7. fejezet
Draco Malfoy kísérleti fázisa

2008. november 26., szerda

Hermione Granger


DM: – Egy szobában leszünk Skóciában? Tudnom kell, hogy vigyek-e pizsamát.


Hermione magában szidta magát azért, mert Malfoy üzenetét olvasva egy pillanatig elmosolyodott. Miért kellett Malfoynak most viccesnek lennie? Persze, ez egy nagyon egyedi humor volt, amely főként hatalmas adag szarkazmusból, idegesítő önelégültségből és egy kis önbizalomtól fűtött pöffeszkedésből állt. Sajnos, valamilyen oknál fogva tagadhatatlanul vonzó volt.

Ugh. Nem vonzó.

Idegesítő.

Idegesítő az egyetlen szó, amivel Draco Malfoyt lehet leírni.


HG: – Nem fogunk egy szobában aludni.

DM: – Oké, akkor bepakolom.


– Istenem, ez a férfi olyan abszolút… – Kopogás az ajtón félbeszakította a Malfoyról szóló, éppen kialakulóban lévő tirádát. Ami nagy kár volt, mert Malfoy tényleg egy seggfej volt, és Hermione úgy érezte, hogy a szobának ezt részletesen hallania kell.

Ha Holworthot letartóztatták valami kétes bordélyházban a Zsebpiszok közben, Merlinre esküszöm…

Hermione kinyitotta az ajtót, és egy kimerültnek tűnő Harry állt ott, kezében egy zacskó fish and chips-szel.

– Ne aggódj! Holnap beszélek Kingsley-vel, hogy dolgozhassak az ügyön – motyogta Harry sietve. – Gin meg fogja érteni, tekintve a körülményeket, legalábbis remélem, mert különben egy hatalmas rémdenevér átok lesz a részem. Hoztam vacsorát, mondd, hogy még nem ettél. – A férfi a zsíros zacskót rázta előttük.

– Nem ettem – mondta Hermione szeretettel, és bevezette a férfit.


Harry nem vesztegette az időt, és Hermione szobájának alapos vizsgálatába fogott. Felvette a dolgokat, vigyorgott a hatalmas könyvgyűjtemény láttán, és még a fiókokat is elkezdte átnézni, amíg Hermione nem köhintett, és egyértelmű pillantással jelezte Harrynek, hogy hagyja abba a szaglászást.

Amíg ő el volt foglalva, Hermione a halat és a sült krumplit egy kis dohányzóasztalra tette a kandalló mellé, és leült. Harry könnyedén otthon érezte magát, ami megkönnyebbülés volt Hermione számára, aki egy kicsit attól tartott, hogy kínos lesz. Mi van, ha nincs miről beszélniük? Mi van, ha Harry haragszik rá, amiért elment? Mi van, ha Harry teljesen megváltozott, és idegennek érzi magát? De nem, minden olyan volt, mint régen: kényelmes és ismerős.

A kandalló mellett egy párnára heverve Vagány úgy tűnt, nehezen dönti el, hogy Harryre vagy az ételre fordítsa-e a figyelmét.

– Kérlek, ne lopj el semmit Harrytől – kérte Hermione határozottan. A pillantás, amit Vagány erre a kérésre vetett rá, Hermionének azt a benyomást keltette, hogy a férfi számolgatja, mennyire dühös lenne, ha véletlenül elfelejtené.

– Köszönöm – mondta Harry, befejezve a vizsgálódást, és leült a vele szemben álló fotelbe.

Miközben a halat és a sült krumplit ették, Hermione komolyan nézett Harryre.
– Köszönöm, hogy felajánlottad, hogy beszélek Kingsley-vel az ügyről, de nem szakíthatlak el Ginnytől ilyen hamar a szülés után. Szüksége van rád. Albusnak is szüksége van rád.

Harry frusztráltan végigfutott a kezelhetetlen haján.
– De Minerva! És te! Annyira rég nem láttalak! – kiáltotta. – Azt akarom, hogy együtt dolgozzunk, mint régen, mint a régi szép időkben, amikor megmentettél a hülyeségeimtől, mint például, amikor az ördöghurok fojtogatott… – Harry kissé elmosolyodott, és szórakozott arccal Hermionéra nézett. – Az nagyon ciki lett volna. Harry Potter: túlélte a legsötétebb varázsló halálos átkát, de az ördöghurok fojtogatta meg, mert nem tudott nyugton ülni. – Megmentettél attól a megaláztatástól, nem akarsz megmenteni attól, hogy újra leégessem magam?!

– Annyi alkalommal megmentettem az életed, és te az ördöghurkot választod?! Megmentettelek Lupin átkozott vérfarkas alakjától a harmadik évben! – szólalt meg emelet hangon Hermione, mosoly húzódott a szájára. – Amúgy is, lesz még bőven időnk beszélgetni, Harry. Nem foglak elvenni a feleségedtől és az újszülött fiadtól, amikor szükségük van rád. Amúgy is, Malfoy már Megszeghetetlen Esküt tett.

