Fejezetek
írta: PacificRimbaud
5. fejezet
5. fejezet
A látogatás
A kora reggeli órákban egy rövid ideig esett az eső.
Hermione az állához húzott ágyneművel feküdt, és az ablakon keresztül nézte a tölgyfa leveleiről csöpögő vizet.
Határozatlan és gyenge akaratú eső volt ez a tiszta nap kezdetén, és az erő és a cél hiánya melankolikusan hatott. Rájött, hogy sokkos állapotban volt, és elvonta a figyelmét a köntös, a leveseskanál, az ismeretlen könyvek és bájitalok izgalma. Most, a sivár reggel nyugalmában kezdte először értékelni szorult helyzetének nagyságát.
Érezte a veszteség érzését, és azon túl, hogy a gondolatai az időnyerő törött fémjére terelődtek, a félelem kúszó peremére. Visszafelé keverték az idő paklijában, bezárták egy olyan helyre, ahová nem tartozott, és most olyan emberek nagylelkű természetére támaszkodott, akinek végső soron soha nem tudta volna meghálálni.
Megrekedt és bizonytalan volt, és mindkettőt utálta. És mivel a nyomorúságos gondolatok mindig értékelik a társaságot, elméje könyörtelenül a Ronnal töltött utolsó reggelére hajlott.
Túl korán ébredtek együtt, a sírástól kifacsarva és petyhüdten, és szinte komikus felszabadultsággal kezdett újra sírni. Állát a férfi mellkasára támasztotta, és figyelte, ahogy a hálószobaablak fénye, amelyen többé nem osztoznak, átszűrődik a férfi szempilláin.
Amikor egy pár könnycsepp ritmustalanul a férfi bőrére csorgott, lenézett.
– Mi az? – A varázsló végigsimított az ujjbegyeivel a boszorka homlokán.
A lány nyelt, mielőtt megszólalt, és amikor megszólalt, a hangja fojtott és nyirkos volt. Sosem sírt szépen.
– Valaki más fogja kihordani a gyerekeidet.
Ron hüvelykujja végigsimított a lány arcán, egyszer, majd újra.
A férfi bólintott.
– Ne sírj – mondta a lány. – Nem kellene mindkettőnknek sírnia.
– De ez szomorú.
És az is volt.
***
Persze ez még nem történt meg.
Kétszáz évvel korábban valaki bekopogott a hálószobája ajtaján.
– Gyere be.
Draco tétován belépett, és megállt az ajtóban.
Hermione feje a behajlított karjának hajlatában pihent. Nem fordította el az arcát az ablaktól, hogy ránézzen a férfira.
– Később is visszajöhetek – mondta a férfi, és elfordult, hogy távozzon.
– Semmi baj. – A nő az oldalára fordult, szembefordulva vele. – Mire van szükséged?
– Jól vagy?
– Jól vagyok. – Csak remélni tudta, hogy úgy nézett ki és úgy is hangzott.
– Nem úgy nézel ki, mint aki jól van.
A fenébe vele.
A lány felült.
– Köszönöm. Megfontolom a véleményedet arról, hogy hogyan nézek ki, mielőtt még kikeltem volna az ágyból.
– Nem így értettem, és ezt te is tudod.
A nő összeszűkítette a szemét a férfira.
– Miben segíthetek neked ebben a korai órában?
A varázsló habozott, mielőtt megszólalt.
– Szeretném az időnyerőt. Átviszem a kúriába, és megnézem, hogy meg tudom-e javítani a külső gyűrűt.
– Ezt már megbeszéltük. – Összepréselte az ajkait, amikor Draco a szemét forgatta. – Ne forgasd a szemed. Vegyes tapasztalataink vannak a mágikusan átitatott fém megváltoztatásával kapcsolatban. Simán megy és megy is, de komoly aggodalomra adott okot, hogy nem fogod tudni visszanöveszteni az ujjbegyedet, amikor átformáltuk a lencse rögzítését a potenciográfon. És ez úgy történt, hogy én ott álltam.
Felemelte a teljesen ép kezét.
– Emlékszem. De bármennyire is nem szívesen ismerem be, egy kicsit megpörgetjük a kerekeinket. Óvatos leszek, és ha nem tűnik úgy, hogy működőképesnek, akkor majd kitalálunk valami mást.
Nehezen vette ki a levegőt.
– Ne robbantsd fel magad. Rendkívül kiakadnék rajta, ha megteszed.
– Esküszöm neked, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne robbantsam fel magam.
Átgördült az ágyán, és kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját.
– Akkor tessék – mondta a boszorkány, és odatartotta a bőrtasakot az időnyerővel.
A varázsló átment a szobán, és elvette tőle.
Egy pillanatig nem engedte el, és a boszorkány átható pillantást vetett rá.
– Ha bármi történik… – Megállt, hogy a férfi arcát kutassa. – Visszajössz értem, ugye?
Valami vadság rajzolódott Draco arckifejezésének margójára.
– Tényleg szükséged van rá, hogy ezt megkérdezd tőlem?
Megrázta a fejét, és elengedte a táskát.
Kiment volna a szobából, de visszapillantott a válla fölött, keze a kilincsen pihent.
– Haza fogunk érni – mondta. – Lehet, hogy eltart egy darabig, de vissza fogunk érni. – A szemöldöke gondolatban meggörnyedt, és teljesen szembefordult vele.
– Tudom, hogy ritkán gondoljuk komolyan, Hermione.
A lány megmerevedett.
– De remélem, hogy tudod… – A férfi ismét megállt, és a cipőjét tanulmányozta. – Azt hiszem, teljesen nyilvánvaló, hogy…
– Nem most van itt az ideje, hogy elkezdj komolyan beszélni, Malfoy – mondta gyorsan a lány. – Menj, és próbálkozz. De azért ne veszítsd el a végtagjaidat. Nem bírnám elviselni a nyafogást.
A férfi visszanézett rá, és elvigyorodott.
– Megpróbálom egy ujjamat megtartani.
Margaret McClure megérkezett, és Hermionét egy rózsaszín selyemrozettákkal díszített halványrózsaszín pamutruhába öltöztette, ami szerinte a legmegfelelőbb az Averyéknél tett reggeli látogatáshoz. Ismét kozmetikai varázslatokkal támadta Hermionét, amíg ő nem volt résen.
Hermione megpillantotta magát a földszinti előszoba tükrében, és elismeréssel vette tudomásul, hogy levetette magáról azt az óvatlan boldogtalanságot, amit Draco aznap reggel látott. Göndörítve, kicsinosítva, rózsaszínűnek és frissnek tűnt, mint egy zsenge fiatal lány – nem kis zsenialitással, hiszen valójában egy elveszett és zavart minisztériumi kutató volt, aki katasztrofálisan elszúrta a dolgot, és valószínűleg munkanélkülivé vált.
Grix a reggelizőasztalnál ült Martinnal, és egy nagy edénytálból szolgált fel neki.
– Jó reggelt, Mr. Martin. Jó reggelt, Mr. Grix!
Leült, és széttárta a szalvétát az ölében.
Grix lehajtotta a fejét, és odanyújtotta neki a tálat, amely tele volt édesburgonya kockákkal, a színes, főtt zöldségekkel együtt. A lány tálalt magának egy adagot, majd töltött magának egy csésze zöld teát. Csendben ettek, miközben Hermione idegesen a bejárati ajtó felé pillantott.
– Nem lesz semmi baja, biztos vagyok benne – mondta Grix.
– Kinek nem lesz? – kérdezte Hermione.
– Az öccsének. Rendbe fog jönni, bármi is legyen az, amire készül. Olyan, mint egy macska, nem igaz? A végén mindig talpra esik. Megvan a saját felegyenesedési reflexe, némelyiknek.
– Gondolom, ez igaz.
– Bumm! – lelkendezett Martin, nyitott kezével enyhén megütögette a homlokát, és Hermionéra mosolygott. – Megütötte magát, ugye?
– Ó, hagyd már abba, te vén gazember – mondta Grix. – Elszállt a puffogtatása. Ne ijesztgesse a lányt, senki sem üti magát hülyére.
Hermione lehajtotta a fejét, és szemügyrevette a manót. A csiszolt arany zsebóra-lánc elegánsan kiemelkedett a tweedmellényből, amelyet keményített fehér ing fölött viselt.
– Maga írogat, Mr. Grix?
Grix harapott egy falat cukkinit, és alaposan megrágta, miközben a lányra nézett. Nyelt egyet, majd a szalvétával megtörölte a száját.
– Igen.
– Ez csodálatos! – Hermione megfújta a teáját. – Nagyon kíváncsi lennék rá.
– Gyanítom, egyszer majd lesz rá időnk – mondta a manó. – Most pedig Martin és én befejezzük a reggelinket, és elfoglaljuk az alkotmányos helyünket.
– A patakhoz – mondta Martin a kezét tapsolva. – Megkeresem az ebihalakat.
– Így van. Majd meglátjuk, hogy ezúttal hogyan fog gázolni, öregem.
Hermione figyelte, ahogy Grix megigazítja Martin ölében a szalvétát, és leszed egy elkóborolt burgonyakockát az asztalról.
– Mióta szabad, Grix? – kérdezte.
– Egy cseppet sem kíváncsi, ugye? – A manó oldalról nézett rá, de a hangja rokonszenves volt, legalábbis Hermione számára. Egy pillanat múlva hátradőlt, és szórakozottan elővette a zsebóráját, majd visszatette.
– 1649 februárja óta dolgozom Martinnak.
Hermione pislogott.
– Micsoda?
– Bérrel. Remélem, ez elég jól megválaszolja a kérdést.
Nem volt teljesen biztos benne, hogy így van, de mielőtt még tisztázó kérdéseket tehetett volna fel, az emeletről tompa puffanás zörgette meg az ablakkereteket, amit Draco félreérthetetlen kiáltása követett.
– Az istenit!
Hermione felpattant a helyéről, és a tányérjára dobta a szalvétát.
– Elnézést kérek, Mr. Grix. Mr. Martin.
Szoknyáját felemelve végigsietett a folyosón, majd lélegzetvisszafojtva rohant le a lépcsőn.
Berántotta az ajtót, és amikor üresnek találta a szobáját, megfordult, és becsörtetett a saját hálószobájába.
A férfi magzati pózba görnyedve feküdt a padlóján, kezét a bal szemére szorítva, és úgy nyögött, mint akit meglőttek.
– Draco! Istenem, mi történt veled?
A lány a földre zuhant mellé, és megragadta a csuklóját.
– Jól vagyok, Granger. Tartsd magadon a bugyidat. – A férfi fedetlen szemmel nézett rá. – Vagy ne vedd fel. A te döntésed. Merlin, bárcsak felrobbantam volna. Ez rettenetesen büdös.
– Mi történt? – A boszorka megszorította a férfi csuklóját. – Eltört valamid? Hiányzik? Hozzak egy bájitalkészletet? Mondd meg, mit kell tennem.
Erre a férfi felnevetett.
– Azt arrébb teheted – mondta, és általában a kandalló felé mutatott. – Valamilyen okból a te kandallódon keresztül jöttem be az enyém helyett, és egyből bevertem a lábam abba az ügyesen elhelyezett középkori kínzóeszközbe, ami ott van nálad.
Hermione ránézett.
– A székre gondolsz.
– Az az. Már nem gyártanak ilyeneket, ugye?
Hermione elengedte a kezét, és hátradőlt a sarkára.
– Beütötted a lábujjadat a székembe.
– Így volt – erősítette meg a varázsló. – Most mi van? Ne nézz így rám! Annyira ítélkező vagy. Mondj bármit, ami ugyanolyan rettenetesen fáj. Várni fogok.
– Miért takarod el az átkozott szemed?
Felfedte a szemét.
– Megégettem, azért.
Egy szénszálas hamucsík kettévágta az arcát és a szemhéját. A szemöldöke is hiányzott.
– Ó, te jó ég! Mi történt?
Felült, és megigazította a nyakkendőjét.
– Mostanában aggasztóan gyakran mondom ezt, de sajnos igazad van. Hegesztési kísérletet tettem.
– Mondtam, hogy újra kell önteni a kört!
– Igen, ezt figyelembe vettem – mondta ingerülten –, de arra gondoltam, hogy legalább a másik lehetőséget kipróbálhatnánk. És igen, be kell olvasztanunk. Legalább most már tudjuk, hogy ez valószínűleg nem lesz egyszerű.
A nő rávillantott a férfira.
– Valamilyen áron beismertem, hogy igazad volt, rendben? – A könyökére támaszkodva felemelkedett, kihúzta a zsebéből a táskát az Időtörővel, és Hermione ágyára dobta. – Az a szerkezet elég élesen visszavágott, amiért rosszul próbálkoztam, és most, ha a tapintásom nem téved, valami kritikus dolog hiányzik.
Draco felállt, és megnézte a tükörképét a Hermione ajtaja mellé szerelt tükörben.
– Ó, a francba! Ez nem fog menni, ha látogatóba megyünk – mondta. – Egyezkedni fogok Grixszel egy visszanövesztő bájitalért. Biztos vagyok benne, hogy van valami az aggasztóan ravasz ujjában.
– Még mindig meg akarod látogatni Averyéket?
– Természetesen. Kikapjuk a dobozt az orruk elől, és azonnal visszajövünk, aztán átcsoportosítunk az Időforgató körül. Gyanítom, hogy a közös javításhoz egy bonyolult átverésre lesz szükség, amire remélem, hogy készen állsz. Ha mindenféle szikrákat gyújtunk, és karamellizált mágia szagával töltjük meg a helyet, az kétségtelenül ránk uszítja a diétás bizottságot.
– Tudod, egyszerűen elmondhatnánk nekik. Martin élvonalbeli akadémikus volt, biztos vagyok benne, hogy nem fognak túlságosan megdöbbenni azon, hogy időutazást tettünk.
– Hát persze. És biztos vagyok benne, hogy cseppet sem fogja őket zavarni, hogy azt hazudtuk nekik, hogy Martin unokatestvérei vagyunk.
– Martin azonban biztosan tudja, hogy nem vagyunk azok.
Draco hunyorgott.
– Beszéltél már Martinnal, Granger?
– Igen, és ugyanolyan épelméjű, mint bármelyikünk.
– Beszélj a magad nevében.
– Grix bizonyára sejt valamit – mondta a lány. – Az első pillanattól kezdve óvatos volt velünk szemben. Talán felszabadító lenne, ha tisztáznánk az egész csalást.
Draco rábámult a lányra.
– Vannak pillanatok, amikor nagyon is tisztán látom az iskolai házaink közötti különbségeket, és ez most az egyik ilyen.
Hermione felállt, és megigazította a szoknyáját.
– Gondolom, legalább az egyszerű hegesztés lehetőségét kizártad, úgyhogy köszönöm. Sajnálom, hogy az egyik szemöldöködet kellett feláldoznod a folyamat során. Tudom, milyen büszke vagy rájuk.
A tükörben figyelte magát, ahogy fel- és leemeli a pár másik felét.
– Ezek Anglia egyik legszebb szemöldökei, Granger. Minden okom megvan rá, hogy védelmezőnek érezzem magam. – Morózusan felsóhajtott. – Most pedig nézzük meg, hogy visszanő-e, aztán megyünk, és dühítsük fel William Averyt.
***
Az idő kitisztult, és a nap szép volt, így sétáltak.
Hermione hagyta, hogy Draco átsegítse a lépcsőkön. Nem szólt semmit a szemmel láthatóan visszanövő szemöldökéről egészen az utolsó átkelésig, amikor egy széles, átázott földdarabbal szembesültek. A férfi minden figyelmeztetés nélkül inkább a derekánál fogta meg a boszorkányt, mint a kezénél, és leemelte az alsó lépcsőről. A lány előrebukott a karjaiba, tenyerét a varázsló mellkasának támasztva, és elég ideig visszaharapta a vágyát, hogy megverje Dracót, miközben elvitte a rövid távolságot az ösvény száraz részéig. Abban a pillanatban, ahogy a férfi letette, a nő keményen ellökte egy karnyújtásnyira tőle, és felszisszent.
