2. fejezet
Az ezer furkász éjszakája



~~~Tíz évvel később~~~




2008. november 21., péntek

Hermione Granger


A legtöbb emberrel ellentétben Hermione nem szerette a pénteket. A péntek a hibák napja volt. A nap, amikor a legtöbb ember a hétvégi terveire koncentrált, és nem arra, ami éppen körülötte történt. Ami egy auror számára nem volt ideális.

Ez a péntek sem volt más, sőt, Hermione számára az egyik legrosszabb nap az utóbbi időben, és nem is az ő hibájából, hanem azért, mert Jack Langdon, a MACUSA mágikus törvényvégrehajtó osztályának vezetője, az íróasztalánál ülve dühösen nézett rá. Egy ilyen helyzetet ahhoz lehetne hasonlítani, mintha egy párzási időszakban egy randalórral lennél egy szobában: rendkívül veszélyes, és nagy valószínűséggel teljesen szar állapotban kerülsz ki onnan.

– Charles Anderson, Hermione Granger és Wade Greyson, megmagyaráznátok, mi a fasz történt ma? – Jack külön hangsúlyt fektetett a „fasz” szóra, ami Hermione szerint egyáltalán nem volt szükséges, a homlokán kidudorodó erekből egyértelműen látszott, hogy nem túl elégedett velük.

– Elfelejtettél! – kiáltotta Holworth a fájlszekrény tetejéről. Hermione egy pillanatig remélte, hogy a fájlszekrény kinyílik, és beszippantja Holworth-öt abba a dimenzióba, ahová nyúlik.

– Miért vagy itt, Holworth?! Ma nem voltál a Devlin épületben! – csattant Jack, kigombolta ingének felső gombjait, és magához húzta a kávéscsészét (vagy inkább kátrányos csészét, a színéből ítélve).

– Mi egy csapat vagyunk! – vigyorgott Holworth, Hermionéra, Andersonra és Greysonra mutatva. – Ha szétrúgják a seggüket, én is nézni akarom.

Hermione sóhajtott, és a lehető legkevésbé lenyűgözött pillantást vetett Holworthra. A férfi mindig Sirius Blackre emlékeztette: negyvenes évei elején járhatott (a személyiségéből nem lehetett megmondani), ápolatlan sötét haja (lustaság), szakálla (szintén lustaság), gonosz humorérzéke (a HR rémálma) és érdekes tetoválásai (valószínűleg egy részeg gyerek tervezte). Holworth szenvedélyesen utálta a terepmunkát, de volt egy „néha ijesztő” tehetsége ahhoz, hogy olyan információkat ásson elő, amiket senki sem szabadna tudnia. Így lett az irodai emberük, és semmi oka nem volt arra, hogy most Jack irodájában legyen velük.

– Figyelj, Jack! – kezdte Anderson. – Greyson eltért a szokásos módszerektől, de pont ezért vettem fel, a csapatomban senki sem konvencionális.

Ez enyhe kifejezés.

– Greyson kilebegtetett egy embert az ablakon, és azzal fenyegette, hogy a Hudsonba dobja! – kiáltotta Jack, és a helyzet ellenére Hermione el kellett fordítsa a tekintetét, hogy elrejtse, hogy nagyon igyekszik nem nevetni.

– Még fiatal – próbálkozott Anderson, lustán Greyson felé intve. Greyson gyorsan a padlóra nézett, szégyellve magát. Vagyis megpróbált szégyellni magát, de a kísérletet elrontotta a buta mosoly, ami folyton megjelent az arcán.

A huszonkét éves Greyson valóban a csapat legfiatalabb tagja volt. Anderson a tizennyolcadik születésnapja után vette fel, amikor Greyson élete a szülei meggyilkolása után spirálisan zuhant lefelé. Manapság senki sem gondolná, hogy az angyalarcú barna fiú ilyen tragikus múltat tudhat maga mögött, mivel főleg egy kanos idiótaként mutatkozik, aki gyermeteg viccekkel palástolja a traumáját.

– Túl fiatal volt, amikor felvetted Greysont! – dühöngött Jack.

– Hogy igazságos legyünk, Jack, Bilincs is tizennyolc éves volt, amikor Anderson felvette, és ő még soha nem emelt fel senkit a levegőbe az ablakon keresztül – tette hozzá Holworth, hogy segítsen.

– Tizenkilenc voltam – javította ki Hermione. – És sokkal rosszabbat is tettem már, mint hogy kilógattam valakit az ablakon, csak elég okos vagyok ahhoz, hogy ne legyenek tanúk – mondta, és éles pillantást vetett Greysonra, aki válaszul duzzogva elfordította a fejét.

– Ez segítőkész megjegyzés volt? – kérdezte Anderson hitetlenkedve.

