1. fejezet
A robbanás

– Tudod, hogy cukormáz van a szád sarkában, Malfoy?

Draco Malfoy megfontoltan Hermione Grangerre nézett, aki a lift túloldalán állt, és az utolsó, hatalmas falatot is beletömte a szájába az ujjai közé arisztokratikus illendőséggel csippentett csokoládémázas fánkból. Anélkül, hogy levette volna a szemét a lányról, rágott és nyelt. Aztán a hüvelykujjával végigsimított a szája sarkán, az ujjbegyét az ajkai közé csúsztatta, és leszopogatta.

Amikor kihúzta a hüvelykujját a szájából, az hallható, nedves cuppanást adott ki.

– Most már jobb? – kérdezte.

– Te vagy a legrosszabb.

– Mindenkinek megvan a maga ízlése, Granger. Nem tehetek róla, hogy az enyém egy kicsit pajkos. Mit ettél reggelire? Egyéjszakás zabkását chia magokkal, idénygyümölcsökkel és egy leheletnyi cukrozatlan vaníliás mandulatejjel?

– Én a szóját szeretem – javította ki Hermione, mielőtt meg tudta volna állítani magát, halkan hozzátette: – A fenébe.

A lift simán leereszkedett a minisztérium kilencedik szintjére, és mindkettőjüket kitessékelte a folyosó csendjébe.

– Akkor már mindent elterveztél a hétvégére? – kérdezte Draco. – Talán egy kis jóga, egy kis hálanaplóírás, és megsétáltatni a macskádat?

Hermione nem volt hajlandó megadni neki azt az elégtételt, hogy a szemét forgassa. Péntek volt, és a férfi már szerdán az utolsó idegeit is elszakította.

– Tökéletesen szép hétvégém lesz, köszönöm, hogy megkérdezted. Te pedig azt tervezed, hogy a szokásos kicsapongásaidat élvezed a kúriában? Minden érintett aláírta már a titoktartási nyilatkozatot, vagy szabadon megoszthatják, mi zajlik a zárt ajtók mögött? Gondolom, a dolgok kissé zűrösek lehetnek.

– Ó, egy sziklaszilárd titoktartási nyilatkozat, mint mindig. – Draco kinyitotta a Rejtélyek Osztályához vezető ajtót, és tartotta neki, miközben a szája sarka egy vigyor kezdeti stádiumában húzódott fel. – Bár sajnos mindennek vége lehet. Vissza kell tartanod a lélegzeted, hátha máshonnan kapsz szaftos részleteket.

Hermione belépett az osztály kerek előcsarnokába. A korábban jelöletlen ajtók egykor véletlenszerűen forogtak a bejárati helyiség kör alakú falai körül. Most mozdulatlanul álltak, és takaros sárgaréz táblák szegélyezték őket, amelyeken olyan címek szerepeltek, mint a Mágikus-neurológia, az Affektológiai tanulmányok és a Tanatológia. Előhúzta a pálcáját a rövidre szabott nadrágja zsebéből, és az egyik ajtógombhoz tartotta egészen addig, amíg egy kis fény közvetlenül fölötte zöldesen fel nem villant.

– Istenem, ez a hely olyan földhözragadt, mióta ti mindent muglizáltatok. – Ujjával a Tér- és Időbeli Kutatás és Fejlesztés feliratú sárgaréz táblára bökött.

– Belátom, hogy a kormányzati átláthatóság némiképp megszokás kérdése. – Kinyitotta az ajtót, és a férfi követte őt. – Az olyan dolgok, mint a felügyelet és az emberi kísérleti alanyok felhasználására vonatkozó, széles körben elfogadott szabályok nélkülözhetetlenek lehetnek az emberi tudás etikus bővítéséhez, de értem, miért találod őket fárasztónak.

– Igen. Viszont tetszik ez a stílus, amivel kísérletezel. – Figyelte, ahogy a lány leveszi a kabátját. – A nadrág, a laza, betűrt… ez egy póló, ugye? Mint egy kifinomult póló? Nagyon laza, kaliforniai üzletasszony, aki nekilát a munkának, már ha valaki egyáltalán üzletel Kaliforniában. Eltökélnek, erőteljesnek látszik, és készen áll egy déli mojitóra. Várom az aranyszínű hajszálak és a tengerparti hullámok közelgő érkezését. – A férfi belekortyolt a papír elviteles kávéspohár fedelének nyílásába, és összerezzent. – Miért ilyen abszolút szar ez a kávé?

– A panaszkodásra való képességed egyenesen természetfeletti – szólt Hermione. – Folyton mondom neked, ha megvárod, amíg beérünk az irodába, akkor csinálok egy rendes főzetet. A boszorkány a zsúrkocsival azt hiszi, hogy a kávé mugli összeesküvés, és ennek megfelelően készíti. És ne olvasd tovább a divatlapjaimat.

– De én már a rabja vagyok – nyújtotta el arisztokratikus hangját a férfi – az utálatos kávébabjaidnak, és a Kinek áll a legjobban? -nak.

