13. fejezet

Öt nappal később Hermione a padlón ült az ablak mellett, és éppen a kétszázharminchatodik papírdarut hajtogatta, amikor kinyílt az ajtó, és egy fiatalember nézett be rajta. A tekintetét végigfuttatta a szobán, aztán amikor megakadt Hermionén, belépett a szobába, és gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.

Tekintete ravasz volt, és figyelmesen bámulta a lányt, miközben előrelépett.

Sietősnek tűnt.

Szikár testalkatú, sötét hajjal és szögletes arccal. Hivatalnokokra jellemző, sötétkék talárt viselt. Az arcát sűrű borosta borította.

Hermione ösztönös reakciója a férfi láttán a teljes rémület volt, mintha megkövült volna, úgy dermedt meg és bámulta.

Nem volt hová menekülnie. Még sikítani sem tudott.

Eszébe sem jutott, hogy egyszer csak besétálhat a szobájába egy idegen.

A férfi kissé megállt, ahogy közeledett, és megjegyezte a lány arckifejezését.

– Nem emlékszel rám – mondta meglepett hangon. Úgy tűnt, a szavaiban volt egy csipetnyi sértettség is.

Hermione kétségbeesetten tanulmányozta őt, próbálta kitalálni, ki lehet. Halványan ismerősnek tűnt. Talán az iskolából? Valaki, akit nem ismert jól.

A férfi keresztül ment a szobán. Már félúton járt, és Hermione keze elkezdett görcsölni, miközben azon töprengett, mit tegyen. Ha elmenekülne, hallótávolságon kívülre kerülne, vagy a férfi egyszerűen megparancsolhatná neki, hogy álljon meg. Talán, ha bedugná a fülét… de akár el is kábíthatná.

Nem tudta…

A férfi már csak néhány méterre volt tőle, és az arckifejezése egyre diadalmasabbá vált.

Hirtelen éles reccsenés hallatszott, és Malfoy a semmiből megjelent mellette. Hermione felriadt, és felé húzódott, el a közeledő idegentől.

A fiatalember intenzív, diadalmas arckifejezése Malfoy láttán élesen közönyössé halványult. A testtartásából eltűnt az ingatagság, ahogy kiegyenesedett, és körbepillantott Hermione szobájában.

– Eltévedtél, Montague? – kérdezte Malfoy hidegen, miközben kissé Hermione elé lépett.

Montague megvonta a vállát.

– Csak felfedezőútra indultam – mondta egyszerűen. – Kíváncsi voltam, amikor láthatom őt. Rengeteg védővarázslat van ebben a szobában, Malfoy.

Hermione tekintete a falakra siklott. Védőbűbájok voltak rajta? Soha nem vette észre. Nehéz volt észrevenni bizonyos típusú védőrendszereket pálca vagy ha egy kis varázslat nélkül megvizsgálná.

– A Sötét Nagyúr rám bízta őt, konkrét utasításokkal. Különben is mindig hasznos tudni, ha valaki birtokháborítást követ el – válaszolta Malfoy. A hangja jeges volt.

Montague felnevetett.

– Nem fogadhat látogatókat?

– Nem – közölte Malfoy, és ellépett Hermione mellől, miután a legfelületesebb pillantást vetette rá. – És ha csak kíváncsi lettél volna, megkérdezhettél volna engem is. Már majdnem éjfél van. Talán vissza kellene térnünk a partira. Biztos vagyok benne, hogy Astoriának szüksége lesz ránk.

Malfoy átsétált a szobán, és megvárta, hogy Montague kövesse. Úgy tűnt, Montague szándékosan nem sieti el a dolgot.

Ismét körbepillantott a szobában, majd vissza Hermionéra. A szemébe visszatért az a különös fény, ahogy Malfoy mögött bámult le rá. Valami. Volt valami, amit megpróbált közölni vele, aztán megfordult, és követte Malfoyt kifelé.

Hermione percekig bámulta a mögöttük becsukódó ajtót.

