12. fejezet
Draco Malfoy és a rablóbarlang

2008. december 8., hétfő

Draco Malfoy


Egy lelkes maszturbálás után további szerencse mosolygott Dracóra: Granger üzenetet hagyott neki a füzetében. Az irodában kellett találkozzanak, ahonnan Granger közvetlenül a Black Rock Beach-re hoppanálta őket, így nem kell a halálos kocsit használniuk, és csökkent Draco életének veszélyeztetése. Általában a hétfő nem volt túl jó nap, de még a jobb kezében érzett enyhe görcs ellenéra is ígéretesnek tűnt.

Az első dolog, amit Draco látott, amikor pontosan öt perccel kilenc előtt belépett az aurorok irodájába, az volt, hogy Dean dühösen lapozgatja az aktákat, mintha azok személyesen sértették volna meg. Úgy döntött, hogy egy ilyen csodálatos napon csak illendő megosztani az örömöt és a jóindulatot, ezért odament hozzá.

– Hiányoztál tegnap a kviddicsen – mondta vidáman a férfi.

– Dehogy hiányoztam. Oliver beugrott ma reggel, és elmesélte a nevetséges győzelmedet. Az, hogy egy seggfej vagy, táplálja az egódat, vagy mi? – válaszolta Dean, anélkül, hogy felnézett volna.

Az egyik dolog, ami fenntartja, igen.

– Hát, ma reggel nagyon vidám vagy! Na, ki használt rossz fényezőt a seprűnyélre? – kérdezte Draco, nyakát nyújtva, hogy belelásson Dean asztalán heverő aktákba.

– Kingsley megkért, hogy vizsgáljam meg az összes közelmúltbeli zavargást, a múlt héten volt egy a Zsebkosz közben, és nézzünk szembe a ténnyel, ott laknak általában a tettesek, és nem arról híresek, hogy a saját ajtójuk elé szarnak. A mi csodálatos főnökünk most úgy gondolja, hogy a zavargások már túl régóta folynak, és valami sötét dolgot sejt, úgyhogy én vagyok a szerencsés, aki nyomozhat az ügyben. – Hogy megmutassa, mennyire frusztrált, Dean az asztalra csapta a papírokat, amiket a kezében tartott, és megdörgölte az orrát.

A körzeti zavargások, különösen azok, amelyek nem járnak betöréssel és rablással, meglehetősen alacsony helyen álltak az Auror Parancsnokság által vizsgálandó súlyos bűncselekmények listáján. A legtöbb esetben ezeket az ügyeket a képzésüket frissen kiképzett auroroknak adták, így Draco megértette Dean frusztrációját.

– Gondolom, kipróbáltad Holworth poros technikáját? – kérdezte Draco.

– Igen, pénteken próbáltuk a Spintwitches Sporting Needsben, de a legutóbbi nyom, amit találtunk, az volt, hogy a tulajdonos bezárt, és mint mindig, semmi nem tűnt el.


– Hmm, furcsa – morogta Draco.

– Mi a furcsa? – Draco gyomra teljes fordulatot tett Granger hangját hallva, de szerencsére a hülye vigyor, ami el akart törni az arcán, bátran visszafogta magát.

Draco köhintett, hogy magyarázatot adjon:
– Az elmúlt egy évben több üzlet is jelentett zavarokat a védelmi varázslatokban, ami általában betörésre utal, de a vizsgálatok során soha nem találtak semmit.

Draco tekintete önkéntelenül Granger arcának déli részére vándorolt, mert ahelyett, hogy kommentálta volna az esetet, a lány sziszegte:
– Abbahagynád a mellbámulást? Az emberek még kibeszélik!

Remélem, hogy igen…

– Hadd beszéljenek! Én csak a jólétedre vigyázok azzal, hogy viseled a különleges medált, amit adtam neked – szipogta Draco. – Nincs szabály, ami tiltja.

– De van! Ez szexuális zaklatás, be kell jelentenem Kingsleynek – válaszolta Granger dühösen, és határozottan megpaskolta Draco karját, ami az agya szerint sokkal kellemesebb lett volna a fenekén.

– Ti ketten olyanok vagytok, mint egy öreg házaspár – nevetett Dean.

– Nem vagyunk! – vágta rá Granger, majd úgy döntött, hogy munkával tereli el a figyelmüket, és a fájlokra mutatott. – Úgy hangzik, mintha valaki tesztelné a biztonsági varázslatokat, hogy milyen erősek, vagy valaki gyakorolja a varázslatok megtörését, vagy a legvalószínűbb forgatókönyv szerint tinédzserek, akiknek nincs jobb dolguk.

– Igen, mi is erre a következtetésre jutottunk – ismerte el Dean, hátradőlve a székében.

– Ez tényleg olyan, mint amit Theo és George szórakozásból csinálna… – jegyezte meg Draco. – Emlékszem, amikor egyszer berúgtunk a Szárnyas Vadkanban, és úgy döntöttünk, megnézzük, le tudjuk-e bontani a Roxfortot körülvevő antihoppanálás védelmet… – Draco gyorsan elhallgatott, amikor észrevette Granger nem túl lelkes arcát. – Igazából azt hiszem, az csak álom volt.

Egy kaparászó hang felkeltette Draco figyelmét, és lenézett, majd látta, ahogy Vagány ül a Dean fülkéjének falán, várakozó tekintettel az arcán.

Ez jár azért, mert adtam egy galleont annak a kis rohadéknak.

Granger szórakozottan nézte, ahogy Draco a zsebeit kutatja, könnyebb volt engedni egy kleptomániás követelésének, mint hagyni, hogy a bolyhos rohadék ellopja a kedvenc holmijait, amikor nem figyel.


