6. fejezet
Az idiótán röhögő tesók

2008. november 25., kedd

Hermione Granger


– Megtalálod az utat vissza a Foltozott Üdtbe? El kell intéznem valamit – kérdezte Hermione Holworth-tól, miután visszatértek az Abszol útra.

Holworth unott pillantással fejezte ki háláját Hermione aggodalmáért.
– Arra a bárra gondolsz, ami innen is látszik? Tudod, szerintem képes vagyok megoldani ezt az agytornát – válaszolta a férfi szárazon. – Amúgy is szeretnék körülnézni. Ha már itt vagyok, legalább megnézem a látnivalókat.

– Jól van, de kérlek, ne bosszants fel senkit – könyörgött Hermione. – Anderson nincs itt, hogy kihúzzon a bajból.

– Értem. Megpróbálok nem megütni egyetlen boszorkányt sem, tudjuk, mennyire ragaszkodnak hozzám. – A veszélyes mosoly, amit Holworth Hermionéra vetett, mielőtt elfordult, hogy elmenjen, egyáltalán nem nyugtatta meg a lányt.


Már látom magam előtt…
– Helló, Anderson… Mi az? Ó, a banyagyerek megpróbálja megenni azt a babát? Az Holworthé, elnézést, tudod, hogy a férfi ízlése a pszichopaták határát súrolja.


Hermione figyelte Holworth gondozatlan sötét haját, ahogy a tömegben bólintgatott, néha megállt, hogy bekukucskáljon egy kirakatba, és ártatlanul viselkedjen, mielőtt eltűnt a szem elől, egyértelműen a Zsebpiszok köz irányába.

Hermione bosszúsan megrázta a fejét, és a Weasley Varázsvicc Vállalatfelé indult, hogy megkeresse George-ot.

A háromemeletes, rozoga, narancssárgára festett bolt külseje, varázslatos kirakatokkal és Fred fejének nagy modelljével, amely éppen egy nyulat húz ki a kalapból, csendben állt, hála a csendesítő varázslatnak, amelyet George-nak kellett elhelyeznie. A béke és a csend azonban véget ért, amint az ajtó kinyílt, és üdvözlésképpen hangos finghang hallatszott. Amikor Hermione belépett, fülét hangok árasztották el: sziszegés, durranások, bugyogás, kuncogás…

– Elnézést! – hallatszott egy ismerős hang valahonnan a polcok közül.

Annak ellenére, hogy George az üzlet megnyitása óta már ezerszer elsütötte ezt a poént, még mindig nevetett, ami azt jelentette, hogy Hermione sem tudta visszatartani a nevetését.

Néhány dolog soha nem változik.

Hermione körülnézett, és elolvasta a táblákat, amelyek a legújabb trükköket és finomságokat hirdették: GYÓGYÍTSD MEG A DEMENTOR DEPRESSZIÓT EGY BESZÉDES CSOKIS MÓKUSKÁVAL!, TEGE ÉRDEKESEBBÉ A FÜRDŐT HARAPÓ BUBORÉKOKKAL!, FINGÓ FANTÁZIÁK AZ ELLENSÉGEIDNEK!, SÉRTEGETŐ TOLLAK!, TÉVEDJ EL BÁRHOL A ZAVAROS TÉRKÉPPEL!

– George? – kiáltotta Hermione, miközben belépett, és lehajolt, hogy elkerülje a harapós buborékokat, amelyek fenyegetően lebegtek a feje felett.

Valami leesett, majd sietős léptek hallatszottak, amelyek felé tartottak. Pár pillanat múlva George előbukkant egy ferde Maxumiláns Termékcsalád halom mögül, lila selyem ingben, amelyet barna, tágas nadrágba tűrt.

– Hű, úgy nézel ki, mint egy Scooby-Doo-figurája – jegyezte meg Hermione, mosolyogva a fiú megdöbbent arcára.

– Hermione! – George előreugrott, és olyan erősen ölelte meg Hermionét, hogy a lány alig kapott levegőt. Hermione arcára mosoly ült ki, amikor a csokoládé ismerős illata elárasztotta érzékeit, és az Odúra emlékeztette. – Mióta vagy itt? Miért jöttél vissza? Miért nem küldtél baglyot? Hol szállsz meg? Kérsz egy kis camembert-t?

– Egy nap, munka, nem volt időm, a Foltozott Üdvben, és ezt még kérdezned kell? – Hermione nevetett, és hátralökte George-ot, hogy jobban megnézhesse. Néhány új sebhelytől eltekintve, amelyek valószínűleg sikertelen kísérletek nyomai voltak, George pontosan úgy nézett ki, ahogy Hermione emlékezett rá: pimasz mosoly (amivel mindig megúszta a bajt), szőrös arc (amely nyáron hajlamos megsokszorozódni), és fél szemöldök, amelyet egy tűzijátékbalesetben vesztett el (baleset volt – legalábbis Molly ezt hallotta).

– De hosszú a hajad! – Hermione gyengéden megérintette a George szája mellett lógó vörös tincset.

– Jól áll, nem? Habár, ha őszinte vagyok, csak azért ilyen hosszú, mert soha nem találok időt, hogy levágassam – vallotta George, szemében öröm csillogva. – Jól nézel, minden rendben?

