18. fejezet

Hermione értetlenül meredt a kezében tartott papírnégyzetre.

Összevonta a szemöldökét, miközben félbehajtotta, majd tanácstalanul megállt.

Nem emlékezett rá, hogyan kell origami darut hajtogatni.

Pedig már több mint ezret hajtogatott. Kicsiket és nagyokat. Nap mint nap. Különös emlékei voltak a hajtogatásukról.

De valahogy…

Már nem emlékezett, hogyan kell csinálni. Minden reggel, miután elolvasta az újságot, próbálkozott vele, de valahogy nem tudta már kitalálni, hogyan kell csinálni őket.

Nem emlékezett a hajtogatás sorrendjére. Az átlós hajtás volt az első? Talán félbe kellett volna hajtania, aztán újra? Mindkét módot kipróbálta.

Nem emlékezett. A tudás el-eltűnt.

Nem volt egyetlen korábban hajtogatott daruja sem, amit átnézhetett volna, hogy visszafejtse a folyamatot. A manók mindig eltűntették őket a nap végére.

Hermione felsóhajtott magában, és félretette a papírt.

Biztosan elveszett a tudás a roham közben. Talán agykárosodást szenvedett.

Az emlék, a tudás, eltűnt onnan, ahol őrizte. Mintha sosem létezett volna. Csakhogy ő tudta, hogy létezett. Tisztán emlékezett rá, képes volt összehajtogatni őket.

Nem számít.

Azt sem tudta, miért hajtogatott darvakat. Arra sem emlékezett, mikor tanulta meg. Talán az általános iskolában…

Felhúzta a köpenyét, és elindult kifelé.

A birtok sivár és sáros volt. A tél a tavasz előtti utolsó pillanatait nyögte. Reggelente időnként fagyosra csípte az ablakokat, de a nappalok melegedtek, és napokig zuhogott az eső.

Az eső csak szemerkélt, így Hermione kimerészkedett.

Már odáig jutott, hogy a kastélyt körülvevő kertek nagy részén át tudott menni, feltéve, hogy nem volt túlságosan nyitott. A nyílt tereket még mindig képtelen volt kezelni.

Amikor időnként megpróbált átjutni a sövényeken túlra, a nyílt, dombos dombokra kényszeríteni, úgy érezte, mintha valaki felboncolná, kivágná az idegeit a testéből, és kiterítené a hidegben és a szélben. Az elméje csak úgy magába roskadt, és magára hagyta a rettegés állapotában.

Képtelen… képtelen volt megbirkózni vele.

Azon tűnődött, vajon képes lesz-e valaha is túlleni rajta. Valaha ki fog-e gyógyulni az agorafóbiából? A félelem, mintha mélyen gyökeret vert volna benne és rajta keresztül tekergőzött volna, az agyától a torkán át a tüdejéig, aztán tolakodó indaként tekeredett a tüdeje és a szervei köré, arra várva, hogy megfojtsa.

Azokon a napokon, amikor nem zuhogott az eső, Hermione ideje nagy részét azzal töltötte, hogy a birtokon bolyongott. Ilyenkor sárosan tért vissza, és nem volt más választása, minthogy befelé és a folyosókon keresztül menjen. A varázslóházakban nem volt hagyománya a lábtörlőknek vagy a csizmatörlőknek, amikor egy gyors varázslattal a legtöbb sarat el lehetett tűntetni. Hermione minden nap belső bocsánatkérést mormolt a házimanóknak.

A napjai egyfajta rettentő egyhangúságba merültek.

Felébredt és megreggelizett. Többször is elolvasta az újságot. Origamit hajtogatott. Megebédelt. Amikor nem zuhogott odakint az eső, órákon át járta a birtokot. Ha túlságosan zuhogott az eső, csak rövid időre ment ki, és utána addig tornázott a szobájában, amíg össze nem esett. Zuhanyzott. Felfedezte a kastélyt. Megvacsorázott. Néha Malfoy eljött és legilimenciát végzett rajta. Néha eljött, és közömbösen megdugta az asztal fölött. Lefeküdt aludni. Felébredt, és megismételte a rutint.