– Hmm, nem biztos, hogy van… Ó, várj csak! – Draco elővette az aurortalárját a fülkéjéből, hogy elővegye a galleont, amit néhány hete nyert Deantől. – Tessék – mondta, és odaadta a galleont Vagánynak.

– A nehezen megkeresett pénzem – nyögte Dean, miközben Vagány alaposan megvizsgálta a galleont.

– A tiéd? – kérdezte kíváncsian Granger.

– Deantől nyertem a galleont – magyarázta Draco önelégülten. Az önelégültség azonban gyorsan elillant, amikor a galleon a levegőben repült, és fájdalmasan eltalálta a kulcscsontját. – Au! Ez meg mi volt? – kérdezte Draco, és elkövette azt a hibát, hogy Vagány egyáltalán nem lenyűgözött tekintetébe nézett. Sajnos a kedves állatot csalódásba ejtő, lelket tépő fájdalom felülkerekedett Draco vágyán, hogy egy állatpreparátort keressen.

– Nem hiszem, hogy nagyon kedvel téged – jegyezte meg Dean, óvatosan Vagányra pillantva, mintha ő is bármelyik pillanatban eltalálhatná egy repülő arany lövedék.

– Ez furcsa, Vagány általában csak az alacsony értékű tárgyait dobja el – morogta Granger, homlokát ráncolva.

Ó, hát nem kedves, hogy többet értek, mint egy gemkapocs?

– Nem kapja vissza a galleont – morogta Draco, dörzsölve a kulcscsontját. – Ezt kapod, ha hálátlan vagy – tette hozzá, közvetlenül Vagányhoz szólva, miközben felvette a galleont a földről, és egy tapadóvarázslattal a zsebébe tette.

– Vagány visszakaphatná a galleont, ha nagyon akarná – mondta Granger, vigyorogva.

Draco felhúzta a szemöldökét.
– Mennünk kell, különben nem lesz elég időd felkészülni a későbbi randevúnkra.

– Randevúra? – kiáltotta Potter, csatlakozva hozzájuk, szemüvege bepárásodott a gőzölgő kávéscsészétől, amelybe fújt (ilyen esetekre hűvös varázslat létezett).

– Ez nem randi – állította tévesen Granger. – De ha jól emlékszel, Harry, a drága feleséged tegnap fogadtatott Malfoyjal, és most minden este vele kell vacsoráznom a héten. Draco szerint a kijelentést követő túlzott felháborodás nem volt szükséges.

– Igen, emlékszem. Gin úgy tűnik, azt hiszi, hogy ti ketten… Potter elhallgatott, miután Granger fenyegető pillantást vetett rá… – Mindegy. – A csodagyerek végigsimított a haján, és egy kortyot ivott a kávéjából, ami ismét bepárásította a szemüvegét. Draco homályosan elgondolkodott, hogy vajon szándékosan párásította-e be, mert ez mindenképpen hatékony módszer volt a halálos pillantások elkerülésére.


– Gyere, Malfoy, menjünk – utasította Granger, és mellette elsétált a recepció felé.

Malazárra, tegnap este nem volt elég, hogy elmentem?

Az aurorok irodájában kijelölt megjelenési pont a recepció melletti kandalló mellett volt. Janice dühösen nézett rájuk, amikor közeledtek, a múlt héten a recepciót tócsává változtatták, és egyelőre nem látszott, hogy megbocsátana. Miután elvarázsolta Grangert, Draco csábítóan megsimogatta a lány kezét, de Granger megragadta a csuklóját (szoros fogással, ami mindenféle izgalmas gondolatokat ébresztett Dracóban).

Egy másodperc múlva Draco szembesült a brit tengerparti tél kegyetlen valóságával: az arcát erőteljesen ostorozta a szél (Kicsit szeles, nem?, Granger, a stréber és az alulbecsülések királynője), a haja reménytelen volt (a gyászszertartás holnap lesz), a szeme tele volt homokkal (McGalagony elszántan vakítani akar!, Draco Szegény Szeme Malfoy), és ami a legrosszabb, a farka új életet fontolgatott pezsgő dugóként (Granger szoros fogása talán visszaterelte volna teljes potenciáljába, de segítséget nem ajánlott fel).

Brit tengerpartok… milyen vidám kirándulás.

– Nagyon utálom a homokot! Be fog kerülni a csizmámba, és nagyon irritáló lesz – morgolódott Draco, feloldva a Diszillúziós Varázslatot, és megpróbálva visszagyűrni a haját, de az egy pillanat múlva újra a szemébe csapódott.


– Én is elég irritálónak találom magad, úgyhogy azt hiszem, ebben egyetértünk a homokkal – válaszolta Granger durván, miközben elvesztette a „tűzd össze a hajad egy hajgumival” nevű szórakoztató játékot. Az egyetlen pozitívum a jelenlegi helyzetben az volt, hogy a szél ugyanannyira utálta Granger hajsimító varázslatait, mint Draco, és azonnal eltüntette őket.

Magában kuncogva Draco körülnézett. Egy kis jégkrémes stand mellett, a Black Rock Beachre néző üres parkolóba érkeztek. A Rex's Beachy Delights nevű stand meglehetősen optimistán nyitva volt, bár a bent lévő személy, miután lazán integetett nekik, inkább az újságolvasásnak szentelte figyelmét, mint a jégkrém eladásának.

A strand, amely egy hosszú homokos partszakaszból állt, és érdekes sziklaalakzatok felé húzódott, amelyek függőlegesen nyúltak a sziklafalból a tengerbe, teljesen üres volt. A süvítő szél a hullámokat hevesen a szikláknak verte, és a vízpermet a levegőbe és Draco bőrére fröccsent, amitől a férfi megborzongott.

