9. fejezet
Séta a hóesésben


Vastag hótakaró fedte be Roxfortot, s az ezertornyú kastély úgy nézett ki, mint valami tündérmesében a cukormázas palota. A hidegnek köszönhetően a tó befagyott, kiváló korcsolyázási lehetőségeket kínálva a diákoknak. Sokan éltek is ezzel, amíg McGalagony büntetést nem szabott ki a vakmerő idiótákra, akik itt-ott felmelegítették jeget és néhány diák jég alá nem került. Különösen hűvös december azonban még zordabb széllel örvendeztette meg a környéket. A fagyos időjárás miatt, a kinti órák elmaradtak sokak örömére. Az ablakokon jégvirágok nyíltak, megszaporodtak a megfázások és a kandallókat még sűrűbben kellett fűteni. A diákok egyébként sem szívesen hagyták el a biztonságos meleget nyújtó falakat.


A hópihék lassan szállingózott, beterítve az egész környéket. Az idén sokkal korábban és a várnál több hó esett, így sokfelé komoly fennakadásokra lehetett számítani. Hetek óta ment a vita, hogy a téli szünetre elinduljon-e a Roxfrot Expressz Londonba. A karácsony megállíthatatlanul közeledett. A kandalló tűzénél Draco a kinti hóesést nézte, és közben egy levelet próbált írni édesanyjának. Már napok óta vergődött, halogatta, összetépte, aztán újra írta, ám sehogy sem jutott dűlőre vele. A körülötte szerteszét heverő összegyűrt pergamenlapok tanúskodtak tanácstalanságáról.


Nehéz szívvel hozta meg ezt a döntést. Idén nem akart hazamenni karácsonykor, nem akart apja szemébe nézni, aki megdicsérte Hermionén alkalmazott átkát, viszolygott a gondolattól, hogy a halálfaló vendégek előtt piedesztálra állítja és követendő cselekedetként álltja be szörnyű tettét. Már előre felfordult a gyomra a gondolattól. A jövőjét nem halálfalóként sokkal tisztábban és élesebben látta, még akkor is, ha kockázatos tettre készült. Egyedül édesanyja miatt volt nehéz pergamenre vetni ezt a néhány sort. Tudta ezzel mélységes fájdalmat okoz neki. McGalagony pár napja világossá tette a büntetés nem szól az ünnepek idejére, sőt megdicsérte viselkedését, és kiváló tanulmányi eredményeit. Mégis Draco a kastélyban akart maradni.


Narcissa tudta, Draco ki nem állhatja, hogy karácsonykor óriási, fényűző bált szoktak rendezni, amire az összes halálfaló hivatalos volt, természetesen családjukkal együtt. Tánc, színes forgatag és mérhetetlen fényűzés, nem beszélve az arisztokrácia elviselhetetlen egyedeiről, akik ujjal mutogatnak majd rá nyílt titokká vált a tette miatt. Zabini is emlékeztette, hogy mennyire fontos ezen a rendezvényen részt vennie és erőteljesen utalt Pansyvel hamarosan bekövetkező esküvőjükre is. Valamint a kötelezettségeire is. Mégis miféle kötelezettségek? – horkant fel Draco. Ő nem ígért senkinek sem semmit. Nem egy kamaszkori lázadásnak szánta döntését, hanem egy valódi, felelősségteljes döntésnek. Ezt persze senki sem fogja megérteni. Egyre gyakrabban álmodott a társairól, akikkel együtt valami másra lettek hivatottak. Zsigereiben érezte, hogy ez valami igazán tiszta és jó célt szolgáló feladat lesz. Bár tudta volna merre kell mennie… De először is meg kellett írnia a levelet.


Anyját megbántani volt talán a legnehezebb. A hűvös tartása ellenére, mindig loptak egymás életében egy-egy apró örömöt. Bár a karácsonyi bál nem tartozott ide. Narcissa azonban imádta a bálszervezést, annak ellenére is, hogy ilyenkor tele volt a ház halálfalókkal. Csodálatos mesevilággá varázsolta a kúriát és remek hangulatot teremtett. Hiába szólt minden csak a külsőségekről, minden vendég egytől-egyig fent hordta az orrát és eszeveszetten unalmas társaságot jelentettek Draco számára. Most először nem csak érezte, hanem úgy is gondolta, hogy nem tartozik ebbe a társaságba. Letette a pennát és átolvasta a levelet, ami reményei szerint hamarosan úton lesz a Malfoy kúria felé. Aggódott a hamarosan lezúduló hóvihartól, de mégis útnak kellett indítani baglyát.