Nap mint nap.

Semmi sem volt újszerűbb a híreknél.

Malfoyon és Stroudon kívül senkivel sem beszélt.

Az, hogy tudta, az újranépesítési program csak egy csel volt, nem változtatott semmin. Az, hogy tudta, Voldemort haldoklik, horcruxai vannak, nem változtatott semmin.

Számára nem.

Malfoy még mindig minden idejét azzal töltötte, hogy levadássza azt, aki elpusztította a medált. Amikor eljött, és megvizsgálta az emlékeit, láthatóan földúltnak tűnt. Csak röviden vizsgálta a tudatát, mintha attól félt volna, hogy kárt tesz benne, és újabb rohamot okoz.

Hermione kezdett gyanakodni, hogy Voldemort rendszeresen kínozza őt, Malfoy minden alkalommal jelentette, még mindig nem kapta el a tettest.

Valóban nem kapta el, jött rá a lány, amikor a varázsló visszatért a kastélyba, és sápadt volt a dühtől, a kínzás okozta fizikai sokktól volt sápadt. Sőt, úgy nézett ki, mint akit naponta kínoznak. A tünetek minden alkalommal, amikor megpillantotta a férfit, egyre határozottabban mutatkoztak. Láthatóan megtépázottnak tűnt, mintha az összeomlás szélén állna.

A kegyetlenkedés ezt tette az emberrel. Ha túl gyakran alkalmazták, még ha nem is őrjítette meg az alanyt, a hatása hosszú távúvá válhatott.

A keze úgy rángatózott, ahogy Hermione keze is néha-néha. Azon tűnődött, vajon a kínzás miatt kap-e terápiát. Vajon volt-e rá ideje.

Biztosan lenne; a rohamai után kezeltette magát. Valószínűleg ugyanazt a gyógyítót használná. Muszáj volt neki egyet felkeresnie. Valószínűleg a háború alatt is alkalmazott egy gyógyítót. Nem volt az a típus, aki a Szent Mungo várótermében üldögélne.

Igyekezett nem észrevenni a tüneteket, a sápadtságot, az ujjainak időnkénti görcsösségét, a pupillák kitágulását. Emlékeztette magát, hogy a Rend utolsó tagjait próbálja levadászni, minden alkalommal, amikor megkínzottan tért vissza, az annak a jele volt, hogy kudarcot vallott, és a Rend túlélte.

De ez zavarta őt, mint gyógyítót. A romlást… nem tudta megállni, hogy ne vegye észre, és megmagyarázhatatlanul rágta a lelkiismeretét.

Nem vett róla tudomást.

Voldemort haldoklott. Voldemort haldoklott, és Malfoy tudta, és erre válaszul feljebb lépett a ranglétrán, és kiirtotta a Rendet. Csodálkozott, hogy miért engedelmeskedik szolgakén még annak ellenére is, amiért őt jelölték ki a leendő gyermekei anyjának, most már tudta, miért. Persze, bármire hajlandó lenne, hogy Voldemort kegyeiben maradjon.

Ronnak igaza volt. Malfoy valószínűleg utódnak tekintette magát. Hogy is tehetne mást? A Helytartó, a Sötét Nagyúr „Halálos Keze”. Amikor Voldemort végül elhalványul, ki merné vitatni, hogy Malfoy a következő a sorban? Nem volt más halálfaló, aki hozzá fogható lett volna.

Malfoy egyértelműen a következő Sötét Nagyúr akart lenni, és hacsak Voldemort történetesen nem öli meg előtte, Hermione teljes mértékben számított rá.