– Ez… – kezdte Draco.

– Egy kicsit frissítő – fejezte be Granger.

– Azt akartam mondani, hogy kibaszott hideg, de jó, maradjunk a „kicsit frissítő”-nél – mondta Draco, miközben begombolta a kabátját.


Grangernek nem sikerült minden hajszálat megfogni, és viccesen elvakult, amikor Draco felé fordult.

– Amikor Minervának említettem a Black Rock Beachet, beszéltem a sziklahasadékokról, úgyhogy szerintem először azokat kellene felfedeznünk. – Granger a sziklahasadékokra mutatott a strand végén, azzal a kezével, amellyel nem a szökött hajszálakat próbálta megfogni.

– Sziklahasadékok… – ismételte Draco, és Granger után indult a strandhoz vezető keskeny ösvényen… – Elmagyaráznád, hogy ez mit jelent?

Granger örömmel azonnal teljes tanuló módba kapcsolt.
– Amikor a dagály visszahúzódik, a sziklák között víztócsák maradnak. Ezek a tócsák általában mindenféle vízi élőlénytől nyüzsögnek. A sziklaházi kutatás során ezeket a tócsákat vizsgáljuk meg, hogy mit találunk bennük.

Elérték az ösvény végét, és belevetették magukat a homokos pokolba, amely, ahogy várható volt, azonnal megtöltötte Draco sárkánybőr csizmáját homokkal. A férfi sóhajtott. Granger hosszú, gumszerű cipőt viselt, amelynek úgy tűnt, jobban bírja a homokot, még ha nevetségesnek is tűnt benne.

– Szóval ezt csináltad a szüleiddel a Roxforton kívüli nyarakon? – kérdezte Draco hangosan, hogy a szélben is hallják. – Sziklamászás, nemzeti örökséghez tartozó ingatlanok és hasonló dolgok…

Szomorú, távoli tekintet jelent meg Granger arcán.
– Igen. Valójában mindenféle dolgot csináltunk, de általában mindig a szabadban, ahol új helyeket fedezhettünk fel és új tevékenységeket próbálhattunk ki. A nyaralásaink mindig izgalmas kalandokkal teltek. – Nosztalgikusan mosolygott Dracóra, majd a tenger felé pillantott.

Dracót irigység szúrkéa lány szavai hallatán. Gyerekkora nem volt rossz, főleg anyagi szempontból, Draco mindent megkapott, amit csak akart. A pénzszórás végül is a Malfoy család jellemzője volt. De ahogy Draco öregedett, az anyagi dolgok már nem tudták boldoggá tenni, főleg, hogy a politikai játszmák és a kinézetre való odafigyelés vette át a főszerepet. Draco nyarai a magánórák, az apjától tanult családi üzlet, a tisztavérű udvarlókkal való beszélgetések és a tisztavérű rendezvényekre való rángatás körül forogtak. Az Angliától távol töltött nyaralások általában Franciaországba vezetettek, ahol ugyanezek várták. Azokon a ritka alkalmakkor, amikor apja elvitte Dracót egy kviddicsmeccsre, vagy az egyetlen alkalommal, amikor elvitte a Kviddics Világbajnokságra, az élvezetet elrontotta a kötelességtudat. Dracót órákig kényszerítették, hogy apja potenciális üzleti partnereivel beszélgessen, vagy hízelegjen a lányaiknak, ami eleinte szórakoztatónak tűnt, de hamar kiderült, hogy őket csak a Malfoy-vagyon érdekli, nem ő.

– Malfoy!

Draco visszacsillant a jelenbe.
– Bocs, mit mondtál?

– Azt kérdeztem, milyen volt a nyarad… – ismételte Granger, várakozó tekintettel.

– Ó, unalmas. Biztosan nem olyan izgalmas, mint a tiéd – válaszolta Draco homályosan.

Előttük a homokból magasodtak a tenger által simára csiszolt, nyálkás zöld algákkal borított sziklák, amik a tenger felé keskenyedtek, ahol a hullámok megtörtek, és pillanatra eltakarták őket, majd visszahúzódtak, hogy újra láthatóvá váljanak.

– Nézd, az ott egy tengeri csiga! – kiáltotta Granger izgatottan, és letérdelt, hogy megvizsgáljon egy furcsa kinézetű dudorokból álló csoportot a szikla oldalán.

– Tengeri csiga– … Ez angol?

– Varázslatosak? – kérdezte Draco.

– Igen! Teliholdkor olyan anyagot választanak ki, ami extrém puffadást okoz…

– Tényleg? – Draco egy lépést hátralépett.

– Nem, te idióta… – A lány nevetésben tört ki. – Gyere, menjünk tovább. – Granger megpróbálta újra megcsinálni a haját, de ezúttal elvesztette a türelmét, és végül egy ananászra emlékeztető csomó maradt a fején. – Ne vigyorogj a hajamon! – morogta.

– Csak jó látni, hogy ilyen vad – válaszolta Draco.

Morcosan puffogva Granger elkezdte vizsgálni a sziklákat, hátha talál valami nyomot. Draco csatlakozott hozzá, remélve, hogy találnak egy nagy, villogó táblát, amin az áll:
– Nyomok erre! – ami végtelenülis megkönnyítené a dolgukat. Sajnos a tábla nem jelent meg, és a következő húsz percet azzal töltötték, hogy különböző sziklákra Reveliós varázslatot mondtak, remélve, hogy valami történik. A terv szörnyű volt, és ha Potter valaha rájön, Draco teljesen felkészült arra, hogy a hibát Grangerre kenje.

A Stourhead-i templommal ellentétben McGalagony öntelten feltételezte, hogy ezúttal nem kell pontos helyet megadni. Hogy miért gondolta ezt, amikor a Black Rock Beach éppen a rengeteg szikláról volt híres, rejtély maradt.

