16. fejezet

Február közepe volt, amikor Dolores Umbridge-t megölték a mágiaügyi miniszter elleni merényletkísérlet során.

A Roxfort börtönben éppen Voldemort szobrát avatták fel a végső csata emlékére. Umbridge igazgató egy emelvényen állt Thicknesse miniszter mellett, miközben Thicknesse beszédet mondott a börtönőröknek, a riportereknek és a jelenlévő maroknyi minisztériumi tisztviselőnek. Amikor a szalagátvágás megkezdődött, egy nyílpuska nyílvesszeje bukkant elő a Tiltott Rengetegből, áthaladt a börtönőrökön, épphogy elkerülte a Minisztert, és Umbridge igazgató mellkasának közepébe fúródott.

A nő nem halt meg azonnal. A nyaklánca szilánkjai és a nyílvessző nyele lassította a vérzést. Az őrök, mivel nem ismerték a szöges, középkori fegyvereket és az alapvető orvosi képesítéssel sem rendelkeztek, kitépték a nyilat. Aztán a nő azonnal meghalt.

A népszerű, háromszoros mágiaügyi miniszter elleni merénylet sokkoló hullámokat keltett a brit mágikus közösségben. Az Ellenállás terroristáit már kiirtottnak tekintették. Az, hogy ilyen látványos módon újra felbukkantak, káoszt okozott, és a teljes díszbe öltözött halálfalókat erővel vonultatta fel.

Voldemort személyes sértésnek vette a támadást.

Montague látogatásai a kastélyban hirtelen megszűntek. Astoria sápadtan és paranoiásan lebegett a kastélyban. Hermione hallotta, ahogy rikácsolva kérdezősködik Malfoytól, hogy pontosan milyen védőburkolatok vannak a Malfoy-birtokon.

Malfoy, amikor Hermione megpillantotta, állandóan valami olyasmit viselt, ami úgy tűnt, mintha a harci felszerelés és a vadászruha kombinációja lenne. Rendszeresen sárral borítva és dühtől sápadtan tért vissza a kastélyba.

Hermione izgatott volt.

Megszállottan olvasta a híradásokat. Az újságok harsogták, hogy ez egy sikertelen merénylet volt, de Hermione sokkal inkább Umbridge halálát tartotta helyénvalónak, mint a tervezett célpontét. Thicknesse alig volt több, mint egy bábu. Umbridge bűnei az ő sajátjai voltak.

De a megtorlás okozta elégtétel jelentéktelen volt ahhoz a megkönnyebbüléshez képest, amikor megtudta, az Ellenállás még életben van. Hermione fél órán át sírt a puszta örömtől. Hosszú-hosszú idő óta először érezte magát váratlanul reményteljesnek.

A tudattól utána napokig könnyedén lépkedett.

Amikor Stroud gyógyító meglátogatta Hermionét, világosan láthatóvá vált az ingerültsége, hogy a boszorkány még mindig nem terhes. Egy sor varázslatot mondott rá, és elgondolkodva tanulmányozta őket.

– Nos, úgy tűnik, a nátriumszinted javult – szólalt meg végül Stroud gyógyító néhány percnyi hallgatás után.

Hermione az órára bámult, és nem szólt semmit.

Stroud gyógyító kotorászott egy orvosi táskában, és elővett egy nagy kancsó lila színű főzetet.

– Idd meg mindet! – parancsolta Stroud.

Hermione automatikusan az ajkához vitte, még akkor is, amikor kibökte:
– Mi ez?

Stroud gyógyító várt, és nem válaszolt, amíg Hermione ki nem itta az egész kancsó bájitalt.

– Termékenységi bájital. Nem kellene, hogy szükséges legyen, de kifogytam az ötletekből. Attól tartok, nem fogod élvezni a mellékhatásait, és növelni fogja a többszörös gyerekszülés valószínűségét is.

