7. fejezet
Nincs senki

Egy nedvességfolt ott virított az előtte lévő falon. Draco figyelte, ahogy a salak egyre sötétebbé és fényesebbé válik, ahogy gyűlik. Amikor egy csepp kiszabadult, és lefelé csordogált, fizikailag kellett leráznia magáról a fantomérzést, ahogy a nyakán végigcsúszott.

– Muglikkal töltöttem az időt.

Lucius Malfoy lassan felemelte a tekintetét a kőpadlóról, és a fia arcára szegezte. Az arckifejezése nem változott. Egyáltalán nem. Semmi döbbenet, semmi felháborodás, még a meglepetésnek még csak a szikrája sem villant fel.

Draco nem tudta pontosan, mire számított, de tekintve, hogy ezek voltak az egyetlen szavak, amelyeket az apjához intézett a hat hónapja tartó látogatások során, a semminél többre számított.

Nem volt benne biztos, hogy egyáltalán miért mondta ki őket. Az összes gondolat közül, ami átfutott az agyán, miközben egy órán át ült és bámulta a falat, miért éppen ezek a szavak voltak azok, amelyek végül kibukdácsoltak belőle?

Lucius csak nézett rá. Az idő tovább nyúlt, és Draco elhatározta, hogy nem mozdul meg az apja tekintete alatt, nem szólal meg először. De Lucius visszaejtette a tekintetét a padlóra, és Draco elhatározása megtört.

– Semmi? – kérdezte. – Nincs semmi mondanivalód?

Lucius megforgatta a szemét, de még mindig nem nézett vissza Draco felé.
– Mondj valamit, amit nem tudok, és talán megkísértődnék, hogy méltóztassak válaszolni.

Draco érezte, hogy meglepetten kinyílik a szája.
– Anya mondta neked?

Lucius szinte észrevétlen elismerő mozdulattal lehajtotta a fejét.

– Miért nem mondtál eddig semmit?

Lucius ekkor valóban ránézett, és az arckifejezésétől Draco gyomra összeszorult.

– És mondd csak, mit kellett volna kivennem a viselkedésedből, ami arra utalna, hogy érdekel a véleményem arról, hogyan pazarolod az idődet?

Draco összeszorította a fogait, és kiharapta:
– Ez még sosem állított meg téged.

Meglepetésére Lucius őszinte nevetésben tört ki. Draco majdnem visszahőkölt a kissé rémisztő látványtól, ahogy a vidámság fakó bőrt feszít a sovány vonásokon. Nem is emlékezett, mikor hallotta utoljára nevetni az apját. Legalább öt évnek kellett eltelnie, de valószínűleg közelebb volt a tízhez - hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy így nézzen ki.

– Nagyon jó – szólalt meg Lucius, és egy gúnyos mosoly görbült az ajkára. – Mesélj nekem a muglijaidról.

Draco érezte, hogy az arca felforrósodik a lenéző hangsúlytól, amit apja a szóra helyezett. Most, hogy Luciust arra késztette, hogy róluk kérdezzen, rájött, hogy semmi kedve sincs a barátairól beszélgetni vele.

– Nagyon hasonlítanak – mondta, és megpróbált homályosan hangzani. – Meglepődtem.

Lucius unottnak tűnt.
– Hasonlítanak? – húzta el a száját.

– Úgy értem, hozzánk.

– Egy említésre méltó kivétellel, bizonyára.

– Valóban – folytatta Draco. – Ők nem tudnak varázsolni. – Engedte, hogy apja gúnyos mosolyát utánozva eltorzítsa az arcát. – Csakúgy, mint te.

Draco élvezte a pillanatot, amikor Lucius nem tudta leplezni a reakcióját ezekre a szavakra. Az ajkai vékony vonallá préselődtek, és az orrlyukai kitágultak.

– Azt mered sugallni, hogy ez az átmeneti elnyomás képes lenne felülírni a Malfoy-vonal ezeréves hatalmi örökségét?

– Természetesen nem, apám - válaszolta Draco távolságtartó hangnemet megütve. – Csupán egy hasonlóságra mutattam rá.

