3. fejezet


A szomszédos ágy, amit eddig Hannah foglalt el, üres lett, mire Hermione visszatért a roxforti gyengélkedőre. Stroud gyógyító bájitalt diktál belé, majd az ágyába fektették. A lány fájdalma enyhén csillapodott. Pislogott egyet és a táncoló fekete foltok, amik eddig elhomályosították a látását végre kezdek elhalványulni.

Hányinger kerülgette Hermionét. A belsője rángatózott és vonaglott, mintha olyan méreg lenne a testében, amit a szervezete képtelen kiűzni. Még mindig remegett, át akart fordulni és magzati pózba gömbölyödni, de nem tudta megtenni, nem volt ereje.

– Az életed árán is meg kell védened őt. Ha valaki megakarja érinteni vagy akár csak megnézni, akkor tőlem kell engedélyt kérnie – hallotta Stroud gyógyítót.

Hermione megfordult és homályosan megfigyelte azt a két alakot, akik Stroud mögött álltak. Hideg tekintetük volt, miközben őt bámulták. A gyógyító több monitorozó bűbájt bocsátott Hermionéra, amelyek felemelkedtek és csillogtak a teste körül. Miután néhány percig a vetületeket vizsgálta, Stroudt megfordult és elment, a gyógyítói köntös csak úgy hullámzott mögötte.

Hermione a plafont bámulta és megpróbált magában letisztázni mindent, ami a mai nap történt vele. Úgy érezte sírnia kellene, de nem tudott egyetlen könnyet sem ejteni. A reménytelenség és a kilátástalanság áthatotta a lelkét azóta, hogy végignézte Harry halálát. Miután látta, ahogyan az általa szeretett személyek kínok közt távoznak az élők sorából, tudta, hogy számára is csak a szenvedés vár.

Most el is jött az ideje.

Maga a halál soha nem ijesztette meg Hermionét. Félelme inkább ennek módjától volt. A legrosszabbakat nézte végig. Harry halála kegyes gyilkosságnak tűnt Weasleyék, Remus és Tonks kínázáshoz képest. Lucius Malfoy csupán egy méternyire volt onnan, ahol Hermionét fogva tartották. A férfi felnézett Ronra és felhorkantott:

– Ezt a feleségemért kapod! – Aztán egy olyan átkot küldött Ron felé, ami a vérét folyékony ólommá változtatta. Hermione figyelte, ahogy az átok lassan bekúszik Ron testébe, és belülről kifelé teszi tönkre. Tehetetlen volt, hogy bármit is tegyen. Nem tudott segíteni rajta.

Arthur Weasleyt a háború alatt érte egy átok, ami elmezavart okozott nála. A férfi sírt és nem is értette, miért érzi a fájdalmat vagy hogy haldoklik. Utoljára hagyták Mollyt, aki végignézhette, ahogy minden gyereke meghalt. Remus utolsó órái tovább tartottak, mint bárki másé. A likantrópia folyamatosan meggyógyította, egészen addig, amíg már csak lógott ott, ahova felakasztották, míg végül valaki unalomból kimondta rá a halálos átkot.

A halálesetek számtalanszor játszódtak le Hermione szeme előtt, azt hitte talán előbb-utóbb ezzel enyhül a fájdalma.

Sosem történt meg.

Minden alkalommal ugyanolyan élesek voltak az emlékek. Ugyanolyan frissek, mintha először látná. Egy seb, amely soha nem gyógyul be. A túlélők bűntudata – jutott eszébe ez a mugli kifejezés. Milyen remek leírás. Ez még a töredékét sem fedte le a lelkében érzett szörnyű kínoknak.

Hermione számára az, hogy halálfalók szaporításának a része lehet, olyan sors volt, ami eszébe sem jutott. Megerőszakolják – ezt a kockázatot figyelembe kellett vennie. Ez olyan lesz, mint egy lassított felvételű nemierőszak. A helyzet azonban ennél sokkalta összetettebb volt. Bármit is rejt az elméjében, fontos volt neki. Minden másnál fontosabb. Nem hagyhatta, hogy Voldemort kezébe kerüljön.

