Megbilincselt - 1. Fejezet

Hermione már rég felhagyott a reménnyel, hogy láthat a sötétben. Egy ideig azt gondolta, talán, ha hagyja, hogy a szeme hozzászokjon, végül valamilyen körvonalak majdcsak halványan kirajzolódnak. Ilyen mélyen lévő tömlöcben még a holdfény csillogása sem látszott. Nem voltak fáklyák a folyosón. Csak egyre több és több sötétség, néha felmerült benne, hogy talán elvesztette a látását.

Ujjbegyeivel felfedezte a cella minden négyzetcentiméterét. Az ajtót varázslattal zárták be. Nem mintha lett volna bármije a szalmán és egy éjjeli edényen kívül, amivel feltörhette volna a zárat.

Néha olyat érezett a levegőben, ami reménnyel töltötte el; érezte az évszakok, ételek vagy bájitalok távoli illatát. A levegő dohos volt, nedves és hideg. Élettelen. Abban reménykedett, hogy ha alaposan ellenőriz mindent, akkor talál egy meglazult téglát a falban, egy titkos rekeszt, amiben egy szeg rejtőzik, vagy egy kanál, vagy akár egy kis kötél. De úgy tűnt, hogy a zárkának sosem volt ilyen leleményes fogja. Ezzel a kaparászással nem jutott semmire. Nem voltak laza kövek a falban. Semmi.

Semmi, csak sötétség.

Ő maga sem tudta enyhíteni a végtelen csendet. Képtelen volt beszélni. Ez volt Umbridge búcsúajándéka. Miután behúzták megbilincselve ebbe a cellába, már éppen indulni készültek, amikor Umbridge megállt és ezt suttogta:

– Silencio.

Pálcájával Hermione álla alá nyúlt, s felhúzta, hogy tekintetük találkozzon.

– Hamarosan megérted – mondta. Umbridge kuncogása és fanyar, édeskés lehelete Hermione arcába áradt.

A lány a sötétben csendben maradt. Elfelejtették volna? Soha nem jött senki. Nem voltak kihallgatások. Csak a sötét, hangtalan magány.

Az étel is csak úgy megjelent. Persze véletlenszerűen, így nem is tudta nyomonkövetni az időt. Fejben bájital recepteket idézett fel, átváltozási technikákat, rúna szövegeket, mondokókat. Amikor ujjai megremegtek, akkor pálcatechnikákat gyakorolt és varázsigéket mormolt, olykor prímszámokkal számolt ezertől visszafelé.

Elkezdett edzeni. Nyilvánvalóan senkinek sem jutott eszébe, hogy fizikailag korlátozza őt és a cella is elég tágas volt ahhoz átcigánykerekezzen rajta. Megtanult kézenállni. Órákat töltött felülések és négyütemű fekvőtámaszok gyakorlásával, aminek az unokatestvére is a megszállottja volt az egyik nyár alkalmával. Megtanulta hogyan húzza fel magát a cellaajtó rácsain, miközben fejjel lefelé lóg.

Mindez segített abban, hogy megőrizze az elméjét. Számolt, új fizikai korlátoka elé állította magát. Amikor pedig már a karjai és a lábai nem bírták tovább, összeesett a sarokban és álmatlan álomban merült. Ez volt ez egyetlen módja annak, hogy a háború ne játszódjon le újra és újra a szeme előtt.

Néha azon tűnődött, vajon meghalt-e? Talán ez volt a pokol számára: a sötétség, a magány, és a nagy semmi, tele a legrosszabb emlékeivel, amik örökösen ott lebegtek előtte.

És ekkor zajt hallott. Fülsüketítőnek érezte. Egy sikoly a távolban, majd egy ajtó hosszú idő után nyikorogva kinyílt. Aztán fény gyúlt. Vakító, éles fény, olyan volt, mintha megszúrták volna. A lány visszabotorkált a sarokba és eltakarta a szemét.

– Még mindig él – hallotta Umbrige meglepett hangját. – Emeld fel! Lássuk csak, hogy még mindig épelméjű-e.

Erős kezek ragadták meg Hermionét és kihúzták a sarokból, majd megpróbálták eltolni a kezét a szemétől. Hiába volt a szeme lecsukva, a hirtelen támadt ragyogástól, olyan fájdalmas érzése volt, mintha késekkel szúrtak volna a szaruhártyájába. Visszahúzta a kezét, hogy a szemére szoríthassa, s kitépte magát az elrablói markából.