– Jól vagyok. Bocs, hogy nem szóltam, hogy jövök… – Hermione egy éles sikollyal szakította félbe a mondatot, és nagyon örült, hogy Holworth nem volt ott, hogy hallja. – Mi az? – sóhajtotta Hermione, és a padlóra mutatott, ahol egy nagy, test nélküli kék szempár bámult vissza rá.

– Ó, az Debs – válaszolta George. – Semmi baj, Debs, Hermione nem fog ellopni semmit. Gyere, köszönj neki. – Hermione előtt megjelent egy hosszú, hullámzó fehér szőrű, narancssárga kötényt viselő szemiflázs. – Debs a biztonsági vezetőm, ő értesít, ha a vásárlók valami rosszat csinálnak, és éjszaka őrködik a boltban – magyarázta George, majd a keze mögül Hermionének súgta: – A védelmi varázslatokat én intézem, Debs legfeljebb egy méter magas varázslatokat tud megtenni, ami akkor hasznos, ha a házimanók lázadnak, de egyébként a bolt védtelen marad a támadásokkal szemben.

Debs lassan egy kis névtáblára mutatott, amely a kötényéhez volt rögzítve, és amelyen az állt: Debbie – biztonsági vezető –, és a neve alatt apró betűkkel ez a furcsa mondat: – Engedélyem van, hogy mellényt adjak rád.

– Mellényt? – Hermione felvonta a szemöldökét George felé.

– Hát, Debs nem tartóztathat le senkit, nem auror – magyarázta George, mintha Hermione buta lenne. – Debs, mutasd meg Hermionének a mellényt!

Debs a puha, fehér szőrméjéből előhúzott egy régi – valaha valószínűleg fehér – mellényt, és felemelte.

– Harminc percre mozgásképtelenné teszi az embert, ami elég idő ahhoz, hogy lefényképezzem és feltegyem a szégyenfalra. – George a pénztárgép mögötti falra mutatott, ahol egy tűtáblán rengeteg fénykép volt, többségükön egy nagyon dühösnek tűnő Ron látható, aki a mellénybe szorítottak.

Érdekes elrettentő eszköz, azt meg kell hagyni.

– Biztosan sok időt takarít meg az auroroknak… – jegyezte meg Hermione, majd Debs felé fordult: – Sajnálom, hogy kiabáltam veled.

Debs kétszer pislogott, majd eltűnt.

– Elég meleg fogadtatás volt, Debs biztosan kedvel téged – mondta George mosolyogva. – Na gyere, nem mintha nem örülnék, hogy látlak, de miért jöttél vissza?

– Minerva eltűnt, és Kingsley kért segítséget az ügyben. Mivel a MACUSA kétségbeesetten javítani akar a brit minisztériummal való kapcsolatán, utasítottak, hogy jöjjek és segítsek. – Mintha emlékeztetni akarná őket arra, milyen veszélyes hely ez a bolt, Hermione véletlenül meglökött néhány virágot, amelyek sárga porfelhőt fújtak az arcába. – A francba, George! Mi ez?! – kiáltotta Hermione, akit hirtelen heves tüsszentésroham tört meg.

– Pöttöm Pollenátor – válaszolta George büszkén. – Azokhoz ülteted, akik nem tetszenek neked, és tüsszentést okoznak. Ne aggódj, a tüsszentés hamar elmúlik.

Vagány kidugta a fejét Hermione zsebéből, és egy selyem zsebkendőt nyújtott neki, amelyre „DM” monogramot hímezték.

Ez Malfoyé?!

– Vagány! Vissza kellett volna adnod Malfoynak a holmiját! – sóhajtotta Hermione a tüsszentések között. A zsebkendőt mégis elvette, mert szüksége volt valamire, amivel letörölheti a szeméből és az orrából származó túlzott mennyiségű váladékot.
– Ó, egy furkász! Talán lenne pár munkám a számodra, ha érdekel, Mr. Vagány? –
Hermione gyanakodva nézett George-ra, aki erre hozzátette: – Legális munkák!

– Veszed le a kezed a furkászomról, Weasley! – figyelmeztette Hermione, és George, bizonyítva, hogy Hermione távozása óta egy napot sem nőtt, úgy vihogott, mint egy éretlen tinédzser.

– Maradsz vacsorára? – kérdezte, amikor a vihogás alábbhagyott.

– Először el kell intéznem valamit, de később visszajöhetek? – kérdezte Hermione. – Malfoy azt mondta, hogy ma este ne egyek a Foltozott Üstben, úgyhogy szívességet tennél nekem.

– Természetesen! De előbb két kérdésre kell válaszolnod.

– Halljuk… – biztatta Hermione.

– Először is… Malfoy? Kérlek, magyarázd meg! – George felhúzott szemöldökkel nézett a selyem zsebkendőre.

– Malfoy és Harry azon az ügyön dolgoznak, amit nekem osztottak ki – válaszolta Hermione.

– Ah, nem meglepő, Malfoy és Harry többnyire együtt dolgoznak – jegyezte meg George.

– Tényleg? Ez meglepő… – jegyezte meg Hermione homlokrán ráncolva. – Bár ma elég barátságosnak tűntek.

– Malfoy már nem az a személy, akit évekkel ezelőtt ismertél, sokat nőtt. Most már élvezem a társaságát, de ha Ronhoz mész, kérlek, ne mondd el neki, hogy ezt mondtam. – George grimaszt vágott, és bocsánatkérően nézett Hermionéra, amiért Ron nevét említette.

