19. fejezet
Boldog párok

– Miért maradtál távol ilyen sokáig, Hermione? – kérdezte George halkan.

A lány ránézett, mielőtt visszafordult volna, hogy felmérje a szoba romjait. Harry és Ginny külön ünnepelték a legény- és leánybúcsújukat, de mivel végül mindkét csoport visszatért az Odúba – és amúgy is mindannyian barátok voltak –, a bulizás csak folytatódott onnan.

Harry és Ginny összekuporodtak a kanapén, a lány hamis esküvői fátyla a férfi arcára terítve. Ron a konyhaasztal alatt ájultan feküdt, még mindig a királyt szorongatva, amit az utolsó sakkjátszmában szerzett. Luna az asztal tetején aludt, csak valakinek a Weasley-pulóverébe öltözve. Charlie és Oliver Wood egymásnak támaszkodva ültek a kandalló előtt. Charlie ujjai lassú mintákat rajzoltak Oliver hátán, miközben a lángokat figyelték.

– Ugye tudod, mi történt? – kérdezte Hermione, érezve, hogy a beszéde kissé akadozik.

George fanyarul felnevetett.
– Egy ekkora házban nincsenek titkok. Főleg nem, ha három érdekelt fél lakik benne.

Hermione visszanézett Ronra, és érezte, hogy a szíve összeszorul a mellkasában. Több mint egy évnyi egymás kerülése és hónapokig tartó kínos interakciók után a mai este volt az első alkalom, hogy a dolgok újra igazán rendben voltak közöttük. A férfi igyekezett beugrani a minisztériumi irodájába, vagy beszélgetni, amikor közös liftben ültek. Végre Hermione úgy érezte, hogy Ron úgy tud rá nézni, hogy nem lát mást.

De volt még valami más is. Valami, amit még csak esélyt sem adott neki, hogy megbocsásson neki.

– Minden annyira el volt baszva – mondta végül Hermione. – Annyira elcseszett voltam.

Behunyta a szemét, és látta, ahogy a pálcája a levegőbe vágódik. Érezte, ahogy a varázslat ég a karjában. A számtalan varázslat füstjét, az ősi kőfalak törmelékét, a haldoklók sikolyait.

– Úgy éreztem, mintha elvesztettem volna egy részemet a háború alatt.

Azonnal rájött, hogy kihez beszél, és elborzadva nézett vissza George-ra.
– Istenem, annyira sajnálom. Olyan idióta vagyok. Nem hiszem el, hogy ezt mondtam neked.

Gyorsan eltakarta az arcát a kezével, ahogy a szégyen felgyülemlett benne. George azonban nem hagyta magát, és érezte, hogy egy gyengéd kéz megrázza a vállát.
– Hagyd abba, Hermione. Ez nem verseny.

Visszanézett, és érezte, hogy könnyek szúrják a szemét a férfi megértő pillantására.

– Mindenki túl nagy nyomást helyezett rád – folytatta. – Azt várták tőled, hogy mindent kitalálj, és közben tartsd össze Harryt.

Hermione hagyta, hogy a tekintete visszasodródjon a kanapén ülő párra.
– Senki sem hibáztatta egyikőtöket sem azért, ami történt.

A lány gúnyosan felszisszent, George pedig a szemét forgatta.
– Oké, jogos, senki sem észszerű. A lényeg az, hogy nem tettetek semmi rosszat.

A lány megrázta a fejét, és megpróbálta elnyomni a torkában dolgozó zokogást.
– De igen, George, én… – megállt, és nyelt egyet, érezte, hogy a pulzusa lüktet a halántékában. – Én tettem – ismételte meg majdnem suttogva. – És már nem vagyok ugyanaz az ember, aki előtte voltam.

– Most az a fajta ember vagy, aki egy Rejtélyes Pasival randizik? – kérdezte a férfi lágy mosollyal.

A lány felszisszent egy nevetést az orrán keresztül.

– Hermione, ez háború volt. Nem tartozol senkinek magyarázattal arra, amit a túlélésért tettél. Még magadnak sem. Ami pedig azt illeti, hogy kit választasz a szerelmednek, nos… – Lenézett az ölében fekvő Angelina fejére, és Hermione figyelte, ahogy az egyik fonatának végét az ujjai között forgatja. – Az emberek nem mindig fogják megérteni.