– Meglehetősen elbizakodott vagy ahhoz képest, hogy ennyi szemöldökborostád van.
A férfi ráncolta a homlokát, és védelmezően megérintette a homlokát.
– Egy áldozat, amit a te nevedben hoztam, ha hozzátehetem.
– Az én nevemben? – gúnyolódott a lány. – Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek eléggé elege van abból, hogy az antik vidéken járkáljon és beleavatkozzon a helyiek romantikus életébe. Kivéve persze, ha egészen jól érzi magát, és szeretne itt otthont teremteni.
Miközben beszélt, felértek az Avery-birtok feletti dombra.
A foltos eső tisztára mosta a tájat, és a ház hátsó részén lévő, élesen körülhatárolt kertekből kigördülő pázsit fényesen ragyogott a reggeli napfényben.
Két apró alak suhant át a fű felett seprűiken, gyors tempóban, egyenesen egymás felé tartva.
– Merlin, össze fognak ütközni! – kiáltotta Hermione.
– Igen, így van. – Draco klinikai távolságtartással nézte.
Az alakok természetes, korrekt módon, egyfajta erőszakkal értek egymáshoz. Mindketten a földre zuhantak, miközben a repülőeszközeik nélkülük száguldottak tovább néhány métert, mielőtt lelassultak és türelmesen lebegni nem kezdtek, a kezdő gyerekek seprűinek módjára. A zuhanás közben rövid időre szétvált alakok egymás felé gurultak a fűben, majd újra összekapcsolódtak, öklüket egymás hasára csapkodva. Hermione hallotta távoli kiabálásuk meggyőződését, ha nem is tartalmát. Végül mindketten feladták, szétgurultak, és felálltak. Az egyik alak felnézett a dombra, megfordult, hogy mellbe vágja társát, majd Draco és Hermione felé mutatott.
Azok intettek, majd futásnak eredtek a gyepen keresztül, és megkerülték a ház sarkát.
– Kitűnő – mondta Draco, és visszaintett. – Úgy tűnik, lehetnek még további Averyk. Remélem, mindannyian ugyanúgy megkedvelnek majd, mint William.
– Te meg lopd el továbbra is azoknak a lányok szívét, akikbe szerelmesek, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogsz járni.
***
Újabb tíz perc kellemes séta volt az Avery-birtok előtti fehér kavicsos felhajtóig. Az ajtó előtt egy hintó várakozott, amelyet egy pár békés, fekete bőrszíjjal csillogó kantárban lévő testrálok húztak. Ahogy Draco és Hermione közeledett, a kocsi ajtaja kivágódott. A belső tér fényűző volt, selyemmel és plüss zöld bársonnyal kárpitozva, és egy pár abszurdan mocskos kisfiú bukdácsolt ki belőle. A kavicságyon landoltak, majd minden további nélkül összeszedték magukat, és úgy tűnt, készen állnak a távozásra. Mielőtt azonban elindulhattak volna a következő katasztrófa helyszínére, észrevették, hogy Hermione és Draco a kocsifelhajtón álldogál.
Hermione nem volt jó a gyerekek korának meghatározásában, de feltételezte, hogy valahol hat-hét évesek lehetnek.
– Hahó – szólalt meg a kisebbik. – Maguk azok, akiket a dombon láttunk. Charles azt mondta, hogy maguk nyugtalan szellemek, akik azért jöttek, hogy elragadjanak az ágyamban, de én tudtam, hogy nem azok.
– Nem – mondta Hermione. – Nem nyughatatlan szellemek. Mi nem tervezünk elrablást. A nevem Hermione Granger, ő pedig az öcsém, Draco.
Figyelmen kívül hagyta Draco színpadias sóhaját.
– Én is a kisebbik vagyok – mondta a kisfiú.
Draco ünnepélyes meghajlással tisztelte meg.
– Mr. Martin unokatestvérei vagyunk a Twiggybroke Cottage-ban – folytatta Hermione. – Éppen nála lakunk, és azért jöttünk, hogy meglátogassuk a családodat.
– Azért jöttek, hogy elvigyék Williamet, hogy társaságotok legyen? – kérdezte a nagyobbik fiú.
Hermione arra következtetett, hogy ez Charles volt, az, aki a rémtörténeteket kitaláló rémtörténeteket találta ki.
– Csakhogy ma délutánra seprűkirándulást ígért nekünk – folytatta Charles –, és ha elviszik tőlünk, egyáltalán nem fogjuk szeretni magukat.
– Akkor ez lesz a teljes készlet – jegyezte meg Draco.
– Ígérem, hogy nem vesszük el tőletek – mondta Hermione. – Csak köszönni jöttünk. Ti ketten mit csináltok?
A fiúk egymás felé fordultak, úgy tűnt, telepatikusan kommunikálnak, majd visszanéztek Hermionéra és Dracóra.
– Abbahagytuk a lovagi tornát, és most megint bogarászunk a csúnya disznóval – mondta Charles.
Felemelt valamit, hogy megmutassa nekik.
A tubákosszelence volt az.
Vékony réteg megszáradt piszok tapadt a vésett felületén. A varrás körül, ahol a két fele összeért, zöld fűszálak álltak ki szedett-vedett szálakban, mint egy kaotikus szoknya. Úgy nézett ki, mintha egy megkérdőjelezhető tematikájú kollégiumi buli túloldalán került volna elő, miután túl sok ivójátékot játszott.
Körkörös szemei vad kihívással meredtek rájuk.
– Édes Istenem, mit csináltatok a hattyúval? – Draco szigorúan nézett a fiúkra.
– Milyen hattyú? – kérdezte a kisebbik fiú. – A mocskos disznóra gondolsz? Anya azt mondja, hogy macska, pedig egyáltalán nem az. Nincs rendes farka, csak egy kétágú, hegyes farka.
– Förtelmes – javította ki Hermione. – Én meg még mindig egy borzot látok.
– Anya azt mondta, hogy ez kézműves, és nem szabadna hozzáérnünk, szóval bevittük az erdőbe – folytatta a kisebbik fiú. – Ő egy gonosz disznó, és mi utáljuk. Fűvel etettük, és Charles megtalálta a legzöldebb bogarat, ami valaha létezett, úgyhogy a hasában tartjuk.
Odanyúlt a dobozhoz, amely még mindig a bátyja kezében volt, felpattintotta a reteszt, és felemelte a fedelet.
Hermione félig-meddig azt várta, hogy a kinyitás pillanatában bosszúálló citromsárga elektromos ívek fékezhetetlen csóvái törnek ki belőle. Draco felé húzódott, és a karjához szorította magát. A férfi átkarolta, és határozott, megnyugtató szorítást nyújtott neki.
Kataklizmikus villámok helyett egy fémesen csillogó, zöld bogár látványa tárult eléjük, amely hősiesen rángatózott egy levélágyon.
– Williamnek neveztük el, William után – mondta Charles. – Csak ne mondják meg Willynek, hogy ezt mondtuk. Olyan rosszkedvű volt. – Összevonta a szemöldökét. – És ne mondja meg, hogy ezt is mi mondtuk.
– Megnézhetném a malacodat? – kérdezte Draco.
Charles lenézett a dobozra, majd gyanakodva visszanézett Dracóra.
– Ugye nem akarja visszaadni anyának?
– Miért adnám vissza anyádnak?
– Hát csak azért, mert nem kérdeztük, ugye?
Draco felvonta gyér szemöldökét.
– Egy szót sem szólok anyádnak, ha megengeded, hogy megnézzem.
A fiú tétovázott, majd odatartotta a dobozt.
Draco már majdnem megfogta, amikor kinyílt a kúria bejárati ajtaja, és egy nő rontott ki a feljáróra.
A fiú a háta mögé suhintotta a tubákos dobozt.
– John. Charles. Már többször behívtak reggelizni – mondta a nő.
Egyszerű és közvetlen tekintetű volt, és úgy tűnt, hogy a negyven felé jár. Praktikus, dísztelen sötétkék ruhát viselt, és barna haját szorosan hátrafogta az arcából. Figyelme intenzíven a két kisfiúra szegeződött, de ahogy haladt előre, arra ébredt rá, hogy idegenek állnak a kocsibejárójában. Lelassított, és kezét élénken a szoknyájához simította.
– Jaj, istenem! Jó napot! – Röviden biccentett Hermionénak és Dracónak, majd visszafordult a fiúk felé. – Zavartátok a látogatóinkat?
A kisebbik, aki John lehetett, egyik lábáról a másikra ugrált, és megrázta a fejét.
– Nem zavartunk senkit. Mikor visz ki minket Willy a seprűjén, anya? Egész délelőtt vártunk rá.
Az asszony körülnézett, magába szívta az előtte lévő jelenetet.
– Miss Parkinson kocsijában játszottatok?
– Nem– mondta Charles, láthatóan folyékonyan hazudva.
Mrs. Avery megrázta a fejét, majd sóhajtva Draco és Hermione felé fordult.
– Bocsássanak meg, ez az egész szörnyen udvariatlan. Mrs. Avery vagyok.
Mindkettőjükre várakozóan nézett.
Hermione meghajolt.
– Hermione Granger vagyok, ő pedig a bátyám, Draco. Mr. Martin unokatestvérei vagyunk.
– Örvendek, Miss Granger. Mr. Granger – válaszolta Avery asszony. – Mr. Martin minden rokonát mindig szívesen látom az otthonomban. Bocsássanak meg a fiaimnak. Csendes tavaszuk volt itthon, a sárkányhimlőből lábadoznak, és már nem szoktak hozzá a társasághoz.
– Egyáltalán nem jelentenek gondot, Mrs. Avery – erősködött Hermione. – Charles és John épp a kalandjaikról meséltek nekünk az erdőben, ahol bogarakat gyűjtöttek.
Mrs. Avery szigorú, kimerült áhítattal nézett a fiaira.
– Hát persze. Épp most ültünk le a szalonban Miss Parkinsonnal, aki biztosan örülni fog, hogy Mr. Martin rokonával találkozik. Elég nagy kedvenc a fiatalok körében. Nagyon örülnék, ha csatlakozna hozzánk. – Összeszűkítette a szemét Charlesra és Johnra. – És önök ketten. Reggeli. Most.
– Aww – nyögte Charles. – Mondtuk már, hogy nem vagyunk éhesek.
– Csak a büdös disznó éhes – értett egyet John.
– A micsoda? – Mrs. Avery a tapasztalt nyomozó főfelügyelő tekintetét vetette rájuk.
Charles rezzenéstelenül hasba vágta a bátyját.
– Semmit, anya. Bent leszünk, ígérjük.
– Jaj, nem kellett volna ezt tenned, te fajankó – háborgott John, miközben anyjuk megfordult, és elindult vissza a ház felé.
– De igen, kellett volna – vágott vissza Charles. – Versenyezzünk a tóparti szilfához.
***
– Teát?
Mrs. Avery nyugodt illendőséggel ült a szalon csiszolt asztala mellett.
– A tea nagyon jól esne, köszönöm.
Az ujjait az ölében összefonva Hermione Draco mellett ült a selyembrokát kanapén.
Az ajtó melletti székben egy húszas évei elején járó fiatal nő ült lenyűgözően egyenes tartással, türelmes és nyugodt tekintettel. Haja olyan sötét volt, hogy szinte fekete, fényes fürtökbe göndörödött. A ruhája drágának tűnt. Ő volt a látogató Miss Parkinson, akitől csöpögött a felsőbb osztályú gazdagok nyugodt magabiztossága.
Bár Averyék egyértelműen a felsőbb osztály tagjai voltak, mégis úgy tűnt, mintha egy kicsit földhözragadtabb tulajdonságokkal rendelkeznének.
Az Avery-ház szalonja éppoly impozáns és jellegtelen volt, mint a külseje. Az egésznek volt egyfajta felszínes pompája, mintha egy előre gyártott kastély lenne, amelyet drapériákkal és bútorokkal láttak el a több pénzzel, mint idővel rendelkező vidéki úriemberek számára.
És bár olyan takaros és elegáns volt, amilyennek Hermione feltételezése szerint lennie kellett, mégis volt valami feszélyezettség az előkelőségében. Hermione nehezen tudott volna két, fizikailag kevésbé hasonló otthont azonosítani, de az Avery-házról semmi olyasmi sem jutott eszébe, mint a Odúról.
Mindkettő különböző mértékben, de finoman kibillentettnek tűnt, mintha bármelyik pillanatban berobbanhatna egy besúgó az ablakon, és senki sem riadna vissza.
Charles és John Averyre gondolt. Jelenleg a sok nagy szalonablak egyike előtt álltak, az orrukat az üveghez szorítva, és az összegyűlt társaságot figyelték. Képesek voltak ezt úgy csinálni, hogy egyidejűleg nem ették meg a reggelijüket. Hermione számára valószínűnek tűnt, hogy a teljesen zabolátlan gyerekek jelenléte sajátos pikáns fűszerezést kölcsönöz minden család otthonának, függetlenül az eset társadalmi-gazdasági helyzetétől.
Mrs. Avery megkongatta a kézi csengőt.
Ugyanolyan barna haja és szeme volt, és ugyanolyan magabiztosan intelligens jelenléte, mint a legidősebb fiának, Williamnek. Dracóval és Hermionéval szemben ült, az övékkel azonos kanapén, és azzal foglalatoskodott, hogy egy hamisítatlan mogorva tekintet elsöprő erejével próbálta kioltani Dracót.
Charles és John meghallhatta a csengőt az ablaküvegen keresztül, mert pavlovi módon ugrálni kezdtek. Pillanatok alatt egy tiszta, fehér zsebkendőt divatos szögben a derekára kötve viselő manó lépett be a szalonba. Egy kocsit tolt, amelyen egy finom virágos teáskészlet és egy emeletes tortatartó állvány volt megrakva ujjnyi szendvicsekkel, friss gyümölcsökkel és aprósüteményekkel.
Draco előrehajolt a székében.
Az Avery-fiúk egymás füle köré kulcsolva a kezüket, az ablakon kívül suttogtak. Charles nyitott tenyérrel határozottan meglökte a bátyja fejének oldalát, és mindketten elszaladtak, eltűntek a szem elől.
A manó letette a zsúrkocsit Mrs. Avery mellé, aki a teáskészlet mellett ülő fadobozzal kezdett el babrálni. Kiderült, hogy a háztartás készletét tartalmazza, a laza tealeveleket. Mrs. Avery egy ezüstkanállal több kupacot mért a nagy teáskannába, és megkeverte.
– Meddig szándékoznak a nővérével a környéken maradni, Mr. Granger? – kérdezte Mrs. Avery.
Draco megköszörülte a torkát.
– Ezt még nem határoztuk el, egyelőre. Nincs időbeosztásunk.
William szája ingerülten húzódott össze az egyik oldalon.
– De bizonyára máshol van dolguk – jegyezte meg, miközben keresztbe rakta, majd újra keresztbe tette a lábait.
– Természetesen van – mondta Hermione.
– De azért még itt maradunk, nem igaz? – tett fel Draco a költői kérdést. – Máshol nem megy sehové. Sőt, azt mondanám, hogy óráról órára folyamatosan haladunk felé.
Mrs. Avery gyakorlott könnyedséggel töltötte a teát, és miután két kockacukrot dobott bele, és tejjel töltötte fel, egy csésze utat tört Miss Parkinson felé. A lány jól nevelt finomsággal belekortyolt, majd szemérmesen a csészét a csészealjba tette.
– Hogy szereti a teát, Miss Granger? – kérdezte Mrs. Avery.
– Egy cukorral és csak egy cseppnyi tejjel, kérem. – Hermione inkább nem kérdezte meg, hogy tartanak-e kéznél szóját.