Kíváncsi volt, milyen Sötét Nagyúr lesz Malfoy. Egyáltalán mit akart tőle? Hermione még mindig nem tudta. Talán soha nem is fogja megtudni. Mindig is csodálkozni fog, és soha nem fogja megérteni őt.

Megérdemli a halált, gondolta magában. Megérdemelte, hogy keresztre feszítsék. A világ jobb hely lenne, ha Draco Malfoyt megölnék vagy megőrjítenék.

De a gondolat, hogy üres szemmel járkál a Janus Thickery elmegyógyító osztályon, valahogy zavarta. Passzívan figyelte, ahogy a rendszeres kínzás milyen áldozatot követel tőle, és furcsa bűntudatot érzett.

Nem tehetett ellene semmit, emlékeztette magát hidegen, miközben a sövénylabirintuson keresztül lépkedett, még ha segíteni is akart neki. Amit nem akart. Malfoy Halálfaló volt. Nem mintha bárki is kényszerítette volna a halálfalóságra, vagy megölni Dumbledore-t, vagy ő legyen az, aki kiírtja az egész Főnix Rendjét és az Ellenállás nagy részét, majdnem az egészet. Megérdemelt minden szenvedést, ami a szolgaságával járt. Sőt, még jobban is.

Ha nem is ő ölte meg, az az irónia, hogy lassan Voldemort lesz, aki megtette ezt, kielégítő gondolat volt.

Általában.

Hermione felsóhajtott, és megállt, a tenyerét a szeméhez szorította. Próbálta kitisztítani az elméjét, és abbahagyni a gondolkodást.

Úgy tűnt, sikerült megőriznie egy kicsit a vérző szívét, még a romlott szörnyek számára is. Mindig is utálta a kínzás puszta gondolatát. Zavarta, hogy szemtanúja volt Umbridge kínzásának. Úgy látszik, még Malfoyét sem tudta volna élvezni.

A következő termékeny időszakát kifejezetten rontotta a termékenységi bájital.

Ahogy közeledett, a mellei több kosármérnyivel nagyobbra duzzadtak, és melltartó nélkül lógtak, fájtak, és lüktetően érzékenyek voltak. Az alhasa úgy megduzzadt, hogy úgy tűnt, mintha valóban a terhesség korai szakaszában lenne. Borzasztó volt. Hermione hirtelen élénken, zsigerből szembesült a terhesség gondolatával, olyan módon, amit eddig sikerült figyelmen kívül hagynia és elkerülnie.

Sírt. A ruhái nem illettek rá. Nem tudott tornázni, túl kényelmetlen volt. Rendkívül fáradtnak és idegesnek érezte magát. Csak összegömbölyödött a szobájában, és megpróbált tudomást sem venni mindarról, amit a teste csinált.

Amikor megjelent az asztal, kissé fájdalmasnak találta, hogy át kell hajolnia rajta, és érezte ahogy a súlya ránehezedik a mellkasára. Nagyot nyelt. Az egész testét túlérzékenynek érezte, különösen olyan helyeken, amelyekre nagyon nem is akart gondolni. Amikor meghallotta, ahogy kinyílik az ajtó, figyelmesen a fájdalomra koncentrált, a kelleténél erősebben nyomta le a mellét, és kényszerítette magát, hogy ne figyeljen semmi másra.

Kérlek, ne ess teherbe! Kérlek, ne ess teherbe, könyörgött a testének.

Az öt nap elteltével, amikor Malfoy megjelent, hogy megvizsgálja az emlékeit, kissé kevésbé tűnt idegesnek. Nem volt olyan halálsápadt. Kevésbé volt mostanában megkínzott. Attól tartott ez azt jelenti, valamiféle áttörést ért el a nyomozásban.

Alaposan megvizsgálta az emlékeit. Alaposabban, mint az előző alkalommal, de még mindig anélkül, hogy megzavarta volna egy zárolt emléket is. Hermione és Ron beszélgetését azonban többször is végignézte, mintha csak a részleteket ellenőrizné. Amikor a lány vonakodó aggodalmára rábukkant a kínzási tünetei miatt, visszavonult a gondolataiból.

