12. fejezet

A teremben, amelyben Voldemort lakott, nyirkos és meleg volt, akár egy hüllő ketrecben, valahol a föld alatt. A falak, amiket a sötétben látott, kőből voltak, ablakok nélkül.

Messze a föld alatt.

A levegő nehéz volt és savanyú. Áporodott. A sötét mágiától rothadó.

Hermione hideg verejtékben tört ki, Malfoy maga elé rángatta, miközben a lány a menekülésért küzdött. Nem volt tudatos, testének minden sejtje sikoltozott azért, hogy eliszkoljon.

Malfoy keze olyan volt rajta, mint egy bilincs. Nem tudta magát kiszabadítani belőle. A férfi látszólag alig vette észre vergődését a szorításában.

– Uram – szólalt meg tiszteletteljes hangon, miközben meghajolt. – Elhoztam a Sárvérűt. Ahogy kérte.

Szavaitól Hermione pánikba esett, mély lélegzetvétellel próbálta elfojtani a pánikját. Hirtelen nyomasztó súly nehezedett a hátára, és ez a nedves kőpadlóra kényszerítette. Alig kapott levegőt a nyomás alatt, és küzdött, hogy oxigénhez jusson, miközben az állkapcsa a keményen megfeszült. Egy hang zúgott a fülében.

– Ó, igen – motyogta Voldemort simogató suttogással. – Stroud említette, hogy még nem lett terhes.

Hermione felfelé emelte a pánikba esett tekintetét, hogy láthassa őt, Voldemort egy hatalmas kőtrónusban dőlt hátra, és bágyadtan bámult le rá.

Meglengette a kezét, tompa pikkelyek voltak rajta.

– Hozzátok előre! – parancsolta Voldemort.

A Hermionéra nehezedő súly engedett, aztán két kísérő felrántotta a földről, és felvonszolta az emelvény lépcsőjén, térdre kényszerítve Voldemort lábai előtt.

Voldemort nem ült fel. Kissé elfordította a fejét, és megtörölte a szája sarkát. Hermione összeszorította a szemét, de a férfi behatolt az elméjébe. A tudata az övében olyan érzés volt, mint egy tüzesvas. Égette őt. Károsította. Addig sikoltozott és sikoltozott, amíg a tüdeje és a torka meg nem adta magát, és csak remegett a kíntól.

Hermione meglepetten tapasztalta, hogy a szabadulásának sokkja, mennyire eltompított mindent. Nem emlékezett fájdalomra. Vagy talán Voldemort bosszúállt rajta a terhesség hiánya miatt.

Olyan volt, mintha megnyúzták volna a tudatát.

Nem tudta, meddig tartott. Örökkévalóságnak tűnt. Úgy érezte, mintha többször is meg kellett volna halnia útközben.

Voldemort megpróbálta áttörni a lezárt emlékeit körülvevő mágiát, és amikor végül feladta, folytatta, hogy elpusztítsa az összes közelmúltbeli emlékét. A Malfoy kúriába érkezését, az első alkalmat, amikor Malfoy megerőszakolta a szobájában. És a második alkalom, és a harmadik, és a negyedik, és az ötödik, és a hatodik. Mind a tízet újra kényszerítette, hogy átélje, mintha kíváncsi lenne, hogyan csinálta Malfoy. A pánikrohamait. A beszélgetéseit Malfoyjal. A korlátozott interakcióit Astoriával. A kérdéseit, a gyanakvását és a terveit. Túlzott kegyetlenséggel és kíváncsisággal pásztázta végig a hónapokat.

Addig gyötörte az elméjét, amíg a lány petyhüdtté nem vált, s az izmai túlságosan elnyűttek lettek ahhoz, hogy még csak meg se rezdüljenek.

Végül visszahúzódott, és a Hermionét markoló kezek hagyták, hogy görcsösen a földre zuhanjon.

– Az iskolában ismerted a Sárvérűt – hallotta Hermione egy perc múlva Voldemortot.

– Valóban, Nagyuram – mondta Malfoy a gúny halvány hangján. – Ő volt Potter egyik kedvence.

– Egészen kétségbeesetten álmodozik a halálodról. Jobban, mint még az enyémről – közölte Voldemort szórakozottan.

– Ez annak a jele, hogy van érzéke azon rágódni, ami egyáltalán nem lehetséges – húzta ki magát Malfoy.

Voldemort a lábujjával megbökte Hermionét. A látása folyton megingott, majd időnként eltűnt, amikor megpróbált koncentrálni. Nem sötétség volt. Olyan, mintha a szeme már nem is lenne képes a látásra.