Harry csalódottan morogva kérdezte:
– Nem gond, hogy Malfoyjal kell dolgoznod, tekintve a közös múltatokat?

– Ugyanezt kérdezhetném tőled – felelte Hermione, szemöldökét felhúzva.

– Malfoy és én már régen tisztáztuk a nézeteltéréseinket… Főleg azzal, hogy szarrá vertük egymást a birkózószőnyegen – felelte Harry, vállat vonva. – Időbe telt, mire megbíztunk egymásban, de most már többször állt mellettem, mint amennyiszer nem.

– Akkor úgy tűnik, minden rendben lesz – jegyezte meg Hermione. – Bár, ha „sárvérűnek” hív, kivágom a nyelvét.

– Segítek kivágni a nyelvét, ha így hív – válaszolta Harry komolyan. – Bár Malfoy már régóta nem mutat érdeklődést a vér tisztasága iránt. Őszintén szólva nem hiszem, hogy valaha is hitt benne, csak az apját utánozta. – Harry elgondolkodott, majd így folytatta: – De nem kétséges, hogy Malfoy az őrületbe fog kergetni.

– Összegyűjtök néhány idézetet Kingsleynek a tudatgyógyászoktól – mondta Hermione nevetve. – És megkérem Holworthot, hogy ajánljon egy jó ügyvédet, minden esetre.

– Ez az én Hermioneém – mondta Harry vidáman, és Hermionét elöntötte a vágy, hogy megölelje. – Mindig mindenre felkészülve.

Egy óra telt el, mire Harry bejelentette, hogy mennie kell, és bocsánatot kért, hogy nem maradhat tovább. Hermionénak nem volt baja a rövid látogatással, mert korán akart lefeküdni a valószínűleg kimerítő skóciai utazás előtt.

Épp az ágyába bújna, amikor Hermione észrevette, hogy a minisztériumi jegyzetfüzete aranyan ragyog, és magához hívta.

DM: – Milyen típusú karokat szeretsz? Tudnom kell, hátha Kingsleynek lesz még kérdése.

Hermione nevetett, mielőtt vissza tudta volna tartani magát, majd felnyögött. Malfoy szórakozott vele. A legésszerűbb az lett volna, ha teljesen figyelmen kívül hagyja az üzenetet, de ezt az ötletet elvetette, amikor egy még izgalmasabb gondolat villant át Hermione agyán: mit tenne Malfoy, ha rámenne a blöffjére? Megzavarná? Megdöbbentené? Nem hagyhatta, hogy Malfoy tartsa kezében az összes lapot, ha együtt akarnak dolgozni, és ez a játék akárkinek is való, azt biztosan tudta.

HG: – Nagyokat, vonzó arccal és ügyes ujjakkal.

DM: – Kérd meg Holworth-t, hogy emlékeztessen, kinek van vonzó arca…

HG: – Holworth-nak és nekem nagyon különböző elképzeléseink vannak arról, mi számít – vonzónak. Például ő valószínűleg éppen most „pókhálókat takarít egy boszorkány méhszobájáról” (az ő szavaival, nem az enyémmel) a Zsebpiszok közben, ami engem egyáltalán nem vonz.

DM: – Hű, jó tudni, hogy az amerikaiak még tovább bővítették a már amúgy is gazdag szókincsedet. Ezt jóváhagyom.

HG: – Nem emlékszem, hogy kértem volna a jóváhagyásodat.

DM: – Tudom. Ezért vagyok olyan kedves.

HG: – A „kedves” nem az a szó, amivel téged leírnálak.

DM: – A „feszült” az a szó, amivel téged leírnék. Egyébként segíthetek ebben, nagyon ügyes kezeim vannak…

A fenébe.

