24. fejezet

Lángnyelv whisky íze volt.

Büntető csók volt. Abban a pillanatban, ahogy az ajkuk összeért, a férfi a lány testét a sajátjához szorította. A boszorka torkán lévő keze hátracsúszott, fel a tarkójáig, ujjait a lány hajába fonta, miközben elmélyítette a csókot. A másik keze felnyúlt, és egy pillanatra a tenyerébe simította az arcát, mielőtt végigcsúszott a testén.

A varázsló felfelé hajtotta Hermione fejét, miközben tovább csókolta. Nyelvét a szájába nyomta, majd visszahúzódott, miközben megcsípte az ajkát. Elég keményen ahhoz, hogy fájjon, de ne vérezzen. Aztán, amikor a lány levegő után kapkodott, elhúzta a száját, és csókolni kezdte a nyakát.

Hermione megdermedt a sokktól. Gyengén és kábultan a férfi birtokló kezében.

A varázsló a ruháját rángatta. Érezte, ahogy a felső köntös a padlóra csúszik, és a ruha felső gombjai kinyílnak, ahogy a hideg kastélylevegője megcsapta. A varázsló letépte a gombokat, ahogy a lányt felfedte, és fedetlen a csupasz bőrét.

A férfi a lányhoz dörgölőzött, miközben a ruhát lehúzta a válláról, és derékig levetkőztette.

A hideg levegő a bőréhez ért, és érezte, hogy a mellbimbói megkeményednek a hidegben, miközben Malfoy keze felfelé indult, hogy a mellét tapogassa és ingerelje. A varázsló szája a nyaka és a válla találkozásánál időzött, végigcsókolta és megcsípte, amikor hirtelen egy ponthoz ért, amitől a nő felnyögött.

Mindketten megdermedtek.

Malfoy elrántotta magát.

Ott állt, és a lányt nézte, aki a falnak dőlt, félig levetkőzve, és felébredt.

A szemei tágra nyíltak, mintha csak most döbbent volna rá önmagára. Néhány pillanatig ott maradt döbbent tekintettel, mielőtt a maszk hirtelen visszakerült a helyére. Az arca megkeményedett, és elvigyorodott.

– Úgy látszik, elfogadtad a helyzetedet – mondta kacéran.

Aztán sarkon fordult, és eltűnt a sötétben.

Hermione megdöbbenve állt ott. Megdermedt, ahogy a pusztulás hideg érzése kúszott át rajta.

Ő… ő… megadta magát Malfoynak.

A megadását nem a bilincsek kényszerítették ki. Eszébe sem jutott, hogy ellökje magától a férfit. Eszébe sem jutott, hogy akarta volna.

A varázsló megcsókolta, és ő hagyta. Nem érezte taszítónak. Valami magányos és fájdalmas érzést keltett benne. Az érintés. Valaki, akinek a meleg kezei simogatták. Vágyakozás volt, ami átjárta minden porcikáját.

A kastélyban rekedt, és a kedvesség minden darabkájába belekapaszkodott, amit csak talált.

De ez nem kedvesség volt.

Malfoy nem volt kedves, egyszerűen csak nem kegyetlen. Nem olyan szörnyű, mint amilyen lehetett volna. A tisztesség legapróbb foszlányai megvoltak benne.

Úgy látszik, a lány töredező elméjében a kegyetlenség hiánya elegendő vigaszt jelentett. A kiéhezett szívének ez elég volt.

Fojtott zokogás szakadt ki belőle, majd maga köré gyűrte a köntösét, és visszamenekült a szobájába.

Szekrénye ajtaját felcsapva kirántott egy új köntöst, és a lehető leggyorsabban begombolta. Aztán átkarolta magát, hogy biztonságot érezzen.

A tisztessége…

Ő ennél jobb volt.

Nem hagyta, hogy a pszichológiai túlélési ösztönei becsapják, aztán beleszeressen egy szörnyetegbe, és annak a személynek a figyelmét akarja, aki a háború kirobbantásáért felelős, hogy érzékeny legyen arra a férfira, aki megölte a barátait.

Nem hagyhatta az elméjének ésszerűsíteni a helyzetét, és belezugjon az erőszaktevőjébe, csak azért, mert a férfi nem volt számára annyira szörnyeteg, mint amennyire az lehetett volna.

Nem tehette. Nem akarta.

Nem akarta.

Nem tehette.

