8. fejezet
Kviddicsmeccs


Beköszöntött csípős széllel a november. Az idő kezdett hidegebbre fordulni, és a tél első jelei már megmutatkoztak a vidéken. A kastély parkjában reggelenként a máskor zöld füvet zúzmara fedte, ködfátyol takarta el a látóhatárt. A fák megváltak leveleik jó résztől, s aludni készültek, várva a jobb időket és a tavasz eljövetelét. A nap már nem melegített úgy, mint az indiánnyári hónapokban, csak beteges fénnyel ajándékozta meg a tájat. A szél játékosan, csendesen görgette a leveleket a száraz avaron.


Draco az ablakából nézte a Tiltott Rengeteg fáinak utolsó lehulló leveleit. Szeretett volna sétálni, de nem mehetett, mivel rabsága még mindig tartott. Akár rács is lehetetett volna az ablakán… Persze kviddicsedzés kivételt volt, mert akkor a Mardekár elveszette volna a fogóját, és Piton ezt sérelmezte volna. Szóval egy kis közbenjárás segítségével, a professzor megoldotta ezt a problémát és Dracónak nem kellett nélkülöznie az edzéseket. Az időpontokra figyelnie kellett, ha nem akart keresztülrohanni a kastélyparkon és feldönteni minden egyes embert, amikor McGalagony varázslata újra életbe lépett. Igencsak viccesnek tartották az iskolatársai, akik még rá is játszottak arra, hogy feltartsák. Egy ízben egy hajszálon múlt, hogy nem anyaszült meztelenül indult útnak. Szerencsére magára tudta varázsolni a ruháit, bár ezt követően mindig kihagyta a zuhanyt és inkább a lakosztályban végezte el a piperét. Gyűlölte a Griffendél házvezető tanárát ezért az ostoba kötőbűbájért… A kviddics volt a hete fénypontja, ezekért a pillanatokért élt minden egyes héten, egyszerűen a mozgáshiánytól teljesen kikészült a szervezete, a bezártságtól a lelke őrlődött. Azt nem bánta, ha nem kell az iskolatársaival találkozni, de a többi… A repüléstől nem volt képes lemondani.


Grangert nem szívesen kérte volna meg, hogy a rabságukat enyhítse, elborzasztotta maga a tudat is, ha bármiben a segítségét kellett kérnie, így is akadtak kínos szituációk az elmúlt hónapokban. Természetesen iszonyatosan felbosszantotta sokszor a boszorkányt. A minap legalább egy fél órát töltött a második emeleti fiú mosdóban, mire hajlandó volt kimenni. Granger tajtékozott, ő pedig gyomorrontást színlelt, holott igazából kiolvasta Reggeli Prófétát és elcsevegett néhány mardekárossal, akiknek semmi közük sem volt Blaise–hez. Az eredmény az lett, hogy elkéstek a következő óráról és még büntetést is kaptak. Nagy élmény volt sárkánytrágyás zsákokat cipelni… Aztán Hermione ezt azzal torolta meg, hogy találkozott Potterékkel és neki kellett egy bájcsevejes fél órát végighallgatnia, nem is beszélve arról az utálatos, ronda vörös szőrű macskáról, aki még meg is karmolta. Szerencsére a lakrészük felé ő meg néhány hugrabugos lányt szedett fel, akik egészen a szállásukig kísérték őket. A vinnyogásuk és az ő negédes bókjaitól Granger azonnal kikészült, bár egész úton lakatot tett a szájára. Mikor a portré utat engedett nekik, Hermione sekélyesnek nevezte őt, Draco pedig csak nevetett rajta. Mintha állandóan pingpongoztak volna egymással.


Bár kapcsolatunk, némiképpen javult valamicskét, mégsem kért Grangertől semmit sem. Még mindig küzdött azzal, hogy igazán bocsánatot kérjen a lánytól a párbaj miatt, amit egyszer már ugyan megtett, viszont nem tartott kielégítőnek és elég őszintének. Valahányszor látta, hogy Hermione megdörzsöli a fájós vállát egyből feltámadt benne a bűntudat. De legalább nem veszekedtek annyit, és ezt Draco jó jelnek gondolta. Elcsigázottan könyökölt az ablakpárkányra és tovább szenvedett a bezártságtól. Aztán egyre mélyebbre merült gondolataiban, felidézve egy régi emléket.


Szinte látta saját magát hat évesen a kúriához közeli erdőcskében bolyongva az apjával, akinek a kezét semmi pénzért nem engedte volna el. Eszébe jutottak az ilyen kirándulásokon elhangzott történetek, amik nemes, nagyhatalmú varázslókról szóltak, akik egykor dicsfénybe emelték a Malfoy családot. Csillogó szemmel hallgatta ezeket a meséket, és talán nem is értette őket igazán. Nem volt ezekben a történetekben halál, szenvedés, erőszak, csupán a család nevének öregbítése, találmányok, adományok a rászorultaknak és új varázsigék felfedezése. Apja zengő hangja még mindig a fülében csengett, egyáltalán nem olyan volt akkor, mint hét évvel ezelőtt. Roxforti első éve után minden nyáron kapott egy kis ízelítőt a jövőjéből, apja komor és ellentmondást nem tűrő hangján megkövetelte tőle a fegyelmet, figyelmet és remek teljesítményt.


Draco elmosolyodott és lemondóan megcsóválta a fejét, szeretett úgy gondolni apjára, mint egy normális hétköznapi apára. Furcsa, mióta felnőtt – azaz csak afelé haladt –, minden megváltozott. Lucius távolságtartó lett fiával, de nem csak vele, hanem feleségével is. Elmaradtak a régi meghitt beszélgetések, a séták az erdőben, csak a parancsok maradtak, minden mást a keménykezű családfő elrejtett mélyen magában. Eleinte szokatlan volt ez anya és fia számára, de az évek megszokottá tették a jelenséget, s csendes belenyugvással viselték el a családfő viselkedését.


Lucius egyre szigorúbban nevelte a fiát, nem törődve, érzéseivel és meggyőződéseivel. Rögeszméjévé vált, hogy Dracót mindenképpen halálfalónak nevelje. Az eszme, amit mindenáron át akart adni fiának, az az volt: Ne ismerj magadnál különbet, és minden helyzetben a nevedhez méltóan viselkedj! A legfontosabbnak viszont azt tartotta, hogy ne szegülj szembe a Nagyúrral. Bár Draco csak nagyritkán mondott ellent apjának, soha nem merte még csak megemlíteni sem, hogy ő valójában nem akar halálfaló lenni. Igen, végre teljesen biztos volt benne, hogy nem akar részt venni abban a tébolyban, amit Zabini magasztosnak és dicsőnek gondolt… A Hermione Grangerrel folytatott párbaj után jött rá arra, hogy ő nem képes embereket gyilkolni, nem tud, és nem akar ártatlan embernek szenvedést okozni.


