futott végig az egész testén, becsukta a szemét. Hirtelen egy emlékkép tört elő a homályból. Egy közeledő szürkeszempárt látott, amiben ugyanolyan csillogást vélt felfedezni, mint nem sokkal előbb Dracóéban. Édes és lágy bizsergést érzett az ajkaiban, amiket szórakozottan végigsimított.


Gondolkodni próbált. Kinyitotta a szemét, és beléhasított a szörnyű felismerés: Malfoy járt a szobámban. Különben honnan tudna a naptáramról? Felugrott az ágyról, és eltökélt szándékkal elindult kifaggatni, azt az alávaló férget–, ahogy ő nevezte. Határtalan dühvel trappolt végig a klubhelyiségen, meg sem állt lakótársa ajtajáig. Fel volt rá készülve, hogy porig alázza, és jól a földbe döngölje azt az aranyvérű seggfejet, aki örökösen oda téved, ahova nem kéne.


Megállt az említett ajtó előtt, és bekopogott. Ez először még udvarias volt, aztán mikor nem kapott választ, hangos dörömbölésbe kezdett. Ez lássuk be, cseppet sem hatott kedvesnek, inkább vészjóslónak.

– Malfoy, azonnal nyisd ki! – Semmi válasz. – Nyisd ki, de most rögtön! – Ütötte már ököllel az ajtót, mire a szoba lakója már nem halogathatta tovább, cseppet sem aranyos vendége bebocsátását.

– Mi az már megint? Talán mondjam meg, hányadika van? – kérdezte nyugodt, méltóságteljes hangon és közben egy fölényes mosoly terült szét az arcán. – Kezdesz nagyon untatni, Granger.

A lány szólni sem tudott, mivel a görény, aki megkeserítette eddigi élete majdnem minden Roxfortban töltött percét most itt állt előtte teljes életnagyságban csupán egy törülközőt viselve.

– Ne nézz rám, úgy mintha soha senkit sem láttál volna törölközőben – jegyezte meg azzal a mosollyal, amit valószínűleg születése pillanatától kezdve gyakorolhatott. – Megnémultál, Granger?

A tények szerint: Draco éppen a zuhany alól jött ki, hogy ajtót nyisson. Szőke haja összekuszálódva meredt minden felé, amiről a lecseppenő vízcseppek végigfolytak, a tökéletesen kidolgozott mellkasán, majd a kockás hasán. Remek sport a kviddics, ehhez kétség sem férhet. Porcelánfehér bőrén gyémántként csillogott az összes le nem törölt vízcsepp, néhány szappanbuborékkal együtt. Ellenállhatatlan tekintettel nézett, a meghökkent lányra – akinek a fiú láttán még térde is remegni kezdett, és már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy kérdőre akarja-e vonni Dracót, majd megengedett magának egy felettébb sármos félmosolyt, ami még szebbé tette vonásait.


A szürke és a melegbarna szempár összefonódott egy végtelennek tűnő pillanatban. Dracóéban egy csepp zavartság sem volt, hanem erőt és végtelen nyugodtságot tükrözött. Ellenben a boszorkányé teljesen más volt, zavart és kapkodó, nem tudta elviselni a szürke szemek perzselő pillantását, amik újfajta érzéseket váltottak ki belőle. Nem akarta ezeket, főleg a párbaj miatt és az sok-sok éves tömény undorra visszavezethető Draco iránti megvetésének.

Most nem az utálatot, hanem valami egészen mást tapasztalt, amire nem is gondolt, hogy pont egy ellenség válthat ki belőle. Nem akar más szemmel nézni rá, mint eddig…

Csak meg akar szabadulni ettől az egyre kínosabbá váló szemkontaktusról. Az első döbbenet után Mione végre megszólalt:

– Hát… én csak… én… – dadogta félszegen és füle tövéig elpirult.

– Mondd csak, hallgatlak – szólt sejtelmesen búgó hanggal Draco, vagy a boszorkánynak legalábbis így tűnt. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy zavarba hozta Hermionét és csak ezért játszotta meg magát. Egy olyan mosoly jelent meg az arcán, mint aki elsöprő győzelmet aratott, és háttal, lazán az ajtófélfának támaszkodott.