A nála lévő bőrtáskát, amelyen feketén-feketén egy rendkívül exkluzív varázslói divatház monogramja szerepelt dombornyomottan, a szoba bal oldalán álló, az idő viszontagságaitól megviselt íróasztalra dobta. Aztán letette a kávéspoharat, levette a köpenyét, és felakasztotta az ajtó melletti fogasra.

Amikor megfordult, Hermione bámult rá.

– Mi az? – kérdezte a varázsló.

– Semmi. Csak úgy nézel ki, mint egy MI6-ügynök, aki épp egy Vespán motorozik Rómában egy tisztességes cappuccino után kutatva. Úgy tervezted, hogy a nadrágod ilyen szűk legyen, vagy a háborús jóvátétel miatt a megfelelő anyag megfizethetetlen luxus a Malfoyok számára?

Draco lenézett az öltönyére, egy szoros szabású, mattfekete, finomszálas gyapjúból készült darabra.

– Ezt hívják méretre szabásnak. Megértem, hogy az ilyesmi ismeretlen fogalom számodra, amikor az ember túlméretezett kardigánokhoz és a főutcáról származó, csak derékszögűre szabott blúzokhoz van szokva. – Felemelte az állát, és szemügyre vette a nőt. – Nem tudtad, hogy hallottam, ahogy a minap, amikor magadban motyogtál, és a pulóvermancs kifejezést használtad? És mi az a Vespa? Valamiféle mugli utcaseprő eszköz? Jól néznék ki rajta?

– Nem. – Hermione lecsapta a saját egyszerű, olajzöld színű vászontáskáját a szoba túlsó oldalán álló, hozzá illő asztalra, mielőtt visszafordult volna a férfi felé. – Nem is illene hozzád.

– Akkor keresek valami mást, amin lovagolhatok. – Felemelte a szemöldökét a lányra szegezte.

Hermione ingerülten kifújta a levegőt, miközben a szoba közepén álló asztalhoz lépett, amely egy bonyolultnak tűnő gépnek adott helyet, és egy sor gombbal kezdett babrálni.

A készülék egy sor sárgarézcsőből és csillogó üveglencséből állt, a közepébe pedig egy kis homokórát szereltek, amely finoman változó, világító homokkal volt tele. A homokórát egymásba kapcsolódó sárgarézgyűrűk vették körül, amelyek lassan forogni kezdtek, amikor Hermione a pálcájával megérintette őket. Alatta egy széles, magasra csiszolt lencse lógott közvetlenül egy kerek medence fölött, amely egy mozdulatlan, sötét folyadékkal volt tele.

Draco kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy fémtárgyat, és az asztalhoz vitte.

Hermione abbahagyta a maratott sárgaréz számlap forgatását.

– Hogy érted azt, hogy „mindennek vége lehet”?

– Hirtelen jogos érdeklődést mutatsz az iránt, hogy mit csinálok az irodán kívüli óráimban? – kérdezte a férfi.

Letette a fémtárgyat az asztal végére.

– A legkevésbé sem érdekel, hogy mit csinálsz a… ó, te jó ég! – bámulta Hermione. – Azt hittem, azt mondtad, hogy hattyú alakú?

Draco a tárgyra nézett.

– Az is.

– Ez még soha életében nem hasonlított hattyúra. Hogy lehet, hogy… – Elakadt a szava, és megrázta a fejét, mintha tisztázni akarná. – Ez a valami – és most rendkívül nagyvonalúan fogalmazok –, úgy néz ki, mint egy nemrég elhunyt borz.

A vizsgált tárgy egy kis ezüst fémdoboz volt, nagyjából akkora, mint egy nő ökle. Két zsanér kötötte össze a felső és az alsó darabot az egyik oldalon, a másik oldalon pedig egy gyatra csatt tartotta zárva. Az ember kénytelen lett volna elismerni, hogy az alakjában volt valami rendkívüli nyugalom. Lehet, hogy halott volt, vagy csak aludt, de a lényeg az, hogy a nyugalomi helyére érkezett. Hogy borz, hattyú, vagy valamilyen köztes, eddig fel nem fedezett faj volt-e, élénk vita tárgyát képezte. A bizonyítékok fényében abban kellett egyetérteni, hogy az állat lazán egy makk alakú volt, az oldalán feküdt, széles végén egy pimasz, háromszög alakú csúcsa volt, mint egy kis farok, keskeny végén pedig egy sor darabos, véletlenszerű nyúlvánnyal. Egész felületét finoman bevésték, ami lehetett toll, de lehetett vastag szőr is, a barázdák feketére oxidálódtak, és élesen kiemelik a mester finom, kétértelmű munkáját. Volt egy pár, nyilvánvalóan hunyorgó kerek szem – a művész azon képességének diadalmas példája volt, hogy szavak nélkül is képes jelentést közvetíteni –, és egy pár fül vagy talán orrlyuk méltóságteljesen nyitott kamrája volt, attól függően, hogy a figura melyik részét tekintjük a fejnek.

Olyan szaga volt, mint az áporodott szivarnak.