Ahogy egyre jobban megismerte a körülötte lévő világot, már nem akart olyan lenni, amivé akarták, hogy váljon. Hiába ő soha nem volt igazán gonosz. Öntelt, önző, fennhéjázó igen, de gonosz soha sem. Természetesen nem volt szent ezt bizonyítják a csínytevései és egyéb dolgai. De az, hogy Voldemort talpnyalója legyen, ettől a hányinger kerülgette. Zabininek volt ez kitűnő feladat, aki még mindig hitt abban, hogy remek helye lesz a halálfalók között, meg fogják becsülni és dicsőségre emelkedik a családja neve. A mardekáros halálfaló jelöltek még mindig Dracót figyelték, de ő senkivel sem lépett kapcsolatba közülük. Az igazat megvallva nem volt hozzá semmi kedve, és nem akarta magát egy ilyen gátlástalan parancsolgatásának alávetni. Gondolataiért átokkal sújtották volna otthon, bár apja soha nem alkalmazott legilimenciát rajta.


Utálta, ha utasítgatták, ez volt talán az egyik olyan – most ez esetben hasznos és figyelemreméltó – tulajdonság, amit a Malfoyoktól örökölt. Nem is beszélve a ravasz észjárásról. A hónap eleje óta folyamatosan tervezte a szökését Roxfortból és senki sem állíthatta meg. A vonatjegy már ott lapult a zsebében az év eleje óta. Mielőtt rénszarvast csinált Finniganből, akkor vette meg. A kalauz fel is vonta a szemöldökét, amikor Draco közölte vele a dátumot, bár akkor még nem a szökés járt a fejében, hanem a Sötét Jegy megszerzése. Úgy tervezte túlesik a dolgon és nem kételkedik tovább. Finnigan pont akkor lépett oda hozzá, éppen Granger idomait ecsetelte, és Dracónál egyből elszabadult a pokol. A jegy megvolt, az időpont pedig még messze. Végre hamarosan szabad lesz, és már nem mondhat neki senki sem ellent.


Miután mindent átgondolt, elment az ablaktól. Eszébe jutott az átváltozástan dolgozatta, amit nem is olyan soká’ be kell adnia. Fogta magát, kiment a szobából és keresni kezdte a megfelelő szakirodalmat.


***

Ugyanebben az időben Hermione, szintén az ablakon bámult kifelé. Kezében éppen barátai levelét szorongatta, akik szörnyen hiányoztak neki. Már hetek óta csak futólag találkozott velük, mivel Draco miatt nem mehetett oda hozzájuk. A múltkori eset után egy csapat hugrabugos lány vert tanyát lakrészük előtt és vihorászva Dracót követelték. Nem akarta, hogy ez megismétlődjön. Ezért sem fűlött hozzá a foga, hogy megkérje őkelmét bármire is, így is legalább annak örülhetett, hogy nem ugranak egymás torkának minden egyes percben. Már hetek óta nem kellett pálcával a párnája alatt aludnia, nem mintha Draco bármikor is meg akarta volna támadni álmában vagy ébren. Mielőtt enni mentek a fiú bedörömbölt hozzá, így a tudtára adta, hogy éhes, aztán több kontaktus nem igazán történt köztük. Hermione kezdett megnyugodni és marhaságnak minősíteni az érzéseit, amit a szeptemberi büntetőmunka során tapasztalt. Mindketten megtartották a három lépés távolságot. De sajnos nem csak Malfoytól tartotta magát távol. Ron és Harry a szőkeség miatt nem látogathatták meg itt. Jobb híján levelezésbe kezdtek.


Harry és Ron kifejezték vagy ezredszerre is őszinte sajnálatukat a lány cellatársa miatt, és a lelkére kötötték, ha bármire vetemedne a ravasz kis görény, akkor ők nagyon szívesen segítenek laposra verni vagy átkozni, attól függ, melyik jön előbb. Hermione csak nevetett ezen, hiszen saját maga is képes lett volna elbánni Dracóval, de mostanában nem érzete ennek szükségét. Inkább az aggasztotta, hogy nem tudott semmi mást a varázsvilágról, mint amit a Reggeli Próféta megírt, Harryék nem írhattak semmit sem, hiszen bárki elolvashatta volna a postájukat. Ezért barátai legfontosabb célként a felvidítását tűzték ki. Első lépésként Ron magához vette Csámpást, akit a lány nem hozhatott ide, mert a szőke herceg allergiás a macskaszőrre, ezt is csak úgy kitalálta, de McGalagony előtt botorság lett volna vitatkozni. Harry természetesen egyetlen apró mozzanatot sem felejtett el megemlíteni, hogy Ron hogyan küzd meg nap, mint nap a cicával. A lányt örömmel töltötték el a levelek, sőt szinte ezek jelentették számára a kiutat ebből a képtelen büntetésből, ami hosszabbnak tűnt, mint gondolta.


Mikor már vagy századszor olvasta, a „Sátán macskájának” – ahogy Ron nevezte – akcióját, és a következményeket, figyelme elkalandozott, majd tekintete a parkra tévedt. A baráti leveleiből lerítt, hogy titkolóznak. Bár nem írhattak le semmit sem. Sirius ugyan párszor kapcsolatba lépett Hermionéval, de ő is csak hallgatott és csupa általánosságról beszélt. A Reggeli Próféta egyre többször számolt be különös esetekről. Apró furcsaságok eljutottak hozzá Draco révén, akihez alkalom adtán ellátogatott néhány jó barát. Különös módon egyik mardekárost nem zavarta, hogy előtte tárgyaljanak ki mindent. Nem is beszélve arról, hogy Blaise Zabini is egy hétre eltűnt a Roxfortból, s távozását több mardekáros is követte, köztük Pansy Parkinson is. Állítólag eljegyzési parti miatt történt mindez, de azt követően egyik mardekáros se vette le a talárját, még az órákon kívül sem. Augustus Easton még a kviddicset is abbahagyta. Nem akart a közelgő sötét időkre gondolni. De az megnyugvással töltötte el, hogy a vérmes szomszédja nem ment sehova és nem volt Sötét Jegy a karján. Gyakran járt pólóban és farmerban, s szerette kényelmesen érezni magát.

– Mi van, Granger? Nem láttál még mugli ruhába öltözött varázslót. – Malfoy azt hitte, hogy viccel ezzel, de mindketten tudták, hogy szövetnadrágban nem lehet pihenni.