Nem félt attól, hogy a teste Nagyeremben felfüggesztve rohad el. Ez a sors semmiség volt ahhoz képest, ha feladja azt, amit az elméjében védett. Összehasonlítva azzal, hogy megerőszakolják és kényszerítik egy olyan gyermek kihordására, akit a születése pillanatában elszakítanak tőle.

A menekülés, nos rájött, ez olyan luxus volt, amit nem engedhetett meg magának. A legfontosabb az lenne, hogy gyorsan meghaljon, mielőtt akár csak megpróbálhatnák ezt tenni vele.

Csendben feküdt az ágyban és tervezgetett.

A napok lassan teltek. A kórház szárnyában vitt foglyok közül senki sem mert beszélni Hermionéval, miközben az ágya mellett őrök álltak. A gyógyítók naponta többször érkeztek, hogy értékeljék és kezeljék. Vért vettek tőle, és egy kis hajat elemzésre. Érkezett egy terapeuta is, aki Hermionét a kínzás és a remegés miatt kezelte. Végül aztán a néha rátörő görcsök abbamaradtak. Ám a lány ujjai még mindig görcsösen összerándultak a váratlan hangoktól. Már régen nem volt hozzászokva a zajokhoz.

Eszébe jutott, hogy az élete a múltban tele volt zajokkal; az osztályban, étkezések során, csaták után a kórházi osztályon. Most minden váratlan hangtól összerezzent. Az ajtó csapódás, léptek hangja – olyan volt, mint fizikai érzések, amik a húsába vájtak.

Összerándult.

Az ideges elmegyógyító gyakran jött el hozzá Stroud gyógyítóval, megvizsgálta az elméjét és pszichológiai állapotát. Aggodalmak merültek fel általános stabilitásával kapcsolatan. Szimulációs varázslatoknak vették alá az agyát, hogy lássák, hogyan reagál a tömegre, szűk helyekre, fizikai érintkezésre, a vérre. Az akarták elérni, ha talán mentálisan ki akarna törni, akkor azt a kórházi szárnyban tegye meg.

Úgy tűnt, hogy a rángatózás ellenére Hermionét elég stabilnak gondolták. Amikor a legsúlyosabb kínzás okozta remegés a négy napos terápia után megszűnt, úgy döntöttek, készen áll az edzésre.

Az ötödik napon kiengedték a kórházi szárnyból. Az őrök egyenesen a Nagyterembe vitték.

Egészen a csarnok elejéig széksorok sorakoztak fel, amiken szürke ruhába öltözött nők foglaltak helyet. Umbridge legelöl a piedesztálon állva vidáman, negédesen beszélt. Visszafogott rózsaszín árnyalatú ruhát viselt, nyakában egy nagy medál lógott. Egyik kezét szorosan bekötötték.

– Kiválasztottak titeket, hogy segítsetek felépíteni azt a jövőt, amit Sötét Nagyurunk elképzelt. Kiválságosak vagytok – szólt a nő, és elmosolyodott: – Ti vagyok azon kevesek, akik érdemesek rá.

Umbridge hangja gépiesnek hangzott, gyűlölettől csillogó tekintettel nézett le a lányokra. A hamis mosoly határozottan húzódott végig az arcán. Tekintetét folyamatosan a szoba sarka felé irányította. Hermione kissé megfordult, hogy lássa, mit néz. Két halálfaló állt ott leplezetlenül: Corban Yaxley és Thorfinn Rowle. Unott kifejezéssel figyelték Umbridget.

– A Sötét Nagyúr megparancsolta, képezzenek ki titeket, hogy csalódás nélkül teljesítsétek kötelességeteket. Ez nagy megtiszteltetés. Ne akarjatok neki csalódás okozni! Fontosak vagytok a Sötét Nagyúrnak. Emiatt védelmet kaptok másoktól és önmagatoktól is.

Umbridge mosolya hirtelen élessé vált, és előtört a rosszindulata. Intett hátra felé, Yaxley és Rowle pedig előre léptek. Umbridge a falmentén sorakozó őrökhöz fordult.

– Kábítsátok el mindet! Legyetek alaposak!