Hermione érezte, ahogy a vér kifut az arcából, és úgy érezte, mintha leesne a vizsgálóasztalról. A kancsó kicsúszott a kezéből, és összetört. Stroud gyógyító azonnal száműzte az üvegszilánkokat.

– Számíts a mellek duzzanatára és érzékenységére, fejfájásra, hangulatingadozásra és duzzanatra az alhasban. Hőérzékenységet is eredményezhet, és a szorongásod újra előjöhet – magyarázta Stroud gyógyító, miközben további jegyzeteket fűzött Hermione aktájához. –Értesítem a Helytartó urat.

Hermione nyelt egyet, és az alsó ajkába harapott, miközben elszántan bámulta a szoba másik végében az órát.

Malfoy aznap nem jelent meg, hogy ellenőrizze az emlékeit. Hermione nem lepődött meg, már előre számított rá.

Voldemort. Minden második hónapban hívatta, amíg terhes nem lesz.

Amikor Malfoy másnap megérkezett, fáradtnak és dühösnek tűnt. Nem szólt egy szót sem, miközben megragadta a lány karját, és vele együtt hoppanálva ment a Voldemort csarnokába vezető kanyargós alagutakba.

A csarnok még melegebb volt, és bűzlött a rothadó hústól. Hermione öklendezni kezdett, amint levegőt vett. Malfoy immunisnak tűnt, ahogy előre húzta a lányt, és letérdelt, a mellette lévő kövekre húzta. A padló nedves és ragacsos volt, halványan csillogott.

A szobában szinte koromsötét volt, csak néhány távoli lámpafény adott némi megvilágítást. Nem volt jelen más kísérő vagy halálfaló, akit Hermione látott volna.

– A Sárvérű, uram – szólt Malfoy.

Hosszú, lassú, sziszegő sóhaj hallatszott a sötét emelvényről, és Voldemort skarlátvörös szemei hirtelen megjelentek.

– Hozd előre! – parancsolta Voldemort egy pillanat múlva.

Malfoy előrehúzta Hermionét, és felhúzta a lépcsőn, mielőtt letérdeltette volna. Hermione undorodva bámult.

A trón, amelyen Voldemort korábban ült, eltűnt. Helyette egy hatalmas pitonfészek fölött feküdt, amelyek mind egy szék homályos formájára csavarodtak össze, alatta összefonódtak, lustán hullámoztak.

Voldemort oldalra hajtotta a fejét, és pókszerű ujjaival könnyedén végigsimított a mellkasán, miközben elgondolkodva tanulmányozta Hermionét.

– Szóval még mindig nem terhes – közölte Voldemort fenyegető hangon.

– Sajnos nem, Nagyuram – mondta Malfoy bocsánatkérő hangon. – Azonban, mint látni fogja, az elmegyógyítóknak igazuk volt, az idő önmagában is elegendő ahhoz, hogy elkezdje visszanyerni az emlékeit.

Voldemort ingerülten felsóhajtott, és egy pitonfej bukkant elő a mozgó tekercsek tömegéből, és az ölében pihent meg. Voldemort lustán megsimogatta a kígyót, és még jobban belesüllyedt az alatta csúszó tekercsekbe.

– Fogd meg! – parancsolta Voldemort.

Malfoy térde Hermione lapockái közé fúródott, a keze pedig az állkapcsa köré fonta, és a fejét szorosan a helyén tartotta. Hermione megremegett, ahogy Voldemort skarlátvörös szemei a sajátján keresztül az elméjébe szúrtak.

Hermione érezte, ahogy Malfoy kezei a torka és az állkapcsa köré tekerednek, miközben a lány összerezzent a fájdalomtól. Úgy érezte, mintha Voldemort legilimenciája egy pengeként tépné át az elméjét. Sikoltott.

Lassabban haladt. Forró, vakító kín helyett fokozatos, alattomosabb fájdalom volt. Az a fajta, amely a csontokba és az elme mélyére hatolt, és ott maradt.