– Aggódsz értem, Sárvérű? – mondta gúnyosan. – Be kell vallanom, nem hittem volna, hogy megélem ezt a napot.

– Ne vedd bóknak – közölte Hermione mereven. – Én is sajnáltam Umbridge-et, amikor Voldemort megkínoztatta, de szívesen táncolnék a sírján.

A férfi szája szórakozottan rándult meg.

– Sajnos a kígyók megették őt.

Hermione azon kapta magát, hogy elmosolyodik, mielőtt meg tudta volna állítani magát. Malfoy harsányan felnevetett.

– Milyen kis ribanc vagy – mondta egy halvány fejrázással.

Hermione mosolya eltűnt.

– Vannak, akik megérdemlik a halált – jegyezte meg hidegen. – Akik pedig nem, azokat úgyis megölted.

A férfi megforgatta a szemét, mintha a lány csak a modorát kritizálta volna.

– Azt tettem, amire utasítottak – közölte egy vállrándítással.

– Azért mondogatod ezt magának, hogy megnyugtasd a lelkiismeretedet? – A nő gúnyosan rávigyorgott, miközben felült az ágyon. – Amikor felakasztottad őket, és hagytad, hogy elrohadjanak? Azt hitted, hogy nemeslelkű voltál?

A férfi vékony mosollyal elmosolyodott, és összevonta a szemöldökét.

– Az Ellenállásod túlságosan határtalanul reménykedett, még azután is, hogy Potter meghalt előttük. Ők voltak azok, akik soha nem hitték volna el a halálhíreket, amelyek egy halálfaló hallomásán alapulnak. Mit gondolsz, hány harcos próbált volna még menekülni, ha nem látják a saját szemükkel a holttestek rothadását? Bizonyára nem hiszel az öngyilkos optimizmus bátorításában.

– Valaki még mindig odakint van – mondta a lány. – Valaki, akit még nem kaptak el.

A varázsló halványan elmosolyodott.

– Már nem sokáig.

Hermione érezte, hogy a vér olyan gyorsam kifolyik az arcából, mintha a fejét kivájták volna.

– Te...? – A hangja remegett.

– Még nem. De gyakorlatilag garantálhatom – mondta kegyetlen mosollyal. – Még jóval azelőtt, hogy a Sötét Nagyúr elhalványulna, az utolsó rendtagod is halott lesz, és a becses kis Ellenállásod, mintha soha nem is létezett volna.

– Ezt nem tudhatod – szólalt meg Hermione hevesen.

– De tudom – ellenkezett, és az arckifejezése olyan kemény lett, mintha márványból faragták volna. – Ez egy olyan történet, amelynek csak egy vége van. Ha a Rended más véget akart volna, akkor más döntéseket kellett volna hoznia. Talán néhány kemény, reális döntést. El kellett volna engedniük a mesebeli elképzeléseiket, miszerint valahogy megnyerhetnek egy háborút anélkül, hogy valaha is bepiszkolnák a kezüket. Idióták voltak, szinte mindegyikük. –A férfi gúnyosan rávigyorgott a nőre. – Van fogalmad róla, milyen könnyű megölni valakit, ha tudod, ő csak abban reménykedik, hogy elkábítod? Nagyon is. Olyan könnyű, és most már álmomban is meg tudnám csinálni.

Hermione bámult rá, figyelte, ahogy a szája gúnyosan eltorzul, és a dühöt a szemében, miközben beszélt.

– Kit gyűlölsz ennyire? – kérdezte. Még mindig nem tudta megérteni. Úgy tűnt, hogy ez szembemegy a mágia határaival.

– Sok-sok embert – válaszolt a férfi egy pimasz vállrándítással, aztán elmosolyodott. – A legtöbbjük már halott.