A boszorkány kinyitotta az ablakot és beáramlott a hűs, csípős novemberi levegőt. Nem volt éppen rossz idő, és úgy gondolta jó lenne egy kicsit kimozdulni innen. Már napok óta nem ment ki a kastély falai közül, kivéve azokon az órákon, amiket a szabadban tartottak. Ki kellett szabadulnia innen, el kellett hallgattatni a sötét gondolatait. Végül is csak Dracót kell meggyőznie, ami talán nem lesz egyszerű, de meg kell próbálnia. Kiment a szobájából, és meglátta lakótársát. Megharapta az alsó ajkát, majd közelebb ment a nyitott ablakban ácsorgó Dracóhoz.

– Milyen szép az idő ma – kezdte a beszélgetést, valahogy sehogy semmi elmés nem jutott az eszébe.

– Aha, szép – vonta meg a vállát Draco. Már feladta a reményt, hogy kiszabaduljon innen. Büszkesége sehogy sem akarta feladni a harcot, nem akart szívességet senkitől sem.

– Hogy haladsz a dolgozatoddal? – kérdezte Hermione az asztalon heverő pergamenre sandítva.

– Jól. Hosszabb lesz, mint a tiéd – tette hozzá vigyorogva. A lány egyből felkapta a fejét és összeráncolta a szemöldökét.

– Azt csak hiszed – jegyezte meg hidegen, valahogy irritálta ez a versengés, amibe Draco kezdett vele. Még pontokat is szerzett a mardekárosoknak, amikor őt próbálta lepipálni, sőt a jegyei is javultak. A tanárok persze ezt Hermione jelenlétének és a hirtelen feltámadt versengésnek tudták be, Draco viszont az unalomnak, ami mindennap jelen volt az életében, Grangerrel körítve. Kellett számára egy kis izgalom és ezt a versengésben élte ki.

– Már most legalább egy méterrel hosszabb. – A boszorkány büszke volt teljesítményére, végre kezdett megbékélni a sorsával.

– Ez nem igaz. Mérjük össze és akkor meglátjuk. – Hermione egyből ráharapott a horogra és már ment is volna a dolgozatáért. – Ugye neked sem volt gyerekszobád?

– Ezt most miért mondod? – torpant meg, majd visszafordult Dracóhoz.

– Azért mert az egyetlen, amivel fel lehet csigázni az az, ha valaki jobban teljesít, mint te és neked le kell nyomnod őt.

– Ez egyszerűen nevetséges. Tudok lazítani, csak nem mindig van rá időm. – Hermione egy kicsit zokon vette az analizálást, holott barátai is folyamatosan ezzel piszkálták.

– Mert folyton magolsz és megszállottan próbálsz bizonyítani, hogy te is vagy olyan boszorkány…

– Jól van, Freud, ha befejezted a pszichoanalízist szólj. – Durcás volt és egyszerűen nem hitte, hogy Malfoynak ennyire sikerült átlátnia rajta.

– Milyen jó, hogy a mugliismeretet nem kell végighallgatnom veled. Amúgy ismerd be, nem tudsz lazítani.

– De igen tudok. Sőt akarok is. Kapd magad, Malfoy, sétálni megyünk!

– Micsoda váratlan fordulat! Granger kisasszony sétálni hív, csak meg ne álljon a szívem.

– Fogd be, Malfoy! – Hermione már csak Draco vigyorgó képét nézte és megforgatta a szemét. Eszébe sem jutott, hogy a fiú azt hiszi magáról micsoda nagy ravasz mardekáros, aki csellel győzött a társa felett. Pedig akkor eszébe sem jutott volna a sétálgatás, ha még nem fejezte volna be a házi dolgozatát.

Kicsit később már a park füvét taposták, szótlanul haladtak egymás mellett, mintha csak a kínos csend kötné őket össze. A szél már elég hideg volt, ezért vastag kabátot kellett felvenniük. Hermione nagyot szippantott a friss hideg levegőből, amitől teljesen megborzongott. Draco a szeme sarkából figyelte a lányt. Kezdte valamiképpen megszokni a jelenlétét és már némileg megváltozott róla a véleménye. Ki kellett törölnie ezeket a mélyen gyökerező sejtéseket a szívéből, mert hónapok óta másképp néz rá.

Útjuk a kviddicspálya mellett vezetett el, ami mint mindig repülésre csábította az arra járó, repülni vágyó fiatalokat. Kihalt volt minden, mivel mindenki Roxmortsban volt, még tanári felügyelettel a gólyák is elmehettek, hogy megnézzenek egy ősi mágikus valamiből álló kiállítást. Természetesen McGalagony felajánlotta velük mehetnek, természetesen plusz házpontokért, ha segítenek felügyelni az elsőévesekre. Hermione és Draco közös tanulásra hivatkozva inkább maradt. Malfoy a hatás kedvéért még egy csontkeretes, fekete szemüveget is felvett. A professzorasszony elhűlve figyelte a változást. Mintha Grangernek könyvmolysága hatalmas méreteket öltött volna és megfertőzött volna mást is…

Senki sem látta, ahogy a két fiatal egy enyhe kanyarra belépett a kviddics arénába. A varázslónak egy remek ötlet jutott eszébe, ha már egyszer anno megígérte a lánynak, hogy megtanítja repülni, most itt a remek alkalom. Vigyorogva fordult Hermione felé.

– Miért gondolom azt, hogy valamit forgatsz a fejedben?

– Megyek, repülök egyet. Jössz?

– Én? – kerekedett el Hermione szeme és nevetett. – Eszemben sincsen repülni, béna vagyok az ilyesmiben.

– Látsz itt még valakit? – nézett körbe figyelmesen. – Kivételesen megpróbálok kedves lenni, mi lenne, ha legalább egy kicsit partner lennél ebben? Ne akard, hogy könyörögjek!

– Nem hiszen, hogy ez jó ötlet lenne – harapta meg az alsó ajkát ijedten. – Soha nem voltam ügyes a seprűvel, vagy fel sem száll vagy ledob. Jézusom, emlékszel az első repülés órára?

– Amikor bejuttattam Pottert fogónak a Griffendél csapatába? – fintorodott el. – Nem felejtem el soha sem. Egyébként nem emlékszem, hogy bénáztál volna. Longbottom, igen, na ő bénázott.

– Nem erre gondoltam. A seprű fel sem emelkedett, amikor ráültem. Egyszerűen béna vagyok hozzá.

– Akkor meg mit veszíthetsz? – sürgette a lányt türelmetlenül. Draco egyszerűen bizsergett, annyira szeretett volna repülni. – Legalább tudod, mire számíthatsz, én meg itt vagyok, és nem hagyom, hogy kitörd a nyakad.