Drága Anya!

Nagyon sajnálom, hogy nem lehetek veled karácsonykor. Tudod, szeretted volna, ha együtt töltünk egy kis idő, de itt kell maradnom Roxfortban. A másik okomat, pedig nagyon is jól ismered és készülnöm kell a RAVASZ vizsgákra. Szeretnék kiválót szerezni és ehhez még sokat kell tanulnom. Ha tisztességes állást szeretnék, amire te is büszke leszel, akkor meg kell tennem mindent.

Úgy döntöttem, hogy a szünetet is tanulással fogom tölteni.
Kérlek, ne haragudj rám!

Ölel:
Draco


Draco sóhajtva hajtotta össze a kínkeservesen megírt levelet. Oltári nagy hazugság miszerint tanulnia kell, egyáltalán nem volt igaz, a RAVASZ pedig egyáltalán nem érdekelte. Sosem volt erőssége a levélírás, pedig egyik nyáron még leckéket is kellett vennie emiatt. Inkább személyesen szerette elintézni a dolgait, de most nem hagyhatta el az iskolát. Az ablakhoz ment, kinyitotta és füttyentett egyet. Kicsit később egy hamuszürke bagoly repült be szobában, barátságosan huhogott egyet, majd felborzolta a tollait. A fiú vállára telepedett és kíváncsian várta gazdája utasítását. Draco szórakozottan végigsimította a madár tollazatát.

– Vidd el ezt a levelet a Malfoy kúriába, de csak anyámnak adhatod oda. Megértetted? – A madár huhogott egyet, megrázta magát. Finoman megcsipkedte Draco kezét. – Köszönöm és vigyázz nehogy megátkozzanak, ha elkezdődik a vihar várd meg míg elmegy! Nem fontos, ne kockáztasd az életedet.

Kiröppent az ablakon, a vasszürke égen még sokáig látni lehetett a bagoly alakját. Végül lassacskán eltűnt a fiú szeme elől, aki végül becsukta az ablakot. Fáradtan huppant le a klubhelyiségben lévő széles díványra, majd a sok gyötrődés után, mély álomba merült.
Megváltást jelentett neki az alvás, így legalább nem gondolt arra, mekkora patáliát rendez apja, ha megtudja, hogy nem megy haza karácsonyra. Elmosolyodott, amikor ez eszébe jutott, de akkor sem tud mit tenni ellene, ő már itt tölti az ünnepeket és kész. Semmi kedve nem volt esetlegesen egy Sötét Jeggyel a karján visszajönni, mintha csak egy szimpla karácsonyi ajándék volna.

***

Hermione fáradtan vánszorgott ki a szobájából. A látástól vakulásig tartó tanulás fogalmát sikerült kimerítenie mára. Mint mindig, most is rengeteget olvasott és a beadandó dolgozatokat sem csapta össze, a szokásosnál is több időt szánt tanulmányaira, ám az agya végül megálljt parancsolt neki. Úgy döntött ma már nem néz könyvre többet, hanem pihen egy kicsit a kandalló meleget adó tüzénél. Már éppen leült volna a díványra, amikor észrevette, hogy azt már elfoglalta valaki. Ki is lehetett volna más? Hiszen senki nem jár ide csak a szobatársa.


A lány önkénytelenül is elmosolyodott az alvó Draco láttán, akinek ellágyult arckifejezése és álomittas mosolyára valahogy teljesen megváltoztatta máskor gúnyos, rátarti kinézetét. Hermione már egy ideje nem látta benne azt a rosszat, mit Draco álarcként használt. Gúnyolódtak, szurkálták egymást, de ez már cseppet sem volt olyan komoly. A vállára tette a kezét, ahol még mindig érezte az átok heget. Már nem tudott haragudni rá. Felrémlett benne Draco sápadt arca és a rémült tekintete. Akkor fogta fel, hogy mit is tett és azóta teljesen másképp viselkedett vele. Úgy gondolta kezdte megismerni a fiú jobbik énjét, már ha ilyesmivel egyáltalán rendelkezik. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben sok-sok kompromisszum árán sikeresen életben maradtak egymás mellett. Semmi értelme nem lett volna a folyamatos csatározásoknak, inkább néma egyességet kötve udvariasak voltak egymáshoz. És most, hogy Draco itt ilyen édesen alszik, nem gondolná egy lélek sem, hogy veszedelmes átkok szórására is képes.