Montague.

Graham Montague?

Az inkvizíciós osztagban dolgozott. És ő volt a Mardekár kviddicscsapatának kapitánya. Fred és George ötödikben betuszkolta őt a volt-nincs szerkénybe.

Hermione alig ismerte őt. Ő is alig ismerte a boszorkányt.

Mikor ismerte férfi annyira, amiért elvárta volna tőle, hogy felismerje?

Miközben gondolkodott, Hermione félretette a papírdarabot, amelyet görcsös ujjai tönkretettek.

Malfoyék újévi partit rendeztek a kastélyban. Fogalma sem lett volna róla, ha Montague és Malfoy nem jelenik meg.

Felállt, és tétován az ajtóhoz lépett. A saját szemével akarta látni az embereket, de a gondolat is megrémítette.

Ha valaki meglátta, azt tehetett vele, amit csak akart, hacsak Malfoy meg nem jelenik, és nem állítja meg őket. A megkönnyebbülése az előbbiek miatt, még több kérdést vetett fel, amin gondolhatott.

Jobb az az ördög, akit ismersz, mint az, akit nem ismersz.

Percekig állt az ajtóban, mielőtt tétován kinyitotta volna. Végigosont a folyosón, és besurrant az egyik használaton kívüli cselédfolyosóra, ami a ház főszárnya felé kanyarodott.

Lassan egy vonósnégyes hangját hallotta, beszélgetésekkel kísérve. Megállt és figyelt.

Zene.

Évek óta nem hallott zenét.

Megállt, és a falnak támaszkodva magába szívta a hangot. Lehunyta a szemét, és a vonósok mozdulatait figyelve lélegzett.

Elfelejtette, milyen érzés zenét hallani.

Negyedóra múlva eszébe jutott, hogy folytatnia kellene útját. Feltört egy ajtót, és bekukkantott egy sötét folyosóra, aztán megnézte, tiszta-e a levegő. Éppen kilépett volna, amikor szövetsurrogást és egy nő kacagását hallotta. Hermione élesen hátralépett, és látta, ahogy Astoria a sarok mögé szökken, aztán megragadja valaki csuklóját. Egy férfi csuklóját, ami egyértelműen nem Malfoyé volt.

Hermione nem látott tisztán a sötétben, de a férfi testalkata nem stimmelt. Szélesebb és alacsonyabb. És nem elég sápadt vagy szőke.

Astoria hátradőlt a falnak, a férfi addig közeledett hozzá, amíg Hermione már egyáltalán nem látta a szőke boszorkányt. A lány szeme kitágult, amikor a kuncogás átadta helyét a lihegő zihálásnak.

Nos, ez nem volt feltétlenül meglepő, bár Hermione nem számított rá, hogy ezzel találkozik.

Hirtelen két, tejfehér láb vált láthatóvá, ahogy a férfi csípője köré tekeredtek, és a hangok a zihálásból nyögéssé váltak.

Hermione furcsán lenyűgözte a látvány, mígnem egy szörnyű gondolat jutott eszébe…
Malfoy megtalálná ezt az emlékezetében.

Élesen hátralépett, és hangtalanul felmenekült a lépcsőn. Másik útvonalon indult a bálterem felé. Egész jól eligazodott a kastély nagy részében. Amíg nem kapta el a pánik, és a falakat használta mankónak, szinte bárhová el tudott jutni.

A harmadik emeleten volt egy szűk, kanyargós kis lépcső, amely a bálterem fölötti erkélyes alkóvra vezetett. Hermione feltételezte, hogy a parti a bálteremben van.

Remélte, olyan helyre jut el, ahol beszélgetést hallgathat ki, de Astoria folyosói afférja közbeszólt. Hermione újrajátszotta, aminek tanúja volt. Maga a tett nem volt meglepő, de az a tapintatlan tett túlzásnak tűnt. Megcsalni a férjét a családja portréival teli folyosón. Még ha nyílt házasságról is volt szó, a túlságosan udvariatlanságnak tűnt.