Anderson halványkék szeme körül stresszvonások látszottak, Hermione pedig egy pillanatra bűntudatot érzett. Anderson, aki Amerika egyik leghíresebb aurora volt (számtalan szabályt megszegett, hogy megszerezze a címet), komoly ellenfél volt. Azonban az ötvenöt éves, kopaszodó, sebhelyes, és főként káromkodásokból álló szókincset használó férfiról (angol és olasz, a változatosság kedvéért) csak annyit kellett tudni, hogy Anderson szeretett zoknit viselni szandállal, és még a tüzes olasz felesége sem tudta rávenni, hogy abbahagyja.

– Vallomást csaltam ki belőle, nem? És nem dobtam a Hudsonba azt a szemetet, ami szerintem önuralomról tanúskodik. Nem értem, mi a probléma – vágott közbe Greyson, megpróbálva egyik „győztes mosolyát”. Sajnos a gödröcskés mosolya részeg nőkön talán bevált, de Jack Langdon nem hagyta magát elcsábítani.

– Nem használhatunk fel kényszerrel kicsikart vallomást! Anderson, ez a kölyök komolyan beszél?! – Jack dühösen Greyson felé intett.

Ezt a kérdést naponta feltesszük magunknak.

– Még ha nem is használhatjuk a vallomást… – kezdte Hermione.

– Nem! Abbahagyhatod! – szakította félbe Jack. – Mindannyian tudjuk, hogy a te feladatod, hogy a csapatot kihozd ezekből a helyzetekből azokkal a szép szavakkal, amiket Angliából hoztál magaddal.

– Angol? – jegyezte meg Hermione, felhúzva a szemöldökét. Holworth nevetve felhorkant.

– Jack, nézzünk szembe a tényekkel. A vallomás, amit Greyson kicsikart, elég volt ahhoz, hogy letartóztassák a fickót, te is szerezni fogsz egy vallomást, amit felhasználhatsz a kihallgatásán. Végül is az eredmény ugyanaz lesz. Csak adj nekünk egy hivatalos figyelmeztetést, vagy amit tenned kell, és hadd éljük tovább az életünket – jegyezte meg fáradtan Anderson.

Tudva, hogy Andersonnak igaza van, Jack frusztráltan morgott, valószínűleg meg akarta átkozni ezért.

– Ez a csapat lesz a végem! – Jack összerogyott a székében, és egy pillanatig átgondolta a lehetőségeket. – Greyson kap hivatalos figyelmeztetést – döntött. – A többiek rendezgethetik a raktárat: kurva nagy rendetlenség van, és ha még több figyelmeztetést osztok ki, az csak még több papírmunkát jelent nekem.

A kibaszott randalórt elkerültük. Biztos jó napján kaptuk el Jacket.

– Remek, örülök, hogy elrendeztük. Van programod később, Jack? Mi a Beaverbrooksba megyünk, ha akarsz velünk jönni – mondta Holworth, lelkesen tapsolva tetovált kezeivel.

– Utálok titeket – közölte Jack. – Remélem, az ajtó eltalál titeket kifelé menet.

– Ezt úgy vesszük, hogy talán – válaszolta Holworth.

Hermione karon fogta Greysont, és kikísérte az idiótát Jack irodájából, mielőtt még több bajt okozhatott volna nekik.

~

A Beaverbrooksban nem volt tanácsos túl sokáig egy helyen állni, mert különben örökre a padlóhoz ragadtál. A mugli bár kicsi, koszos volt, rossz higiéniai állapotok uralkodtak benne, és valami érthetetlen oknál fogva Anderson, Holworth és Greyson imádták. Valószínűleg azért, mert itt anélkül élvezhették a „szórakoztató tevékenységeket” (pia ivás húzóra, karaoke, knut a seggeden stb.), hogy felismerték volna őket, és így senki sem tehetett panaszt az irodából.


Hermione kiitta a sörét, és Andersonra nézett, aki úgy bámulta a sörnyitót, mintha az tartalmazná az élet legnehezebb kérdéseinek válaszát.

– A magnix találmányok nagyszerűek – motyogta, és a sörnyitót Hermione felé lengette, hogy ő is megcsodálhassa.

Szerencsére a mugli bárban nagy volt a zaj, így senki sem hallotta a „magnix” szót. Nem mintha a részeg muglik figyeltek volna Anderson új szerelmére, a sörnyitóra.

– Azok – erősítette Hermione mosolyogva.

Öt pohár mugli whiskynek köszönhetően Anderson éles kék szeme üveges lett, ingének felső gombjai ki voltak gombolva, szemüvege félrecsúszott, és őszülő barna haja ernyedten lógott a homlokára. Egyszerűen szólva, szörnyen nézett ki, és a felesége meg fogja ölni.

– Greyson végre felszedett egy muglit – jegyezte meg Anderson, a bárpult felé bólintva. – Mit gondolsz, ezúttal mit jelent a MACUSA? Hermione Anderson tekintetét követte, és látta, hogy kollégája élénken beszélget egy aranyhajú, kipirult arcú mugli lánnyal.

– Megfigyelési, Akció- és Célpontkutató Uniós Stratégiai Alap – javasolta Holworth, miután visszatért az asztalhoz a „hülye mugli vécékből”, amelyek nem öblítenek maguktól. Nem volt rossz tipp, Greyson már használta ezt a kódnevet, amikor azt állította, hogy a mugli kormány kémje.