Miközben Mrs. Avery újabb, gyakorlati vizsgához méltó előadást tartott, Hermione bűnbánóan gondolt saját szokására, hogy a teafiltert okosan a török agyagbögre belsejéhez csapkodta, miközben morzsákat porolt le az ingéről. Igyekezett a lehető legkevesebbet lopkodni a kekszekből, és ha Draco észrevette, hogy hiányzik egy is az íróasztalfiókja mélyén tartott készletéből, sosem említette.
Amikor a csésze utat talált hozzá, Hermione a kisujját kinyújtva az ajkához emelte.
– Szükségtelen – motyogta Draco.
– Hagyj békén – suttogta Hermione. – Tudatom veled, hogy nemrég mutattak nekem néhány dolgot a fiatalabb testvérek kezeléséről.
A csészéje nem csapott nagyobb zajt, mint Miss Parkinsoné, amikor letette a csészealjába, és halkan gratulált magának.
Amikor Draco következett, elszánva magát bevallotta, hogy négy cukorral és egy nagy adag tejjel kéri a teát, és aggódva dobolt az ujjaival a combján, miközben a süteményes állványt bámulta.
Mielőtt még elfogadta volna a csészéjét, a szalon ajtaja kivágódott.
A fiatal Avery-fiúk elszántan ártatlanul tarappoltak befelé. Charles egy vergődő kisgyermeket tartott a hóna alatt. A fosztogató társaságot egy házimanó követte, aki egy hálófüggöny maradványának tűnő ruhát viselt, a fején csipkefűzővel, és olyan vadul izgult, hogy ellilult az arca.
– Ó, Merlin! – Mrs. Avery felsóhajtott. – Fiúk, azonnal vigyétek ki innen Jamie-t. Ez nevetséges. Állítólag aludnia kellett volna. Felébresztettétek?
Charles letette a kisfiút.
Rózsaszínű volt az arca, és hatalmas, kerek feje körül kukoricaszőke hajcsomó kavargott, mint egy nehéz elem modellje. Egészen nyilvánvalóan hatalmas egyéniség volt, és minden tekintet rá szegeződött, ahogy végigvonult a szobán, mint egy miniatűr tábornok, aki a végzet felé megdöntött vállakkal lép be a harcba. Elérte az anyját, és tompa, puha kis öklét a szoknyájába szorítva az ölébe húzta magát.
– Ez még titeket is meghalad – szidta Mrs. Avery, elejtve minden illemtudását. – Kérem, bocsássa meg a tolakodást, Miss Granger, Mr. Granger, Miss Parkinson.
Mrs. Avery maga is halványan elvörösödött. Az aggódó manó, látszólag az óvoda felügyelője, fülét húzogatva állt az ajtó mellett.
– Ő a legkisebb fiam, James – mondta Mrs. Avery. – Charles és John hamarosan elviszik őt.
James a szájába dugta a hüvelykujját, ökölbe szorította az egyik fülcimpáját, és kényelembe helyezte magát az anyjával szemben.
John úgy nézett ki, mint aki mindjárt szétrobban. Minden további nélkül meg is tette.
– Charles a kék virágos tortát szeretné, anya, de azt mondtam, hogy előbb én szeretném.
Mrs. Avery lélegzetet vett, és tekintetével a padlóhoz szegezte középső fiait.
– Tortát – mondta. – Hol van mindkettőtöknek a jó modora?
Charles Dracóra nézett, és gépiesen, mintha csak bemagolták volna, megszólalt.
– Nagyon örülünk, hogy ma itt vagytok. Nagyon örültem a találkozásnak. – Anyjára diadalmasan felemelte az állát. Aztán visszafordult Dracóhoz, és úgy döntött, hogy bátran vállalja a kockázatot. – Ugye nem kérsz a kék süteményből?
– Charles! – Mrs. Avery hangja az iskolai csengő tekintélyével csengett. A tanítványai a legkevésbé sem aggódtak.
– A kék tortát akarom – mondta John.
Charles nyitott kézzel mellkason vágta.
Végül Mrs. Avery olyan hangon szólalt meg, amely azt közölte, hogy végzett a törvényhozási torta-programmal, és Madame Guillotine-nal fenyegeti meg a futkosókat.
– Kifelé! Mindketten. Azonnal.
– Ááá! De hiszen annyiszor mondta már, hogy ma reggel együnk – nyafogott John.
– Én mondtam, hogy reggelizzetek – mondta Mrs. Avery.
– Jól van, ti zsarnokok. – William előrehajolt, azt a benyomást keltve, mintha a nadrágjuknál fogva ki akarná hurcolni kisfiúkat a szobából. – Hagyjátok békén anyát, amíg látogatói vannak, vagy visszamondom az ajánlatomat, hogy felviszlek titeket a seprűmre.
– Ááá! – ismételte meg John.
– Elkényezteted őket, ugye tudod, Willy? – Charles keresztbe fonta a karját.
– Én egy olyan ünneprontó vagyok, aki tud seprűn repülni. Most pedig menj, vitorlázz a dingiddel vagy valami mással, és hagyj minket békén.
E szóváltás közben Draco előrehajolt, és gyorsan leemelte a tortaállványról a kék tortát, majd rögtön utána egy fehéret, amelynek tetején egy csokor piros cukormázas virág volt.
– Ez egy kiváló ötlet, William – mondta Mrs. Avery. – Szép napunk van, és régen volt már, hogy a Foul Williamet kivitted vitorlázni.
William megcsípte az orrnyergét.
– Ha egyszer annyi idős leszek, mint Willy, akkor annyi süteményt eszem, amennyit csak akarok – motyogta Charles. – Majd meglátod, hogy így lesz.
– Rosszul leszel – válaszolta az anyja.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon fogom szeretni – vágott vissza Charles hibátlanul.
Franciaajtók nyíltak a hátsó kertre és a tóhoz nyúló pázsitra. Ahogy a fiúk a kijárat felé morgolódva elindultak, elhaladtak a kanapé vége mellett, ahol Draco ült.
Hermione döbbenten figyelte, ahogy Draco meglehetősen ügyes bűvészmutatvánnyal mindegyik fiúnak átnyújt egy-egy tortát, a fiatalabbiknak kedvezve a kékvirágos darabbal. Azt hitte, elárulják a cserét, de bár az arcuk talán egy kicsit felderült, mindketten a gyakorlott zsebtolvajok rezzenéstelen hidegvérével vették át a zsákmányt.
– Te jó ég! Kiküldték őket a szobából, mert rosszul viselkedtek – motyogta az orra alatt Hermione, miközben kifelé sétáltak. – Csak elrontod őket.
– Ez nevetséges – mondta Draco. – Növésben lévő fiúk, szükségük van táplálékra.
– A torta nem táplálék.
– Dehogynem az.
Miközben a nő rá meredt, a férfi a szájához emelt egy harmadik süteményt, amit észre sem vett, és egy mozdulattal beletuszkolta a szájába.
– Merlinre, Malfoy! – csodálkozott a lány.
– Na, hol is tartottunk? – kérdezte Mrs. Avery.
Miss Parkinson – akiről Hermione teljesen elfelejtette, hogy nem egy gondosan kifényesített bútordarab – végre megszólalt.
– A meghívók holnap reggelre lesznek kiküldve – beszélt lassú, tökéletesen megformált, megdöbbentően unalmas hangon –, de már most szeretném bejelenteni, hogy július hetedikén, szombaton bált rendezünk a Thornwood Apátságban. – A meghívókat holnap reggelre küldtük ki. Ha ez szorongás volt, Hermione aggódott, hogy amikor Miss Parkinson nyugodtnak hangzott, akkor félúton volt a kómába esés felé. – Örülnénk, ha részt vennének rajta. – Nagyon általánosan szólt a teremhez. Úgy tűnt, mintha a maroknyi szó hallatán megunta volna magát, és elhallgatott.
– Milyen csodálatos! – válaszolta Mrs. Avery. Williamhez fordult. – William, hát nem csodálatos? Már jó ideje nem voltál bálon a környéken.
– Valóban – jegyezte meg William. A tekintete egy pillanatra Dracóra villant.
– Mint Martin úr unokatestvérei, természetesen önök is szerepelnek a meghívóban – mondta Miss Parkinson Dracónak és Hermionénak.
Hermione egyenesen ült.
– Ó, nem vagyok benne biztos…
– Örömmel elfogadjuk, Miss Parkinson – mondta Draco.
William a kanapé háttámlájának dőlt, és keresztbe fonta a karját.
Tiszta két percig mindenki a teáját kortyolgatva ült, és nem néztek egymásra.
– Versenyző, Granger? – kérdezte William végül, megtörve a csendet.
Draco felpillantott. Hermione megjegyezte, hogy rövid idő alatt meglepően érzékennyé vált valaki más nevére.
– Seprűversenyzésre gondol? – tudakolta Draco, és egy láthatatlan porszemet simított le a nadrágszáráról. – Hát persze.
– Vajon érdekelne-e egy kis baráti kiruccanás a birtokon? – William tekintete éles és számító volt. – Mondjuk valamikor a héten.
– Nem hoztam magammal seprűt, de ha van egy, amit kölcsönkérhetek, benne vagyok. Mondja meg az időpontot és a helyet.
– Holnap.
Draco vállat vont.
– Ha szeretné.
– Milyen kitűnő ötlet – mondta Mrs. Avery. – Fontos, hogy ti fiúk is kimozduljatok a szabadba, és aktívak maradjatok.
Hermione nem kételkedett abban, hogy Mrs. Avery számára fontos volt, hogy a fiúk gyakran járjanak ki a szabadba, és aktívak maradjanak.
– Körbejárhatnátok Longbottoméknál a tanösvényt – folytatta Mrs. Avery. – Biztos vagyok benne, hogy Tom Longbottomot rá lehetne venni, hogy csatlakozzon, és gyanítom, hogy Sir Thomast bekapcsolódna seprűn. A lányok mindig élvezik a nézelődést.
– Nem versenyeznek? – kérdezte Draco. – Mármint a lányok.
Mrs. Avery tanácstalanul nézett.
William kissé előrébb ült.
– Nem volt véletlenül egy kis összetűzése a borotválkozási varázslattal ma reggel? – kérdezte Dracótól. Felvonta a bal szemöldökét, és rámutatott.
Draco a foltos szemöldökéhez emelte az ujjait. Majdnem teljesen kitnőtt, de egy vékony, halvány bőrcsík még mindig ferdén kettévágta. Mielőtt válaszolhatott volna, James, a potyautas kisgyerek mereven a feje fölé emelte a karját, és kicsúszott az anyja szorításából.
– Jamie – szidta az anyja, de eredménytelenül.
A fenekén landolt, és anélkül, hogy megállt volna, felemelte magát, és drámai arccal a Draco és Hermione közötti kanapéra telepedett.
– Ó – jegyezte meg Draco, miközben elhúzódott a gyerektől.
James végigsöpörte a karját a kárpiton, mintha eufórikusan felfokozott tapintásérzékelésben lenne része. Egy pillanat múlva Draco felé fordította az arcát.
– Szia! – fújt egyet.
– Szia! – szólt meg Draco egykedvűen.
James végigsiklott a kanapé szélén, amíg Draco bal térdéhez nem ért. Kinyújtotta pufók kezét, és kísérletképpen megsimogatta.
– Mit akarsz? – kérdezte Draco. – Befejeztem a süteményosztogatást.
A gyerek beletekerte az öklét Draco nadrágszárának szövetébe, és felhúzta magát a kanapéra, ahol hátradőlt a sarkán, és diktatórikus tekintetét Draco felé szegezte.
– Isten segítsen rajtunk – mondta Mrs. Avery. – Corby, kérlek, gyere Jamie-ért, és vidd vissza a gyerekszobába.
Az ajtóban álló manó óvatosan körbejárta a szoba szélét, kezét oldalra kitárva, mint egy birkózó.
James, aki megérezte, hogy a szalonban tett engedély nélküli látogatásának hamarosan vége, Draco ölébe gurult. Ott elfoglalta kedvenc pozícióját, hátradőlve Draco mellkasának dőlt, hüvelykujját a szájába dugva, kezét a füléhez szorítva. Most már biztonságban volt, és nyugodt távolságtartással figyelte, ahogy a manó a szobában halad.
– Ha megbocsátanak, kérem – szabadkozott Miss Parkinson. – Bugg-Buntley Hallba kell mennem. Úgy tudom, a nővérem ma reggel ott lesz a férjével.
Lassan felállt a helyéről.
Hermione követte Mrs. Avery példáját, és felállt, felszínes pukedlit mutatott Miss Parkinsonnak.
Draco biccentett neki, de mozdulatlanul ült, kezét a térdére téve, és az ölében ülő fiú tarkóját nézte.
Ahogy Miss Parkinson kihátrált a szobából, a manó tovább haladt előre.
– James úrfinak jobb lenne, ha Corbyval jönne – mondta a manó. – James úrfinak most van a szundi ideje.
James kirántotta a hüvelykujját a szájából.
– Nem. – Miután értésre adta a dolgát, folytatta a hüvelykujjával a dolgát.
– Ó, hagyd már békén – mondta Draco. – Nem zavar senkit.
Hermione hitetlenkedve nézett rá.
– James úrfinak szüksége van a pihenésre – erősködött Corby.
– James úrfinak süteményre van szüksége, ugye James úrfi? – kérdezte Draco.
James bólintott.
– Teljesen kibírhatatlan leszel apaként – mondta Hermione.
– Nem lesz semmi baj.
Előrehajolt, és felkapott a tálcáról egy apró, rózsaszín mázas tortát, és átnyújtotta a gyereknek. James óvatosan átvette, megszorította, majd megnyalta.
Draco élénken megveregette a hátát.
– Gyerünk, élvezd csak. Sosem tudhatod, mikor kényszerít valaki arra, hogy zöldséget egyél reggelire.
Odakintről távoli kiabálások sorozata hallatszott, amit Mrs. Avery céltudatosan figyelmen kívül hagyott.
Draco összefonta a karját a fiú feneke alatt, és felállt. James úgy ült ezen a szerkezeten, mintha az egy merev szék ülése lenne, Draco mellkasa pedig a háttámla. A fiú nem háborgott, csak továbbra is húzogatta a fülét, és gyanakodva nyalogatta a süteményét, miközben Draco mindenféle sürgetés nélkül az ablakok felé sétált. Lassan sétáltak végig a szoba hosszában, figyelték a kinti tájat, és minden tekintetben egy szokatlanul kis lord nagyon magas és hűséges csatlósának tűntek.
– Látod a testvéreidet? – kérdezte Draco halkan a fiút. – Látod, hogy nagyon rosszul vitorláznak? A kötelük meglazult, és nem mennek sehova. Ugye, te ennél jobban fogod csinálni? – Megfordult, hogy Jamesre nézzen, az irónia legkisebb jele nélkül.
James komolyan bólintott.
– Persze, hogy így lesz – mondta Draco.
Mrs. Avery végtelen szeretettel figyelte ezt a bizarr bemutatót. William viszont késznek látszott arra, hogy a kandalló fölött lévő címerről lehúzza a díszes kardokat, és átgázoljon Dracón.
Valami végre kattant Hermione fejében.
– Miss Parkinson azt mondta, hogy a húgához megy Bugg-Buntley Hallba – mondta Mrs. Averynek. – Ő és az új Mrs. Longbottom rokonok?
– Igen, valóban. Nem tudta? – Mrs. Avery belekortyolt a teájába.
– Nem, nem tudtam. Tehát az új Mrs. Longbottom egy Parkinson. Ez lenyűgöző. Hallottad ezt, Draco?
Fél pillantást kímélt a séta közben.
– Egy Parkinson és egy Longbottom? A csodáknak sosem lesz vége.
– Beszéltél mostanában Pansyvel? – kérdezte Hermione.
Draco elgondolkodott.
– Azt hiszem, nem beszéltem. Többnyire nincs a városban, és hétvégén mindig elfoglalt. Miért kérdezed?
– Csak úgy.
Megvonta a vállát, és figyelmét ismét a babára fordította.