Valljuk be, teljesen sikerült belefojtania a szót Grangerbe, és ehhez más nem kellett tennie, mint gyakorlatilag teljesen meztelenre vetkőznie. Nem tudta pontosan mire vélni a pirulást, hiszen Weasleyt ezerszer láthatta már Hermione meztelenül, bár ez igazából feltételezés volt. Igazából nagyon élvezte a lány zavarát.

A hívatlan vendég hátrébb lépett egy kicsit, és kísérletet tett a fiú hiányos öltözékének elfelejtésre. Megpróbált Malfoy szemeibe nézni, amiben szenvedélyt, vágyat látott. Nem volt éppen előnyös helyzetben, de összeszedte minden bátorságát és újra megszólalt:

– Szóval – kezdte halkan, majd erőt merítve dühéből, így folytatta. – Mit kerestél a szobámban?

Draco a lány felé fordult, ám a derekára tekert törülköző más utat választott. Megvált gazdájától és elegánsan a padlón landolt. Az események hatására az eddig dühös Hermione szeme elkerekedett, és most már menthetetlenül elvörösödött. Majd gyorsan a szeme elé kapta a kezét, nehogy egy újabb pillantást is vessen a szőke mardekárosra.

– Én nem… Merlinre – habogott zavartan.

A fiú arcán csak egy enyhe pír suhant át, de különösebben nem érdekelte. Soha sem volt igazán szégyellős, s különben is tisztában volt mennyire jól néz ki. A nagyképűsége és az ágyában elaléló boszorkányok jót tettek az egójának.

A kis griffendéles azonban rettenetesen zavarban volt, talán mégis pontosan olyan áratlan, mint amilyennek valóban látszik. Hermione erőt vett magán és levette szeméről a kézét, s vett egy mély levegőt. Mélyen Draco szemébe nézett, s kizárta a többi részletet.

– Tudod mit, inkább hagyjuk ezt! – hadarta, majd megfordult és elviharzott.

A szőkeség ezek után, végre egyedül, és anyaszült meztelenül maradt. Hátravetette a fejét, és harsány nevetés tört fel belőle, amikor felidézte lány arcát és a szűzies zavart. Hiába is tagadta volna, mindig hatással volt a körülötte lézengő hölgyekre. Granger miben lett volna más?

Talán csak azért, mert ellenségek voltak, s pár napja majdnem megölte. A gondolattól megint csak összeszorult a gyomra egy pillanatra. Egy laza mozdulattal felvette, a földről a szökevény törülközőt, és becsukta a szobája ajtaját. Majd egy dalt fütyörészve elindult vissza a fürdőszobába, hogy folytassa a jóleső zuhanyozást.

***

Fél egykor, Draco – már hiánytalan öltözékben – lépett ki az előtérbe. Megigazította a fekete ingét, majd betűrte a szövetnadrágjába. Kényeskedve leszedett róla egy oda nem illő hajszálat. Legszívesebben felvette volna a kedvenc farmerét, de még csak a gyanúperrel sem akart Hermionénak szolgálni, hogy egy picit is muglibarátnak tartsa. Olykor igen is kimerészkedett a varázstalanok közé. Szerette, ha ők is csodálták. Mi is legyen most? Enni kellett volna és Grangert megint bosszantani – jutott eszébe hirtelen. Ingét pedig egy kicsit kigombolta, majd elmosolyodott. Így már sokkal jobban érzete magát, sőt ezzel talán még inkább cukkolhatja őt, főleg, ha egy kicsit még rá is játszik.

Az órájára pillantott, ami fél egyet mutatott. Már nagyon éhes volt, mivel elég régen nem evett semmit. A „börtönből” szabadulást jelentő kijáratot, két spártai harcos szobra állta el, akik nem éppen úgy néztek, mint akik ki akarnák engedni őt.

– A lány nélkül nem mész sehova – szólt az egyik és mogorva tekintetével a varázslóra meredt.

– De én akkor is kimegyek innen – erősködött Draco és korgó gyomra még jobban arra sarkallta, hogy igenis neki most már ideje lesz táplálkozni.

– Hiába minden próbálkozás – mondta a másik szobor, majd rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Csak figyelj! – vigyorodott el pimaszul a varázslótanonc és előkapta a pálcáját, mormolt valamit, majd egy sárga fénysugár tört elő és egyenesen a két őrt vette célba.