El tudta viselni, hogy a teste elárulta. Nem hagyta az elméjének is ugyanezt.

Inkább megtörne.

Ki kellett jutnia a kastélyból.

Kezét a hideg ablakhoz szorította, és kétségbeesetten bámulta a holdfényes birtokot.

Aztán hátrahajtotta a fejét, és olyan erősen csapta az üveghez, ahogy csak tudta.

A törhetetlen üveg nem tört be. Nem akarta megadni magát.

Újra hátrahajtotta a fejét.

És még egyszer.

És még egyszer.

Vér folyt a szemébe, de ő folytatta.

Újra.

És újra.

Egy kar a dereka köré fonódott, és egy kéz mindkét csuklójára szorult, miközben elrángatták az üvegtől.

Küzdött. Próbálta kiszabadítani a kezét. A lábujjait a fapadló réseibe vájta, hogy visszalökje magát.

Zokogott.
– Granger. Ne… ne… ne… - Malfoy hangja közel volt a füléhez.
Hiába rángatta magát, hogy kiszabaduljon, miközben zokogott és zokogott.

Annyira belefáradt a fájdalomba és az egyedüllétbe. Azt akarta, hogy vége legyen. Ha továbbra is abban a házban létezett, megpróbált vigaszt találni. Bármit, csak ne legyen örökkön-örökké hideg és magányos.

Azt akarta, hogy megérintsék. Biztonságban akarta érezni magát, még ha ez csak illúzió is volt. Azt akarta…

De nem tudta.

Nem árulhatott el mindenkit így. Harry. Ront. Minervát. Ginnyt…

Nem árulná el így magát.

– Nem… nem… – zokogott, és megpróbált újra kiszabadulni.

– Ne bántsd magad! Granger, ez parancs. Ne bántsd magad! – morogta Malfoy a parancsot, miközben távolabb húzta a lányt az ablaktól.

A lány tovább küzdött.

– Hagyd abba!

A parancs vicsorogva hangzott el.

– Ne próbáld meg fizikailag megsebesíteni magad! – A hangja remegett.

Érezte, hogy a csuklóját körülvevő bilincsek felforrósodnak, ahogy a férfi megidézte őket, és ő küzdött a varázslat ellen.

– Nem! – zokogott, ahogy érezte, hogy a mágia egyre erősödik, míg szinte megfojtotta az elméjét, és a teste elernyedt.

Malfoynak dőlt. A férfi elengedte a lány csuklóit, és szorosan átkarolta a vállát, mintha arra számított volna, hogy a boszorkány hirtelen újra az ablaknak veti magát.

Hermione csak ott maradt, remegve és halkan zokogva a férfi karjaiban. Az arcán végigfolyt a vér, majd az ajkáról és az álláról a padlóra csöpögött.

– Szóval… – mondta feszült hangon néhány perc múlva. – Látom, találtál egy módot a bilincsek megkerülésére.

Ahogy a nő a férfinak támaszkodva ernyedten lógott, tompán eljutott hozzá a felismerés, hogy igen, talált valamit.

A kényszerek az elméjében léteztek. A parancs az volt, ne bántsa magát, de nem tett különbséget a lelki és a fizikai sérülés között. Így - kellő lelki gyötrelemmel teli állapotban - képes volt megkerülni. Így is, úgy is fájt neki, nem tudta megakadályozni, hogy az elméje bántsa őt. A kényszer semmissé vált.

Mindig is az elméjében létezett.

A kényszerek értelmezése mindig is az volt, ami korlátozta őt. A csendre vonatkozó parancs: úgy értelmezte, Malfoy nem engedte meg neki, hogy engedély nélkül beszéljen, mert feltételezte, így áll bosszút rajta. Ezért nem volt képes beszélni. Ha valami egyszerűbb dologként értelmezte volna, például úgy, hogy ne beszéljen hangosan, akkor beszélhetett volna, hacsak Malfoy nem pontosította volna és tovább nem pontosította volna a kényszert.

A kényszerek arra épültek, hogy megakadályozzák az akaratlagos engedetlenséget.

Amikor nem gondolt arra, hogy engedetlen, amikor ösztönösen reagált, vagy gondolkodás nélkül beszélt, mindig is képes volt kijátszani a kényszert. Egyszerűen nem vette észre.

– Azt hiszem, igen – szólalt meg halkan, visszanyerte az egyensúlyát, és felállt.