– Arrafelé, alig néhány kilométerre, a gyümölcsösök túloldalán van a Malfoy-kúria – motyogta a férfi. – Ez a legfenségesebb otthon egész Angliában. – A férfi már előre-hátra járkált a szobában, de megállt, hogy délkeleti irányba mutasson a fiúnak.
– Gondolod, hogy Mr. Martint rá lehet venni, hogy eljöjjön a bálra? – kérdezte Mrs Avery Hermionét.
Hermione elgondolkodott.
– Biztos vagyok benne, hogy több mint hajlandó lesz, feltéve, hogy van torta, és van esélye a puncsos tálnál.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy lesz torta – biztosította Mrs. Avery. – Szeretne egy szeletet, Miss Granger?
– Ó, nem. Köszönöm szépen.
Draco már folytatta a sétát és halkan beszélt, de hirtelen megállt és elhallgatott.
Hermione megfordult, hogy ránézzen.
A férfi továbbra is Jameset fogta, de a szemöldöke elgondolkodva ráncolt, miközben mereven bámulta a gyepet.
– Ők… – Habozott, aztán anélkül, hogy egy szót is szólt volna, fürgén odalépett Mrs. Averyhez, és Jameset az ölébe tette. Amint a fiú biztonságban kikerült a karjából, Draco a kertbe vezető ajtókhoz rohant, feltépte őket, és kirohant.
– Mi a csuda… – Mrs. Averyt William szakította félbe, aki homlokát ráncolva felugrott, és gyorsan Draco nyomába eredt.
Hermione felállt, és az ablakokhoz lépett.
Draco keményen végigrohant a gondozott sétányokon, a karját lendületesen lóbálva, a haja lobogott. Amikor elérte a kertet szegélyező alacsony sövényt, könnyedén átugrott rajta, és vad tempóban folytatta útját a lejtős zöld gyepen a tó felé.
A tóhoz.
Hermione a vízre pillantott.
Kint a tó csendes közepén egy gyerekcsónak üresen ült.
– Ó, Istenem – mondta lélegzetvisszafojtva. – Charles és John.
Sietett be a kertkapun Draco és William után, átkocogott a kerten, és talált egy rést a sövényen, minthogy a szoknyájában próbálta volna átugrani.
Messze előttük Draco tovább futott. Ahogy csökkentette a távolságot a ház és a tó között, letépte magáról a fekete öltönykabátját, és a földre dobta. William közvetlenül mögötte sprintelt, megrántotta a zakója gombjait, majd félredobta.
Mielőtt bármelyik férfi elérte volna a partot, a tó túlsó oldalán lévő fasor fölött egy mozgás vonta magára Hermione figyelmét.
Kevesebb mint száz méterre tőle egy seprűlovas gyorsan közeledett.
Ahogy az alak közeledett, Hermione egy férfit vélt kiismerni, aki a seprűje hosszában ráhajolt. Hermione látta, ahogy Harry is ugyanezt tette fogóként, egy olyan mozdulatot, amit ő gyorsereszkedésnek nevezett, amikor sikító sebességgel zuhant a pálya magasából a fű felé.
A férfi másodpercek alatt tette meg a távolságot, a haját hátrasöpörte az arcából, és a tó felszínére összpontosított. Egyenesen a part menti nádashoz húzódott, lélegzetelállító, 180 fokos fordulatot vett, majd levetette magát a seprűjéről, és a földre dobta.
Levetkőzött a kabátjából, és vakon félredobta. Aztán egy pillanatnyi habozás nélkül berohant a vízbe.
Draco már csak egy kis távolságban volt mögötte, William pedig néhány lépéssel utána.
Amint combig ért a tóban, a férfi sietős ívben lemerült, és hosszú időre elveszett a felszín alatt. Lassan teltek a másodpercek, mire felbukkant valamivel odébb, és hihetetlen sebességgel elkezdte átevezni magát a vízen.
Draco elérte a vízpartot, és nem állt meg. Átsprintelt a sekély vízfelületen, és úgy merült, mint az előtte lévő ismeretlen férfi, mielőtt ütemes gyorsúszással elindult volna a tó közepe felé. William nem sokkal utána ért a partra, és ő is a vízbe vetette magát.
Mindhárom férfi fáradhatatlanul úszott.
Újabb egy perc múlva Hermione maga is elérte a partot. Nem maradt más hátra, mint nézni, tenyerét aggódva lapította a szíve fölé, és ököllel szorította a szoknyáját. Olyan díszesnek és fölöslegesnek érezte magát, hogy legszívesebben sikoltott volna.
Mintha látta volna, hogy egy kis kéz, egy kis arc kíséretében, áttöri a tó felszínét. Talán egy távoli zihálást is hallott, de amilyen gyorsan történt, olyan gyorsan el is tűnt.
Az ismeretlen férfi a kis csónak mellé húzódott. Egy pillanatig a vizet taposta, a felszín alatt kutatott. Aztán lemerült.
– Mi folyik itt?
Mrs. Avery levegőért lihegve húzódott Hermione mellé, arca tanulatlan pániktól eltorzult.
– Azt hiszem – Hermione mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa őrjöngő szívét –, a fiúk bajban vannak. Úgy tűnik, mindketten elmerültek.
Mrs. Avery a szájához kapta a kezét. Hermione közelebb húzódott a tóhoz. Hasztalanul nézte, ahogy a férfi felbukkan, hatalmas levegőt vesz, majd újra alámerül.
Draco elérte a csónakot, és ő is eltűnt a felszín alatt.
Hermione racionálisan tudta, hogy Draco sprintjének kezdetétől addig a pillanatig nem lehetett több három-négy percnél. Mégis végtelennek tűntek azok a másodpercek, amelyeket Draco és az ismeretlen férfi a mélyben keresgélve töltöttek. A víz sötét felszíne kegyetlenül üres maradt, kivéve William kavargó alakját és az elhagyatott, üres csónakot.
Végre az ismeretlen férfi felfelé tört.
A karjában egy petyhüdt, sápadt gyermeket szorongatott.
Mrs. Avery felkiáltott, és a földre zuhant. Hermione mellkasát elöntötte a megkönnyebbülés és a rémület, hogy csak az egyik fiút látta.
Végül Draco felbukkant a másik fiúval a karjában, a gyerek szorosan átölelte a nyakát. A kisfiú szinte azonnal köhögni és sírni kezdett.
Mindkét férfi felfelé fordított arccal úszva megkezdte a fáradságos utat a rakományával vissza a partra. William megfordult, és előttük úszott.
Mrs. Avery feltápászkodott, és rövid íveket kezdett járkálni a nádasban.
William elérte a partot. Átment a hosszú füvön, ruhája csöpögött, és készen állt, hogy segítsen. Amikor Draco és a férfi elég sekély vízben voltak ahhoz, hogy megálljanak, mindketten a partra rohantak a fiúkkal a karjukban.
A kisebbik fiú, John, Dracóval volt. Átázott haja a homlokára tapadt, és a ruhájából csorgott a víz, amikor Draco átadta őt az anyja karjaiba. Szánalmasan sírt, és a fogai vacogtak, de ébren volt.
Charles, az idegen karjaiban, néma volt és mozdulatlan.
– Valaki hozzon takarókat – parancsolta a férfi, miközben kinyújtóztatta Charlest a fűben.
Hermione ott állt mellette, és figyelte, ahogy a varázslü előveszi a pálcáját, és melegítő varázslatot mond.
Aztán az ismeretlen felnézett rá.
Egyszerre, egy röpke másodpercre, a férfi átható kék szemei ismerős melegséggel árasztották el a lányt. Hermione döbbenten szedte a levegőt. Aztán mintha hideg tóvízzel öntötték volna le, magához tért.
Céltudatosan odasétált a fekvő gyermekhez, letérdelt mellé, és elővette a pálcáját. Elkezdett egy alapvető mágikus elsősegélynyújtó varázslatot mondani. De valójában még sosem kellett használnia, és a pálcája megremegett.
– Nyugalom. – A férfi gyengéden a kezébe vette a boszorka kezét. – Jól csinálod, de próbálj meg nyugodt maradni. Gyorsabban fog hatni.
Hermione nem nézett újra az arcára, de a férfi hosszú ujjai, apró szeplőkkel tarkított keze hűvösen simult az övére, és a lány megborzongott az érintésük alatt.
Ez egy vízhúzó varázslat volt, ősi és stabil, és viszonylag könnyű volt alkalmazni. Gyorsan hatott, és a fiú szája sarkából víz ömlött, és az orrlyukaiból is víz folyt.
Ezután egy gyors diagnosztikai varázslatot mondott, amit még a háború alatt tanult, és ami megmutatta, hogy a fiú szíve még mindig dobog. Egyszerűen csak lélegeznie kellett.
A varázsige, amihez a következő volt…
A lány üresre húzta a száját.
– Respiros.
A férfi elsuttogta a varázsigét, és feltűnően szép hatékonyságú mozdulattal varázsolt.
Hermione annyira belefeledkezett a csodálatba, hogy majdnem lemaradt az előtte a földön fekvő kisfiú sírásáról.
Charles szeme kerek és fókuszálatlanul kinyílt. Visszatükrözték a napot, amely a nyomorúságosan kék égbolton gyülekező, laza és változó felhőraj mögött kúszott fel. Nagy, remegő lélegzeteket szívott be. Aztán végre felzokogott; fellélegzett; élt.
Mrs. Avery, Johnt a karjában tartva, Charleshoz rohant, és mellé borult. Magához húzta mindkét gyermeket, és mindhárman ott ültek, hideg, sápadt kezekkel szorították egymást, és sírtak.
Hermione felállt, és csendesen hátralépett.
– Will, menjen, és hozz ide Cressidát – kérte a férfi. A hangja mély volt és tele lágy tekintéllyel. – Charlest és Johnt meg kellene nézni, és ő tudni fogja, mit kell tennie.
William bólintott, és egy pukkanással dehoppanált.
Néhány méterrel arrébb Draco vizet rázott a füléből, fehér inge a felsőtestéhez tapadt, hajáról a szemébe csöpögött a víz.
Az ismeretlen férfi felállt, és zsebre vágta a pálcáját. Megkönnyebbült sóhajjal Hermionéra nézett.
Néhány évvel fiatalabb volt Hermionénál, és vakmerően jóképű. A természet egyik szeszélyesen szép arca volt, amelynek tökéletlen részeinek gyűjteménye egyszerű és érdektelen összeget kellett volna, hogy adjon össze. Ehelyett a vonásai úgy döntöttek, hogy bonyolult algebra segítségével olyan gyönyörűséggé rendeződnek, amely a szemlélőt kissé érzéketlenné teszi. Úgy tűnt, mintha meglehetősen sokat mosolyogna – valójában éppen akkor tette ezt –, és Hermione azon tűnődött, hogy nem kellene-e lemondania erről, mivel gyanította, hogy ő is visszamosolyog. A szeme szennyezetlen, kristálykék volt, és az orrnyergén és az arcán szeplők szeplői szanaszét voltak, amitől fiatalosnak és kissé csibészesnek tűnt.
Magas volt – olyan magas, mint Draco –, és hosszú végtagú, de nem köpcös. Sovány, de izmos. A lány ezt onnan tudta, hogy a mellkasát és a karját egészen tisztán látta a testére könyörtelenül tapadó nedves fehér ing alatt.
Felemelte a tekintetét.
A férfi mosolya kiszélesedett, a szája sarka incselkedő, nevető ívben felemelkedett.
Nemcsak rajtakapta a lány bámulását, hanem még szórakoztatta is.
– Jól van, kisasszony… – A férfi felvonta a szemöldökét.
– Ó! Igen. – A lány megköszörülte a torkát. – Miss Granger. – Érezte, hogy még rózsaszínűbbé válik, mint amilyenné Margaret nevetséges varázslata már tette.
– Miss Granger.
A férfi hátradobta az arcából az átázott haját. Barna volt, de a lány feltételezte, hogy ha megszárad, inkább rézszínű lesz.
– Tisztában vagyok vele, hogy a körülmények sokkolóak – mondta –, de kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam.
Mögötte és jobbra Hermione hallotta a hoppanálások pukkanását, amit azonnal William Avery és Cressida Longbottom halk hangja követett.
Hermione egy pillanatra sem vette le a tekintetét az idegenről.
Várta, hogy folytassa, de még mielőtt az folytathatta volna, John Avery felült, és az anyjára meredt.
– Miss Parkinson elment, anyu? – kérdezte csuklással.
– Igen, elment, drágám – felelte Mrs. Avery.
Elmozdult, hogy helyet csináljon Cressidának, aki olyan bonyolult orvosi varázslatokat kezdett Charleson, amilyeneket Hermione még sosem látott.
– Ó. – John alsó ajka remegni kezdett.
– Mi a baj? – kérdezte Mrs. Avery.
– Ígérd meg, hogy nem haragszol ránk, mami.
– Persze, hogy nem leszek rád mérges, drágaságom.
John megkönnyebbülten felsóhajtott, de félénken nézett az anyjára.
– Csak arról van szó, hogy… – Elakadt a szava. – Csak arról van szó, hogy a csúnya disznót a hintójában hagytuk.
– Mi a f… – Draco elvágta a szavakat.
A vörösesbarna hajú férfi lehajolt, és finoman megrángatta John fürtjeit.
– Egy undok disznó, John? Úgy hangzik, mintha baj lenne. Jobb, ha segítünk megtalálni, nem igaz? – A férfi kiegyenesedett, Hermionéra nézett, és kacsintott.
– De William benne van, anyu – kiáltott fel John, mielőtt újra csuklott.
– Nem, kincsem, William itt van – nyugtatta meg Mrs. Avery, és az elsőszülött fiára mutatott.
– Nem Willy – erősködött John. – William, a bogár. Ő örökzöld, soha nem találunk hozzá hasonlót.
William, a varázsló lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
Az idegen harsányan felnevetett, és ez a hang valahogy csak olyan dolgokból állt, amelyek jók és igazak.
– Ahogy mondtam – nyelte le a nevetés utolsó cseppjeit, és egy sekélyes meghajlással, amely egyszerre volt kifogástalanul elegáns és botrányosan kacér – a nevem Roland Weasley.
– Mi a f…
Csak ezúttal Draco nem állította le magát.
A látogatás
A kora reggeli órákban egy rövid ideig esett az eső.
Hermione az állához húzott ágyneművel feküdt, és az ablakon keresztül nézte a tölgyfa leveleiről csöpögő vizet.
Határozatlan és gyenge akaratú eső volt ez a tiszta nap kezdetén, és az erő és a cél hiánya melankolikusan hatott. Rájött, hogy sokkos állapotban volt, és elvonta a figyelmét a köntös, a leveseskanál, az ismeretlen könyvek és bájitalok izgalma. Most, a sivár reggel nyugalmában kezdte először értékelni szorult helyzetének nagyságát.
Érezte a veszteség érzését, és azon túl, hogy a gondolatai az időnyerő törött fémjére terelődtek, a félelem kúszó peremére. Visszafelé keverték az idő paklijában, bezárták egy olyan helyre, ahová nem tartozott, és most olyan emberek nagylelkű természetére támaszkodott, akinek végső soron soha nem tudta volna meghálálni.
Megrekedt és bizonytalan volt, és mindkettőt utálta. És mivel a nyomorúságos gondolatok mindig értékelik a társaságot, elméje könyörtelenül a Ronnal töltött utolsó reggelére hajlott.
Túl korán ébredtek együtt, a sírástól kifacsarva és petyhüdten, és szinte komikus felszabadultsággal kezdett újra sírni. Állát a férfi mellkasára támasztotta, és figyelte, ahogy a hálószobaablak fénye, amelyen többé nem osztoznak, átszűrődik a férfi szempilláin.
Amikor egy pár könnycsepp ritmustalanul a férfi bőrére csorgott, lenézett.
– Mi az? – A varázsló végigsimított az ujjbegyeivel a boszorka homlokán.
A lány nyelt, mielőtt megszólalt, és amikor megszólalt, a hangja fojtott és nyirkos volt. Sosem sírt szépen.