– Lehet, hogy találkozom Ronnal – válaszolta Hermione, mosolyogva, hogy George tudja, nincs köztük ellentét. – Bár hallottam, hogy már négy gyereke van, szóval gondolom, elég elfoglalt.

Az igazat megvallva, egy kicsit furcsa lenne találkozni Ronnal, utoljára Harry és Ginny esküvőjén beszéltek, amikor Ron azt javasolta, hogy jöjjenek újra össze, és még azt is felajánlotta, hogy Amerikába költözik. A válasz nem volt, és bár jó viszonyban váltak el, azóta csak az éves születésnapi és karácsonyi képeslapok váltak közöttük.

George megértően bólintott.
– Akkor a második kérdésem. Miért mondta Malfoy, hogy kerüld el a Foltozott Üstöt?

– Úgy tűnik, Justin Finch-Fletchley csapdát állít nekem – mondta Hermione bosszús sóhajjal. – Fogalmam sincs, miért, a hatodik év óta nem beszéltem vele Roxfortban. Azt sem tudom, mi történt vele a háború alatt.

– Á, Justin valószínűleg meg akar hívni téged „kvidire”. Ha az üdvöske csaj ott lenne az egyik hétvégi kviddicsmeccsén, az biztosan felkeltené a figyelmet – mondta George, miközben Hermione az ajtó felé indult. – Nem bánnám, ha elmennék… de csak a kviddics miatt. Ki nem állhatom a hamis bókokat és a kézfogásokat. Justin ugyan kissé túlbuzgó, de azért rendes fiú. Mindig ide jár, hogy megvegye a legújabb kreációimat, még mindig egy nagy gyerek, ez a vicces kis ember.

– Köszönöm az információt, és örülni fogsz, ha megtudod, hogy az amerikai kollégáim kitartóan próbálnak rávenni a kviddicsre. Azonban kevésbé fog örülni, ha megtudod, hogy még mindig nem érdekel ez a sport – felete Hermione, megállva az ajtóban. – Szóval, Akkor várom a vacsorát, és azt, hogy elkerüljem a fárasztó magyarázkodást egy alig ismert embernek arról, hogy inkább Pöttöm Pollenátort szipuznék, minthogy kviddicsmeccset néznék.

– Remek, akkor megegyeztünk. Elvárom, hogy minden pénteken eljöjj: péntek esti vacsora, George Weasley házigazdaként. A legjobb ételeimet fogom főzni… Ó, kit áltatok? Valahonnan hozatok egy baglyot, hogy rendeljünk valamit – mondta George, és a kezével az ablak felé mutatott, jelezve az utca túloldalán lévő kis olasz éttermet.

Hermione nevetett:
– Oké, megegyeztünk. Kösz, George, később találkozunk.

~

Londonban teljes karácsonyi hangulat uralkodott: villódzó díszek lógtak a lámpaoszlopokon, fényfüzérek keresztezték az utcákat, a muglik a legszebb karácsonyi pulóvereiket vették fel, az üzletek versengtek a legszebb kirakatokért, és egy csillogó díszekkel teli közlekedési kúp állt Sir Henry Havelock szobrának tetején a Trafalgar téren.

A londoni karácsonyhoz nem volt szükség valódi varázslatra, hogy varázslatos legyen, és Hermione már nagyon kis korától kezdve élvezte, beleértve a Harrodsba tett látogatásokat, hogy találkozzon a Mikulással (Ne kiabálj, hogy „idegen, vigyázz!” az öreg Mikulásnak, Hermione! ), forró csokoládé a Leicester Square karácsonyi piacán (Mondtam, hogy fújd meg, most meg magyarázhatom anyádnak, hogy miért van harmadfokú égési sérülésed!), látogatás a Hamleys-be, a legnagyobb játékboltba, amit el lehet képzelni (Nem, Hermione, nem kaphatsz még egy plüssállatot), és pantomimesek (Ne sírj, Hermione, ez nem igazi ló).

Hermione lassan haladt a könyvesbolt felé, hagyta, hogy a régi emlékek felelevenedjenek, melegséggel és vágyakozással töltve el. Kötelessége volt őrizni az emlékeket, főleg mivel szülei már nem férhettek hozzájuk… ez a gondolat végtelenül bűnösnek érezte.

Amikor Hermione megérkezett a könyvesboltba, nem tartott sokáig, mire megtalálta, amit keresett. A térképek választéka nem volt túl nagy, de volt benne egy részletes skócia térkép, ami pontosan az volt, amire szüksége volt. Kb. két óra gyors böngészés után Hermione kifizette a térképet, és egy közeli kávézóba ment, hogy igyon egy kávét. A koffeinre szüksége volt, ha az estét George lakásán töltötte, ahol kétségtelenül ébernek kellett lennie, hogy ne üljön rá valamelyik elhagyott kísérletre.

A kávé langyos és gyenge volt, de Hermione így is megitta, miközben csendben ült és tanulmányozta a skóciai térképet. Valami mozgás a zsebében arra késztette Hermionét, hogy elővegyen egy kekszet Vagánynak, de a férfi nem azért jött elő, hogy nasizzon, hanem Hermione minisztériumi jegyzetfüzetét tartotta a kezében, amely aranyszínűen ragyogott. A levél Kingsleytől volt:


KS: – Találkozhatnánk holnap reggel négyszemközt? Van néhány dolog, amit meg kell beszélnem veled. 8:30-kor, munkahelyen? Sajnálom, hogy ilyen korán, de Janice nem hisz a szünetekben, így a napirendem tele van.