A nők közül néhányan összerándultak vagy próbáltak ellenállni, de a legtöbbjük alig mozdult meg, ahogy az őrök megátkozták őket. Az eszméletlen testek lezuhantak a székekre vagy a földre hullottak. Hermione a hátuk mögött állt. Figyelte, ahogy a lányok eszméletlenül esnek össze. Néhányukat felismerte: Hannah Abbott, Parvati Patil, Angelina Johnson, Katie Bell, Cho Chang és Romilda Vane. Hermione úgy gondolta, hogy a többiek közül néhányan Roxfort idősebb vagy fiatalabb évfolyamaiban járhattak. Akadt néhány valamivel idősebb nő is, bár senki sem lehetett harmincnál idősebb. Közel százan voltak.

Umbridge látta, hogy Hermione a hátul áll.

– Kábítsd el őt is – jelentette ki Umbridge, és dühösen nézett a lányra.

Az őrök haboztak.

Stroud gyógyító hirtelen jelent meg Hermione perifériás látásában.

– Csináld! – adta meg az engedélyt helyeslő bólintással.

Hermionét kiütötték, mielőtt fel tudta fogni mi történik.

– Rennervate.

A boszorkány zavartan ült fel. Megmozdult, és azon kapta magát, hogy a többi lány mellett fekszik. Sorokba rendezték őket. Néhányan még mindig eszméltlenek voltak, az őrök végigmentek a soron és felébresztették őket. Néhányan felültek, és a csuklójukon lévő bilincset bámulták. Hermione lenézett a sajátjára. A mágikus béklyók máshogy néztek ki, kicsit szélesebb, és nem volt csatja. Tökéletes rézkör ölelte körbe a csuklóit. Mindkét csillogó felületbe belegravírozták: A Helytartó tulajdona.

Hermionét jobban aggasztotta a hideg tárgy a fém alatt, ami kissé a csuklója belső oldalához nyomódott. A bilincsek annyira szorosan illeszkedtek, hogy nem tudott benézni alá, és megnézni mi az. Világos – az volt a parancs, hogy cseréljék ki a bilincseket. Feltehetően valami rosszabbal, mint amit korábban viselt.

A falon lévő óra szerint már órák teltek el a kábítás kezdete óta. Bármi is volt a folyamat, az időbe telt. A Nagyteremben egy nagy asztal jelent meg fegyverekkel borítva. Ennél nyilvánvalóbb csapda nem is lehetett volna. Mindenki óvatosan állt fel és csak nézett.

– Gyertek előre! – szólalt meg Umbridge csábító hangon, és intett az asztal mellől. – Na, gyertek! Gyertek és nézzétek meg!

Senki sem mozdult.

Umbridge csalódottnak tűnt. Nyilvánvalóan azt remélte, van valaki, aki elég bolond lesz ahhoz, hogy az asztalhoz rohan és megpróbál felfegyverkezni.

– Te ott. Gyere ide! – Umbridge egy lányra mutatott a tömegben. Hermione úgy emlékezett, hogy a lány egy évfolyamba járt vele. Mafaldának hívták a mardekárost. A boszorkány lassan engedelmeskedett, de rettegett a félelemtől.

– Emelj fel valamit! – parancsolta Umbridge.

Mafalda lassan előrenyúlt, de amikor a keze elérte volna a kést, hirtelen visítva kapta vissza. Umbridge diadalmasan vigyorgott.

– Most mindenki jöjjön ide. Lássuk mi történik.

A nők kelletlenül léptek előre. Hermione egyre jobban remegve közeledett. Bizonyára egy gátló varázslatot adtak hozzá a bilincsekhez, ami megakadályozta őket abban, hogy bizonyos tárgyak közelébe kerüljenek. A lány jelentős távolságból nyújtotta ki a kezét és lassan közelített. Amikor az ujjai tíz centiméterre voltak az asztalon lévő tőrtől, égő érzést tapasztalt. Keserűen húzta el a kezét. A lehetőségei, ami az öngyilkossághoz kellettek, hirtelen drámaian korlátozottak lettek. Felmérte a különféle tárgyakat: számszeríj, bicskák, kardok, fejszék, konyhai kések, levélnyitók, sőt a nagyméretű acélszegek is. A büntető határhoz szükséges varázslat átfogónak tűnt. Gondosan katalogizálta az egyes elemeket.

Ez nem lehetett csupán az egyetlen dolog, amire az új bilincs képes lehetett. Az gátlóvarázslat elvégzése elég egyszerű volt. Lehetett valami sokkal bonyolultabb is benne. Hermione lenézett és ismét megvizsgálta őket.