Hermione volt a soros, hogy gyengéden a férfi vállára tegye a kezét.
– Azt akarta volna, hogy boldog légy. Mindkettők.

George mosolygott anélkül, hogy felnézett volna.
– Tudom. Hidd el, nem ő az, aki nem érti.

Hermione figyelte, ahogy a férfi lassan megrázza a fejét.

– Őszintén – folytatta George sóhajtva. – Azt hiszem, mi jobban elítéltük magunkat, mint bárki más. Aggódtunk, hogy beteg vagy mérgező. Csak egy módja annak, hogy mindketten közelebb érezzük magunkat hozzá.

Hermione dühösen pislogott, de a könnyek még mindig potyogtak.

– De nem számított, mennyire próbáltuk lebeszélni magunkat róla. Úgy éreztük, hogy helyes. És az élet kurvára túl rövid ahhoz, hogy lebeszéljük magunkat bármiről, ami akár csak egy perc igazi boldogságot hoz, érted?

A férfi visszanézett rá, és a lány a könnyein keresztül elmosolyodott.

– Igen, tudom.



***



Hermione hátát a kanapé karfájára tolta, hűvös lábujjait Draco combja alá dugta.
– Nem értem, miért vagy ennyire Riley ellen.

Draco gúnyosan gúnyolódott, és elutasítóan intett a tévé felé.
– Mert egyértelműen úgy van megírva, hogy ő a biztos választás. Ő a Vadász, az isten szerelmére! Soha nem választja a könnyebbik utat.

– Pontosan – érvelt Hermione. – Túl gyorsan kellett felnőnie; az egész élete a fájdalomról és a halálról szólt. Hát nem érdemel egy kis szünetet? Egyszer valami könnyebbet?

Draco gúnyosal elfintorodott.
– Ha szünetet akar, elmehet egy rohadt vakációra. A kapcsolata túl fontos. Ő maga mondta, hogy szüksége van a fájdalomra, a harcra és a szenvedélyre. Szüksége van a sötétségre. Ez része annak, aki ő.

– Még a szerelemben is? – kérdezte Hermione.

– Különösen a szerelemben! A szomszéd fiú típus mellett köt ki? Nem, ahhoz túl erős vagy, túl hatalmas.

Hermione bámult rá. Még mindig a képernyőt nézte, és nem tudta, mit mondott.

– Miről beszélünk? – kérdezte halkan.

A férfi ekkor ránézett.
– Buffyról beszélek.

– Tényleg?

A férfi elmozdult a kanapén, és ismét félrenézett.
– Hát persze.

– Az esküvőről van szó?

Megforgatta a szemét, és felsóhajtott.
– Mondtam már, hogy leszarom, hogy részt veszek-e Szent Potter esküvőjén.

– Hamarosan elmondom nekik, ígérem. Ez az esemény csak nem lenne a…

– A megfelelő alkalom, igen, mondtad. – Draco kikapcsolta a tévét, és felállt.

Hermione megfordult a kanapén, hogy nézze, ahogy a férfi lépked.
– Ha valaha is lesz esélyem arra, hogy tényleg rendbe hozzam a dolgokat Ronnal…

– Ó, a kurva életbe – motyogta Draco a fejét rázva.

– Azt hittem, megérted – mondta a boszorka, és a hangja megkeményedett.

– És meg is érteném, ha ez tényleg arról szólna, amit te akarsz, és nem arról, hogy megvédd Weasley-t!

– Én bántottam őt, Draco! – Most már ő is talpra állt. – Hát nem érted? Ez nem a megfelelő idő arra, hogy sót öntsünk a sebbe, nem akkor, amikor épp most…

– Bántottad őt – ismételte Draco bólogatva. – És gondolom, te is lefogtad Pottert, ugye?

– Micsoda? – kérdezett vissza Hermione, nem értette mire akar kilyukadni.

– Begyógyszerezted? Esetleg eszméletlenre verted?

– Miről beszélsz?!