Elsétált, mielőtt a lány bármi mást kérdezhetett volna tőle.

Majdnem egy hónap elteltével Montague újból látogatni kezdte a kastélyt. Hermione nem vette a fáradságot, hogy kémkedjen utána. Arra a következtetésre jutott, valószínűleg nem az Ellenállás vagy a Rend tagja. Ha lenne rá esély, Voldemort biztosan Malfoyt küldte volna utána.

Amikor egy nap visszatért a sétából, az északi szárny verandáján féltucatnyi házimanót talált, akik egy nagy asztalt terítettek meg, és hatalmas mennyiségű virágot rendezgettek el mindenfelé. Egyikük azonnal éles pukkanással eltűnt, és egy pillanattal később Topsy jelent meg, és Hermionéhoz lépett.

– Az úrnő ma este Ostara partit rendez. A sárvérűek ne kerüljenek szem elé – mondta Topsy.

Hermione pislogott, és körbepillantott a verandán, amely inkább úgy nézett ki, mintha esküvői bankettre készülne, amit a tavaszi napéjegyenlőség ünneplésére.

– Rendben – nyugtázta Hermione, és elment, hogy keressen egy másik bejáratot a kastélyba. Az emeleti ablakokból figyelte az előkészületeket, és arra a következtetésre jutott, hogy a napéjegyenlőség csupán ürügyként szolgált Astoria számára, hogy partit rendezzen. Semmi sem látszott a rituálékból vagy hagyományokból a rengeteg virágon kívül.

Amikor leszállt az este, a veranda gyönyörű volt, tündérfényben ragyogott a hatalmas nárcisz- és tulipáncsokrokba rejtett tündérekkel. Astoria biztos máshonnan szállíttatta oda, elmélkedett Hermione, hiszen a Malfoy-birtok még mindig hideg volt, és alig utalt a tavaszra.

Hermione figyelte, ahogy a vendégek megérkeznek, halálfalók, mindannyian. Mereven és formálisan viselkedtek egymással, amíg az italok bőségesen folyni nem kezdtek.

Amikor mindenki helyet foglalt, az étkezés már javában zajlott, amikor Hermione hátralépett az ablakból, ahonnan eddig figyelt, és felkapta a köpenyét. Végigsurrant egy csendes folyosón, majd ki a kertekbe. A sövényen át hallotta a parti hangjait. Ha találna egy jó helyet, talán hallgatózni tudna. Talán valaki hasznos információkat ejt el a Rendről vagy az Ellenállásról. Vagy a többi béranyáról.

A Reggeli Próféta mindig tele volt spekulációkkal, de soha nem lehetett tudni, mi lehet igaz.

Követte a sövénylabirintus kanyargós ösvényeit. Léptei némák voltak. Nem mondták neki, hogy ne jöjjön ki.

Megkönnyebbülést jelentett, hogy megpróbált hallgatózni a nyilvánvalóan részeges vacsorapartivá váló eseményen. Hermione úgy érezte, hogy él. Ahelyett mintha egy mechanikusan halott lény lett volna, aki napról napra origamit hajtogatva, tornázva és várta, hogy megjelenjen egy asztal a szoba közepén, majd klinikai minőségben megdugják, majd ismét elhagyják egy újabb ciklusra.

A veranda éppen a sövény túloldalán volt. Tisztán hallotta a hangokat.

– Alig van rajta ujj – hallatszott egy hang. – Ilyesmivel nem lehet felvágni. A frászt hozza rám. Eleinte nem tudtam felállítani és megdugni, de most, hogy felcsináltam, a dudái határozottan kárpótolnak az ujjai hiányáért.

Hermione megdermedt. A többi lányról beszéltek. Esetleg Parvatiról vagy Angelináról. Mindketten elvesztették a legtöbb ujjukat.

Néhány lány terhes volt.