– Ez a féltve őrzött tárgy legalább nyolc generáció óta a wiltshire-i Malfoyok birtokában van – szólalt meg Draco homlokát ráncolva, nem kis fintorral. – Mindegyikük úgy emlegette, mint az elátkozott, hattyú alakú tubákosszelence. Ez egy avantgárd műtárgy, és kétszáz éve áll a Malfoy-kúria nagy szalonjának egyik polcán. Bocsáss meg, ha a hűséges intézőinek szakértelmére bízom magam, egy magadfajta koffeinfüggő, mugli gondolkodású okostojás helyett.

– Nem tudtam, hogy ilyen erősen érzel az elátkozott fémből készült görények iránt, amik a házadban tanyáznak – válaszolta a lány – de ha az egy hattyú, akkor én egy hárpia vagyok.

– Erre nincs mit mondani, hacsak ennek nem az lesz a vége, hogy elveszítek valami számomra nagy anatómiai értékű dolgot.

Hermione megvetően nézett rá.
– Segítenél nekem beállítani a fókuszt a potenciagráfban? Elhalványult.

– Tényleg? Nekem jónak tűnik.

– Így van. Tisztán látom, mint a nap. Tedd a kezed az üvegre, és segíts megjavítani.

Draco közel ment a gép túlsó végén lévő, megemelt üvegnégyzethez, és megkocogtatta a pálcájával. Hirtelen alulról szórt, világos fehér fény világította meg. Ez felfelé vetült egy hosszú, csövekbe szerelt, ferde tükrökkel átszőtt üveglencsékből álló sorba, amely a medence fölé függesztett időnyerőnél végződött. Kezét az üvegre tette, és Hermionéra nézett.

– Nos?

Hermione lenézett a medencében lévő folyadék tükröződő felületére.

– Ó! – mondta őszinte meglepetéssel. – Ez szokatlan.

– Mi az?

– Nem tudom.

– Ó, te jó ég! Mondd ezt még egyszer. Szeretném elraktározni későbbre.

– Fogd be és gyere és nézd meg! – intett neki a boszorkány, hogy cseréljen helyet vele.

A férfi megtette.

A lány a kezét az üveg fölé dugta, ahol az övé volt az előbb.
– Mit látsz?

– A kezedet. Még negyvenöt perc van a körmeid jövőjéből, és még mindig nem hagytad abba a rágásukat.

– És mi van még? Nézd a hátteret, ne a kezemet.

– Ó! Hát ez érdekes, nem igaz? – A férfi összeráncolta a szemöldökét. – Ez… talán sárnak tűnik? Méghozzá elég soknak. Merlin, te tényleg megragadsz belőle egy marékkal, amilyen lelkes vagy.

– Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen jó okom lesz rá – mondta a lány élesen. – Mínusz a sárosgolyó, ugyanezt láttam, amikor te a kezed az emelvényre tetted. Érdekes, mi?

– Nagyon.

– Állítsd le az időnyerőt, aztán indítsd újra, és nézd meg, mi történik. Lehet, hogy csak így működik. Biztosan láttunk már furcsább dolgokat is – mondta a boszorka.

Draco elővette a pálcáját, megérintette, hogy leállítsa az időnyerőt a gép szívében, majd újraindította.

– És most mi lesz? – kérdezte Hermione.

– A kezed a laborban van. Kávét főzöl nekem.

Hermione egy személyre szabott, kifejezéstelen pillantást vetett rá.

– Úgy tűnik, csak egy kis potenciálszivárgás. Semmi olyasmi, amit ne láttunk volna már korábban is ilyen vagy olyan formában. Ma sajnos nem játszadozhatunk a trágyamezőn. – Odanyúlt, és megpiszkálta a fókuszáló tárcsát. – A fókusz be van állítva. Megnézzük azt az elátkozott tudákosszelencét?

Hermione bizonytalanul nézett.

– Nálad van a vészhelyzeti ugrókészleted? – kérdezte a boszorka.

Draco bárhová nézett, csak a lányra nem.

– Merlin, Malfoy, ezt nem gondolhatod komolyan. Már legalább ezerszer elmondtam neked. Mindig nálad kell lennie: időnyerő, korstabilizáló bájital. Mindkettő, mindig. – Egy nehéz bőrzacskót húzott elő a nadrágzsebéből, és a férfi felé rázta. – Őszintén szólva, jelenthetnélek téged Shackleboltnak, ha nem a saját önérdekű, bunkó hátsódat tennéd kockára azzal, hogy nem rendelkezel a biztosítékokkal.

– Azzal, hogy az a készlet a zsebemben van, tönkreteszem a ruha vonalvezetését. – Egyik kezét védelmezően a nadrágja derekára tette. – Nekem pedig jól illeszkedő öltönyre van szükségem, hogy gyanútlan boszorkányokat csalogassak a züllött orgiáimra.

Hermione felhorkant.
– Az egész minisztériumban egyetlen boszorkány sem lehet gyanútlan ebben a helyzetben.

– Ez igaz. Minden boszorkány az épületben tökéletesen tájékozott arról, hogy mire készülök a hétvégén.

– Nem akarod magaddal vinni ezt a labort? – kérdezte Hermione. – Nyugodtan leélheted hátralévő életed tőzegvágóként 1386-ban, ha ez megfelel a kedvednek, de én sokkal szívesebben maradnék itt, és folytatnám a munkánkat. Csak két teljes évünk volt az időnyerőkkel. Ha emlékszel, három meglehetősen frusztráló évünkbe telt, mire újra kifejlesztettük őket.