Halkan az ablakhoz osont, és kinézett rajta. Csodálatos látvány tárult a szeme elé, a hó hatalmas pelyhekben hullott, befedve a park füvét és a Tiltott Rengeteg fáit. Észre sem vette, hogy hangtalanul, lágyan birtokba vette a tájat, s mesebeli tündérországgá változtatta a kint világot. Minden utánozhatatlanul széppé vált a fehér hótömegnek köszönhetően. Ki akart menni a szabadba, hogy részese legyen ennek a hétköznapi, mégis csodálatos eseménynek. De ehhez kellett egy társ is, aki segít neki lejutni. Ezért, vállalva a járulékos kockázatokat, megcsiklandozott egy alvó sárkányt.

– Mi az? – kérdezte Draco résnyire nyitott szemekkel, és rettentően álmos hangon. – Ég valami?

– Esik a hó. – Hermione izgatott hangja cseppet sem hatotta meg a fiút, inkább nyögött egyet, majd visszacsukta a szemeit.

– Tél van – motyogta álomittas hangon. – Mire számítottál mégis? Talán doxy esőre vagy esetleg futóférgekre? Mindkettő csoda lenne, de rettentően undorító.

– Gyere, menjünk ki! Olyan szép ilyenkor a park és a Tiltott Rengeteg.

– Felőlem akár ronda is lehet a táj. Álmos vagyok, és most vissza fogok aludni – adott tájékoztatást állapotáról a fiú és még jobban bevackolta magát a kellemes meleg kanapéba.

– Nincs kint senki, így nem ártunk a hírnevednek sem. Gyere már, ne kéresd magad, aztán ígérem, békén hagylak! – ígérte Hermione, miközben jól megrázta a mardekárost.

– Legyen – egyezett bele mérgesen, feltápászkodott és ásított egy hatalmasat. – Hogy ezt én mennyire meg fogom bánni…

– Hidd el nekem, nem fogod! – mosolygott a lány, karon ragadta a fiút és kivonszolta a klubhelyiségből.

– Miért? Talán vetkőzni is fogsz a hóesésben táncolva?

– Ébredj fel, Malfoy! – javasolta Hermione kimérten. – Ejnye, megint ébren álmodsz.

Dracónak még feleszmélni sem volt ideje, már kint is voltak nagykabátban, és az egyik kapualjból nézték a hóesést. Csodálatos volt ez az este, a hangtalan némasága burkolózó táj megnyugtatóan üdítően hatott Dracóra, szeméből kiröppent az álom, majd életében talán először nézett másképpen a hóesésre. A mélyre hatoló csend, a pelyhek szállingózása meghitté és varázslatossá tette a környéket. Szikrázott a hó, s Hermione átszellemülten indult meg, hogy neki is része legyen a hóesésben, ne csak a parkot szegélyező fáknak.


Nevetve forgott körbe, és egy szám „Spin Around”* című mugli dal dallamát dúdolta, mintha teljesen megfeledkezett volna önmagáról vagy talán most volt igazán önmaga. Nem érdekelte, ha vizes lesz, belegázolt a por hóba. Kitárt karjaira lágyan hullott a hó, s haján megcsillantak az apró kristályok a kastély parkját kivilágító kandeláberek narancssárga fényében.

Draco zsebre tett kézzel, mosolyogva figyelte a jelenetet. Olyan más volt így látni a Hermionét, mintha egy teljesen idegen lányt látott volna, végre levetkőzte magáról a karót nyelt viselkedési szabályait. Valami újat fedezett fel benne, ami lelke legmélyébe vésődött. Boldog volt, hogy részese lehet ennek a pillanatnak. Végül úgy döntött ő is kimerészkedik a szabadba.

– Szeretem a hóesést – mondta a lány és ragyogott az arca. – Nem tudom, hogy miért.

– Gyönyörű – szólt a fiú, de nem a havat nézte, hanem Hermionét és a megjegyzést sem a hónak szánta.

– Régebben mindig kiszöktem, ilyenkor sétálni. Olyan varázslatos tud lenni, mintha csak te léteznél, és az a csend, egyszerűen nem tudom szavakba önteni, amit érzek akkor. Meghitt és boldog, mintha minden rendben lenne és tökéletes az egyensúly. Ha most is megállsz egy pillanatra, és nem mozdulsz hallani fogod. Tompa, puha csend és csak a földre hulló hópelyhek hangját hallod.