– Mindenki Anuszának Célzottan Ultramodern Sötét Alosztálya – csuklott Anderson, büszkén magára.

Ha szépen megkérem, talán Holworth kitörli ezt a megjegyzést az agyamból.

– Úgy hangzik, mint egy perverzió, ami Greysonra szinte biztosan jellemző – válaszolta Hermione, összehúzva az orrát. – Nem egy munkahely.

– Gyerünk, Bilincs, te mit tippelsz? – biztatta Anderson, üres whiskys poharát ide-oda dobálva a kezei között.

– Nem kell találgatnom, mindjárt megtudjuk – válaszolta Hermione, és diszkréten biccentett Greysonnak, aki új mugli barátját az asztaluk felé terelte.

– Rejtsétek el a karkötőiteket, tegyétek el a pálcáitokat, ne varázsoljatok, és La Befana szerelmére, ne hívjátok a magnixet magnixnak: Jack megöl, ha még egyszer vészhelyzeti amneziálást kell végrehajtani – utasította Anderson, miközben ügyetlenül húzta a pólója ujját a csuklóján lévő szalag fölé. Hermione és Holworth ellenőrizték a karkötőik körüli varázslatokat, és meggyőződtek róla, hogy pálcáikat láthatatlanul elrejtették.

– Mindenki, ő itt Amy, ő egy anasztalógus-kutató… – jelentette be helytelenül Greyson, miközben felmászott egy székre, és Amyt is maga mellé húzta.


– Aneszteziológus… gyakornok – javította ki Amy nevetve.


Á.


– Ő altatja az embereket – próbálta optimistán magyarázni Greyson, miközben a csaposnak intett, hogy hozzon még egy kört.

Anderson felesége ezúttal tényleg megölheti, most az utolsó, amire szüksége van, még egy whisky.

Amy, aki nem tudta abbahagyni a kuncogást, a székén megingott, és olyan magas hangon visított, hogy az már nem volt kellemes:

– Örülök, hogy megismerhetlek titeket! Wade-del együtt dolgoztok az Utópisztikus-feloldozás Részlegen?


Utópisztikus-feloldozás Részleg…

– Dehogyis! – válaszolta Holworth nyersen.

Greyson egy pillanatra zavarba jött Holworth durvaságától, majd idegesen nevetett, és elmagyarázta Amynek:

– Nem mindannyian vagyunk olyan szerencsések, hogy Miasszonyunk Amelia Csodáló Utópisztikus-feloldozás Szolgálat Amerikánál dolgozunk.

Greyson tényleg azzal csábította el ezt a lányt, hogy azt mondta neki, egy utópisztikus-feloldozás szolgálatnál dolgozik?

Nem tudom, hogy lenyűgözött-e vagy inkább megijesztett.

– Te vagy a legrosszabb fajta idióta – mondta Holworth Greysonnak, megrázva a fejét.

Új italok érkeztek a nagyon izzadt pultos jóvoltából, aki mindannyiukat megáldotta egy tüsszentéssel, majd megvillantotta a hasát, amikor a pólójával letörölte az arcáról a verejtéket.

Mit nem adnék azért, hogy Suvickus varázslatot alkalmazzak ezen a palackon…

– Piszkos íze van – jelentette ki Holworth, inkább intenzív kíváncsisággal vizsgálva a poharat, mint azzal az aggodalommal, amelyet ez a kijelentés megérdemelt volna.

– Ismerős ez az íz, Holworth? – kérdezte Greyson.

Amy olyan hangot adott ki, mint egy hiéna, aki belélegzett egy kis héliumtartályt, majd kényelmesen Greyson ölébe esett. Greyson, mint mindig, úriemberként karját a lány derekára tette, hogy megtartsa.

Holworth vállat vont.
– Kicsit próbálkoztam, amikor Ilvermornyban voltam.

A férfi egész személyiségét az Ilvermornyban való próbálkozásainak lehetett tulajdonítani. A MACUSA-ban egy meglehetősen szórakoztató pletyka keringett, miszerint Holworth az amerikai varázslóiskolában tanulmányai alatt arra kényszerítette magát, hogy megivott tizenhét fiola Veritaserumot, ami miatt erős késztetést érzett, hogy mindig az igazat mondja. Egyesek ennek a pletykának tulajdonították a durvaságát, mások szerint egyszerűen csak „seggfej” volt.

– Ilvermorny? – kérdezte Amy.

Istenem, ne énekeld el azt a dalt…

– CAW CAW CAW! – ordított Greyson olyan hangosan, hogy valószínűleg a szomszédos államban is hallották.

Hermione, Anderson és Holworth azonnal befogták a fülüket, miközben a bárban mindenki feléjük fordult.

Minden egyes alkalommal.

– Fogd be, Greyson! – morogta Anderson, mielőtt az idióta kiáltotta volna a következő, nagyon kifejező – Purr-Purr – sort.

Észrevette Amy megdöbbenését a hirtelen kitörés miatt, Hermione gyorsan magyarázkodott:
– Ilvermorny egy magániskola, tele gazdag idiótákkal. – Sajnos Amy úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja Greyson intelligenciájának sértését, és inkább a mondat fontosabb részére koncentrált.

– Gazdagok, azt mondtad… – Amy teljesen Greyson ölébe csúszott, és valamit a fülébe súgott. Greyson, aki nyilvánvalóan el volt ragadtatva a fejleményekkel, Amy háta mögött lelkesen felmutatta Hermionénak a hüvelykujját.

… És én most Greyson szárnysegédje lettem. Csodás.

– Az idióták mindig vonzzák a többi idiótát – tájékoztatta Holworth vidáman.

– Van valami terved az ünnepekre, Bilincs? – kérdezte Anderson, és (most már) véreres szemével Hermionéra próbált koncentrálni.
Hermione sóhajtott, a „szünet” körüli beszélgetések mindig kötelező vendégszeretettel jártak, ami általában megkövetelte Hermionétól, hogy diplomáciai kitérő manőverekkel éljen. Minden évben ugyanaz volt: Hermione udvariasan elutasította a különböző meghívásokat, majd hosszú belső vitát folytatott magában arról, hogy visszamenjen-e Angliába, hogy találkozzon a rég nem látott barátaival. Végül azonban, miután úgy döntött, hogy nem lenne fair beavatkozni a Potterék vagy a Weasley-ék ünnepi készülődésébe, úgy határozott, hogy Amerikában marad, és nem csinál semmit. A semmit általában úgy töltötte, hogy egy túlméretezett pulóverben nézte a mugli karácsonyi filmeket, és camembertbe mártott corndogot evett. Emellett meg kellett tartania az éves karácsonyi hagyományát is, amikor George Weasley feje megjelent a kandallójában, és megpróbálta a hamut a lehető legmesszebb köpni a nappalijába. Az elmúlt néhány évben Minerva karácsony estéjén Hop-hívással is felhívta Hermionét, hogy megkérdezze, mikor jön haza, mert valahogy meg volt győződve arról, hogy Hermione már biztosan „megunta Amerikát”.


Meg kell kérnem George-ot, hogy küldjön még camembertet Angliából, tartozik nekem, miután véletlenül lyukat égetett a kanapémba.


– A szokásos – válaszolta Hermione homályosan, ásítását visszatartva. Már jócskán elmúlt éjfél, és a haját kisimító varázslat hatása kezdett elhalványulni: egyértelmű jel, hogy ideje hazamenni.

– Szomorú egyedül tölteni az ünnepeket – jelentette ki Holworth. – Különösen, ha ennyi ember kínál neked egy szánalmas helyet az asztalánál.

Hűha. Hermione Szánalmas Granger – Ez lett belőlem?

– Nem mondtam, hogy egyedül leszek – válaszolta Hermione röviden. Valójában Hermione soha nem volt egyedül az ünnepek alatt, általában legalább öt macskára vigyázott, amíg gazdáik a családjukhoz látogattak.

Holworth és Anderson egymásra néztek. A pillantásukból egyértelműen kiderült, milyen szomorú, öreg hajadon lett Hermione a huszonkilenc éves korában.

– Tudod, hogy szívesen látunk… – kezdte Anderson, de Holworth félbeszakította.

– Ne fáradj, csak kifogásokat fog keresni, hogy a növényeit kell öntöznie.

De én tényleg öntöznöm kell a növényeimet! És etetnem a macskákat, amik… Hermione majdnem elejtette a sörét, amikor a csuklóján lévő arany karkötő rezegni kezdett, durván megszakítva a gondolatmeneteit.

A tíz év alatt, amit Hermione a MACUSA-nál dolgozott, csak kétszer hívták be munkaidőn kívül az irodába. Az első alkalom egy mugli terrorista támadás miatt volt, a második pedig akkor, amikor egy elhagyott varázsló úgy döntött, hogy a Times Square vízellátását felönti izgató bájitallal, hogy még egy utolsó hurrát csináljon a boszorkánnyal, aki elhagyta.
– Ööö, valakinek sürgős segítségre van szüksége – mondta Anderson, miközben felállt.

Az adrenalin úgy áradt Hermionéban, mint egy veszett hippogriff, szerencsére elűzve az alkohol okozta zavarodottság egy részét, így tisztábban tudott gondolkodni. Felvette a kabátját, és fejben összeállította a listát, hogy milyen bájitalt kell bevenniük, mielőtt a főhadiszállásra teleportálnak.

– Kérlek, mondd, hogy van józanító bájital a nevetséges kabátzsebedben – könyörgött Anderson. Hermione bólintott, hogy igen, azt tette a lista elejére.

– Ó, már menned kell? – Amy duzzogott, miközben Greyson részegen próbált letépni az öléből.

– Sajnálom, majd máskor, jó? Küldök egy baglyot… – Hermione rúgott egyet. – Úgy értem, a számomat, elküldöm baglyon.