Hermione becsukta a jegyzetfüzetet.


~~~~~~

2008. november 27., csütörtök

Draco Malfoy


Újabb csodálatos reggel volt, és Draco szinte ugrált járás közben, miközben egy váltás ruhval teli táskával a kezében az irodába tartott. A reggel még jobb lett, amikor zavartalanul átsétált a Minisztérium átriumán. Minden csodálatosan, gyönyörűen, ragyogóan, látványosan alakult… egészen addig, amíg Draco belépett az aurorok irodájába, és a sima hajú stréber hangosan megkérdezte tőle:

– Ültél már mugli kocsiban, Malfoy?

– MALFOY ÜLT MÁR MUGLI AUTÓBAN?! AZ ÉLETEDRE ESKÜDHETSZ, HOGY IGEN! – kiáltotta Dean lelkesen, majd olyan hangosan nevetett, hogy majdnem kiesett a székéből. – Elmesélhetem? – kérdezte rekedten. – Várj, szólnom kell Nottnak. – Dean megragadta a jegyzetfüzetét, és gyorsan írt valamit, feltehetően Theónak.

Mikor kerültem ilyen kretének közé?

– Ööö… – Granger Dracóra nézett, arcán tökéletes kérdőjel.

Mielőtt Draco válaszolhatott volna, Theo hangos puffanással megjelent az irodában, mintha Fortescue végre beleegyezett volna, hogy feloldja az örökös kitiltását.

– A lehető leggyorsabban jöttem! – kiáltotta izgatottan.

– Ez általában nem olyan valami, amire büszke lehet az ember – jegyezte meg szárazon Draco.

– Hol van Harry? Megérkezett már? HARRY! – kiáltotta Dean.

Csodás, hívjuk meg az egész irodát, ha már itt tartunk.

– Miért kiabálsz? – kérdezte Potter, Shacklebolt irodájából kilépve, Shacklebolt szorosan a nyomában.

Remek, Shacklebolt is itt van…

– Hermione épp most kérdezte Malfoyt, hogy ült-e már mugli kocsiban, és épp a mikrohullámú incidensről akartunk neki mesélni – mondta izgatottan Dean Potternek.

Talán senki sem veszi észre, ha gyorsan elvágom Dean hangszálait…

– Ó, nagyon élvezem ezt a történetet – ismerte el Kingsley, aki nyilvánvalóan időt szakított a zsúfolt napirendjéből, hogy tanúja lehessen a közelgő megaláztatásnak (ami Draco számára bizonyára nagy megtiszteltetés).

– Grangernek és nekem nincs sok időnk, titkos ügyet kell kivizsgálnunk, meg minden – próbálkozott Draco.

– Nem, semmi baj. Azt hiszem, ezt a nyomozást elhalaszthatjuk, fontosnak tűnik – erősködött Granger gyorsan, és örömteli mosolyt vetett Dracóra. Draco morcosan nézett rá, ami csak még szélesebb mosolyt csalt az arcára.

Tényleg nem kell ennyire örülnie ennek.

– Az egész akkor kezdődött, amikor Malfoy kísérletezős fázisba lépett… – kezdte Dean.

– Röviddel az aurorképzés megkezdése után Malfoy elköltözött a kastélyból, kirúgta a házimanóját, és úgy döntött, hogy kipróbálja a mugli életmódot… – tette hozzá izgatottan Potter.

– Kirúgtad a házimanódat?! – sikította Granger, bizonyítva, hogy még mindig a legnevetségesebb dolgokra szeret összpontosítani.

Kibaszott Potter…

– Ne köpj rám! Csak feladtam az irányítást felette. Philbert még mindig az anyámnak dolgozik a kastélyban, és fizetést is kap – válaszolta Draco. Szerencsére Granger megnyugodott, és királyi mozdulattal intett Potternek, hogy folytassa.

– Szóval, Nott és Malfoy vettek egy mugli lakást Chelsea-ben… – folytatta Potter.

– Mugli?! Mondja az, aki egy tisztavérű városi házban lakik Islingtonban! – vágta vissza Draco.

– Igen! – tette hozzá Theo, minimális támogatást nyújtva.

– Ne szakítsd félbe! – csattant Granger Dracóra.

Draco nem ismerte volna be, de a szidás meglehetősen élvezetes volt, és a közbeszólás hirtelen sokkal vonzóbbá vált.

Dean vette át a megalázó történet mesélését.
– A mugli lakás teljesen berendezett volt, és egy délután Malfoy úgy döntött, hogy a mikrohullámú sütőben melegíti meg a levesét. Beletette a tálat… a fémkanállal együtt…

– Ó, ne! – Granger nem is nézhetett volna boldogabban, még ha akarta volna sem, és bár ez Draco méltóságának rovására ment, a férfi képtelen volt leküzdeni a szarkasztikus elszántságát fenyegető kellemes érzéseket.

– Honnan a fenéből tudhattam volna, hogy fémtárgyakat nem szabad mikrohullámú sütőbe tenni? – vitatkozott Draco felháborodva.

– Természetesen a mikrohullámú sütő szikrázni kezdett, és Malfoy, végtelen bölcsességében, úgy döntött, hogy Aquamenti varázslatot alkalmaz rá, miközben még be volt dugva. Ez a zseniális húzás nem csak tüzet okozott, hanem húsz perccel később egy hatalmas robbanással végződött, ami az épület felét elpusztította – magyarázta Dean.