Hermione besurrant az alkóvba, letérdelt, és a korláton át nézett le a partira. A bálterem tele volt a legpazarabb talárokba öltözött emberekkel. A terem pompázott a gazdag díszítésben. Csillogott. A csillárokat tündérfények világították meg, a terem közepén pedig egy legalább két méter magas, pezsgőspohárból épített torony állt; a pezsgő végtelen, varázslatos szökőkútban folyt lefelé.

Ez egy társasági lapoknak szánt parti volt. Több fotós is fényképezett a másnap reggeli újságok számára.

Hermione látta Pius Thicknesset és a minisztérium több más fontos személyiségét. Több tucat halálfaló volt, akiket Hermione felismert.

Egy halványszőke villanás megragadta Hermione tekintetét, és Malfoyt Dolores Umbridge-dzsel látta beszélgetni. A boszorkány rózsaszín és fuszkíaszínű talárt viselt, ami mélyen dekoltált volt, és egy medál függött a keblén.

Umbridge bájologva simogatta Malfoy karját, míg ő merev arccal, kifejezéstelenül figyelte. A férfi tekintete titokban folyton a nő mellkasára siklott, pillantása a kíváncsiság és a gyűlölet keverékének tűnt.

Mielőtt Hermione tovább figyelhette volna az interakciót, egy skarlátvörös alak vonta magára a figyelmét. Odapillantott, majd kétszer is megnézte. Egy béranya volt a partin.

Hermione tekintete végigfutott a termen, és rájött, hogy kilencen vannak ott.

Döbbenten meredt rá. Egyiküket sem ismerte fel, mindannyian főkötőt viseltek, és úgy követték a varázslókat, mintha árnyak lennének. A fejüket lefelé hajtották, a vállukat pedig engedelmesen előre görnyesztették.

Néhány varázsló, akit kísértek, halálfalók voltak. Hermione felismerte Amycus Carrowt, Mulcibert és Averyt. A többi varázsló fiatalabb volt. Úgy vélte, az egyik Adrian Pucey lehetett, a másik Marcus Flint.

A béranyákat, állapította meg Hermione, miközben figyelt, státuszszimbólumként használták. Felvonultak velük, hogy megmutassák a vérvonal fontosságát.

Hermione mellkasa összeszorult, és az arca eltorzult, ahogy nézte őket.

A nők nem mentek egymás közelébe. Feltehetően parancsot kaptak, hogy ne kószáljanak. De, amikor ketten közülük véletlenül elhaladtak egymás mellett, Hermione látta, hogy a kezük egy pillanatra összeért. Hogy üzenetet adjanak át, vagy csupán vigasztalásból, Hermione nem tudta megmondani a fejük fölött lévő távolságból.

Hermione azt feltételezte, hogy a többi béranyát ugyanúgy házakba zárva tartják, mint őt. Nyilvánvalóan téves feltételezés volt. Ő volt ezek szerint a kivételes eset. A Rend egykori tagja. Rejtett emlékek. Vérátokkal átkötött bilincsek, melyek a Helytartóhoz kötötték. Voldemorthoz vitték.

Lehetséges, a többi lánynak még azt is megengedték, hogy egyedül menjen ki. Sőt, tekintve, hogy nyomon követhetőek voltak, nem feltétlenül volt ok arra, miért ne tehették volna.

Talán Hermionénak még technikailag is megengedett lett volna az ilyesmi. Bár valahogy kételkedett benne. Ha nem engedték meg neki, hogy látogatókat fogadjon, akkor kétesélyesnek tűnt, hogy Malfoy hagyná-e elhagyni a birtokot.

– Egy perc éjfélig! – kiáltotta vidáman egy varázslattal felhangosított hangú boszorkány, félbeszakítva Hermione gondolatait. – Készüljetek az újévi csókokra!