A férfi keze lecsúszott róla. Valami Hermionéban megrándult a kapcsolat elvesztése miatt.

A varázsló megfordította a lányt, és egy varázsigével eltávolította a vért az arcáról, gyógyító bűbájt alkalmazott ott, ahol a bőr felhasadt. A feje lüktetett, ahol megütötte.

– Miért? – Malfoy kemény hangon kérdezte. – Miért kell hirtelen ilyen messzire menni?

A lány a férfira nézett. Csak centikre álltak egymástól. A varázsló acélos, szürke szemei figyelmesen tanulmányozták őt. Józansági bájitalt vett be, miután megcsókolta, a lány érezte a leheletén.

– Miért ne? – kérdezte vágyakozó hangon. – A lehetőségeim mindig is a menekülés vagy a halál voltak.

– De ez az első alkalom, hogy valóban eléggé elszánt voltál ahhoz, hogy sikerüljön. Miért pont ma este, és nem tegnap, vagy aznap, amikor Franciaországba indultam?

Tehát észrevette, hogy a nő akaratlanul cselekedett. Hermione szája megrándult, és elfordította a fejét, az arcát a vállához szorította.

Ne beszélj hozzá! Ő nem a barátod.

– Nem kell beszélned velem, hogy megkapjam a választ – mondta néhány perc után. – Bár azt gondolnám, hogy jobban szeretnéd inkább megbeszélni. Elvégre esedékes a legilimencia is.

Hermione összeszorította a száját, de a tekintete az ágyára siklott. Nem akart újra egy ágyban feküdni a férfi előtt. Ha behatolna az elméjébe, hogy választ kapjon, látná, milyen szánalmasan, kétségbeesetten magányos. És mennyire fontossá vált számára.

Ha válaszolna a kérdésre, némileg irányíthatná a történetet.

Többször is kinyitotta a száját, miközben azon vívódott, hol kezdje. Annyira fázott, hogy a bőre fájt. Átölelte magát, és lassan megdörzsölte a karját.

– Azt hiszem, kezd kialakulni bennem a Stockholm-szindróma – szólalt meg végül halkan. – Ez egy mugli pszichológiai állapot. Túlélési ösztön vagy küzdési mechanizmus, mondhatnám úgy is.

Elhallgatott, és Malfoy felé pillantott. A férfi kifejezéstelen volt, láthatóan arra várva, hogy a lány tovább magyarázza. De elfordult.

Bosszúsan felsóhajtott.

– Szóval, a nehezebbik utat választjuk. Hát legyen. Akkor a legilimencia.

Hermione megmerevedett, és védekezően húztaössze a vállát.

– Ez olyasmi, ami időnként előfordul, amikor egy túsz elkezd ragaszkodni a fogvatartójához a függőségük miatt. – Kényszerítette a szavakat, a hangja remegett. Nem nézett Malfoyra.

Kényszerítette magát, hogy folytassa.

– Nem sokat tudok erről. Nem volt sok időm pszichológiát tanulni. De azt hiszem, kezdem észszerűnek értelmezni a viselkedésedet, próbálom igazolni, amit teszel. A kegyetlenség hiánya kedvességgé válik. Ez… ez egy túlélési mechanizmus, tehát tudatalatti reakciókon és alkalmazkodáson keresztül működik. Annak érdekében, hogy megpróbáljak hiteles érzelmi kapcsolatot teremteni, talán érzelmeket fejleszthetek ki irántad… – A hangja megtört, és egy pillanatra elakadt.

Szünet következett.

– Őszintén szólva, inkább hagynám, hogy megerőszakoljon az apád, mint hogy érzelmeket tápláljak irántad – fejezte be végül, a padlóra tapadt vért bámulva.

Harsogó csend lett, és látta, hogy Malfoy kezei lassan ökölbe szorulnak az oldalán.

– Nos – mondta néhány másodperc múlva –, ha szerencséd van, most már terhes vagy, és nem kell elszenvedned egyikünk figyelmét sem. Egyedül maradhatsz majd.

Elindult, hogy távozzon. A lány keze gondolkodás nélkül kinyúlt, és megragadta a férfi talárját. A varázsló megdermedt. Zokogott, még akkor is, amikor szorosabban megragadta az anyagot, lehajtotta a fejét, és a férfi mellkasának támasztotta. A varázslónak moha és cédrus illata volt, és a lány megrázkódott, aztán odabújt hozzá. Malfoy kezei felemelkedtek, és a vállán pihentek meg, amíg Hermione érezte, hogy a kezek melege lassan belé merül, a férfi hüvelykujjai könnyedén végigsimítottak a vállán, amíg abbahagyta a remegést.