Hermione egy pillanatig elgondolkodott az üzeneten, vajon miről akar beszélni Kingsley. Egyrészt ez Hermione előnyére volt, mivel úgyis beszélnie kellett vele. Bár nem volt teljesen biztos benne, hogy Kingsleynek tetszeni fog, amit mondani akar.


HG: – Természetesen. 8:30-kor, akkor találkozunk.


~~~~~~

2008. november 26., szerda

Draco Malfoy


Az előző este csalódást keltően eseménytelenül telt. Draco remélte, hogy Granger üzenetet küld neki? Talán. Üzent neki? Valami érthetetlen okból nem. Sajnos, Theo üzenete kivételével, amelyben azt kérdezte, hogy Draco tudja-e, mi az a helikopter, a jegyzetfüzete bosszantóan csendes maradt. Mivel nem volt jobb dolga, Draco hosszú választ írt Theo kérdésére (Egy mugli repülő szerkezet.). Amikor azonban Theo később aznap este hazaért, közölte Dracóval, hogy a helikopter valójában egy pénisszel végzett mozdulat, más néven „helicockter”, és felajánlotta, hogy bemutatja, amit Draco lelkesen elutasított.

Az események egy olyan fordulatot vettek, hogy Draco homlokán apró izzadságcseppek jelentek meg, amikor belépett az aurorok irodájába, és meglátta Grangert Kingsley irodájában.

– Mi folyik ott? – kérdezte Draco aggódva Deantől, és bólintott az iroda ajtaja felé.

– Fogalmam sincs. Már ott voltak, amikor húsz perce ideértem – válaszolta Dean, hüvelykujjával simogatva szemüvegét, amiatt a képernyő felvillanott. – Hogy van Hermione? Tegnap nem tudtam beszélni vele, mert az Avítt Antikvitásba küldtek egy rendzavarás miatt. Merlin, ott valami furcsa dolgok történnek.

– Egy vámpír vezeti, mit vártál? – morogta Draco zavartan. – Granger pedig hozzáértő, azt hiszem, és elég vicces, de a szörnyű hajáért pontot veszít.

Dean felnevetett.
– Hű, micsoda dicséret!

Draco épp egy szellemes visszavágással készült Deannek, amikor Kingsley a héten másodszor is üvöltötte a nevét az irodában, amitől a férfi megugrott.
– MALFOY! BEFELÉ!

A francba. Granger továbbította az üzeneteket.

Itt fekszik az utolsó Malfoy megalázott holtteste: társadalmi öngyilkosságot követett el azzal, hogy nem megfelelő üzeneteket küldött egy háborús hősnőnek.

Vonakodva Draco bement Kingsley irodájába, ügyelve arra, hogy becsukja maga mögött az ajtót, hogy aurortársai ne hallják meg a romlottságának részleteit. Sajnos Granger üres tekintete meglehetősen kínos hatással volt Dracóra: azonnal elfelejtette az első számú szabályt, amelyet minden tisztavérűnek megtanítottak, aki rossz helyzetbe került, és azonnal beismerte bűnösségét, bocsánatot kérve.

– Nézd, ha ez a nem megfelelő üzenetekről szól, csak bocsánatot tudok kérni…

– Malfoy! – szakította félbe Granger. – Fogd be!

– Milyen nem megfelelő üzenetek?! – csattant fel Kingsley, gyanakvó pillantásokkal ide-oda pillantgatva.


Ó.


– Semmi – válaszolta Granger gyorsan, és olyan pillantást vetett Dracóra, amelyből egyértelműen kiderült, hogy milyen hihetetlen seggfej a férfi. Átgondolva a dolgot, Draco teljesen egyetértett vele. Kifogásokat keresve végül egy meglehetősen vicces megoldás mellett döntött: – Malfoy véletlenül elírta az „karok” szót az üzenetben, amit tegnap küldött nekem. Ártatlan hiba volt.

– Karok… – Kingsley felvonta a szemöldökét, és Dracóra nézett.


– Granger nagyon megbocsátó volt, amikor véletlenül egy „farok” szót írtam. – Draco minden erejével küzdött, hogy ne nevesse halálra magát.

Kingsley nem tűnt lenyűgözöttnek.
– Gyakran beszéltek „karokról” …?


Ne mondd ki!

NE. MONDD. KI.

– Granger imádja a karokat.

A francba.

Egy mosoly csúszott ki a száján.

Kétszeres francba.

Granger úgy nézett rá, mintha meg akarná ölni, amit Draco jelnek vett, hogy abbahagyja a beszédet.

– Mivel nem sok időd van, Kingsley, talán átugorhatnánk ezt a lebilincselő beszélgetést, és beszélhetnénk arról, amiért Malfoyt idehoztuk – javasolta Granger.

– Igaz, igen. – Kingsley megigazította unalmas kalapját. – Hermionénak szüksége van rád, Malfoy.


Ne álljon fel! Malazár szerelmére, te már felnőtt férfi vagy.

Granger olyan hangot adott ki, ami megdöbbentően hasonlított egy gúnyos nevetésre, és bosszúsan megrázta a fejét.

Feltételezve, hogy további információk is következnek, Draco egy teljes percig várta, hogy Kingsley folytassa, majd kérdő pillantással fordult Grangerhez.