– Potter önkéntes résztvevője volt mindannak, ami köztetek történt – emelte fel a hangját Draco, és ujjal mutatott rá. – Ugyanaz a fájdalom, ugyanaz az árulás.

Hermione nyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de nem jött ki belőle semmi. Ez igaz volt.

– És emlékeztess még egyszer, hány évet töltött Weasley Potter megbüntetésével?

Hermione megrázta a fejét.

– Nem hallak, Granger! – Draco a füléhez emelte a kezét.

– Egyet sem – mondta végül.

– Egyet sem – értett egyet Draco. – Beköltözött az egész testvériséggel a végső csata utáni napon, ha a Próféta jól értette.

– Harrynek kellett egy hely, ahová mehet, mindezek után! Szüksége volt a családjára! Nem mehetett vissza egy üres házba! – közölte erélyesen Hermione.

– Egy ilyen üres házba, mint ez?! – Draco gesztikulált körülöttük. Hermione hagyta, hogy a tekintete végigkalandozzon a szülei nappaliján.

– Segítségre volt szüksége… azok után, ami történt… – magyarázta a boszorka, és a hangja egyre halkabb lett.

– Úgy volt szüksége segítségre, mint neked?!

– Ez más volt…

– Nyisd ki a szemed, Granger! Pottert tárt karokkal fogadták haza, téged pedig otthagytak a hidegben.

A hangja minden egyes szóval egyre jegesebb lett.

– Észrevetted már az okát? – kérdezte.

A lány csak nézett rá.

– Ugyan már, Hermione! Te vagy korodnak legragyogóbb boszorkánya, biztosan ki tudod találni – mondta Draco hamisan hízelgő hangon.

A lány megrázta a fejét. Utálta, amikor a férfi így beszélt vele, főleg, ha a nevét használta hozzá.

– Nem? Akkor engedd meg, hogy kibetűzzem neked. – A férfi szeme összeszűkült. – Neked és Potternek egyformán benne volt a kezetek Weasley elárulásában, de nem Potter volt az, akit Weasley meg akart dugni.

Hermione állát összeszorítva bámult rá. Amikor a lány nem válaszolt, a férfi gúnyosan gúnyolódott, és az ajtó felé indult. Letépte a kabátját a fogasról, és még csak vissza sem nézett, amikor megszólalt:
– Mondd meg a boldog párnak, hogy R.P. üdvözletét küldi.

Behunyta a szemét, amikor az ajtó becsapódott a férfi mögött.



***



– Nem egészen így képzeltem el, hogy ezt csináljuk, de gyönyörű vagy.

– Köszönöm, Ronald – mondta Hermione, és rámosolygott, miközben megfogta a karját. – Te is elég szépen összeszedted magad.

Újabb húrláncok lengtek végig a levegőben, és a lány szorosan megmarkolta a csokrát, miközben elindultak.

Ginny félrehívta őt a szertartás előtt, hogy biztosítsa, mindent megtett, hogy meggyőzze Mollyt, hogy nem helyénvaló, hogy Ron és Hermione együtt menjenek az oltárhoz, de Hermione leintette.

Ebben sem volt semmi illetlen. Annak ellenére, hogy egy időben mindenki azt feltételezte, hogy egyszer majd összeházasodnak – beleértve őket is –, valójában sosem voltak egy pár. Mindazok után, ami történt, az egész egy kicsit butaságnak tűnt. És megkönnyebbült, hogy Ron nyilván ugyanígy gondolkodik, ha már azzal tudott viccelődni, hogy a saját esküvőjükön képzeli el őket.

Ahogy várta, a szertartás gyönyörű volt. Ginny ragyogott, Harry arcán pedig végig csendben folytak a könnyek. Hermione olyan hihetetlenül boldog volt a barátja miatt, ahogy nézte, ahogy fogadja a több száz vendéget, akik részesei akartak lenni ennek a napnak. Semmi sem tudta betölteni azt az űrt, amit James és Lily távolléte hagyott, de a régi rendtagok, volt roxforti osztálytársak és úgy tűnt, szinte az egész aurorosztály arca sokat segített a fájdalom enyhítésében.

Hermione éppen levegőhöz jutott a Lunával való harmadik tánc után, amikor Ron csatlakozott hozzá a bárpultnál.