A szoborhoz érve, a sugár a védelmet nyújtó kék pajzsba csapódott és eltűnt, mintha nem is lett volna. De a szigorú börtönőröknek semmi baja sem esett. A fiú meglepődve és egy kicsit megsemmisülten nézett.

– Mondtam, hogy hiába. Innen csak kétféleképpen tudsz kijutni: vagy a lánnyal vagy vészhelyzet esetén.

– Most vészhelyzet van – morogta immáron dühösen a fiú és már közel állt hozzá, hogy toporzékoljon is.

– Hol? Itt? Én nem látok semmit. – A szobor megvonta a vállát, majd társával együtt kárörvendően felnevetett. A klubhelyiség tényleg veszélymentes volt, nem mutatott egyik bútordarab sem, bármilyen nemű hajlandóságot, hogy rátámadjon Dracóra. A portréjában kuncogó hölgy még jobban felidegesítette a szőke szívtiprót.

Türelmét vesztve, berontott Hermione szobájába, természetesen kopogás nélkül. A lány éppen szorgalmasan körmölt, valamilyen esszéféleséget, a citromfű áldásos hatásairól, a haj növesztő szerek elkészítése terén, ami nyílván bájitaltanra kellett beadnia. Majdnem halálra rémült mikor az ajtó hirtelen kitárult. Ránézett a belépő fiú láttán, kicsit elpirult, majd újra az irománya felé fordult.

– Legalább kopoghatnál, amikor bemész valahova – mondta kimérten és büszke volt magára, mivel már nem dadogott.

– Mert szerinted én mit láthattam volna? – kérdezte a fiú gúnyosan, de nem sem próbálta elrejteni a mosolyát. – Az unikornisos bugyidat?

– Természetesen semmit – válaszolta gyorsan, viszont a pirulását nem tudta elrejteni. – Miért jöttél?

– Éhes vagyok! – Adta elő jövetele célját a fiú. Már csak a toporzékolás hiányzott, gondolta Hermione fejcsóválva.

– Sajnálattal hallom. Nekem ehhez, amúgy mi közöm van? Tudtommal nem nekem kell…

– Nélküled nem mehetek le ebédelni.

– Ó milyen megható – szólt gúnyosan a lány, ám eszébe sem jutott megmozdulni. – Nem hinném, hogy tartozom neked bármilyen szívességgel.

– Komolyan beszélek, Granger! – Hermione a sarokban álló ingaórára pillantott. Nem akart megkönyörülni újdonsült szobatársán és egyébként is a válla még mindig fájt.

– Mindjárt befejezem, csak fél óra.

– Fél óra? – Nézett rá szörnyülködve és a hatás kedvéért még a gyomra is korgott.

– Igen, fél óra. Különben is egykor szoktam ebédelni hétvégente.

– Lehet, hogy te igen, de én most vagyok éhes, és most akarok enni.

– Ne legyél, ilyen gyerekes! Ülj inkább le, és ne ácsorogj itt! Zavarod a munkámat, és nem fogok végezni vele, ha itt lábatlankodsz mellettem. – Draco utálta, ha megmondták neki, mit csináljon, de most a lábai maguktól engedelmeskedtek, és pár másodperc múlva már duzzogva a lány ágyán csücsült, aztán elterült rajta. Néhány percig mozgolódott az ágytakarón, de pár perc múlva megtalálta a kényelmes pontjait a matracnak, nem számított, hogy összegyűri a kínos gondossággal bevetett ágyat. Síri csend uralkodott a szobában, csupán a penna sercegése, és az óra kattogása hallatszott.

A halálos csendet a semmiből előtörő éhes gyomor, cseppet sem halk korgása törte meg. Hermione elmosolyodott, de a világért sem hagyta volna abba az írást. A fiú viszont megelégelte a várakozást, odament hozzá és megfogta a kezét. A lány összerezzent az érintéstől, olyan idegen volt és olyan szokatlan. Mire feleszmélt, pennája már nem volt sehol.

– Mit művelsz? – kérdezte félve a fölé tornyosuló alaktól, akinek elég furcsa grimasz ült ki az arcára.

– Elegem van! – mondta Draco hirtelen és cseppet sem kedvesen. A lány megrémült, ahogy a szürke szempárba nézett. Olyan könnyedén felkapta a Hermionét, mintha tollból lenne, s a vállára vette, majd kivitte a hevesen tiltakozó boszorkányt a szobából.

