9. fejezet
Draco segítő keze


2008. december 1., hétfő

Draco Malfoy


– Holworth olyan vicces! – jelentette ki Theo, és Draco mellé rogyott a fotelbe. – Nem tudom eldönteni, hogy kedvel-e, vagy a legfájdalmasabb módszerekkel akar megölni. Nagyon izgalmas, folyamatosan ébren tart.

– Nem láttad, mit nem főz? – kérdezte Draco látszólag közömbösen, miközben lapozgatta a könyvét. A könyv a görög istenekről és arról szólt, miért hitték róluk, hogy varázslók. Aligha segített a holnapi stourheadi feladatban, de Draco arra készült, hogy rengeteg ténnyel kápráztassa el Grangert, és így ellenállhatatlanná tegye magát a stréberkirálynő számára.

– Nem láttam semmit, és biztosan nem adtam Holworthnak semmilyen hozzávalót, sem nem ajánlottam fel, hogy finanszíroznám a kísérleteit. Megígértem, hogy bemutatom George-nak, de az csak ivászat céljából volt, semmi más – válaszolta Theo, túlságosan is hangsúlyosan kacsintva.

– Nem, Kingsley, fogalmam sem volt, hogy valami olyasmit főznek, ami kiirtja a varázslókat… De ne aggódj, Granger és én majd gondoskodunk az újranépesítésről.

– Legyetek diszkrétek azokkal a dolgokkal, amiket nem csináltok – figyelmeztette Draco. A legenda Weasley, az őrült legjobb barátja és a Félelmetes Ember letartóztatása nem volt valami, amit Draco hozzá akart volna adni a már így is lenyűgözően hosszú eredménylistájához.

– A diszkréció a középső nevem – jelentette ki tévesen Theo.

Ismerős, de nagyon idegesítő, ritmikus kopogás hallatszott a lakásban, az ajtóból. Draco felnyögött, a vidám kopogás Potteré volt.

– Csak akkor gyere be, ha szexi vagy! – kiáltotta Theo, és pálcájával kinyitotta az ajtót.

– Jó estét! – kiáltotta Potter, nyilvánvalóan elég szexinek tartva magát ahhoz, hogy bejöjjön.

– Tudod, mit kell tennünk! – kiáltotta Theo izgatottan, amikor Potter csatlakozott hozzájuk a nappaliban.

Exorcizmus?

Theónak más ötlete volt.

– Tedd vissza a pezsgőt! – kiáltotta Draco, amikor egy üveg repült el a feje mellett.

– Hétfő este látogatás a sárkánylovastól?! Ha valaha is volt ok a pezsgőre, akkor ez az – jelentette ki Theo, miközben a pezsgőt kristálypoharakba töltötte.

Draco elfogadta a poharat, ami az arcába lebegett, de csak azért, mert a poharak drágák voltak, és Theo híres volt az ügyetlenségéről.

– Ha ezt megiszom, valószínűleg elalszom – ismerte be Potter, és habozva vette el a poharát.

– Semmi baj, nem fogunk semmi gyanúsat csinálni, amíg ki vagy ütve – biztosította Pottert Theo szinte hihető hangon.

– Amikor legutóbb ezt mondtad, arra ébredtem, hogy hippogriffet játszom egy Flapperoo-játékban – morgolódott Potter, kortyolgatva a pezsgőt.

– Az egy vidám este volt… – jegyezte meg Draco.

Miután sikerült egy lenyűgöző számú tárgyat egyensúlyoznia a varázslóvilág hőse eszméletlen testén, az idegesítő Weasley elrontotta, amikor egy troll lábú esernyőtartót is hozzáadott a gyűjteményhez. Egy héttel később újabb nevetés tört ki, amikor a Flapperoo Potterről készült kép megjelent a Szombati Boszorkányban. Senki sem tudott semmit bizonyítani, de George Weasley nem tudta abbahagyni a kuncogást, amikor csak szóba került.

– Talán neked volt vicces este! – Potter elgondolkodva kezdte forgatni a pálcáját az ujjai között.

A hirtelen fenyegetésre reagálva Draco pajzsot varázsolt. Theo azonban sokkal kevésbé finom módszert választott és a karosszék háttámlájára vetette magát, kiabálva:
– NE TEGYETEK A TŰZBE! TÚL CSINOS VAGYOK A HÁLÁLHOZ.

– Egyszer megtörtént! – kiáltotta Potter dühösen, és nagy gesztussal letette a pálcáját a dohányzóasztalra. – Na, most már boldog vagy?

Theo, miután ismét biztonságosnak ítélte a szobát, felállt, leporolta magát, és azt mondta:
– Egyszer is elég volt, Potter. A szexuális felvilágosításon sem tanultál semmit a Roxfortban?

Ah, micsoda nap…

– Blaise-nek ez megtanította, hogy ne kérdezd meg Pitontól, hogy a golyóidnak is be kell menni… – jegyezte meg Draco. Theo a kedves emlékre emelte poharát.

– Minerva nem engedett kérdéseket a beszélgetésen, ami valószínűleg a legjobb volt, tekintve, hogy Seamus is ott volt – motyogta Potter. – Az volt életem legmegalázóbb harminc perce.

– Kínosabb, mint amikor Dracónak meg kellett fogja a farkadat? – kérdezte Theo, nevetve, amíg a tekintete Dracóéval találkozott, ami mindkettőjüknek egy meglehetősen kellemetlen emléket idézett fel.

– Hány embernek meséltél erről? – vágta rá Potter Dracóra, szerencsére nem vette észre a kínos pillanatot.

– Nem elég soknak – válaszolta Draco, köhintve. – Na, mi szél hozott, Potter? Annyira hiányzott a közös munka, hogy eljöttél, hogy elmesélj, milyen napod volt?

– Bárcsak olyan szerencsés lennél! – gúnyolódott Potter. – De ha tényleg érdekel, milyen izgalmas napom volt, akkor elmondom: tegnap este lebontották a Rózsalugas Ékszerüzlet védelmét, de nem loptak el semmit, valószínűleg csak unatkozó kölykök voltak.

– A mai tizenévesek – jegyezte meg Theo mosolyogva, és a pezsgősüveget Potter felé emelte, hogy utána töltsön neki. Potter azonban nem volt lenyűgözve, és elhárította a poharat.

– Lenyűgöző. Sajnálom, hogy lemaradtam róla. – Draco csendesen bízik abban, hogy Potter elég okos ahhoz, hogy észrevegye a hangjában rejlő szarkazmust.

Miután Potter megnyerte a csatát a makacs pezsgősüveg ellen, Draco felé fordult, és rátért a látogatás céljára.

– Gondoskodsz Hermionéról, ugye?

Ismételten, a nyelvemmel, ha csak engedi.

– Természetesen, megfogadtam egy törhetetlen esküt, és ez volt az egyik feltétele – erősítette meg Draco.