Miért nem lehetett a strand híres a forró forrásairól? Egy kellemes, félmeztelen délután Grangerrel csodálatos lett volna.

McGalagony biztosan nem várja el tőlünk, hogy megvizsgáljuk ezeket a rohadt sziklákat?!

Gyermeteg frusztrációjában Draco több Revelio varázslatot is elsütött, amerre a pálcája éppen mutatott. Csak a nyomorúságos körülmények miatti frusztrációját akarta kifejezni, ezért kellemes meglepetés volt, amikor a sziklafalon egy repedés felcsillant, és magára vonta a figyelmüket.

– Ide kell mennünk – jelentette ki Draco önelégülten, és a pálcáját a barlang felé mutatta, mintha dicséretet érdemelne a véletlen felfedezésért.

– Tényleg?! Mi árulta el? – gúnyolódott Granger, sajnos elmulasztva a dicséretet.

Hű, az ananász haj tényleg rosszkedvűvé teszi.

Draco óvatosan mászott át a sziklákon, ügyelve arra, hogy ne csússzon bele a sziklahasadékokba, Granger legutóbb elég dühös lett, és agresszíven vádolta, hogy „azokkal a hülye nagy bohóc lábakkal megpróbáltál összetaposni egy rákot”. Rövid vizsgálat után Draco arra a következtetésre jutott, hogy a rák nagyon fenyegetően nézett ki, és valószínűleg megérdemelte, hogy összetapossák.

– Granger, csak meg akarok győződni róla, hogy rajtad van a vészportál. Remélem, McGalagony nem próbál megint megfullasztani minket, de itt vagyunk a tengerparton, úgyhogy kérlek, ne vedd komolyan – mondta Draco humor nélkül mosolyogva.

– Rajtam van. A tiéd is? – kérdezte Granger, és bólintott, amikor Draco felemelte a kezét, hogy megmutassa neki a pecsétgyűrűt.

– Amikor valaki könyvet ír a kalandjainkról… – kezdte Draco, miközben a sziklafal repedéséhez közeledtek. – Szerinted mi lesz a címe?

– Miről beszélsz? – kérdezte Granger irritáltan.

– Csak tegyél úgy, mint én, nagy esély van rá, hogy másodpercek választanak el a haláltól – ragaszkodott Draco.

Rövid szünet után, amelynek során Granger úgy döntött, hogy inkább játszik vele, mintsem hogy Dracót a repertoárjában található számos vicces káromkodással illesse, így válaszolt: – Néha olyan átkozottul drámai vagy, és a címre nem is tudom, valami ilyesmi: Hol a faszban van Minerva McGalagony?

Draco a lehető legcsalódottabb pillantást vetett Grangerre, és így válaszolt:
– Nem szabad káromkodni egy történet címében, Granger, neked ezt pont neked kellene tudnod.

– Jól van. Hol a francban van Minerva McGalagony? – vágott vissza a lány, és zavartan elégedettnek tűnt.

– Senki, aki épeszű, nem nevezne el egy történetet, hogy Minerva McGalagony hol a francban va…? – Draco megrázta a fejé. – Mi az? – állt meg, és a ragyogó repedésen át egy kis barlangba bámult. Odabent egy csillogó ezüstkorlát húzódott a barlang egyik oldalától a másikig, nem hagyva helyet, hogy megkerüljék.


– Valami varázslat – tanakodott Granger.

Világos…

Ezúttal Draco volt az, aki gúnyolódott Grangerrel a nyilvánvaló megállapításáért, amit nagy lelkesedéssel tett.

– Mi az ott a túlsó falon? – kérdezte Granger, a sötétbe hunyorogva, teljesen figyelmen kívül hagyva Draco nagyszerű gúnyolódását (ami bűn).

A térben, alig láthatóan a varázslat és a fényhiány miatt, valami kiállt a barlang falából.
– Valamilyen kőállatfej, azt hiszem – válaszolta Draco, próbálva a tárgyra fókuszálni.

– Hmm, szerintem vagy meg kell semmisítenünk a varázslatot, vagy át kell mennünk rajta? – Granger Dracóra nézett válaszért, de ő nem tudott mit mondani.

Draco vállat vont.
– Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy valószínűleg egy próba, amiben át kell mennünk a varázslaton. De azt javaslom, hogy legalább először próbáljuk meg hatástalanítani…

Vastag esőcseppek hullottak körülöttük, mert a tengerparti kirándulás nem lenne teljes eső nélkül. Óvatosan, hogy ne érintsék a csillogó akadályt, mindketten beléptek a barlang szájába, hogy szárazon maradjanak. A varázslat hatástalanításának kulcsa általában az volt, hogy kitalálták, milyen varázslatot alkalmaztak. Sajnos egyikük sem látott még ilyet. Felváltva próbáltak ki különböző varázslatokat és ellenvarázslatokat, hogy meglássák, mi működik, ha egyáltalán működik valami.

Számos hiábavaló varázslat után Draco felvett egy kis követ, és a csillogó akadály felé dobta. Granger fejét oldalra hajtotta, és kíváncsian figyelte, ahogy a kő áthatolt a varázslaton, a földre csapódott, és csörgő hanggal csúszott végig a nedves kövön.

– Megérte megpróbálni, gondolom – mondta Granger, majd egy varázsigét mormolt, és pálcáját a barlang falára irányította. Néhány pillanat múlva egy hatalmas kődarab tört le, és zuhant a földre. A pajzs kitágult, hogy kitöltse a rést.

– Megérte megpróbálni, gondolom – utánozta Draco, mire egy könyököt kapott a gyomrába.

Malazárra, ő csodálatosan erőszakos.