– Gondoltam, ma este végre megpillanthatjuk a Rejtélyes Fickót.

A lány megmerevedett. Eléggé elterelte a figyelmét ahhoz, hogy ne gondoljon a Dracóval való veszekedésre, és nem örült, hogy a téma eszébe jutott.

– Azt hiszem, ez egy kicsit túlságosan megviselte volna őt – mondta, és ivott egy kortyot a pezsgőből. – Ti Weasley-k egy kicsit sok tudtok lenni.

A férfi elvigyorodott a lány éles tekintetén, és minden bizonnyal játékosnak szánt módon belekönyökölt.

– Gyerünk, 'Mione – nyüstölte a férfi. – Hagyd abba a színészkedést.

– Színészkedni? – ismételte meg a lány, miközben szembefordult vele.

A férfi megforgatta a szemét.
– Ginny szerint te állítólag már több mint egy hónapja hivatalosan is összehoztad a dolgokat ezzel a fickóval, és még mindig úgy gondolod, hogy túl korai lenne bemutatni őt?

– Igazából nem értem, mi közöd van hozzá, hogy mikor csinálok vagy nem csinálok valamit, Ron.

A pultra támaszkodott, és az arcát közel hozta az övéhez.
– Nekem az a dolgom, ha egy álbarátot használsz ürügyként arra, hogy ne randizz velem.

– Veled randizni? – Hermione döbbenten ismételte meg a hallottakat. – Még csak el sem hívtál randira – mondta, mintha valahogy ez lenne a legfontosabb része annak, amit a férfi az imént mondott.

A férfi rávigyorgott a lányra.
– Holnap este? Vacsora? Mit szólsz hozzá?

– Mit? Nem, Ron. Persze, hogy nem. Találkozagtok valakivel.

– Jól van, elég legyen, Hermione – mondta a férfi, engedve az alázatos hangneméből. – A dolgok nem alakultak túl jól köztünk… minden óta, de hajlandó vagyok adni neked egy második esélyt, ha észszerűen viselkedsz.

– Adni egy második esélyt? Ha észszerű vagyok? – Hermione döbbenete átadta a helyét a dühnek, ahogy Draco szavai a veszekedésről eszébe jutottak.

– Kizártál engem, Ron – mondta hevesen a boszorkány. – Minden felelősséget rám hárítottál, holott Harry ugyanúgy hibás volt, mint én. Nem mintha én kényszerítettem volna bármire is!

Ron színe minden egyes szóval egyre magasabbra szökött, de nem tudta megállni.
– Sajnálom, hogy megbántottunk, de te és én nem voltunk együtt, és soha nem is voltunk. Harry és én nem tettünk semmi rosszat.

A férfi összeszűkítette a szemét a lányra.
– Harry elmondta neked valaha is, hogy mit mutatott neki a horcrux, mielőtt elpusztítottam? – A hangjában volt valami sziszegés, amitől végigfutott a hideg a lány hátán.

– N-nem. Nem, nem mondta.

Ron iszonyúan kéjelgett, és a lány megpróbálta elnyomni a hirtelen támadt benyomást, hogy a férfi szeme vörösre csillog a gyertyafényben.

– Egy látomást mutatott neki, az én látomásomat, kettőtökről… együtt.

Hermione tágra nyílt szemmel figyelte a férfit.

– A gondolat, hogy együtt vagytok, hogy őt választod helyettem… kísértett. Megszállt, amikor a medált viseltem. Csak erre tudtam gondolni, amíg nem bírtam tovább. El kellett menekülnöm. Távol tőletek.

Kiszáradt a szája. Kortyolni akart az italából, de nem tudott megmozdulni.

Ron szörnyen humortalanul kuncogott.
– Nem tudtam, hogy azzal, hogy elmentem, a rémálmomat tettem valósággá.

A férfi a lányra emelte a poharát, aztán kiürítette.

– Igazad van – mondta gyengén Hermione, és a hangja rekedtnek tűnt. – Soha nem történt volna meg, ha nem mész el.

Utolsó erőfeszítésként előrehajolt, és felemelte az állát.
– Talán ha te meg tudod bocsátani magadnak, hogy elhagytad Harryt, akkor nekem is meg tudod bocsátani, hogy vele maradtam.