– Oh, Lancelot, milyen jó, hogy feltámadt benned a lovagiasság – gúnyolódott Hermione.

– Ne örülj még annyira, csak arról volt szó, hogy nem hagyom, hogy a nyakadat kitörd, a többi testrészeddel kapcsolatban nem nyilatkoztam. Madam Pomfery odavan a csonttörésért.

– Hát tudod én… izé nekem, tériszonyom van.

– Ne aggódj! Különben is milyen boszorkány az, aki fél a seprűtől? – Ez a pár apró szócska csak úgy egyszerűen hagyta el a fiú ajkát, de olyan természetesen és könnyedén. Hermione azonban nem vette komolyan, sőt gyanakvó lett.

– Érdekes, és nagyon furcsa tőled ilyeneket hallani. Ne aggódjak? Főleg, ha Draco Malfoy a közelemben van…

– Aha, néha én is meglepődöm magamon. Amúgy pedig nagy eredmény, hogy eddig még egyszer sem próbáltuk meg kinyírni egymást, mióta egy helyre vagyunk bezárva – mondta a fiú komoly képpel, majd egy vállrándítással jelezte, hogy ennek semmi jelentése nincsen. – Ne félj tőlem, esküszöm, hogy nem lesz semmi bajod!

– Na, jó – sóhajtott Hermione. – De ez remélem nem az egyik piszkos trükköd. Amúgy meg egyáltalán nem félek tőled.

– Ez a beszéd, gyere utánam! – Bementek a seprűtároló részlegbe, ahol nagy halmokban álltak a repülésre alkalmas és teljesen használhatatlan darabok.

Nem tudni kinek a dolga lett volna ezek karbantartása, de csak szanaszét hevertek a padlón. Bár lehet, hogy csak várták valamelyik tanulót, aki majd rendbe rajta őket egy büntetőmunka keretén belül. Draco gondos mérlegeléssel és szakértelemmel választotta ki számukra a megfelelő seprűket. Szívesebben repült volna a sajátjával, viszont fent volt a kastélyban.

Hermione eközben, pedig kerített két kviddicstalárt, amelyek használtak voltak ugyan, de egy ügyes kis bűbájt segítségével, tisztává varázsolta őket.

– Ezeket meg hol találtad? – kérdezte a fiú és megszagolt az egyiket.

– Itt nem messze az egyik nyitott szekrényben voltak. Még egészen jó állapotban vannak, de már idejétmúltak.

– Jó – vonta meg a vállát a fiú és már nyúlt a zöld színű talár felé.

– Az nem hiszem, hogy jó lesz rád – vigyorgott a boszorka.

– Miből gondolod?

– Mivel az egy női talár, és mert az én méretem, szóval próbáld fel inkább a másikat.

– Á már értem – mondta, tettetett meglepődöttséggel. – De mondd csak, az ugye merő véletlenség, hogy ez a talár itt griffendéles?

– Képes lennél rólam ilyet feltételezni, hogy griffendéles talárba akarlak bújtatni? – hüledezett a lány és közelebb ment Dracóhoz. – Egyébként igazad lehet – súgta a fülébe közvetlen közelről, élvezte a játékot, amiben ugyan tapasztalatlan volt, mégis Dracónál célba talált.

– Szóval ezt kapom azért, mert azt mondtam, hogy nem tudsz lazítani?

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – Azzal Hermione megfordult és elvonult átöltözni, abba a talárba, amit az előbb Draco a sajátjának hitt. Az ifjú Malfoy megbabonázva követte a lány kecses lépéseit, majd őrült hiányérzet tört rá, amikor szem elől elvesztette a formás alakot, mikor Hermione eltűnt a látótávolságából. Egyetlen lány sem próbált meg ennyiszer szembeszállni vele és külön csodálta Grangert, hogy a történtek után nem fél tőle és olykor megbízik benne.

Később mind a ketten kint álltak a pálya füvén. Mondhatni teljes harci díszben, Draco pirosban, Hermione pedig zöldben, kontyba kötött hajjal. A boszorkány nem állhatta meg, hogy ne szóljon egy szót sem, a tiszteletbeli griffendéles öltözékéről.

– Jó áll neked a piros, kiemeli a szemed színét.

– Köszönöm, de tudtommal nem vagyok albínó nyúl. Csak ne áruld el, hogy felvettem, mert akkor lőttek a hírnevemnek – szólt aggodalmaskodva. – Bár megnézném apám arcát. Karácsonyi képeslap, griffendéles talárban repülök, képaláírás: Apám, megtértem. Csók Draco egykori fiad.

– Enyhe gutát kapna.

– Összetörne a világa. A hírnevemnek meg valóban annyi lenne.

– Mert neked olyan is van? – kérdezte a lány ártatlanul. – Azt hittem mióta nem párbajozunk egymással a hírnevednek leáldozott.

– Rebesgetnek néhányan ilyesmit.

– Nyuszi vagy minden reggel párbajra hívni engem.

– Ugyan már. Mindenki tudja, hogy a párbajok hajnalhasadáskor kezdődnek. Fel sem bírnál kelni.

– Na, igen, te meg nem hagynád ki a reggelit, semmi pénzért – incselkedett a Hermione.

– Ne akard kihúzni a gyufát, mert nem tanítalak meg repülni! – hangzott az üres fenyegetőzés.

– Ki kért rá? Én jobban szeretek a földön járni. Sokkal biztonságosabb. Látod? Nem eshetek le.

– Nagyot röhögtem volna, ha most nyílt volna meg a föld.

– Vicces. Amúgy még mindig nem mondtad meg, hogy mi ez a repülésoktatói fellángolás.

– Te kértél rá, hát nem emlékszel? Persze nem kötelességem a kívánságaidat teljesíteni, hiszen nem vagyok varázserejű aranyhal. Most mégis szívességet teszek neked – Valóban úgy hangzott, mintha tényleg nagy megerőltetés lett volna számára mindez.

– Mikor kértem én tőled bármit is? – ráncolta össze a homlokát Hermione. – Én nem emlékszem rá. Olyasmit soha nem kérek senkitől, amitől félő, hogy kitöröm a nyakam.

– Amikor büntetőmunkán voltunk – vigyorgott ravaszul a fiú.

– Jaj, ne is emlékeztess rá! – mondta megborzongva, és vágott egy fintort. Elkapta a tekintetét és már nem volt képes a szürke szemekbe nézni.

– Hogy is mondtad: „Draco, én nem tudok repülni.” – utánozta a lány hangját sápítozva. Hátravetette a fejét és felnevetett.

– Jól van, na. Hagyj békén, mert itt hagylak! – lökte oldalba a nevetgélő fiút.