Voldemort lustán tépte darabokra az emlékeit, mint egy macska, amelyik a zsákmányával szórakozik. Nem is tudta, hogy ilyesmi lehetséges. Jelentéktelennek tartott dolgok darabkáit pusztította el, csak hogy érezze a lány reakcióját. Az emlékét, amikor origamit hajtogatott, miközben a szülei a keleti miszticizmusról vitatkoztak, a grániai felfedezését az istállóban. Apró darabokra aprította őket, mintha papírból lennének.

Érezte, ahogy eltűnnek… próbált beléjük kapaszkodni, miközben elhalványultak, de addig csúsztak el, amíg az elméjében lévő gyötrelem el nem feledtette, hogy mi után nyúlt.

Ginny emlékei lenyűgözték a varázslót. Amikor a férfi kivonult Hermione elméjéből, a boszorka Malfoynak dőlt, és nem látott mást, csak Voldemort dühös, vörös szemét. Vajon látott? Vagy a szemei egyszerűen beleégtek az elméjébe?

Annyira fájt az agya, hogy szinte azt várta, a füléből csöpögni fog a vér. Az el nem múló fájdalom ködén keresztül érezte, ahogy a pulzusa őrülten lüktet Malfoy ujjainak nyomására.

– Kár, hogy nem hoztad vissza élve a Weasley-lányt. – Hermione hallotta, ahogy Voldemort végül kimondja.

– Sajnálom, Nagyuram, fogalmam sem volt a jelentőségéről. Mint emlékszik, már majdnem halott volt, amikor rátaláltam.

Hermione halványan megmozdult, és nyöszörögve próbálta felrázni magát a fájdalomtól, hogy figyelmesen hallgassa.

– Ez megmagyarázza a Sárvérű sussexi támadását – szólt Voldemort elgondolkodó hangon. – Egy öngyilkos küldetés egy haldokló barát kiszabadítására. A Rend mindig meglepően kiszámítható volt.

– Valóban. – Malfoy hangjában nyilvánvaló volt a megvetés.

Hosszú csend következett. Malfoy szorítása az állkapcsán meglazult, és Hermione érezte, hogy lecsúszik a padlóra. Ahogy ott feküdt, egy hűvös, izmos kígyótekercs lassan a lába köré kezdett tekeredni.

– Csalódott vagyok, amiért nem jutottál előbbre a támadás felelőseinek felkutatásában, Helytartó – közölte Voldemort. Szavait a düh suttogása szőtte át.

Hermione alig kapott levegőt. A párás meleg és a szobában lévő rothadás fojtogatta, és a pikkelyek halványan fennakadtak a harisnyáján, ahogy a tekergőző kígyó a vádlija köré szorult. A piton a köntöse alá csúszott. Megborzongott, és megpróbálta elhúzni a lábát.

Alig tudott kivenni valamit a sötét csarnokban. Mivel nem látott, nagyon is figyelt a csarnok hangjaira, a sziszegésre és a mellette a sötétben folyamatosan mozgó pikkelyek lágy remegésére.

– Nem hagyom cserben. Ha a Rend volt az, meg fogom találni őket – mondta Malfoy. A hangja nyugodt és határozott volt. Halálos.

Hermione érezte, hogy remeg az ajka, és könnyek szúrják a szemét. Remegett a keze, ahogy a düh átvágta a fájdalmát. Semmit sem tehetett. Malfoy levadászhatott és megölhetett valakit a hálószobája közepén, ha akarná, Hermione pedig csak állni és nézni tudott volna.

Gyűlöllek, Malfoy. Gyűlöllek téged. Gyűlöllek téged.

– A Rend volt az. Ki más tudhatta volna? Az a bolond Lumpsluck biztos elmondta Dumbledore-nak. Potternek tudnia kellett, ezért tört be a Roxfortba. Valakit figyelmen kívül hagytak a tisztogatás során. Valaki, aki fontos volt a Rend számára. Nem az egyik tudatlan gyalogosuk. Biztos vagyok benne, hogy a Sárvérű tudja, ki az.