Granger nevetése valószínűleg az egész épületben hallatszott.

– Szerencsére… – folytatta Potter, előrelépve, hogy megragadja Draco vállát. Draco bosszús pillantással rázta le az arany mancsot. – …az épületet már kiürítették, így senki sem sérült meg. De megérkezett a mugli rendőrség, és Malfoyt kint találták, lángoló függönyrudat lengetve. Érthető módon arra a következtetésre jutottak, hogy ő gyújtogató, betuszkolták egy rendőrautóba, és elvitték a rendőrségre.

– Azt hittem, meghalok, az autók lényegében fémkoporsók, amelyek valamilyen oknál fogva fenyőillatúak… – szipogta Draco.

– Valószínűleg a légfrissítőtől – válaszolta Granger véletlenszerűen.

– Volt annyi eszem, hogy kimondtam rá egy varázslatot… – jelentette be büszkén Theo –, és követtem a kocsit a rendőrségre, ahol remekül szórakoztam, miközben néztem, ahogy Dracót rabosítják.

– Először minden rendben volt. Egy mugli rendőrnő megkért, hogy hadd fényképezze le az arcomat, ami érthető volt (ezt a kijelentést néhány nagyon durva gúnyos hang követte, amit Draco inkább figyelmen kívül hagyott). De aztán elkezdte tintával bekenni az ujjhegyeimet, és az egész egy kicsit zavaros lett – magyarázta Draco.

Granger egy „aaaahhhh” hangot adott ki, ami egyáltalán nem tűnt őszintének.

– Én voltam az, aki kiszabadítottam Malfoyt a mugli rendőrségtől – mondta Kingsley nevetve.

– Aztán minden rendben volt, néhány varázslat a károk helyrehozására, néhány Exmemoriam, és mindenki folytatta az életét – fejezte be Draco.

– Néhány Exmemoriam?! – kiáltotta Dean. – Haver, te nemzeti botrányt okoztál, a mugli miniszterelnöknek is be kellett avatkoznia!

Draco nem kedvelte a mugli miniszterelnököt, és lehet, hogy diszkréten Confundus-varázslatot vetett rá, amikor mindenki háttal állt. Amikor hetekkel később az idióta még mindig ostobaságokat hablatyolt, Draco azt hitte, hogy maradandó agykárosodást okozott, de Dean biztosította róla, hogy az ostobaságok normálisak.

– Gázszivárgás? – találgatta Granger.

– Igen, ez volt a kifogás – erősítette meg Potter. – Végül háromezer-huszonhat Exmemoriam volt, ha jól számoltam.

– Valójában háromezer-negyvenkettő Exmemoriam volt – jelentette be Holworth, mindenki meglepetésére előbújva a fülkéjéből.

– Mióta vagy ott?! És honnan tudsz az Exmemoriamekről?! – kérdezte Draco.

– Egész idő alatt a fülkémben voltam. Lopakodó kiképzésnek hívják, ti britek is kipróbálhatnátok – válaszolta Holworth durván. – A mikrohullámú baleset felbukkant a háttérellenőrzésem során.

– Remek – sóhajtott Draco. – Nem gondoljátok, hogy ez egy kissé drámai válasz volt Granger eredeti kérdésére?

– Van egy másolatom a mugli rendőrség által készített fényképekről, ha szeretnéd megnézni valamikor, Granger – jelentette be Theo.

Draco elhatározta, hogy hazamenetel után eltünteti Theo italos szekrényét.

– Oké! – nevetett Granger.

– Itt vannak a másolatok. – Holworth elővette a mappából a fényképeket, és elkezdte körbeadni őket.

Hogyan?! Ki ez a férfi!?

– Jó. Igen, nagyon vicces. Szóval, hogy válaszoljak a kérdésedre, Granger: igen, ültem már mugli kocsiban, de nem mondhatnám, hogy élvezetes élmény volt – mondta Draco, remélve, hogy ezzel véget vet a megalázásnak.

– Sajnálom, mert még vezetnünk is kell – szólalt meg Granger, rosszindulatú gúnyolódással teli, duzzogó pillantást vetve rá.

Draco hatalmas megkönnyebbülésére kiderült, hogy nem kell egész úton Killinbe vezetniük. Granger megerősítette, hogy Hop-porral utaznak egy varázsló kocsmába Glencoe-ba, onnan pedig csak egy rövid távolságra kell vezetniük a mugli faluba.

– Készen vagy? – kérdezte Granger, amikor Draco a recepció kandallójához lépett.

– Igen, menjünk, mielőtt hangosan megkérdezed, hogy mostam-e valaha, és ma másodszor is megalázol – morogta Draco.

– Érdekes, ezt meg kell jegyeznem – mondta a lány, amikor együtt léptek be a kandallóba.