– Ezzel a szarkasztikus megjegyzéssel kivívtad magadnak az első átkelés jogát – jelentette be Granger, és a fején lévő lógó ananásszal mutatta az utat a varázslaton keresztül.

– Talán át kéne mennünk egyszerre? – javasolta Draco.

– Ez a legrosszabb ötlet, ami valaha eszedbe jutott – jelentette ki Granger tévesen, Dracónak már voltak ennél sokkal rosszabb ötletei. – Ha egyikünk bajba kerül, a másiknak tudnia kell segíteni.
Sajnos nem tudok reális érvvel ellentmondani ennek a logikának…

– Miért nem kérdezed meg, mi ez a varázslat? – kérdezte egy testetlen hang.

Draco megrezzent, és Grangernek ütközött, miközben a hang visszhangzott a barlangban. Udvariasan Draco a derekánál fogva megtámasztotta Grangert, aki játékosan megcsapott, amíg a férfi el nem engedte.

– Oké – mondta Draco habozva. – Mi ez a varázslat? – kérdezte a barlangtól.

– A varázslat neve „A lélek vallomása”, de néha „Legmélyebb vágyak” néven is emlegetik.

Elég biztos vagyok benne, hogy a barlangok általában nem beszélnek… Végül megőrültem?

– Szerintem a hang a kőállat fejéből jön – suttogta Granger óvatosan.

Á, mindketten megőrültünk.

– Ahhoz, hogy választ kapjunk, át kell mennünk a varázslaton? – kérdezte Draco a barlang fejétől. Theo egyszer beszélt egy szoborral, miután kísérletezett mugli hallucinogén anyagokkal… Lehet, hogy véletlenül valami ilyesmit fogyasztottak?

– Választ nem kaptok, de egy nyomra bukkantok – válaszolta a barlang feje. – Nem kell aggódnotok, a varázslat nem árthat nektek.

Ó, hát ez kedves.

– Hallottad, Granger? – kérdezte Draco, hangjában gúnyos izgalommal. – A kőfej azt mondja, hogy a varázslat ártalmatlan. Nem tudom te hogy vagy vele, de engem megnyugtatott egy ilyen megbízható forrásból származó biztosíték.

Ezért Draco szemrehányó pillantást kapott, mert nyilvánvaló volt, hogy a kőfejnek vannak érzései, és Draco kegyetlenül megsértette őket.

– Mit csinál a varázslat? – kérdezte Granger.

– Egyszerűen fogalmazva, arra készteti az embert, hogy bevallja, amit akar. Általában ezek a vallomások az éppen aktuális gondolatok alapján alakulnak.

Ez nem jó.

Ne gondolj szexre, Draco!

Semmiképpen ne gondolj szexre Grangerrel!

A francba, most arra gondolok, hogy szexelek Grangerrel.

Vannak dolgok az életben, amiket jobb kimondani, és Draco kínos megszállottsága Granger iránt, valamint azok a kimondhatatlan dolgok, amiket vele szeretne csinálni, határozottan ezek közé tartoztak. Nem meglepő, hogy Granger sem tűnt túl lelkesnek attól a gondolattól, hogy hangosan bevallja vágyait.

– Talán együtt kellene átmennünk a varázslaton – mondta Granger egy idő után.
– Átfuthatunk rajta, befogva a fülünket, így nem halljuk, mit mond a másik.

– Ó, szóval az a terv, amit eredetileg a legrosszabbnak tartottál, most az a tervünk? – nevetett Draco. A nevetés azt volt hivatott kifejezni, hogy a helyzet egyáltalán nem zavarja.

– Igen, vagy nem? – vágta rá Granger.

– Jól van! De ha véletlenül hallasz valamit, amit mondok, akkor nem róhatod fel nekem – ragaszkodott Draco. Nem volt ideális pillanat arra, hogy Draco agya elképzelje, ahogy a farka Granger mellei között mozog, miközben a lány a medált a hegyére teszi, és méltónak nyilvánítja.

Basszus, nekem annyi.

– Ugyanaz vonatkozik rám is! – kiáltotta Granger.

– Oké, háromra. – Draco felemelte a kezét a füle felé, és felkészült a sprintre. – Egy… kettő… három!

Mindketten a fülükre csapták a kezüket, és előre rohantak. Vagy legalábbis Draco megpróbált rohanni. Amint átlépte a határt, egy láthatatlan erő meghúzta a végtagjait, lassítva őt. Sűrűnek, tapinthatóan érezhetőnek tűnt, mintha mézszirupban próbálna futni. Miközben fájdalmasan lassan hajtotta előre a lábait, Draco szája engedély nélkül kinyílt, és akaratán kívül szavakat kiáltott.

– Azt akarom, hogy Kingsley úgy értékeljen, ahogy Pottert! Azt akarom, hogy a munkatársaim mosolyogjanak, amikor meglátnak! Azt akarom, hogy ne csak megtűrjenek! Azt akarom, hogy az emberek elhiggyék, hogy megváltoztam! Azt akarom, hogy Theo tudja, nem kell megvédenie! Azt akarom, hogy Theo ne lopja el a csokibékáimat, és ne a baglyára fogja ezt! Azt akarom, hogy Theo ne mesélje el részletesen a szexuális kalandjait…

Hú, jó érzés bevallani ezeket a dolgokat…

– Azt akarom, hogy anyám ne próbáljon összehozni minden tisztavérű boszorkánnyal, akivel csak találkozik! Nagyon szeretném, ha anyám abbahagyná azt, hogy összehoz a barátaival! Saját döntéseket akarok hozni…

– MALFOY!

Szép hang…


– MIÉRT ÁLLTÁL MEG?!