– Hogyan? – kérdezte érdeklődve. – Hiszen, ha nem vetted volna észre, össze vagyunk kötve.

– Még nem tudom, de ne aggódj, kitalálom, hogyan törjem meg a kötőbűbájt! – ígérte durcásan. Draco kacsintott egyet a lányra, megköszörülte a torkát és belekezdett a mondanivalójába.

– Jó, abbahagyom, mert akkor soha nem repülhetek. Szóval akkor kezdjük, az alapokat már biztos tudod. Legalább is remélem.

– Aha, tudom. Ne ess le a seprűről és ne hagyd magad egy mardekárosnak az orrodnál fogva vezetni! Ezt a két szabályt már ismerem – mondta Hermione és vágott egy fintort.

– Helyes, bár a második állításoddal vitatkoznék. Annyira nem vagyok komisz – közölte tárgyilagosan Draco. – Fogd meg a seprűnyelet, és vedd a lábad közé. Ne fogd annyira görcsösen, csak lazán, nem eltörnöd kell a nyelet. Érzed, ahogy vibrál a nyél?
– Igen.

– Remek. Akkor emelkedj fel, és ne nézz le!

– Ennyi a sok jó tanács, amit tudtál nekem adni?

– Ennyi. Mi kell még? A többit fent megbeszéljük – mondta a fiú és elrugaszkodott a földtől. Sokkal gyakorlottabb volt, magabiztosabb és remekül állt neki az oktató szerep. – Gyere utánam!

Hermione bólintott, és lassan emelkedni kezdett, ahogy lába elhagyta a biztonságos anyaföldet egyből feltámadt benne a félelem. A szél az arcába csapott, és ő becsukta a szemét, majd egyre magasabbra szállt. Draco érdeklődve figyelte a görcsös tartást, soha nem tanított még senkit sem repülni, persze ezt nem mondta el Hermionénak. Gyorsan odarepült hozzá, és megállította, majd lassított az emelkedésen. Gyengéden lefejtette Hermione egyik kezét a seprűnyélről, amit egész eddig vasmarokkal szorított. Az apró kéz szinte teljesen elveszett a férfitenyérben, mintha mindig is oda illett volna.

Draco mit sem sejtve, mosolyogva szorította meg a bátortalan puha kezet, ami hideg volt a félelemtől. Együtt mozdultak, egyszerre lélegeztek, bár ez utóbbit egyikük sem vette észre, lassú elegáns mozdulatokkal haladtak egyre feljebb. Hermione testén jóleső bizsergés futott végig, és már nem érzett félelmet, egyedül a meleg tenyérre koncentrál. Draco itt volt mellette, és ő bízott benne. A fiú ügyesen úgy fordította meg a lányt, hogy pont a lemenő Nap irányában nézzen.

– Most nyisd ki a szemed!

– Nem merem.

– Legalább negyven méter magasan vagy.

– Tessék? Nem nyitom ki a szemem.

– Dehogynem, ha már eddig feljutottál, ezt nem hagyhatod ki. – A lány hallgatott a szelíd erőszakra. Lenyűgöző táj tárult a szeme elé, a végtelennek tűnő távol, a hegyes völgyes vadregényes roxforti látkép mosolygott rá. Mélyen beszívta magába a tiszta levegőt, mely megannyi friss illattal töltötte meg tüdejét. Imádta nézni a naplementét, el sem tudott volna képzelni szebbet ennél, mint amikor a fényes napkorong színeket rajzol az ég boltozatára. Az ilyenkor megjelenő színek a pirostól a rózsaszínig káprázatos látványt nyújtottak. Fent elég erősen fújt a szél, de ez nem zavarta őket. Végre elmosolyodott.


Draco egy percre sem vette le a szemét Hermionéról, aki még mindig az égi csodát szemlélte, nyugodt volt, felszabadult és valahogy teljesen más. A mogyoróbarna hajkoronát vöröses árnyalatúra festette a lenyugvó nap utolsó sugara, s megsimogatta az arcát. Becsukta a szemét és élvezte a kellemes meleget. A fiú már nem fogta a kezét, de újra meg akarta tenni, sőt tovább merészkedett volna. A szunnyadó tűz, amit el akar nyomni, ismét fellángolni készült, bár ezt soha nem hagyhatta.

– Gyönyörű, ugye? – zökkentette ki a gondolkozásból. Hermione kinyitotta a szemét és szélesen elmosolyodott.

– Igen az. – Dracóból felszínre tört a komiszabbik énje, megborzolta a lány haját, és elsuhant mellőle. Hermione – mit sem törődve a tériszonyával – követte egyre szélsebesebb tempóban. Nem gondolta volna, hogy zsigereiben létezik némi tehetség a repüléshez. Felszabadult volt és örült a hirtelen jött szabadság érzésének. Nem kellett sok, hogy irányítani tudja a seprűt, most már alig vétett hibát.

A fiú élvezte, hogy üldözik és kihasználva a lány gyakorlatlanságát, mindig meglógott előle. Hermionét sem kellett félteni, mert ő is tett egy-két meglepő mozdulatot, amit Draco ki sem nézett volna belőle. Aztán végül nevetve köröztek a lelátó felett, s közben igyekeztek megfejteni a másikat.

– Kviddicsezned kellene. Nem gondoltál még rá? Az előbbi mozdulatot félelmetes volt.

– Én és a kviddics… nem vagyok jó barátságban ezzel a sporttal. Sőt semmilyen sporttal, a mugli sportokban sem voltam jó soha nem. Kilenc éves koromban fejbe találtak egy focilabdával, be kellett vinni a kórházba, mert agyrázkódásom lett.

– Focilabda? Az meg micsoda?

– Egy mugli játék. Hasonlít a kvaffhoz, csak kerek. A játékosoknak be kell rúgniuk az ellenfél kapujába, hogy gólt szerezzenek. Apukám imádja ezt a sportot.

– Érdekes lehet.

– Nem kell udvariaskodnod. Ez csak egy mugli játék.

– Talán mégis hagynom kellett volna, hogy mugliismeretre járjunk mindketten – jegyezte meg végül. – Lett volna valami, ami engem is érdekelhetett volna. A sportok mindenképpen.

– Semmi értelme nem lett volna. A rúnaismeret pedig fontosabb volt.

– Én jártam volna jobban a mugliismerettel. Utálom az a sok vonalat, kacskaringót és a többi maszlagot. Egyszerűen nem bírom.

– Látod pont így vagyok a kviddiccsel.

– Miért? Ez is megtanulható, igaz nem könyvekből. De ki tudja, még egészen jó játékos is lehetsz.