Ahogy Voldemort beszélt, a teremben egyre sűrűbbé vált a sötét mágia érzése, mintha maga a levegő is szilárd, súlyos masszává vált volna, amely könyörtelenül Hermionéra nehezedett. Érezte, ahogy a bordái meghajolnak a nyomás alatt, és kegyetlenül belenyomják a kövekbe. Zihálva próbált lélegezni a tágulni képtelen tüdején keresztül.

– Talán, Nagyuram, célszerű lenne visszahívni Perselust – mondta Malfoy. A szavai erőltetettnek hangzottak. Nem Hermione volt az egyetlen, akit halálra zúztak.

– Nem… – jelentette ki Voldemort hideg hangon. – Románia létfontosságú. Kérdések merülnének fel, ha visszahívnánk Perselust egy Thicknesse elleni merénylet miatt. Perselus helyén marad. Megtudtad, hogyan került a medál Umbridge birtokába?

A nyomás kissé enyhült, és Hermione zihálva, mohón szívta a tüdejébe a levegőt. A piton magasabbra tekeredett a lábán. Érezte, ahogy a pikkelyek súrolják a csupasz bőrét a harisnyája felett. Az undor nyöszörgése szakadt ki a torkán, és erősebben próbált elhúzódni. A tekercs a másik bokája köré zárult.

– Csendben nyomoztam. Vannak minisztériumi fotók '95-ből, amelyeken úgy tűnt, hogy viseli. Azt állította, ez egy Selwyn-örökség. Hogy hogyan került a birtokába, senki sem tudja, bár egy korábbi titkára említette, az igazgatónak szokása volt megszabadítani az engedély nélküli házalókat a tulajdonuktól.

– Tehát semmit sem tudsz. Azt sem, hogyan sikerült a Rendnek ilyen lehetetlen távolságból elpusztítania. Azt sem, hogyan sikerült azonosítaniuk. Még azt sem, hogyan jutott hozzá. Van valami, amit tudsz? – Voldemort vicsorgott. Aztán egy pillanatra lecsillapodott, mielőtt nyugodtabb, fenyegetőbb hangon mondta: – Csalódtam benned, Helytartó, remélem, nem felejtetted el, mi történt, amikor legutóbb mélységesen csalódtam benned. Crucio!

Hermione érezte, hogy Malfoy hirtelen összeesik. Nem hasra esett, hanem guggolásba rogyott a lány fölé. Érezte, ahogy a varázsló teste mereven remeg a kínzástól, miközben egy mély, torokhangú nyögés szakadt ki a torkán.

Voldemort nem tartotta sokáig az átkot. Alig több mint egy perc múlva abbahagyta, az ellene irányuló remegés megszűnt, és Hermione hallotta, ahogy Malfoy zihál a füle mellett, ahogy magához tért.

– Nem hagyom cserben, uram. Megvizsgáltattam nyíl hegyét és a medál maradványait egy kobolddal – mondta Malfoy csak a leghalványabb remegéssel a hangjában, miközben újra felállt. – A széleshegyi koboldok kovácsolta ezüst volt, egy mantikór farkából származó méreg és baziliszkuszméreg kombinációjával átitatva. A mantikórméreg tette lehetővé, hogy a nyíl áthatoljon a védőrácsokon a baziliszkuszméreg pedig elpusztította a medált.

– Megvizsgáltad a lehetséges forrásokat?

Hermione érezte, ahogy egy nyelv suttogása végigsiklik a csupasz belső combján, és halkan felzokogott.

– Egy fiatalkorú baziliszkusz mérgét elég könnyű megszerezni türelemmel bármely varázslónak, akinek van egy varangya és tehetsége a vakító bűbájokhoz. A mantikór-méreg forrása már kérdésesebb, tekintve, hogy a legtöbb alapanyagot milyen gondosan szabályozzák, mióta Ön átvette az irányítást a Minisztérium felett. McNair ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a felelős a vizsgálatért, ami szokatlanul nagylelkű volt tőle. Négyszemközt kihallgattam az egyik asszisztensét. Úgy tűnik, hogy a naplókban folyamatos ellentmondások voltak néhány általa importált lény mennyiségét illetően. A feketepiac meglehetősen jövedelmező volt az elmúlt néhány évben.