– Ó, Merlin szerelmére! – szólalt meg Umbridge éles, türelmet hangon. – Ez egy pálcátlan sárvérű. Petrificus Totalus.

Hermione teste megmerevedett. Szerencsére a szeme csukva maradt.

– Okosan tetted volna, ha már meghaltál volna. Crucio!

Az átok megtörte a lány mozdulatlan testét. Umbridge nem volt a legerősebb átokszóró, akivel Hermione eddig találkozott, de komolyan gondolta a kínzást. A fájdalom tűzként tépte. Nem tudott mozogni, ám úgy érezte, hogy a bensője csomókba csavarodik és próbál menekülni a kín elől. A feje lüktetett, ahogy a gyötrelem egyre nőtt és nőtt szünet nélkül.

Örökkévalóságnak tűnt, mire a fájdalom megszűnt, de nem teljesen. Az átok ugyan véget ért, de a gyötrelmes érzés tovább dolgozott benne, mintha az idegei hevesen tiltakoztak volna. Hermione érezte, hogy az elméje megpróbál kitörni, hogy megszabaduljon a kínoktól. Csak törj ki! Csak törj ki! De nem tett semmit.

– Vidd el őt felülvizsgálatra! Azonnal tudasd velem, hogy mit mond a gyógyító.

Lebegtették, de a körülötte lévő világ és a kínok a homályba vesztek. Annyi hang rohanta meg. Úgy érezte, mintha a bőre is rezegne. Valószínűleg egy védővarázslattal ellátott helyen tarthatták, mert a levegő is szinte felrobbant a zajtól és a fénytől. Megpróbálta tartani magát, és csak a léptek kopogására összpontosítani. Egyenes tíz lépés. Aztán jobbra. Harminc lépés. Egy balra. Tizenöt lépés. Megálltak. Az egyik őr odalebegtette az ajtóhoz.

– Gyere be! – szólalt meg egy tompa hang.

Az ajtó kinyílt.

– Tedd oda!

Hermione érezte, hogy a testét a varázslat elengedi és ráesik a vizsgálóasztalra. Érezte, ahogy a pálcával megszúrják.

– A legutóbbi átok?

– Sóbálvány átok és cruciatus – válaszolta egy új hang. Hermione azt hitte felismerte őt, de az elméje túlságosan is megviselt volt ahhoz, hogy ebben biztos legyen.

– Mozgásképtelen állapodban? – A gyógyító hangja kétségbeesettnek hangzott. – Meddig?

– Egy perc. Talán több.

– Alig vannak elegen. És Umbridge megpróbálja őket tönkretenni? – sziszegte mérgesen. – Tedd rá a pántokat! Különben megsérül, ha leveszem róla az átkokat.

Hermione érezte, ahogy a bőrpántok megkötik a csuklóját és a bokáját, aztán valami a foga közé szorul. A halántékán pálca koppant.

– Hűha, kisboszorkány, ha az elméd még nem pépes, akkor ez bizony fájni fog… nagyon. De – folytatta vidáman – utána jobban fogod érezte magad. Finite Incantatem!

Hermione világa egyszeriben felrobbant. Olyan volt, mintha újra cruciátus bűbájjal átkozták volna meg. Ez eddig mozdulatlan teste végre képes volt megmozdulni, felsikoltott és vergődni kezdett. A hevederek, amelyek eddig lefogták, alig voltak képesek szorosan tartani, hátra nagy ívben feszült meg, miközben rángatózott és vonaglott a kíntól. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire minden abbamaradt. Hosszú ideig nem hallotta a saját hangját. Még mindig remegett, de most már a zokogástól.

– Rendben. Most már elmehetsz! – mondta a gyógyító, miközben pálcájával újra megbökte Hermionét. – De szólj Umbridgenak, ha még egyet ilyen állapotban küld ide, akkor szabotázs miatt fel fogom jelenteni.

Hermione kinyitotta a szemét, és figyelte ahogy az őrök távoznak. Látása elhomályosult, minden olyan gyötrelmesen világos volt és csak elmosódott alakokat tudott kivenni, de már a fénytől kevésbé fájt a szeme. Vagy inkább voltak más olyan dolgok, amik jobban fájtak.

A gyógyító visszatért hozzá. Nagydarab ember volt, de nem ismerte fel. Hunyorogni próbált, hogy tisztábban lássa őt.