– Igazán megtisztelő, hogy szükséged van rám, Granger. Megmondanád, mire is van szükséged?

Talán egy közelgő világvége, ami miatt újra kell népesítenünk a Földet? Ha igen, benne vagyok.

– Mielőtt bármilyen részletet elárulnék, meg kell tenned a Megszeghetetlen Titoktartási Esküt – válaszolta Granger, és kinyújtotta a kezét.

Érdekes…

Draco a kézre nézett, és ha őszinte volt magához, nagyon kísértette, hogy kérdés nélkül elfogadja. De semmiféle fogadalmat nem szabad könnyedén megtenni, pláne nem egy titoktartási fogadalmat, mivel az az életedbe kerülhet.

– Mondhatnál valamit? Általában egy ilyen fogadalom megkötése előtt bizonyos szintű bizalom kell, hogy legyen két ember között – erősködött Draco.

– Malfoy, én olyasvalamit bízok rád, amit még Kingsley sem tud részletesen – morogta Granger. – Az aurorok nem dolgozhatnak egyedül, főleg egy ilyen ügyben, és azt mondták, hogy Harry nem elérhető. Az utolsó mondatot nagyon hideg pillantással Kingsley felé ejtette.

– Már megmagyaráztam! – védekezett Kingsley. – Ginny nemrég szült, és Harry jelenleg csak három napot dolgozik hetente. Nincs garancia arra, hogy rendelkezésre áll, amikor szükséged lesz rá, vagy éjszakai kirándulásokra!

Éjszakai kirándulások… Ez érdekes… És persze, hogy benne vagyok.

– Csak hogy tisztázzuk – kezdte Draco, igyekezve figyelmen kívül hagyni a gyomrában kavargó érzést, ami nagyon zavaró és felesleges volt. – Potter nem érhető el, ezért te, Hermione Granger, engem, Draco Malfoyt választottál, hogy segítsek neked egy titkos ügyben. Ráadásul a barátod, Holworth helyett velem akarsz dolgozni?

– Valóban, tisztázzuk… – Granger egyre idegesebbnek tűnt, amit Draco nagyon élvezett. – Harry volt az első választásom, Holworth pedig utál terepen dolgozni, és én nem vagyok annyira önző, hogy ráerőltessem, bár be kell vallanom, közel álltam hozzá, amikor megtudtam, hogy az alternatíva te vagy.

– Aú – jegyezte meg Draco. – Megsebezel a szavaiddal, de a kérdés továbbra is fennáll: felesküszöm-e a Megszeghetetlen Esküre…?

Granger kabátzsebéből halvány, dühös sóhaj hallatszott, majd Vagány bukkant elő, aki hevesen egy tollat dobott Draco fejéhez.

Mi a f…

– Vagány! – szidta Granger.

A furkász nem törődött vele, inkább dühösen meresztette a szemét Dracóra. Az a fajta pillantás volt, ami hatalmas fájdalmat ígért, ha a férfi nem hagyja abba a hatalmas seggfejeskedést.

Malazár…

– Jól van! Megkötöm az esküt – mondta Draco gyorsan Grangernek. – De szeretném, ha jegyzőkönyvbe veszik, hogy azért teszem meg az esküt, mert én akarom, és nem azért, mert bármilyen módon megfélemlít a furkászod.

– Rendben – egyezett bele Granger, visszatartva egy mosolyt, miközben kinyújtotta a kezét. Draco megfogta, és észrevette, hogy Granger keze kellemesen meleg és nagyon puha. Az információt elraktározta, hogy később átgondolja.

Kingsley felügyelte az esküt.
– Draco Lucius Malfoy, megesküszöl, hogy titokban tartod a Hermione Jean Grangerrel közösen vizsgált ügy részleteit, és senkinek nem adsz ki információt, kivéve, ha Hermione Jean Granger engedélyt ad rá?

– Igen.

– És megteszel mindent, ami tőled telik, és nem kockáztatod feleslegesen az életed, hogy segíts Hermione Jean Grangernek az ügyben, amin vele együtt fogsz dolgozni?

– Igen.

– És végül, megesküszöl, hogy a nyomozás során megvéded Hermione Jean Grangert, és minden tőled telhetőt megteszel, hogy biztonságban legyen, anélkül, hogy feleslegesen kockáztatnád az életed?

– Igen.

– Kiváló. Most, hogy ez is el van intézve, meg kell tartanom a napi eligazítást – közölte Kingsley, és fogott néhány aktát. – Malfoy, te elmehetsz az eligazításról. Hermione, nyugodtan használd az irodámat, hogy Malfoyt is beavasd. – Kingsley sietve távozott, és egyedül hagyta őket.

– Most, hogy a legkevésbé szexi módon vagyunk egymáshoz kötve, ami elég csalódást keltő, nem lenne kedved elmagyarázni, miről van szó? – kérdezte Draco.

Granger leült, és bólintott a vele szemben álló székre, jelezve, hogy Draco is üljön le. A férfi így is tett, de nem azért, mert Vagány még mindig dühösen nézett rá.

– Amikor a Roxfortban tanultunk, én mindig ott maradtam átváltoztatás óra után, hogy segítsek Minervának rendet rakni a tantermében…