Ron hátrahajtotta a fejét, mintha a nő megütötte volna. A lány aprót bólintott, és elfordult, hogy távozzon.

– Tényleg inkább egyedül lennél, mint velem? – kérdezte halkan a férfi.

A lány visszanézett rá.
– Inkább vagyok egyedül, mint a rossz emberrel, Ron. De, mint kiderült, a megfelelővel vagyok.

Gúnyosan elmosolyodott.
– Hermione, nem kell…

– Malfoyról van szó – mondta nyugodtan Hermione. – Az a személy, akivel együtt vagyok, az Draco.

Egy pillanatra azt hitte, Ron szemgolyói tényleg kiesnek a fejéből, de aztán az arca széles vigyorra hasadt. Hátravetette a fejét, és felnevetett. Addig nevetett, amíg az arca vörös nem lett, és könnyek nem gyűltek a szemébe.

– Ó, Merlin, ez jó – mondta a férfi, és megrázta a fejét. – Az egyetlen dolog, ami kevésbé hihető, mint ez a Rejtélyes Pasi, az az, hogy te Malfoyjal randizol.

– Így van – közölte Hermione egykedvűen. – Szilveszter óta együtt töltjük az időt.

Ron tovább kuncogott, de aztán megpillantott valakit a válla fölött.

– Hé, Harry! Gin! – kiáltotta. – Ezt hallgassátok meg! Úgy tűnik, a fickó, akit Hermione rejteget, Malfoy!

– Ó, most már elmondod az embereknek? – kérdezett vissza Ginny izgatottan.

– Ez nagyszerű, Hermione – mondta Harry mosolyogva, és gyengéden a vállára tette a kezét.

Hermione és Ron is rájuk meredt.

– Ti tudtátok? – Hermione dadogott.

– Hát – kezdte Ginny. – Persze nem tudtuk biztosan, de…

– Elég gyorsan rájöttünk – fejezte be Harry.

– Hogyan? – kérdezte Hermione, a hangja még mindig vékonyan szólt.

– Ó, gondolom, „éveken át tartó bizonyíték” volt – mondta Ginny, és Harryre nézett megerősítésért.

– Igen, igen, „éveken át tartó bizonyíték” és „úgy hangzik, mint egy szemétláda” – szólalt meg Harry. – Úgy értem, őszintén, Hermione, hányan utáltak téged nyíltan?

– Ezt párosítva az észbontó szexszel – tette hozzá Ginny. – Úgy értem, egyszerűen olyan a kisugárzása, tudod? – Harry buzgón bólintott.

Ron fojtott hangot adott ki, és Hermionénak hirtelen eszébe jutott, hogy ő is ott van. Mire a lány ránézett, a nevetése vörössége teljesen elhalványult, és a szürkésbarna beteges árnyalatává változott.

A lány grimaszolt, és úgy döntött, ad még egy percet a férfinak, hogy összeszedje magát. Visszanézett Harryre, és így szólt:
– Aznap a minisztériumi liftben azt hittem, hogy Theo volt az, akire gyanakodtál.

Harry elmosolyodott.
– Nott? Nah, kizárt, hogy bármi bizonyítékod lett volna arra, hogy nem kedvel téged. Alig beszéltünk vele az iskolában.

Hermione megvonta a vállát. Ez igaz volt.

– De elég nyilvánvaló volt, hogy legalább tudta, ki az – tette hozzá Harry önelégülten. – Nem sok jelöltet hagyott hátra.

Hermione válaszra nyitotta a száját, de Ron végre megtalálta a hangját.

– Tényleg Malfoyjal jársz?

– Igen, így van – mondta Hermione, kissé súlytalannak érezve magát a beismerés után. – És nagyon boldogok vagyunk együtt – tette hozzá mosolyogva.

Egy hirtelen gondolat ötlött fel benne.
– Igazából most épp egy kicsit összevesztünk, úgyhogy talán mennem kéne, hogy elintézzem.

Előrelépett, és a válluknál fogva ölelésbe vonta Harryt és Ginnyt.
– Gratulálok nektek – mondta, és szorosan megszorította őket. – Mindkettőtöket nagyon szeretlek.

