21. fejezet

Hermione rémülten ült a vizsgálóasztalon. Stroud gyógyító tollának sercegő hangja az aktájában összemosódott az óra végtelen, monoton ketyegésével együtt.

Hermione torka kiszáradt, és nehezen nyelt, savanyú ízt érzett a szájában. Próbált egyenletesen lélegezni, és nem mereven ülni, próbált nem elájulni a gondolattól, hogy átadják Lucius Malfoynak.

Lucius Malfoynak, aki őrült volt, sokkal őrültebb, mint Bellatrix Lestrange, aki mindig megszegte a szabályokat és átlépte a határokat, és valahogy mégis sikerült mentenie a bőrét. Aki megölhette volna Arthur Weasleyt, de ehelyett úgy döntött, megátkozza őt, ellopja a Weasley elméjét, és a testét érintetlenül hagyja, hogy a családja gondoskodjon róla és gyászolja, egy csodálatos, nagylelkű apát, akinek akkor már csak az árnyéka volt. Lucius megátkozta George-ot a nekrózis átok egy olyan szörnyűséges változatával, ami arra kényszerítette Hermionét, hogy csípőjénél levágja a lábát, így megmentette őt. Az idősebb Malfoy Hermione szeme láttára ölte meg Ront, és közben végig nevetett.

Hermione azt hitte, hogy elájul, vagy egyszerűen elpattan benne valami és sikoltozni kezd. A feje lüktetett, és a szoba kissé úszott előtte.

Remegni kezdett.

– Mi a baj? – kérdezte Stroud gyógyító.

Hermione összerezzent.

– Ön… megfenyegetett, hogy átad Lucius Malfoynak.

– Remélem, nem jutunk el odáig – közölte Stroud gyógyító kedvetlen hangon.

– És ha mégis?

– Nos, akkor felügyeltethetünk, ha túlságosan nagy a veszélye, hogy Lucius túllépi a hatáskörét. Sajnálatos, ebben a hónapban nem tudom újraadagolni a termékenységi bájitalt. Majd küldök néhány főzetet, amik legalább megkönnyíti a dolgot, és esetleg javítja a siker esélyeit.

Hermione elhallgatott, és nem szólalt meg újra. Olyan rosszul érezte magát a stressztől…azon tűnődött, talán megmérgezi magát.

Malfoy késő este érkezett meg, és a lány kedvetlenül bámult rá. Kemény volt az arckifejezése, beesett állkapocs és hideg, kikerekedett szemek, de fáradt is volt. Valószínűleg ismét a Rend utolsó tagjára vadászott. Vagy talán attól félt, hogy az apja idő előtt megöli őt.

A lány tanulmányozta a férfit, próbálta megsejteni az arckifejezéséből, hogy mi a fenéért tett volna bármit is azért, hogy szándékosan ne essen teherbe. Hermione nem tudott magyarázatot találni rá. Folyamatosan ez kavargott a fejében, de nem tudott semmi olyat kitalálni, ami hihetőnek tűnt volna.

Átnézte a lehetőségeket.

Lehet azért, mert a férfi annyira ellenszenvesnek találta a gondolatot, hogy a nő az örököse biológiai anyja, de Hermione kételkedett benne, hogy ez lenne a probléma. Egyrészt, azon kívül, úgy használta a sárvérűt, mintha az lenne a keresztneve, nem úgy tűnt, mintha nagyon érdekelné a vére tisztasága. Nem kezelte Voldemort győzelmét úgy, mintha az a tisztavérűek felsőbbrendűségének bizonyítéka lenne, és Hermione bebörtönzését sem úgy kezelte, mintha az az ő piszkos vére miatt történt volna. Amikor a háborúról beszélt, úgy utalt a felekre, mint akiket elsősorban csak az idealizmus és realizmus különböztet meg egymástól.

Hermione tapasztalatai szerint a bigottak, megszállottan ragaszkodtak az elvakultságukhoz. Draco Malfoy a Roxfortban az apja vakbuzgóságának kis papagája volt. A mostani Draco Malfoy, Hermionénak fogalma sem volt, hogy minek volt a megszállottja.

Ő saját maga – már, ha Astoriának hinni lehetett.

Hermione nem tudta, mit higgyen.