– Ezek az új béklyók biztonságot adnak nektek, garantálják, hogy a háztartások, amelyekbe küldenek titeket jól vigyázzanak rátok. Lehetőséget ad, hogy a család feje bármikor megtaláljon titeket, és tudják, ha veszélyben vagytok. Tekintettel arra – Umbridge édesen mosolygott –, hogy a muglik között gyakori a veszélyes, lobbanékony viselkedés, ez megóv benneteket, hogy bárki ellen erőszakos cselekményt kövessetek el, beleértve önmagatokat is. Ezek segítenek abban is, hogy rendíthetetlenül engedelmeskedjenek a Sötét Nagyúrnak, ebben a nagy horderejű lehetőségben, amit adott nektek.

Több nő is hangosan felzokogott.

– Akiket szolgálni fogtok befolyásos varázslók. Nem akarjuk, hogy bármilyen hiba vagy baleset kellemetlenségek okozzon nekik.

A korlátozó varázslat valószínűleg valamilyen kényszerítő varázslat volt, egy figyelőbűbájjal párosítva. Hermione ezt érezte a bilincsek alatt. Egy figyelőbűbáj, ami a fizikai jólétét felügyelte. Ezeket a bűbájokat általában a kórházak pszichiátriai osztályain használták, amik figyelmeztették a gyógyítókat arra, amikor a betegek nagy valószínűséggel kárt tesznek magukban vagy éppen epizódjuk van. Követte a pulzusszámot, a hormonokat, érzékelve a kiugró értékeket és hullámokat. A komplexebben kissé még az elmét is figyelték. Nem gondolatolvasásra voltak alkalmasak, de utalt viselőjének állapotára és hajlamaira.

Öngyilkosságot vagy menekülést elkövetni mindenféle fegyver nélkül, egyfajta kényszervarázslat alatt, mindenféle mentális jelzés vagy pulzusszám emelkedés nélkül… szinte lehetetlen volt. Hermione dermedten állt a Nagyteremben, miközben magában gondolkodott. A napok teljesen összeolvadtak a félelem ködében.

Mostanra kiképezték őket.

Umbridge fogta a kis lámpásnak látszó tárgyat és utasításokat adott nekik. Amikor befejezte a beszédet a lámpa enyhén izzani kezdett és a bilincsek felragyogtak, ahogy a mágia beléjük hatolt. A kényszervarázslat beépült az elméjükbe.

Ez fokozatosan történt. Úgy tűnt, minden egyes utasításnak időre volt szüksége, hogy gyökeret verjen a pszichéjükben amik, majd az formálják viselkedésüket.

Csendes leszel.
Engedelmes.
Nem bánthatsz senkit.
Nem sértheted meg a feleségeket.
Nem fogsz ellenállni az ágyban.
Miután lefeküdt veled, nem mozdulhatsz tíz percig.
Mindent megteszel annak érdekében, hogy gyorsan teherbe ess, és egészséges gyermeket szülhess.
Nem fekhetsz le más férfival, csak azzal, akit kijelöltek számodra.

Ahogy a napok teltek ezek az utasítások egyre halkabbak lettek. Az első napokban éjszaka csendes suttogásokként hallatszottak. A harmadik napra a szobák többnyire csendesek lettek, eltekintve a tompa zokogástól. Hermione mindig kissé távol tartotta magát a többiektől. Mindig volt vele egy őr, aki mellette állt.

Umbridge messze elkerülte őt, bár a szeme diadalmasan villant meg minden alkalommal, amikor Hermionéra újabb kényszerítő bűbájt szórtak.

Bármi is volt a kényszer varázslathoz használt sötét mágia, az érzékeny volt. Minden új utasítás beépülése után a gyógyítók bejöttek és diagnosztikai bűbájokat végeztek a lányokon.

Egyik nap a lányok egyike hirtelen bekattant és sikoltozva pattant fel. Megfogott egy széket, felemelte és a mellette ülő nőre támadt. Mielőtt kárt tett volna benne az örök elkábították és elrángatták, a nő válla eltört.