– Én is szeretem a hóesést. A kedvenc évszakom mindig is a tél volt, még a hideg ellenére is. Emlékszem, amikor kicsi voltam, ilyenkor apával, mindig kimentünk hógolyózni, és hóembert építeni. Akkor rengeteget nevettünk. – Draco révetegen nézett a távolba, és szomorúan lehajtotta a fejét. – Most meg…

– Furcsa ilyeneket hallani Lucius Malfoyról. Persze nem meglepő, végül is az emberek nem sokban különböznek egymástól az elveik ellenére.

– Te csak a kegyetlen arcát ismered, de én ismerem a jót is és a szerető apát is. Csak már nekem sem mutatja meg, nem hogy másoknak…

– Milyen veled? – kérdezte érdeklődve a lány. – Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell. Nem akartam tolakodó lenni.

– Lássuk csak, szigorú és távolságtartó. Nem is beszélve arról, hogy nem mindig értünk egyet… Semmiben nem értünk egyet az utóbbi időben. Neki és van egy elképzelése a jövőmről és nekem is van egy, de a két terv különbözik egymástól.

– És te mit szeretnél? – Hermione nem akarta vallatni őt, de kíváncsi volt, rettentően érdekelték Draco tervei.

– Oh, apámat az teljesen hidegen hagyja, hogy én mit akarok. Szeretnék a magam ura lenni, és különben sem állok olyan oldalra, ami korlátoz – mondta Draco határozottan ezeket a szavakat. Hermione megállt előtte és komoly arccal a szemébe nézett. – Nem akarok halálfaló lenni.

– Azt hiszem, nem is ismerlek igazán. De azt hiszem, hogy jól döntöttél.

– Lehet – vonta meg a vállát Draco és sóhajtott egy hatalmasat. – El sem hiszem, hogy ezt kimondtam. Ezért már régen kinyírtak volna, de ez a veszély még nem múlt el.

– Mindig is azt hittem rólad, hogy…

– Hogy szörnyeteg vagyok? Ugyan, ha addig nekem is kétségeim voltak efelől, hát, amikor majdnem megöltelek, akkor már minden világos lett. Merlinre, soha nem éreztem olyan nyomorultul magam, mint akkor. Akkor jöttem rá, hogy mekkora egy pondró vagyok. Mi lehet magasztos egy ember kínzásában? Apám pedig megdicsért érte… Én gyűlölöm magam azért, amit tettem veled. – Közelebb lépett a boszorkához és kisimított egy tincset az arcából. – Soha nem akartalak bántani. Még a legvadabb pillanataimban sem gondoltam gyilkolásra.

– Nem kellene ennyire ostoroznod magad. Nem hiszem, hogy egy pillanatig is komolyan gondoltad volna azt az átkot.

– Miért akarsz nekem mentségeket keresni? Mert elmondtam, hogy nem akarok halálfaló lenni?

– Úgy gondolom, jogod van a választáshoz – kezdte Hermione dobogó szívvel. – Nem vagy annyira gonosz, mint ahogy ezt el akarod hitetni másokkal.

– Oh, egyre jobban megismersz és kezdek lelepleződni. Lassan kellene valamit csinálom, mert nem lesz ez így jó – vigyorogott Draco, majd megcsóválta a fejét. – Bocsáss meg… Soha senkivel nem voltam még ennyire őszinte. Tudod, tényleg sajnálom azt, amit tettem.

– Már régen megbocsátottam.

– Ez tényleg így van? – kérdezte hevesen dobogó szívvel. Még ennyire nem várt egy választ sem.

– Igen – mondta ki végül a boszorkány. – Mindketten hibáztunk akkor. Engedtünk a haragnak és elvesztettük a fejünket. Én is sajnálom, hogy eltörtem az orrodat.

– Abba én nem haltam volna bele. Hermione, a két tett nem egyenlő egymással. Merlin szentjeire, hiszen meg is ölhettelek volna.

– Nem kell játszanod a mártírt tovább. Feloldozlak a bűneid alól és remélem, hogy ezzel örökre letértél arról a bizonyos útról. Hidd el elégtétel nekem, ha nem csatlakozol az ellenséghez. Sőt örülök neki. Mindig jó, ha egy barát harcol az oldaladon.