– Oh, jól van. Követed a mozgást. – A férfi megfordította a csuklóját, hogy megnézze a börtön számát a bilincsen. – Kettőszázhetvenhármas sorszám…

Lehúzott egy keskeny aktát a polcról, miközben átfutotta összevont a szemöldökét.

– Nyilvánvalóan sárvérű. Roxforti diák. Ó, nagyon jó jegyek. Hmmm. Ismeretlen átok találta el hasi tájékon ötödévesen Ez nem túl jó jel. Nos majd, meglátjuk mivel van dolgunk.

A gyógyító egy összetett diagnosztikai varázslatot hajtott végre rajta. Látta, ahogy a bűbáj szignatúrái ott lebegnek a feje fölött és a különböző színű gömbök elrendeződnek teste különböző részein.

A gyógyító pálcájával rájuk bökött és jegyzetet készített. Különösen a hasi tájék érdekelte, főképpen az a gömb, ami lila színű volt.

– Mi… – reszelte, hiszem a fogai között még mindig ott volt a szájpecek. – Mit csinál?

– Hmm? Ó, hát sokféle dolgot. Leginkább a fizikai egészséged érdekel. Feltűnően jó állapotban vagy. Hol tartottak titeket? Bár ez igazából nem számít, ha nem tudom megfejteni azt az átok, amit még mindig hordozol.

Percekig néma csendben dolgozott, majd egyszeriben felkuncogott. A pálcája bonyolult mozdulatával és egy bűbájjal, amit Hermione nem tudott kitalálni mi, sötét lila lángok patakját lőtte a hasába. A lány belsője hirtelen bugyborékolni kezdett, érezte, hogy valami vonaglik a szervei között. Valami mintha mászna benne.

Mielőtt sikoltani tudott volna, a gyógyító egy vörös színű varázslatot küldött felé. A rángatózás abbamaradt, és úgy tűnt, mintha valami feloldódott volna benne.

– Csúnya varázslat – magyarázta a gyógyító. – Valaki azt akarta, hogy az átka élve felemésszen, de szerencsédre nem végzett alapos munkát. Kijavítottam és semlegesítettem. Nem kell megköszönnöd.

Hermione nem szólt semmi. Kételkedett abban, hogy mindez az ő javát szolgálja.

– Szóval. Most már rendben van. És alkalmas is vagy. Azt hiszem, hogy elég nagy hasznot húzunk belőled. Bár ez a cruciatus átok még igényel némi terápiát, mielőtt teljesen felépülsz belőle. Ezt be is írom a jegyzetbe.

Egy pálcamozdulattal megszabadította a csuklóját és a bokáját körülvelő pántoktól. Hermione lassan felült. Izmai még mindig önkéntelenül rángatóztak. A gyógyító kinyitotta az ajtót és kikiáltott rajta:

– Átment. Viheted. – Aztán visszament az íróasztalához.

Minden furcsán ragyogott. A lány még mindig hunyorgott. Olyan fényes volt mint, ahogy alig látta a körülötte lévő alakokat. Remegő kézzel felnyúlt és kihúzta szájpecket. Azonnal vacogni kezdett, rettenetesen, irtózatosan fázott. Túl hideg volt.

Az egyik őr közeledett felé, a karjáért nyúlt, hogy elvezesse. A lány lecsúszott az asztalról és próbált felállni, de megingott.

– Uraaaam…

Ez volt az ő hangja? Már nem is emlékezett rá, hogy milyen volt a saját hangja. A szavak olyan ismeretlenek tűnt, és a szoba összes fénylő tárgya úgy tágult és torzult a szeme előtt, mintha egy aranyhalakkal teli akváriumba dobták volna. A gyógyító kérdőn fordult vissza felé.

– Azt hiszem, hoooooggggyyy – a szavak nehéznek tűntek remegő hangján. Újra megpróbálta: sssssss-sssooookkkkooot…

Hirtelen ragadta el a sötétség. Minden ragyogó dolog elhalványult, ahogy a gyógyító aggódó arca is. A szeme befordult és elesett.

Senki sem kapta el. A feje az asztal sarkába ütődött, méghozzá keményen.

– Bassza meg! – káromkodott az őr. Még a hangja mekegőnek és torznak tűnt. Az utolsó dolgot amire Hermione emlékezett az volt, hogy talán Marcus Flint lehetett az őr.