– Igen, látod, ez nem tölt el bizalommal, nem akarom, hogy azért védd, mert muszáj, hanem azért, mert akarod – ragaszkodott Potter, frusztráltan.

– Ha tudnád… – morogta Theo a mennyezet felé. Draco dühösen ránézett.

– Mit jelent ez? – kérdezte Potter.

– Semmit – vágta rá Draco, mielőtt Theo újabb kísérletet tehetett volna méltóságának megsemmisítésére.

– Nézd, tudom, hogy nehéz lesz együtt dolgozni… – folytatta Potter… – Egyikőtök sem választotta volna ezt…

– Granger engem választott… – szakította félbe Draco, kissé bosszúsan. – Lehet, hogy én voltam a második választása, de mégis velem akart dolgozni.

Potter szája hirtelen bezárult, egy pillanatra megdöbbent, ami rendkívül kielégítő látvány volt.
– Hermione mondta neked?

– Igen.

– Mondott még valamit? – kérdezte Potter habozva.

– Granger elég sokat mondott valójában, köztudott, hogy csodálatosan gazdag, és néha ördögien mocskos szókincse van. Csak ma is többször mondták, hogy fogjam be a pofám, legalább nyolcszor hülyének neveztek, és a „segg” szó is elég gyakran elhangzott… Bár nem a te dolgod, hogy ez bók volt-e vagy sértés – szipogta Draco, miközben Theo nevetésben tört ki.

– Miért vagy ilyen seggfej? – nyögte Potter.

– Miért kérdezel ilyen hülye kérdéseket? – vágott vissza Draco. – Persze, hogy vigyázok Grangerre!

– Nem hülye kérdés, eddig mindig csak gonosz voltál vele!

– Nem, nem volt az – énekelt Theo ismét a mennyezet felé.

Úgy tűnik, Theo ma elhatározta, hogy flörtöl a halállal.

– Theo – figyelmeztette Draco.

Potter összehúzta a szemöldökét.
– Mi folyik itt? Mit nem mondtok el nekem?

– Semmi, Theo csak… Theo – válaszolta Draco kitérően.

– Csak mondd el neki azt a rohadt zsupszkulcsot! – kiáltotta Theo dühösen. – Mitől félsz? Hogy Potter megharagszik rád, mert évekkel ezelőtt segítettél Grangernek?

Sosem fogják megtalálni a holttestét.

Nagy esély volt rá, hogy Potter dühös lesz. Ha Draco nem adta volna Grangernek a zsupszkulcsot, talán nem ment volna el. Talán nem szakított volna Weasley-vel, és nem törte volna össze a közös esküvő, a közös terhesség és a Roxfortba járó gyerekek álmát. Draco volt az oka annak, hogy az Arany Hármasból Arany Duó lett. Mégis, az összes dolog közül, amit Draco megbánt az életében, az, hogy Grangernek adta a zsupszkulcsot, nem volt közöttük, és nem érdekelte, hogy Potter dühös-e miatta. Nem, az ok, amiért Draco hallgatott a zsupszkulcsról, egyszerű volt: mindkettőjüket védte. Védte Granger magánélethez való jogát, védte a választáshoz való jogát, védte a saját jövőjét, védte a közvéleménytől, és mindkettőjüket Azkaban elől. Nem számított volna, hogy Granger egy halálfalótól kapott illegális zsupszkulcsot használt, a sajtó annyira szétcincálta volna, hogy Vitrol cikkei ehhez képest szelídnek tűntek volna. Ráadásul a Wizengamot mindkettőjüket börtönbe zárta volna.

Potter könnyen olvasható volt, köszönhetően a túlságosan kifejező arcának, és Draco figyelte, ahogy a ráncok lassan eltűntek, amikor a darabok a helyükre kerültek.

– Zsupszkulcs… – mondta Potter lassan, kérdőn pillantva Draco arcára. – Szóval így jutott Hermione Ausztráliába.

Draco mereven bólintott.

– Miért nem mondtad el? – követelte Potter. – Évek óta együtt dolgozunk!

– Mert nem az én titkom volt. Ha Granger akarta volna, hogy te vagy bárki más megtudja, elmondta volna. De nem tette, úgyhogy én sem. Senkinek sem mondtam – vágta rá Draco.

– Theo tudja, tehát nyilván elmondtad neki! – kiáltotta Potter.

– Theo segített megszerezni a zsupszkulcsot – magyarázta Draco, frusztráltan végigsimítva a haját.

– És nézz rám most! – kiáltotta izgatottan Theo. – A Zsupszkulcs Iroda vezetője vagyok! Ne aggódj, Potter! Bezártuk az illegális kereskedőt, aki túl sokat kért tőlünk, nem történt baj.

– Igen, ez egyáltalán nem önzőségből történt – jegyezte meg szárazon Draco. Theo ártatlanul mosolygott vissza.

– Szóval te segítettél Hermionénak eljutni a szüleihez, amikor mi többiek cserbenhagytuk… – Potter csalódottan sóhajtott. – De miért? Mit nyertél vele?

– Örök dicsőséget, nyilván – felelte Draco komolyan. – És mi köze Ausztráliának Granger szüleihez?

Potter hitetlenkedve nézett rá.
– Nem kérdezted meg Hermionét, miért kell Ausztráliába mennie?! – Egy humor nélküli nevetés szökött ki belőle. – Nem, persze, hogy nem. Természetesen, te csak mentél és szerzett egy illegális zsupszkulcsot, anélkül, hogy kérdéseket tettél volna fel. – Potter a pezsgőspoharat az ajkaihoz emelte, és egy nagy kortyot ivott.

– Tartozom nektek. Akkoriban nem fogadtátok volna el a segítségemet, és legyünk őszinték, a Weasley-k nyüzsgése mellett nem is volt rá szükségetek – morogta Draco. – Granger viszont gyakorlatilag szétesett, és senki sem vette észre. Szóval amikor Ausztráliáról mesélt, gondoltam, biztos oka van rá, és Grangert ismerve, az okok valószínűleg nemesek voltak.

– Nem hiszem el, hogy nem mondtad el… – sóhajtott Potter.

– Mit változtatott volna? – kérdezte Draco. – Granger nem jött volna vissza. El kellett mennie mindentől.

– Lehet. – Potter megkeverte a pezsgőspohárban maradt italt. – Csak a zsupszkulcs volt az egyetlen, amit Hermionéért tettél?

Draco vállat vont.
– Beszélgettünk egy kicsit. Granger azt mondta, hogy jobban ki kell használnom a második esélyt, amit kaptam. Lehet, hogy ez volt az egyik oka, hogy auror lettem.

Potter intenzív pillantást vetett rá, majd elgondolkodva bólintott, és halkan mondta:
– Ha ez számít, köszönöm. Többet tettél Hermionéért, mint én abban az időben.