Először Draco azt hitte, hogy rosszul írták a kocsmának a nevét, mert úgy nézett ki, mintha egy idős hölgy nappalijába léptek volna be. Draco körülnézett, és megjegyezte a legfontosabb részleteket: barna mintás szőnyegekkel borított fa padló, törtfehér függönyök barna foltos mintával (valószínűleg virágok), és egy túlsúlyos macska, aki egy közeli hintaszékben szundikált („McGalagony, te vagy az?!”, „Ne légy nevetséges, Malfoy.”). Ha nem lett volna egy kis bár a sarokban, „CSUPÁN SÖR – SEMMI FANCY DOLOG” felirattal, Draco ragaszkodott volna ahhoz, hogy azonnal távozzanak, hogy elkerüljék a papucsot lengető dühös nagymamákat.

Miután egy Revelio varázslat révén kiderült, hogy az alvó macska az egyetlen élőlény a helyszínen, Granger vállat vont, és kivezetette őket.

– Elintéztem, hogy a kocsit a kocsmaparkolóban hagyják – magyarázta Granger. – A kulcs az első keréknél van, elrejtve egy elrejtő varázslattal.

– Remek, alig várom, hogy újra egy lélekvesztő kocsiban utazhassak – morogta Draco.

Granger Draco szomorúságára egy mulatságos mosollyal válaszolt, amit egy duzzogás és egy túlzottan nagy pacsi követett a karján. Ha ez bárki mástól jött volna, az illető egy csípős átkot kapott volna, de Granger fizikai érintése meglehetősen kellemes volt, így Draco csak egy szemforgatással engedte el.

A kocsmaparkolóban álló nagy fekete autó sokkal nagyobb volt, mint a mugli rendőrautó, de Draco nem volt biztos benne, hogy ez jó dolog-e vagy sem. Egyrészt nem kellett görnyednie, hogy ne üsse be a fejét. Másrészt viszont ez is egy halált hozó csapda volt, ami valószínűleg korai elpatkolását fogja okozni. Granger gyorsan elővette a kulcsot, beugrott a vezetőülésbe, és elkezdett vizsgálgatni néhány forgó, logikátlanul kinéző dolgokat, amelyeknek semmi értelme nem volt. Draco beült az utasülésre, és nagyon igyekezett nem nevetni azon, milyen kicsinek tűnt Granger. Azonban egy kuncogást eresztett meg, amikor a lány kénytelen volt két kézzel mozgatni egy kart, miközben valamilyen „kemény durungról” hadovált.

– Szólj, ha szükséged van az ügyes kezeimre, hogy segítsek a kemény durunggal, Granger…

– A kuplung, te tökéletes idióta! – vágott vissza Granger.


– Abban is segíthetek… – hagyta a levegőben a megjegyzést Draco, remélve, hogy a lány úgy fog játszani, mint tegnap este.

Sajnos Granger szándékosan figyelmen kívül hagyta. Ehelyett a gombok nyomogatására koncentrált, majd diadalmasan kijelentette:
– Be van kapcsolva a fűtés!

Voltak varázslatok ilyen esetekre, de Draco nem akarta elvenni a szerencsétlen győzelmét, ezért csendben maradt. A furkásznak azonban nyilván nem volt gondjuk a középszerű győzelmekkel, mert a fűtés bekapcsolása után Vagány előbukkant Granger zsebéből, és beékelődött egy lyukba, pont a meleg levegő útjába.

– Jó, hogy nincs olyan csészénk, amit tartani kell – jegyezte meg Granger nevetve.

Szegényke, elment az esze.

– Teljesen – értett egyet Draco, minimális szarkazmussal.

Killinbe érkezésük után első állomásuk a Finlarig-kastély romjai voltak, főleg azért, mert a mugli kocsmák csak ebédidőben nyitottak. A lélekvesztő kocsin a kanyargós kis utakon száguldozni kissé ijesztő volt, de a táj tagadhatatlanul gyönyörű volt, így legalább a kilátás szép lesz, ha Draco halála után szellemként tér vissza. Hatalmas hegyvidéki tájak mellett haladtak el, amelyek széles, csillogó víztesteket vettek körül („Nem akarsz úszni, Granger?”, „Ne butáskodj, még megfázol.”). Egy ponton elhaladtak egy bekerített erdőrészen, ahol nagy szarvas, szőrös állatok éltek. Granger megerősítette, hogy ezek „felföldi tehenek”, Draco pedig arra a következtetésre jutott, hogy biztosan varázslatosak, mert lenyűgözőek.

– Az ott Loch Tay – jelentette be Granger, és a fejével a halálos kocsi ablakán keresztül látható hatalmas víztükör felé mutatott. – Már majdnem ott vagyunk.

– Nagyon békésnek tűnik – jegyezte meg Draco.

– Mmm, szerintem ezért szerette Minerva és a szülei annyira Killint.

Pár perccel később Granger letért az útról, és egy száraz kőfal mellett található pihenőhelyre hajtott, ahol egy részben összedőlt kapu állt, amelyet zsineggel tartottak össze (a mugli javítások sok kívánnivalót hagytak maguk után). Három kő és rengeteg káromkodás kellett ahhoz, hogy Granger végül megnyerje a legkegyetlenebb ellenséggel (a széllel) vívott birkózómérkőzést, és ennek eredményeként sikerült elég síkra fektetnie a térképet ahhoz, hogy megnézhesse, merre kell menniük. Míg a térképet tanulmányozták, ami sok mutogatással és alkalmi pillantásokkal a fák között jövevényi segítségért járt, Vagány Granger vállára ült, és a lány haját használta, hogy ne essen le.