Mindig volt egy egyszerű válasza és egy meggyőző mentsége a férfi minden viselkedésére.

Miért ne akarná, hogy terhes legyen? El sem tudta képzelni, hogy ez stratégiailag hova illik.

Nem akart terhes lenni, de most, hogy tudta, Stroud gyógyító és Voldemort milyen messzire mehetne el ezért…

Még mindig teljesen rosszul érezte magát a gondolattól, hogy Malfoy kevésbé kapcsolódna össze vele, és egy ágyon tenné magáévá. Aztán, ha majd teherbe esik vagy nem esik teherbe, és aztán átadják Luciusnak…

Semmi jó lehetőség nincs, csak egyre rosszabb és rosszabb, míg végül azt hitte, hogy egyszerűen összeomlik az elméje.

Nem tudta abbahagyni a gondolkodást, és minden alkalommal, amikor újra átnézte a lehetőségeket, úgy érezte, mintha heves rosszullétet kapna.

Malfoy egy diagnosztikai bűbájt vetett a szemére, és tanulmányozta.

– Most mennyit látsz? – kérdezte.

Hermione hirtelen felnevetett.

Fogalma sem volt, mikor nevetett utoljára. Valószínűleg évekkel korábban. De a kérdés nem vicces volt, még viccesnek találta.

Minden az életében borzalom volt, és valahogy Malfoy első számú gondja a látása volt. Fogva tartotta a házában, parancsra megerőszakolta, és a látása miatt aggódott.

Nem tudta abbahagyni a nevetést. Folyton csak folytatta, és egyre hisztérikusabban hangzott, aztán már nem is nevetett, hanem tényleg sírt. Csak sírt és sírt és sírt, miközben az ágya szélén ringatózott, Malfoy pedig végig csak állt ott, kifejezéstelenül bámult rá.

Húsz percbe telt, mire végre abbahagyta a zokogást. Aztán csak ült ott, csuklott, és a kezét a szeme elé tartotta, miközben próbált levegőt venni. Úgy érezte, mintha belülről üres lenne, mintha mindent kibőgött volna magából, ami benne volt, és csak egy burok maradt volna.

Végül elhallgatott, csak időnként elakadt a lélegzete, miközben a padlót bámulta, és azt kívánta, bárcsak meghalna.

– Jobban érzed magad?

A szája sarka megrándult, és fáradtan megvonta a vállát.

– Annyira vagyok rendeben, amennyire csak lehet – mondta. A férfi kezére meredt, és észrevette, hogy az ujjai finoman megrándulnak. Felnézett a férfira.

– Ezúttal miért kínoztak meg? – kérdezte.

A férfi vigyorgott, miközben a pálcáját felcsúsztatta a ruhája jobb ujjába.

– Nyilvánvalóan nem követted mostanában a híreket. A közvélemény, a hatalmas kollektív intelligenciájuk révén, valahogyan arra a következtetésre jutott, hogy én vagyok a Helytartó, még a Reggeli Próféta megerősítése nélkül is rájöttek erre.

A hír felkeltette a kíváncsiságát.
– Montague miatt?

Megvonta a vállát.
– Lehet, hogy van összefüggés, de gyanítom, inkább annak van köze ahhoz, hogy a romániai megjelenésem egybeesett a Helytartó látogatásával. Néhány más európai országban a sajtót jóval kevésbé ellenőrzik, mint Nagy-Britanniában. Ha egyszer egy újság elkezdi ezt közölni, nem tart sokáig, amíg elterjed. Most már nyilvánosan is elismerik, hogy a Sötét Nagyúr pártfogoltja vagyok. A korábbi névtelenség természetesen a védelmemet szolgálta.

– Természetesen – mondta Hermione. – De megbüntettek érte.

– Mások meghaltak – válaszolta hideg szemmel –, engem csupán megbüntettek.

– Szóval akkor csak két perc fenyítés? – Hermione harapós hangon mondta.

– Öt.

Hermione érezte, hogy elsápad a rémülettől, ahogy felbámult a férfira. A varázsló halványan elmosolyodott.

– Ne aggódj miattam, lelkiismeretes kis gyógyítóm! Már napokkal ezelőtt történt. Én pedig élek tovább.