– Potter… – sóhajtott Draco. – Te traumatizált voltál, három évbe telt, mire újra normálisan tudtál működni. Most már rájöttem, hogy nem voltál olyan állapotban, hogy segíthess Grangernek. Bár be kell vallanom, akkoriban nem tartottalak túl sokra sem téged, sem Weasley-t, amiért ennyire vakok voltatok.

– Semmi baj, én sem tartottam magam túl sokra – válaszolta Potter, gyenge mosollyal.

– Senki sem tudhat a zsupszkulcsról, Granger és én elveszíthetjük az állásunkat, ha kiderül – mondta Draco komolyan.

– És én is! – tette hozzá Theo.

– Mintha én bármit is mondanék – morogta Potter, majd felállt, és az üres pohárral a dohányzóasztalra tette. – Mennem kell.

– Nagyon örültem – kiáltotta vidáman Theo, amikor Potter az ajtó felé indult. – Gyere át még egyszer!

Potter általában lógó vállainak merevségéből Draco láthatta, hogy a férfi még mindig kényelmetlenül érzi magát, és további megnyugtatásra szorul. Potter ilyen érzékeny volt.

– Theo, adnál nekünk egy percet? – kérdezte Draco, amikor Potter megállt az ajtóban.

– Most ki akarsz tenni a fotelből? – nyafogott Theo. – Miért nem viszed Pottert egy másik szobába, ha négyszemközt akarsz beszélni?

– Mert ebben a lakásban az egyetlen igazi szoba a hálószoba és a fürdőszoba, és egyikben sem szeretnék időt tölteni Potterrel… Ne vedd sértésnek, Potter – mondta Draco, és gúnyos mosolyt villantott Potterre.

– Miért sértődnék meg ezen? – Potter viszonozta a gúnyos mosolyt.

– Jó, jó… – Theo felállt a fotelból. – Majd kitalálok valamit, hogy szórakoztassam magam – mondta ravaszul, majd elrohant Draco szobája felé.

– Ne merj a szobámban maszturbálni! – kiáltotta Draco. A megbénító varázslat egy másodperccel későn érte el célját, és ártalmatlanul pattant vissza a hálószoba ajtajáról, amelyet Theo (hisztérikusan vihogva) éppen becsapott.

– Jó szórakozást a takarításhoz – jegyezte meg Potter, akinek az arckifejezéséből nem lehetett megmondani, hogy undorodik-e vagy szórakozik.

Draco összeszorította az állkapcsát, minél hamarabb túl lesz a következő részen, annál jobb.
– Már évek óta együtt dolgozunk, és mióta társak vagyunk, adtam neked valaha okot arra, hogy ne bízz bennem?

Potter felvonta a szemöldökét.
– Szándékosan nem aktiváltad a varázslatot Hermione minisztériumi jegyzetfüzetének bizonyos oldalain, mondd meg, miért.

Draco bosszúsan felhorkant.
– Csak szórakoztam egy kicsit, nem volt rossz szándékom. Ez elég válasz?

Potter egy pillanatig nézte, majd megadta magát.
– Jó, igazad van, nem adtál okot, hogy kételkedjek benned.