– Ssss küldjön érte! – mondta Voldemort, a düh a hangjában nyíltan érződött. – A támadás lehetetlen lett volna, ha nincs az ő figyelmetlensége. Úgy tűnik, néhány szolgám egyre éhesebb.

– Ahogy parancsolja, Nagyuram – szólalt meg Malfoy, és Hermione érezte, hogy felhúzza őt a padlóról.

A lába köré tekeredett piton szorosabbra vonta a szorítását, és visszarántotta a földre. Voldemort éles sziszegést adott ki, és az lassan, sziszegő disszonáns hanggal elengedte őt. Ahogy Malfoy kihúzta Hermionét a kígyótekercsekből, Voldemort arca beúszott a látóterébe.

Több kígyó is köréje tekeredett. Félig beborították a pitonok, és figyelmesen bámulta a lányt.

– Az a sárvérű a sötétség nyomait viseli. A kígyók megérzik az ízét. És elég termékeny – jegyezte meg Voldemort, megtörölte ajkát, miközben a lányt tanulmányozta.

Hermione egy pillanatra visszabámult, mielőtt a látása ismét elszállt. Érezte a kínzás halvány remegését Malfoy szorításában.

– Stroud gyógyító tegnap valami bájitalt adagolt neki – magyarázta Malfoy. – Ami a sötétséget illeti, nos, a Sussexben jelentett pusztítás nyomai már megmutatták, hogy nem tartotta be a Rend sötét mágiára vonatkozó irányelveit.

Voldemort egyetértően sziszegett.

– Figyeld őt alaposan! Most, hogy a Rend újra mozgásba lendült, biztosan eljönnek érte – szólt Voldemort.

– Tudja, hogy inkább meghalok, minthogy elveszítsem a hatalmamat miatta – jelentette ki Malfoy halkan, és Hermione érezte, hogy a férfi szorítása a karján egyre szorosabbá válik.

– A holttestüket akarom, Helytartó. Bárki is tette ezt. Ezt az utolsó rendtagot. Azt akarom, hogy a koponyája is bekerüljön a gyűjteményembe.

– Megkapja, ahogy az összes többit is önnek adtam – mondta Malfoy.

Hermione összerezzent, megpróbálta kitekerni a karját. Voldemort figyelte, és a lány érezte a kegyetlenséget és a rosszindulatot, ahogy a tekintete végigsiklott rajta. Kinyitotta a száját, és kicsúsztatta a nyelvét, mintha a levegőt kóstolgatná. Az ínye fehér és fogatlan volt, mint egy kígyóé, és a nyelve csillogott a félhomályban. Amikor becsukta a száját, előrehajolt, és halkan sziszegett.

Az arca centiméterekre volt Hermione arcától. A lány érezte, ahogy a levegő suttogása végigsuhan az arcán. Nem volt biztos benne, hogy a férfi most megnyalja, vagy megint legilimenciát akar rajta végezni. Vérvörös szemei egy pillanatig a lányt tanulmányozták, mielőtt visszasüllyedt a pitonok fészkébe.

– Amint a Sárvérű kiadta minden titkát, azt akarom, hogy őt is megöljék. Túl sokat tud ahhoz, hogy Stroud programjában maradjon. Bár… ha terhes lesz megengedem, hogy megvárd, amíg meg nem születik az örökösöd.

– Ahogy parancsolja, Nagyuram – mondta Malfoy habozás nélkül. Aztán kirángatta Hermionét a teremből.

Amint a kanyargós folyosókon voltak, Malfoy fájdalomcsillapító bájitalt adagolt neki. Hermione halkan gúnyolódott magában, mielőtt lenyelte volna.