Szünet következett.

– Miért ölted meg Montague-t? – kérdezte a lány. Napok óta feküdt az ágyban, és töprengett rajta. Ha meg akarta ölni Montague-t, miért nem tette meg azonnal? Miért nyilvánosan?

Malfoy elvigyorodott.

– Kíváncsi voltam, mikor teszed fel végre ezt a kérdést. Azt hittem, ez nyilvánvaló. Szemérmetlenül, szándékosan beavatkozott és veszélyeztette a megbízatásomat, annak ellenére, hogy többször figyelmeztettem, semmilyen módon nem nyúlhat hozzád. Hivatalosabban is megtehettem volna, de az utazásom miatt sajnos kevés volt az időm.

– Szóval megölted őt Szent Mungo közepén? – kérdezte a nő, kétkedve szemlélve a férfit.

– Nos, a kórházi szobájában akartam megölni, de megpróbált elmenekülni. Rögtönöztem. –Malfoy arckifejezése közömbös volt. – Ha már befejezted a zaklatásomat kérdéseiddel, azt hiszem, van egy megbeszélt legilimenciánk.

Nem nézett a lány szemébe. Hermione nem volt biztos benne, hogy létezik-e gyógyítói irodalom a legilimencia használatáról egy szemsérülés után, de Malfoy nyilvánvalóan úgy döntött, hogy nem kockáztat, és csak áthajt a koponyáján.

Kicsit jobban fájt, mint általában, de miután áterőszakolta magát, a fájdalom némileg enyhült. Hermione azt kívánta, bárcsak lenne valami módja az elkülönítésre, amíg a férfi az elméjét szitálja, de a legilimencia a legilimenciával együtt az áldozatot is átrántotta az elmén. Akárhová ment Malfoy az elméjében, Hermione is ott járt.

Nem voltak újonnan feloldott emlékei, csak a régiek frissebb ismétlődései, különösen Ginny sírása. Úgy érezte, mintha minden éjjel erről álmodott volna. Mindig ugyanaz az emlék. Mindig ugyanazon a ponton állt meg.

Úgy tűnt, szinte tétovázik, mielőtt belemerülne a lány friss emlékeibe. Montague-ról. Astoriáról. Stroud kérdéseiről az érkezése előtt és után.

Mire kirántotta a tudatát Hermione elméjéből, a lány úgy érezte, mintha magába roskadt volna. Mindezt újra átélni elég traumatikus volt ahhoz, hogy az állkapcsa addigra össze szorult, amíg úgy nem érezte, mintha a fogai megrepednének a próbálkozástól, aztán mintha belülről történek össze.

Az oldalára fordult, és összekuporodott egy szoros gömbben.

Malfoy felsóhajtott, a hangját alig lehetett hallani, de nem szólt egy szót sem. Néhány pillanatig még elidőzött, mielőtt a lány hallotta, hogy távozik.

Feküdt az ágyban, próbált nem gondolkodni, azt kívánta, bárcsak kikapcsolhatná az elméjét.

A rettegés úgy nyelte el, mint egy lepel, mint egy szellem hidegsége, úgy lógott körülötte kikerülhetetlenül.

Nem tudta lerázni. Alig próbálkozott.

A Stroud látogatását követő napon, a napéjegyenlőség óta először hagyta el a szobáját. Az északi szárnyban maradt, céltalanul bolyongott. Csendben. Szobáról szobára járva. Ablakról ablakra.

Ahogy a szeme tovább gyógyult, elég tisztán látott ahhoz, hogy felfedezze, a tavasz végre elkezdett bekúszni a birtokra. A hideg, szürke angol vidéken kezdtek megjelenni a friss zöld leghalványabb árnyalatai, amelyek a fák ágainak csúcsairól leselkedtek ki, és óvatosan kicsúsztak a sötét talajból.

A tavasz lassú kibontakozását figyelni szinte reményt keltő érzés volt.

Kivéve, hogy a hely Hermionéban, ahol valaha a reménye élt, most egy lyuknak látszott. Mintha valaki belenyúlt volna, és kivágott volna valamit a lénye legmélyéről. Ahol egykor a remény virágzott, ott most nem volt más, csak valami fájdalmas és rothadó valami.