– Pontosan. Szóval bízz bennem, amikor azt mondom, hogy meg fogom védeni Grangert.


~~~~~~

2008. december 2., kedd


Hermione Granger


Hermione kinyújtotta a kezét Malfoy felé, aki úgy döntött, hogy kihasználja a helyzetet, és ujjaival végigsimította a lány alkarját, bizsergő érzést hagyva a bőrén, és önkéntelenül megborzongatva a testét. Az idegesítően önelégült seggfej ezután ujjaival végigsimította Hermione tenyerét, majd összefonta az ujjaikat, és gyengéden megszorította. Mondjuk úgy, hogy a párnázott melltartók Merlin ajándékai voltak, mert a mellbimbók árulkodóak voltak, és a legalkalmatlanabb pillanatokban keményedtek meg-megkeményedtek a legalkalmatlanabb pillanatokban.

Ne reagálj. Ha reagálsz, csak még jobban fogja csinálni.

Miután elvarázsolta Malfoyt, Hermione a helyszínen megfordult, és mindkettőjüket a festői Frome faluba telepítette. Egy elhagyatott sikátorban jelentek meg, egy bájos kávézó mellett, ahová Hermione egyszer a szüleivel járt, és amelynek a neve „Connie's” volt. Miután feloldotta a varázslatot, Hermione megpróbálta kivonni a kezét Malfoy szorításából, ami sokkal nehezebbnek bizonyult, mint várt. Két heves rázás (eredménytelenül), egy lábtaposási kísérlet (amit elkerült) és egy könyöklés a bordákba (ami remekül bevált) után Hermione végre sikerült kiszabadulnia.

– Hol van a halálkocsi? – kérdezte Malfoy, amikor kiléptek a sikátorból egy főként antik üzletekből álló főutcára.

– Az út végén, egy parkolóban – válaszolta Hermione, és elindult előre.

Egy kis kék autó várt rájuk, a kulcsok ismét az első kerékre voltak rejtve. Malfoy úgy döntött, hogy tíz percig morgolódik arról, hogy hogyan várják el tőle, hogy a rendkívül „hosszú és izmos” lábai beférjenek egy ilyen kicsi koporsóba. Hermione, aki mindig reménykedett, közölte Malfoyjal, hogy szívesen használhatja a hosszú és izmos lábait, hogy gyalog tegye meg a tizenkét mérföldet Stourheadig. Sajnos, miután a fenyegetés ajánlatnak álcázva elhangzott, Malfoy lábai tökéletesen befértek az autóba.

A húsz perces út során Malfoy kiváló szórakozást nyújtott, miközben olyan erősen szorította az autó fogantyúját, hogy az ujjai fehérek lettek. Időnként megjegyezte, hogy az utak túl kanyargósak ebben a részében Angliának (A muglik tehetetlenek, ha infrastruktúráról van szó! Láttad azt a ferde tornyot Olaszországban? Ugyanolyan rossz, mint ezek az utak – mondta Draco Malfoy). Emellett többször is összerezzent, amikor autók nagy sebességgel haladtak el mellettük, és lehajolt, amikor egy híd alatt haladtak, hogy ne üsse be a fejét (Szeretném látni a reakciódat egy többszintes parkolóházban, talán találunk egyet hazafelé – közölte Hermione Granger. – Nem kell kifogásokat keresned, hogy meghosszabbítsd a közös időnket, én több mint szívesen maradok – felelte Draco Malfoy).

– Nagyon tetszik, amikor kényelmetlen helyzetbe hoznak – mondta Hermione, amikor Malfoy szinte kiesett az autóból, miután megérkeztek a Stourhead parkolóba. – Végtelen szórakozást nyújt.

– Ez nagyon kegyetlen dolog, Granger, amikor neked kellene vigyáznod az én jólétemre. – Malfoy nem nézett rá, miközben leporolta magát és a visszapillantó tükörben igazította a haját.

– Hoztál mugli pénzt? – kérdezte Hermione, teljesen biztosan tudva, hogy nem lesz igennel válasz.

– Van nálam egy kis tartalék, vészhelyzetre. Malfoy elővette a zakójából egy borítékot, és átadta Hermionének. Hermione becslése szerint körülbelül ötszáz font volt benne ötvenfontos bankjegyekben.

Persze, hogy Malfoy ötszáz fontot hord magánál készpénzben.

– Nem lesz szükségünk ennyire – biztosította Hermione, miközben a bejárat felé tartottak.

A Stourhead területére való bejutás a vártnál tovább tartott, mert egy alkalmazott lelkesen próbált eladni a „boldog párnak” egy éves bérletet. Hermione nem tudta, melyik „boldog párra” utal ez a naiv optimista, de hagyta, hogy folytassa a fecsegő értékesítési beszédét, és végül két napijeggyel és egy ingyenes térképpel sikerült elmenekülnie.

– Ó, ezt hallgasd! – A világhírű tájkert középpontjában egy csodálatos tó található, amelyben klasszikus templomok, misztikus barlangok, valamint ritka és egzotikus fák tükröződnek… – Milyen izgalmas! Tudom, hogy ügyünk van, de ha később lesz időnk, talán felfedezhetjük – kiáltotta Hermione, és a térképet Malfoy felé tartotta, hogy a férfi is láthassa.

– A legfurcsább dolgok izgatnak téged, Granger, de ha egzotikus fákra vágysz, akkor biztosan találunk rá időt.

Hermione értékelte a minimális szarkazmust, és vigyorogva nézett rá. Malfoy nyugodtan felnevetett, és megrázta a fejét.

Amikor elérték a kavicsos út végét, egy nagy palladói stílusú ház tűnt fel, amely tökéletesen illeszkedett a környező zöldellő tájba. A halvány kőből készült homlokzat mentén néhány méterenként nagy ablakok voltak, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy a fény visszatükröződjön az ártatlan járókelők szemébe (Megvakultam! – Draco Malfoy), klasszikus oszlopok magasodtak, portikust alkotva, ami királyi hangulatot kölcsönzött az épületnek ( Elfogadható – Draco Malfoy), a tetőn pedig egy sereg viharvert szobor őrködött a hatalmas birtok felett (A vízköpők léteznek, tudod – Draco Malfoy).

– Üdvözöljük Stourheadben! Segíthetek valamiben? – kérdezte egy kedves arcú, vastag kabátba burkolózott idős hölgy a közeli információs fülkéből.

Hermione mosolygott, és a hölgy névtáblájára pillantott.
– Helló, Tiffany! Az én… – Egy ravasz pillantás Malfoyra azonnal gyanút keltett benne. – A páciensem ma szabadnapos, és imádja a görög isteneket. Szeretném megmutatni neki Apolló templomát, meg tudná mutatni, merre kell mennünk?

– Veszélyes játék, Granger – suttogta Malfoy, mire Hermione elmosolyodott a kihíváson.

Na, rajta!

Tiffany nagyon gyorsan bebizonyította, hogy hihetetlenül rossz ízlése van, amikor így válaszolt:
– Úgy néz ki, mint egy görög isten, talán ezért szereti őket annyira! – Ezt egy kacér kacsintás követte, amitől Hermione hányingere lett. Malfoyra azonban éppen ellenkező hatással volt, aki erre felborzolta metaforikus farktollait, mint egy átkozott páva. – Az Apolló-templom arra van – tette hozzá Tiffany, és egy földútra mutatott, amely átvezetett a birtokon.