– Erre! – utasította végül Granger, átmászva a kapun. Draco úgy döntött, hogy teszteli a mugli javítás minőségét, és normális ember módjára kinyitotta a kaput (a zsineg kitartott – éljenek a muglik!).

Ahogy a magas fenyőfák között haladtak az erdőbe, a talaj egyre puhább lett, és minden lépésüket szörnyű cuppogó hang kísérte. Draco cipőjének szerencséjére nem tartott sokáig, mire egy tisztásra értek, ahol a talaj kevésbé volt hangos. A tisztás közepén a természet lassan visszahódította a romos vár maradványai álltak. Draco véleménye szerint a „vár” optimista leírás volt, tekintve, hogy körülbelül tizede volt a Malfoy-kúriának… De ahogy Theo szeretett mondani: – Nem a méret a fontos, hanem az, hogy hogyan használod.

Csak egy sarokrésze tűnt még távolról is erődítménynek, mivel csodával határos módon mind a négy fala megmaradt, bár a helyén, ahol egykor az ablakok és ajtók voltak, nagy lyukak tátongtak. A tető is rég eltűnt, bár egy mini erdő nőtt ki, hogy elrejtse a tényt.

– Szeretnéd megtisztelni az első Revelio varázslattal? – kérdezte Draco.

Granger csak bólintott felé, jelezve, hogy a megtiszteltetés Dracóé, ami az egyetlen jel volt arra, hogy hallotta. A stréber lány túlságosan el volt foglalva azzal, hogy minden centimétert megvizsgáljon a köveken, hogy ennél többet mondjon.

– Revelio – mondta Draco hangosan, és enyhe csalódást érzett, amikor a varázslat nem hozott eredményt.

– Megérte megpróbálni – sóhajtott Granger, majd elindult a kerület mentén, és időnként megállt, hogy közelebbről megvizsgáljon egy követ, vagy a pálcájával megbökje a omladozó falakat.

Draco követte, és még néhány varázslatot mondott, amelyek vagy semmit, vagy egyáltalán semmit nem hoztak.

Egy ponton Granger lelkesen rúgott egy nagy követ, miután tévesen arra a következtetésre jutott, hogy „hamis”. Amikor rájött, hogy a kő valójában igazi, Draco nagy örömére Granger ugrándozni kezdett, és igen látványosan káromkodott.

– Jól vagy? – kérdezte Draco, arcán szégyentelen mosollyal.

– Nem! És ne nézz olyan boldognak, lehet, hogy eltört a lábam! – vágta rá Granger.

– A ma reggeli megaláztatás után olyan boldognak nézhetek ki, amilyennek csak akarok a sérülésed miatt – válaszolta Draco.

– Mi történt azzal, hogy „Most már a csapatom tagja vagy, Granger, az én kötelességem vigyázni rád”? – kérdezte Granger, Draco hangját utánozva, ami szörnyen pontatlan volt.

Ó, mennyire szeretnék gondoskodni rólad, és meghallgatni, milyen mocskos szavakat tud még kinyögni a szád.

– Ha szeretnéd, hogy vigyelek, csak szólj. – Draco kinyújtotta a karját, és egy lépést tett Granger felé. Granger hátralépett, és csodával határos módon újra tudott járni.

– Tudok járni, te hülye barom…

Csúnya beszéd, remek.

– Menjünk be – parancsolta, és lassan, de eltökélten sántikálva a kastély fa tetőjéhez vezetve szórakoztatta Dracót.

Odabent egyértelművé vált, hogy a szobában számos kétes tevékenységnek lehetett tanúja: a földön aggasztó mennyiségű tű, üveg, törött üveg, gumiból készült mugli péniszszorító (Theo kedvenc kifejezése) és édességcsomagolások hevertek.

– Miért kell az embereknek itt hagyni a szemetet? – panaszkodott Granger, és félrelökött egy üveget.

A biztonságuk érdekében Draco eltüntető varázslatokat kezdett el mondani, hogy megszabaduljon a legundorítóbb padló-kiegészítőktől, ami meglepő módon nagyon nem tetszett Grangernek.

– Hagyd abba! Elvarázsolhatsz valami fontosat!

– Tényleg azt hiszed, hogy egy péniszszorító elvezet minket McGalagonyhoz? – kérdezte Draco szárazon, egy használt óvszerre mutatva, hogy aláhúzza a mondandóját.

– Én… – Úgy tűnt, nehezen talál szavakat – Nem, azt hiszem, azoktól megszabadulhatsz.

– Kösz szépen az engedélyt – válaszolta Draco gúnyosan, majd folytatta a munkát.

Miután a padló kissé elfogadhatóbbá vált, Granger letérdelt, a pálcája hegyét Lumos varázslattal megvilágítva, és érdeklődve kezdte vizsgálni a földet. Élvezetes volt nézni Granger munkáját. Nem ijesztő módon, csak jó volt látni, hogy visszatért a tekintetébe az intenzitás, ugyanilyen volt a tekintete a Roxfortban, amikor a könyvtárban vizsgára tanult. Ide-oda toporogva, üres csomagokat félretolva, magában motyogva, kabátját mindenféle szennyeződésen végighúzva, mint egy aranyos kis mocsári lakó… csak a haja. Az nem volt jó. Draco tekintete végigfutott a selymes barna hullámokon, amelyek gyengéden omlottak le a lány hátán. Annyira…