– Valaki más fogja kihordani a gyerekeidet.
Ron hüvelykujja végigsimított a lány arcán, egyszer, majd újra.
A férfi bólintott.
– Ne sírj – mondta a lány. – Nem kellene mindkettőnknek sírnia.
– De ez szomorú.
És az is volt.
***
Persze ez még nem történt meg.
Kétszáz évvel korábban valaki bekopogott a hálószobája ajtaján.
– Gyere be.
Draco tétován belépett, és megállt az ajtóban.
Hermione feje a behajlított karjának hajlatában pihent. Nem fordította el az arcát az ablaktól, hogy ránézzen a férfira.
– Később is visszajöhetek – mondta a férfi, és elfordult, hogy távozzon.
– Semmi baj. – A nő az oldalára fordult, szembefordulva vele. – Mire van szükséged?
– Jól vagy?
– Jól vagyok. – Csak remélni tudta, hogy úgy nézett ki és úgy is hangzott.
– Nem úgy nézel ki, mint aki jól van.
A fenébe vele.
A lány felült.
– Köszönöm. Megfontolom a véleményedet arról, hogy hogyan nézek ki, mielőtt még kikeltem volna az ágyból.
– Nem így értettem, és ezt te is tudod.
A nő összeszűkítette a szemét a férfira.
– Miben segíthetek neked ebben a korai órában?
A varázsló habozott, mielőtt megszólalt.
– Szeretném az időnyerőt. Átviszem a kúriába, és megnézem, hogy meg tudom-e javítani a külső gyűrűt.
– Ezt már megbeszéltük. – Összepréselte az ajkait, amikor Draco a szemét forgatta. – Ne forgasd a szemed. Vegyes tapasztalataink vannak a mágikusan átitatott fém megváltoztatásával kapcsolatban. Simán megy és megy is, de komoly aggodalomra adott okot, hogy nem fogod tudni visszanöveszteni az ujjbegyedet, amikor átformáltuk a lencse rögzítését a potenciográfon. És ez úgy történt, hogy én ott álltam.
Felemelte a teljesen ép kezét.
– Emlékszem. De bármennyire is nem szívesen ismerem be, egy kicsit megpörgetjük a kerekeinket. Óvatos leszek, és ha nem tűnik úgy, hogy működőképesnek, akkor majd kitalálunk valami mást.
Nehezen vette ki a levegőt.
– Ne robbantsd fel magad. Rendkívül kiakadnék rajta, ha megteszed.
– Esküszöm neked, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne robbantsam fel magam.
Átgördült az ágyán, és kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját.
– Akkor tessék – mondta a boszorkány, és odatartotta a bőrtasakot az időnyerővel.
A varázsló átment a szobán, és elvette tőle.
Egy pillanatig nem engedte el, és a boszorkány átható pillantást vetett rá.
– Ha bármi történik… – Megállt, hogy a férfi arcát kutassa. – Visszajössz értem, ugye?
Valami vadság rajzolódott Draco arckifejezésének margójára.
– Tényleg szükséged van rá, hogy ezt megkérdezd tőlem?
Megrázta a fejét, és elengedte a táskát.
Kiment volna a szobából, de visszapillantott a válla fölött, keze a kilincsen pihent.
– Haza fogunk érni – mondta. – Lehet, hogy eltart egy darabig, de vissza fogunk érni. – A szemöldöke gondolatban meggörnyedt, és teljesen szembefordult vele.
– Tudom, hogy ritkán gondoljuk komolyan, Hermione.
A lány megmerevedett.
– De remélem, hogy tudod… – A férfi ismét megállt, és a cipőjét tanulmányozta. – Azt hiszem, teljesen nyilvánvaló, hogy…
– Nem most van itt az ideje, hogy elkezdj komolyan beszélni, Malfoy – mondta gyorsan a lány. – Menj, és próbálkozz. De azért ne veszítsd el a végtagjaidat. Nem bírnám elviselni a nyafogást.
A férfi visszanézett rá, és elvigyorodott.
– Megpróbálom egy ujjamat megtartani.
Margaret McClure megérkezett, és Hermionét egy rózsaszín selyemrozettákkal díszített halványrózsaszín pamutruhába öltöztette, ami szerinte a legmegfelelőbb az Averyéknél tett reggeli látogatáshoz. Ismét kozmetikai varázslatokkal támadta Hermionét, amíg ő nem volt résen.
Hermione megpillantotta magát a földszinti előszoba tükrében, és elismeréssel vette tudomásul, hogy levetette magáról azt az óvatlan boldogtalanságot, amit Draco aznap reggel látott. Göndörítve, kicsinosítva, rózsaszínűnek és frissnek tűnt, mint egy zsenge fiatal lány – nem kis zsenialitással, hiszen valójában egy elveszett és zavart minisztériumi kutató volt, aki katasztrofálisan elszúrta a dolgot, és valószínűleg munkanélkülivé vált.
Grix a reggelizőasztalnál ült Martinnal, és egy nagy edénytálból szolgált fel neki.
– Jó reggelt, Mr. Martin. Jó reggelt, Mr. Grix!
Leült, és széttárta a szalvétát az ölében.
Grix lehajtotta a fejét, és odanyújtotta neki a tálat, amely tele volt édesburgonya kockákkal, a színes, főtt zöldségekkel együtt. A lány tálalt magának egy adagot, majd töltött magának egy csésze zöld teát. Csendben ettek, miközben Hermione idegesen a bejárati ajtó felé pillantott.
– Nem lesz semmi baja, biztos vagyok benne – mondta Grix.
– Kinek nem lesz? – kérdezte Hermione.
– Az öccsének. Rendbe fog jönni, bármi is legyen az, amire készül. Olyan, mint egy macska, nem igaz? A végén mindig talpra esik. Megvan a saját felegyenesedési reflexe, némelyiknek.
– Gondolom, ez igaz.
– Bumm! – lelkendezett Martin, nyitott kezével enyhén megütögette a homlokát, és Hermionéra mosolygott. – Megütötte magát, ugye?
– Ó, hagyd már abba, te vén gazember – mondta Grix. – Elszállt a puffogtatása. Ne ijesztgesse a lányt, senki sem üti magát hülyére.
Hermione lehajtotta a fejét, és szemügyrevette a manót. A csiszolt arany zsebóra-lánc elegánsan kiemelkedett a tweedmellényből, amelyet keményített fehér ing fölött viselt.
– Maga írogat, Mr. Grix?
Grix harapott egy falat cukkinit, és alaposan megrágta, miközben a lányra nézett. Nyelt egyet, majd a szalvétával megtörölte a száját.
– Igen.
– Ez csodálatos! – Hermione megfújta a teáját. – Nagyon kíváncsi lennék rá.
– Gyanítom, egyszer majd lesz rá időnk – mondta a manó. – Most pedig Martin és én befejezzük a reggelinket, és elfoglaljuk az alkotmányos helyünket.
– A patakhoz – mondta Martin a kezét tapsolva. – Megkeresem az ebihalakat.
– Így van. Majd meglátjuk, hogy ezúttal hogyan fog gázolni, öregem.
Hermione figyelte, ahogy Grix megigazítja Martin ölében a szalvétát, és leszed egy elkóborolt burgonyakockát az asztalról.
– Mióta szabad, Grix? – kérdezte.
– Egy cseppet sem kíváncsi, ugye? – A manó oldalról nézett rá, de a hangja rokonszenves volt, legalábbis Hermione számára. Egy pillanat múlva hátradőlt, és szórakozottan elővette a zsebóráját, majd visszatette.
– 1649 februárja óta dolgozom Martinnak.
Hermione pislogott.
– Micsoda?
– Bérrel. Remélem, ez elég jól megválaszolja a kérdést.
Nem volt teljesen biztos benne, hogy így van, de mielőtt még tisztázó kérdéseket tehetett volna fel, az emeletről tompa puffanás zörgette meg az ablakkereteket, amit Draco félreérthetetlen kiáltása követett.
– Az istenit!
Hermione felpattant a helyéről, és a tányérjára dobta a szalvétát.
– Elnézést kérek, Mr. Grix. Mr. Martin.
Szoknyáját felemelve végigsietett a folyosón, majd lélegzetvisszafojtva rohant le a lépcsőn.
Berántotta az ajtót, és amikor üresnek találta a szobáját, megfordult, és becsörtetett a saját hálószobájába.
A férfi magzati pózba görnyedve feküdt a padlóján, kezét a bal szemére szorítva, és úgy nyögött, mint akit meglőttek.
– Draco! Istenem, mi történt veled?
A lány a földre zuhant mellé, és megragadta a csuklóját.
– Jól vagyok, Granger. Tartsd magadon a bugyidat. – A férfi fedetlen szemmel nézett rá. – Vagy ne vedd fel. A te döntésed. Merlin, bárcsak felrobbantam volna. Ez rettenetesen büdös.
– Mi történt? – A boszorka megszorította a férfi csuklóját. – Eltört valamid? Hiányzik? Hozzak egy bájitalkészletet? Mondd meg, mit kell tennem.
Erre a férfi felnevetett.
– Azt arrébb teheted – mondta, és általában a kandalló felé mutatott. – Valamilyen okból a te kandallódon keresztül jöttem be az enyém helyett, és egyből bevertem a lábam abba az ügyesen elhelyezett középkori kínzóeszközbe, ami ott van nálad.
Hermione ránézett.
– A székre gondolsz.
– Az az. Már nem gyártanak ilyeneket, ugye?
Hermione elengedte a kezét, és hátradőlt a sarkára.
– Beütötted a lábujjadat a székembe.
– Így volt – erősítette meg a varázsló. – Most mi van? Ne nézz így rám! Annyira ítélkező vagy. Mondj bármit, ami ugyanolyan rettenetesen fáj. Várni fogok.
– Miért takarod el az átkozott szemed?
Felfedte a szemét.
– Megégettem, azért.
Egy szénszálas hamucsík kettévágta az arcát és a szemhéját. A szemöldöke is hiányzott.
– Ó, te jó ég! Mi történt?
Felült, és megigazította a nyakkendőjét.
– Mostanában aggasztóan gyakran mondom ezt, de sajnos igazad van. Hegesztési kísérletet tettem.
– Mondtam, hogy újra kell önteni a kört!
– Igen, ezt figyelembe vettem – mondta ingerülten –, de arra gondoltam, hogy legalább a másik lehetőséget kipróbálhatnánk. És igen, be kell olvasztanunk. Legalább most már tudjuk, hogy ez valószínűleg nem lesz egyszerű.
A nő rávillantott a férfira.
– Valamilyen áron beismertem, hogy igazad volt, rendben? – A könyökére támaszkodva felemelkedett, kihúzta a zsebéből a táskát az Időtörővel, és Hermione ágyára dobta. – Az a szerkezet elég élesen visszavágott, amiért rosszul próbálkoztam, és most, ha a tapintásom nem téved, valami kritikus dolog hiányzik.
Draco felállt, és megnézte a tükörképét a Hermione ajtaja mellé szerelt tükörben.
– Ó, a francba! Ez nem fog menni, ha látogatóba megyünk – mondta. – Egyezkedni fogok Grixszel egy visszanövesztő bájitalért. Biztos vagyok benne, hogy van valami az aggasztóan ravasz ujjában.
– Még mindig meg akarod látogatni Averyéket?
– Természetesen. Kikapjuk a dobozt az orruk elől, és azonnal visszajövünk, aztán átcsoportosítunk az Időforgató körül. Gyanítom, hogy a közös javításhoz egy bonyolult átverésre lesz szükség, amire remélem, hogy készen állsz. Ha mindenféle szikrákat gyújtunk, és karamellizált mágia szagával töltjük meg a helyet, az kétségtelenül ránk uszítja a diétás bizottságot.
– Tudod, egyszerűen elmondhatnánk nekik. Martin élvonalbeli akadémikus volt, biztos vagyok benne, hogy nem fognak túlságosan megdöbbenni azon, hogy időutazást tettünk.
– Hát persze. És biztos vagyok benne, hogy cseppet sem fogja őket zavarni, hogy azt hazudtuk nekik, hogy Martin unokatestvérei vagyunk.
– Martin azonban biztosan tudja, hogy nem vagyunk azok.
Draco hunyorgott.
– Beszéltél már Martinnal, Granger?
– Igen, és ugyanolyan épelméjű, mint bármelyikünk.
– Beszélj a magad nevében.
– Grix bizonyára sejt valamit – mondta a lány. – Az első pillanattól kezdve óvatos volt velünk szemben. Talán felszabadító lenne, ha tisztáznánk az egész csalást.
Draco rábámult a lányra.
– Vannak pillanatok, amikor nagyon is tisztán látom az iskolai házaink közötti különbségeket, és ez most az egyik ilyen.
Hermione felállt, és megigazította a szoknyáját.
– Gondolom, legalább az egyszerű hegesztés lehetőségét kizártad, úgyhogy köszönöm. Sajnálom, hogy az egyik szemöldöködet kellett feláldoznod a folyamat során. Tudom, milyen büszke vagy rájuk.
A tükörben figyelte magát, ahogy fel- és leemeli a pár másik felét.
– Ezek Anglia egyik legszebb szemöldökei, Granger. Minden okom megvan rá, hogy védelmezőnek érezzem magam. – Morózusan felsóhajtott. – Most pedig nézzük meg, hogy visszanő-e, aztán megyünk, és dühítsük fel William Averyt.
***
Az idő kitisztult, és a nap szép volt, így sétáltak.
Hermione hagyta, hogy Draco átsegítse a lépcsőkön. Nem szólt semmit a szemmel láthatóan visszanövő szemöldökéről egészen az utolsó átkelésig, amikor egy széles, átázott földdarabbal szembesültek. A férfi minden figyelmeztetés nélkül inkább a derekánál fogta meg a boszorkányt, mint a kezénél, és leemelte az alsó lépcsőről. A lány előrebukott a karjaiba, tenyerét a varázsló mellkasának támasztva, és elég ideig visszaharapta a vágyát, hogy megverje Dracót, miközben elvitte a rövid távolságot az ösvény száraz részéig. Abban a pillanatban, ahogy a férfi letette, a nő keményen ellökte egy karnyújtásnyira tőle, és felszisszent.
– Meglehetősen elbizakodott vagy ahhoz képest, hogy ennyi szemöldökborostád van.
A férfi ráncolta a homlokát, és védelmezően megérintette a homlokát.
– Egy áldozat, amit a te nevedben hoztam, ha hozzátehetem.
– Az én nevemben? – gúnyolódott a lány. – Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek eléggé elege van abból, hogy az antik vidéken járkáljon és beleavatkozzon a helyiek romantikus életébe. Kivéve persze, ha egészen jól érzi magát, és szeretne itt otthont teremteni.
Miközben beszélt, felértek az Avery-birtok feletti dombra.
A foltos eső tisztára mosta a tájat, és a ház hátsó részén lévő, élesen körülhatárolt kertekből kigördülő pázsit fényesen ragyogott a reggeli napfényben.
Két apró alak suhant át a fű felett seprűiken, gyors tempóban, egyenesen egymás felé tartva.
– Merlin, össze fognak ütközni! – kiáltotta Hermione.
– Igen, így van. – Draco klinikai távolságtartással nézte.
Az alakok természetes, korrekt módon, egyfajta erőszakkal értek egymáshoz. Mindketten a földre zuhantak, miközben a repülőeszközeik nélkülük száguldottak tovább néhány métert, mielőtt lelassultak és türelmesen lebegni nem kezdtek, a kezdő gyerekek seprűinek módjára. A zuhanás közben rövid időre szétvált alakok egymás felé gurultak a fűben, majd újra összekapcsolódtak, öklüket egymás hasára csapkodva. Hermione hallotta távoli kiabálásuk meggyőződését, ha nem is tartalmát. Végül mindketten feladták, szétgurultak, és felálltak. Az egyik alak felnézett a dombra, megfordult, hogy mellbe vágja társát, majd Draco és Hermione felé mutatott.