– Nagyon okos. Bízom benne, hogy kézben tartod őt, Helytartó.

– Természetesen, uram. Tudja, hogy sikerrel járok bármiben, amivel megbíz.

– Valóban – mondta Voldemort. – Régen volt már, hogy csalódást okoztál nekem.

– Megfogadtam önnek, Nagyuram.

– Remélem tisztában vagy vele, hogy ő veszélyes – szólt Voldemort, és Hermione érezte, hogy a mágia hirtelen felrántja a padlóról, és ő lebegve lógott, miközben a férfi őt bámulta, az arca eltorzult az ellenszenvtől. – Lesben áll, hogy találjon egy gyenge pontot, amit kihasználhat.

– Gondosan ketrecbe zártam őt. Tudja, hogy nem hagyom önt cserben – mondta Malfoy tisztelettudóan.

– Azt akarom, hogy teherbe essen – szólalt meg Voldemort erőteljes sziszegéssel. Aztán, mintha csak utólag tette volna hozzá: – Aggaszt, hogy a Malfoy-vonal örökös nélkül marad.

– Természetesen, Nagyuram, Astoria és én gondosan betartottuk Stroud gyógyító minden utasítását – biztosította erről Malfoy.

– Rendben van – mondta Voldemort, még mélyebbre süllyedve a trónján, és ismét a szája sarkát paskolta. – Akkor vidd vissza a kastélyba!

Malfoy meghajolt, majd megragadta Hermione karját. Az őt tartó mágia elernyedt, és a lány a férfinak dőlt. Malfoy nyilvánvaló undorral grimaszolt, és folytatta a vonszolását kifelé csarnokból, távol a sötét mágia nyúlós, nyomasztó fészkétől.

Amikor már félúton voltak valamilyen folyosón, Malfoy nekilökte a lányt egy falnak, és elengedte. Hermione félúton lecsúszott róla, és felemelte remegő kezét, hogy letörölje az arcán végigfolyó könnyeket. Még mindig alig látott a vakító fájdalomtól az elméjében.

– Idd ezt meg! – parancsolta, és egy fiola közönséges fájdalomcsillapító bájitalt nyomott a kezébe. – Különben elájulsz, amikor hoppanálással visszaviszlek, és ez jelentősen megnöveli a felépülési idődet.

A lány lenyelte, biztos volt benne, hogy a férfi nem akarja megmérgezni.

– Történt már veled ilyen? – kérdezte, amikor a fájdalom enyhülni kezdett, így újra tudott beszélni, és a férfi arca lassan fókuszába úszott.

Malfoy egy pillanatra szemügyre vette a lányt.

– Többször is – mondta színtelen hangon. – A kiképzésem szigorú volt.

A lány bólintott.

– Ez az ötödik év után volt? – kérdezte a férfira felnézve. A fájdalom némileg enyhülni látszott, amikor a lány a kérdésre koncentrált.

– Igen – válaszolt a férfi szűkszavúan.

– A nagynénéd?

– Ühüm – hümmögte megerősítésképpen, a szemei összeszűkültek.

Mindketten feszülten bámulták egymást. A férfi úgy érezte, hogy csak őt látja a lány.

– Nem az egyetlen dolog, amit azon a nyáron tanultál – jegyezte meg. A férfi szeme fokozatosan összeszűkült.

– Gyónásra van szükséged? Mondjak el mindent, amit tettem? – kérdezte vontatottan. Közelebb húzódott, hogy a lány fölé tornyosuljon.

A boszorkány kényszerítette magát, hogy ne húzódjon össze, és ne hajoljon meg még jobban, mint amennyire amúgy is meggörnyedt. A férfi szemébe bámult. Egy kérdés fogalmazódott meg benne, létfontosságú, hogy feltegye.

– Akarod? – kérdezte a boszorkány.

A férfi úgy bámult rá, mintha gondolkodna valamin. Aztán a szeme elkerekedett, és hátralépett.

– Miért akarnék veled bármiről is beszélni, Sárvérű? – kérdezett vissza hidegen, megragadta a karjánál fogva, és végigvonszolta a folyosón a hoppanálásipont felé.

Hermione agya még mindig összetörtnek és sérültnek érezte magát. Amikor Malfoy visszavitte a szobájába, a fejében érzett szorító érzéstől felkiáltott, és összeesett, majd elhányta magát.

A varázsló mereven állva bámult rá, és száműzte a rendetlenséget a padlóról, míg ő megpróbálta leküzdeni a hányinger végtelen hullámait.