– Igen, ott voltam.

– Még csak a felszínét sem kezdtük el kapargatni annak, hogy mit lehet tenni a rájuk helyezett varázslatos korlátozásokkal, arról nem is beszélve, hogy mi minden lehetséges, ha be tudjuk bizonyítani, hogy biztonságosan is lehet használni őket.

– Rendben – mondta Draco. – Beteszem a bájitalt a zsebembe, de nincs szükség arra, hogy mindketten vészhelyzeti időnyerőt hordjunk magunknál. Ha bajba kerülünk, majd használjuk a tiédet. – Előhúzott egy fiola csillogó, lilásvöröses színű bájitalt az íróasztalfiókjából, és a zsebébe dugta.

Hermione engedett a kísértésnek, és élvezte, hogy mélyen kielégítően forgatja a szemét, aztán odébb csúszott, hogy még egyszer utoljára beállítsa a fókusztárcsát.

– Rendben. Menj előre, és tedd a borzot a vetítőlapra.

Draco jelentőségteljesen ránézett, a szörnyű díszes tubákosszelencét a megvilágított üvegfelületre helyezte, majd mellé állt, és a medencébe nézett.

Egy hosszú pillanatig nem történt semmi, majd a folyadék felszíne riasztó neonsárgán villant fel. A készülék enyhén megremegett, az időnyerő pedig valamiféle csikorgó hangot adott ki, és mintha megfordult volna. Magas hangú visítást, fémes csilingelést adott ki, majd teljesen megállt, és elsötétült.

Hermione a hosszú csend után vette észre, hogy riadalmában belemélyesztette az ujjait Draco öltönykabátjának szakszerűen szabott ujjába. Felnézett a férfira, és elengedte.

– Ez nem olyan volt, amit eddig láttunk. – A férfi lesöpörte az ingujját, és úgy nézett a potenciagráfra, mintha az mindjárt őrjöngve elkezdene élő cicákat ontani magából, mint a vásárban a gépből kiugró pattogatott kukorica.

– Nem értem. – A gépre pillantva a pálcáját az időnyerőre irányította, és hangosan koppintotta meg. Az sötét és mozdulatlan maradt. Ezután odahajolt, és a mutatóujjával ingerülten megpöccintette. – Mi az átkozott, hervadó nyavalyás! Hány átoktörést néztünk már meg előre?

– Több százat.

A nő az ujjain számolta.
– Kivéreztetés, azonnali halál, kelések a golyókon – az átkok minden ismert családja megjelent már ezen a nyomorult izén. Mostanra már rengeteg tárgyról adtunk előre információkat az átoktörőknek, és még egyikük sem törte meg ezt az átkozott gépezetet. Őszintén szólva nem tudom elképzelni, mi lehet olyan szörnyű, hogy csak úgy döntött, hogy összeomlik.

– Nos, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha félretesszük, és az átoktörők tudtára adjuk. Most már lelkes vagy annyira, hogy megfőzd nekem azt a kávét?

– Kopj le, Malfoy.

Hermione felhördült. Nemcsak a gép volt láthatóan tönkrement, hanem kudarcot vallottak, és a kudarc viszketést okozott neki. Ha viszketett, akkor dolgoznia kellett.

– Beindítom a diszlokátort. Ott folytathatjuk, ahol kedden abbahagytuk az almákkal.

Draco megvonta a vállát.
– Rendben. Időkapcsolóba helyezzük a visszahúzódó gépet, hogy átgondolhassa, mit tett. – Felvette az immár hideg kávéját, ivott egy kortyot, és letette a csészét a potenciagráf asztalának a sarkára. Aztán egy fapadhoz fordult, amely az egész hátsó falat átfogta.

A pad bal végében egy gép ült. Hasonlóan épült, mint a potentiográf, csak sokkal kisebb volt, a medence és a lencsék helyett rézlábakon állt egy üres faplatform fölött.

– Ma én vezetek – mondta Draco.

Hermione újabb fényűző szemforgatásnak hódolt, és elindult, hogy elővegyen az asztaláról egy fényes sárgaréz stopperórát. Egy pálcaintéssel egy pergamentekercs emelkedett a levegőbe, és ott himbálózott mellette, a felülete fölött készenlétben lebegő tollal. Helyet foglalt a pad Dracóval ellentétes végében, egy enyhén megemelt fafelület előtt, amely megegyezett a diszlokátor gép alatt lévőkkel.

A gép mellett egy tál alma hevert, amelynek héja homályos, pöttyös, sárga és pirosas-rózsaszínű volt. Miután Draco a pálcájával megkocogtatta a készülék szívében lévő időnyerőt, egy fogóval óvatosan végigcsúsztatott egy almát az alatta lévő fapadon. Amikor elérte a közepét, úgy tűnt az egy halk pukkanással eltűnik a létezésből.

Draco felszedett egy különösen nagy almát a tálból, és filozofikusan méregette.

– Gondolod, hogy az időeltolódott almaevés ártani fog nekem?

– Csak remélni lehet – motyogta Hermione.