Mielőtt az apja válaszolhatott volna, hangos kopogás hallatszott az ajtóból, jelezve, hogy lejárt az óra. Draco felállt, és Lucius egyforma szürke szemébe nézett.
– Bár én nem lennék benne olyan biztos, hogy ez mennyire lesz átmeneti. – Az ajtó felé vette az irányt, és a válla fölött azt mondta: – Találkozunk a következő hónapban, apám. – Ujjait a kilincsre téve megállt, és visszafordult, hogy visszanézzen. – Vagy nem.

***

– Mitől van ilyen jó kedved? – kérdezte Pansy, miközben Draco hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét, orrlyukaiból sóhajtva két füstcsík gomolygott ki.

– Lucynak van valami vidám története a magas biztonságú csínytevésekről? – érdeklődött Blaise, és kivette a cigarettát Draco ujjai közül, aztán beleszívott egy hosszú slukkot.

Draco csukva tartotta a szemét, de elmosolyodott a nevetséges becenevén. Kiürítené a Gringotts trezorjait, hogy láthassa, ahogy Blaise ezt Lucius arcába mondja.

– Nem egészen – felelte lustán. – Csak egy szép nap.

El tudta képzelni, milyen pillantást váltott a másik három. A nap szürke felhők vastag függönye mögött rejtőzött, és szúrós szél korbácsolta a komp körül a hűvös köd indáit. A komp finoman nekicsapódott a dokknak, a másik három pedig felállt, alig várva, hogy újra a szárazföldön lehessen. Volt egy kis szünet, amely alatt feltételezte, hogy az ő mozdulatlan alakját nézik.

– Rendben… – kezdte Theo. – Nos, nyugodtan áztassátok magatokat, de én kiszáradtam.

Draco hallotta a dehoppanálás árulkodó reccsenését. Pansy és Blaise egy másodperccel később együtt követték. A szőke varázsló felemelte a fejét, és egy pillanatra visszanézett a tengerre, ahol a börtön ködbe burkolózott. Aztán talpra állt, és követte barátait, mély levegőt vett, mielőtt a semmiben tűnt el.

Megérkezett a kis sikátorba, amelyet a kocsmától néhány utcányira lévő kis sikátorba, amelyet Kinyilatkoztatási pontként használtak. Ez egy mugli terület volt, de a városnak ez a bizonyos szakasza többnyire elhagyatottnak tűnt.

Leültek a szokásos asztalukhoz, és Theo elment az első körért. Alig ült vissza, amikor Pansy megszólalt.

– Theónak hírei vannak.

Blaise felnyögött mellőle.
– Tényleg, Pans?

– Draco már nagyfiú. Megbirkózik vele – vágott vissza a lány.

Draco a mellette álló barátjára nézett. Theo kerülte a tekintetét.

– Hát, menj csak. Ki vele!

Theo nagyot kortyolt a korsójából, majd felnézett Dracóra.
– Kaptam egy állást a minisztériumban.

– Ez nagyszerű – mondta Draco őszintén. – Nem is tudtam, hogy jelentkeztél. Melyik osztályra?

Theo ismét lenézett, és az asztalhoz szólt.
– A mágikus bűnüldözés.

Draco érezte a kellemetlen érzés első rezdüléseit, ahogy a barátai viselkedése kezdett értelmet nyerni. Felnézett, hogy lássa, Blaise és Pansy őt figyeli.

– Az aurorokkal? – kérdezte Theótól. A hangja visszafogottan, vékonyan szólt.

Theo valamiféle kombinált bólintást és vállrándítást adott.
– Ez egy támogató pozíció, a nyilvántartások és az archívumok egyik ága. Nem leszek auror, de segítek majd az ügyek feldolgozásában… kutatás, bizonyítékok, profilalkotás.

Draco megköszörülte a torkát.
– Ez nagyszerű. Tökéletes leszel rá. – Ez igaz volt. Theo hihetetlenül okos volt, aprólékos, és volt szeme a mintafelismeréshez. Rendkívül alkalmas volt a pozícióra.

– Kösz, haver – mondta Theo, és végre ránézett. – Sajnálom – tette hozzá halkan.