– Kösz – mondta Hermione röviden, és elindult, nem törődve azzal, hogy a páva követi-e.

A birtok valóban látványos volt. Hátuk előtt hatalmas, gondosan ápolt pázsit terült el, közepén egy csillogó tóval. A birtokot sűrű fákból álló fal vette körül, amely egy hatalmas erdőbe nyúlt, és időnként megmutatta a benne rejtőző díszes épületeket.

– Vicces, hogy pont abban a környékben képzeled el magad, ahol én nőttem fel – jegyezte meg Malfoy, miközben sétáltak. – Nem mintha sokat láttam volna Wiltshire-ből a kastélyon kívül.

– Sokat vesztettél, Wiltshire gyönyörű hely – válaszolta Hermione.

– Mmm… – Malfoy sétálás közben megfordult, és visszanézett Stourheadre. – El tudnám képzelni, hogy itt élek.

– Igen, ez egy igazi tisztavérűnek való birtok! – nevetett Hermione, de abbahagyta, amikor Malfoy összeszorította a száját a szavain. Gyorsan hozzátette: – Nem sértésnek szántam. Csak annyit tudok, hogy a legtöbb tisztavérűnek van kastélya és nyaralója Franciaországban… Pansy egyszer azt is mondta, hogy van egy kastélyuk.

– A Parkinsonéknek három kastélyuk van. Pansy gyakran dicsekedett velük – válaszolta Malfoy, fájdalmas pillantást vetve Hermionéra.

Merlin…

– Hány ingatlanod van? – kérdezte kíváncsian Hermione.

– Egyet… nos, technikailag egy fél. Sajnos Theo a lakásunk másik felét birtokolja, különben már rég kidobtam volna – mondta Malfoy, és forgatta a szemét.

– Egyet?! Komolyan?! – kiáltotta Hermione meglepetten.

Egy bánatos mosoly futott át Malfoy arcán, miközben folytatta:
– Anyám semmi mást nem szeretne jobban, mint hogy vegyen nekem egy ingatlant, amit elfogadhatónak tart. Ha azonban elkezdenék elfogadni ajándékokat, mint például kastélyokat vagy pénzt, akkor azok valószínűleg bizonyos elvárásokkal járnának. A háború után lemondtam a Malfoy-birtokról, hogy elkerüljem ezeket az elvárásokat, és nem áll szándékomban újra foglalkozni velük.

– Lemondtál a birtokról? Azt hittem, csak elköltöztél – ismételte Hermione lassan.

– Mindkettőt megtettem, a kúriában túl sok rossz emlékem volt, és szabad akartam lenni – Malfoy játékosan felhúzta a szemöldökét. – Nem kell sajnálnod, jól megvagyok. Van munkám és mindenem megvan – tette hozzá, mintha elhessegetné a mély együttérzést, amit Hermione biztosan érzett iránta.

Istenem, néha olyan önző barom.

– Malfoy, nyilvánvalóan még mindig több pénzed van, mint eszed, ha a chelsea-i puccos lakásodból indulunk ki, és egyáltalán nem sajnálom – mondta Hermione nyersen.

– Szeretsz a legalkalmatlanabb pillanatokban flörtölni velem – válaszolta Malfoy, majd furcsa témaváltással folytatta: – Tudtad, hogy Cornelius Crumpet állítólag az a varázsló, aki Apollónak adta ki magát…?

Crumpet?!

– Érdekes név… – merte megjegyezni Hermione.

– A muglik azt hiszik, hogy Apolló babérkoszorút viselt a fején, de valójában az aszfodélosz koszorú volt, mert Crumpet félt az infernuszoktól. Az aszfodélosz a halottak étele, és Crumpet úgy gondolta, hogy mindig legyen nála egy kis aszfodélosz, hátha szükség lesz rá.

… Ez a férfi agyvérzést kapott?

– Oké…? – kérdezte Hermione óvatosan, nem tudva, hogy Malfoy komolyan beszél-e vagy sem.

A mosoly, ami ezt követte, túlságosan önelégült volt ahhoz, hogy valaki olyantól hangozzon, mintha a Szent Mungóba kellene mennie.

– Ez az a templom, amit keresünk? – kérdezte Malfoy kedvesen, egy kis dombra mutatva.

A fák között elrejtve állt egy kör alakú mészkő épület, amelyet korinthoszi oszlopok vettek körül. Az oszlopok mögött, az épület falába süllyesztve, fülkék voltak, néhányban szobrok álltak, mások üresek voltak, csak egy halvány felirat jelezte, hogy mi volt ott valaha, és a kupolás tető, amely Malfoy szerint úgy nézett ki, mint egy „csicseriborsó”, ragyogott a friss esőtől.

Miután befejezték az épület rövid megfigyelését, Malfoy körbejárta a területet, mugliellenes varázslatokat szórva, míg Hermione a viharvert kőlépcső alján állt, és a zárt dupla ajtókat nézegette.

– Úgy tűnik, ezek az ajtók az egyetlen bejárat – jegyezte meg Hermione, amikor Malfoy visszatért hozzá.

Együtt felmentek a lépcsőn, elhaladtak az oszlopok mellett, és miután egy gyors pillantással szemöldökmozdulatokkal jelezték egymásnak, hogy ez valószínűleg rossz ötlet, Malfoy megragadta a kilincset és meghúzta. Az ajtó nem mozdult, még csak nem is zörgött vagy nyikorgott.

– Zárva – állapította meg Malfoy, és egy lépést hátralépett, hogy pálcáját a kulcslyukra irányítsa. – Alohomora.

Semmi.

– Érdekes – jegyezte meg Hermione. – Én ki tudom nyitni a zárat, de talán először meg kellene vizsgálnunk a többi épületrészt.

– Igazad van. Ha a kis bűnözői képességeid nem válnak be, szívesen szétrobbantom az ajtót néhány átokkal – tette hozzá Malfoy.

Hermione módszeresen körbejárta az épületet, pálcájával megérintve a különböző oszlopokat és szobrokat, hátha valami felfedné magát. Néhány méterrel arrébb Malfoy a fűben és a környező bokrokban keresett meleg pontokat. Hermione egy pillanatig fontolgatta, hogy kiengedi Vagányt a zsebéből, hogy segítsen, de aludt, és ő már a saját bőrén tapasztalta, hogy soha nem tanácsos felébreszteni egy alvó furkászt.

A feladat elvonta Hermione figyelmét, és nem vette észre, hogy Malfoy újra mellé állt, amíg a férfi megszólalt:

– Potter tegnap este beugrott hozzám.

Hangos CSATTANÁS hasított a levegőbe.

– A francba! – kiáltotta Hermione, miközben a szobor keze, amelyet éppen vizsgálgatott, a földre zuhant. – Ne lopódzz így mögém!

– Egy aurornak mindenre fel kell készülnie, Granger – nevetett Malfoy, és felhozta a hiányzó végtagot. – Jó, hogy itt vagyok… mint egy segítő kéz. – A kőkézzel intett a lány felé, majd egy Reparo varázslattal visszaillesztette a szoborra.

Rossz vicc volt. Annyira rossz, hogy Hermione alaposan elítélte magát, amikor nevetés tört ki belőle.

– Kérlek, ne viccelj, idegesítő – mondta, és sóhajtott, látva, milyen elégedettnek tűnik a férfi. – Szóval Harry meglátogatott? Sokat lógtok együtt Harryvel a munka után?

– Néha – válaszolta Malfoy közömbösen. – De tegnap este nem baráti látogatás volt, hanem egy „védd Grangert az életeddel, vagy egy jelöletlen sírba temetlek” típusú hívás.