– Gyerünk az ágyba! Két napod van, hogy felépülj, mielőtt elvárom, hogy újra járni tudj – mondta, mielőtt elfordult, hogy távozzon. A lány rápillantott volna a férfira, ha meg tudta volna szakítani a teste kényszeres száraz hányingerét.

Amikor a teste végre meggyőződött arról, hogy a gyomrában már egyáltalán nincs semmi, amit ki tudna üríteni, Hermione bemászott az ágyba, és a karjába hajtotta a fejét.

Nem volt biztos benne, mikor telt el két nap. Úgy aludt, mint egy halott, és nem tudta volna megmondani, órák vagy napok teltek-e el, amíg végre migrén nélkül ébredt.

Miközben a reggelijét piszkálta, Malfoy besétált.

A lány mogorván bámult rá az ágyból.

– Boldog ünnepeket, Sárvérű! – szólalt meg elnyújtottan a férfi.

A lány enyhe meglepetéssel meredt rá.

– Karácsonyi ajándékként magamnak úgy döntöttem, véget vetek annak a heti rituálénak, hogy minden cipődet lecserélem. Holnapra kellene megérkeznie. Kérlek, ne gondold ezt a szeretetem jeleként – jelentette ki és egy pillanatra kuncogott. Aztán az arca elhidegült, ahogy közelebb lépett. – Már három napja nem hagytad el a szobádat. Remélem, nem akarsz még több kellemetlenséget okozni nekem.

Hermione túl rosszul érezte magát ahhoz, hogy féljen Malfoytól.

– Nem tudom, hogy hányadik napja vagyok itt – mondta színtelen hangon. – Talán, ha naptárat adnál nekem az egy extra ajándék lehetne magadnak.

A férfi bámult rá.

– Nem jutott eszedbe, hogy csak úgy megkérdezz egy manót? – kérdezte egy pillanat múlva.

Hermione bámult rá, és érezte, hogy a megaláztatás nem kívánt könnyei szúrnak a szeme sarkába. A szája elgörbült, miközben küzdött a vicsorgás vagy sírás ellen.

– Nem tudok beszélni velük, ha nem szólnak hozzám – közölte mereven.

Malfoy megdermedt, és emiatt meglepően hosszú ideig hallgatott. Megfejthetetlen kifejezés hullámzott az arcán, mielőtt pislogott és halványan felnevetett.

– És én még azt hittem, hogy ez egy manójogi dolog – mondta vigyorogva. A szeme még mindig kissé fagyottnak tűnt. – Később küldök egy manót, és meglátjuk, hogy tudsz-e beszélni, ha az kezdeményez.

Megpördült a tengelye körül, és újabb szó nélkül kisétált.

Amikor Hermione befejezte az étel szedegetését, megjelent egy manó, hogy elvigye az edényeket.

– A Mester tudni szeretné, hogy szükséged van-e valamire? – kérdezte, kerülve a lány tekintetét.

– Egy naptárra, ami a dátumot jelzi, ha lehetséges. És egy könyvre, bármiről.

A házimanó kényelmetlenül érezte magát.

– Tudok szerezni neked egy naptárat. De az úrnő azt mondta, hogy a sárvérű nem mocskolhat be semmilyen Malfoy könyvet, és megátkozta őket, hogy a te mocskos véredet megégessék.

Hermione félrenézett, miközben a mellkasa összeszorult. Az ajkába harapott, hogy ne remegjen. Persze, hogy Malfoy vagy Astoria valami rosszindulatú dolgot tenne, például kifejezetten korlátozná őt az olvasásban.

– Akkor mindegy – szólalt meg halkan.

– Megkaphatod a Reggeli Prófétát, ha akarod – ajánlotta fel a manó.

– Az-az jó lenne – mondta Hermione, nem akarta megengedni magának, hogy reménykedjen ebben.

– A Sárvérű akar még valamit?

Hermione szája megrándult. Majdnem megkérte a manót, hogy szólítsa Hermionénak. Nem volt olyan, aki Hermionénak szólította volna, mióta is… mióta is… mióta is…

Nehéz volt visszaemlékezni.

De nem volt biztos benne, hogy tudni akarja a manónak van-e konkrét utasítása arra, hogy Sárvérűnek szólítsa. Valószínűleg volt. Könnyebb nem is engedni magának, hogy megkérdezze.

– Nem, semmi mást – mondta az ablakon kinézve.

A manó hoppanált.

A falon megjelent egy naptár, és a Reggeli Próféta egy példánya az ágyán hevert aznap délután, amikor dideregve tért vissza a sétából.

December 25. A falon lévő naptár láttán percekig dermedten állt.

Az újság példánya megerősítette a dátumot. Félt kinyújtani a kezét, hogy megérintse, félve várta, hogy megégeti. Egy extra csavar a gonoszságban.