Az eszméletének visszanyerése olyan érzés volt, mintha belefulladt volna a zabpehelybe. Hermione nem tudott miért ez az első összehasonlítás, ami eszébe jutott. Küzdött, hogy a felszínre húzza magát, miközben a fojtott hangokra próbált figyelni és megérteni őket.

– Tizenhat hónap magánzárkában, fény és hangok nélkül. Minden szempontot figyelme véve is teljesen őrültnek kellene lennie, ha nem inkább halottnak. Még csak feljegyzések sincsenek róla. Mintha egy feneketlen gödörben felejtették volna. Nézd meg ezt az aktát. Száznyolcanhetes fogolyé, itt a mellette lévő ágyban. Látod mennyi oldalt van? Ellenőrzések, véreredmények, mentálhigiéniás foglalkozások, előírt bájitalok. Még képeim is vannak róla, hogy nézett ki mielőtt megcsonkítottad. De erről itt… semmi. Regisztrálták, amikor bekerült a börtönbe, majd egyszerűen eltűnt. Senki sem látta. Még arról sincs feljegyzés, hogy evett volna valamit. Tizenhat hónapig? Magyarázd meg hogy történhetett ez!

Egy kis szünet állt be a beszélgetésbe, majd Hermione meghallotta:

– Ahem – ahem. – Umbridge ziháló hangján szólalt meg. – Olyan sok fogoly van itt. Aligha lehet meglepő, ha egy-kettőnek sikerül átcsusszanni a réseken, ahogy Miss Granger.

– Miss… Granger – dadogta a másik hang elszörnyedtem. – Az a Granger? Tudtad te nagyon jól, hogy ő az. Meg akartad ölni.

– Micsoda? Nem! Soha nem tennék ilyet. A Sötét Nagyúr feladata eldönteni a sorsunkat. Én csak a szolgája vagyok.

– Valóban azt hitted, hogy a Nagyúr elfelejt egy olyan foglyot, mint Hermione Granger? Gondolod, hogy olyan megbocsátó lesz veled, ha megtudja mit tettél?

– Nem akartam, hogy ilyen sokáig tartson. Egyszerűen átmeneti megoldásnak szántam. Te nem ismered őt. Nem tudod, hogy mire képes. Biztosnak kellett lennem abban, hogy nem tud elmenekülni vagy kijutni. A kastélyt még mindig őrizték, amikor megtettem az előkészületeket. Aztán… egyszerűen kiment a fejemből. Sosem szállnék szembe a Nagyúrral.

– A Nagyúr által kijelölt vállalkozás sikere a te válladon és az enyémen nyugszik. Ha csak egyetlen egy utalást is felfedezet, amivel ezt a rendszert aláásod, akkor azonnal jelenteni fogom. Granger most már teljesen mértékben az én felügyelem alá tartozik. Az engedélyem nélkül még a közelébe sem mehetsz, ha bármi történik vele, akárki vét ellene, akkor is téged teszlek felelőssé érte.

– De… de sok ellensége van – ingott meg Umbridge hangja.

– Akkor azt javaslom, hogy gondosan felügyeld a börtönödet. A Nagyúr kifejezetten megnevezte őt a tervében. Már ma elé vethetnélek, ha ez kell a sikerhez. Hosszú ideig és keményen megdolgoztam azért, hogy ott legyek, ahol te. Nem engedem, hogy bárki is az utamba kerüljön. Menj és foglalkozz a többiekkel. A Sötét Nagyúr ma esete jelentést vár sikerességi arányról, és fél napomat elvesztegettem a kis hibád kijavításával.

Távolodó léptek zaja hangzott fel. Umbrige – gondolta Hermione reménykedve. Résnyire kinyitotta a szemét, és megpróbált lopva alkalmazkodni a környezetéhez.

– Felébredtél.

Szóval nem sikerült titkolnia… Teljesen kinyitotta a szemét és felnézett a fölötte álló gyógyító homályos körvonalaira, aki közelebb hajolt, hogy tanulmányozza Hermione. A lány így némiképp megfigyelhette a fényesség ellenére. Egy idősebb nő volt, szigorú tekintettel, orvosi talárban.

– Szóval te vagy Hermione Granger.

Hermione nem tudta, hogyan reagáljon erre a kijelentésre. A beszélgetés, amit kihallgatott, sem tette egyértelművé, hogy mit akarnak vele tenni. Fontos szerepe volt Voldemort tervében. Nem akarta holtan látni, sem őrülten, és azt akarták, hogy egészséges legyen. Bár nyilvánvalóan akkor nem kellett volna megkínozniuk sem őt.