– Köszönöm. Nagylelkű vagy.

– Mit szólnál egy kicsit komolyabb kérdéshez? – puhatolózott tovább Hermione.

– Csak tessék, ha már egyszer rám jött a lelkizési roham – sóhajtott egyet Draco, majd feszülten várta a lány következő kérdését.

– Hogyhogy régebben olyan bunkó voltál velem? Mert ne akard nekem bemesélni, hogy ennyire zavart a vérem.

– Valamit ki kellett találnom – vonta meg a vállát. – Az akkori önmagam valahogy sokkal jobban elhitte, amit akkor próbáltak belém verni, mint most. Olyan gyerekesnek tűnt az egész. Nem igazán tudtam mit is beszélek, csak meg akartam sérteni valakit és te ott voltál… Most már nem tenném.

– Értem, és most mit gondolsz rólam? – Hermione ezzel a kérdéssel meglepte Dracót, aki ekkor megtorpant.

– Fontos ez? – nézett Hermione szemébe Draco. – Lényeg, hogy most másképpen gondolkozom rólad. Bízom benned és tudom, nem foglak még egyszer megátkozni.

– Nekem igen, fontos. Nem tudom miért, de pontosan tudnom kell, hogy mit gondolsz rólam.

– Azt hittem, nem érdekel a véleményem.

– De most igen is érdekel. – Egy lépéssel közelebb merészkedett hozzá. Mindkettőjük szívverése egyre szaporább lett és jóleső bizsergést éreztek.

– Miért lett ilyen fontos egyszeriben a véleményem? Te sem kedveltél engem jobban, mint én téged.

– Majd elmondom, ha előbb válaszolsz a kérdésemre – mondta a lány tántoríthatatlanul.

– Most milyennek látlak? Őszinte leszek, nem olyan vagy amilyennek gondoltalak. De nem foglak az egekig dicsérni, mert még félreérted. Most te jössz!

– Azért érdekel a véleményed, mert nem vagyunk már ellenségek.

– Szóval pontosan olyan semmitmondó választ adsz, mint amilyet én adtam. Akkor mik vagyunk? Talán barátok?

– Nem tudom – mondta a lány és elgondolkodott, majd eszébe jutott valami. – Mit gondoltál rólam?

– Biztos, hogy tudni akarod?

– Ha nem akarnám, nem kérdezném.

– Na, jó. Mindig is egy okoskodó, hülye libának tartottalak, aki nem ismeri a fésűt és a tetejében még rosszul is csókol. De rájöttem, hogy ez nem igaz, főleg az utóbbi nem. Szóval ebből az következik, én is félreismertelek téged.

Hermione elfintorodott, majd enyhén elpirult. Megbökte Draco oldalát és enyhén mérgesen nézett rá, valahogy nem akarta ezt a témát tovább feszegetni és ennek hangot is adott.

– Muszáj, már megint emlékeztetned a baklövésemre? Zavarba hozol vele.

– Miért? Hát emlékszel rá? – kérdezte a fiú tettetett meglepődöttséggel, nagyon jól szórakozott a lány zavarán.

– Sajnos, emlékszem. Bár visszamehetnék és megváltoztathatnám a történteket.

– Tényleg? – kérdezte Draco, bár nagyon jól tudta a választ. – Ennyire csak nem lehetett rossz.

– De igen, és ne haragudj érte – mondta a lány lehajtott fejjel. – Soha nem szoktam meggondolatlanul cselekedni, egyszerűen ez ellent mond mindennek, amit eddig valaha tettem. Nem szoktam ráerőltetni magam másokra.

– Rá se ránts, legalább tudom, hogy szép szemeim vannak – nevetett kajánul a szőke mardekáros.

– Meddig fogsz még ezen vigyorogni? – kérdezte zavarta.

– Elég sokáig – mosolygott a Szőke vidáman. A lány zavarban volt, és fülig elpirult, de volt már egy terve hogyan is kerekedhet az ifjú varázsló fölé. Fogott egy marék havat és a még mindig hahotázó Draco képébe nyomta. A fiú, miután kiszedte a szájából, orrából és a hajából a hódarabokat, vörös arccal így kiáltott a nevető lány után:

– Ez bosszút követel!

– Gyere csak, nem félek tőled!

– Pedig kéne.

– Ugyan miért?