– Persze, hogy így volt. – Draco nevetését egy arany gemkapocs szakította félbe, amely a mellkasára csapódott, majd ártalmatlanul a padlóra pattant. Óvatosan Vagányra pillantva Draco hozzátette: – Granger, meg tudnád kordában tartani a furkászodat?

Granger nem figyelt rá.
– Ahogy mondtam, régen segítettem Minervának rendet rakni az osztályteremben. Igazából csak kifogás volt, a házimanók rendet raktak volna, de Minerva tudta, hogy elég elveszettnek érzem magam a Roxfortban, főleg az első években, és így biztosított nekem egy biztonságos helyet, ahol kérdéseket tehettem fel neki. Az együtt töltött idő alatt mindenféle dolgot megtanított nekem, amit a mugli születésűek nem tudnak: a Minisztériumról, a mágikus törvényekről, a Szent 28-ról, az eskükről és szerződésekről, az illemről, stb…

Az idő múlásával egyre személyesebb beszélgetésekre is sor került, és Minerva mesélt nekem az életéről, többek között arról is, hogy milyen nyaralásokra járt gyerekkorában. Volt egy hely, ahová szüleivel gyakran elmentek: egy kis falu a skóciai hegyvidéken, Killin. Minerva és az apja rövidítették a nevét, így mondhatták például: Nyáron megint Killbe megyek. Ez volt a kis titkos viccük.

Draco nevetett.
– Szóval nem halálos fenyegetés volt.

– Nem. Minerva soha nem fenyegetné az életemet. A levél Minerva módszere volt arra, hogy elmondja, menjek el Killinbe, a skót felföldre, és mielőtt megkérdeznéd, fogalmam sincs, miért. Amennyire emlékszem a beszélgetéseinkből, két helyet említett, ahol járt: egy kocsmát…

– Micsoda meglepetés – morogta Draco.

– …És a Finlarig-kastély romjai. Minerva és a szülei piknikeztek a romoknál, aztán bújócskáztak, ami egy nagyon szórakoztató játék, amelyben…

– Tudom, mi az a bújócska, Granger – tájékoztatta Draco.

Malzárra, azt hiszi, hogy én nem játszottam gyerekkoromban?

– Rendben. Akkor tudjuk, hol kezdjük a keresést – fejezte be Granger elszánt tekintettel.

– McGalagony úgy fordult hozzád, ahogy csak te tudod megérteni – elmélkedett Draco. – Tehát valamilyen okból nem akarja, hogy mások megtudják.

– Pontosan. Kingsley már gyanította, és amikor megerősítettem, hogy a nyom csak nekem érthető, a férfit szigorúan titkos ügynek minősítette – magyarázta Granger. – Minerva nem tesz semmit jó ok nélkül.

Draco nem hagyta figyelmen kívül, hogy Granger milyen nagy jelentőségű döntést hozott azzal, hogy engedte, hogy dolgozzon ezen a szigorúan titkos ügyön. Valójában ez egy kicsit nyomasztó volt, és kissé szédülni kezdett tőle.

– Tudom, hogy nem én voltam az első választásod – mondta Draco, és erőltette, hogy hangja ne remegjen. – Valószínűleg nem is a második vagy a harmadik. Gondolom, Kingsley kényszerített, hogy fogadj el. De segíteni akarok, és akkor is segítettem volna, ha nem tettem volna meg a Megszeghetetlen Esküt. Ha bármire szükséged van, csak szólj, és a tiéd.

Hosszú pillanatig Granger csak bámult rá, majd még hosszabb pillanatig Draco azon tűnődött, hogy lassan hátralépjen-e a szobából. De Granger végül meglepte, ahogy mindig is.

– Te voltál a második választásom… – Draco alig tudta visszatartani a fulladozó hangot, ami majdnem kicsúszott a száján. – Megkérdeztem Kingsleyt, hogy ráérsz-e, amikor azt mondta, hogy Harry nem lesz elég időben. Tudom, hogy valószínűleg nem is emlékszel rá, de a zsupszkulcs, amit évekkel ezelőtt küldtél… az… sokat jelentett nekem.


– Emlékszem – mondta Draco halkan.

– És úgy tűnik… Nos, az emberek azt mondják, hogy megváltoztál… – Nem szívesen ismerte be… – És már nem gúnyolódsz annyit, mint régen.

Draco arcára lassan mosoly terült, miközben a lány szavai elárasztották a büszkeség érzésével.

– Biztosan nagyon jól teljesítettél a megfigyelési vizsgán, hogy auror lehess. Az emberek azt mondják, manapság tökéletes úriember vagyok – jegyezte meg a férfi.

– Hű, azoknak az embereknek nagyon alacsonyak az elvárásaik – mondta Granger vigyorogva. – Mindegy, holnap reggel indulunk Killinbe. Hozz egy éjszakára való csomagot, hátha nem találjuk meg azonnal, amit keresünk.

Draco őszintén remélte, hogy a Megszeghetetlen Eskü nem fogja megölni azért, mert így gondolja, de nagyon remélte, hogy nem találják meg azonnal, amit keresnek.