Aztán a kezek megálltak, és a varázsló hevesen ellökte magától. Hermione hátratántorodott, és majdnem az ágyának esett, ahogy Malfoy elhúzódott tőle. A szeme hideg volt, és valami ismeretlen ült az arckifejezésében, amit nem tudott hova tenni.

A férfi egy pillanatig csak bámult rá, állkapcsa megrándult, aztán éles lélegzetet vett, és halk, keserű hangú nevetésbe kezdett.

– Neked nincs Stockholm-szindrómád. – Felvonta az egyik szemöldökét. – Nem érdekel téged a túlélés. A griffendélesek mindig szívesen halnak meg. – Az ajkai gúnyos mosolyra görbültek, amikor kimondta, hogy „griffendélesek”. – Elvégre már hónapok óta fantáziálsz egy nagyszabású gyilkosság-öngyilkosságról kettőnknek. Nem, ami felemészt téged, az nem a túlélés, hanem az elszigeteltség. Szegény kis gyógyító, akinek nincs kire vigyáznia. Senki, akinek szüksége lenne rá. Vagy aki akarja őt.

Hermione bámult rá, ahogy folytatta.

– Nem tudod elviselni az egyedüllétet. Nem tudod, hogyan működj. Szükséged van valakire, akit szerethetsz, bármit megteszel azokért, akik hagyják, hogy szeresd őket. Ez volt számodra a háború, nem igaz? Harcolni akartál, de elég okos voltál ahhoz, hogy tudd, egy újabb vakmerő, tizenhét éves párbajhős nem fogja megváltoztatni a háború kimenetelét, nem úgy, ahogy egy gyógyító megtehetné. Nem hiszem, hogy ezt a barátaid valaha is értékelték volna, ugye? A választás áldozatot jelentett számodra.

Hermione érezte, hogy elsápad.

– Potter és a többi barátod túl ostobák és idealisták voltak ahhoz, hogy értékeljék azokat a döntéseket, amiket hoztál. Elég nagy teher volt azon kevesek egyikének lenni, akik elég okosak voltak ahhoz, hogy megértsék, mi szükséges a győzelemhez, az egyetlenek egyike, aki valóban hajlandó volt megfizetni az árat, amit a győzelem megkövetelt. Soha nem értékeltek ebből semmit. Hagytad, hogy elküldjenek. Aztán, amikor visszajöttél, hagytad, hogy halálra dolgoztassanak. Nem sok érték vagy dicsőség gyógyítóknak lenni, nem úgy, mint a harcosoknak. Erre még Ginny is rájött. Amikor Creevey meghalt, napokat adtak Potternek a gyászra, csak mert látta. Te voltál az, aki megpróbálta megmenteni a fiút, és mit kaptál érte? Négy órát, és máris visszavártak a műszakba?

– Ez… ez nem így… volt. – Hermione keze annyira ökölbe szorult, hogy a csontjai fájtak.

– Pontosan így… pontosan így volt. Lehet, hogy áltatod magad, de annyi órát töltöttem az emlékeidben, hogy valószínűleg jobban ismerem őket, mint a sajátjaimat. Bármit megtettél volna a barátaidért, meghoztad volna az összes nehéz döntést, és panasz nélkül megfizetted volna az árát, elkurvultál volna a háborús erőfeszítésekért. De mondd csak, mert őszintén kíváncsi vagyok, mit tett valaha Potter, hogy ezt érdemelted?

A lány felnézett a férfira.

– Harry a barátom volt. Ő volt a legjobb barátom.

Malfoy csúfolódva gúnyolódott.

– És?

Hermione félrenézett, és remegő lélegzetet vett.

– Soha nem voltak barátaim. Túlságosan furcsa voltam, túlságosan könyvmoly. Mindennél jobban akartam őket, de soha senki nem akart a barátom lenni. Amikor Roxfort létezését megtudtam, azt hittem… azt hittem, minden más lesz, hiszen a boszorkány létem miatt sosem tudtam beilleszkedni. De, amikor odakerültem, még mindig furcsábbnak és könyvmolynak láttak, és senki sem akart velem semmit kezdeni. Harry volt az első, aki megengedte, hogy a barátja legyek. Bármit megtettem volna érte. – Száraz zokogás fojtogatta, de elnyomta. – Különben is, nem mintha lett volna esélyem nélküle.