– Majd meglátod. – Azzal Draco utána szaladt. Ő sokkal gyakorlottabb volt a hóban futásban, mint hősnőnk. Az eredmény tehát az lett, hogy Draco elfogta Hermionét, és a vállára vette.

– Tegyél le! – nevetett a boszorkány felszabadultan.

– Ahogy akarod. – A fiú elengedte a lányt, aki egy hatalmas bucka közepébe pottyant.
Draco annyira nevetett, hogy tiszta vörös lett az arca. Mione feltápászkodott és teljes erőből meglökte a röhögéstől kétrét görnyedt vetélytársát, aki hangos puffanással landolt a legnagyobb hóban, úgy, hogy ki sem látszott alóla.

Hermione már éppen örült volna sikerének, amikor megtántorodott és egyenesen ráesett. Nem volt éppen fájdalommentes a Szőkeség számára, sőt még mélyebbre került.

– Mi az, lesüllyedtél az én szintemre? – Mind a ketten nevetni kezdtek, aztán egyszer csak elhallgattak. Mélyen egymás szemébe néztek. Draco érezte, hogy elönti egy észveszejtően jó érzés, szívverése felgyorsult, és már nem tudta mit tesz. Közelebb hajolt a lányhoz, és lágyan megcsókolta. Nem volt benne semmi különleges, még mélyre törő szenvedélyes lángolást sem indított el, mégis mindkettőjüknek sokat jelentett. Egyetlen egy józan csók, édes, ártatlan, reményeket ígérő és végtelenül gyengéd.

Csak két fiatal voltak ekkor, akik egy pillanatra a felnőtté válás küszöbén egymásra találtak egy röpke pillanatig. Hermionét meglepték az események, de nem tiltakozott, átadta magát a különleges érzésnek. Nem kellett legilimencia, hogy tudja Draco is ugyanezt éli át. Végig futott az egész testén az a kellemes bizsergés, amire mindig vágyott, de eddig ismeretlen volt számára. Hirtelen feleszmélt a kábulatból, eltolta magától a füstszürke szemű varázslót és feltápászkodott a hóból.

– Mi a baj? – kérdezte a fiú és megpróbálta átölelni. Draco még nem készült fel az elutasításra. – Valami rosszat tettem?

– Nem, nem, csak vissza kellene, már mennünk – szólt Hermione halkan, és szégyellősen elhúzódott tőle. Nem volt még erre felkészülve. A hónap óta képtelenségnek tűnő érzései felébredtek és teret követeltek maguknak. Rávették, hogy más szemmel nézzen Malfoyra, s ettől megrémült.

– Ne tereld el a szót! – Draco soha nem volt az a fajta, aki befejezetlenül hagyja a dolgokat. Nem akart a miértekre választ adni. Kellett neki a lány, miatta valami egészen mást tapasztalt meg. Szeretni akart valakit gyengéden és szívből. Miért lehetne rossz egy ilyen tiszta érzés?

– Nincs semmi bajom. Csak ígérj meg valamit!

– Ígérjek? – nevetett fel kurtán. – Mit ígérhetne meg neked egy hazug, ravasz mardekáros?

– Nem viccelek! Nem játszhatunk egymással, főleg most nem.

– Én sem vicceltem.

– Ne csókolj meg többet, kérlek! – figyelmeztette Hermione Dracót, akit szíven ütöttek ezek a szavak. Soha egyetlen nő sem mondott neki nemet. Soha egyetlen egy szemében sem látott könnyeket miatta és fájdalmat, amit vélhetően ő okozott. Ennyire reménytelen lenne ez az egész?

– Miért? – tette fel a jogos kérdést, próbálva maradék büszkeségét menteni. Talán mégis rosszul hallotta.

– Csak, mert nem akarom – mondta némi daccal. A fiú nem értette őt igazán, észre sem vette, hogy mennyire felkavarta Hermionét ez a csók és Draco hirtelen közeledése.

– Miért pontosan? Olyan nagy kérés lenne, hogy egyenesen megindokolj egy kijelentést? – Gúnyossága bántotta Hermionét, de ennek ellenére megpróbált őszintén válaszolni a kérdésre, vagyis inkább követelésre.

– Mert… nem is tudom, talán félek és fogalmam sincs, hogy mi folyik köztünk. Végtére is nem vagyunk sem barátok, sem ellenségek.

– Tőlem félsz? – kérdezte a fiú elképedve. Hermione mélyen a szemébe nézett és őszinte aggódást látott a szürke szemekben. Igaza lett volna, hiszen veszélyes volt, fekete mágiával felvértezett varázsló. De neki nem tudott volna ártani, sőt egyetlen ártatlannak sem.