Idióta.

Szerencsére Amy már túl részeg volt ahhoz, hogy odafigyeljen, és a Titoktartási Törvény egy újabb napot megélt.

– Nem nagy veszteség, Amy, ennek a baromnak gyógyíthatatlan kiütés van a seggén. Nem szép látvány – mondta Holworth, és durván a ajtó felé lökte Greysont.

Akkor a pletykák igazak…

– Hé! Bizalmasan kérdeztem! – motyogta dühösen Greyson, majd azonnal megbotlott egy asztallábában. Hermione megragadta a karját, mielőtt az arcra zuhant volna a padlóra, és kikísérte a teremből.

– Holworth az utolsó ember, akivel orvosi problémáról beszélned kéne, tudod, mit csinál az ilyen információkkal – nevetett Hermione.

Miután mindenki kint volt, Hermione diszkréten elővarázsolta a józanító bájitalt, és egyet Greyson kezébe nyomott. Hideg novemberi éjszaka volt, de a New York-i utcák tele voltak részeg mulatozókkal, akik a hétvégét ünnepelték. Hermione félreugrott, hogy elkerülje a járdára hányó férfit, gyorsan lehajtotta a józanító bájitalt, majd a többiek után egy közeli sikátorba szaladt, amelyet hoppanáláshoz használtak.

– Remélem, gyorsan végzünk – morogta Anderson. – Tízre otthon kellett volna lennem, Isabella meg fog ölni.

– Legalább ezt a vészhelyzetet kifogásként felhasználhatod – mondta Greyson, és az orrára kopogtatva jelezte, hogy „a titkod nálunk biztonságban van”.

– Nem teheti. Az a hülye már elküldte a patrónusát a feleségének, és bevallotta, hogy elragadtatta magát a bárban – gúnyolódott Holworth, majd hogy még jobban megsértse, hozzátette: – Idióta.

– Anderson! Már megbeszéltük. Mi az első szabály, ha a csapatoddal mész el este szórakozni? – Greyson gyorsan távolabb lépett Anderson-tól, majd kiáltotta: – NE JÁTSZ A FARKADDAL!

Hermione nevetését köhögésbe fojtotta, Anderson nagyon érzékeny volt a kakadú patronusára és az azzal járó elkerülhetetlen viccekre.

– Ne kezdd már a kibaszott farkas viccekkel! – morogta Anderson. – Elég józanok vagyunk? Nem hagyhatom, hogy valaki Jack előtt habogjon, már így is utál minket.

– Greyson, hány ujjat mutatok? – kérdezte Holworth, és felmutatta Greysonnak a középső ujját.

– Baszd meg – válaszolta Greyson, és elhúzta a kezét.

– Majdnem elég – mondta Hermione Andersonnak.

– Ugh, jó. Menjünk – jelentette ki Anderson.


Normális körülmények között a hoppanálás nem lett volna gond, de a sok alkohol miatt nem volt meglepő, hogy Greyson megérkezéskor a Woolworth épületbe hányt. Hermione elhatározta, hogy hasznosítja makacsságát, és többszörös nyeléssel küzdött az ellen, hogy három üveg Beaverbrook legjobb italával díszítse a márványpadlót.

A MACUSA központjának átriumában vakító volt a fény, miután egész éjjel egy koszos mugli bárban voltak, és még a kalapkúra bájital sem segített Hermione fejfájásán, amely hirtelen megfosztotta kognitív képességeitől.

– Hű, ti aztán tudtok bevonulni – jegyezte meg gúnyosan egy biztonsági varázsló, miközben Anderson pálcájával eltüntette a hányást, és Greysont talpra húzta.

– KIBASZOTT FURKÁSZOK! – hallatszott Jack asszisztensének, Pendletonnak a feleslegesen hangos hangja. A középkorú boszorkány, aki általában nagyon összeszedett volt, hajcsavarókkal a hajában, csíkos pizsamában és bolyhos Minnesota Minotaurszos papucsban közeledett feléjük.

Ha Holworth megint elkezd hablatyolni arról, hogy a Minotaurszok elvesztették a legutóbbi mérkőzésüket, megsokkolom magam.

– Minotaurusz-rajongó, Pendleton?! Nem hiszem el… – kezdte Holworth.

– Nincs idő erre! – szakította félbe Anderson, mintha érezte volna a kábító varázslatot Hermione nyelvén. – Megmagyaráznád, hogy mit értesz azon, hogy „kibaszott furkászok”, Pendleton?

– Ez egy kicsit kínos, Anderson, a korodat tekintve, de amikor egy anya furkász és egy apa furkász nagyon szeretik egymást, akkor… – Greyson szavait Anderson félbeszakította, amikor hátba csapta.

Hermione köhintett, és elfordította a fejét, hogy elrejtse mosolyát. Holworth nem törődött vele, csak nyíltan nevetett rajtuk.

– Tudtam, hogy ez a csapat csak bajt fog okozni! Próbáltam meggyőzni Jacket, hogy nincs szükségünk rátok, de ő ragaszkodott hozzá! – dühöngött Pendleton, miközben Greysonra csapkodta a jegyzettömbjét.