Azok intettek, majd futásnak eredtek a gyepen keresztül, és megkerülték a ház sarkát.
– Kitűnő – mondta Draco, és visszaintett. – Úgy tűnik, lehetnek még további Averyk. Remélem, mindannyian ugyanúgy megkedvelnek majd, mint William.
– Te meg lopd el továbbra is azoknak a lányok szívét, akikbe szerelmesek, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogsz járni.
***
Újabb tíz perc kellemes séta volt az Avery-birtok előtti fehér kavicsos felhajtóig. Az ajtó előtt egy hintó várakozott, amelyet egy pár békés, fekete bőrszíjjal csillogó kantárban lévő testrálok húztak. Ahogy Draco és Hermione közeledett, a kocsi ajtaja kivágódott. A belső tér fényűző volt, selyemmel és plüss zöld bársonnyal kárpitozva, és egy pár abszurdan mocskos kisfiú bukdácsolt ki belőle. A kavicságyon landoltak, majd minden további nélkül összeszedték magukat, és úgy tűnt, készen állnak a távozásra. Mielőtt azonban elindulhattak volna a következő katasztrófa helyszínére, észrevették, hogy Hermione és Draco a kocsifelhajtón álldogál.
Hermione nem volt jó a gyerekek korának meghatározásában, de feltételezte, hogy valahol hat-hét évesek lehetnek.
– Hahó – szólalt meg a kisebbik. – Maguk azok, akiket a dombon láttunk. Charles azt mondta, hogy maguk nyugtalan szellemek, akik azért jöttek, hogy elragadjanak az ágyamban, de én tudtam, hogy nem azok.
– Nem – mondta Hermione. – Nem nyughatatlan szellemek. Mi nem tervezünk elrablást. A nevem Hermione Granger, ő pedig az öcsém, Draco.
Figyelmen kívül hagyta Draco színpadias sóhaját.
– Én is a kisebbik vagyok – mondta a kisfiú.
Draco ünnepélyes meghajlással tisztelte meg.
– Mr. Martin unokatestvérei vagyunk a Twiggybroke Cottage-ban – folytatta Hermione. – Éppen nála lakunk, és azért jöttünk, hogy meglátogassuk a családodat.
– Azért jöttek, hogy elvigyék Williamet, hogy társaságotok legyen? – kérdezte a nagyobbik fiú.
Hermione arra következtetett, hogy ez Charles volt, az, aki a rémtörténeteket kitaláló rémtörténeteket találta ki.
– Csakhogy ma délutánra seprűkirándulást ígért nekünk – folytatta Charles –, és ha elviszik tőlünk, egyáltalán nem fogjuk szeretni magukat.
– Akkor ez lesz a teljes készlet – jegyezte meg Draco.
– Ígérem, hogy nem vesszük el tőletek – mondta Hermione. – Csak köszönni jöttünk. Ti ketten mit csináltok?
A fiúk egymás felé fordultak, úgy tűnt, telepatikusan kommunikálnak, majd visszanéztek Hermionéra és Dracóra.
– Abbahagytuk a lovagi tornát, és most megint bogarászunk a csúnya disznóval – mondta Charles.
Felemelt valamit, hogy megmutassa nekik.
A tubákosszelence volt az.
Vékony réteg megszáradt piszok tapadt a vésett felületén. A varrás körül, ahol a két fele összeért, zöld fűszálak álltak ki szedett-vedett szálakban, mint egy kaotikus szoknya. Úgy nézett ki, mintha egy megkérdőjelezhető tematikájú kollégiumi buli túloldalán került volna elő, miután túl sok ivójátékot játszott.
Körkörös szemei vad kihívással meredtek rájuk.
– Édes Istenem, mit csináltatok a hattyúval? – Draco szigorúan nézett a fiúkra.
– Milyen hattyú? – kérdezte a kisebbik fiú. – A mocskos disznóra gondolsz? Anya azt mondja, hogy macska, pedig egyáltalán nem az. Nincs rendes farka, csak egy kétágú, hegyes farka.
– Förtelmes – javította ki Hermione. – Én meg még mindig egy borzot látok.
– Anya azt mondta, hogy ez kézműves, és nem szabadna hozzáérnünk, szóval bevittük az erdőbe – folytatta a kisebbik fiú. – Ő egy gonosz disznó, és mi utáljuk. Fűvel etettük, és Charles megtalálta a legzöldebb bogarat, ami valaha létezett, úgyhogy a hasában tartjuk.
Odanyúlt a dobozhoz, amely még mindig a bátyja kezében volt, felpattintotta a reteszt, és felemelte a fedelet.
Hermione félig-meddig azt várta, hogy a kinyitás pillanatában bosszúálló citromsárga elektromos ívek fékezhetetlen csóvái törnek ki belőle. Draco felé húzódott, és a karjához szorította magát. A férfi átkarolta, és határozott, megnyugtató szorítást nyújtott neki.
Kataklizmikus villámok helyett egy fémesen csillogó, zöld bogár látványa tárult eléjük, amely hősiesen rángatózott egy levélágyon.
– Williamnek neveztük el, William után – mondta Charles. – Csak ne mondják meg Willynek, hogy ezt mondtuk. Olyan rosszkedvű volt. – Összevonta a szemöldökét. – És ne mondja meg, hogy ezt is mi mondtuk.
– Megnézhetném a malacodat? – kérdezte Draco.
Charles lenézett a dobozra, majd gyanakodva visszanézett Dracóra.
– Ugye nem akarja visszaadni anyának?
– Miért adnám vissza anyádnak?
– Hát csak azért, mert nem kérdeztük, ugye?
Draco felvonta gyér szemöldökét.
– Egy szót sem szólok anyádnak, ha megengeded, hogy megnézzem.
A fiú tétovázott, majd odatartotta a dobozt.
Draco már majdnem megfogta, amikor kinyílt a kúria bejárati ajtaja, és egy nő rontott ki a feljáróra.
A fiú a háta mögé suhintotta a tubákos dobozt.
– John. Charles. Már többször behívtak reggelizni – mondta a nő.
Egyszerű és közvetlen tekintetű volt, és úgy tűnt, hogy a negyven felé jár. Praktikus, dísztelen sötétkék ruhát viselt, és barna haját szorosan hátrafogta az arcából. Figyelme intenzíven a két kisfiúra szegeződött, de ahogy haladt előre, arra ébredt rá, hogy idegenek állnak a kocsibejárójában. Lelassított, és kezét élénken a szoknyájához simította.
– Jaj, istenem! Jó napot! – Röviden biccentett Hermionénak és Dracónak, majd visszafordult a fiúk felé. – Zavartátok a látogatóinkat?
A kisebbik, aki John lehetett, egyik lábáról a másikra ugrált, és megrázta a fejét.
– Nem zavartunk senkit. Mikor visz ki minket Willy a seprűjén, anya? Egész délelőtt vártunk rá.
Az asszony körülnézett, magába szívta az előtte lévő jelenetet.
– Miss Parkinson kocsijában játszottatok?
– Nem– mondta Charles, láthatóan folyékonyan hazudva.
Mrs. Avery megrázta a fejét, majd sóhajtva Draco és Hermione felé fordult.
– Bocsássanak meg, ez az egész szörnyen udvariatlan. Mrs. Avery vagyok.
Mindkettőjükre várakozóan nézett.
Hermione meghajolt.
– Hermione Granger vagyok, ő pedig a bátyám, Draco. Mr. Martin unokatestvérei vagyunk.
– Örvendek, Miss Granger. Mr. Granger – válaszolta Avery asszony. – Mr. Martin minden rokonát mindig szívesen látom az otthonomban. Bocsássanak meg a fiaimnak. Csendes tavaszuk volt itthon, a sárkányhimlőből lábadoznak, és már nem szoktak hozzá a társasághoz.
– Egyáltalán nem jelentenek gondot, Mrs. Avery – erősködött Hermione. – Charles és John épp a kalandjaikról meséltek nekünk az erdőben, ahol bogarakat gyűjtöttek.
Mrs. Avery szigorú, kimerült áhítattal nézett a fiaira.
– Hát persze. Épp most ültünk le a szalonban Miss Parkinsonnal, aki biztosan örülni fog, hogy Mr. Martin rokonával találkozik. Elég nagy kedvenc a fiatalok körében. Nagyon örülnék, ha csatlakozna hozzánk. – Összeszűkítette a szemét Charlesra és Johnra. – És önök ketten. Reggeli. Most.
– Aww – nyögte Charles. – Mondtuk már, hogy nem vagyunk éhesek.
– Csak a büdös disznó éhes – értett egyet John.
– A micsoda? – Mrs. Avery a tapasztalt nyomozó főfelügyelő tekintetét vetette rájuk.
Charles rezzenéstelenül hasba vágta a bátyját.
– Semmit, anya. Bent leszünk, ígérjük.
– Jaj, nem kellett volna ezt tenned, te fajankó – háborgott John, miközben anyjuk megfordult, és elindult vissza a ház felé.
– De igen, kellett volna – vágott vissza Charles. – Versenyezzünk a tóparti szilfához.
***
– Teát?
Mrs. Avery nyugodt illendőséggel ült a szalon csiszolt asztala mellett.
– A tea nagyon jól esne, köszönöm.
Az ujjait az ölében összefonva Hermione Draco mellett ült a selyembrokát kanapén.
Az ajtó melletti székben egy húszas évei elején járó fiatal nő ült lenyűgözően egyenes tartással, türelmes és nyugodt tekintettel. Haja olyan sötét volt, hogy szinte fekete, fényes fürtökbe göndörödött. A ruhája drágának tűnt. Ő volt a látogató Miss Parkinson, akitől csöpögött a felsőbb osztályú gazdagok nyugodt magabiztossága.
Bár Averyék egyértelműen a felsőbb osztály tagjai voltak, mégis úgy tűnt, mintha egy kicsit földhözragadtabb tulajdonságokkal rendelkeznének.
Az Avery-ház szalonja éppoly impozáns és jellegtelen volt, mint a külseje. Az egésznek volt egyfajta felszínes pompája, mintha egy előre gyártott kastély lenne, amelyet drapériákkal és bútorokkal láttak el a több pénzzel, mint idővel rendelkező vidéki úriemberek számára.
És bár olyan takaros és elegáns volt, amilyennek Hermione feltételezése szerint lennie kellett, mégis volt valami feszélyezettség az előkelőségében. Hermione nehezen tudott volna két, fizikailag kevésbé hasonló otthont azonosítani, de az Avery-házról semmi olyasmi sem jutott eszébe, mint a Odúról.
Mindkettő különböző mértékben, de finoman kibillentettnek tűnt, mintha bármelyik pillanatban berobbanhatna egy besúgó az ablakon, és senki sem riadna vissza.
Charles és John Averyre gondolt. Jelenleg a sok nagy szalonablak egyike előtt álltak, az orrukat az üveghez szorítva, és az összegyűlt társaságot figyelték. Képesek voltak ezt úgy csinálni, hogy egyidejűleg nem ették meg a reggelijüket. Hermione számára valószínűnek tűnt, hogy a teljesen zabolátlan gyerekek jelenléte sajátos pikáns fűszerezést kölcsönöz minden család otthonának, függetlenül az eset társadalmi-gazdasági helyzetétől.
Mrs. Avery megkongatta a kézi csengőt.
Ugyanolyan barna haja és szeme volt, és ugyanolyan magabiztosan intelligens jelenléte, mint a legidősebb fiának, Williamnek. Dracóval és Hermionéval szemben ült, az övékkel azonos kanapén, és azzal foglalatoskodott, hogy egy hamisítatlan mogorva tekintet elsöprő erejével próbálta kioltani Dracót.
Charles és John meghallhatta a csengőt az ablaküvegen keresztül, mert pavlovi módon ugrálni kezdtek. Pillanatok alatt egy tiszta, fehér zsebkendőt divatos szögben a derekára kötve viselő manó lépett be a szalonba. Egy kocsit tolt, amelyen egy finom virágos teáskészlet és egy emeletes tortatartó állvány volt megrakva ujjnyi szendvicsekkel, friss gyümölcsökkel és aprósüteményekkel.
Draco előrehajolt a székében.
Az Avery-fiúk egymás füle köré kulcsolva a kezüket, az ablakon kívül suttogtak. Charles nyitott tenyérrel határozottan meglökte a bátyja fejének oldalát, és mindketten elszaladtak, eltűntek a szem elől.
A manó letette a zsúrkocsit Mrs. Avery mellé, aki a teáskészlet mellett ülő fadobozzal kezdett el babrálni. Kiderült, hogy a háztartás készletét tartalmazza, a laza tealeveleket. Mrs. Avery egy ezüstkanállal több kupacot mért a nagy teáskannába, és megkeverte.
– Meddig szándékoznak a nővérével a környéken maradni, Mr. Granger? – kérdezte Mrs. Avery.
Draco megköszörülte a torkát.
– Ezt még nem határoztuk el, egyelőre. Nincs időbeosztásunk.
William szája ingerülten húzódott össze az egyik oldalon.
– De bizonyára máshol van dolguk – jegyezte meg, miközben keresztbe rakta, majd újra keresztbe tette a lábait.
– Természetesen van – mondta Hermione.
– De azért még itt maradunk, nem igaz? – tett fel Draco a költői kérdést. – Máshol nem megy sehové. Sőt, azt mondanám, hogy óráról órára folyamatosan haladunk felé.
Mrs. Avery gyakorlott könnyedséggel töltötte a teát, és miután két kockacukrot dobott bele, és tejjel töltötte fel, egy csésze utat tört Miss Parkinson felé. A lány jól nevelt finomsággal belekortyolt, majd szemérmesen a csészét a csészealjba tette.
– Hogy szereti a teát, Miss Granger? – kérdezte Mrs. Avery.
– Egy cukorral és csak egy cseppnyi tejjel, kérem. – Hermione inkább nem kérdezte meg, hogy tartanak-e kéznél szóját.
Miközben Mrs. Avery újabb, gyakorlati vizsgához méltó előadást tartott, Hermione bűnbánóan gondolt saját szokására, hogy a teafiltert okosan a török agyagbögre belsejéhez csapkodta, miközben morzsákat porolt le az ingéről. Igyekezett a lehető legkevesebbet lopkodni a kekszekből, és ha Draco észrevette, hogy hiányzik egy is az íróasztalfiókja mélyén tartott készletéből, sosem említette.
Amikor a csésze utat talált hozzá, Hermione a kisujját kinyújtva az ajkához emelte.
– Szükségtelen – motyogta Draco.
– Hagyj békén – suttogta Hermione. – Tudatom veled, hogy nemrég mutattak nekem néhány dolgot a fiatalabb testvérek kezeléséről.
A csészéje nem csapott nagyobb zajt, mint Miss Parkinsoné, amikor letette a csészealjába, és halkan gratulált magának.
Amikor Draco következett, elszánva magát bevallotta, hogy négy cukorral és egy nagy adag tejjel kéri a teát, és aggódva dobolt az ujjaival a combján, miközben a süteményes állványt bámulta.
Mielőtt még elfogadta volna a csészéjét, a szalon ajtaja kivágódott.
A fiatal Avery-fiúk elszántan ártatlanul tarappoltak befelé. Charles egy vergődő kisgyermeket tartott a hóna alatt. A fosztogató társaságot egy házimanó követte, aki egy hálófüggöny maradványának tűnő ruhát viselt, a fején csipkefűzővel, és olyan vadul izgult, hogy ellilult az arca.
– Ó, Merlin! – Mrs. Avery felsóhajtott. – Fiúk, azonnal vigyétek ki innen Jamie-t. Ez nevetséges. Állítólag aludnia kellett volna. Felébresztettétek?
Charles letette a kisfiút.
Rózsaszínű volt az arca, és hatalmas, kerek feje körül kukoricaszőke hajcsomó kavargott, mint egy nehéz elem modellje. Egészen nyilvánvalóan hatalmas egyéniség volt, és minden tekintet rá szegeződött, ahogy végigvonult a szobán, mint egy miniatűr tábornok, aki a végzet felé megdöntött vállakkal lép be a harcba. Elérte az anyját, és tompa, puha kis öklét a szoknyájába szorítva az ölébe húzta magát.