Késve harapott bele, miközben a gép továbbra is vidáman zümmögött.

– Ne aggódj – mondta a férfi, miután megrágta és lenyelte. – Délutánra újra működésbe hozzuk a potenciagráfot, és megnézünk valami különösen jót. Van egy pár elátkozott, olasz félcipő a raktárszekrényben, amit szívesen felvennék a minisztériumi téli napfordulós bulijára, és minél több információt tudunk meg róla, mielőtt a lábamra húznám, annál jobb.

Hermione ajkai ingerülten megrándultak. Éberen figyelte az előtte lévő üres emelvényt.

– Biztos volt már rosszabb napunk is – közölte Draco. – Ma mindenki úgy megy haza, hogy minden személyes holmija a helyén van. – Folyamatosan dolgozott az almájával, kihúzott egy magot a magházból, majd keményen átdobta a diszlokátor alatti faplatformra, ahol az repülés közben eltűnt.

– Hogy értetted azt az előbb? Arra vonatkozott, hogy véget vetettél a szingli életednek? – Hermione összeszűkítette a szemét, még mindig nem volt hajlandó ránézni.

– Nem hiszem, hogy pontosan ezeket a szavakat használtam – mondta a férfi óvatosan. – Mindenesetre semmi okod az aggodalomra, ebben biztos vagyok. – Elegáns nyakkendőjének tökéletes csomójával babrált, mielőtt lehajolt, és a második almamagot felfelé hajló szögben a gépbe dobta

– Most már aggódom miatta, mert te hoztad fel.

– És most már el is felejtheted. – Szűkszavúan hangzott, még Dracóhoz képest is.

– Rendben, úgy lesz.

– Jó.

– Jó.

Hermione stopperórájának másodpercmutatója hallhatóan megrándult.

– Csak azért élsz, hogy a kicsapongó agglegénységednek élj – mormolta a boszorkány.

– Ki mondta igazából, hogy szexpartikat rendezek a Malfoy-kúriában? – A férfi szavaiba egy nevetés szőtte át magát, de a hangjában éles volt az izgatottság. – Ez egyáltalán hihetőnek tűnik neked?

– Elég hihetőnek tűnik, igen. Az… – gesztikulált fel-alá a férfi felé – …öltönyökkel.

– Az öltönyeimmel, Granger?

Egy alma jelent meg az emelvényen Hermione előtt, tökéletesen kereken és zúzódásmentesen.

– Négy perc harminchét másodperc. – A lány megnyomta a stopperóra tetején lévő gombot, és a toll jegyzetelt.

– Öregedés?

Felemelt egy sárgaréz csövet, amelynek egyik végébe egy kaleidoszkóphoz hasonló, csiszolt kristályt illesztett be, és átnézett rajta az almára.
– Ötven… két másodperc.

A toll kötelességtudóan kapart.

– Egyre jobb.

– Határozottan. – Az almát a padlón lévő szemetesbe tette, és megnézte a pergamenre írt számokat.

Egy almamag repült át az emelvényen Hermione mellett, és egyenesen a karján találta el.

Harminc másodperccel később egy másik zúgott át a levegőben, meredeken felfelé, és az állán találta el.

A lány anélkül szólalt meg, hogy felnézett volna a munkájából.
– Olyan elkényeztetett gyerek vagy.

– Te meg egy rohadt nagy tudálékos. – Draco újabb bimbózó vigyorral birkózott. – És így maradunk, ahogy mindig is voltunk.

Minden figyelmeztetés nélkül egy új alma jelent meg a peronon Hermione mellett.

– Visszaküldtünk egyet – mondta Draco.

Hermione utasította a tollat, hogy jegyezze fel az időt egy másik oszlopba a pergamenre, majd felvette az új almát, és megismételte a műveletet a rézcsővel.

– Hét pont kettő.

Draco megigazított egy sor gombot a diszlokátoron, majd megismételték a továbbítási kísérletet egy másik almával, amely valamivel lassabban öregedett, mint az első.

– Csináljuk most visszafelé? – kérdezte.

– Azt hiszem.

Draco a pálcájával megkocogtatta a diszlokátorban lévő időnyerőt, és az megállt. Újra megigazította a gombokat, majd másodszor is megkocogtatta az időnyerőt, és az az ellenkező irányba kezdett el kavarogni. A fogóval felkapott egy almát, és átdobta az emelvényen.

Az ugyanúgy eltűnt, mint előtte a másik kettő.

– Idő? – kérdezte a varázsló.

Hermione a stopperórájára nézett.

– Hat perc. – Megkocogtatta az ujjbegyét az alsó ajkán. – Az egy… nulla-kettes pont a korhatár-csökkenés mértéke.

– Kiváló.

Egy rézgomb repült át az emelvényen Hermione mellett, és csípőjén találta el.

– Aú! – kiáltott fel. – Istenem, ez tényleg fájt. – Megdörzsölte azt a helyet, ahol a becsapódás érte. – Még elviselem az átkozott almamagjaidat, de ez tömör sárgaréz. Milyen erősen dobhattad?

– Fogalmam sincs. Még nem csináltam ezt. – Zaklatottnak tűnt.