– Ühümm. Persze ezt csak, azért mondod, mert ha belépnék a csapatba, tuti, hogy a Mardekár nyerné meg a kviddicskupát – nevetett a lány magát. Teljesen képtelennek tartotta Malfoy állítását, aki csak vigyorgott Hermione észrevételén. Aztán mozgolódott egy kicsit a seprűn és most már nem ülve, hanem állva repült tovább.

– Mi a fenét csinálsz?

– Csak szórakozom. Anyámat mindig őrületbe kergetem ezzel.
– Nem csodálom. – Azzal Draco kitárta a kezét és hagyta, hogy a szél belekapjon a ruhájába. Félelmetes volt, hogy mennyire ura volt a seprűnek. Aztán egy óvatlan pillanatban leugrott a seprűről és már fél kézzel kapaszkodott a mahagóni nyélbe. – Meg akarsz halni? Majdnem leestél.

– Rémeket látsz. Nem is voltam veszélyben – közölte a fiú, miután egy ügyes mozdulattal ülő helyzetbe tornázta magát, és zuhanórepülésbe kezdett, majd elegánsan landolt a pálya füvén, Hermione követte a példáját. Noha nem volt olyan elegáns, mint tervezte. – Meg kell szabadulnom ettől a talártól, iszonyatosan viszketek tőle.

– Örülj neki, hogy találtam valamit, ami jó rád. Mellesleg ez a mardekáros mez sem a legjobb.

– Csodálkozol? Legalább kétszer akkora mérete van, mint amekkora neked kell. Ne vett sértésnek, de kviddicsezni soha nem szoktak nádszálvékony lányok.

– Ezt vehetem bóknak is?

– Talán.

Miután már mindketten újra a földön voltak, élénk beszélgetésbe kezdtek egymással, és visszaindultak a kastélyba. Nem is gondolták, hogy egy öreg varázsló mosolyogva figyeli őket a dolgozószobájának ablakából. A két fiatal a kastélyba érve a holnapi Mardekár & Griffendél találkozóról kezdett elmélkedésbe.

– Mit gondolsz, ki nyeri a holnapi meccset? – kérdezte a lány érdeklődve és tényleg érdekelte vajon Draco mit gondol erről.

– Mi fogunk nyerni! – mondta magabiztosan a varázsló, mintha csak valami egyetemes, állandó dologról beszélne.

– Miért vagy ebben olyan biztos?

– Mert tudom, szinte érzem a zsigereimben. – Hermione csak mosolygott a tudományos válaszon.

– Aha, már értem – közölte a lány gúnyosan. Sosem hitt az ilyen megérzésen alapuló következtetésekben, ő inkább a tényadatoknak hitt.

– Nem hiszel nekem, ugye? – kérdezte Draco. – Pedig biztosan igazam lesz.

– Hát…

– Fogadjunk!

– Jó, és miben?

– Ha vesztesz… akkor…

– Akkor mi lesz? – türelmetlenkedett a boszorkány. – Repesve várom, hogy a nagy Draco Malfoy megmondja nekem, hogy pontosan mennyire keserülöm meg, ha elvesztem a fogadást.

– Akkor… Mondd előbb te mire gondoltál!

– Jó, ha te vesztesz, akkor te írod meg a bájitaltan házi dolgozatomat. – Hermione nevetett, mivel semmi szüksége nem volt erre. – Kíváncsi vagyok, hogy Piton akkor is kiválót ad-e rá.

– Oh, minő borzalmas büntetés – vigyorodott el Draco. – Bár az, ha szépen kell írnom.

– És te nagyokos, mit találtál ki nekem?

– Ha én nyerek, akkor egy csókot kérek. – Úgy mondta ki, mintha valóban erre vágyna. Őrültségnek tűnt, mégis repesett az örömtől.

– Meg vagy húzatva? – kérdezte a Granger lány halkan felnevetve.

– Ez amolyan hatalmi kérdésként kezelendő megállapodás lenne.

Hermione felkapta a fejét, és belenézett a fiú huncut szemeibe. Összehúzta a szemöldökét és próbált rájönni, vajon ugyanaz a Draco Malfoy áll előtte, aki az év elején megátkozta. Miért kérhet tőle, Hermionétól ilyesmit? Meg kéne néznie, hogy nem szenved-e a fiú tűzhangya lázban.

Ettől független nem aggódott, végül is a Griffendél mindig megverte a Mardekárt, ezek szerint nincs mitől félnie. Nyugodt szívvel vállalhatja a kockázatot, úgy is ő fog nyerni, már ha az események az előző évekhez hasonlóan történnek.

– Rendben – mondta és kezet nyújtott a fiúnak, bízva Griffendéles csapat minden tagjában. – Áll az alku.

– Veszíteni fogsz.

– Az nem olyan biztos – mondta a lány. – Az előző meccsek alkalmával derekasan küzdött a csapat.

– Mégis csak figyeled az eseményeket, holott nem érdekel a kviddics? – Hermione csak mosolygott.

– Szeretek mindenről tudni és ez megnyugtat, így legalább Ron nem zaklat örökké a meccselemzéssel. – Nem volt nehéz őszintének lenni Malfoy-jal, sőt egészen könnyen ment.

– Ne legyél túlságosan nyugodt – tanácsolta Draco.

– Miért?

– Mert holnap pályára lépek és akkor nem hagyok esélyt Potternek a győzelemre.

– Mitől lettél ennyire magabiztos? – Hermione figyelte a különös csillogást a fiatal varázsló tekintetében.

– Mert minden esélyem megvan rá, hogy nyerjek. – Azzal áltatta magát, hogy a csók nem motiválja, de valójában égett a vágytól, hogy megtapasztalhassa újra. Magának is bizonyítani akarta, hogy Granger csókja csak egy buta semmit mondó csók volt és nem érintette meg egy cseppet sem és így ki tudja verni a fejéből. A szíve azonban egészen mást remélt.

***

Gyönyörű reggelre ébredt Roxfort diákserege. Az idő egyszerűen fantasztikus volt, épp egy barátságosnak ígérkező kviddicsmecsre való. A levegő éles volt és tiszta, amolyan szokványos őszi idő. Nap ugyan erőtlenül sütött, de mégis elűzte a komor esőfelhőket. Az ég gyönyörű, vakító türkizkék színben pompázott, és egyetlen kósza felhőcske sem lábatlankodott rajta. Hermione és Draco izgatottam mentek le a Nagyterembe, ahol már javában készülődött a rajongótábor és a csapattagok. Draco a többi játékossal ellentétben nyugodtan evett, néha rásandítva a mellette ülő lányra, aki próbálta ezt nem észrevenni, és inkább a reggelijére koncentrált. Majd miután végeztek, Hermione sok szerencsét kívánt a fiúnak, aki mindezt egy kaján mosollyal fogadta.