– Mi is szeretünk téged – szólaltak meg egyszerre.

Visszafordult Ronhoz, és a másodperc töredéke alatt döntött, mielőtt elvesztette volna az önuralmát.

– Gondold át, amit mondtam, oké? – sürgette, és megragadta a férfi kezét, aki zsibbadtan bólintott, a nő pedig szűkszavúan mosolygott rá.

– Oké, akkor én megyek – jelentette be.

Ginny hangja felcsendült, amikor Hermione helyben megfordult.

– Mondd meg Malfoynak, hogy még mindig várjuk az ajándékot!



***



Draco három csengést számolt, mielőtt felvette a telefont. Igyekezett érdektelen hangnemet felvenni, mintha az elmúlt két napban nem nézett volna ötpercenként arra a pokoli készülékre.

– Halló?

– Ez nagyon meggyőző volt – tájékoztatta Granger, határozott vigyorral a hangjában. – Majdnem úgy tűnt, mintha az elmúlt két napban nem is vártad volna, hogy csörögjön a telefon.

Merlin, átkozott legyen ez az elviselhetetlen boszorkány.

– Azt hiszem, biztosan rossz számot hívott – húzta ki magát Draco. – Nem ismerek olyan ostoba embert, aki azt gondolná, hogy ez egy bocsánatkérés elfogadható kezdete volt.

Dracónak kellett ismernie, hogy ez egy kicsit fennhéjázó volt tőle. Biztosan sokkal több bocsánatkéréssel tartozott neki, mint ő neki, de a nő mindig pontosan tudta, hogyan kell kizökkenteni a sodrából.

– Ó, az én hibám – mondta könnyedén Hermione. – Tudja, a barátomat próbáltam elérni.

Csak így.

Draco lélegzete elakadt a torkában. A barátját.

– … de ha ez nem ő… – Granger tétován folytatta.

Megköszörülte a torkát.
– Ó, nos… ööö… azt hiszem, mégiscsak ez lehet a megfelelő szám.

Volt valami kimondhatatlanul kellemes, ahogy a lány mosolygó csendjét hallotta. Ezek a muglik tényleg tudják, mit csinálnak.

– Átjöhetek? – kérdezte egy pillanat múlva Hermione.

– Nagyon ajánlom – mondta a férfi a saját mosolyával.

A lány megjelent előtte, mielőtt még letehette volna a telefont. Kuncogva nézte végig a boszorkány külsejét. Fürtjeit elegáns hullámokba tűzte a fejére, és egy hosszú, ujjatlan, zsályazöld színű koszorúslányruhát viselt. Nyilvánvalóan egyenesen az esküvőről jött.

– Kicsit hivatalos egy bocsánatkéréshez, Granger – mondta, és összevonta a szemöldökét.

A lány felhajtotta a ruha szoknyáját, és az ölébe ült a kanapén. Szorosan átölelte a vállát, és a füléhez szólt.

– Igazad volt.

– Ó, ennek tetszett a hangzása – mondta férfi, és megrándította a vállát egy színlelt borzongásban. – Hadd halljam most ezen az oldalon is.

Elfordította a fejét, hogy a másik fülét is felkínálja. A lány megforgatta a szemét, de az ajkát ráhelyezte.

– Mindenben igazad volt, Draco.

– Mm, óvatosan Granger, egy pasi hozzá tudna szokni ehhez.

– Hát, ne tedd – mondta vigyorogva Hermione, összekulcsolta a kezeit a férfi nyaka mögött, és hátradőlve nézett rá.

Az arca egy pillanat múlva komoly lett.
– Igazad volt Ronnal kapcsolatban. Hagytam, hogy elidegenítsen, mert bűntudatom volt, de Harrynek, Ginnynek és a többi Weasley-nek nem kellett volna hagynia. Szükségem volt rájuk, és ők cserbenhagytak.

Bólintott. Istenem, de jó volt végre egyszer hallani, hogy elismeri, hogy nem minden az ő rohadt hibája volt.

– És igen, rosszabbul bánt velem, mint Harryvel, mert magának akart.

Draco ismét bólintott.