De mégis a tavaszt gyönyörű volt látni.

Meglepő érzés, hogy még mindig vannak szép, romlatlan dolgok a világban. Hermione ésszerűsége tudta, Voldemort uralma nem törölte el a csillagokat az éjszakai égboltról, nem semmisítette meg a Fibonacci-sorozatot, és nem szennyezte be a tavasz első krókuszait. De valahogy mégis meglepte, hogy még mindig látja ezt a szépséget.

Valahogy azt hitte, az élete csúf ridegsége azt jelzi, hogy a rút fagyosság és a kegyetlen szépség az egyetlen dolog, ami elérhető vagy látható maradt számára.

Ahogy kinézett a birtokra, amin új élet fogant, Hermionéban valami összezsugorodott.

Ha lenne egy gyermeke… az csodálatos lenne. Szeplőtlen, sima és rózsaszínű. Bizakodó szemekkel, amelyek csak a jót tudnák várni. Olyan kezekkel, amelyek bárki után nyúlnának, aki felé nyújtaná a kezét. Egy baba csodálatos lenne. Tiszta, mint a tavasz. Édes, mint a nyár.

És aztán elvennék tőle. Hermione meghalna, és a gyermeke hátra maradna, idomítva és bántva, belülről kicsavarva, amíg egy hideg, kegyetlen, szörnyeteg nem lesz belőle, mint Malfoy és Astoria, és az összes halálfaló.

Hermione ellökte magát az ablakból, amely előtt állt, és az északi szárny belső szobái felé sietett. Az ablak nélküli szobákba. Nem akart gondolni a tavaszra, vagy az életre, vagy a gyerekekre, vagy a szépségre, vagy a jóságra.

Nem akart gyönyörű dolgokra gondolni, amelyek léteznek, de most elpusztultak vagy a szépségre, ami még megmaradt. A borzalmat még durvábbá tette, amíg fizikailag is fájdalmas lett gondolkodást, a lélegzést, az életet.

Bárcsak az ember meghalhatna, ha elég hevesen kívánná.

Nem tudott enni. Alig tudott egy kis vizet lenyelni. Amikor egy öt főzetből álló készlet megérkezett Stroud gyógyítótól kapott üzenettel, betuszkolta őket a fürdőszobai szekrénybe.

A rettegés napról napra szorosabban tekeredett a szíve köré, tudta, hogy a következő termékenységi időszak egyre közelebb és közelebb kerül.

Malfoy váratlanul besétált a szobájába, és ő majdnem könnyekben tört ki.

Elég feszültnek tűnt ahhoz, hogy összezuhanjon, miközben a lányt bámulta.

Úgy pattant talpra, mintha áramütés érte volna, majd megdermedt.

Szünet következett, és Malfoy olyan feszélyezettnek nézett ki, amilyennek még soha nem látta.

– Úgy gondoltam, ha előre szólok, az csak ront a helyzeten – mondta Malfoy, és figyelmesen figyelte a lányt.

– Én… nem készültem fel – motyogta a lány, és elfordította a tekintetét a férfitól.

– Minden reggel lezuhanyozol. Nem igénylem, hogy túlzottan megmosakodj. – A hangja olyan éles volt, mint egy kés éle.

A portré láthatóan még mindig szemmel tartotta őt, mindenről tudott, amit a lány tett.

Hermione továbbra is állt és bámulta a férfit. Úgy érezte magát, mint az első este, amikor a szobájában járt; próbált nem reszketni, és azon gondolkodott, hogy vajon csak át kellene-e mennie a szobán, és lefeküdnie az ágyára. Vajon az ágy lábához közel vagy a közepén akarja majd látni.

– Idd meg ezt! – mondta a férfi, előhúzott a köpenyéből egy fiola valamit, és a lány felé tartotta.

A boszorkány elfogadta, és megnézte az állagát és a színét, mielőtt eltávolította volna a dugót. Nyugtatót elixír.

A férfi figyelte, ahogy a lány lenyeli a folyadékot.

Érezte, hogy a bájital hatni kezd, ahogy az állkapcsa és a vállai ellazultak, és a koponyája tövében feszülő feszültség némileg enyhült. A gyomrában lévő csomó, amely az elmúlt tizenkét napban egyre szorosabbra és szorosabbra tekeredett, végre enyhült kissé.