– Au! Miért ver mindenki?! – nyögdécselt Greyson.

Pendleton, aki úgy döntött, hogy nem foglalkozik Greysonnal, felemelte a karját kétségbeesésében.

– Valaki egy csomó furkászt engedett szabadjára a Kobold Tőzsdén! Mészárlást rendeznek! A mágikus lények csapata teljesen túlterhelt, ezért mindenkit behívnak. Menjetek a bankhoz, és kezdjétek el összegyűjteni őket!

Közös nyögés hallatszott, főleg Greyson részéről, aki valószínűleg inkább csókolózott volna egy durrfarkú szurcsók veszélyes végével, mint hogy újra hoppanáljon. Hermione, tekintettel a gyomrában kavargó érzésre, szintén inkább kimaradt volna, de sajnos nem volt választásuk.

Mindent egybevetve, Greyson egy meglehetősen újszerű módszert talált arra, hogy ne hányjon a Kobold Tőzsde megérkezésekor: amint megjelentek az előcsarnokban, eltalálta egy eltévedt Stupor varázslat, és összeesett a földre.

– Greyson számára egyre rosszabb lesz ez az este – jegyezte meg Anderson szárazon, védekező állásba helyezkedve.

Holworth jóvoltából egy pajzs varázslat éledt fel előttük, ami Hermionének időt adott, hogy újraélessze eszméletlen kollégájukat. Ez ellentmondott a jobb belátásának, Hermione véleménye szerint Greysont eszméletlen állapotban sokkal könnyebb volt kezelni.

Amint Greyson fájdalmas nyögést hallatott, nyilvánvalóan megbánva minden eddigi döntését, Hermione felnézett, hogy áttekintse a körülöttük zajló eseményeket. Minden irányból aurorok és a Mágikus Lények Osztályának személyzete kábító varázslatokat lőtt ki, hogy megfékezzék a tomboló furkászok hordáját, akik minden jel szerint sikeresen rabolták ki a szemük elé kerülő minden értéket.

Tekintettel arra, hogy a furkászok valószínűleg az elsőszülött kölyküket is feláldoznák az aranyért, a Kobold Tőzsde volt a legrosszabb hely, ahol több ezer ilyen lény szabadon rohangálhatott. Különösen akkor, amikor a furkászok nagy zsákokat húztak az aranyból a gránitpadlón, ami arra utalt, hogy valahogy bejutottak a páncéltermekbe. A kis lények azonban nem csak a páncéltermekre vetették szemüket. Hermione látta, hogy a furkászok megpróbálják kinyomni a hosszú márványpultok felett elhelyezett tömör aranyrácsokat, míg mások arany tollakat, aranykeretes tintatartókat és arany papírnehezékeket gyűjtöttek, és néhányan még a varázslatos pénztárgépeket is megpróbálták feltörni.

Hatalmas, padlón álló gyertyatartók hevesen ringatóztak, ahogy a furkászok megpróbálták a földre rántani őket. Többi furkász is kétségbeesetten kaparászta a gránitpadlóba illesztett mozaikot, megpróbálva kiszakítani a bank logóját ábrázoló aranylapkákat. Fejük felett egy nagy csillár ingatagul lengett, Hermione figyelte, ahogy az a számtalan tekergőző test súlyától megroppan.

Hermionénak elakadt a lélegzete a csillár veszélyes helyzetétől, és gyorsan egy ragasztóvarázslatot mondott, hogy a helyén tartsa.

– Meg fogunk sérülni! – kiáltotta kétségbeesetten.

Ez teljes őrültség.

Mint egy őrült, Holworth harci kiáltást hallatott, és elképzelés nélkül lövöldözni kezdett megbénító varázslatokkal, hogy minden mozgó dolgot kiiktasson, beleértve a varázslókat is, akiket később biztosan „járulékos veszteségnek” fog minősíteni. Greyson, aki mindig hajlamos volt hagyni magát félrevezetni az idősebbektől (vagy bárkitől, valójában), csatlakozott hozzá.

– A kis rohadékok nyakörvet viselnek! – kiáltotta Anderson, és sikerült megbénítania három furkászt, akik egy aranykeretes portrét próbáltak letépni a falról. A portré alanyának, egy öreg koboldnak, aki a támadás alatt álló tőzsde alapítója volt, kétségbeesetten próbálta meg nem kiönteni a boros poharát, miközben a keret ide-oda rázkódott (Hermione nagyon is megértette, hogy ez miért fontos).

Hermione közelebbről is meg akarta nézni a nyakörveket, ezért gyorsan megbénított egy furkászt, aki éppen fejjel előre neki akart rohanni, majd óvatosan felvette. A vastag, fehér nyakörv szorosan illeszkedett a nyakához, és amikor Hermione közelebbről megnézte, észrevett egy kis műanyag dobozt, amely nagyon hasonlított egy mugli nyomkövető eszközre.