Astoria visszament a terembe. Talárját megigazította, arckifejezése ártatlan volt, de Hermione számára nyilvánvalónak tűnt, hogy halványan zavart. A rúzsa halványan elkenődött, bár így is követe teljesen az ajkai vonalait. Nem nyíltan elkenődött, de eléggé ahhoz, hogy látszódjon. A lány arckifejezése önelégült volt.

Hermione figyelte, ahogy Astoria Malfoy felé veszi az irányt. Arckifejezése a szeretet imitált, ahogy közelebb lépett, de a szemében valami más szikrája is ott csillogott. Malfoy figyelmesen végignézett rajta, azonban az arckifejezése még csak meg sem rezdült. Hermione nem látta jól Astoria arcát ebből szögéből.

– Tíz! Kilenc! Nyolc! Hét! – A terem elkezdte a visszaszámlálást az új évig.

Ahogy visszaszámoltak, Malfoy előre nyúlt, arckifejezése még mindig üres volt, és hüvelykujjával végigsimított Astoria száján.

A nullánál előrehajolt, és ajkát Astoria ajkára nyomta. Egy kamera felvillant. A teremben varázslatos tűzijáték, éljenzés és pohárcsörömpölés hangzott fel, ahogy az emberek koccintottak.

Malfoy ajkai továbbra is Astoria ajkaira nyomódtak, de miközben megcsókolta a feleségét, felemelte a tekintetét, és Astoria feje fölé nézett. Hűvös, szürke szemei azonnal Hermione arcára szegeződtek.

Hermione elfelejtett levegőt venni.

Visszabámult. Megdermedt.

A gyomra élesen görcsbe rándult. A szíve olyan hangosan dobogott, hogy már fülében hallotta. Megborzongott. Úgy érezte, vissza kellene húzódnia a látóteréből, de csapdába esett, mintha a hideg ezüst miatt torpant volna meg.

A férfi továbbra is felnézett rá, amíg Astoria meg nem szakította a csókot, és el nem fordult. Aztán a varázsló elfordította a tekintetét, és hamis, arisztokratikus mosoly ívelt az ajkán, miközben körbepillantott a teremben, majd néhány másodpercig lelkesedés nélkül tapsolt, mielőtt lekapott egy pohár pezsgőt egy lebegő tálcáról.

Úgy kortyolt bele, mintha víz lenne.

Hermione hátradőlt, kezét a mellkasára szorította, és azt akarta, hogy a szíve ne dobogjon tovább.

A parti órákig tartott. Hermione figyelmesen követte a társasági érintkezéseket. Kereste a feszültség és a szövetségek jeleit. Próbálta beazonosítani a fennálló társadalmi rendet, hogy megértse, mit hagyott ki a Reggeli Próféta.

Meglátta Graham Montaguet, aki elvegyült a társaságban. A lány egy ideig figyelte, próbálta megállapítani, hogy van-e valami ismerős benne. Teljesen idegennek tűnt számára.

Malfoy ezzel ellentétben nem vegyült el. Állt, és hagyta, hogy mások vegyék körbe őt. Hermione számára egyre inkább nyilvánvalóvá vált, csak néhányan tudnak arról, hogy ő a Helytartó. Volt egyfajta tisztelet és finomság abban, ahogy a fiatal halálfalók közeledtek hozzá. Az idősebb halálfalók, mint Mulciber, idősebb Nott és Yaxley a tisztelet és a neheztelés keverékével viselkedtek irányába.

Bár mások talán nem tudták, miért bánnak Malfoyjal ilyen óvatosan a halálfalók, a tisztelet ragályos volt. A terem úgy keringett Malfoy körül, hogy az már idegesítő volt.

A férfi úgy játszotta a szerepét, mint egy jóindulatú király. A hidegség és a veszélyes kisugárzása tagadhatatlan volt, de ezt arisztokratikus udvariasság alá rejtette. A kemény, megingathatatlan arckifejezés, amit a lány jelenlétében mutatott, most hiányzott. Elnézőnek tűnt. Vigyorgott, és végtelennek tűnő csevegéssorozatba bonyolódott bárkivel, aki közeledett hozzá. De Hermione számára, aki nem tudta kivenni a szavait, és csak egyszerűen figyelte, Malfoy hidegnek és unottnak tűnt.