Miközben Hermione a nyugtató elixírt kortyolta, Malfoy ismét a talárjába nyúlt, és elővett egy második bájitalt. A lány meglepődve látta, hogy a férfi maga veszi el.

Nem úgy tűnt, mintha a béke elixír második fiolája lett volna. Bármi is volt, attól Malfoy még feszültebbnek és dühösebbnek tűnt, miután bevette.

Egy libidóital? Hermionénak eszébe sem jutott, hogy bármit is bevesz. Vajon mindig is szedte? A legelső éjszakát leszámítva, azokon az éjszakákon soha nem nézett rá. Még akkor is bevehetett valamit, amikor a lány háttal állt neki.

Miért lett volna szüksége rá? Stroud tökéletesen férfiasnak írta le. Kivételesnek.

A nemi erőszak nem igazán volt az ő műfaja.

– Én… én… középen vagy az ágy szélén legyek? – Hermione kényszerítette magát, hogy megkérdezze.

A férfi csak bámult rá.

– Középen – mondta végül szűkszavúan. – Tekintettel arra, hogy azt a parancsot kaptam, hogy mélyen benned legyek.

Hermione az ágya felé fordult.

Az ágya felé.

Ahol minden éjjel aludt.

Az egyetlen hely, ahol valamiféle vigaszt vagy biztonságot érzett, amit elhagyott.

Az ágya.

Ahol Malfoy éppen most akart vele lenni? Nemi erőszakról volt szó, akkor inkább Malfoy legyen az, mint az férfi apja?

Az ajkába harapott, és nagyot nyelt, miközben odasétált hozzá, és megpróbált nem sírni.

Leült az ágy szélére, majd a nagyjából középre csúszott, mielőtt kényszerítette magát, hogy hátradőljön. Malfoy egy pillanattal később közeledett.

Levette a talárja külső részeit, csak egy ing és egy nadrág volt rajta.

A lány megfeszült, amint a varázsló a közelébe ért, és próbálta nem összeszorítani a fogait, amikor érezte, hogy az állkapcsa összezárul. Küzdött, hogy ne hiperventilláljon, ahogy a férfi közel került hozzá, és tágra nyílt, rémült szemekkel figyelte őt.

Úgy tűnt, ezzel felbosszantotta a varázslót.

– Csak csukd be a szemed! – sziszegte a varázsló. – Nem foglak bántani.

Kényszerítette magát, hogy becsukja a szemét, és megpróbált a légzésének szabályozására koncentrálni, miközben érezte, hogy az ágy elmozdul. Érezte a férfi illatát, az erdő talajának csípős illata hirtelen megcsapta, miközben próbált nem hiperventillálni.

Szünet következett, majd érezte, hogy a férfi félrecsúsztatja a köntösét, és a lábai közé húzódik.

A lábai közé. Mint Montague.

Az éles, hideg kis kavicsok – emlékezett.

A lány a fogain keresztül zokogott, és összerezzent. A teste annyira megfeszült, hogy remegett. Érezte, ahogy a körmei folyamatosan belevágnak a tenyere húsába, majd egyre szorosabban és szorosabban szorította őket.

– Nem foglak bántani. – Malfoy a bal füle mellett lehelte ki a szavakat.

A lány aprót bólintott. Jobb, mint Lucius. Istenem – még csak gondolni sem tudott rá. Megrándult, és visszavert egy újabb zokogást. Megpróbált minimálisan megnyugodni.

– Csak…lélegezz – mondta a férfi.

Hallotta, ahogy a varázsló egy síkosító bűbájt mormolt a következő pillanatban, mielőtt belecsúszott volna a lányba.

Megpróbált a légzésre koncentrálni. Kényszeríteni magát, hogy elmerüljön a mellkasa táguló és összehúzódó érzésében, vagy a tenyerében lévő körmeire.

Érezte Malfoy leheletét az arcán. Érezte a cédrusfaolaj illatát a ruhájában. A férfi testének súlya a lányra nehezedett. Érezte a varázsló hosszát magában.