– A tiédnek legalább megvan mindkét szeme – jött egy másik hang. – Az enyémre rohadtul szörnyű ránézni. Hátulról dugom meg, vagy valamit az arcára dobok, hogy ne kelljen abba a kibaszott lyukba bámulnom a fején. Most már van egy tapasz, ami eltakarja, de akkor is…

Hannah Abbott.

– Nem arra való, hogy nézegessétek – vágott közbe Astoria éles hangja.

Erre részeg, harsogó nevetés hallatszott.

– Látnod kéne, hogyan képeztem ki az enyémet – szólt közbe egy másik hang. – Csak csettintenem kell az ujjaimmal, és máris lehajol. A muffja annyira laza, hogy inkább a fenekébe teszem, hacsak nem a kötelező napok egyike van. Biztos ribanc lehetett a Roxfortban, de tudja, hogyan kell leszopni egy faszt. Minden reggel az asztal alatt tartom, miközben reggelizem.

Hermione úgy érezte, mintha valaki megszúrta volna. A rémület, amit érzett, fizikailag fájdalmas volt.

Sok csodálkozó felkiáltás hallatszott.

– Megvan a sárvérűd, ugye Malfoy? Láttam azt a szép hosszú Próféta cikket róla.

– Igen – mondta Malfoy hideg hangon.

– Umbridge utálta őt még az iskolában. Valószínűleg darabokban jött, lefogadom.

– Nem – válaszolt Malfoy, a hangja csípős volt. – A Sötét Nagyúr azt akarta, hogy épségben maradjon.

– Szerencsés gazember – mormolta valaki.

– Biztos jó móka lehet a kis mindentudó arcát bámulni, miközben megdugod. Sírni szokott? Mindig is úgy képzeltem, hogy sírós lesz. Annyit fantáziáltam az iskolában róla, ahogy az asztalra szorítom, és zokogás közben belé nyomom.

Hermione bőre megborzongott, és szorosabban magára húzta a köpenyét.

– Soha nem figyeltem oda – válaszolta Malfoy unottan. – Amit a Sötét Nagyúr parancsol, azt teljesítem, de nem sok minden van benne, ami lekötné az érdeklődésemet.

Több hang is morgott valamit Malfoynak, de a beszélgetés továbbhaladt.

Hermione fülelt. Umbridge haláláról beszéltek. Panaszkodtak a Tiltott Rengetegbeli őrjáratokról, és arról, hogy a kentaurok mennyire zavarják őket. Úgy tűnt, egyikük sem tudott semmit a horcruxokról. Ez kiábrándító volt, ha nem is meglepő.

Tovább hallgatta.

Malfoyt Romániába küldték. Ez volt a hír. Ott kivégzéseket terveztek, és Voldemort azt akarta, hogy ünnepélyesen kivégzés legyen. Az erő demonstráció, arra az esetre, ha bármelyik másik európai ország a gyengeség jeleként értelmezné a Thicknesse elleni merényletkísérletet. A Helytartó maga végezné ki őket.

Hermione azon tűnődött, vajon ez volt-e az oka annak, hogy Voldemort abbahagyta Malfoy kínzását. Csúcsformában kellett lennie ahhoz, hogy Romániában megmutathassa a gyilkos tehetségét.

Malfoy megbízatása miatt a társaság irigykedve motyogott. Hermione ajka lefelégörbült. Miféle undorító teremtmények irigykedtek arra, hogy más mehet embereket ölni?

– Mindet Avadázni fogod? – kérdezte valaki megdöbbentő hangon.

– Ez a szokás – mondta Malfoy, és olyan nyíltan húzta a száját, hogy Hermione gyakorlatilag láthatta a szemforgatást, ami biztosan vele járt.

Nem volt biztos benne, mi volt idegesítőbb, Malfoy lazasága vagy a többi halálfaló lelkesedése.