– Úgy hat perc múlva magyarázkodnod kell. – A nő rosszallóan nézett. – Merlin, ez még véraláfutásos is lesz. – Ahogy derékban lehajolt, hogy felvegye a gombot, egy sárgarézcsavar repült át az emelvényen, és egyenesen a feje fölött suhant át a levegőben.

– Hermione. – Draco nyilvánvaló aggodalommal bámult át a boszorkány oldalára a padnál. – Menj arrébb a célállomástól, kérlek!

Hermione eleget tett a kérésnek, anélkül, hogy bármilyen érvet felhozott volna. Abban a pillanatban, ahogy ellépett, szilánkokra tört réz- és üvegszilánkok zápora repült a levegőből a célplatform fölé, és át az egész helyiségen, ahol Hermione nemrég még állt.

Miközben mind ő, mind Draco szótlanul bámulták a padlót beborító törmeléket, majd egy üres, alján lyukasra égett papírkávéscsésze lőtt be a szobába az emelvény fölső részéről, a padlóra esett, és lusta, egyre kisebb ívben ide-oda gurult, míg végül mozdulatlanul és békésen, megnyugodva, füstölögve megállt.

– Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy mindezt a diszlokációs mezőbe dobtam – közölte Draco.

– Ez még tőled is sok lenne.

– Akkor mi folyik itt?

Hermione a homlokát ráncolta.
– Nem tudom.

– Nekem jobban tetszett, amikor ezt korábban mondtad. Most már csak zavarba ejtő.

Mindketten körülnéztek a szobában.

– Gyanítom – kezdett bele Draco –, hogy most még van vagy öt percünk, mielőtt ki kell mennünk a szobából.

Hermione komolyan bólintott.

– Gondolkodnunk kell. Mi a szokatlan? – kérdezte a boszorka.

Mindketten körülnéztek.

– A doboz – válaszolt Draco. – A potenciagráf lencséjén hagytuk.

– Rendben. De a potentiográf teljesen sötét. – Hermione csalódottan legyintett egyet. – Nem kéne, hogy bármit is tudjon csinálni. Gondolom, akkor is elmozdítjuk a dobozt?

Draco a hattyú alakú tubákosszelence felé közeledett. Ahogy az ujjai elkezdtek köréje záródni, hangosan felkiáltott, és úgy rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna magát.

– Megsokkolt – mondta, és megrázta az ujjait.

– Megrázott téged?

– Ezt mondtam.

Hermione megragadta a diszlokátor mellett lévő csipeszt, és elindult, hogy megragadja vele a tubákosszelencét.

– Nyugalom, Hermione, nem biztos, hogy ez jó…

Abban a pillanatban, amikor a fogó megérintette a doboz szabálytalan felületét, egy izzó, chartreuse zöldnek tűnő villám lövellt ki a dobozból, és megcsípte a lány ujjbegyeit.

Hermione felsikoltott.

– Jól van. Ez egy tisztességes áramütés. Nincs nyúlkálás – állapította meg. – Varázslat?

– Nem vagyok benne biztos, hogy a varázslat hozzáadása egy szilárd terv ebben az esetben. Szerintem jobban járunk, ha egy elszigetelő varázslatot teszünk az asztal köré, így lokalizálhatjuk a sérülést. Átfutottuk a forgatókönyveket, a számításod szilárd. Ezek a gépek semmilyen körülmények között nem tudnak olyat tenni, ami a közvetlen környezeten kívül másra is hatással lenne.

Hermione lesújtottnak tűnt.

– Mi van, ha nem működik? Akkor az egészet elveszítjük, Draco. Minden, amit az elmúlt öt évben tettünk… vége. Mindent leállítanak, amiatt az átkozott… borz miatt!

Draco nézte a rendszer tévedését, és úgy tűnt, mérlegeli a lehetőségeiket.

– Rendben. Megpróbálom megidézni.

– De mi van, ha igazad van? – A lány látta, hogy még ilyen körülmények között sem tudta megakadályozni, hogy egy újabb vigyor kezdete szökjön az arcára, mielőtt elnyomta volna. – Fogalmunk sincs, hogy a további mágia közvetlen hozzáadása ehhez a helyzethez mit fog eredményezni.

– Van valami jobb ötleted?

Hermione habozott.

– Nincs, de ebből nem következik, hogy…

Mielőtt befejezhette volna, Draco a pálcájával az ártatlanságot színlelő hattyúbogárra mutatott a potenciagráf platformján.

– Invito tubákosszelence.

Ami ezután történt, mintha lassított felvételben bontakozott volna ki. Tekintettel az osztály jellegére, ahol mindez történt, talán így is volt.

Amikor a varázslat eltalálta a tubákosszelencét, a citromsárga neonfény, amely korábban csupán figyelmeztetően nyaldosta az ujjaikat, recsegő csíkok legyezőjében robbant ki a dobozból, és mindegyiknek a végpontja vagy a potentiográf szívében lévő időnyerőre, vagy magára Dracóra és Hermionéra vetült.

Amikor kettő közülük Hermione mellkasát és karját találta el, úgy érezte, mintha egyenesen két lyukat fúrnának belé, és vibráló fájdalomsokkokat küldtek, amelyek az ujjai hegyéig és a talpáig sugároztak.