Nem akart semmit sem érezni ebből. De nem tudta nem érezni. A férfi mindenhol ott volt. Körülvette őt. Malfoyt érezni magában és a súlyát érezni magán elkerülhetetlenül valóságos volt. Nem tudott elszakadni tőle, ahogyan azt az asztalon megtanulta.

Könyörögni akart, hogy hagyja abba.

Jobb, mint Lucius. Jobb, mint Lucius.

Csak azt akarta, hogy hagyja abba.

Nem akarta, de tudatosult benne, hogy könnyek csorognak le a szeme sarkából, ahogy küzdött, hogy ne zokogjon a férfi alatt.

Végül megragadta őt, és sziszegve elélvezett.

Abban a pillanatban elszakadt tőle és az ágytól.

Hermione kinyitotta a szemét, és megpróbálta csillapítani a légzését. Ahogy az ágyon feküdt, a fürdőszobából felhangzó öklendezés hangjára lett figyelmes.

Ahogy ott feküdt, hallotta a vécé öblítését, majd a csapból folyó víz hangját néhány percig.

Próbált összeszedni magát, és nem gondolni arra, hogy nem tud mozogni. Nem gondolni arra a fizikai élményre, ami az imént történt.

A férfi olyan tapintatos volt, amennyire csak lehetett.

Bizarr volt. Hideg, közömbös, gyilkos, aki képes lazán kibelezni embereket, de a nemi erőszak átlépett nála egy határt.

Mindig hányt utána? Vagy csak rontott rajta, hogy rá kellett néznie?

Talán történt valami egy ismerősével. Valakivel, akivel törődött. Talán a gyilkos átokkal kapcsolatos képességeihez volt köze.

Újra kijött a fürdőszobából. Feszült arckifejezése elhalványulni látszott, mintha nem tudná egészen fenntartani. Sápadt volt és kimerült, és sokkal traumatizáltabbnak tűnt, mint amilyennek a lány valaha is látta.

Korábban még sosem maradt ott utána. Mindig elment, mielőtt a nő egyáltalán meglátta volna. Talán mindig így nézett ki utána.

Úgy tűnt, aggódott érte. Nem mintha tényleg kérdezte volna, de a szoba másik végéből figyelmesen tanulmányozta a lányt.

– Sajnálom – kapta magát azon, hogy kimondja. Pislogott egyet.

Miért kért bocsánatot Malfoytól? Mintha magától kicsúsztak volna a szavak. A férfi meglepetten bámult rá. Megpróbált tisztázni.

– A sírásért. Te... – Fogalma sem volt, hogyan jellemezze a férfit. Nem a legrosszabb erőszaktevő? – Az egész... csak... Montague-ra emlékeztetett – mondta végül, és félrenézett.

– Remélhetőleg holnap könnyebb lesz – szólalt meg kemény hangon. Aztán magára kapta a talárját, és újabb szó nélkül kisétált a szobából.

Hermione ott feküdt, és figyelte, ahogy az óra mutatói lassan végigvándorolnak a számlapján. Amikor tíz perc eltelt, még mindig nem mozdult. Talán, ha tovább várt volna, talán bekövetkezett volna a terhesség, és akkor nem kellett volna ott feküdnie, és elviselnie, hogy…

Nem volt biztos benne, hogy mi a megfelelő kifejezés arra, amit Malfoy tett vele.

Bár az általános fogalmat és a helyzetet nemi erőszaknak minősítette, nem érezte úgy, hogy ez a kifejezés teljesen megragadná azt, ami történt. Ez nem szex volt, vagy dugás, vagy kefélés, vagy reszelés, vagy akár „birtokba vétel”. A közösülés volt talán a megfelelő kifejezés előtte, amit az asztalon csináltak. De most… túl valóságosnak, összekötöttnek és nyomorúságosnak érezték mindketten, minthogy ilyen klinikai kifejezést használjanak.

Nem volt rá szó.

Amíg élt, szívesen megúszta volna, hogy férfi megérintse. Nem akart arra gondolni, hogy Malfoy holnap megérkezik és megismételni az egészet.

A gondolattól… rosszul lett rémülettől. A gondolat, hogy nem…

Malfoyt el tudta volna viselni. Nem gondolta, hogy el tudná viselni Luciust.

Az oldalára fordult, és a takaró tetején elaludt.

hozzászólások: 0