– Úgyis én fogok nyerni. – Vigyorgott, azzal fogta seprűjét, és elindult kifelé. Magabiztos volt, ahogy végigment a padsorok között a mahagóni nyelű seprűjével. Hermione sokáig figyelte a szőke üstököt egészen addig, amíg ki nem ért a Nagyteremből. Az őket összekötő köteléket megszakadt…


A lány sietve távozott, mert a legjobb helyről szerette volna figyelemmel kísérni a meccset. A lelátókon rengeteg diák gyűlt össze, Hermione egy ötödikes griffendéles lány mellet foglalt helyet. Pályára léptek a játékosok, elfoglalták pozíciójukat és megkezdődött a meccs. A boszorkány hevesen dobogó szívvel nézte a suhanó, villámgyors alakokat, és reménykedett. Mégis miben? Nem vallotta be magának az igazságot.


A küzdelem egyre szorosabbnak bizonyult, nem lehetett megjósolni az eredményt. A két csapat fej-fej mellett haladt, ami elég ritka egy kviddicsmeccsen. Hirtelen a feltűnt a cikesz a pálya közepén, amit a két fogó észre is vett. Veszett tempót diktálva, vették üldözőbe a piciny labdácskát. Draco és Harry szorosan egymás mellett repültek ide-oda lökdösve egymást, mintha az életük múlt volna a győzelmen. A helyzet pattanásig feszült lett, a két elszánt varázslót már csak méterek választották el a dicsőségtől. Durvák voltak egymással, hiszen tétje volt a versenynek. Kinek mi.


Draco ekkor hirtelen megelőzte Harryt, és kinyújtott a kezét. Már markában érezte a szárnyas labdácskát, de olyan dolog történt ekkor, amire sem ő, sem a közönség nem számított. A cikesz eltűnt. De hová? – tehetnénk fel joggal a kérdést. Hát nem máshova, mint egy arra járó, helyesebben repülő pelikán csőrébe. A madár ránézett a meghökkent fogóra, fogta magát, és egy pukkanás kíséretében eltűnt a színről.


A pályán síri csend honolt, senki nem tudta nevessen-e vagy sírjon. Biztosra veszem, ha lettek volna tücskök november közepén, azoknak is hallhattuk volna a ciripelését. Mintha kiürült volna a stadion, senki nem mozdult, csak figyelmesen várták a következményeket. Draco feje egyre vörösebb lett. A társaság lélegzet visszatartva figyelte, hirtelen senki sem tudta, hogy a méregtől vagy az elfojtott nevetéstől következett be rajta ez a változás – aztán rázkódni kezdett, és kitört belőle a nevetés.


A többi szurkoló, de még a játékosok is követték a példáját. Hamarosan már egész hangorkán söpört végig a pályán. Kivételek, mint mindig most is akadnak, ez esetben ki is lehetett ez a személy. Ki más, mint Piton professzor – a Mardekár ház feje – aki azt hangoztatta, hogy ez csalás a Mardekár ellen és újra kell játszani a mecset, de nem hallgatott rá senki. A meccsnek volt eredménye: döntetlen, ami ellen egyik csapat sem tiltakozott, sőt nem is akarták újra játszani a mérkőzést.


Draco még életében nem nevetett még ennyit és ennyire felszabadultan. Szinte görcsöt kapva szállt le a földre. Ilyen még nem volt, hogy egy madár kapja el a cikeszt, néhányan azt is rebesgették, hogy ez az eset nyílván még Roxfort történetébe is bekerül. Persze ordított a helyzetről a csalás, de most nem törődtek vele.


Hermione mosolyogva nézte a nevető diáksereget, és elindult a hömpölygő tömeggel vissza a kastélyba. Tudta, hogy hamarosan újra életbe lép a bűbáj és Malfoynak is hamarosan meg kell jelennie. Aztán hirtelen valaki, befogta a száját, és berángatta egy sötét zugba.

– Ne sikíts! Én vagyok – mondta Draco búgó hangon.

– Tudom, hogy te vagy – szólt a lány mire sikerült leszednie a fiú kezét a szájáról. – Más épelméjű embernek eszébe sem jutna ilyesmi.

– Na, mi legyen?

– Mi legyen? – kérdezett vissza dobogó szívvel Hermione.

– Mit tegyünk?

– Miért mit tegyünk?

– Hermione, ne húzd az agyamat! – tört ki Dracóból a türelmetlenebbik énje.

– Mióta hívsz a keresztnevemen?

– Nem tudom, mondjuk mostantól. – Kisimított egy kósza tincset a lány arcából. – Elegem van a vezetékneved folyamatos emlegetéséből.

– Jó. – Egyszerűen nem tudott semmi értelmeset sem kinyögni, mivel még mindig a torkában dobogott a szíve. Folyton az járt a fejében, hogy mire nem szabadna gondolnia.

– Akkor mi legyen a fogadással? – Draco meg akarta tenni, amit győztesként megengedtek volna neki. A szétnyíló, kívánatos cseresznyepiros ajkak érzéki csábítással hívogatták.

– Nem nyert egyikőnk sem. – A lány igyekezett tárgyilagosan fogalmazni. Bármennyire is érdekelte milyen lehet tilosban járni, mégsem engedhette, hogy csupán egy unatkozó mardekáros játékszere legyen.

– De valamit…

– Semmit.

– Van egy ötletem.

– Mi? – kérdezte a lány érdeklődve. Draco huncut mosollyal közeledett felé. Hermione viszont gyorsabb volt elfordult tőle, és mit sem törődve vele elindult visszafelé a kastélyba. Ám a köztük lévő kötelék újra aktivizálódott. A következmény pedig az lett, hogy a mérgesen az egyik oszlopnak támaszkodó fiú elesett.

– Ne haragudj! – szólt hátra a lány nevetve. Már ment volna tovább, amikor ő is földön landolt, szintén McGalagony ügyes bűbájának köszönhetően.

– Már nem haragszom – vigyorgott a földön fekvő Draco gúnyosan.

A boszorkány nem szólt vissza semmit, csak feküdt tovább a füvön. Kezét kitárva figyelte az égen úszó fellegeket. Nem messze tőle Draco éppen feltápászkodni készült a fűről. Kinyújtózott, aminek következményeképp háta megroppant. A fiú körzött egyet a fejével, majd talpra ugrott. Zöld kviddicstalár volt rajta, haja pedig össze–visszameredt mindenfelé, és némi fű is tarkította a tejfölszőke tincseket. Felállt felborzolta a haját, és elindult Hermione felé.