Megpróbálta kitisztítani a fejét, és küszködött a látásával. Úgy érezte, mintha a terem levegője megmérgezte volna. Gyengén lecsúszott a padlóra. Az agya még a fájdalomcsillapítás ellenére is gyötrődött. Mégis azon kapta magát, hogy hemzsegnek benne a kérdések.

– Megtámadtam egy börtönt? – préselte ki magából.

– Miután Potter meghalt. – Malfoy hangja felhangzott a sötétségből. – Néhány órával a végső csata után. Elfogtak, miután majdnem a fél szintre betörtél. Váratlan ellentámadás volt. Csak azután olvastam el a kárjelentéseket, hogy hozzám osztottak be. Kár, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy hamarabb kihallgasson. A győzelem túlzott magabiztossága, gondolom.

Hermione felnézett a hangja irányába. Csak halványan tudta kivenni a világos haját, mielőtt a látása ismét elszállt. Hátradöntötte a fejét a falnak, hogy megnyugodjon.

– Gyógyító voltam… – mondta. – Nem voltam… nem engedtek harcolni.

A lány összeráncolta a homlokát, próbálta megérteni.

– De Ginny kijutott? Én hoztam ki?

– Te voltál.

– De ő haldoklott, amikor te… amikor te megölted őt. Miért? – kérdezte, a hangja fátyolos és fájdalmas volt.

Csend állt a beszélgetésbe, mielőtt Malfoy megszólalt.

– Sussexben volt kísérleti kutatás céljából.

A rémület halk hangja szakadt fel valahonnan Hermione mélyéről.

– A Dolohov átkot fejlesztő részleg… – A hangja remegett, és elakadt. Kivette, ahogy Malfoy bólogat az árnyékban.

Megpördült és elhányta magát. Istenem, Ginny… Malfoy megvárta, hogy a lány ne öklendezzen tovább, mielőtt felrántotta volna a földről, és visszamászott a kastélyában lévő szobájába.

A hang, amit a lány a jelenés okozta fájdalomtól adott ki, állatias volt. Malfoyhoz simulva összeesett, és felfedezte, hogy át van áztatva valamivel, ami csillogó, rothadó maradványoknak tűnt. Csak egy pillanatig látta, mielőtt a látása ismét elborult. Visszafojtott egy zokogást, és vakon próbálta megtörölni a kezét az ugyancsak szennyezett köntösébe.

Malfoy elmormolt néhány tisztító bűbájt, és a szag körülötte elhalványult. Visszalökte a lányt az ágyára.

– Három nap – figyelmeztette, és a boszorkány homályosan hallotta, ahogy a férfi távozik.

Hermione eszméleténél akart maradni, hogy gyászolhasson, és megpróbálhassa feldolgozni, amit megtudott, de az elméje elhalványultnak érezte magát. Mintha nem tudta volna elérni...

Addig rángatta a ruháit, amíg a gombok el nem szakadtak, aztán a padlóra lökte őket. A lábujjaival lehúzta magáról a harisnyát, és megpróbálta ledörzsölni a bőréről a kígyótekercsek érzését.

Két napba telt, mire megbízhatóan látott. A fejében érzett fájdalom megakadályozta, hogy bármilyen ételt is lenyeljen. A szoba úszott, amikor megpróbált felülni vagy felállni.

Semmi mást nem tudott tenni, csak gondolkodni.

Amikor Malfoy a harmadik napon belépett, kényszerítette magát, hogy felüljön, és mereven ránézzen.

– Még több kérdés? – tudakolta hűvösen, miközben végigmérte a lányt.

Hermione megrázta a fejét. A férfi halványan meglepettnek tűnt.

– Hát, még egy, azt hiszem – mondta egy perc múlva.

Malfoy várt. Összegyűjtötte az információszálakat, az összes ellentmondást, amit a hónapok során összegyűjtött a fejében. Végre valami összefüggővé vonta össze őket.