– Ez még titeket is meghalad – szidta Mrs. Avery, elejtve minden illemtudását. – Kérem, bocsássa meg a tolakodást, Miss Granger, Mr. Granger, Miss Parkinson.
Mrs. Avery maga is halványan elvörösödött. Az aggódó manó, látszólag az óvoda felügyelője, fülét húzogatva állt az ajtó mellett.
– Ő a legkisebb fiam, James – mondta Mrs. Avery. – Charles és John hamarosan elviszik őt.
James a szájába dugta a hüvelykujját, ökölbe szorította az egyik fülcimpáját, és kényelembe helyezte magát az anyjával szemben.
John úgy nézett ki, mint aki mindjárt szétrobban. Minden további nélkül meg is tette.
– Charles a kék virágos tortát szeretné, anya, de azt mondtam, hogy előbb én szeretném.
Mrs. Avery lélegzetet vett, és tekintetével a padlóhoz szegezte középső fiait.
– Tortát – mondta. – Hol van mindkettőtöknek a jó modora?
Charles Dracóra nézett, és gépiesen, mintha csak bemagolták volna, megszólalt.
– Nagyon örülünk, hogy ma itt vagytok. Nagyon örültem a találkozásnak. – Anyjára diadalmasan felemelte az állát. Aztán visszafordult Dracóhoz, és úgy döntött, hogy bátran vállalja a kockázatot. – Ugye nem kérsz a kék süteményből?
– Charles! – Mrs. Avery hangja az iskolai csengő tekintélyével csengett. A tanítványai a legkevésbé sem aggódtak.
– A kék tortát akarom – mondta John.
Charles nyitott kézzel mellkason vágta.
Végül Mrs. Avery olyan hangon szólalt meg, amely azt közölte, hogy végzett a törvényhozási torta-programmal, és Madame Guillotine-nal fenyegeti meg a futkosókat.
– Kifelé! Mindketten. Azonnal.
– Ááá! De hiszen annyiszor mondta már, hogy ma reggel együnk – nyafogott John.
– Én mondtam, hogy reggelizzetek – mondta Mrs. Avery.
– Jól van, ti zsarnokok. – William előrehajolt, azt a benyomást keltve, mintha a nadrágjuknál fogva ki akarná hurcolni kisfiúkat a szobából. – Hagyjátok békén anyát, amíg látogatói vannak, vagy visszamondom az ajánlatomat, hogy felviszlek titeket a seprűmre.
– Ááá! – ismételte meg John.
– Elkényezteted őket, ugye tudod, Willy? – Charles keresztbe fonta a karját.
– Én egy olyan ünneprontó vagyok, aki tud seprűn repülni. Most pedig menj, vitorlázz a dingiddel vagy valami mással, és hagyj minket békén.
E szóváltás közben Draco előrehajolt, és gyorsan leemelte a tortaállványról a kék tortát, majd rögtön utána egy fehéret, amelynek tetején egy csokor piros cukormázas virág volt.
– Ez egy kiváló ötlet, William – mondta Mrs. Avery. – Szép napunk van, és régen volt már, hogy a Foul Williamet kivitted vitorlázni.
William megcsípte az orrnyergét.
– Ha egyszer annyi idős leszek, mint Willy, akkor annyi süteményt eszem, amennyit csak akarok – motyogta Charles. – Majd meglátod, hogy így lesz.
– Rosszul leszel – válaszolta az anyja.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon fogom szeretni – vágott vissza Charles hibátlanul.
Franciaajtók nyíltak a hátsó kertre és a tóhoz nyúló pázsitra. Ahogy a fiúk a kijárat felé morgolódva elindultak, elhaladtak a kanapé vége mellett, ahol Draco ült.
Hermione döbbenten figyelte, ahogy Draco meglehetősen ügyes bűvészmutatvánnyal mindegyik fiúnak átnyújt egy-egy tortát, a fiatalabbiknak kedvezve a kékvirágos darabbal. Azt hitte, elárulják a cserét, de bár az arcuk talán egy kicsit felderült, mindketten a gyakorlott zsebtolvajok rezzenéstelen hidegvérével vették át a zsákmányt.
– Te jó ég! Kiküldték őket a szobából, mert rosszul viselkedtek – motyogta az orra alatt Hermione, miközben kifelé sétáltak. – Csak elrontod őket.
– Ez nevetséges – mondta Draco. – Növésben lévő fiúk, szükségük van táplálékra.
– A torta nem táplálék.
– Dehogynem az.
Miközben a nő rá meredt, a férfi a szájához emelt egy harmadik süteményt, amit észre sem vett, és egy mozdulattal beletuszkolta a szájába.
– Merlinre, Malfoy! – csodálkozott a lány.
– Na, hol is tartottunk? – kérdezte Mrs. Avery.
Miss Parkinson – akiről Hermione teljesen elfelejtette, hogy nem egy gondosan kifényesített bútordarab – végre megszólalt.
– A meghívók holnap reggelre lesznek kiküldve – beszélt lassú, tökéletesen megformált, megdöbbentően unalmas hangon –, de már most szeretném bejelenteni, hogy július hetedikén, szombaton bált rendezünk a Thornwood Apátságban. – A meghívókat holnap reggelre küldtük ki. Ha ez szorongás volt, Hermione aggódott, hogy amikor Miss Parkinson nyugodtnak hangzott, akkor félúton volt a kómába esés felé. – Örülnénk, ha részt vennének rajta. – Nagyon általánosan szólt a teremhez. Úgy tűnt, mintha a maroknyi szó hallatán megunta volna magát, és elhallgatott.
– Milyen csodálatos! – válaszolta Mrs. Avery. Williamhez fordult. – William, hát nem csodálatos? Már jó ideje nem voltál bálon a környéken.
– Valóban – jegyezte meg William. A tekintete egy pillanatra Dracóra villant.
– Mint Martin úr unokatestvérei, természetesen önök is szerepelnek a meghívóban – mondta Miss Parkinson Dracónak és Hermionénak.
Hermione egyenesen ült.
– Ó, nem vagyok benne biztos…
– Örömmel elfogadjuk, Miss Parkinson – mondta Draco.
William a kanapé háttámlájának dőlt, és keresztbe fonta a karját.
Tiszta két percig mindenki a teáját kortyolgatva ült, és nem néztek egymásra.
– Versenyző, Granger? – kérdezte William végül, megtörve a csendet.
Draco felpillantott. Hermione megjegyezte, hogy rövid idő alatt meglepően érzékennyé vált valaki más nevére.
– Seprűversenyzésre gondol? – tudakolta Draco, és egy láthatatlan porszemet simított le a nadrágszáráról. – Hát persze.
– Vajon érdekelne-e egy kis baráti kiruccanás a birtokon? – William tekintete éles és számító volt. – Mondjuk valamikor a héten.
– Nem hoztam magammal seprűt, de ha van egy, amit kölcsönkérhetek, benne vagyok. Mondja meg az időpontot és a helyet.
– Holnap.
Draco vállat vont.
– Ha szeretné.
– Milyen kitűnő ötlet – mondta Mrs. Avery. – Fontos, hogy ti fiúk is kimozduljatok a szabadba, és aktívak maradjatok.
Hermione nem kételkedett abban, hogy Mrs. Avery számára fontos volt, hogy a fiúk gyakran járjanak ki a szabadba, és aktívak maradjanak.
– Körbejárhatnátok Longbottoméknál a tanösvényt – folytatta Mrs. Avery. – Biztos vagyok benne, hogy Tom Longbottomot rá lehetne venni, hogy csatlakozzon, és gyanítom, hogy Sir Thomast bekapcsolódna seprűn. A lányok mindig élvezik a nézelődést.
– Nem versenyeznek? – kérdezte Draco. – Mármint a lányok.
Mrs. Avery tanácstalanul nézett.
William kissé előrébb ült.
– Nem volt véletlenül egy kis összetűzése a borotválkozási varázslattal ma reggel? – kérdezte Dracótól. Felvonta a bal szemöldökét, és rámutatott.
Draco a foltos szemöldökéhez emelte az ujjait. Majdnem teljesen kitnőtt, de egy vékony, halvány bőrcsík még mindig ferdén kettévágta. Mielőtt válaszolhatott volna, James, a potyautas kisgyerek mereven a feje fölé emelte a karját, és kicsúszott az anyja szorításából.
– Jamie – szidta az anyja, de eredménytelenül.
A fenekén landolt, és anélkül, hogy megállt volna, felemelte magát, és drámai arccal a Draco és Hermione közötti kanapéra telepedett.
– Ó – jegyezte meg Draco, miközben elhúzódott a gyerektől.
James végigsöpörte a karját a kárpiton, mintha eufórikusan felfokozott tapintásérzékelésben lenne része. Egy pillanat múlva Draco felé fordította az arcát.
– Szia! – fújt egyet.
– Szia! – szólt meg Draco egykedvűen.
James végigsiklott a kanapé szélén, amíg Draco bal térdéhez nem ért. Kinyújtotta pufók kezét, és kísérletképpen megsimogatta.
– Mit akarsz? – kérdezte Draco. – Befejeztem a süteményosztogatást.
A gyerek beletekerte az öklét Draco nadrágszárának szövetébe, és felhúzta magát a kanapéra, ahol hátradőlt a sarkán, és diktatórikus tekintetét Draco felé szegezte.
– Isten segítsen rajtunk – mondta Mrs. Avery. – Corby, kérlek, gyere Jamie-ért, és vidd vissza a gyerekszobába.
Az ajtóban álló manó óvatosan körbejárta a szoba szélét, kezét oldalra kitárva, mint egy birkózó.
James, aki megérezte, hogy a szalonban tett engedély nélküli látogatásának hamarosan vége, Draco ölébe gurult. Ott elfoglalta kedvenc pozícióját, hátradőlve Draco mellkasának dőlt, hüvelykujját a szájába dugva, kezét a füléhez szorítva. Most már biztonságban volt, és nyugodt távolságtartással figyelte, ahogy a manó a szobában halad.
– Ha megbocsátanak, kérem – szabadkozott Miss Parkinson. – Bugg-Buntley Hallba kell mennem. Úgy tudom, a nővérem ma reggel ott lesz a férjével.
Lassan felállt a helyéről.
Hermione követte Mrs. Avery példáját, és felállt, felszínes pukedlit mutatott Miss Parkinsonnak.
Draco biccentett neki, de mozdulatlanul ült, kezét a térdére téve, és az ölében ülő fiú tarkóját nézte.
Ahogy Miss Parkinson kihátrált a szobából, a manó tovább haladt előre.
– James úrfinak jobb lenne, ha Corbyval jönne – mondta a manó. – James úrfinak most van a szundi ideje.
James kirántotta a hüvelykujját a szájából.
– Nem. – Miután értésre adta a dolgát, folytatta a hüvelykujjával a dolgát.
– Ó, hagyd már békén – mondta Draco. – Nem zavar senkit.
Hermione hitetlenkedve nézett rá.
– James úrfinak szüksége van a pihenésre – erősködött Corby.
– James úrfinak süteményre van szüksége, ugye James úrfi? – kérdezte Draco.
James bólintott.
– Teljesen kibírhatatlan leszel apaként – mondta Hermione.
– Nem lesz semmi baj.
Előrehajolt, és felkapott a tálcáról egy apró, rózsaszín mázas tortát, és átnyújtotta a gyereknek. James óvatosan átvette, megszorította, majd megnyalta.
Draco élénken megveregette a hátát.
– Gyerünk, élvezd csak. Sosem tudhatod, mikor kényszerít valaki arra, hogy zöldséget egyél reggelire.
Odakintről távoli kiabálások sorozata hallatszott, amit Mrs. Avery céltudatosan figyelmen kívül hagyott.
Draco összefonta a karját a fiú feneke alatt, és felállt. James úgy ült ezen a szerkezeten, mintha az egy merev szék ülése lenne, Draco mellkasa pedig a háttámla. A fiú nem háborgott, csak továbbra is húzogatta a fülét, és gyanakodva nyalogatta a süteményét, miközben Draco mindenféle sürgetés nélkül az ablakok felé sétált. Lassan sétáltak végig a szoba hosszában, figyelték a kinti tájat, és minden tekintetben egy szokatlanul kis lord nagyon magas és hűséges csatlósának tűntek.
– Látod a testvéreidet? – kérdezte Draco halkan a fiút. – Látod, hogy nagyon rosszul vitorláznak? A kötelük meglazult, és nem mennek sehova. Ugye, te ennél jobban fogod csinálni? – Megfordult, hogy Jamesre nézzen, az irónia legkisebb jele nélkül.
James komolyan bólintott.
– Persze, hogy így lesz – mondta Draco.
Mrs. Avery végtelen szeretettel figyelte ezt a bizarr bemutatót. William viszont késznek látszott arra, hogy a kandalló fölött lévő címerről lehúzza a díszes kardokat, és átgázoljon Dracón.
Valami végre kattant Hermione fejében.
– Miss Parkinson azt mondta, hogy a húgához megy Bugg-Buntley Hallba – mondta Mrs. Averynek. – Ő és az új Mrs. Longbottom rokonok?
– Igen, valóban. Nem tudta? – Mrs. Avery belekortyolt a teájába.
– Nem, nem tudtam. Tehát az új Mrs. Longbottom egy Parkinson. Ez lenyűgöző. Hallottad ezt, Draco?
Fél pillantást kímélt a séta közben.
– Egy Parkinson és egy Longbottom? A csodáknak sosem lesz vége.
– Beszéltél mostanában Pansyvel? – kérdezte Hermione.
Draco elgondolkodott.
– Azt hiszem, nem beszéltem. Többnyire nincs a városban, és hétvégén mindig elfoglalt. Miért kérdezed?
– Csak úgy.
Megvonta a vállát, és figyelmét ismét a babára fordította.
– Arrafelé, alig néhány kilométerre, a gyümölcsösök túloldalán van a Malfoy-kúria – motyogta a férfi. – Ez a legfenségesebb otthon egész Angliában. – A férfi már előre-hátra járkált a szobában, de megállt, hogy délkeleti irányba mutasson a fiúnak.
– Gondolod, hogy Mr. Martint rá lehet venni, hogy eljöjjön a bálra? – kérdezte Mrs Avery Hermionét.
Hermione elgondolkodott.
– Biztos vagyok benne, hogy több mint hajlandó lesz, feltéve, hogy van torta, és van esélye a puncsos tálnál.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy lesz torta – biztosította Mrs. Avery. – Szeretne egy szeletet, Miss Granger?
– Ó, nem. Köszönöm szépen.
Draco már folytatta a sétát és halkan beszélt, de hirtelen megállt és elhallgatott.
Hermione megfordult, hogy ránézzen.
A férfi továbbra is Jameset fogta, de a szemöldöke elgondolkodva ráncolt, miközben mereven bámulta a gyepet.
– Ők… – Habozott, aztán anélkül, hogy egy szót is szólt volna, fürgén odalépett Mrs. Averyhez, és Jameset az ölébe tette. Amint a fiú biztonságban kikerült a karjából, Draco a kertbe vezető ajtókhoz rohant, feltépte őket, és kirohant.
– Mi a csuda… – Mrs. Averyt William szakította félbe, aki homlokát ráncolva felugrott, és gyorsan Draco nyomába eredt.
Hermione felállt, és az ablakokhoz lépett.
Draco keményen végigrohant a gondozott sétányokon, a karját lendületesen lóbálva, a haja lobogott. Amikor elérte a kertet szegélyező alacsony sövényt, könnyedén átugrott rajta, és vad tempóban folytatta útját a lejtős zöld gyepen a tó felé.
A tóhoz.
Hermione a vízre pillantott.
Kint a tó csendes közepén egy gyerekcsónak üresen ült.