– Meg fogsz fázni, ha sokáig itt fekszel! – kérdezte a fiú.

– Nem hiszem. Itt akarok maradni örökre és számolgatni a csillagokat a fejem felett.

– Csillagokat nappal? Megint valami történt veled? De azért csak kelj fel! – Draco kinyújtotta a kezét, majd felhúzta a lányt.

Ám ebben a mozdulatban nagy volt a lendület. Hermione vészes közelségbe került Dracóhoz, és a fiú ki akarta ezt használni.

– Meg ne próbáld! – figyelmeztette Hermione. – Iszonyatosan nagyot tudok harapni, szóval ne nagyon kísérts.

– Na, csak egy picit – alkudozott Draco, bár ezt inkább évődésnek szánta.

– Nem. Összezavarsz a viselkedéseddel. Mit tettél azzal a görénnyel, aki mindig piszkált engem?

– Nem lehetne, hogy…

– Nem lehetne – rázta meg a fejét határozottan Hermione. Draco durcás képet vágott és elindult a kastély felé. Hermione kuncogva lépkedett mögötte, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, közelebb merészkedett a duzzogó Sárkányhoz, és adott neki egy puszit. Szerencsére senki sem látta, mert elsüllyedt volna szégyenében, így is dübörgött a szíve a mellkasában.

– És a csók hol marad? – kérdezte Draco. – Úgy gondolom, hogy ennyi igazán jár nekem.

– Telhetetlen mardekáros! – tette csípőre a kezét Hermione. – Egyébként fogalmam sincs, mire akarod ezt ellenem felhasználni.

– Áh dehogy vagyok telhetetlen, csak azt szeretném megkapni, ami nekem jár. Fogd fel ezt egy kísérletnek, amúgy sem lesz semmi bajod tőle. Meg akarok tudni valamit.

– Csak szeretnéd. Különben is nem jár neked tőlem vagy belőlem semmi sem.

– Ha kell valami, azt elveszem.

– Mi vagy te? Robin Hood? Bár ha jobban meggondolom, nem osztanál szét semmit a szegények között – morfondírozott Hermione.

– Hát, ami most kéne, azt nem osztanám szét.

– Még szép, hiszen nem kapod meg.

– Azt soha nem tudhatod. Mondtam, hogy megszerzem, amit akarok és mindent megkapok, amit akarok.

– Ébredj fel kicsit aranyvérű és essen ki végre az ezüstkanál a szádból! Nem fogom azt tenni, mit te akarsz – jelentette ki fölényesen a boszorkány. – Én nem hagyom magam.

– Hagyni fogod.

– Miből gondolod?

– Abból, hogy az erdőben is hagytad magad.

– Az más volt, és megkértelek, hogy ne emlékeztess! Az őrültség volt és most teljesen tiszta a tudatom. Neked meg biztos elvette az eszedet a magaslati levegő.

– Akkor is jutalmat érdemlek. Derekasan küzdöttem.

– Megnyered a versenyt? Nem. Ez esetben nem jár neked semmi. Méltósággal kell viselni, hogy nem nyertél.

Draco gondolkodó képet vágott. Valamit ki akart találni, hogy ő jöjjön ki a dologból győztesen. Eszébe jutott valami. Ravasz mosoly jelent meg az arcán. Hermione szemei tágra nyíltak, és ösztönösen hátrált néhány lépést.

– Mire készülsz?

– Majd meglátod! – búgta sejtelmes hangon és egyre közelebb ment a lányhoz.

– Ne gyere közelebb! – Rázta meg a fejét a lány, és kezével megállította a fiút.
Hirtelen nem tudta mit csináljon. Tenyere alatt érezte Draco szívverését. Testét bizsergető érzés járta át. A következő pillanatban pedig már futott.

– Állj meg, Granger!

– Azt csak szeretnéd.

– Össze vagyunk kötve.

– Akkor jobb, ha te is nekiállsz futni!

– Elkaplak!

– Azt nem hiszem. – Nevetve futkostak a kastély parkjában. A közelben éppen McGalagony és Piton professzor járőrözött, amikor a két imposztor a látótávolságukba ért.

– Az ott nem…

– De igen, Minerva – mondta Piton nemtörődömséggel a hangjában. – Modortalan, eszetlen gyerekek, nem igazán volt értelme őket egymáshoz láncolni. Nézd, meg mit csinálnak! Mint két megkergült mugli.

– Csak várd ki a végét, Perselus! Hiszen annyira megváltoztak.

– Soha nem fognak megkomolyodni – csóválta meg a fejét Piton lemondóan. – Még egy galleont felteszek arra, hogy az év végégig biztosan meg fogja fojtani Grangert.

– Még messze az év vége, Perselus. Malfoy! – emelte fel a hangját McGalagony. – Hagyja már békén azt a lányt, még megfojtja!

– De tanárnő, én hozzá sem nyúltam!

– Ezt el is hinném, ha a keze nem Miss Granger nyakán lenne. Szeretném Grangert életben látni. – Persze nemcsak az ötven galleon miatt, tette hozzá magában.

– Nem is nyakán van a kezem, hanem a vállán. – Dracónak természetesen nem volt semmilyen fojtogatási szándéka, bár tény az, hogy megfordult a fejében. Azonnal levette a kezét a lányról. Mindketten egymásmellé állva lehajtott fejjel próbálták leplezni a kitörni készülő nevesüket.

– Elég volt a rendbontásból. Menjenek vissza a lakosztályukba! – szólalt meg Piton. – Tíz pont mindegyikük házától a modortalan viselkedésükért. Most pedig, tünés!

Draco és Hermione miután hallótávolságon kívül voltak, elnevették magukat.
– Mit mondtál volna, ha megkérdezi, hogy miért van a kezed a vállamon?

– Nem is tudom – vonta meg a vállát a szőke. – Talán azt, hogy meg akartalak masszírozni. – Azzal a lány fenekére csúsztatta a kezét. – Ezt még is nehezebb lett volna megmagyarázni.

– Szerintem nem – mondta Hermione, majd rácsapott a fiú kezére. – Mindenki tudja, hogy imádsz a lányok után koslatni.

– Aú…

– A fojtogatást egyébként jobban elhitték volna.

– Na, mi lesz ezzel a fogadással?

– Semmi, elnapoljuk. Jó?

– Jó – tette zsebre a kezét Draco, majd tovább indultak a folyosón.

– Mondd csak, Hermione, nem akarsz fogadni? – Hatalmas sóhaj hallatszott, majd mindketten elnevették magukat.

– Menj a francba, Draco! Tudtam, hogy csak a bolondját járattad velem.

Count of comments: 0