~

Hermione Granger


Hermione és Holworth saját fülkéket kaptak az aurorok irodájának hátsó részében. A fülkék kicsik voltak, csak a legszükségesebb dolgok fértek el bennük, és olyan szövetfalakkal voltak elválasztva, amelyek alig értek Hermione mellkasáig. Holworth több mint egy órán át morgolódott a magánszféra hiánya miatt, és valahogy sikerült mindenkit hibáztatnia a Wizengamottól (vén agyhalott nyomoroncok díszes talárban) a repülőtéren látott Kung Fu Panda poszteren szereplő figuráig (az a hülye köcsög panda, aki azt hiszi, tud Kung Fu-zni). A magánszféra hiánya remélhetőleg visszatartja Holworthot attól, hogy kétes dolgokat műveljen az irodában, így Hermione arra a következtetésre jutott, hogy ez jó dolog.

– GRANGER!

Úgy tűnik, a Minisztérium Auror Parancsnokságán az egyetlen kommunikációs mód az, ha valaki teljes tüdőből kiabálja a másik nevét.

– Te kiabáltál? – válaszolta Hermione, félretéve a jelentést, amit írt, és dühösen Malfoyra és a hülyén fésült hajára nézett.

– A furkászod a vészzsupszkulcsokat fosztogatja – tájékoztatta Malfoy, egy nagy tálra mutatva, ami az ajtó melletti szekrény tetején állt.

Merlin szerelmére.

Hermione odament, és magában szidta magát, hogy nem zárta le a zsebét tapadóvarázslattal. Nem volt meglepő, hogy Vagány nem tudott ellenállni a kísértésnek, mert amikor Malfoy mellé állt, észrevette, hogy a tál tele van galleonokkal.

– Miért galleonok? – kérdezte Hermione, és nézte, ahogy az aranyérmék csörögnek, miközben Dodger boldogan turkált közöttük.

– Ezek nem igazi galleonok. Ha közelebbről megnézed, láthatod, hogy középen egy „Zs” van bevésve, ami azt jelenti, hogy ezek zsupszkulcsok. Razziákra visszük magunkkal, hátha bajba kerülünk, és gyorsan el kell tűnnünk – magyarázta Malfoy.

– Mi van, ha összekevered a zsupszkulcs galleont egy igazi galleonnal… – Hermione elhallgatott, amikor Vagány ijedt visítással eltűnt a tálból.

A francba!

– Vagány! – kiáltotta Hermione. – Malfoy, hova mennek zsupszkulcsok?

Egy másik, emberibb hangú visítás hallatszott a recepciós pult felől, mire Malfoy felnyögött. – Janis dühös lesz – morogta a férfi. – Gyere, kövess!

Dodgert kissé kábultan találták a recepció közepén, mintha az élete függne tőle, úgy kapaszkodott a zsupszkulcsba. Hermione szerint Janis, a recepciós, túlságosan drámaian viselkedett, amikor a mellkasához kapott és lihegett, mintha épp tíz menetet vívott volna egy kimérával.

– Sajnálom, Janis – mondta gyorsan Malfoy. – A furkász összezavarodott. Ez jár, ha galleonokat használunk zsupszkulcsként.

Janis megigazította a szemüvegét, és fenyegető pillantást vetett Malfoyra.
– Értem! Jobb, ha elmész, és jelentést teszel erről a balesetről a Zsupszkulcs Iroda vezetőjének. Kingsley dühös lesz, ha legközelebb razzia lesz, és egy zsupszkulcs is hiányzik.

– Úgy lesz – válaszolta Malfoy.

– Annyira drámai – morogta Hermione, felvette Vagány a földről, és zsebre dugta.

– Igen, ez Janis – jegyezte meg Malfoy. – De ne aggódj, nagyon jól ismerem a Zsupszkulcs Iroda vezetőjét. Malfoy Hermionet a lift felé vezette.

A lift hevesen rángatózni kezdett, miközben a hetedik emeletre tartottak, ahol a Mágikus Közlekedési Osztály található. Megérkezésük után (és túlélésük után) Malfoy Hermionét alig megvilágított folyosókon vezette végig, amelyek falait nagyon hétköznapi tárgyak képei díszítették, például sajtreszelők és egy régi zokni. Hermione nem merte bevallani, de több időbe telt, mire rájött, hogy ezek a tárgyak zsupszkulcsok.


Malfoy hirtelen megállt egy 765-ös számú ajtó előtt, és hangosan kopogott a fán.

Egy pillanat múlva az ajtó kinyílt, és egy varázsló lépett elő, így szólva:
– Theo Nott, a Zsupszkulcs Iroda vezetője, miben segíthetek?

Hermione szeme tágra nyílt, a göndör hajú varázsló szűk bőrnadrágot és áttetsző fekete inget viselt, ami semmit sem hagyott a képzeletre. Ez a változat messze állt attól a Theodore Nott-tól, akit Hermione egykor a Roxfortban ismert. Akkoriban Theo meglehetősen csendes volt, inkább beolvadt a tömegbe és magának való volt.

– Mit tehetek önért? – ismételte Malfoy. – Hogy nem rúgták még ki?