– Ő… ő… nos, ma este megpróbált elhívni randira – mondta félénken a boszorkány.

– Az a nyálkás köcsög! – horkant fel Draco, és megpróbált talpra állni.

Granger lenyomta a vállát.
– Mondtam neki, hogy veled vagyok.

Draco elhallgatott a nő szavaira.
– Velem… velem? – kérdezte. – Pontosan velem?

A lány bólintott.
– Meséltem neki rólad. Harryről és Ginnyről is. Hát, azt hiszem, ők már tudták, de igen.

– A nevemet mondtad?

A lány ismét bólintott.
– Mindkettőjüknek.

– Hogyan reagált? – kérdezte lelkesen, elképzelve a jelenetet.

– Hát, valahogy úgy nézett ki, mint aki fuldoklik…

Draco elégedetten hümmögött.

– De ez talán azért lehetett, mert Ginny az „észbontó szex” szavakat használta – folytatta a boszorkány.

A férfi felkacagott, és átkarolta a lány közepét.
– Na, ez a legjobb kezdés egy bocsánatkéréshez, amit valaha hallottam.

– Sajnálom – szólalt a lány a férfi vállába fúrva az arcát. – Hamarabb kellett volna elmondanom nekik. Nem kellett volna törődnöm azzal, hogy Ron mit gondol.

– Semmi baj – mondta a férfi, és a tarkójára tette a kezét. – Tudom, hogy csak el akartad kerülni a konfliktust. Nem kellett volna erőltetnem téged. És nagyon sajnálom, ahogyan beszéltem veled. Dühös voltam miattad, és rajtad töltöttem ki a dühömet.

Érezte, ahogy a lány a nyakához bólint.
– Semmi baj.

Draco kísértést érzett, hogy még többet tegyen hozzá. Konkrétan valami olyasmit mondani, hogy soha többé nem hagyja, hogy ez megtörténjen. De mindennél jobban nem akart olyan ígéretet tenni, amit nem tud betartani. Még soha nem érzett így senki iránt, és őszintén szólva nem tudta megmondani, mit tenne vagy mit nem tenne. Ezért felajánlotta az egyetlen dolgot, amiben biztos volt.

– Megpróbálok jobb lenni.

A lány arcát a férfi arcához szorította.
– Tudom, hogy így lesz.

Hátradőlt, hogy ránézzen a lányra.
– Mint… a barátod?

Hermione félénk mosolyt nézett vissza.
– Ha akarod.

A férfi beletúrta az ujjait boszorka hajába, és megcsókolta.
– Akarom – mondta a lány ajkaihoz simulva.



***



Hermione egy pillanatra visszacsókolt, de aztán elhúzódott.
– Ne felejtsd el ezt a gondolatot, a párnázó bűbájom elkopott, és ez a cipő megöl engem.

Lecsúszott a férfi öléből, és megfordult, a kávézóasztalra helyezve a táskáját. Miközben ezt tette, észrevett egy kis tálkát, ami tele volt különféle tárgyakkal: gallyakkal, fenyőtűkkel, apró szárított bogyóknak látszó apró bogyókkal és néhány makkal.

Az ajka megremegett, ahogy megszólalt.
– Draco… te magad gyűjtötted ezt a potpourrit?

Előrehajolt, és homlokát ráncolva nézte.
– Igen, én, de nem túl erős az illata. Meg kell mutatnod, honnan szerzed a tiédet. – Egy csókot nyomott a lány fejének oldalára, mielőtt hátradőlt.

Hermione lehunyta a szemét, miközben a szíve összeszorult az imádnivalótól.
– Megmutathatom.

Hátradőlt, hogy lecsúsztassa a pántos ezüstszandálját, és először pillantotta meg a tévét.
– A második évad fináléja? – kérdezte, miközben lecsatolta a csatjait. – Ezt már láttuk.

Draco megvonta a vállát.
– Ez jó volt.

A lány elmosolyodott, és Draco oldalához bújt, kezét a karja köré kulcsolva. Ujjai könnyedén végigsimítottak a férfi Jegyének vonalain.

– Igen, az.