Álmodozva Draco lenézett a lábára, és észrevette, hogy valóban megállt.

Érdekes.

– FOLYTASD, GYERE FELÉM! – Draco ránézett a boszorkányra, aki az ezüstös álomvilágból szólította.

Granger.

A francba, mit csinálok?!

Amint rájött, Draco kényszerítette a lábait, hogy mozogjanak. Sajnos ez ismét elindította a száját…

– Azt akarom, hogy láss! – kiáltotta Grangernek, mielőtt megállíthatta volna magát.

Ó, ne…

– Minden nap Aguamentivel öntöm le a fejed, hogy megszabaduljak attól a hülye, sima hajadtól!

Oké, ez nem volt a legrosszabb, amit kiabálhattam volna.

Draco nem hibáztathatta Grangert, de a lány szemei lenyűgöző méretűre tágultak, miközben szórakozottsággal és borzalommal vegyes arckifejezéssel nézett rá.

– Gyerünk, Malfoy! – biztatta Granger, kinyújtott kezekkel intve, hogy menjen közelebb.

Gyere, Malfoy…

Basszus…

– Azt akarom, hogy parancsold meg, hogy még többet élvezzek! – kiáltotta Draco, és egy kis része meghalt benne.

– Ó, istenem – szipogta Granger, és elfordította a fejét, hogy összeszedje magát.

– Boldoggá akarlak tenni!

BASZKI. BASZKI. BASZKI.

– Boldoggá tehetsz, ha megfogod a kezem. – Granger kinyújtotta a kezét felé, és Dracót hirtelen elöntötte a vágy, hogy egy napraforgós réten táncoljon.

– Napraforgók között akarok veled táncolni!

Theónak ezek után Exmemoriammel kell kezelnie.

Valamiért Granger úgy gondolta, jó ötlet lenne megharapni az ajkát, valószínűleg azért, hogy ne nevessen, de ez nem segített a helyzeten.

– Meg akarom harapni az ajkad.

Érthető módon Granger szája meglepetésében tátva maradt, de ez csak még több ötletet adott Draco agyának.

– Ki akarom rabolni a szádat.

Valaki kábítson el.

– Ki akarod rabolni a számat? – ismételte Granger segítőkészen, mintha Dracónak emlékeztetni kellene rá.

– A nyelvemmel.

Nem volt igazságos, hogy Dracónak megengedték, hogy pontosítson, ahelyett, hogy továbblépett volna a következő kívánságra. Ez a varázslat volt a legrosszabb.

– Remek. De onnan nem tudsz kifosztani, ugye?

Bár Draco érezte, hogy Granger nagyon élvezi a helyzetet, ez a megjegyzés tönkretenné a köztük maradt utolsó csekély szakmai kapcsolatot is.

– Annyira ki akarlak fosztani.

Basszus.

– A farkamat akarom beléd dugni… – Egy kis öklöm Draco pulóverét szorította meg, és kirántott a varázslatból, mielőtt befejezhette volna.

– A farkadat akarod belém dugni… Hova? – kérdezte Granger udvariasan, egyik szemöldökét felhúzva.

Bárhova, ahova hajlandó vagy beengedni.

– ÓRA, Granger. Malazárra, mocskos a fantáziád! Az órámat akarom az arcodba nyomni, hogy megmutassam, nincs időnk erre a beszélgetésre. Fontos feladatunk van… – Draco a barlang falába épített kőfej felé intett, amely közelről egy kecskének tűnt, apró szarvakkal és kis szakállal.

Kérlek, hagyd abba, Granger, mindkettőnk érdekében.

– Ki a fasz mondta fosztogatást? – Granger hisztérikusan nevetett, míg Draco behunyta a szemét, és gondolatban levetette magát egy szikláról.

– Megegyeztünk, hogy semmi, amit mondok, nem használható fel ellenem! És szükségesnek tartom emlékeztetni téged, hogy a füleidet el kellett volna takarnod!

– Te abbahagytad a mozgást! Mit kellett volna tennem?! Csak álljak ott és nézzem, ahogy bevallasz minden vágyadat… Amik közül néhány, meg kell mondanom, meglehetősen kalóz témájú volt. – Granger a szájával „zsákmány” szót formált Draco felé, és vigyorgott.

– Fogd be! – csattant Draco, kétségbeesetten próbálva kitalálni egy visszavágást. – A hajad úgy néz ki, mint egy kibaszott ananász!

A visszavágás határozottan lehetett volna jobb.

– Befejeztétek? – kérdezte a barlangi kecske.

– Bocs, igen. – Dracónak fogalma sem volt, miért érezte Granger szükségét, hogy bocsánatot kérjen valami érzéketlen dologtól, de ez tette Grangert olyan elbűvölően rabolhatóvá.

– Ahhoz, hogy megkapjátok a következő nyomravezetőt, őszintén kell válaszolnotok egy kérdésre.

– A megalázó varázslat nem volt elég?! – kiáltotta Draco dühösen. Granger mellette felhorkant.

– A kérdés, amire válaszolnotok kell, a következő…

Akkor nem…

– Mi az, amit a legjobban akartok, és miért?

A kérdés első részére Draco könnyen tudott válaszolni, de a magyarázat… azt még soha nem vallotta be hangosan, és biztosan nem akarta Granger előtt.

Ránézett Grangerre, és elakadt a lélegzete, amikor hirtelen fájdalom töltötte el az arcát, a szokásosan élénk szemei unottnak és üresnek tűntek, mintha réges-régi fájdalmas emlékekbe merült volna. Bármi is járt Granger fejében, fájdalmat okozott neki, és ez Dracót is fájdalommal töltötte el.

– Amit a legjobban akarok, az a megbocsátás – mondta gyorsan Draco, mielőtt elvesztette volna a bátorságát.