A beszélgetés tovább folytatódott, semmi hasznosat nem kínált. Aztán a székek mozgásának és az emberek felállásának hangja hallatszott, Astoria a melegházban lévő virágokról fecsegett.

Hermione a sövényen keresztül visszasompolygott a kastély másik bejárata felé. Nem akarta, hogy rábukkanjanak, ha valamelyik halálfaló úgy dönt a sövényt akarja felfedezni.

Már majdnem visszaért a házhoz, amikor hirtelen…

– Immobilus.

Az átok a feje oldalánál érte. Megdermedt a helyén, miközben Graham Montague lépett be a kastély francia ajtaján.

– Ki gondolta volna, hogy ilyen szerencsés leszek, miközben kijöttem pisilni? – A férfi mintha csodálkozott volna, ahogy közeledett hozzá. – A sok őrvarázslattól, amit Malfoy a kastélyban a szárnyadba elhelyezett, már attól féltem, hogy soha többé nem érek el hozzád. Felcsinált már téged?

Terhességérzékelő varázslatot vetett rá, és elvigyorodott, amikor negatív eredményt kapott.

– Soha nem gondoltam volna, hogy az, hogy Astoriát ráveszem egy napéjegyenlőségi partit tartson, lesz az, ami végül beválik – mondta kuncogva. A férfi a lány arcát tanulmányozta, az arckifejezése ugyanolyan diadalmas volt, mint szilveszterkor. Kibontotta a köpenyét, és lelökte a válláról. – Bassza meg! Legutóbb nem volt ilyened.

A mellei még mindig kissé megnagyobbodtak voltak a termékenységi bájitaltól. A férfi megragadta a bal mellét, és erősen megszorította, miközben közelebb húzódott hozzá, hogy a testük szinte egymáshoz nyomódott. Orrát a lány hajába temette, és belélegezte. Savanyú szagot érzett a bortól. Részeg volt.

– Tudod, az enyémnek kellett volna lenned – szólalt meg, és kissé hátralépett, hogy újra végignézzen rajta. – Én voltam az, aki elkapott, amikor megtámadtál Sussexben. Amikor megláttalak az égő dementorokkal teli ég alatt állni, meg akartalak dugni ott, azon a mezőn. –A férfi szorítása a mellén megfeszült, ahogy beszélt, ujjai a húsba vájtak. Ha Hermione egyáltalán meg tudott volna mozdulni, már zihált volna a fájdalomtól. – Így érdemeltem ki a jelemet, tudod, azzal, hogy elkaptalak. A Sötét Nagyúrnak tett kivételes szolgálataimmal. Amikor megláttalak Sussexben, felismertelek a barlangból. Emlékszel, megmondtam, hogy magamnak kérvényezlek. Én voltam az, aki emlékeztette a Sötét Nagyurat rád az újranépesítési program miatt. Azt mondta, az enyém leszel. De aztán meggondolta magát, és Malfoynak adott téged. – Montague felsziszegett, és keményen megszorította a lány mellét a kezében. – A kibaszott Malfoy mindent megkap. De annyi fájdalommal tartozom neked, amiért megszúrtál azokkal a mérgezett késekkel, hogy nem hagyom az utamba állni. Olyan régóta fantáziálok erről. Még egy merengőt is vettem, csak hogy nézhessem, ahogy előttem térdelsz, és annyiszor kigombolod a nadrágomat, ahányszor csak akarom.

Hermione reszketett volna, ha tudott volna mozogni. Nem tudta, miről beszél Montague, de felismerte a hangjában a kegyetlen és megszállott bosszú hangját. Rámosolygott, és pálcája hegyét a lány homlokára helyezte.

– Ugye nem akarjuk, hogy Malfoy most megzavarja a szórakozásunkat? Confundo.

Hermione gondolatai összemosódtak, ahogy a mozgásképtelenné tevő bűbájt eltávolították, és a lány a férfi várakozó karjaiba omlott.

hozzászólások: 0