Már majdnem hajnali négy óra volt, mire az utolsó vendégek is távoztak.

Hermione óvatosan elindult vissza a szobájába. Nem akart újra összefutni Astoriával, vagy más potyalesőkkel. Amikor a szobájához vezető folyosóra ért, benézett a sarok mögé, és ott találta Malfoyt.

A férfi odapillantott, és azonnal észrevette őt.

– Jól érezted magad? – kérdezte.

A lány néhány másodpercig habozott, mielőtt a sarkon túlra lépett, és vállat vonva közeledett a férfi felé.

– Érdekesebb volt látni, mintha csupán olvasnék róla – válaszolta.

A férfi felhorkant.

– Szavak, melyeket sosem gondoltam volna, hogy tőled hallok – mondta. Aztán összeszűkült szemmel bámult rá. – Miért érdekled Montaguet? – érdeklődött, és felvonta a szemöldökét.

Hermione felpillantott rá. Persze, hogy ezért volt ott.

Meglepte, hogy a férfi ezt kérdezte. Megvolt a menetrendje az emlékeinek vizsgálatára. Körülbelül tíznaponta. A legutóbbi ülést kihagyta, és Voldemortra hagyta, de a lány számított rá, hogy másnap valamikor felbukkan. Ha akarta volna, egyszerűen várhatott volna.

– Nem tudom – suttogta a lány őszintén. – Alig ismertem őt az iskolában.

Malfoy szemében kivirult a kíváncsiság.

– Tényleg? Milyen érdekes – szólalt meg elgondolkodó hangon. – Tele vagy meglepetésekkel.

Hermione megforgatta a szemét.

– Minden lánynak ezt mondod? – kérdezte szarkasztikusan kedves hangon.

A férfi élesen ránézett, majd felnevetett.

– Menj aludni, Sárvérű!

A megfogalmazás ellenére nem érezte parancsnak. Hermione egy pillanatig még bámult rá, mielőtt mégis besétált a szobájába.

A férfi még mindig a folyosón állt, amikor becsukta az ajtót.

A másnap reggeli újság címlapján Malfoy és Astoria képe volt. Azt a pillanatot örökítették meg, amikor Malfoy előrenyúlt, és végigsimított Astoria ajkán a hüvelykujjával, mielőtt lehajolt, hogy megcsókolja, eközben tűzijáték és szalagok robbantak mögöttük.

Édesnek, romantikusnak és meghittnek tűnt.

A következő oldalon egy kép volt, amin a Helytartó több embert megöl Franciaországban. Az egyik lány halványan ismerősnek tűnt. Hermione arra gondolt, talán Trimágus Tusa idején járt a Roxfortban.

Hermione nem vette észre, hogy Malfoy a hét elején elhagyta volna az országot.

A boszorkány vékonyra hajtogatta össze a Malfoy és Astoria képét, és azzal szórakoztatta magát, hogy Malfoy és Astoria szétpattantak, majd egymásnak csapódtak.

A Helytartó képét apró csíkokra tépte, és alátétet szőtt belőle. Egy másik életben, gondolta, talán élvezné, ha bonyolult rácsszerkezetű pitetortákat készíthetne.

Aztán felállt, és elkezdte a tornagyakorlatát.

Kezdett nevetségesen fitt lenni, ami kielégítő, bár többnyire értelmetlen érzés volt. Igazából nem számított, hogy mekkora ütéseket tudott begyakorolni, ha nem volt képes ténylegesen Malfoy arcába vágni az öklét. Nem sok értelme volt az állóképességnek, amikor pánikrohamot kapott majdnem minden alkalommal, amikor elrántotta a kezét a tiszafasövénytől, vagy megpróbált olyan sebességgel mozogni, mint egy normális ember.