– Ó, de kedves tőle – mondta Hermione vidáman, kellemes melegséget érezve attól, hogy Harry meg akarja védeni. – Bár optimista volt tőle, hogy sírra lesz szükség – tette hozzá. – Holworth és a csapat nem hagyna sokat belőled, amit el lehetett volna temetni, miután végeztek veled.

– Fenyegetés megjegyezve – nyugtázta Malfoy, lazán a templom falának dőlve.

– Szeretsz Harryvel dolgozni? – kérdezte Hermione, folytatva a szobor vizsgálatát.

– Igen, és Deannel is. Potter szereti a szabályokat, én szeretem megkerülni őket, Dean pedig ügyesen elfelejti őket. Kingsley gyakran állít minket egy párba, mert eredményesek vagyunk. Ha legközelebb találkozol Potterrel, kérdezd meg tőle, milyen lebegtető varázslatot műveltem rajta… – Malfoy önelégülten kuncogott, Hermionét meggyőzve arról, hogy jobb, ha nem kérdezi meg Harryt erről.

– Vicces, hogy alakulnak a dolgok – tűnődött Hermione. – Mit gondolsz, hogyan reagálna a tizenegy éves Malfoy, ha visszamennék az időben, és elmondanám neki, hogy egy nap nagyon élvezni fogja a Harry Potterrel és Dean Thomasszal való közös munkát?

– Valószínűleg valami csúnya nevet adnék neked, aztán valószínűleg pofon vágnál… – Malfoy sóhajtott vágyakozva, Hermione pedig kuncogva továbbment a következő fülkéhez.

– Potternek biztosítékra volt szüksége, hogy rendben megy velem a közös munka…– folytatta Malfoy. – Szóval azt mondtam a Csodagyereknek, hogy reménytelenül szerelmes vagy belém, még az iskola óta. Azt is mondtam neki, hogy ez néha elég kínos, és sok csúnya dolgot kellett mondanom, hogy távol tartsalak tőlem, a saját biztonságod érdekében.

Mi a fasz?!

– MIT CSINÁLTÁL?! – ordított Hermione, félbehagyva a nyomozást, hogy dühösen nézhessen a seggfejre, akit épp kezdett elviselhetőnek találni.

Malfoy szeme örömtől csillogott a lány reakcióját látva.
– Csak vicceltem! – sietett megnyugtatni. – De Theo említette a zsupszkulcsot, úgyhogy gondoltam, jobb, ha tudsz róla, hátha Potter megpróbál beszélni veled róla.

– Egyre vonzóbbnak tűnik, hogy újra pofon vágjalak – morogta Hermione, és visszafordult a templomhoz.

– Vigyázz, még meg is kedvelhetlek – suttogta Malfoy, miközben elsétált, hogy megvizsgáljon egy fülkét.

Hermione nagyot nyelt, és megpróbált a feladatra koncentrálni, figyelmen kívül hagyva a kissé szabálytalanul dobogó szívét. Szerencsére a beszélgetés minimálisra korlátozódott, miközben befejezték a vizsgálatot, amely sajnos nem hozott más eredményt, csak Malfoy rendkívüli idegenkedését a pókhálóktól.

Visszatértek a kettős ajtóhoz, amely könyörtelenül gúnyolódott rajtuk azzal, hogy nem akart felrobbanni, bármennyi átkot is szórtak rá. A néma „baszd meg” úgy tűnt, személyesen érintette Malfoyt, aki még gyerekes sértésekkel is előállt, például:
– Hagrid kunyhójában is láttam már jobb ajtókat!

Hermione úgy döntött, hogy saját kezébe veszi az ügyet, megragadta Malfoy csuklóját, és lehúzta a pecsétgyűrűjét.

– Ne aggódj, visszaadom – nyugtatta, és a torokból kipattanó fojtott hangot felháborodásnak értelmezte.

Egy ügyes átalakítás után a gyűrű ideiglenesen zárnyitó szerepet töltött be.

– Ez nagyon illetlen használata egy Malfoy pecsétgyűrűnek – jegyezte meg Malfoy, és a hangjában érződő feszültség Hermionét is megdöbbentette.

Talán hat rá, hogy megérintettem a gyűrűjét?

– Jól vagy? – kérdezte ártatlanul Hermione.

– Jól – felelte Malfoy rekedten.

Nos, ez remek.

Hermione lassan a szájába vette a zárnyitót, szorosan fogva a fogai között, és térdre ereszkedett, hogy megvizsgálja a zárat. Malfoy fojtott hangon elfordult, és valamit motyogott arról, hogy a világ ma próbára teszi.

Hermione elégedetten vigyorogva munkához látott. Egy ideig tartott, de néhány frusztrált nyögés (szándékosan szexuális) után kattanás hallatszott, és az ajtók kinyíltak.

– Ki gondolta volna, hogy a gyűrűd ilyen hasznos lehet! – közölte Hermione vidáman, visszafordította a gyűrű átalakítását, és Malfoyhoz vágta. – Remélem, nem bánod, hogy a számba vettem.

– Eszembe jutott valami más, amit szívesen tennék a szádba – válaszolta Malfoy, a szemébe nézve, miközben visszacsúsztatta a gyűrűt az ujjára.

Hermione gyorsan belépett a templomba, hogy elrejtse a nyakán felkúszó pír.

Rohadt szemét, mindig megfordítja a dolgokat.

A templom belseje a külsőhöz képest kopár volt, csak egy egyszerű kőterem, egyik falán egy régi kandallóval, a túlsó végén pedig egy emelvény, amelyen valaha valószínűleg Apolló szobra állt.

– Revelio – mondta Hermione.

Mivel a Revelio varázslat kint nem működött, meglepetés volt, amikor a szoba közepén megjelent egy fa talapzat, fölötte egy pergamen.

Hermione és Malfoy hallgatólagosan egyetértettek abban, hogy a talapzat megjelenése valószínűleg csapda, ezért nem mozdultak.

– Szerinted azért, mert McGalagony neked tervezte a nyomokat, azt hitte, hogy senki más nem fogja kitalálni, és ezért ezt a részt könnyűvé tette? – kérdezte Malfoy reménykedve.

– Mióta tesz Minerva bármit is könnyűvé? – válaszolta Hermione, az emelvényt fürkészve.

– Neked kéne megszerezned a pergamenet. – Malfoy segítőkészen a talapzat felé mutatott a pálcájával, mintha Hermionénak iránymutatásra lenne szüksége.

Ó, persze, küldj engem, hogy felrobbanjak.

– Te szerezd meg a pergamenet! – vágta vissza Hermione felháborodva.

– Invito pergamen. – A pergamen nem mozdult. – Hát, én megpróbáltam. Most te jössz – mondta Malfoy önelégülten.

– Olyan gyerekes vagy – vágta rá Hermione, és pálcáját szorosan markolva odalépett az emelvényhez.

Mi a legrosszabb, ami történhet?

Levágott kéz? Végleges megcsonkítás? Talán egy zsupszkulcs, ami Voldemort poros maradványaihoz visz, valami ősi feltámadási rituáléra…

Lassan, habozva, alig merve lélegezni, Hermione kinyújtotta a kezét, és az ujjaival megfogta a pergamenet.

Semmi sem történt…

Legalábbis addig nem, amíg el nem vette a pergamenet a talapzatról, és egy hangos BANG visszhangzott a teremben.

Egy rövid szívmegállás után, amelyet Hermione szerencsére túlélte, megfordult, és látta, hogy Malfoy kétségbeesetten tapogatja a falat, ahol korábban az ajtó volt. Erő hullámzott, végigfutott Hermione bőrén, és a karján felállt a szőr.

– Érezted, hogy a varázslat aktiválódott? – kérdezte Malfoy, éberen, pálcáját szorosan fogva.

– Igen – erősítette Hermione. – Van ötleted, milyen védővarázslat volt?