Tétován pihentette rajta az egyik ujjbegyét. Semmi sem történt.

Leült, és elölről hátrafelé elolvasta. Élvezte a szavakat.

Olvasás.

Hiányzott neki. Legutóbb, amikor a Reggeli Prófétát olvasta, annyira sietett.

Egyszer lassan végigolvasta. Aztán még egyszer. És még egyszer. Minden egyes szót.

Többnyire szemét volt benne. Vékonyan leplezett propaganda. A politikai hírek szinte érthetetlenek voltak a sok pörgés közepette. Hermione sosem találta érdekesnek a kviddicset, de lelkesen olvasta a meccsek összefoglalóit, mivel úgy tűnt, csak azokról tudósítanak pontosan. A társasági lapok folyamatosan Astoriáról cikkeztek. Minden egyes társasági tudósításban elhangzott a neve.

Hermione előre és hátrafelé olvasta az újságot. Mindenféle mintát keresett. Vagy kódokat. Csak a biztonság kedvéért.

Másnap reggel talált egy pár csizmát a szekrényben a cipői között. Malfoy „ajándékát”. Pár naponta kikopott a gyenge papucsának talpa, és a hóban sétálva többször is majdnem megfagytak a lábujjai.

A csizma sárkánybőrből volt. Amikor felvette őket, tökéletesen hozzáigazították magukat a lábára. Látszott rajta a varázslat szövése, ami tökéletes hőmérsékleten tartotta a lábát. Akár száz mérföldet is képes lenne gyalogolni benne, anélkül, hogy hólyag lenne rajta.

Zavartan bámulta őket. Túlméretezettek voltak.

Akárcsak a köpeny, amit a férfi adott.

Talán Malfoy azt sem tudta, hogyan kell normális cipőt venni. Csak feltételezte, hogy minden csizmának sárkánybőrből kell lennie, hőmérséklet-szabályozó és párnázó bűbájjal.

Egyáltalán, Malfoyt figyelmesnek találni zavarba ejtő volt. Még néhány percig bámulta a csizmát.

Elhessegette a gondolatot. Ha Astoriának ölebe lenne, az biztosan ékszeres nyakörvvel ékesítették volna

Ő csak egy jól dugható és köpenyes háziállat-béranya volt a férfi számára, akivel kefélhetett.

Valószínűleg aggódott, ha a lány megfagy, újra kapcsolatba kell lépnie vele.

És mivel állítólag három gyermeket kellett szülnie, mielőtt elhagyja a birtokot, feltehetően legalább négy évig a Malfoy-kastélyban kellett élnie. Esetleg ötöt vagy hatot.

Figyelembe véve, hogy a Malfoy kúria mennyire spártai kastélynak tűnt, Malfoy nyilvánvalóan a szigorú „egyszer megveszem, egy életre megveszem” filozófiát követte. Azt, hogy két hónap alatt húsz pár cipőt kellett vennie neki, valószínűleg erkölcsileg sértőnek találta.

Ha a csizmát korábban kapta volna, talán reménykedett volna abban, hogy szökésre használja. De ahogy lenézett a lábára, az optimizmus leghalványabb szikráját sem érezte.

Bár jó lenne, ha nem fájna a lába minden nap, órákon át.

Azok a dolgok, amelyekért hálásnak találta magát, valóban rémisztőek voltak.

A házimanó ismét megjelent, hogy elvigye az edényeit, és megkérdezte, kér-e valamit.

– Megtarthatom az újságokat, miután elolvastam őket? – Hermione óvatosan tette fel a kérdést.

A kérdésre a manó láthatóan nem volt felkészülve a válasszal. Csoszogott a lábával, és úgy tűnt, mérlegel.

– Topsy szerint igen. Csak utána tűntetik el – mondta a manó néhány perc után. – Miért akarja őket a sárvérű?

Hermione megvonta a vállát.

– Nem tudok mit csinálni. Jó lenne, ha lenne papír, amit használhatnék. Gondolom, visszautasítának, ha egy gombolyag zsinórt vagy fonalat kérek.

A manó bólintott, hogy Hermione sejtése pontos volt.

– Topsy feladata, hogy tisztán tartsa ezt a szobát. De a sárvérű használhatja az újságot, amíg nem jön a következő újság – mondta a manó.

– Jogos – bólintott Hermione egyetértően. Nem mintha lett volna más választása.