Malfoy késő délután jelent meg, hogy átnézze az emlékeit. Úgy tűnt, nem talált semmi különösebben érdekeset a közelmúltjában. Még akkor sem reagált, amikor találkozott az emlékével, amikor Astoriát megdugta valakit a folyosón. Valószínűleg a portrék már tájékoztatták őt. Amikor befejezte az emlékei átválogatását, kiegyenesedett.

Hermione kipislogta a fejfájást, felült, és a férfira nézett.

– Holnap küldöm fel egy utolsó fiolát a bájitalból – közölte.

Hermione bólintott. Nem mondott mást, mielőtt elfordult, hogy elmenjen.

Aznap este Hermione gondosan kidolgozta fejében a következő napra vonatkozó tervet. Ha valóban ez volt az utolsó adag bájital, akkor számos dolgot meg akart próbálni, mielőtt a hatása elmúlik.

Másnap reggel nem állt meg, hogy újságot olvasson. Bevette azonnal a bájitalt, mielőtt tétovázhatott volna, vagy retteghetett volna a későbbi elvonási tünetektől. Aztán hűvös elszántsággal elindult kifelé az ajtón.

Első úticélja a kastély déli szárnya volt. A ház egyetlen még felderítetlen része. A legfelső emeleteken kezdte, és lefelé haladt. Ezek voltak azok, ahol a legkevésbé valószínű, hogy bárkivel is találkozik, így gyorsabban tudott haladni.

Ahogy felért az első emeletre, érezte, hogy a levegő rideg, fagyos jelleget ölt, amit még a bájital csillapító hatása ellenére is érzékelt. A tarkóján égnek állt a szőr, és a teste hideg verejtékben tört ki.

Sötét mágia.

Olyan sűrű volt a levegőben, szinte érezte az ízét.

Percekig számolgatva dermedt meg a lépcsőházban.

Hermione ösztönei erősen sürgették, hogy forduljon meg, és menjen el. De a bájital megfojtotta őket.

A kíváncsisága viszont nem.

Leereszkedett az utolsó néhány lépcsőfokon, és az érzés irányába indult. Egy ajtó résnyire nyitva volt. Bekukucskált. Egy nagy szalont látott. Teljesen csupasz. Egyetlen bútordarabot sem. Semmi függöny. Se portrék a falakon. Még a tapétát is mintha lehúzták volna.

Nem volt más benne, csak egy nagy ketrec a szoba közepén.

A sötét mágia az egész szobát beborította, de úgy tűnt, leginkább a ketrec köré koncentrálódik.

Hermione lassan besétált a szobába, és megközelítette azt.

Emberek haltak meg abban a szobában. Nagyon sokan. Lassan.

Hermione elméje automatikusan elkezdte katalogizálni az általa ismert sötét rituálékat, amelyek ilyen tartósan jelenlévő torz mágiát hoztak létre.

Valószínűleg megrongálta a birtok leyvonalát.

Ahogy közelebb lépett, észrevette, hogy a ketrecet a padló köveibe ágyazták be. A szó szoros értelmében eltávolíthatatlan, hacsak ki nem tépik a kastély alapköveit, és még az is lehet, hogy az sem lesz elég.

Már attól, ahogy a ketrec közelében állt, olyan ízt érzett a szájában, mintha a vér fémesíze lenne.

Alaposan szemügyre vette.

Egy centivel alacsonyabb volt nála. Valószínűleg pontosan öt láb magas és körülbelül háromláb széles lehetett. Elég magas ahhoz, hogy egy fogoly lehajoljon vagy összebújjon benne.

Azon tűnődött, vajon hány embert tarthattak benne.

Egy zaj riasztotta meg. Megfordult, és Malfoyt találta az ajtóban, aki dühvel határos ingerültséggel bámult rá.

– Hát persze, nincs annyi eszed, hogy ne gyere be ide – mondta kemény hangon, miközben a lány felé lopakodott.

hozzászólások: 0