– Nem, de az ereje alapján jó eséllyel több is lehetett… – válaszolta Malfoy, majd pálcáját a fal felé irányította, és kiáltotta: – Bombarda!

Mintha valaki megakadályozta volna a mágia áramlását a pálcán keresztül, mert semmi sem történt: se szikra, se fény, semmi.

– A francba, szerintem ez egy mágiaellenes varázslat! – kiáltotta Malfoy, és pálca nélkül próbált varázsolni, de az sem eredményezett semmit. Hermione úgy érezte, díjat érdemelne azért, hogy nem viccelődött Malfoy teljesítményproblémáival. – Granger, próbáld meg te! – utasította Malfoy, és éles tekintettel Hermionéra figyelt, aki felemelte a pálcáját.

Hermione megpróbált egy egyszerű tisztító varázslatot, de ő is teljesítményproblémákkal küzdött: nem érezte a megszokott erőrohamot, nem érezte a kapcsolatot a pálcájával, nem tudta irányítani az erőt… semmi. Hermione testét furcsa érzés kerítette hatalmába, egy érzés, amit már régóta nem érezte: bizonytalanság. Hermione már találkozott mágiaellenes varázslatokkal a múltban, de akkor még megmaradt a kapcsolata a pálcájával, még ha nem is tudta használni.

– Igazad van – mondta Hermione, előre rohant, megragadta Malfoy csuklóját, és megpróbálta magukat hoppanálni. Malfoy belebotlott, amikor semmi sem történt. – Kell lennie egy kiútnak, csak meg kell találnunk…

Egy hangos „klunk” hang, amelyet víz zúgása követett, nem tett jót Hermione idegeinek. Ahogy a vízesés hirtelen hevesen lezúdult a falakon, és a víz a lábuknál összegyűlt a padlón.

– Hát, ez kellemetlen – jegyezte meg Malfoy.

Ha valaha is volt alulbecslés, akkor ez az volt.

– Keresni kell! Kell lennie valaminek, ami kijuttat minket innen! – kiáltotta Hermione, és fejjel előre a zuhogó vízbe vetette magát, a legközelebbi fal felé.

A keserűen hideg víz átáztatta Hermione ruháit, csontjáig átfázva, és a haját az arcához tapasztva. Hermione minden erejével igyekezett figyelmen kívül hagyni a testét átható zsibbadást és heves remegést, és hogy nyugodt maradjon, fejben kezdte el sorolni a vízvarázslatokkal kapcsolatos tudnivalókat. Eszeveszetten tapogatózott a durva kőfalakon, szemét a fröccsenő víz ellen hunyorítva, és hagyta, hogy kezei vezessék.

Hamarosan problémát jelentett, hogy nem érezte a kezét. Persze, ez tompította a vágások és horzsolások fájdalmát, de azt is jelentette, hogy valószínűleg el fog hagyni valamit. Nem voltak ablakok, szellőzők, csatornák, semmi, amit összetörhetett volna, semmi, amit megrúghatott volna, és a tetőn beszűrődő gyenge fény alig volt elég a látáshoz. Hermione szíve egyre gyorsabban vert, légzése szabálytalan lett, és véletlenül vizet lélegzett be, ami fullasztó köhögést váltott ki belőle. Kétségbeesetten visszahúzódott a terem közepére, hogy levegőt vegyen.

A víz már térdig ért.

Érezve Hermione szorongását, Vagány kidugta a fejét a zsebéből, felmérte a helyzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy minél magasabban van, annál jobb, ezért felmászott Hermione fejére.

– Granger, azt hiszem, helyénvaló azt mondanom, hogy kezdek egy kicsit aggódni – dadogta Malfoy a kandallóból.

– A kandalló nyitva van? – kérdezte a lány, tudva, hogy ez egy hülye kérdés. Ha Malfoy talált volna kiutat, nem tudta volna visszafogni az önelégültségét.

– Ó, igen, csak úgy, a móka kedvéért fulladozom – gúnyolódott a férfi, és a kezével átfutva a vizes haján, még kissé kócosabbá tette a frizuráját.

Hogy mer ilyen helyzetben kibaszottul szexinek tűnni?

– Mit csináljunk? – kérdezte Hermione kétségbeesetten, miközben a víz már a derekáig ért. – A víz nagyon gyorsan emelkedik!

– Nem vettem észre – morogta Malfoy. – Talán a mellkupolán keresztül lehet kijutni? Ússzunk fel a vízzel – javasolta, és a tető felé mutatott.

– Akár úgy is meg kell tennünk, ha nem akarunk megfulladni. Miért zárna be minket Minerva ide?!

Hermione megpróbálta csillapítani a heves remegést, és dörzsölte a karját, ami azonban, mivel a kabátja teljesen átázott, semmit sem használt, csak még hülyébbnek tűnt tőle.

– Talán McGalagony túlbecsülte a kiutat találó képességeinket – köhögte Malfoy, átgázolva a vízen, hogy közel álljanak egymáshoz.

Amikor a víz Hermione mellkasáig ért, fájdalmasan felszisszent, mert Vagány még szorosabban markolta a haját.

– Felállhatsz a vállamra – ajánlotta Malfoy egy halvány mosollyal.

Az ajánlat olyan őszinte volt, hogy Hermione egy pillanatig csak döbbenten bámult rá. A kis bizsergés, amit érzett, nem segített elűzni a hideget, de azért jólesett… ha nem is volt teljesen érthető.

– Én… nem. Mindkettőnknek tudnia kell úszni – lihegte Hermione, miközben a víz elöntötte a vállát.

– Tudtad, hogy Apolló nővére, Artemis, valójában egy Maud nevű varázslatképtelen volt? – dadogta Malfoy.

– Kérlek, hagyd abba ezeket a nevetséges „tényeket”! – nyögte Hermione. – Úgy hangzik, mintha találtál volna egy könyvet összeesküvés elméletekről.

– De igaz! – ragaszkodott Malfoy.

Hermione kénytelen volt vízben taposni, amikor a víz elérte az arcát. Malfoy egy perc múlva ugyanezt tette. Hermione régóta nem úszott. Szerencsére a munkahelyi rendszeres edzések formában tartották, de a hideg víz miatt a végtagjai mereveknek és engedelmesnek tűntek.

Pánikba esett zihálások törtek ki belőle, amikor a mennyezet egyre közelebb került, és a helyzetük szörnyű valósága kezdett tudatosulni benne.

Lehet, hogy meghalunk itt…

– Szerintem… – kezdte Hermione.

– Szexeljünk? – sóhajtotta Malfoy. – Teljesen egyetértek.

– Mi?! Nem! Nincs időnk…

– Bízz bennem, gyors leszek! – ragaszkodott Malfoy.

Ez nem lehet az utolsó beszélgetésem, mielőtt meghalok.

– Azt akartam mondani, hogy a vicceid! Nincs időnk a vicceidre, te hülye barom! Istenem, meg fogok halni, és Draco Malfoy épp most javasolta, hogy szexeljünk – morogta Hermione, és Malfoyra fröccsentette a vizet a hülyesége miatt.

– Nem hallottam, hogy nemet mondtál – mondta Malfoy, és visszacsapott rá.

Fájdalom hasított Hermione koponyájába, amikor Vagány megrántotta a haját, és felháborodott visítással reagált arra, hogy a tűzkereszttűzbe került.

– Te valami más vagy, tudod? – fulladozott Hermione humor nélkül, miközben könnyek szöktek a szemébe.

A kupola alakú mennyezet egyre közelebb kúszott.