– Engedj el te szemét, hadd fejezzem be a dolgozatomat! Pont egy fontos résznél tartottam, amikor berontottál.

– Azt már nem! Most szépen elmegyünk ebédelni! Nem halsz bele, ha egyszer engedelmeskedsz nekem.

– De tegyél már le, te idióta! – ütögette Mione a fiú hátát.

– Sajnálom, de nem tehetem – szólt színpadiasan Draco, és még vigyorgott is hozzá. Kicipelte őt a klubhelyiségből, majd végig a hosszú folyosókon. Hahotázó diákokat hagyva a hátuk mögött. Néhányan még különféle megjegyzéseket tettek rájuk. Ám ez Dracót már cseppet sem érdekelte.

– Miért nem teszel le? – kérdezte türelmét vesztve a lány, aki most éppen valamiféle elejtett vadállatnak érezte magát, amit éppen cipelnek haza.

– Mert nem – hangzott az egyszerű válasz.

– Kérlek! Kezd felkeveredni a gyomrom, és rosszul vagyok. Azt hiszem, mindjárt hányni fogok.

– Csak nyugodtan engem nem zavar. Tudok egy nagyon hasznos tisztítóbűbájt, csodákra vagyok képes vele. Ha láttad volna hogyan tünteti el a sárkányepét a mahagóni fapadlóról sírva fakadnál a gyönyörűségtől.

– Az sem érdekel, ha lehánylak? Hát milyen undorító szörnyeteg vagy te? – sikongatott türelmét vesztve az áldozat.

– A legkevésbé sem érdekel a nyomorod, Granger. Van pár ötletem arra az esetre is, ha ki akarok szúrni veled. Egyébként meg fejezd be ezt a hisztit, már nagyon unom az egészet. Nem is értem Potterék ennyi éven keresztül hogy voltak képesek elviselni a nyafogásodat. Szerintem nagyon nagy bulit csaptak a griffendél klubhelyiségében miután elmentél.

– Hidd el, nagyon jól megvagyunk! Bűbájos a természetem – válaszolt nyögve.

– Az elhiszem. Weasleynek kocsányon lógnak a szemei, amikor rád néz. Ha Potter nem tartana elé egy tálat, akkor állandóan eláztatna mindent nyállal.

– Ne pocskondiázd a barátaimat! Nekem legalább vannak normális barátaim.

– Persze – horkant fel gúnyosan. – De ez engem egy cseppet sem érdekel.

– Akkor mi érdekel?

– Per pillanat, az evés – válaszolt komolyan, de még mindig nem volt hajlandó letenni a lányt.

– Oh, értem. Árulj el valamit, miért hurcolászol a válladon? Megkérhettél volna, hogy menjek veled.

– Tényleg tudni akarod az okaimat? – kérdezte tetetett meglepettséggel, mivel úgy gondolta okai teljesen nyilvánvalóak voltak.

– Akkor nem kérdeztem volna.

– Reggeli torna. – Persze a válasz cseppet sem tükrözte a fiú valói indítékát. Hermione nagy valószínűséggel megtagadta volna az együttműködést, és így könnyedén elérhette, amit akart.

– Délután mi? Te sem vagy tisztában a napszakokkal. Most miért égeted magad?

– Te is égsz velem együtt, és ez nagyobb öröm ebben a helyzetben. Miért is ne lehetne még nagyobb hülyeséget kihozni ebből?

– Miért jó ez neked? – érdeklődött kíváncsian, de igazából csak bosszantani akarta Dracót.

– Nem tudom. Csak – vonta meg a vállát Draco.

– Miért csak? – jött az igencsak felesleges és idegesítő kérdés.

– Ne kérdezősködj folyton! – hallatott egy nehéz sóhajt a mardekáros. Ezerszer megbánta már a párbajt Hermionéval. – Nem tudtad, hogy a pasik nem szeretik azokat a csajokat, akik folyton folyvást locsognak.

– Micsoda képmutató vagy, Malfoy!

– Igen, az vagyok – válaszolt ingerülten és Hermione egy mosollyal tudomásul vette, hogy hamarosan nem fejjel lefelé kell nézni a roxforti folyosók járólapját.

– Egyáltalán nem kedvellek.