Lehet, hogy további utasítások is beterveztek, de az eset után Stroud gyógyító úgy döntött, hogy éppen elég az, amit eddig beprogramoztak.

Hermione minden éjjel a sötétben feküdt és tevezgetett. Ha nem tud elmenekülni, akkor a legjobb esélye az lesz, ha meghal a Helytartó pálcájától. Amit Hermione tudott róla az az, hogy gyorsan ölt. Ha gondolkodás nélküli cselekvésre késztetheti, akkor megöletheti magát, mielőtt a férfi visszafoghatná saját magát.

Ha ő, Hermione, sikerrel jár, akkor Voldemort megölheti a Helytartót. Messze jobbá tenné a világot ezzel a tettével. Gyorsnak kellett lennie. Okosnak. Ha a varázsló valóban olyan jó legilimentor, mint amilyennek Piton állította, a Helytartó megsejtheti a szándékot a fejében.

Talán nem is számítana.

Valaki, aki annyira tele van gyűlölettel, valószínűleg sokkal gyorsabban reagál az érzéseire, mint az eszére. Ezt kihasználhatta és mindkettejük nyakára hurkot húzhatott.

– Vetkőzz! – szólította fel őket Umbridge néhány nappal később.

Hermione nem volt biztos benne, hogy kényszerből vagy pusztán az ellenállás hasztalanságából fakadt, amiért automatikusan engedelmeskedett. Valószínűleg mindkettő. A többi nővel együtt kigombolta szürke ruháját és levette az alsóneműjét. Dideregve álltak a hideg helyiségben. Hetvenketten maradtak. Húszat Stroud gyógyító talált alkalmatlannak, mivel attól félt, hogy ugyanúgy összeomlanak, mint a sikoltozó lány.

Mindannyian meztelenül álltak, csak a csuklójukon lévő csillogó rézkarpercek maradtak. Eltakarták magukat az őrök mohó pillantása elől.

– Vegyétek fel ezeket!

Umbridge egy csuklómozdulattal egy nagy ruhahalmot bontott ki. Skarlátvörös ruhák és köntösök voltak. Vörös, mint a vér.

Nem volt alsónemű.

Hermione olyan vékony volt, alig hiányzott neki a melltartó, de az alsónemű hiányát élesen érezte. Mint a nyers valóság.

– És ezeket pedig a hideg tél ellen – mondta Umbridge mosolyogva, miközben kibontott egy újabb ruhahalmot. Combig érő gyapjú harisnyák voltak. Aztán Umbridge még hozzáadott egy halom fehér fejfedőt, és skarlátvörös, lapostalpú cipőt.

Hermione mindent magára öltött.

A fehér főkötő volt az utolsó, ami teljesen eltakarta a perifériás látását, elfojtotta a hallását. Csak előre látott, ha balra vagy jobbra meg akart nézni valamit, akkor nyíltan el kellett fordítania a fejét. Mindezt gondosan alakították ki úgy, hogy sebezhetőséget keltsen. Alig láttak, alig hallottak, nem tudtak ellenállni, nem tudtak semmit elutasítani, nem tudtak menekülni. Jólétük teljes mértékben azon múlt, mennyire nyájasan bánik velük az, akinek a tulajdonában kerülnek. Tehát meg kellett hajonliuk.

– Aki elhagyja azt az otthon, amelyet kijelöltek számtokra, ezt a fejfedőt kötelesek vagytok viselni. Nem nézhetnek rátok – parancsolta Umbridge. – Ezzel véget ért a képzés számotokra. Alig várom, hogy lássam a gyerekeket.

Umbridge szeme Hermione arcára szegeződött. Gyűlölet volt bennük, olyan sűrű, hogy szinte érezte a bőrén. A boszorkány hidegen, vidáman mosolygott, majd megfordult és elment.

Valaki ekkor megsimogatta Hermione karját. Valaki közel hozzá, de nem látta ki az, mert a fejfedő eltakarta.

– Nagyon sajnálom – suttogta Angelina halkan. A hangja megtört, mintha el akarta volna nyomni a zokogását. – Igazad volt, hallgatnunk kellett volna rád.