Hermione mellkasa égett, szeme elmosódott, karjai fájtak, és egyre nehezebb volt nyugodt maradnia.

Malfoy is megmutatta a feszültséget: pánikba esett zihálással lélegzett, általában csintalan szemei félelemmel teltek meg, és Hermionéra nézett, mintha ő lenne az egyetlen reménye.

Amint elérhették, mindketten kétségbeesetten futtatták kezeiket a sima mennyezeten, utolsó kísérletként, hogy találjanak valamit, ami segíthet. Hermione nyöszörgött, miközben ide-oda úszott, a leghalványabb elszíneződést, egy festékfoltot, egy rozsdafoltot keresve… Bármit.

Egy hangos puffanás reménnyel töltötte el a szívét, de amikor Hermione megfordult, rájött, hogy Malfoy ütötte kétségbeesetten a mennyezetet.

Vagány hevesen rázkódott Hermione feje tetején. Hermione megpróbált megnyugtatni, ahogy tudta, és végigsimította a hátát, úgy érezve magát, mint a világ leghaszontalanabb háziállat-gondozója.

– Nem gondoltam, hogy így fogok meghalni – mondta Malfoy, megpróbálva könnyed hangon beszélni, de a félelem egyértelműen hallatszott a hangjában.

Mindketten a mennyezethez nyomódtak, miközben a víz elnyelte az utolsó levegőcseppeket is. Hermione, akit a félelem gyötört, Malfoyra nézett, és kétségbeesett kísérletben, hogy valamilyen vigaszt találjon, megragadta a kezét, éppen akkor, amikor a víz elborította a fejüket.

~

Draco Malfoy


Hermione Granger fogja a kezem.

Nem erre kellene most koncentrálnom…

Nem. A francba. Ha meghalok, akkor azt fogom ünnepelni, hogy az a lány fogja a kezem, akit az iskola óta szeretek.

A férfi valószínűleg fájdalmasan szorította Granger kezét, de Draco nem engedte el. A lány nyúlt hozzá. Amikor minden remény elveszett, Granger megragadta a kezét, és a félelem egy része helyébe egy kis remény lépett.

Meg kell mentened, te idióta!

Draco körülnézett, ahogy egyre lejjebb süllyedtek, távolodva a mennyezettől. Kell lennie egy kiútnak. Kizárt, hogy McGalagony így kockáztatná Granger életét. Valami hiányzott, de a probléma az volt, hogy nagyon nehéz gondolkodni, amikor nem lehet levegőt venni.

A tüdője tiltakozott a levegővisszatartás miatt, Draco szomorúan nézett Grangerre, és saját félelmét látta visszatükröződni a csokoládébarna szemében. Az elsöprő vágyat érezve, hogy megnyugtassa, Draco hüvelykujjával végigsimította a lány csuklóját, jelezve, hogy minden rendben lesz. Persze nem volt rendben. Mindketten tudták, hogy meg fognak fulladni, és olyan sok szomorúság volt a lány arcán, hogy Draco fizikai fájdalmat érzett.

Granger szorítása megerősödött, miközben elkezdett kapálódzni, küzdve a levegőért. Mégis egymásba kapaszkodtak, nem voltak hajlandók elengedni egymást. Nem akartak egyedül lenni utolsó pillanataikban.

Ez az.

Nem írtam végrendeletet.

Furcsa gondolat…

Hosszú buborékok áramlottak Draco szájából, amikor kiengedte a levegőt, amit visszatartott. A buborékok között, mintha egy furcsa végső látomás lenne, lebegett Vagány, tágra nyílt szemmel, puffadt arcokkal, egyik mancsában egy arany csecsebecsét, a másikban egy galleont tartva.

Legalább a kis rohadék úgy hal meg, hogy azt tartja a kezében, amit szeret.

Vagány a galleont Draco felé tartotta, ami kedves volt. Igazából nagyon nagylelkű egy furkászhoz képest.

Granger keze hevesen megrándult. Draco tovább dörzsölte a hüvelykujját a lány csuklóján, miközben tüdejével kétségbeesetten próbált levegőt venni.

Vagány, a kis csibész, megpróbálta megütni az arany csecsebecsével. Az lágyan Draco orrára esett, felkeltve a figyelmét.

Vagány ismét odatartotta a galleont.

Milyen édes kisfiú…

Bárcsak több időnk lett volna megismerni egymást…

Theo kedvelte volna.

Hogy fog Theo boldogulni nélkülem?

Vagány rúgott a lábával, közelebb tolva a galeont Draco arcához… És ekkor Draco rájött, mit akar közölni a furkász.

Várj…

Az a galleonon egy „Zs” van?!

Az ott…?

A francba, ez egy vézszsupszkulcs…

Egy másodpercet sem vesztegetve Draco felrántotta Granger kezét, a zsupszkulcshoz szorította, és miután gyorsan meggyőződött arról, hogy Vagány is biztosan a kezében van, megnyomta a „Zs”-t, hogy aktiválja.

Fojtott zihálással zuhantak az aurorok irodájának recepciójára, és utánuk annyi víz ömlött, hogy a Roxfort prefektusok fürdőkádját is megtöltötte volna. Tiszta véletlen volt, hogy Draco Grangerre zuhant, az arcát a lány mellkasába temetve. Szerencsétlenségre Draco túl gyenge volt ahhoz, hogy megmozduljon (szánalmas).

– Mi a fene folyik itt? – követelte Janice.

Draco kinyitotta a szemét, és látta, hogy Vagány háton fekszik, a szemét a mennyezetre szegezve, mind a négy végtagjával szorosan kapaszkodva az arany csecsebecsébe.

Öleld azt a csecsebecsét, te tolvaj hős!

– MI TÖRTÉNT? – ordított Potter, és csobbanva megállt mellettük.

Draco állát Granger mellkasára hajtotta, és Potternek lustán mosolygott, miközben zihált:
– Majdnem meghaltam, de semmi baj, csak a szokásos.

Granger mellkasa, ahogy zihálva hozzá nyomódott, elég kellemes volt.

Vajon visszaélésnek számítana, ha még itt maradnék?

A francba. Majdnem meghaltam. Megérdemlem.

Sajnos Granger magához tért, és ellökte Dracót, nyögve:
– Szállj le rólam! – Amit Draco őszintén mondhatott, hogy még soha egyetlen boszorkány sem mondott neki.

– Milyen udvariatlan, épp az életedet mentettem – panaszkodott Draco, oldalra gördülve, és nedves cuppanással a padlóra zuhant.

– Magyarázd meg! – követelte Potter.

– Nem tudom – lihegte Granger.

Az ismerős „ding” jelzett, hogy megérkezett a lift.

– Jól vagy, Bilincs? – Holworth vigyorgó arca hirtelen megjelent felettük.

– Jól – szólt rekedten Granger.

– Remek, örülök, hogy megtaláltalak titeket – folytatta Holworth, mintha teljesen normális dolog lenne, hogy az aurorok irodájának recepcióján kimosott emberek hevernek. – Valami seggfej az Átriumban meghívott minket egy kviddicsmeccsre a hétvégére. Elfogadtam, és azt mondtam, hogy a Szépfiú is játszik, mert meg akarom nézni, milyen szar.

Most mi lesz?

Granger fájdalmasan felnyögött. Draco teljesen egyetértett vele.

Holworth felegyenesedett, hogy a recepción összegyűlt varázslókhoz szóljon, és hozzátette:
– Mi a faszért hívjátok ezt kviddicsnek?! Ti idióták egyikőtök sem dugott az iskolában, ugye?!

Kurva élet.

hozzászólások: 0