Hermione lassan vett egy nagy levegőt, mielőtt megszólalt. Aztán találkozott a férfi tekintetével.

A fanfár a fényben, de végrehajtás sötétben zajlik.

– A háború megrekedt – szólalt meg a lány. – Még akkor is, ha hivatalosan még mindig tart a varázsló Európa egyes részein. Már nem kezelik jelentősnek vagy következetesnek. Sőt, a tudósítások alapján azt gyanítom, hogy valószínűleg hamarosan fegyverszünetet jelentenek be. Az elmúlt két évben, Nagy-Britannia meghódítását leszámítva, szinte semmi előrelépés nem történt Harry halála óta.

Malfoy hallgatott, arckifejezése gondosan összerándult.

– Valójában szinte semmi sem történt Harry halála óta. Voldemort egész hadjárata megtorpant, miután legyőzte Harryt. Mert… – tétovázott csak egy kicsit –, volt valami, ami összekötötte őket. Valahogy összekötötte őket, valószínűleg még abból az időből, amikor kisbabaként megpróbálta megölni Harryt. Ezért kerültek néha ő és Harry egymás álmaiba, és biztos emlékszel rá, Harry tudott párszaszóul beszélni. Ezért volt az, amikor Voldemort használta a halálos átkot, hogy megölje Harryt a Roxfortban, az először nem működött…

Hermione hangja rekedt, és nagyot nyelt, majd erőt kellene vennie magán, hogy folytassa. Lassan egy újabb fájdalom kezdett el virítani az elméje hátsó részében. Nem törődött vele.

– Ezért kellett újraátkoznia Harryt. A kötelék miatt. De nem csak Harry miatt. Ahogy halhatatlan… Mógus professzor, a napló, ami apádnál volt... valahogy a mestered kitalálta, hogyan kösse az életforrását élő és élettelen tárgyakhoz. És a Rend tudott róla. Ezért tudja, hogy a mostani támadást a Rend követte el, és nem valami új ellenállási csoport. Mert a merénylet nem volt merénylet. Nem Thicknesse volt a célpont. És Umbridge sem. A medál, amit néha viselt. A medált. Láttam, amikor felkészített minket. Az övé volt. Az egyik nyaklánca. Akárki is az utolsó rendtag, rájöttek mi az, és megölték őt, hogy elpusztítsák.

Malfoy szeme halványan összeszűkült. Hermione oldalra billentette a fejét, miközben egymást tanulmányozták.

– Azt hiszem, nem értettem a kérdést – szólalt meg Malfoy egy pillanat múlva.

– Még nem kérdeztem meg – szólalt meg Hermione nyugodtan, és próbált tudomást sem venni a tarkójában lüktető fájdalomról, ami folyamatosan erősödött, mintha egy szikét döftek volna a koponyája tövébe. – Az újranépesítési törekvés – kezdte, miközben próbált lélegezni a fájdalmon keresztül –, csak álca. Egy csel. Voldemortot nem érdekli a mágikus népesség. Ez csak egy félrevezetés, a közvélemény lekötése. Nem azért várja, hogy leigázza a muglikat, mert aggódik a varázslók demográfiája miatt. Azért csinálja, mert időt akarni nyerni magának, a tömegeket szórakoztatja azzal, hogy nyilvános látványosságot csinál a tisztavérű családokból. Először a házasságokkal és a vetélésekkel, most pedig a béranyákkal. Nem azért állította le a háborút, mert akarta, hanem mert muszáj volt.

Fájdalom nyilallt Hermione fejébe, és a szoba előtte rémisztően vörösre változott, mintha vér csordogált volna lefelé, és betöltötte volna a látását. Kínkeserves kiáltást adott ki, elkezdett előre dőlni. Kényszerítette magát, hogy felnézzen Malfoyra. A férfi megindult felé.

Kikényszerítette magából a kérdését.

– Haldoklik. Ugye?

hozzászólások: 0