– Granger – mondta hirtelen a férfi.

– Mmm – morogta a lány válaszul. Nem nézett fel, ami őrültség volt, amikor kifogást talált.

– Hol van Vagány? Úgy tűnik, eltűnt…

Pánikba esve pillantott a válla mögé, majd hirtelen felállt, megsimogatta magát, mintha a furkász a melltartójában rejtőzne (érdekes gondolat), aztán kinyitotta a kabátzsebét, és felnyögött.

– Vagány! Hol vagy? – kiáltotta olyan hangosan, hogy néhány madár is felriadt a közeli fáról.

Egy halvány sóhaj felkeltette a figyelmüket.

A szoba távoli sarkában, egy bozontos fűcsomó között összegömbölyödve Vagány szundított mély álmában…

– Furcsa, általában nem szundít, hacsak nem meleg van… – jegyezte meg Granger, és lehajolt, hogy felvegye Vagányt. Ez egy olyan visítást eredményezett, hogy Draco előreugrott, mert azt hitte, Granger valami kellemetlen dologba szúrta magát.

– Kérlek, mondd, hogy nem szúrtad meg magad egy tűvel! – könyörgött Draco.

– Nem, a föld meleg – jelentette Granger izgatottan.

A nedvesség átáztatta Draco nadrágjának térdét, amint (józan esze ellenére) letérdelt Granger mellé a földre.

Furcsa, a föld meleg, de minden nedves…

Draco a pálcáját a bozontos fűfoltra irányította, és mormolta:
– Alarte Ascendare. – A föld megremegett, majd a felső réteg felrepült a fejük fölé, és alatta egy régi kőlapokból álló padló tűnt elő.

– Lenyűgöző – motyogta Granger, előre lépve, hogy megvizsgálja az egyik kőlapba vésett mintát. – Ó! Tudom, mi ez… – Izgatottan megragadta Draco karját, ami örömteli fejlemény volt. – SUDOKU!

– Absquatulate. – Granger zavartan ráncolta a homlokát. – Bocs, azt hittem, csak véletlenszerű szavakat kiabálunk – magyarázta Draco.

Granger nevetett, majd kiegyenesedett, és nagyon büszke hangon magyarázta:
– Ez a több mezőből álló minta, amelyben számok vannak elszórva, egy Sudoku-rejtvény… Valójában teljesen logikus.


– Tényleg? – kérdezte Draco, azon tűnődve, hogy hülyének fog-e tűnni, ha megkérdezi, mi az a „Sudoku-rejtvény”.

– Igen, Minerva apja mugli volt, és amikor itt piknikeztek, a mugli rejtvényeket oldották meg az újságból. Harmadikban heves vitát folytattam Minervával arról, hogy melyik rejtvény a legszórakoztatóbb. Én mindig a Sudokut kedveltem, ő pedig a szókeresőket, ahol nyomokat kell megfejteni, hogy kiemeljünk egy betűt, és ha a rejtvény meg van oldva, a kiemelt betűk egy szót alkotnak. – Granger elgondolkodva nézett vissza a kőre. – Hmm, adj fél órát.

Anélkül, hogy varázslattal védte volna magát a nedves talajtól, Granger azonnal leült, és elővette a minisztériumi jegyzetfüzetét. Egy üres oldalra lapozott, és katasztrofálisan görbe vonalakkal lerajzolta a sudoku rejtvényt (Draco szeme megrándult), majd nekilátott a megoldásnak.

Mivel a rejtvény megoldása eltarthat egy darabig, Draco szárító varázslatot mondott a földre és Grangerre, majd elővette a zsebkendőjét, amit megnagyobbított, hogy ráülhessen. Hogy legyen mit tennie várakozás közben, Draco néhány percenként melegítő varázslatot mondott Grangerre, és miután Vagány szúrós pillantást vetett rá, magára is.

Jobb, ha az a kis szarházi nem lop tőlem többet.

Grangernek alig tizenöt percbe telt, hogy megoldja a rejtvényt, és diadalmas mosolya Dracót bizsergető érzéssel töltötte el. Izgatottan kúszott a kő felé, és pálcájával bevésette a hiányzó számokat.

A kő baljósan megreccsent, majd olyan hangos reccsenéssel, hogy mindketten sietve pajzsot emeltek, kettészakadt, és egy pergamen darabot tárt a szemük elé. Granger nem vesztegette az időt, és azonnal felvette, Draco pedig azonnal behatolt Granger személyes terébe, hogy a vállán átolvassa a cetlit.


X


Az otthon egy élő műalkotás, tele napsütéssel.

Granger felnyögött.
– Tudtam, hogy nem lesz egyszerű.

– Ez neked jelent valamit? – kérdezte Draco, a szavakra bólintva.

– Nem mondhatnám – válaszolta Granger, homlokát ráncolva. – Bár azt hiszem, nyugodtan feltételezhetjük, hogy „Az otthon egy élő műalkotás, tele napsütéssel” egy nyom, ami máshová vezet.