– Te tudod. – Aztán egy darabig nem szóltak egymáshoz. Hermione egyre jobban elhagyta magát, azért, hogy minél nehezebb legyen. Draco akármilyen erős is volt nem bírta tovább vinni, de ezt egy szóval sem említette. A lány végül megelégelte a dolgot.

– Malfoy, tegyél már le! Merlinre, nagyon fáj a vállam! – siránkozott Hermione és ez hatott. Dracót szíven ütötték a szavak, mivel még mindig bűntudat gyötörte és azonnal cselekedett.

– Ahogy akarod – mondta a fiú és letette vége a lányt. – Tudod, nagyon nehéz vagy!

– Akkor többet ne cipelj és hagyj békén!

– Egyél több salátát.

– Mi ez a nagy ricsaj? Áh, Mr Malfoy és Miss Granger, tudhattam volna. Önöktől zeng az egész iskola, ez nem éppen az, amiben megállapodtunk. Azt hittem, hogy végre megkomolyodtak egy kicsit, de látom tévedtem. Még mindig nem érzik a helyzetük súlyosságát – szólt McGalagony megrovóan. – Viszont, annak örülök, hogy a feladatukat tisztességesen teljesítették, és nem csináltak semmi galibát. Oh, majd elfelejtettem – mondta szórakozottan és egy kört rajzolt a levegőbe a mutató ujjával. – Nem tűrök több majomparádét, viselkedjenek rendesen.

– Igen, McGalagony professzor.

Aztán a professzor távozott. A két fiatal értetlenül nézett egymásra, nem értették, mi is volt tulajdonképpen ez a körzés. Megvonták a vállukat, majd tovább indultak, és bementek a Nagyterembe, ahol hirtelen egy mardekáros ugrott fel a helyéről, és elkiáltotta magát:

– Éljen az ifjú pár! – Azzal tapsolni kezdett, több sem kellett a többieknek…
A tanulók gonoszabbik fele is nekiállt tapsolni, sőt harsány nevetésbe is kezdtek. Draco arcizmai megfeszültek, de nyugodt maradt. A tanári asztalnál ülők sem tudták elfojtani a nevetésüket. Még Piton sem, aki csupán egy fél mosollyal elintézte az ügyet. Draco és Hermione próbáltak jó képet vágni az egészhez, majd leültek a saját asztalukhoz. Harry és Ron feszült figyelemmel követték a párost, viszont nem mertek közelebb menni. A lány fél szemmel látta, ahogy Harry Ron vállára teszi a kezét és visszatartja.

– Tiéd a jobb oldal, enyém a bal – morogta Draco mérgesen. – Talán fél kettőre kivégezzük az összes barmot, aki kiröhög minket.

– Azt hiszem nem babráltál ki eléggé azzal az elsőssel – szólt oda neki fojtott hangon Hermione.

– Most, ha elbánnék az egész iskolával, az se lenne elég. Egész életemben egy lúzer mardekáros leszek – sopánkodott Draco, majd leült a helyére.

– Micsoda hatalmas nagy tragédia. Hogy fogod ezt feldolgozni? Nem kerül be a neved a mardekárosok dicsőségcsarnokába. Bár talán, ha valami nagy tettet vinnél véghez, valami óriásit, akkor visszakerülnél a kegyeikbe.

– Azért van olyan tett, amivel teljesen biztosan bekerülhetek oda.

– Mi lenne az?

– Mondjuk, ha megfojtalak téged álmodban – tűnődött magában Draco. Szája gúnyos vigyorra húzódott, Hermione pedig lemondóan megcsóválta a fejét.

– Remélem, hogy csak viccelsz.

– Soha nem vehetsz eléggé komolyan.

– Hidd el, éppen eléggé komolyan veszlek. Ezért is zárom kulcsra az ajtómat mostantól. – Egyetlen replika sem érkezett erre a kijelentésre, Draco mogorva arccal kanalazta a levesét, és próbált tudomást sem venni a vele szemben ülő lányról.

– Azért annyira nem kell félned tőlem.

– Rendben van – egyezett bele a boszorkány. A második közös étkezésük eseménytelenül telt, kivéve talán azt a pár kenyérgalacsint, amivel a mardekárosok megdobálták a párost. Miután befejezték az evést, mindketten elindultak kifelé. Hermione a könyvtál felé vette volna az irányt, ha valami láthatatlan erő vissza nem húzza, nem találta volna magát Draco karjai között, és nem fejelte volna le szegényt. Mindketten felnyögtek a fájdalomtól.