Granger ránézett, és megkönnyebbülés látszott az arcán. Draco halkan mosolygott, jelezve, hogy minden rendben van.

– Egyetértek. De miért? – kérdezte a barlangi kecske.

Draco sóhajtott, talán a féligazság is megteszi.
– Mert nem akarom, hogy az emberek egész életemben halálfalóként nézzenek rám.

– Ez egy ok, de nem az egyetlen. Megkérdezem még egyszer: miért akarsz megbocsátást?

Hideg érzés öntötte el Draco gyomrát, összepréselte az állkapcsát, és felgyorsult a szívverése. Érezte, hogy Granger rá figyel, de Draco nem nézett rá.
– Megbocsátást akarok mindenért, amit a háború alatt tettem és nem tettem, mert a bűntudat néha fojtogató. Ismét egy félig igaz válasz.

– Ez az egyik ok, de nem az egyetlen. Újra kérdezem, miért akarsz bocsánatot?

Draco tudta. Tudta, mit akar hallani a barlangi kecske, ez volt az egyetlen dolog, amit Draco soha nem tudott megbocsátani magának. Frusztrációtól eltorzult morgás tört ki a mellkasából, és mielőtt Draco rájött, mit csinál, megragadta a karját a Sötét Jegy felett. A jel, bár elhalványult, még mindig állandó emlékeztető volt Draco összes kudarcára.

Egy puha kéz rátette a vállára.
– Semmi baj, válaszolhatok – suttogta Granger.

– Nem.

– A Sötét Jegyet önként kell felvenni – morogta Draco. – Függetlenül az okaimtól, én önként fogadtam el a Sötét Jegyet, önként választottam, hogy Voldemortot követem, amikor… – elhallgatott, válasz után kutatva – meg kellett volna tennem valamit, hogy megállítsam.

Draco lenyelte a torokába szökő keserűséget. A vallomás miatt legszívesebben a földre rogyott volna szégyenében, de kényszerítette magát, hogy állva maradjon. A következő csend a tárgyalására emlékeztette, a várakozás kínzó volt, az életét valaki, aki nem is ismerte, ítélkezés elé tárta, és ő csak remélni tudta, hogy elég lesz.

– Igazat mondtál.

Draco remegő lélegzetet vett.

– Draco… – kezdte Granger. A keresztnevének használata meleg érzéseket keltett benne, de ezeket az érzéseket gyorsan elnyomta az önutálat.

– Kérlek, ne – válaszolta Draco, nem mert ránézni.

– Megtettél mindent, amit kellett, hogy túlélj és megvédd a szeretteidet – mondta Granger, bizonyítva, hogy még akkor is, amikor Draco nagy érzelmi megrázkódtatáson ment keresztül, hajlandó volt figyelmen kívül hagyni. Valamiért ezért kedvelte a lányt.

– És te, mi az, amit a legjobban akarsz? – A kecskekoponya Granger felé fordult, aki a hirtelen figyelemtől egy lépést hátrált.

– Azt mondtad, csak egy kérdésre kell válaszolnunk – morogta Draco dühösen.

– Mindenkinek.

Néha kurvára utálom a mágiát.

Granger Dracóra, majd a kecskekoponyára nézett, határozottan kiegyenesedett, és felemelte az állát.

– Amit a legjobban akarok, az a család – válaszolta Granger, közelebb lépett, és rátette a kezét Dracóéra. A férfi nem vette észre, hogy még mindig fogja a Sötét Jegyet, és gyorsan elengedte, majd a lány kezét fogta meg.

– Egyetértek, de miért?

– Amikor kitört a háború, úgy döntöttem, hogy Exmemoriammal megfosztom a szüleimet az emlékeiktől, hogy megvédjem őket. Amikor Ausztráliában megtaláltam őket, és megbizonyosodtam arról, hogy az emlékezet-varázslat visszafordíthatatlan, ott maradtam, hogy bármilyen módon közel lehessek hozzájuk. De ez nem volt elég, túl fájdalmas volt, és nem tudtam szembenézni azzal, hogy hazamenjek, mert túl sok emlék volt… Így távol maradtam.

Granger hangjában érezhető volt a fájdalom. Draco szorosabban fogta a kezét, miközben beszélt, gyenge kísérletként, hogy vigasztalja. Nehéz volt felfogni, mekkora áldozatot hozott Granger. Sok szempontból ez volt a legnagyobb áldozat: a szülei biztonságban voltak és nem tudtak semmiről, de Granger még mindig magával hordozta az emlékeket, és kénytelen volt távolról szeretni őket. Ez szörnyen tragikus volt.

– Még egyszer megkérdezem, miért akarsz családot?

Vajon milyen fájdalmas lehet megütni egy kő kecskefejet?

– Mert… magányos vagyok! – nyögte ki Granger. – Nem tudtam, milyen magányos vagyok, amíg vissza nem jöttem… – elhallgatott, és letörölte az arcán lecsorduló könnyeket.

A kő kecske szája kinyílt, és egy pergamen darabka látszott benne. Draco előrehajolt, elvette, és Grangernek nyújtotta. A lány üres tekintettel nézett a papírra, majd motyogta:
– Nyisd ki te!


S


Egy távoli, tiszta helyen áll egy ház, amely királynőnek is méltó. De ha a gyermekeit kérdezed, azt mondják, hogy inkább a sajtfondüvel teli faházat szeretik.

– Sajtfondü… Remek, imádom a sajtot – motyogta Granger, és halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Gyere, menjünk innen. – Draco a kezét Granger vállára tette, és visszaterelte a Megszégyenítő Varázslat felé. – Már megint – nyögte a férfi.