Hermione csendben maradt, remélve, hogy a gyógyító az a fajta, aki folyton beszél azoknak az embereknek, akik nem válaszolnak neki. Csalódnia kellett.

– Meg kell kérdeznem, mert úgy tűnik, senki sem nem tudja. Hogy-hogy életben maradtál? Hogy sikerült megőrizned az ép elmédet?

– Én ...nnn… neeemmm tudom – válaszolta Hermione egy pillanatnyi tétovázás után. A hangja mélyebbnek, reszketőnek hangzott, mint ahogy emlékezett. Hangszálai biztosan elsorvadva érezhették magukat. Nehéz volt formálni a szavakat, a mássalhangzók összemosódtak, mintha hatalmas erőfeszítés lenne kimondani őket. – Énnn megtettemm… mmmindent…az eeellmméééémmért. Szááámoltam. Én… bájital recepteket moondtaam. Megtettem miindent, hogy… ne csússzak szét.

– Figyelemre méltó – mormolta a gyógyító és jegyzeteket firkált az aktába. – De hogyan élted túl? Nincs adat arról, hogy bárkitől ételt kaptál volna, mégsem vagy alultáplált.

– Én… nem tudom. Megjelent az élet. Soha nem egy időben. Azt hittem… szándékos volt.

– Mi volt szándékos?

– A szabálytalanság… azt hittem – a torka elfáradt miközben beszélt –, hogy az… érzékszervi nélkülözés része. Hogy ne tudjam… mennyi idő telt el. – Közben a lány hangja egyre vékonyabb lett.

– Ó, igen. Ez igencsak kreatív lett volna. És mi a helyzet a fizikai állapotoddal? Soha nem vittek ki abból a szobából. Ennek ellenére jobb izomtónusod van, mint a gyógyítóim felének. Hogy a fenébe lehetséges ez?

– Amikor… már nem bírtam… elviselni a… gondolkodást, akkor gyakorlatokat csináltam… egészen addig, amíg volt erőm.

– Milyen gyakorlatokat?

– Bármit. Ugrálás, felülés, fekvőtámasz. Bármit, amitől kifáradtam… amitől aztán nem álmodtam.

Eközben még több firkálás hangzott.

– Milyen álmokat próbáltál elkerülni?

Hermione lélegzete elakadt. A többi kérdés könnyű volt, de ez… Ez túl közel került valamihez, ami igazán valódi.

– Korábbi álmokat.

– Korábbiakat?

– Mielőtt idejöttem. – Hermione hangja csendes volt. Dühöt érzett. Lehunyta a szemét, a fénytől erős migrén gyötörte.

– Természetesen. – A gyógyító tovább jegyzetelt. – Itt leszel a gyengélkedőn, amíg a kínzások mellékhatásai teljesen el nem múlnak. Hívok egy szakembert is, hogy kiderítse, mi történt az agyaddal.

Hermione szeme tágra nyílt.

– Van… – habozott. – Van valami baj velem?
A gyógyító elgondolkodva meredt rá, mielőtt meglengette volna a pálcát Hermione feje felett.

– Tizenhat hónapig teljes érzékszervi elszigeteltségben tartottak. Az, hogy megőrizted az ép elmédet, egy csoda. Az ilyesmi mellett nem mehetünk el csak úgy, különösen tekintettel arra az állapotra, amiben érkezték. Gondolom, tanultál valamiféle gyógyítást a háború alatt, igaz?

– Igen – mondta Hermione és lenézett az ölében fekvő akaróra. Kopott volt és fertőtlenítőszag áradt belőle, amitől undorodott.

– Akkor tisztában vagy vele, hogy néz ki egy normális, egészséges varázsképességű egyén agya. A tiéd pedig így néz ki.

Egy egyszerű pálcamozdulattal kivetítette Hermione agyának varázslatos képét. A lány szeme összeszűkült. A vetületen kicsi, izzó fénypontok szóródtak szét, néhány csoportosan, némelyik szorványosan, az egész agyában. Soha nem látott ilyet.

– Mi ezek?

– A legjobb tippem az, hogy ezek varázslatosan létrejött fúgaállományok.

– Micsodák?