Figyelte, ahogy Draco holdfakó haja felállt, majd úgy világított, mintha ezernyi mugli izzólámpa törékeny, fehéren izzó szálaiból állna.

Hermione úgy érezte, hogy az átok okozta sokk a helyére szögezte, és a mozdulatok, amelyeket Draco felé tett, olyan lassúak és megfontoltak voltak, mintha frissen öntött betonon gázolna át.

Amikor az átok energiájának csipkézett sárga nyelvei eltalálták a potenciagráfban lévő időnyerőt, az életre kelt, és pörögni kezdett, először lassan, majd egyre gyorsabban, mígnem hallották, ahogy a rézkarikái magas, rezgő nyöszörgéssel hasítják a levegőt, ami émelyítő hullámokban verte a dobhártyájuk partjait.

– Tarts ki – kiáltotta Hermione, és a sajátjával megtalálta Draco ujjbegyeit. Keményebb szorításba csavarva a kezét, odahúzta magát hozzá, és végül vadul a férfi felsőteste köré fonta a karjait.

Az ajtó alig három méterre volt tőlük. Ha akkor megmozdulnának, együtt, akkor nekinyomulhattak volna a szobában felgyülemlő hatalmas, nyomasztó nyomásnak, és odaérhetek volna. A Rejtélyek Osztályának minden egyes laboratóriuma érthetetlenül védett volt, megbűvölve a zárt, és még mindig titokzatos ajtók mögött folyó projektek bármelyikének terjedő hatása ellen.

Ha ki tudnának jutni, a robbanás – mert egészen nyilvánvalóan robbanás készülődött – megtörténne, és akkor visszamehetnének, hogy felmérjék a károkat.

Tíz láb, most kilenc…

Hermione karjai ördögien szorultak össze Draco körül, akinek karja szorosan és birtoklóan a vállára fonódott. Így mozogtak, húzták, tolták és szorították egymást, ami olyan érzés volt, mintha az óceán fenekén könnyed ólomsúly lenne.

Nyolc…

Hét…

Amikor Draco és Hermione hat lábnyira voltak az ajtótól, a tubákosszelence színpadias hangrobbanással eltűnt, mintha nem akart volna mást az élettől, csak mindenki teljes figyelmét.

A potenciagráf felrobbant.

Sárgaréz repeszek és forró üvegszilánkok átható esője zúdult rá. A nézőmedence a levegőbe lőtt, puszta centripetális szerencsével megtartotta ragacsos, fekete folyadéktartalmát, miközben átvitorlázott a körülötte lévő égő sárgaréz darabokon, majd felborult, és keresztülsöpört Draco íróasztalán és drága, dizájner táskáján.

Ha még mindig a szobában lettek volna, Dracót és Hermionét átlőtték volna a levegőben gyilkos sebességgel száguldó fémszilánkok.

Talán jobb is volt, hogy pont a tubákosszelence mögött pattantak ki a létezésükből.

Miután a zajnak vége lett, udvarias csend lett, miközben a potentiográfnak helyet adó asztal enyhén gőzölgött, mintha csak a tapsra várt volna, ami nem jött el.


***


Fekete volt.

A fekete, amely határtalanul, megrendítően nélkülözött minden fényt, szorosan követte, majd figyelmeztetés nélkül egy perzselő, zöld-fehér-kék színű csillagrobbanás lépett be az élménybe, amely mintha a szemgolyók mögül és kissé balra érkezett volna. Ezután ismét feketévé vált, és ezután a szín nem volt fontos, mert mindent körülvett egy világot megdöntő szédülés és az az érzés, hogy egyszerre két irányba forognak, fentről lefelé.

Ezután következett a sár.

Hermione kinyitotta a szemét, vagy talán a szemei láttak egy olyasmit egy idő után, amit nem tudtak. A szemantikus részletek elhanyagoltan vonultak vissza az ürességben.

Az ég egy vidáman tudatlan kupola volt a feje fölött, nefelejcs-kék és kerek, idióta felhőpamacsokkal tarkítva, amelyek önelégülten mosolyogtak volna magukra, ha tudták volna, hogyan kell ezt csinálni.

A sár.

A sár.

A sár bűzlött.

Sűrű, ragyogó, nehéz anyag volt, majdnem fekete, és mély barázdákban gurult el Hermione elől, mint hullámok a szilárd, szuroksötét óceán felszínén, amelynek lótrágyaszaga volt.

Nem messze tőle nyögéseket hallott, és felült.

Draco már függőleges helyzetben ült, Hermionétól elfordulva, a lábait úriemberhez nem illő V alakban széttárva, és a fejét hirtelen ide-oda rázta, mintha víz szorult volna a fülébe.

Hermione érezte, hogy a szíve kiugrik és felpattant a felismeréstől, hogy minden valószínűségen túl, életben vannak, és bármi is ez, együtt, egymástól körülbelül két méternyire elterülve egy nagyjából egy hektárnyi, nemrég megművelt szántóföldnek tűnő terület közepén.

A bal lába által keltett pornográf csattogásból ítélve nemrég esett az eső.

Életben voltak.

Együtt voltak.