Hosszú szünet következett.

– Ez a legszánalmasabb dolog, amit életemben hallottam – szólt végül Malfoy, és megigazította a talárját. – És akkor mi van? Én vagyok a helyettesed Pottered? – gúnyolódott. – Ha valaki csak megszólít téged, nem tudod megállni, hogy ne ragaszkodj hozzá? A Zsebpiszok köz prostituáltjai többe kerülnek, mint te.

Hermione állkapcsa megremegett, de Malfoy még nem fejezte be.

– Tisztázzuk a dolgot, Sárvérű. Nekem nem kellesz. Soha nem is akartalak. Nem vagyok a barátod. Nincs semmi, ami nagyobb örömet okozna nekem, mint az, hogy végezzek veled.

– Tudom… – mondta Hermione halk, üreges hangon.

– Bár… – Malfoy egy kis szünet után így szólt. – Nem tagadom, hogy az utóbbi időben javítottál rajtam. El kell küldenem Stroudnak a köszönetemet.

Végigfutott a szemével a lány testén. Hermione éles lélegzetet vett, és ránézett a férfira.

Aztán gúnyosan felszisszent.

– Tényleg? Ezért csókoltál meg? A bájital miatt?

A férfi vállat vont, és gúnyosan, hideg szemmel bámult rá.

– Mit is mondhatnék? A nemierőszak nem igazán az én asztalom. Viszont a növekvő kötődésed egyszerre lenyűgöző és szórakoztató megtapasztalni. Soha nem gondoltam volna, hogy az a fajta vagy, aki arról fantáziál, a kötelező törődésem valamiféle ragaszkodásra utal. El sem tudom képzelni, hogy a Sötét Nagyúr mennyire fog szórakozni, ha néhány nap múlva tanúja lesz ennek. Potter sárvérűje, aki belezúg a halálfaló erőszaktevőjébe. Nem hittem volna, hogy ennél szánalmasabb lehetsz, viszont úgy tűnik, a sárvérűeknél mindig van egy mélypont. – Megfordult, hogy távozzon, de aztán megállt. – Később visszajövök, és foglalkozom az emlékeiddel. Kérlek, ne hidd, hogy meghaltam, mert időnként jobb hasznát veszem az időmnek, minthogy a te tragikus kis életedben vájkáljak.

Még egyszer gúnyosan felhorkant, és kisétált Hermione szobájából.

Amikor másnap visszatért, Hermione alig mozdult meg. A férfi percekig bámulta őt. A lány nem nézett fel, és nem is vett tudomást róla.

– Ágyba! – parancsolta végül.

Hermione szó nélkül felállt, és leült az ágy szélére. A padlót bámulta. Nem volt szüksége a tekintetére.

Egy pillanatnyi szünet következett, mielőtt a férfi benyomult a lány gondolataiba.

A legtöbb időt azzal töltötte, hogy a lány Pitonról szóló emlékeit vizsgálta. Alig-alig lapozta át a közelmúltbeli emlékeit. Amikor utolérte a jelent, visszahúzódott, és szó nélkül távozott.

Hermione halottnak érezte magát. Ha belenézett volna a tükörbe, és azt találta volna, hogy szellem lett, aligha lepődött volna meg rajta.

Hideg semmi.

Csak ennyit érzett.

Feküdt az ágyban, és bocsánatot mormolt a barátainak, amiért cserbenhagyta mindannyiukat.

Amikor Stroud hat nappal később megérkezett, Hermione szótlanul átment a szobán, és leült a vizsgálóasztal szélére, gépiesen kinyitotta a száját a Veritaserumhoz.

– Elég szürkének tűnsz – jegyezte meg Stroud, és a szája halványan megrándult, ahogy tanulmányozta a lányt. – Hogy mentek a fogamzási kísérletek ebben a hónapban?

– Nem tudom. Nem ezért van itt? – mondta Hermione keserű hangon, az ölébe bámulva, és a talárja szövetét az ujjai között forgatva.

Stroud hidegen felnevetett.
– Okos.

Szünet következett, miközben Stroud a terhességérzékelő bűbájt alkalmazta. Aztán egy hosszabb szünet következett.

– Terhes vagy. – Stroud hangja diadalmas volt.

Hermione keze megdermedt.

Nem.