– Az elszigetelődés során a varázserőd megpróbált megvédeni téged. Mivel semmilyen varázslatot külsőleg kifejezni nem tudtál, ez belsővé vált. Az mondta, hogy keményen dolgoztál azon, hogy ne ess szél. Az elme önmagában pedig aligha alkalmas arra, hogy ilyesmit kezeljen. A mágiád gyakorlatilag befalazta az elméd egyes részeit. Ennek az eredményeképpen kissé széttöredezett. Normális esetben a fúga megszokott, de ezek szinte sebészi pontosságúaknak tűnnek. Bár az elmegyógyítás nem a szakterületem.

Hermione rémülten bámult rá.

– Úgy érti, hogy én… én elkülönítettem?

– Valami ilyesmi. Igazából még soha nem láttam ilyen. Ez valamilyen új varázsbetegség lehet.

– Lehet, hogy több személyiségem is lehet? – Hermione hirtelen úgy érezte elájul.

– Nem. Egyszerűen csak elszigetelted az elméd egyes részeit. Azt hiszem, hogy a varázslatos célja az volt, hogy megvédd ezeket a részeket a mentális támadásokról, de ezáltal meg is akadályoztat, hogy hozzáférj.

A lány kezdett belezavarodni.

– Micsoda? Szóval nem emlékszem rájuk?

– Nos, nem vagyunk teljesen biztosak benne. Neked kell rájönnöd arra, hogy mi az, amire nem emlékszem. Mi a szüleid neve?

Hermione egy pillanatra megállt, megpróbálta megfejteni, hogy ez a kérdés a diagnózis miatt vagy esetleg az információgyűjtésen alapul. Az arcából kifutott a vér.

– Nem tudom – szólalt meg, és hirtelen úgy érezte, mintha nem kapna levegőt. – Emlékszem, voltak szüleim. Ők… muglik voltak. De… nem emlékszem rájuk, semmire.

Törekedve arra, hogy elfojtsa a pánikot, könyörögve nézett a gyógyítóra.

– Tudsz róluk valamit?

– Attól tartok, nem. Próbáljunk meg egy másik kérdést. Emlékszel az iskolára, ahova jártál? Kik voltak a legjobb barátaid?

– Roxfort. Harry és Ron – mondta Hermione és lenézett, miközben torka összeszorult. Ujjai remegteg.

– Rendben.

– Emlékszel az igazgatóra?

– Dumbedore.

– Emlékszel, mi történt vele?

– Meghalt – válaszolta, majd lehunyta a szemét. Bár a részleteket nem tudta, biztos volta benne, hogy igaz.

– Igen. Emlékszel a halálának körülményeire?

– Nem. Emlékszem, visszahelyezték igazgatóvá, miután megerősítették, hogy Vold-Vold- tudod-ki visszatért.

– Érdekes. – Időközben egyre több volt a firkálás. – Mire emlékszel a háborúból?

– Gyógyító voltam. A kórházi osztályon. Annyi embert nem tudtam megmenteni. Emlékszem, hogy vesztettünk. Valami nem működött. Harry meghalt. Ők felakasztották őt a Csillagvizsgáló toronyban, és néztük, ahogy rothad. Ők… felakasztották mellé Ront és a családját. És Tonks és Lupin. Halálukig gyötörték őket. Aztán betettek egy cellába és ott hagytak.

Hermione remegett miközben beszélt. A kórházi ágy recsegve nyikorogva átvette ezt a remegést. A gyógyító észre sem vette ezt, csak folyatta a jegyzetelést.

– Ez nagyon szokatlan és érdekes. Még soha nem hallottam ilyen állapotról. Kíváncsian várom, hogy mit gondol erről egy szakember.

– Örülök, hogy ilyen érdekes vagyok – mondta Hermione, és összepréselte az ajkát, miközben kinyitotta a szemét és egyenesen a gyógyítóra nézett.

– Nos, drágám, nem vagyok teljesen érzékelten. Nézzük ezt orvosi szempontból. Ha volt valami a múltadban, amitől az elmédnek meg kellett védenie magát, az a háború következménye lenni, amitől egyértelműen traumatizált vagy. Ehelyett a tudatod minek a védelme mellett döntött? A szüleid kiléte és a Rend háborús stratégiája. A mágia nem a pszichédet védelmét választotta, hanem mindenki másét. Ez nagyon érdekes.