– Ne sajnáld – szólalt meg Draco durcásan. – Ez biztosan nem a te hibád.

Theo bólintott, de többet nem mondott. Draco érezte, ahogy a szégyen hideg kúszása szétterjed a zsigereiben. A barátainak ünnepelniük kellene ezt a hírt, ehelyett azonban a reakciójától rettegtek. Jobban bánta, mint valaha, hogy bárkinek is elmondta, hogy auror szeretne lenni. Olyan ostoba, olyan naiv volt a háború után, de csak erre tudott gondolni.

Az Azkabanban töltött évet azzal töltötte, hogy a RAVASZ-ra és az auror felvételi vizsgára tanult. Az anyjának nem volt bátorsága elmondani neki, hogy a bűnügyi elítélése miatt ez az álom lehetetlenné vált. Biztos volt benne, hogy az ügyvédjének is megtiltotta, hogy elmondja neki. Logikailag ennek volt értelme. Ez a cél adott neki valamit, amire összpontosíthatott, valami, amire törekedhetett. Enélkül az Azkaban sokkal más élmény lett volna számára. Tudta ezt, de ez nem sokat segített azon a dühöngésen és megaláztatáson, amit azután érzett, hogy kiengedték, és a kérelmét felülvizsgálat nélkül visszaküldték.

Olyan sokáig ragaszkodott ehhez a reményhez. Most az egyszer esélye lesz arra, hogy a jó oldalon álljon. Hogy életeket mentsen, ahelyett, hogy tönkretenné őket. Hogy nevet szerezzen magának valamiért, amire büszke lehet.

Theo megmozdult mellette, és Draco kiragadta magát a gondolataiból. Merlin, ő tényleg egy önző szemétláda volt. Ez nem róla szólt.

Megveregette Theo vállát, hagyta, hogy csodálatának minden porcikája látszódjon az arcán, miközben kimondta azokat a szavakat, amelyekről tudta, hogy a barátjának a leginkább szüksége van rá.
– Büszke vagyok rád, Theo.

***

Amikor Draco néhány órával később a kastély szalonjába hoppanált, az ünnepi italok köreitől egy antik nyugágy hátuljába botlott. Belekapaszkodott, előre dőlve, miközben a feje hevesen zúgott.

– A kurva életbe – motyogta az orra alatt, miközben felegyenesedett.

– Vigyázz a szádra, Draco.

Megfordult, hogy Narcissa Malfoyt lássa az ajtóban bekeretezve.

– Elnézést, anyám – szabadkozott még mindig kissé grimaszolva. – Nem láttalak ott.

– Jó volt a látogatás? – kérdezte anyja, az arca közömbös volt.

Sóhajtott egyet, és a hálószobája felé fordult, vállat vont a kabátjából, és meglazította a nyakkendőjét. Az Azkabanból sosem tért vissza egyenesen a lakásába, és sosem hozta haza az ott viselt ruháit anélkül, hogy előbb ki ne mosatta volna őket. Mindig a kastélyban zuhanyozott és öltözött át.
– A szokásos – mondta lazán.

Narcissa elkapta a könyökénél fogva, amikor ki akart menni a szobából.
– Draco, a jövő hónapban vissza kell jönnöd a szokásos látogatásodra.

A férfi gúnyosan felszisszent, és kirántotta a karját a nő szorításából.
– Már kaptál is baglyot, ugye? Apuci írt, hogy bepanaszoljon a kis fenyegetőzésem miatt?

A lány nem válaszolt, de a szeme kissé összeszűkült.

– Nyugi, anya. Biztos vagyok benne, hogy nem árt, ha még egy hónapig izzadhat.

– Draco! Ez most komoly dolog. Ezek a látogatások elengedhetetlen részei az ügyének, hogy…

– Igen, igen, a feltételes szabadlábra helyezése. Tudom. – Draco ismét elfordult tőle, csalódottságában néhány lépést tett. – Hogyan is felejthetném el, mint a hazugságok hálójának egyik központi szálát? Még mindig nem értem, hogy a halálfaló fiával való kapcsolat illúziójának fenntartása hogyan válik a javára.