A lányra furcsa érzések törtek rá, főleg a homloka tájékán lüktető fájdalom aggasztotta. Szíve hevesen dobogott körülötte halványodni kezdett minden, és bódító illatot érzett. Ha Draco nem fogta volna meg, már rég elesett volna. Egész testében finoman remegni kezdett, ahogy a fiú érintését, és karjaiból áradó erőt érzékelt.

– Meg vagy húzatva? Tudom, hogy vonzó vagyok, de attól még nem kell ennyire hozzám tapadnod – mormogta a fiú fejét dörzsölgetve, de észrevette, hogy a lánnyal nincs rendben valami. – Jó vagy? – kérdezte némileg aggódva, bár soha nem ismerte volna el, hogy valaha is aggódott volna a lányért.

– El fogok ájulni – rebegte, és egyre szaporábban vette a levegőt. Aztán Hermione szemei lecsukódtak, mikor újra kinyitotta, ezüstös fényben csillogott mind a kettő. A boszorka szíve hevesen vert, és ő csak ezt a zakatolás hallotta, emlékek, hangok röpködtek a fejében és különös fényt látott. Félt, de érezte Draco biztonságot nyújtó közelségét. Ennél ironikusabb nem is lehetett volna a helyzet.

– Ez nem lehet igaz, most meg látomása van – morogta a varázsló, majd óvatosan arrébb ment, és az egyik falikárpit által védett folyosóra cipelte a lányt, nehogy valaki észrevegye őket. A bűbáj miatt esélye sem volt mást tenni, ráadásul kimagyarázni egy eszméletlen griffendélest neki sem sikerült volna.

Az egész csak pár röpke percig tartott. Draco a következő pillanatban, már csak egy zavart tekintettel találta szemben magát. Hermione kibontakozott a fiú karjaiból, és hátrébb húzódott. Fázósan dörzsölte meg a karját. Nem akart rá nézni, sőt minél messzebbre ment volna tőle, de így a falikárpit mögötti kis folyosón az utóbbit kivitelezni nem volt egyszerű.

– Jól vagy?

– Ühüm… Össze lettünk kötve – állapította elhalóan halk hangon, aztán fájósan megdörzsölte a homlokát.

– Vettem észre. Mit láttál? – Bár nagyon is jól tudta vagy legalábbis sejtette, mit láthatott.

– Semmit – mondta gyorsan, de nem nézett Dracóra. – Menjünk fel a könyvtárba, és keressünk valamit a kötőbűbáj hatástalanításáról.

– Jó – egyezett bele egykedvűen, aztán elengedte őt. Hermione idegesen megigazította a ruháját és alig észrevehetően hozzáért az ajkához. Még kicsit szédült. – Egyben vagy?

– Iszonyatosan kemény fejed van – vágott egy fintort.

– Mintha egyszer már ezt hallottam volna – forgatta meg a szemét Draco, majd elindult a könyvtár felé. – Szedd a lábad, Granger, ha nem akarsz még egyszer találkozni a kemény fejemmel.

Hermione szíve hevesen dobogott. A látomás során minden eszébe jutott, amire eddig nem emlékezett az erdei kirándulásból, ettől lángolt az arca. A másik dolog pedig az volt, hogy eddig még sosem győzött meg ilyen könnyen egy fiút arról, hogy menjenek a könyvtárba.
Ám nem a tanulás kötötte le a figyelmét… Az az átkozott csók. Hogyan lehetett ennyire különleges a körülmények ellenére? Elsöprő volt, tele különös szenvedéllyel, de pont az ellenségétől kapta, ez azért már sok volt neki, nem is beszélve állapotáról, amit az illuminának köszönhetett. Ez több volt, mint egy hatalmas félresiklott szerencsétlenség, amiről csak ő tehetett.