– Azt hiszem, a nyakörvekhez nyomkövetők vannak rögzítve – kiáltotta Hermione a többieknek, hogy a zajban is hallják.

Egy furkász felmászott Holworth lábára, belenyúlt a zsebébe, és ellopott tőle három galleont, mire Holworth rájött, mi történt.

– Rohadt tolvaj! Ezért szeretek irodai munkát végezni – ordított, és dühét egy furkász csapatra zúdította, akik egy gyertyatartót vittek egy nagy lyuk felé a falon. A lyukat valamilyen mágikus pajzs vette körül, amelyet három auror kétségbeesetten próbált áttörni.

Hermione kezében lévő furkász megrándult, felkeltve a figyelmét. Látta, hogy a nyakörv rövid ideig felvillan, majd olyan hangot adott, mintha elektromos áramütés lenne, majd a furkász hirtelen megrezzent, mintha felébredt volna.

Sokkoló nyakörvek?!

Ki a fene tenne ilyet egy ártatlan teremtménnyel?!

A furkász kétségbeesetten kaparni kezdte Hermione kezét, próbálva kiszabadulni a szorításából.

– A nyakörvek nem csak nyomkövetésre szolgálnak, hanem sokkolóként is! – kiáltotta Hermione. – A kábító varázslatok nem tartják a furkászokat a földön. El kell távolítani a nyakörveket, amíg eszméletlenek!

Hermione a pálcájával átvágta a nyakörvet, ügyelve arra, hogy ne sérüljön meg a tekergőző lény. Amint a nyakörv a földre esett, a furkász összeesett a kezében, és minden ereje elhagyta a kis testét.

– Semmi baj, édesem – mondta Hermione, gyengéden simogatva a furkász hátát. – Most már minden rendben.

Válaszul a furkász homályos szemmel felpillantott Hermionéra, majd azonnal összegömbölyödött a kezében, és elaludt. Hermione nem akarta zavarni, ezért a kabátja kinyújtott zsebébe tette, és pár galleont is beletett, hogy jobban érezze magát.

– Nem akarsz néha nekem is suttogni valami megnyugtatóat, Bilincs? – kérdezte Greyson a válla felett, egyáltalán nem figyelve a pálcájából kilövellő kábító varázslatok irányára.

– Inkább pofon vágnálak – vágta vissza Hermione.

– Egy pofon az arcba előjátéknak számít néhány beleegyező felnőtt számára – kiáltotta Holworth.

– Senki sem kérdezte, mit csinálsz a hétvégén, Holworth! – kiáltotta vissza Anderson. – De legalább legközelebb, amikor meg akarlak ütni, eszembe jut ez a beszélgetés, és sokkal könnyebb lesz leküzdeni a késztetést. Most pedig kevesebb beszéd, több varázslás!

Miután kiderült, mit kell tenni, könnyebb volt megszervezni a támadást. Mindenki párban dolgozott: az egyik megbénította az ellenséget, a másik levágta a gallérját, majd Holworth által átalakított ketrecbe tette a furkászt. Hermionét lenyűgözte Holworth átalakítási tehetsége, amíg el nem árulta, hogy rendszeresen készít ilyen ketreceket, és gyakran élvezi őket. A MACUSA nem szánt költséget terapeutákra, ami rendkívül sajnálatos volt, tekintve a lelki kínzást, amit ez a kijelentés okozott.

Valahányszor Hermione egy furkászt tett a ketrecbe, az azonnal összegömbölyödött és elaludt. A szegény állatok kimerültek voltak, ki tudja, mióta kényszerítették őket ébren maradni.


Mire a helyzet végre rendeződött, Hermione ruhái mocskosak lettek, még két kalapkúra bájitalt ivott, és a haja menthetetlen volt. Az egyetlen vigasz az volt, hogy a csapat többi tagja sem járt sokkal jobban, különösen Anderson, aki úgy nézett ki, mintha mindjárt összeesik.

– Inkább koboldpisit fecskendeznék az ereimbe, mint hogy még egyszer szembe nézzek egy furkásszal – morogta Anderson, miután ellenőrizték, hogy a tőzsde furkász-mentes.

– Nem ajánlom – válaszolta Holworth. Hermione túl fáradt volt ahhoz, hogy kitalálja, komolyan mondja-e.

– Nem az ő hibájuk – makacskodott gyengén. Az ezer fős furkász-seregből, amelyet a bankra szabadítottak, csak körülbelül háromszázat sikerült megszabadítani a szörnyű nyakörvtől, ami Hermionét bűntudattal töltötte el.

– Furkászszőr van ott, ahol Amy-szőrnek kellene lennie – morogta Greyson, miközben egy furkászszőrt húzott ki a szájából.

Egy igazi költő a pályán.

– A mágikus lények csapata fog foglalkozni velük – mondta Jack, és bólintott az alvó furkászok felé. – Menjetek haza és pihenjetek, hétfő reggel lesz a jelentés.

Alig várom… gondolta Hermione, miközben visszatért a lakásába.