Hermionénak már túl soknak tűnt ez az egész. Már az, hogy újra láthat felemelő volt. Képes volt beszélni. Kijutott a cellából. Úgy érezte minden túl sok. Túl nyer. Túl világos. Nem mondott semmit. A gyógyító még néhány percig jegyzetelt, utána ismét felnézett.

– Hacsak a szakembernek nincs ellenvetése, egy hétig a betegszobában maradsz, hogy felépülj, mielőtt elengedünk. Ez alatt lesz időd arra, hogy újra hozzászokj a fényhez és a hangokhoz, megkapsz minden terápiát ahhoz, hogy felépülj a kínzásból, és az agyrázkódásból, amit az ellenőrzés során kaptál.

A gyógyító ezután elindult, de aztán megállt egy pillanatra.

– Remélem, hogy felesleges mondanom, de házad történelmét figyelembe vége mégis elmondom. Most válaszút előtt állsz, Granger. Ami ezután veled történik elkerülhetetlen, de választhatsz milyen kényelmetlen legyen.

Ez tanács? Fenyegetés? Figyelmeztetés? Hermione nem volt teljesen biztos benne. A gyógyító eltűnt a paraván mögött. Hermione körülnézett a környezetében. Még mindig Roxfortban volt. A börtönruháját kórházi pizsamára cserélték. Felhúzta az ruha ujját. Csalódottan vette tudomásul, hogy senki sem követte el azt a hibát, hogy a bilincsét levegyék.

Most szemügyre vehette a bilincseket a csuklóján. Rögtön lecsaptak rá, mielőtt bebörtönözték, soha nem kapott rá lehetőséget, hogy valóban lássa hogyan néznek ki. A fényben egyszerű karkötőnek tűntek mindkét csukló körül. Ragyogtak, mint egy új penny. Rézbevonatú volt – ahogy meg tudta állapítani.

A cella sötétjében bőven akad idő, hogy kitalálja mik is ezek. A válasz egyszerű volt, ezekkel nyomták el a varázserejét. Hogy pontosan hogyan csinálták, s hogyan lehet megszabadulni tőlük, állandó téma volt miközben a vakon és némán ült a sötétben. Amikor végre rájött, hogy lehetetlen megszabadulni tőle, elkezdett azon gondolkodni hogyan is működnek.

Egyszerre gyűlölte és csodálta azt, aki kifejlesztette őket. Aki elvarázsolta mindegyik rézbilincsbe egy sárkány szívizom magot tett, talán még az is lehet, hogy az ő pálcájából való.

A béklyót kifejezetten neki szánták.

A cellában megpróbált pálca nélkül varázsolni. A gyakorlásra tett kísérletei során, ahogy a mágia áramlott lefelé a karján, s lecsúszott egészen a kezéig, hogy aztán életre keljen, amint elérte a bilincseket megértette miért nem működik. A réz elnyelt minden varázslatot.

Eszébe jutott Binns mágiatörténet előadása, amikor arról beszélt, hogy más anyagokat is használtak pálcakészítésre. A réz volt az egyik nyilvánvaló választás, a természetes vezetőképessége miatt. Sajnos túlságosan is vezetőképesnek bizonyult. Felszívta a varázslat bármilyen formáját, amit észlelt, akár szándékosan, akár nem. A varázslatok kirobbantak a pálcákból, mielőtt a varázsló befejezhette volna a varázslást. Alig lehetett puszta kézzel megérinteni a pálcákat, hogy ne robbantak volna fel. Két felrobbant pálcalabor és négy lábujj elvesztése meggyőzte a pálcakészítőket, hogy a rézen kívül mást is kipróbáljanak.

A bilincs magja vas volt. Sárkányszívvel párosított réz elszívta a varázslatot, majd a vasmagba helyezte, ahol hatékonyan semlegesítette.

Ez a leleményesség felkavarta.

A vasbilincsek gyakoriak voltak a varázslóbörtönökben. Eléggé lecsillapították a foglyokat ahhoz, hogy erőtlenek legyenek. Teljesen lehetetlen volt semlegesíteni egy boszorkány vagy varázsló varázsképességét. Mindig elnyomtak egy kis rész varázslatot, hagyták felépülni, amíg a véletlen varázslat hulláma fel nem robbant bennük. A réz mindezt megoldotta. A vezetőképességét ötvözve a fogoly pálcájához illeszkedő maggal, a réz minden mágiát felszívott Hermionéból.

Ez gyakorlatilag muglivá vette őt.

hozzászólások: 0