Narcissa hangja halk volt, amikor megszólalt, de a férfi hallotta benne a kétségbeesés szélét.
– Minden kapcsolatot a külvilággal előnynek tekint. Különösen a családdal való kapcsolatokat.

Draco gúnyosan felhorkant.
– Még ezt is?

Hallotta, ahogy anyja sarkainak kattogását a márványpadlón, ahogy közeledett hozzá. Gyengéd kezét a férfi vállára tette.

– Nem kell, hogy illúzió legyen, tudod. Mesélned kellene neki róla.

Draco megpördült, hogy az anyjára meredjen.
– Miről beszélsz?

Az asszony meleg mosolyra húzta a száját. Megértő és egy csipetnyi önelégültséggel.
– Az anyád vagyok, Draco, nem tudsz könnyen elbújni előlem.

– Nem rejtegetek semmit! – tüzelte fel magát. – Mit mondtál neki? Tudott a muglikról. Mit mondtál neki?

– Csak azt, amiről tudom, hogy igaz – mondta egy kis vállrándítással. – Barátokat szereztél magadnak a muglik világában, és… – Úgy tűnt, gondosan megválogatja a szavait, de a szemében ugyanaz az önelégült csillogás volt. – És törődsz valakivel. Valaki újat.

Ismét gúnyosan gúnyolódott.
– Az egyetlen dolog, ami engem érdekel, az az, hogy összekaparjak valami értelmes élet látszatát a hírnév összetört maradványaiból, amit a férjed hagyott rám.

Sarkon fordult, és ismét a szobája felé vette az irányt, miközben a mellénye gombjait kezdte el gombolgatni. A lépcső alján megállt.
– És nincs itt senki! Senki új.

Narcissa vigyorogva nézte a férfi hátráló hátát és a nyakának sápadt bőrét foltokban tarkító élénkvörös pírt.

***

– Nincs senki! – Hermione aznap este már vagy századszorra mondta.

– Miért nem tudod megmondani, ki az srác? Nem lehet olyan kínos – duzzogott Ginny.

Hermione fintorgott.
– Tényleg, Ginny, annyira heteronormatív, hogy feltételezed.

– Akkor lány? – kérdezte Ginny, felélénkülve.

– Tessék. Nincs. Egy. Sem – ismételte Hermione lassan, miközben felállt a kanapéról, és az ajtó felé indult. – Ez csak elvi kérdés.

Harry felhorkant, és Ginny ráfordította a tekintetét.
– És te egyáltalán nem vagy segítség. Nem vagy kíváncsi?

– Biztos vagyok benne, hogy Hermione majd elmondja, ha készen áll – mondta Harry bölcsen.

– Nincs senki! – Hermione kiáltott, a hangja tompa volt a konyhából.

Ginny felsóhajtott.
– Hát, ha nem mond semmi jót, akkor én megyek aludni. – Előrehajolt, hogy jóéjtpuszit adjon Harrynek.

Hermione egy mosogatótörülközővel a vállán jelent meg újra, és lehajolt a maradék tányérokért.

– Jó éjt! – mondta Ginny, és ölelésre nyújtotta a karját.

– Ó, máris? Elmenjek? – kérdezte Hermione, az órára pillantva.

– Nem, maradj, ameddig csak akarsz – válaszolt Ginny mosolyogva. – Csak nekem holnap korán van edzésem.

Hermione előrelépett, és szorosan átölelte Ginny közepét, élvezve, milyen jól esik.

– Jó éjt! – mondta, amikor a vörös hajú elengedte.

Harry felvette a válogatott poharaikat, miközben figyelte, ahogy Ginny elindul felfelé a lépcsőn. Amikor a lány eltűnt a szemük elől, Hermione megfordult, hogy kövesse Harryt a konyhába.

– Tea? – kérdezte, miközben már fel is tette a vízforralót.

– Persze, köszönöm – felelte Hermione, és leült az asztalhoz.

Csendben maradtak, miközben Harry a konyhában járkált, és összeszedte a teaszervizhez szükséges dolgokat. Hermione hagyta, hogy a tekintete körbejárja a szobát. Nem járt ebben a házban azóta, hogy néhány hétig ott laktak, amikor a minisztériumba való beszivárgásukat tervezték.