– Nem. Nem féltem tőled sohasem – suttogta, viszont nem akart belebonyolódni ebbe a helyzetbe.

– Akkor, miért utasítasz el? Mitől félsz igazából?

– Ettől az egésztől, mi nem vagyunk jók együtt. Különbözünk, gyakorlatilag mindenben. Szerintem csak bűntudatod van, és ezért viselkedsz így, ha velem vagy, mert csak meg akarsz kapni, mivel nincs más nőnemű egyed a környéken – szólt zavartan Hermione. – Kérlek, ígérd meg, hogy nem csókolsz meg többet!

– Nem tehetem – közölte Draco és még egyszer megcsókolta a lányt. Hermione erősen tiltakozott először, majd visszacsókolt. A szenvedély most mélyebb volt, vadabb és csábítóbb. Mintha a korábbi csak egy próbálkozás lett volna. A varázsló meg akarta mutatni milyen erők mozgatják most. Beletúrt a selyem simaságával vetekedő hajzuhatagba, gyengéden, birtoklóan simította végig a derekát. Hermione egy pillanatig a csillagok között érezte magát, aztán megint a hatalmába kerítette a furcsa érzés, amitől megijedt. És a csókot egy pofonnal fejezet be.

– Tőled, aztán kérhet akármit az ember! – morogta mérgesen és hátrébb lépett. Még mindig zihált. Kezét a mellkasára tette és különös tekintettel nézett a teljesen elképedt Dracóra. – Nem vagyok erre felkészülve. Ezt akartad hallani?

– Ne haragudj! – szólt a fiú arcát dörzsölgetve. – Ezt megérdemeltem. Fogalmam sincs, hogy mit akartam.

– Menjünk inkább vissza a kastélyba. – Hermione fázósan húzta össze magán a kabátot és a fiúra sem nézve elindult vissza. Draco hátradőlt a hóban, majd felkelt onnan.

Haja tele volt nagy hódarabokkal és úgy nézett ki, mint egy bolond, aztán megrázta a fejét, és elindult a lány után. Egész úton szótlanul baktattak egymás mellett. Valahogy nem tudták, mit kezdjenek a helyzettel. Miután beértek a klubhelységbe, hátat fordítottak egymásnak.

– Még, hogy nem bánom meg… – jegyezte meg Draco.

– Mondtál valamit? – kérdezte a lány, aki természetesen hallotta az előbb elhangzottakat.

– Jó éjszakát!

– Neked is. – Később, mikor már mind a kettőjük a saját szobájában volt, egyiküknek sem jött álom a szemére.

Draco minduntalan azon gondolkozott, hogy mi az ördög búj bele mostanában, és mért csinál mindig marhaságot. Ebben az évben több baromságot művelt, mint eddig valaha is és most mindezt egy boszorkány miatt… Logikus magyarázat nem nagyon, csupán egyetlen egy jutott eszébe. Sóhajtozva nézte a palafont és minduntalan Hermione járt a fejében. Egyáltalán miért viselkedik vele így? Mérgesen fejére tette a párnáját és mormogott valami… Talán a lánynak mégis igaza van; csak a bűntudat az egyetlen magyarázat a tetteire, megspékelve egy leheletnyi vággyal. Hogyan a fenébe látja át ő ennyire tisztán Hermione?


A másik szobában, sem volt éppen érzelemmentes a hangulat. Hermione szintén a plafont bámulta. Szórakozottan végig húzta az ujját az ajkán, ha becsukta a szemét, akkor újra átélte a csókot. Ez így túl gyors volt neki, először ellenség, majd egy tessék-lássék barátságba kerültek, most meg csókolóztak megint. Hogyan történhetett mindez? Mi legyen? Egyáltalán, hogy viselkedjen vele? Valószínűleg Draco pár napon belül kigyógyul a bűntudatból és többet nem fogja zaklatni.

– Miért ilyen bonyolult minden? – kérdezte hangosan, de a szobája csendes maradt, s a kérdése csak lógott a levegőben. A fejére húzta a takarót, az oldalára fordult és aludni próbált. Ám a komisz mardekáros képe itt sem hagyta nyugodni, sőt még az álmaiba is követte őt.


* Josie and the Pussycats : Spin Around

Count of comments: 0