Hermione tizenkétszer olvasta el a napi újságot, mielőtt takaros négyzetekre tépte volna. Az előző éjszakát azzal töltötte, hogy végigfutott egy listán, amiről úgy gondolta, talán engedélyt kaphatna rá. Feltételezte, nem lehet kötőtűje. Az eltiltását a fonaltól csak sejteni lehetett, bár Malfoy aggódása, hogy ha felakasztaná magát anélkül, hogy egy portré elkapná, kérdésesnek tűnt…

Talán odakint. Alaposabban meg kell néznie a birtok fáit… Félresöpörte az ilyen terveket, és későbbre tartogatta

Nem gondolt öngyilkosságra. Nem gondolt arra, hogy még mindig lüktet a feje; mintha Voldemort maradandó kárt tett volna az elméjében. Nem arra gondolkodott a hangokra mennyire fájnak, vagy a kezére, ami megint görcsölni kezdett az óra miatt. Vagy arra, ahogy Voldemort arra kényszerítette, hogy újra átélje, ahogy megerőszakolták, ami még traumatikusabb érzés volt, mint azok az alkalmak, amikor ez megtörtént. Nem arra gondolt, hogy soha nem fog megszökni.

Nem gondolt semmire, csak gondosan széttépte a Prófétát, olyan egyenletesen, ahogy görcsös ujjai engedték.

Ennyi volt minden.

Ez volt az egyetlen dolog, amire gondolt.

Amikor már több tökéletes négyzetet készített, nekilátott a hajtogatásnak. Origami daruval kezdte.

Nem emlékezett pontosan hol tanulta meg hogyan kell csinálni őket. A képesség, mintha az izommemóriája lenne, a pontos hatásokat egy meghatározott sorrendben hozta létre, amire nem emlékezett, hogy megjegyezte volna.

Az apja? Talán az apja?

Valaki, akinek fürge, precíz ujjai voltak. Egy konyhaasztalnál volt az, aki végigvezette a lépéseken.

– Ha egy év alatt ezer darut hajtogatsz, a kívánságod teljesül – mondta egy férfihang.

– Nem. Szerencsét és boldogságot kapsz – jött egy női hang a szomszéd szobából.

– Ugyanaz.

– Nem igazán. A kívánság feltételezi, hogy az ember tudja, mi a legjobb neki. A jó szerencse és a boldogság a sorsra bízza azt, hogy a megfelelő helyre vezessen. Sokkal jobban örülnék, ha jó szerencsével és boldogsággal ajándékoznának meg, mint egyetlen kívánsággal.

– Rendben, Konfucius. Megbízom a te kiváló véleményedben a misztikumról.

– Most szándékosan próbálsz provokálni engem. A konfucianizmus és a japán mitológia összemosása sértés a pedagógia istenei előtt. Nem hagyom, hogy ilyen téves információkkal tömd tele a lányunk fejét.

– Talán azért teszem, hogy bátorítsam a kritikus gondolkodását… Rendben, őszintén elnézést kérek azért, amiért most ilyen szörnyen félreneveltük. Teljes mértékben vállalom a felelősséget, ha emiatt kitaszítják a civil társadalomból, és arra kényszerítik, hogy nomádként vándoroljon a földön. A jövőben biztos, hogy előbb ellenőrizni fogom a könyvtárban.

– Igen, köszönöm. Az nagyszerű lenne.

– Ez a baj azzal, ha olyan emberrel házasodsz meg, aki soha nem untat. Még akkor sem hagyják az embert békén, amikor a lányát megtanítja a kedvenc hobbijára. Tessék, megmutatom, hogyan kell origami tesszellációkat készíteni. A te anyád nem ért azokhoz. Most olvastam egy asztrofizikus cikkét, aki azt javasolja, hogy a technikát nagyméretű membránok tárolására használják műholdakon.

Hermione addig hajtogatta az origami darvakat, amíg az ujjbegyeit nyersnek nem érezte. Aztán úgy rendezte el őket a padlón, hogy kitárt szárnyakkal álljanak.

Az újság nem volt ideális erősségű az origamihoz, de azért volt mit csinálnia. Hermionénak olyan régóta nem volt semmi dolga.

Kár, hogy a japán mitológia valójában nem volt igazi varázslat. Százezer darumadarat is hajtogatna, ha az egy kis szerencsét hozna neki.

Összegyűjtötte a darvakat, és mindet laposra lapította. Egy takaros kupacban hagyta őket, hogy a manók eltűntethessék őket.

Azon tűnődött, vajon milyenek lehettek a szülei. Milyen munkájuk volt.

Remélte, az emlékei hiánya, azt jelenti, hogy valahol biztonságban vannak. Megvédte őket a háború kitörése előtt.

Remélte, nem tudják, mi történt vele.

hozzászólások: 0