Kérlek, ne!

Olyan érzés volt, mintha Hermione hirtelen mélyen a fagyos víz alá került volna, semmi levegő, és a nyomás, mintha minden oldalról összenyomta volna. Hallotta, ahogy a szívverése felgyorsul, mígnem szinte csak a vérének zúgását hallotta.

Stroud beszélni kezdett, de Hermione nem értette a szavakat.

Nem kapott levegőt.

Stroud egyre hangosabban beszélt hozzá. A szavak keveredtek és megfejthetetlenek voltak. Hermione zihált, és próbált oxigénhez jutni, de a torkát összeszorultnak érezte, mintha fojtogatnák.

A szíve olyan hevesen vert, hogy éles szúró érzés járta át a mellkasát.

Ne, kérem, ne!

Stroud ott állt előtte, és Hermione arcába bámult. Stroud újra és újra mondott valamit. A gyógyító ajkának mozgása minden alkalommal ugyanaz volt, miközben a gyógyító közelebb húzódott, gesztikulálva. Hermione nem tudta kivenni a szavakat. A boszorkány arckifejezése láthatóan türelmetlenebbé vált, miközben folyton ismételgette magát. A hangok csak összeálltak egy megfejthetetlen üvöltéssé.

Hermione nem kapott levegőt, a tüdeje égett, ahogy próbált levegőt venni. A gyógyító arcának szélei elmosódtak, mintha belevérezne a környező levegőbe.

Minden egyre homályosabbá és homályosabbá vált. Olyan érzés volt, mintha tűk mélyednének Hermione karjaiba és kezeibe.

Hirtelen Malfoy állt előtte, a keze a vállán pihent.

– Nyugodj meg! – Kemény hangja átvágott a homályon. – Lélegezz!

Hermione zihált, szaggatott lélegzetet vett, aztán könnyekben tört ki.

Ne, ne, ne legyen terhes. Adják oda Luciusnak, hadd erőszakolja és kínozza halálra.

Valahányszor levegőt vett, úgy érezte, mintha egy kést húznának a nyelőcsövében.

– Ó, istenem… Ne… – Újra és újra elzokogta a szavakat, miközben reszketett.

– Lélegezz! Lélegezz tovább! – mondta Malfoy. A férfi arckifejezése nyúzott volt. Az állkapcsa összeszorult, ahogy a lányra meredt, és figyelte, ahogy próbál levegőt venni.

Több percbe telt, mire abbahagyta, és fokozatosan elkezdett felváltva be- és kilégzéseket végezni. Lassan lazult a szorítása, és lassan megfordult, hogy Stroud gyógyítóra pillantson. Arckifejezése dühös volt.

– Tudja, hogy hajlamos a pánikrohamra. Nem törhet rá csak így ezzel az információval – közölte dühös hangon, miközben még mindig erősen fogta meg Hermionét a vállánál fogva, miközben ő tovább sírt.

– Azt hittem, a pánikbetegségét kizárólag a nyílt terek okozzák. – Stroud összefonta a karját a mellkasán, és felemelte az állát. – Tekintve, hogy mennyire retteg a maga apjától, azt hittem, megkönnyebbül.

– Talán próbáljon meg többet gondolkodni! – vágta rá Malfoy jéghidegen. – Kezdem azt hinni, hogy szándékosan traumatizálja őt. Megfenyegette őt az apámmal, és figyelmeztetés nélkül adagolt neki afrodiziákumot. Azt akarja elérni, hogy idegösszeomlást kapjon?

Stroud gyógyító felhorkant, miközben diagnosztikát végzett Hermionén.

– Semmi olyat nem teszek, ami veszélyeztetné az emlékeit, nem kell aggódnia. Eléggé aggódom a gyógyulása miatt, mióta rájöttem, hogy ő a felelős Sussexért. – Stroud hideg szemmel nézett Hermionéra. – Kíváncsi vagyok, hogy egy boszorkány, aki még a Roxfortot sem végezte el, és semmilyen formális képzés nélkül, hogyan tudott egymaga megépíteni egy olyan bombát, amely képes volt megölni az összes kollégámat.

Hosszú szünet következett, amelyet Hermione megtört zokogása szakított meg, miközben Malfoy Stroudra meredt.