Theo teljesen figyelmen kívül hagyta Malfoyt, és minden figyelmét Hermionéra összpontosította.

– Granger, micsoda megtiszteltetés. Tegnap láttam a képedet az újságban. Nyugodtan törd össze a szívem – viccelődött Theo, és mosolyogva megmutatta a gödröcskéit.

– Te vagy a Zsupszkulcs Iroda vezetője? – Hermione hangjában nem volt szándékos a hitetlenkedés, és szerencsére Theo úgy döntött, hogy nem veszi észre.

– Pontosan! A zsupszkulcsokkal sok pénzt lehet keresni. Persze nem én profitálok belőle, munkaidőn kívül. – Theo kacsintott.

Tehát Theo illegális zsupszkulcsokat készít, és munkaidőn kívül eladja őket, hogy pénzt keressen… Miért nem lepte ez meg?

– Na mindegy…– f olytatta Theo. – Kérlek, hívj úgy, ahogy itt mindenki szeretettel becézi: Idő és Tér Ura… Elég vicces, nem gondolod?

Mint…

– Senki sem hívja így – szólt Malfoy gyorsan Hermionének.

– De, dehogyisnem! – ragaszkodott Theo.

– Az Idő és Tér Ura? – kérdezte Hermione nevetve. – Mint a Doktor?

– Milyen Doktor? – kérdezte Theo zavartan.

– Pontosan.

Malfoy és Theo úgy néztek Hermionéra, mintha elment volna az esze, ezért gyorsan visszatért a látogatásuk okához.

– Mindegy. Theo, be kell jelentenem, hogy Vagány, aki egy furkász, véletlenül aktivált az Auror Parancsnokság vészzsupszkulcsát.

Theo Malfoyra nézett, és morogta:
– Igazi furkász?

Malfoy dühösen felsóhajtott.
– Igen, egy igazi furkász!

– Miért ne lenne igazi furkász? – kérdezte Hermione.

Theo nevetett.
– Vicces történet: az iskolában a farkunkat furkásznak hívtuk, mert mindig a lányok puncijába akartak behatolni… – Theo elfojtott hanggal szakította meg a mondatot, amikor egy átok találta el a gyomrát.

Amikor Theo zihálva a földre zuhant, Hermione nem túl meghatottan nézett Malfoyra.
– Komolyan? – kérdezte.

– Theo nyilvánvalóan őrült. Még magát is „Az Idő és Tér Urának” -nak nevezi… semmit sem szabad komolyan venni abból, amit mond – válaszolta Malfoy.

Vagány kidugta a fejét Hermione zsebéből, hogy lenézzen a földön fekvő Theóra. Theo a fájdalom ellenére megpróbált mosolyogni, és azt mondta:

– Szép furkászod van, Granger. Kiváló ízlése is, tekintve, hogy megkedvelte az egyik zsupszkulcsomat. Egyébként semmi baj. Küldök egy újat, és pár tartalékot is, minden esetre.

– Kösz, és bocs a plusz munkáért – válaszolta Hermione.

– Semmi gond. Most pedig térjünk rá a fontosabb dolgokra. Draco, mi a kifogásunk, hogy elkerüljük a kviddicset a hétvégén?

– Megint meghúzódott egy izmom – mondta Malfoy, és a combjára mutatott, amely Hermione frusztrálására elég izmosnak tűnt.

– Hmm, megmondom Kviddics-Pöcsnek, hogy Granger belerúgott a golyóimba. Nem tudok a seprűre ülni, amíg teljesen meg nem gyógyulnak – jelentette be Theo, még mindig a földön fekve.

Kviddics-Pöcs…

– Ne engem használj kifogásnak – vágta rá Hermione. – Csak mondd Justinnek, hogy Malfoy megátkozott.

– Valójában szívességet teszek neked, Granger. Ha Kvidi-Pöcs azt hiszi, hogy te golyókat rúgdosol, talán békén hagy.

– Mi bajod Justinnal? Az iskolában rendes volt, talán egy kicsit túlbuzgó, de ártalmatlan. – Hermione Malfoyra és Theóra nézett, akik mindketten grimaszt vágtak.

– Kvidi-Pöcs azt állítja, hogy a házimanója… – Theo drámai lélegzetet vett, mintha nagyon fájna, amit mondani készül – vasalja a zokniját.

– Ha ez nem az őrültség jele, akkor nem tudom, mi az!? – jelentette ki Malfoy ünnepélyesen. – Egyszer megkérdezte, nem akarok-e vonatfigyelő lenni, és bár nem tudom, mi az, de azt tudom, hogy unalmas.

– Ti csak gonoszkodtok – mondta Hermione, sajnos ezzel megnyitva a kaput további kijelentéseknek.

– Egyszer fingott, és a macskára fogta – jelentette be Theo.

– Egyszer úgy kezdett beszélgetni egy lánnyal, hogy megkérdezte: „Házasulandó korban vagy már?” – tette hozzá Malfoy.

Ó, istenem…

– Ez kezd nevetséges lenni. Megyek… – morogta Hermione, és visszavonult a folyosóra.

– Egyszer „digidugi” -nak nevezte a szexet! – kiáltott utána Malfoy.

– Tudjátok, az a dolog veletek, aminek minden évben meg kell történnie… „Felnőni”-nek hívják, talán kipróbálhatnátok! – kiáltotta vissza Hermione, mielőtt befordult a sarkon, hogy minél nagyobb távolságbak legyen saját maga és az idiótán röhögő tesók között.

hozzászólások: 0