– Tényleg nagyon szépen berendezted a házat – mondta Hermione egy perc múlva. – Alig ismerem fel ezt a konyhát.

– Ez mind Ginny – magyarázta Harry mosolyogva, miközben letette a tálcát. – De azért köszönöm.

Hermione megtöltötte a teáját, észre sem véve, ahogy Harry figyeli őt.

– Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem? – kérdezte hirtelen.

Hermione felnézett rá. Egy pillanatig habozott, nem tudta, mit válaszoljon.

– Harry…

– Úgy értem, ha van valaki – folytatta a férfi. – Nem azért tartod vissza, hogy elmondd nekem, mert… – torkollott le, a keze a levegőben lebegett kettejük között.

– Természetesen nem – mondta határozottan. – Miért lenne ez fontos?

– Nem tudom – ismerte el a férfi vállat vonva. – Én csak… csak ellenőrizni akartam.

– Hát, nem erről van szó – szólalt meg a nő. – Hiszel nekem?

Harry egy hosszú pillanatig nézte a nőt, aztán a kezébe támasztotta az állát az asztalra.
– Nem szeretem, ha megkérdőjelezlek – mondta. – Különösen akkor nem, amikor volt idő, amikor mindenkinél jobban ismertelek.

A lány lenézett a teáscsészéjére.

– Nem így volt? – kérdezte a férfi.

– Igen – válaszolta Hermione halkan.

– Elveszítve azt… – Harry elkezdte a mondatát, de elhallgatott, amikor a lány megrázta a fejét.

– Mindig is átmeneti lett volna – szólt szomorúan a boszorkány. – Akkor is tudtuk, és ez semmit sem változtatott. Fuldokoltál.

– Mindketten fuldokoltunk – javította ki a férfit.

Hermione megvonta a vállát.
– De neked élned kellett, győznöd kellett.

A férfi gúnyosan gúnyolódott, és elhúzta a karját az asztalról, miközben hátradőlt.

– És te megtetted – folytatta. – És ezért nem bánom. És te?

Harry felháborodása, hogy emlékeztették a Kiválasztott státuszára, azonnal elhalványult.
– Nem sikerült volna – mondta egy kis szünet után. – Az erő nélkül, amit te adtál nekem, nem.

Hermione kissé lehajtotta a fejét, és kortyolt egyet a teájából.

– Nem kellett volna ilyen sokáig várnom, hogy beszéljek veled – nyögte fájdalmasan. – Hülyeség volt azt hinni, hogy valahogy majd minden úgy lesz, mint azelőtt.

Hermione figyelte, ahogy a férfi az ujjaival dobol az asztalon. Ő is megpróbálhatott volna beszélni vele. Azt mondta magának, hogy helyesen cselekszik, amikor távol tartja magát tőle és Ginnytől. Hogy Ronnak csak időre és térre van szüksége, hogy túltegye magát azon, hogy soha semmi sem valósult meg közöttük. De ezek csak kifogások voltak arra, hogy tovább meneküljön mindazok elől, ami történt. Néha úgy érezte, mintha sosem állt volna meg igazán. Csak késleltette az elkerülhetetlen leszámolást.

Megértő mosolyt küldött a férfinak.
– Ha valamit megtanultam ebből az egészből, az az, hogy nincs visszaút ahhoz, ami a háború előtt volt. Egyikünk számára sem. Téged jobban ismerni, mint bárki mást, Ginny dolga, engem pedig jobban ismerni, mint bárki mást… Nos, az másra tartozik. Végül is. Most nem lehetünk ilyenek egymás számára. Soha nem is fogunk, és ezt mindketten tudtuk.

A férfi ünnepélyesnek tűnt, ahogy a szavait magába szívta.
– Mi leszünk most?

Hermione elmosolyodott. Ugyanazok lesznek, amik mindig is voltak. Csak egy kicsit mások. Átnyúlt az asztal túloldalára, és megszorította Harry kezét, amikor az megfogta az övét.

– Legjobb barátok.

hozzászólások: 0