– Ó, Istenem – mondta lélegzetvisszafojtva. – Charles és John.
Sietett be a kertkapun Draco és William után, átkocogott a kerten, és talált egy rést a sövényen, minthogy a szoknyájában próbálta volna átugrani.
Messze előttük Draco tovább futott. Ahogy csökkentette a távolságot a ház és a tó között, letépte magáról a fekete öltönykabátját, és a földre dobta. William közvetlenül mögötte sprintelt, megrántotta a zakója gombjait, majd félredobta.
Mielőtt bármelyik férfi elérte volna a partot, a tó túlsó oldalán lévő fasor fölött egy mozgás vonta magára Hermione figyelmét.
Kevesebb mint száz méterre tőle egy seprűlovas gyorsan közeledett.
Ahogy az alak közeledett, Hermione egy férfit vélt kiismerni, aki a seprűje hosszában ráhajolt. Hermione látta, ahogy Harry is ugyanezt tette fogóként, egy olyan mozdulatot, amit ő gyorsereszkedésnek nevezett, amikor sikító sebességgel zuhant a pálya magasából a fű felé.
A férfi másodpercek alatt tette meg a távolságot, a haját hátrasöpörte az arcából, és a tó felszínére összpontosított. Egyenesen a part menti nádashoz húzódott, lélegzetelállító, 180 fokos fordulatot vett, majd levetette magát a seprűjéről, és a földre dobta.
Levetkőzött a kabátjából, és vakon félredobta. Aztán egy pillanatnyi habozás nélkül berohant a vízbe.
Draco már csak egy kis távolságban volt mögötte, William pedig néhány lépéssel utána.
Amint combig ért a tóban, a férfi sietős ívben lemerült, és hosszú időre elveszett a felszín alatt. Lassan teltek a másodpercek, mire felbukkant valamivel odébb, és hihetetlen sebességgel elkezdte átevezni magát a vízen.
Draco elérte a vízpartot, és nem állt meg. Átsprintelt a sekély vízfelületen, és úgy merült, mint az előtte lévő ismeretlen férfi, mielőtt ütemes gyorsúszással elindult volna a tó közepe felé. William nem sokkal utána ért a partra, és ő is a vízbe vetette magát.
Mindhárom férfi fáradhatatlanul úszott.
Újabb egy perc múlva Hermione maga is elérte a partot. Nem maradt más hátra, mint nézni, tenyerét aggódva lapította a szíve fölé, és ököllel szorította a szoknyáját. Olyan díszesnek és fölöslegesnek érezte magát, hogy legszívesebben sikoltott volna.
Mintha látta volna, hogy egy kis kéz, egy kis arc kíséretében, áttöri a tó felszínét. Talán egy távoli zihálást is hallott, de amilyen gyorsan történt, olyan gyorsan el is tűnt.
Az ismeretlen férfi a kis csónak mellé húzódott. Egy pillanatig a vizet taposta, a felszín alatt kutatott. Aztán lemerült.
– Mi folyik itt?
Mrs. Avery levegőért lihegve húzódott Hermione mellé, arca tanulatlan pániktól eltorzult.
– Azt hiszem – Hermione mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa őrjöngő szívét –, a fiúk bajban vannak. Úgy tűnik, mindketten elmerültek.
Mrs. Avery a szájához kapta a kezét. Hermione közelebb húzódott a tóhoz. Hasztalanul nézte, ahogy a férfi felbukkan, hatalmas levegőt vesz, majd újra alámerül.
Draco elérte a csónakot, és ő is eltűnt a felszín alatt.
Hermione racionálisan tudta, hogy Draco sprintjének kezdetétől addig a pillanatig nem lehetett több három-négy percnél. Mégis végtelennek tűntek azok a másodpercek, amelyeket Draco és az ismeretlen férfi a mélyben keresgélve töltöttek. A víz sötét felszíne kegyetlenül üres maradt, kivéve William kavargó alakját és az elhagyatott, üres csónakot.
Végre az ismeretlen férfi felfelé tört.
A karjában egy petyhüdt, sápadt gyermeket szorongatott.
Mrs. Avery felkiáltott, és a földre zuhant. Hermione mellkasát elöntötte a megkönnyebbülés és a rémület, hogy csak az egyik fiút látta.
Végül Draco felbukkant a másik fiúval a karjában, a gyerek szorosan átölelte a nyakát. A kisfiú szinte azonnal köhögni és sírni kezdett.
Mindkét férfi felfelé fordított arccal úszva megkezdte a fáradságos utat a rakományával vissza a partra. William megfordult, és előttük úszott.
Mrs. Avery feltápászkodott, és rövid íveket kezdett járkálni a nádasban.
William elérte a partot. Átment a hosszú füvön, ruhája csöpögött, és készen állt, hogy segítsen. Amikor Draco és a férfi elég sekély vízben voltak ahhoz, hogy megálljanak, mindketten a partra rohantak a fiúkkal a karjukban.
A kisebbik fiú, John, Dracóval volt. Átázott haja a homlokára tapadt, és a ruhájából csorgott a víz, amikor Draco átadta őt az anyja karjaiba. Szánalmasan sírt, és a fogai vacogtak, de ébren volt.
Charles, az idegen karjaiban, néma volt és mozdulatlan.
– Valaki hozzon takarókat – parancsolta a férfi, miközben kinyújtóztatta Charlest a fűben.
Hermione ott állt mellette, és figyelte, ahogy a varázslü előveszi a pálcáját, és melegítő varázslatot mond.
Aztán az ismeretlen felnézett rá.
Egyszerre, egy röpke másodpercre, a férfi átható kék szemei ismerős melegséggel árasztották el a lányt. Hermione döbbenten szedte a levegőt. Aztán mintha hideg tóvízzel öntötték volna le, magához tért.
Céltudatosan odasétált a fekvő gyermekhez, letérdelt mellé, és elővette a pálcáját. Elkezdett egy alapvető mágikus elsősegélynyújtó varázslatot mondani. De valójában még sosem kellett használnia, és a pálcája megremegett.
– Nyugalom. – A férfi gyengéden a kezébe vette a boszorka kezét. – Jól csinálod, de próbálj meg nyugodt maradni. Gyorsabban fog hatni.
Hermione nem nézett újra az arcára, de a férfi hosszú ujjai, apró szeplőkkel tarkított keze hűvösen simult az övére, és a lány megborzongott az érintésük alatt.
Ez egy vízhúzó varázslat volt, ősi és stabil, és viszonylag könnyű volt alkalmazni. Gyorsan hatott, és a fiú szája sarkából víz ömlött, és az orrlyukaiból is víz folyt.
Ezután egy gyors diagnosztikai varázslatot mondott, amit még a háború alatt tanult, és ami megmutatta, hogy a fiú szíve még mindig dobog. Egyszerűen csak lélegeznie kellett.
A varázsige, amihez a következő volt…
A lány üresre húzta a száját.
– Respiros.
A férfi elsuttogta a varázsigét, és feltűnően szép hatékonyságú mozdulattal varázsolt.
Hermione annyira belefeledkezett a csodálatba, hogy majdnem lemaradt az előtte a földön fekvő kisfiú sírásáról.
Charles szeme kerek és fókuszálatlanul kinyílt. Visszatükrözték a napot, amely a nyomorúságosan kék égbolton gyülekező, laza és változó felhőraj mögött kúszott fel. Nagy, remegő lélegzeteket szívott be. Aztán végre felzokogott; fellélegzett; élt.
Mrs. Avery, Johnt a karjában tartva, Charleshoz rohant, és mellé borult. Magához húzta mindkét gyermeket, és mindhárman ott ültek, hideg, sápadt kezekkel szorították egymást, és sírtak.
Hermione felállt, és csendesen hátralépett.
– Will, menjen, és hozz ide Cressidát – kérte a férfi. A hangja mély volt és tele lágy tekintéllyel. – Charlest és Johnt meg kellene nézni, és ő tudni fogja, mit kell tennie.
William bólintott, és egy pukkanással dehoppanált.
Néhány méterrel arrébb Draco vizet rázott a füléből, fehér inge a felsőtestéhez tapadt, hajáról a szemébe csöpögött a víz.
Az ismeretlen férfi felállt, és zsebre vágta a pálcáját. Megkönnyebbült sóhajjal Hermionéra nézett.
Néhány évvel fiatalabb volt Hermionénál, és vakmerően jóképű. A természet egyik szeszélyesen szép arca volt, amelynek tökéletlen részeinek gyűjteménye egyszerű és érdektelen összeget kellett volna, hogy adjon össze. Ehelyett a vonásai úgy döntöttek, hogy bonyolult algebra segítségével olyan gyönyörűséggé rendeződnek, amely a szemlélőt kissé érzéketlenné teszi. Úgy tűnt, mintha meglehetősen sokat mosolyogna – valójában éppen akkor tette ezt –, és Hermione azon tűnődött, hogy nem kellene-e lemondania erről, mivel gyanította, hogy ő is visszamosolyog. A szeme szennyezetlen, kristálykék volt, és az orrnyergén és az arcán szeplők szeplői szanaszét voltak, amitől fiatalosnak és kissé csibészesnek tűnt.
Magas volt – olyan magas, mint Draco –, és hosszú végtagú, de nem köpcös. Sovány, de izmos. A lány ezt onnan tudta, hogy a mellkasát és a karját egészen tisztán látta a testére könyörtelenül tapadó nedves fehér ing alatt.
Felemelte a tekintetét.
A férfi mosolya kiszélesedett, a szája sarka incselkedő, nevető ívben felemelkedett.
Nemcsak rajtakapta a lány bámulását, hanem még szórakoztatta is.
– Jól van, kisasszony… – A férfi felvonta a szemöldökét.
– Ó! Igen. – A lány megköszörülte a torkát. – Miss Granger. – Érezte, hogy még rózsaszínűbbé válik, mint amilyenné Margaret nevetséges varázslata már tette.
– Miss Granger.
A férfi hátradobta az arcából az átázott haját. Barna volt, de a lány feltételezte, hogy ha megszárad, inkább rézszínű lesz.
– Tisztában vagyok vele, hogy a körülmények sokkolóak – mondta –, de kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam.
Mögötte és jobbra Hermione hallotta a hoppanálások pukkanását, amit azonnal William Avery és Cressida Longbottom halk hangja követett.
Hermione egy pillanatra sem vette le a tekintetét az idegenről.
Várta, hogy folytassa, de még mielőtt az folytathatta volna, John Avery felült, és az anyjára meredt.
– Miss Parkinson elment, anyu? – kérdezte csuklással.
– Igen, elment, drágám – felelte Mrs. Avery.
Elmozdult, hogy helyet csináljon Cressidának, aki olyan bonyolult orvosi varázslatokat kezdett Charleson, amilyeneket Hermione még sosem látott.
– Ó. – John alsó ajka remegni kezdett.
– Mi a baj? – kérdezte Mrs. Avery.
– Ígérd meg, hogy nem haragszol ránk, mami.
– Persze, hogy nem leszek rád mérges, drágaságom.
John megkönnyebbülten felsóhajtott, de félénken nézett az anyjára.
– Csak arról van szó, hogy… – Elakadt a szava. – Csak arról van szó, hogy a csúnya disznót a hintójában hagytuk.
– Mi a f… – Draco elvágta a szavakat.
A vörösesbarna hajú férfi lehajolt, és finoman megrángatta John fürtjeit.
– Egy undok disznó, John? Úgy hangzik, mintha baj lenne. Jobb, ha segítünk megtalálni, nem igaz? – A férfi kiegyenesedett, Hermionéra nézett, és kacsintott.
– De William benne van, anyu – kiáltott fel John, mielőtt újra csuklott.
– Nem, kincsem, William itt van – nyugtatta meg Mrs. Avery, és az elsőszülött fiára mutatott.
– Nem Willy – erősködött John. – William, a bogár. Ő örökzöld, soha nem találunk hozzá hasonlót.
William, a varázsló lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
Az idegen harsányan felnevetett, és ez a hang valahogy csak olyan dolgokból állt, amelyek jók és igazak.
– Ahogy mondtam – nyelte le a nevetés utolsó cseppjeit, és egy sekélyes meghajlással, amely egyszerre volt kifogástalanul elegáns és botrányosan kacér – a nevem Roland Weasley.
– Mi a f…
Csak ezúttal Draco nem állította le magát.
hozzászólások: 2
feltöltötte: Nyx | 2024. Jul. 08.
by Neola @ 2024 Jul 17
Tutira biztos voltam benne, hogy lesz egy Weasley a múltban is. De arra nagyon nem számítottam, hogy Ronald lesz és bittang jó képű. (legalább is Hermione látásával) 
Előbb vártam egy múltbeli Malfoy megjelenését mint egy Weasley-t.
Pedig Malfoy olyan közel volt a állomáshoz, annyi látszódnak a jelek. Hermione meg vak mind a fene.
Lesznek itt bonyodalmak. Nagyon kedvelem Martin-t és Grix-et.
Ettől a nemesi környezettől viszont rosszul vagyok. Borzasztó így élni. Én nem tudnék.
Kíváncsian várom a folytatást!
Köszi szépen!
Üdv:Neola
Előbb vártam egy múltbeli Malfoy megjelenését mint egy Weasley-t.
Pedig Malfoy olyan közel volt a állomáshoz, annyi látszódnak a jelek. Hermione meg vak mind a fene.
Lesznek itt bonyodalmak. Nagyon kedvelem Martin-t és Grix-et.
Ettől a nemesi környezettől viszont rosszul vagyok.
Borzasztó így élni. Én nem tudnék.Kíváncsian várom a folytatást!
Köszi szépen!
Üdv:Neola
by Nyx @ 2024 Jul 18
Hihihi mindenhol van egy Weasley Egyébként milliószor félreolvastam Roland nevét. Remélem, hogy nem írtam félre sehol.
Ekkora ziccert kihagyni. Kellett volna ebbe a történetbe még egy Malfoy Vagyis egy férfi Malfoy, mert csak csajokkal fogunk találkozni sajnos.
Fuuu Hermione talán ebben a történetben a legszemellenzősebb, nem látja a fától erdőt, de komolyan. Majd lesz egy-két visszaemlékezés is, és abban annyira látszik, hogy a hülyeségeivel /hülyeségeikkel félrevezetik egymást...
Jaj Martin és Grix nagyon cukik! Mindegyiket imádom! Lesz még bőven szerepük a történetben, és amit sajnálok, hogy nem folytattak, mert tényleg jó lett volna, annak ellenére, hogy én magam nem vagyok az időutazásért oda.
Fúú én is csak olvasni szeretek ezekről a nemesi környezetben játszódó történetektől, de biztosan nem tudnék én is így élni, sőt el se tudnám hitetni magamról, hogy értem ezeket a dolgokat. Nemsokára jövök a folytatással
Köszönöm!
Egyébként milliószor félreolvastam Roland nevét. Remélem, hogy nem írtam félre sehol. Ekkora ziccert kihagyni. Kellett volna ebbe a történetbe még egy Malfoy
Vagyis egy férfi Malfoy, mert csak csajokkal fogunk találkozni sajnos.Fuuu Hermione talán ebben a történetben a legszemellenzősebb, nem látja a fától erdőt, de komolyan. Majd lesz egy-két visszaemlékezés is, és abban annyira látszik, hogy a hülyeségeivel /hülyeségeikkel félrevezetik egymást...
Jaj Martin és Grix nagyon cukik! Mindegyiket imádom! Lesz még bőven szerepük a történetben, és amit sajnálok, hogy nem folytattak, mert tényleg jó lett volna, annak ellenére, hogy én magam nem vagyok az időutazásért oda.
Fúú én is csak olvasni szeretek ezekről a nemesi környezetben játszódó történetektől, de biztosan nem tudnék én is így élni, sőt el se tudnám hitetni magamról, hogy értem ezeket a dolgokat. Nemsokára jövök a folytatással
Köszönöm!| név: | Remember me |
| e-mail: | (optional) |
| smile: |      |
| Captcha | |
Powered by CuteNews