Szótlanul folytatták az utat a könyvtár felé. Hermione még mindig érezte, ajkán a lágy, ugyanakkor forró csók nyomait, mintha csak most kapta volna. Aztán egy megválaszolatlan kérdés ötlött fel benne: Miért csókolta meg Malfoyt? A pillanatnyi elmezavart nem tartotta elég jó indoknak. Alig pár napja majdnem megölte őt – jutott eszébe hirtelen. Szomorú és dühös lett hirtelen…

***

A két fiatal késő éjszakáig volt a könyvtárban. Mivel a könyvtáros nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy segítő jobbot nyújtson nekik, így hát kénytelek voltak maguk nekiállni a kutatásnak. De eddig még egy árva bűbájt sem találtak, aminek hasznát lehet venni. Mind a ketten szorgalmasan olvasták az általuk kiszemelt könyvet. Csak az volt a probléma, hogy a mi szőke hercegünk, nem a kötőbűbáj ellenátkát kereste, hanem saját álmának megfejtésre fordította az értékes időt. Az igazat megvallva, nem nagyon érdekelte a dolog, mármint a kötelékkel hozzákapcsolt lány, eddig csak annyira jutott, hogy ha a természet hívja, felold a kötelék. Nos, nem hívta olyan gyakran, hogy ez érdekes legyen…


A könyvtár csendje nem volt éppenséggel rossz. Itt nem igazán lézengett vasárnap senki sem, így nem volt egyetlen egy kíváncsiskodó társuk sem a közelben. Bár a pletykák így is szárnyra keltek és hamarosan különböző hülye történetek keringtek róluk, amin mindenki jól szórakozik majd. Dracót azonban inkább más foglalkoztatta, de hiába lapozott át egy halom könyvet, nem talált semmit, ami nyomra vezette volna. Egy árva szó sem volt ezüst sárkányokról.


Hermione esze sem éppen azon járt, amin kellett volna, hanem az asztal másik oldalán ülő varázslón. Miért hozott vissza? Jó lehet, nem akart még nagyobb bajba kerülni – elemezgette Dracót. – Miért akarok mindig arra jutni, hogy érdeklem őt? Egyszerűen mások vagyunk, gyakorlatilag mindenben. Igen, néha azért gyűlölsz valakit, mert szeretni is tudnád… Nem, nem hiszem, hogy tudnám szeretni, vagy mégis… Olyan hülye vagyok, ilyeneken gondolkodni kész elmebaj. Az tény, hogy egy-két dolog megváltozott. Hatalmas előrelépés, hogy Draco Malfoyal együtt próbálunk megszabadulni egymástól. Elég furcsa helyzet és… Hoppá lebuktam.


Draco a lány felé nézett, aki gyorsan a könyve fölé hajolt, lázasan keresve a megoldást.
Granger teljesen megkattant. Már megint engem nézett. Mióta látomása volt, folyton engem néz. Persze, hiszen, ha minden igaz, emlékszik mindenre vagy megint valami a fogam közé ragadt. Múltkor Pansy egy órán keresztül bámult, mire szólt. Ha mégis emlékszik, akkor azt a csókot nem olyan könnyű csak úgy elfelejteni. De mit érdekel engem Granger? Olyan jól néz ki, amikor így összpontosít, és zavarában a haját csavargatja. Draco, térj már észhez! – korholta magát dühösen. – Mi van velem? Apám meg is ölne érte, ha megtudná mit csináltam, először darabokra átkozna, aztán megetetne a hollókkal… Úh, utálom a hollókat… Amúgy kit érdekel, mit mondd, vagy gondol. Ez az én életem, nem szólhat bele.

– Na, most már kifelé gyerekek! – szólalt meg a könyvtáros és ezzel megtörte a kölcsönös elmélkedést. – Szeretném bezárni a könyvtárat.

Mind a ketten, kivánszorogtak onnan, majd lassan, komótosan felsétáltak a lakosztályukba. Draco automatikusan követte a lányt a szobájához, persze csak viccből.

– Ide nem jössz be! – figyelmeztette a fiút Hermione.

– Csak emlékeztetni szeretnélek, össze vagyunk kötve.

– Itt nem működik a kötőbűbáj! – szólt ki a portréjából a hölgy. – Menjen csak a saját szobájába fiatalember, hacsak nem akar piros pöttyöket a…

– Elég! – szólt rá erélyesen Draco. Hermione nevetett egyet.

– Jó vicc volt… Draco. – Majd becsukta az ajtaját. Draco egy kicsit ledermedt, hogy a lány a keresztnevén szólította, majd mérgesen a portréra nézett.

– Ünneprontó – mondta ásítva. Azzal bement a szobájába és ő is becsukta az ajtaját.

Count of comments: 0