~~~~~

2008. november 22., szombat

Hermione Granger


Hermione furcsa zajra ébredt. A hálószobája ablakán beszűrődő fény alapján úgy becsülte, hogy délután van, ami túl korainak tűnt egy ilyen fárasztó éjszaka után.

Mi a fene ez…

Hermione letolta magáról a takarót, a párna alól elővette a pálcáját, és körülnézett. Hermione hálószobája meglehetősen szűkös volt, alig volt hely egy ágy, egy fiókos szekrény és egy fésülködőasztal számára, így nem tartott sokáig, mire rájött, honnan jön a zaj. Az öltözőasztalon volt Hermione ékszerdoboz, és abból kilógott egy pár mozgó láb és egy rövid, bolyhos farok.

A fenébe, elfelejtettem a furkászt a kabátzsebemben.
– Kirabolsz? – kiáltotta Hermione, remélve, hogy felháborodott hangja elég lesz ahhoz, hogy a furkász megértse nemtetszését.

A furkász előbújt az ékszerdobozból, és nagy, ártatlan szemekkel lassan Hermione felé fordult. Az ártatlan viselkedés hatékonyabb lett volna, ha a kis lény nem viselte volna Hermione egyik arany nyakláncát a nyakában.

– Megmentettelek! És ezzel hálálod meg, hogy ellopod az ékszereimet?! – Hermione leengedte a pálcáját, de továbbra is dühösen nézett.

A (bosszantóan aranyos) kis tolvaj úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a felháborodást, és inkább Hermione testét fürkészte ítélkező pillantásokkal. Gyors vizsgálódás után Hermione rájött, hogy még mindig ugyanazt a mocskos farmert és pulóvert viseli, mint tegnap este.

Ez a kis szarházi most tényleg így mer rajtam ítélkezni?!

– Fáradt voltam! – vágta rá Hermione védekezően.

Teljesen nevetséges, hogy egy furkász előtt kell védekeznem.

A furkász felemelte a tekintetét Hermione hajára, majd vissza az arcára, és lassan pislogott. Hermione már tudta, hogy ez egy rossz nap lesz a hajának, a göndör fürtök eltakarták a perifériás látását. Azonban az utolsó dolog, amire szüksége volt, az egy rohadt furkász, aki ezt a szemére veti.

Pimasz szemét.

Hermione dühösen kikel az ágyból, levetkőzött, és bosszús pillantást vet a furkászra, aki most a tükörnek dőlve szeretettel simogatta az ellopott arany nyakláncot, majd zuhanyozni menet. Nem vette észre, hogy a furkász követte a fürdőszobába, egészen addig, amíg húsz perc múlva kijött a zuhany alól, és meglátta a mosdónál, ahogy a fogkefével vakarta a hátát.

– Ne csináld! – kiáltotta Hermione, és elvette a fogkefét.

A fogkefe elvételét követő széles szemű, szánalmas tekintet elég volt ahhoz, hogy Hermione meggyőződjön arról, hogy valószínűleg a pokolra fog jutni állatkínzásért.

– Jól van, rendben! Úgyis most már nem tudnám használni. – Gyorsan visszaadta a fogkefét.

A furkász az arcához dörgölte a mancsát, ami bosszantóan aranyos volt (urgh), majd Hermionének adta a saját arany nyakláncát, valamiféle békülési gesztusként.

Hermione felhúzta a szemöldökét, és morogva mondta:
– Nagyon köszönöm. – Elvette a nyakláncot, és felvette, a nyakán valószínűleg a legbiztonságosabb hely volt számára jelenleg.


Miután Hermione felöltözött, megivott egy pohár vizet, és evett egy kis pirítóst (a furkász is kapott belőle), felállt, és kijelentette:
– Gyere, el kell vinnünk a mágikus lények csapatához.

A furkász, akit nem látszott lenyűgözni a javaslat, odasurrant a kanapéhoz, és összegömbölyödött egy párnán.

– Maradni akarsz? – kérdezte Hermione felhúzott szemöldökkel.

A furkász felemelte a fejét, határozottan bólintott, majd újra összegömbölyödött.

Jól van.

Hermione, aki az állatok jogainak elkötelezett híve volt, nem akart vitatkozni vele. A konyhai pultnak dőlve egy darabig figyelte a furkászt, majd úgy döntött, hogy talán nem is lenne olyan rossz, ha újra lenne társasága, mostanában ugyanis kissé magányosnak érezte magát.

Talán ki kellene találnom neki egy nevet.

A hétvégét varázslókönyvesboltokban töltötte, hogy könyveket keressen és olvasson a furkászok gondozásáról. Kiderült, hogy a furkászok nagyon hasonlítanak a macskákra: kissé önellátóak, nagyon intelligens, és rendkívül jó emberismerők (Hermionénak ez nagyon hízelgett). A macskáktól abban különböztek, hogy a furkászok egészségtelenül megszállottan imádták az aranyat. A bankba tett látogatás után Hermione három órát töltött azzal, hogy egy régi dobozból, száz galleonból és rengeteg szalmából hordozható fészket épített a furkásznak.

Furcsa, de jó érzés volt, hogy újra volt egy háziállatom, aki szaladgált a lakásban, még ha folyamatosan lopott is és nem akarta visszaadni a dolgokat. Csámpás már néhány éve elhunyt, és a furkászokban az volt a jó, hogy nem zavarta őket az utazás. Hermione a fészket a kabátja bő zsebébe tehette, és a furkász boldogan kísérte mindenhová.

Úgy tűnt, Vagány (Agyafúrt, és nem Lekváros)* itt marad.


* Artful Dodger – Agyafúrt Vagány, Charles Dickens Twist Olivér című regényének egy karaktere

Jammie Dodger – Linzerszerű brit vajas keksz

hozzászólások: 0