***



A pálcája olyan hevesen remegett a kezében, és rettegett, hogy elejti. Nincs visszaút, ha elejti. Soha nem fogják hagyni, hogy elfelejtse. A fájdalom a karjában vakító volt. Fekete foltok homályosították el a szemét. Alig látott. Az előtte kuporgó alak nyöszörgött a fájdalomtól. A teremben mindenki gúnyolódott, heccelte. Kivéve őt. Azok a vörös szemek némán ülnek, és nézte, ahogy a gyengesége, a félelme teljesen felemésztette.

Aztán az alak felemelkedett, és rávetette magát. Egy ütés csapódott az arcába, és megesküdött volna, hogy az ököl a koponyája hátsó részét találja el. A földre zuhant. Az a kevéske látás, ami még megvolt neki, eltűnt. Csak a feketeség. Sötét és a hangok. Az alak most már kiabált is.

– Gyáva. Gyenge. Harcolj ellenem. Küzdj vissza. Te egy senki vagy. Egy senki vagy. Értéktelen. – Megrúgta őt. A tüdeje nem működött, nem kap levegőt.

– Csalódás. Semmire sem jó. Küzdj. Gyáva. – Belerúgott az arcába. Vér ömlött a szájából. Megint. A füle majdnem leszakadt. Megint. Az arca beesett. Ez meg akarja ölni őt. Hagyják, hogy megölje. Talán, ha elég erős lett volna a varázslathoz, a fájdalom a karjában megszűnne. Nem volt biztos benne, de muszáj. Meg kellett állnia. Nem maradhatott így. Az őrületbe kergette. Talán ezért őrültek meg mindannyian.

Felkelt a padlóról, és a pálcájával rámutatott. Még mindig remegett, de ezúttal a dühtől. Düh, hogy idáig jutott, hogy mindennek vége számára. Soha nem volt esélye. Soha nem volt lehetősége, hogy bármit is helyrehozzon. Ez az utolsó éjszaka ebben az életben. És az is. Sikított, ahogy a mágia kiszakad belőle, magával ragadva a lelke egy darabját.

– Draco! Draco, itt Hermione. Granger vagyok. Ez egy álom. Gyere vissza hozzám, ez csak egy álom.

Összerezzent, amikor kezek ragadták meg, és majdnem nekiesett az alaknak. De a kezek tévedtek. Kicsik, puhák, gyengédek.

– 2000. júliusát írjuk, a háborúnak már több mint két éve vége. Te a londoni lakásodban vagy. Biztonságban vagy. Nálam vagy. Hermione vagyok. Granger vagyok.

Draco elhessegette a látását még mindig elhomályosító feketeséget. A lámpák égtek, és látta, hogy ez az ő szobája. A kezek mellett egy puha test nyomódott rá. Átkarolta, és egész testében reszketett.

– Érzed ezt?

Egy takaró haj ereszkedett az arcára, végigcsúszott az arcán, az állán és a homlokán. Csiklandozta az orrát, és éles lélegzetet vett.

Vanília.

– Semmi baj, minden rendben van – mondta a boszorkány, és a pálcája után nyúlt. Megidézte a kis táskáját, és kotorászott benne. – Idd meg ezt – szólalt meg újra, és valamit a férfi ajkai közé nyomott. A menta hűvös fűszere azonnal átvágta az agyában lévő ködöt. Elárasztotta a száját, és feljutott az orrmelléküregébe.

Granger.

Akkor látta őt, tágra nyílt szemekkel, ahogy lágyan végigsimít a haján.

– Visszajöttél? – kérdezte a boszorkány.

– Igen – válaszolta Draco, a hangja rekedt volt az álomtól és a sikolytól.

– Akarsz beszélni róla?

– Nem – mondta határozottan a férfi, és a jobb kezével erősen megszorította a bal alkarját. A karja a háta mögött volt, de nagyon biztos volt benne, hogy a nő tudja, mit csinál. Bár nem tehetett ellene semmit. Még mindig égett.

– Mire van szükséged? – kérdezte a lány.

– Csak erre – mondta férfi, és felnyúlt, hogy gyengéden megnyomja a lány tarkóját, amíg a mellkasára nem fektette. – Csak erre van szükségem.

hozzászólások: 0