Draco egyetértett ezzel a feltételezéssel.

– Megvitatjuk ezt a legújabb nyomot a falu kocsmájában? Érdemes még körülnézni, és meg is ebédelhetünk – javasolta Draco.

– Nem árthat – válaszolta Granger, és zsebre tette a cetlit.

– Maradnunk kéne éjszakára is – mondta Draco magabiztosan. – Arra az esetre, ha a következő hely valahol a közelben van.

Granger unottan nézett rá.
– Nem hiszem, hogy az szükséges lesz.

– De igen, szükséges – ragaszkodott Draco. – Ha szerencsénk van, talán csak egy szoba lesz szabad… az emberek imádják a kényszerű közelséget.

– Milyen emberek? – kérdezte Granger hitetlenkedve.

– Azok, akik olvasnak, neked ezt leginkább tudnod kéne. – Draco megcsípte az orrát, amiért szinte biztos volt benne, hogy elveszíti az egyik ujját.

– Nem maradunk itt éjszakára. – Granger sarkon fordult, és sántikálva visszatért a lékevesztőkocsiba.

És így, egy pillanat alatt, a közös ágy „hopp, véletlenül a seggedre tettem a kezem az éjszaka közepén” álom lángokban áll.

Draco be kellett vallania, hogy Killin falu meglehetősen bájos volt: kicsi kőházak („Ne leskelődj az emberek ablakain, az udvariatlanság.” – ezzel Granger elrontotta Draco szórakozását), ősi kocsmák („Nem biztos, hogy befér a fejed azon a kis ajtón.” – jegyezte meg Granger udvariatlanul), színes kirakatú üzletek („Szeretnélek látni téged skót szoknyában.” – mondta Granger flörtölve). De, ami Killint a legtöbb falutól megkülönböztette, az a közepén békésen kanyargó folyó volt, amely sziklás terepen zuhogott, és helyenként kis vízesések szakították meg. Sajnos Granger elrontotta a nyugalmat azzal, hogy megkérdezte Dracót, játszott-e már „Micimackó-Vízipólót” *, amikor átkeltek a hídon. Rövid magyarázat után Draco arra a következtetésre jutott, hogy kitalált medvéknek nem szabadna játékokat kitalálniuk.

Eljutottak a River Inn Pubba, és sikerült egy asztalt szerezniük egy hatalmas, ropogó tűz előtt. Draco kinyújtotta a lábát, élvezte a meleget, miközben alaposan átnézte az étlapot, és azt találta, hogy a legkevésbé sem mondható bőségesnek.

– Szia, Blue vagyok! Mit hozhatok nektek? – kérdezte egy homokszőke hajú fiatal pincérnő, egy kis jegyzetfüzet fölé tartva a tollát.

– Pásztorpitét és egy pohár fehérbort, kérem – rendelte Granger, majd átadta az étlapot a pincérnőnek, aki mosolyogva vette át.

– Nekem is ugyanazt – mondta Draco, elbűvölően mosolyogva. A pincérnő megállt, hogy fel-alá nézze rá, arcán kíváncsiság tükröződött. Jó volt tudni, hogy még a sárban mászkálás után is vonzó volt a másik nem számára. Persze, Theo egyszer fizettek azért, hogy sárban birkózzon, szóval nem volt olyan szokatlan, a muglik imádták az ilyesmit.

Amikor a pincérnő elment, Draco gonosz mosollyal fordult Grangerhez.
– Munka közben iszol, Granger? Rossz kislány.

– Ó… – Granger felnézett, őszinte riadalmában. – Anderson megengedi, hogy egy pohár bort igyunk az ebédhez. Van itt józanító bájital, ha aggódsz.

Olyan aranyos…

– Nyugodj meg, ugyanazt rendeltem, nem? – közölte Draco szórakozottan. – Be kell vallanom, te vagy a legjobb partnerem, akivel valaha volt. Nyugodtan mondd meg Potternek, hogy ezt mondtam.

– Valószínűleg nem fogom elmondani Harrynek – válaszolta Granger, bosszúsan rázva a fejét.

A délután bőséges étkezéssel, egy (vagy két) üveg borral és sok vitatkozással telt el. Hosszú vita alakult ki arról, hogy a varázslók portréi „élő műalkotásoknak” tekinthetők-e, mivel mozognak és beszélnek. Draco azt javasolta, hogy Minerva talán otthonának tekinti Roxfortot, mert életének nagy részét ott töltötte. Grangernek ez nem volt ellenérve, ami nagyon bosszantotta. Sok vita és egy kisebb incidens után, amelynek során Draco keze majdnem egy villára szúródott, úgy döntöttek, hogy keresnek egy napos portrét a Roxfortban. Így a dolgok vicces fordulatot vettek, és úgy tűnt, hogy holnap visszamennek az iskolába (Draco őszintén remélte, hogy Grangernek még megvan az egyenruhája).


Micimackó-Vízipóló = pooh sticks* – A.A Milne: Micimackó kuckója című regényében, Karinthy Frigyes fordításában jelenik meg. Micimackó ágacskás játéka. Egy-egy ágat dobtak a híd egyik oldalán a vízbe, majd átmentek, hogy megnézzék, melyik bukkan fel előbb.

hozzászólások: 0