– Merlin szerelmére, Malfoy, ne gondolj a fosztogatásra! – jelentette ki Granger, és a szórakozás újra felcsillant a szemében.

– Nagyon segítőkész vagy – sóhajtott Draco.

– Bár egy alapos fosztogatás mindkettőnknek jót tenne…

Mi?!

Mielőtt Draco válaszolhatott volna, a pimasz boszorkány befogta a fülét, és befutott a varázslatba.

Draco végzett, a fosztogató gondolatok gyorsan és sűrűn jöttek. Granger nagyon sikeresen felkészítette őt a teljes kudarcra, megalázással fűszerezve. Csak egy dolog maradt…

Gondolj Potterre…

Draco befogta a fülét és elrohant.
– Azt akarom, hogy Potter viseljen sértetlen ruhákat! Nagyon szeretném bemutatni Pottert a fodrászomnak! Potter munkahelyi fülkéjét akarom, mert nagyobb és több természetes fény van benne! Azt akarom, hogy az emberek úgy nézzenek rám, ahogy Potterre néznek! Azt akarom, hogy Potter változtassa meg a hülye kopogását! Azt akarom… – Draco hirtelen kinyitotta a szemét.

– Jól van! Ezúttal sikerült továbbmenned – lelkendezett Granger gúnyosan. – Ki gondolta volna, hogy Harry ilyen motiváló tud lenni? El kell mondanom neki…

– Nem lett volna szabad hallgatnod! Malazárra, miért is hoztunk szabályokat? – panaszkodott Draco.

– Hallgatóztam, hátha hallok valami kalandos történetet, amit meg akarsz osztani velem… – vigyorgott Granger.

– Az a kalandos megjegyzés, mielőtt át kellett futnom a megalázás varázslaton, nagyon gonosz volt – mondta Draco, előrelépett, és Grangert a barlang falához szorította. Granger szeme nagyon lassan Draco szájára csúszott, és a szíve hevesen dobogni kezdett.

Óvatosan, mintha a lány bármelyik pillanatban elrohanna, Draco a kezét Granger feje mellé tette a barlang falára, és közelebb lépett, amíg meg nem érezte a lány testének melegét a sajátján.

– Van kedved egy kis rabláshoz?

RABLÁSHOZ?! A francba, régen jó voltam ebben.

Granger szeme kétségbeesetten futott végig Draco arcán, mintha keresett volna valamit. Talán egy magyarázatot arra, ami történt. Draco sok magyarázatot akart adni Grangernek, de várt, hagyta, hogy ő döntsön. Egy pillanatra Draco azt hitte, hogy a lány megcsókolja, de hirtelen sötét árnyék futott át az arcán, és hátralökte a varázslót, követelően kérdezte:
– Mi a fasz ez, Malfoy? Fogadást kötöttél Theóval, hogy egy muglit viszel az ágyadba, vagy mi?

Draco úgy érezte, mintha fejjel előre a Fekete-tóba dobták volna. A sokk biztosan látszott az arcán, mert Granger hirtelen megbánóan nézett rá.

– Nem úgy értettem…

– De igen. – Draco két lépést tett Grangertől, hogy legyen elég helye a hoppanáláshoz. – Azt hiszem, a mai vacsora nem lenne jó ötlet, kérlek, fogadd el a bocsánatkérésem, hogy ilyen későn lemondtam. – Mintha lenyelte volna a tisztavérűek illemkódexét, és csak formális mondatokban tudott volna beszélni. Mielőtt Granger bármit is mondhatott volna, megfordult, és dehoppanált.


~

Hermione Granger


Basszus. Basszus. Basszus.

Miért mondtam ezt?!

Főleg azután, hogy ő épp most vallotta be?!

Hermione lecsúszott a barlang falán, és a földre zuhant. Az esőtől nedves kő azonnal átáztatta a farmerjét, és Hermione reszketni kezdett. Teljesen nyomorultul érezte magát, és a fejét a kezeibe hajtotta. Régóta nem érezte magát ilyen sebezhetőnek.

A magánjellegű vallomásoktól kezdve a Malfoy előtt kénytelen volt bevallani dolgokig Hermione sebezhetőnek, kiszolgáltatottnak érezte magát… és kiadta a dühét. Igen, a Malfoyjal való kapcsolata bonyolult volt, de a férfi azt akarta, hogy az emberek úgy lássák, amilyen most, Hermione pedig a múltat vágta az arcába.

A férfi nem érdemelte ezt.

Annyira dühítő volt, Hermione nem értette Malfoy flörtölésének okait. Csak ő ilyen volt? Mindenkivel flörtölt? Csak egy gyors csókra vágyott? Egy gyors dugásra? Miért érdekelné Draco Malfoy ennyire?

Hermione figyelmét egy kaparászó hang vonta el a kabátzsebéből.
Levette a Ragasztóvarázst, hogy Vagány kijöhessen, és persze, a sok minden közül, ami Vagányé volt, pont Malfoy zsebkendője került elő.

– Remek. – Hermione megpróbálta elvenni a zsebkendőt, de Vagány dühösen elhúzta, és dühösen nézett rá. – Komolyan? Te is haragszol rám? – kérdezte Hermione, könnyek szöktek a szemébe. Egy igazán bizarr mozdulattal Vagány megpróbálta megütni Hermionét a zsebkendővel, és teljesen bosszúsnak tűnt, amikor az gyengéden odalebegett a lány kezére. – Hű, tényleg megtanultam a leckét – szipogta Hermione. Vagány nyilvánvalóan nem volt lenyűgözve, és többször is orrával megbökte a lányt. – Jól van, rendben! Bocsánatot kérek! De hadd zuhanyozzak le előbb, szükségem van egy pillanatra, hogy összeszedjem magam.

hozzászólások: 0