– Ellenállási terrorista volt, akit egész Európában képeztek, hogy gyógyítóvá váljon, aki a Sussex-átkok dekonstruálására specializálódott, arról nem is beszélve, hogy bájitalmester volt. Ha szét tudott szedni és semlegesíteni egy átkot, akkor használni is tudta. Ha annyira kíváncsi lett volna, megkérdezhett volna – mondta hideg hangon. – A pszichológiai kínzással nem fog választ kapni, főleg, mert nem emlékszik rá. A programja nem egy lehetőség a bosszúállásra. Úgy tűnik elfelejtette, nem tűröm, hogy a bolondok babráljanak vele.

– Én nem…

– De mennyire, hogy igen. A Sötét Nagyúr a gondjaimra bízta őt. Tisztában van vele, milyen bizonytalan helyzetben van. Jelentős költségeket és erőfeszítéseket tettem, hogy fenntartsam a környezetét. Tekintve azt, hogy a Sötét Nagyúr nem emelt kifogást, amikor kivégeztem az egyik megjelölt követőjét a beavatkozása miatt, tényleg azt hiszi, magával bajlódna?

Stroud arca halálsápadt vált.

– A programom…

– Egy bohózat az egész. – Malfoy szurkálódva gúnyolódott, ahogy kimondta. – Azért nem halt meg a „kollégáival” együtt Sussexben, mert a javaslata nem bizonyult elég tudományosan megalapozottnak ahhoz, hogy ottani laboratóriumot kapjon. Hol vannak a kontrolljai? Vagy a statisztikái és a történelmi adatai? Az a látványosság, amit olyan szívesen tár fel a társasági oldalaknak, azt úgy finanszírozzák és olyan személyzettel látták el, akikkel könnyedén folytatható a munka maga nélkül is. – Malfoy szeme gonoszul csillogott, miközben beszélt. – Ez az egyetlen figyelmeztetésem. Többé nem maradhat vele kettesben. A mai találkozónak vége. Ha újabb utasításai vannak a gondozásával kapcsolatban, akkor adja át nekem. Topsy!

A házimanó egy pukkanással jelent meg. Malfoy nem vette le a szemét Stroudról.

– Kísérd Stroudot a szalonba! Lemegyek, amint végeztem az itteni helyzet kezelésével.

Stroud felszisszent, de még mindig sápadt volt, és a keze remegett, miközben összeszedte az aktáit. Amikor az ajtó becsukódott, Malfoy visszafordult, hogy Hermionét bámulja. A lány abbahagyta a sírást, és próbált egyenletesen lélegezni.

Halkan felsóhajtott, majd felhúzta a lányt.

– Gyere! – mondta, miközben átvezette a szobán az ágyához, és alaposan tanulmányozta, mielőtt a belenyúlt a talárjába, és kivett egy fiola álmatlan álomfőzetet. – A közelmúlt eseményeit figyelembe véve attól tartok, nem bízhatok benned és nem hagyhatlak egyedül. Fogd ezt!

Hermione kinyújtotta ólmos kezét, és elfogadta az üvegcsét, de aztán tétován meredt rá. A lélegzete folyton elakadt.

– Egyes bájitalok magzati rendellenességeket okozhatnak. Nem emlékszem, hogy az álomtalan álom biztonságos-e – mondta ingadozó hangon.

– Nem lesz gond.

Felnézett Malfoyra. Honnan a fenéből tudhatta ezt?

A férfi találkozott a nő tekintetével.

– Aggódtam, hogy valami ilyesmi történhet, ha valaha is teherbe esel. Ellenőriztem.

A nő továbbra is tétovázott.

– Ez nem kérés volt. Ha visszautasítod, kényszeríteni foglak – közölte kemény hangon.

Hermione összepréselte az ajkait, és nagyot nyelt, miközben a mellkasa továbbra is remegett. Bizonytalanul kinyitotta az üvegcsét, és az ajkához emelte. Amint lenyelte a tartalmát, majdnem fulladt, és ismét könnyekben tört ki. A fiola kicsúszott a kezéből, és szilánkokra törve a padlóra zuhant.

– Ó, Istenem… – A tenyerébe zokogott, ahogy a bájital a szervezetébe szétterjed, és fekete szökőárként kerítette hatalmába az elméjét. Az ágyát beterítette a sötétség. – Ó, Istenem… ó, Istenem… kérlek.

A szemei lecsukódtak, miközben tovább sírt. Halványan tudatosult benne, hogy a lábát felemelték a matracra. A sötétség elnyelte őt.

– Sajnálom, Granger.

hozzászólások: 0