Mindketten, a kék ég alatt, egy lószarszagú mezőn ülve.

Hermione majdnem felüvöltött a megkönnyebbüléstől.

Draco megpördült, hogy ránézzen, és nem lehetett leplezni a féktelen örömöt, ami átfutott az arcán, mielőtt átadta volna a helyét a ravasz és figyelmes óvatosságnak.

A haját már évek óta rövidre nyírta, a tetején lévő rész örökké az egyik vagy a másik szemöldöke fölött lógott, a meggondolatlan, alkalmi tökéletesség őrjítő látszatával. Hagyta, hogy olyan kócos nemtörődömséget vegyen fel, amelyről az ember egyből az „ágyra” asszociálhatott, oly módon, hogy az ágyéka megingott, és a türköződő unalom nem ártott neki. Egy sármezőn ült, és valahogy mégis sikerült megrázottnak és fásultnak látszania, méghozzá a maga fogyatkozó, költői módján, nem pedig szétesettnek és trágyakoszorúsnak, ahogy Hermione biztos volt benne, hogy a varázslónak is ki kellett volna néznie.

A fekete sár ellenében a férfi sápadtsága megcsillant, és ezüstszürke szemei visszatükrözték az ég határtalan kékjét.

Egy pillanatra Hermione szinte valami pozitív megbecsüléshez hasonlót érzett iránta.

Aztán, mint egy idióta, a varázsló elmosolyodott.

Az a mosoly.

Az a merész, abszurd, epés, ragyogó, tiszteletlen mosoly.

– Te szemétláda – mondta a boszorkány halkan. – Te vakmerő, öntelt, nagyképű, nagyképű barom. Felrobbantottad… a… laboromat! – Zongorázni kezdett, egy gyors crescendón keresztül dolgozta magát, és egy vad fortissimóban fejezte be.

A férfi álla leesett.

– A laborodat? Hogy érted, hogy a laborod? – vitatkozott a varázsló fásultan.

A lány felült a térdére, majd lehajolt, hogy felkapjon egy bőséges marékkal abból az éjfekete, esőáztatta, termékeny, áradó, lószarszagú sárból, és egyenesen Draco Malfoy gyönyörű, sápadt, beképzelt, idióta arcába vágta.

hozzászólások: 2

by Neola @ 2024 Apr 09

Érzem itt is sokat fogok nevetni.
Le kellett lassítanom az olvasásom, hogy fel fogjam, hogy is néz ki a kütyü amin dolgoznak. Az író mellékelhetne egy képet.
(végig éreztem a szikrát közöttük)
Volt egy régi Merengős sztori, ami ilyen korban játszódott ott ha jól emlékszem Hermione is nemesi családból származott. (persze más világ és sztori csak a kor hasonló, amibe csöppentek) Az is nagyon jó volt. Erre is nagyon kíváncsi vagyok!
Várom sok szeretettel, hogy alakul a történetük.
Üdv:Neola
Ui: Rossz Óment kicsit szüneteltetem. A gyerekek még megnem történt cserélyénél hagytam abba. Biztosan jó, de kell egy lélegzetet vennem, mert Olsen ikrek cserélye jutott eszembe. "Kettőn áll a vásár". Asszem ez a címe. Valamiért ez a fajta átveréses dolog sose tetszett. Persze sejtem, hogy ettől még jó lesz. természetesen folytatni fogom, csak kell hozzá kis lendület. Mint a Megbilincselvénél.

by Nyx @ 2024 Apr 10

Uhh, igen! Annyi jó dolog lesz benne, naaagyon sok mókába fognak belekeveredni. Baromi hosszú fejezetekkel. Lehet, hogy némelyiket szét fogom bontani, mert kezelhetetlen. Jaaajjj ne is mondd! Annyiszor át kellett néznem, mert fogalmam se volt, hogy mi az ördög lehet. Tényleg kellene egy kép.

Ismerem azt a sztorit, bár én nem a Merengőn olvastam, hanem Vero Rosyth oldalán, amin sok-sok jó Dramione volt fent. Ha jól emlékszem egy elrontott bájital volt a hibás, hogy időt utaztak, és abban a korban Hermione volt a nemesi származású, Draco pedig pont nem, és szegényemnek nagyon, de nagyon nehéz volt a boldogulás. Az volt a címe, hogy Once Upon a Thyme - zensho írta. Még egyébként fent van még fanfic.net-en angolul, le is szedtem, hogy majd végigolvasom, mert nem emlékszem mi volt a vége vagy hogy végig megvolt-e a fordítása.
Ez a történet kicsit más lesz szörnyen sok galibát fognak Dracóék okozni. Olyan jókat röhögtem rajta, nem is tudom, miért nem akartam előbb belekezdeni.

Ui.: Megvár a Rossz ómenek. Igazán tényleg tiszta Oslen ikrek. Majd ez azért más lesz, mert sok vicces helyzetet fog eredményezni, de majd meglátod. Még egy két dologgal úgyis küzdök (rövidítések, amiknek értelme is van betűnként), szóval olyan gyorsan ennél nem fogok jönni a frissítéssel. Amikor úgy érzed, hogy folytatni szeretnéd a történet itt lesz, nem megy sehova