Hermione kinyitotta a száját, hogy megkérdezze Angelinát mire gondol, de egy kemény kéz a karjára kulcslódott. Valaki egy kis szobába vonszolta magával. Stroud gyógyítónő egy nagy íróasztal mögött ült, tele papírokkal. Egy aktát nyitott ki, amelyben egy naptár volt. Kis négyzetekkel töltötték meg a napokaz. Hermione rájött, hogy 2004. novemberének közepe van. Eddig fogalma sem volt mi a dátum.

– Miss Granger – szólalt meg Stroud gyógyító, miközben felnézett –, nagyon örülök, hogy bent tarthattalak a programban.

Hermione nem szólt semmit, csak fásultan nézett az előtte álló nőre.

– Tudom, hogy nem ezt választottad volna. De a háborúban választott oldaladat tekintve biztosan örülsz, hogy elismerik a mágikus képességeidet. – Stroud Hermionét tanulmányozta, a szeme közben csillogott, arckifejezése furcsán melegnek tűnt. – Ezek után nem lesz többé Szent Huszonnyolcak. A jövő generációi egyszerűen varázslók és boszorkányok lesznek. Biztos vagyok ebbe, hogy látod ennek az előnyeit.

Hermione csak ott állt és magában csodálkozott a csavart logikán, amelyet az asszony most elétárt, és amivel tisztázta a lelkiismeretét. Néhány perc kellett mire rájött, hogy válaszolnia kellett. Stroud arckifejezéséből ítélve ez várható volt.

– Elküld engem, hogy erőszakoljanak meg és azt akarja, lássam ennek az előnyét? – tette fel végül a kérdést és felvonta a szemöldökét.

Stroud gyógyító szeme egy pillanatra megcsillant, aztán hideggé változott.

– Nem én vagyok a felelős a biztonságoddal kapcsolatos döntésekért. Lehet meglep, hogy ezt hallod, de én nagyon sokat fektettem abba, hogy egészséges legyél és boldog.

– Még akkor is megtette volna, ha meddő lennék?

Hermione lenézett és a naptárt tanulmányozta, megpróbálta elolvasni a számokat és megállapítani a pontos dátumot. A fényes, fehér papírtól elmosódott a látása és fájni kezdett a szeme.

Stroud gyógyító megforgatta a szemét és felsóhajtott.

– Nyilvánvalóan nem tudok érveli veled szemben. Még mindig túlságosan érzékeny vagy minden iránt. Talán egy nap, egy boszorkány a te intelligenciáddal értékelni fogja azt, amit tenni próbálok.

Hermione nem szólt semmit. Csak próbálta hunyorogva leolvasni a naptárat. Ujjai megrándultak. Stroud gyógyító egy dossziét dobott rá, és felállt. Hermione felnézett.

– A Sötét Nagyúr alig várja, hogy valaki olyan felügyelete alatt állj, aki képes figyelni az emlékeidet. Hosszabbítást kértem, hogy lássam milyen hatással van rád az edzés, de néhány nap múlva eléred a termékenységi időszakodat, és a Sötét Nagyúr azt akarja, mielőbb terhes legyél. Segítettem volna a fizikai felkészülésben, de úgy tűnik nem akarod a segítségemet. A Helytartó házas. Biztos vagyok benne, tudja mit kell tennie, és nem bánja, ha meg kell tanítania rá, hogyan felelj meg a kedvének.

Stroud gyógyító hidegen elmosolyodott. Hermione összerezzent. Gyomra fájdalmasan szűkült össze. A gyógyítónő benyúlt a fiókjába és elővett egy táskát.

– Ez elvisz téged a Helytartó birtokára. Már várnak.

Hermione felé nyúlt és hátratántorodott. Meglepődött, miközben próbált lélegezni. Csak egy pillanatra volt szüksége, hogy összeszedje magát. Felkészült arra, amivel szembe kell néznie, és amit tennie kellett.

– Nyújtsd ki a kezedet! – utasította Stroud gyógyító, miközben körbejárta az asztalt és elindult a lány felé. Hermione szíve hevesen dobogott a mellkasában, miközben az ajkába harapott és megpróbálta a rettegését kordában tartani.

Tehetetlen. Védtelen.
Engedelmes.

Engedelmes leszel.

Hermione keze felemelkedett. Egy érme esett a tenyerébe. Rándulást érzett a köldökénél, miközben a varázslat elragadta.

hozzászólások: 0