34. fejezet
9. visszaemlékezés

2002. június

Másnap este Hermione vacsora után kisurrant a Grimmauld térről, arra hivatkozva, hogy több tejre van szüksége az utcai piacról.

Amikor megérkezett a kunyhóba, kínosan feszengett, és azon tűnődött, vajon megjelenik-e Draco. Gyanította, a férfi nem számított rá, hogy eljön.

Hirtelen, éles pukkanással, összerándultan érkezett.

A lány megbámulta. Régebben Malfoy mindig teljesen fel volt öltözve; ing, talár, és egy köpeny a biztonság kedvéért. Bár a nő már kétszer derékig levetkőztette, mindkét alkalommal többnyire szakmai jellegű volt, és utána azonnal újra felöltözött.

Most csak egy nadrágot és egy gombos inget viselt. Mindegyiket fekete színben. A rétegek hiánya kiemelte milyen magas és hajlékony volt. Olyan, mint egy párduc; fekete, hűvös és ragadozó.

Mindez egyszerűen logikus és hatékony. Kevesebb réteget kellett levenni. Kevesebb súly nyomta a sérült hátát. Mégis a nő ezt furcsán intimnek érezte.

A varázsló tanácstalanul megidézett egy széket, és hátradőlve átvetette a lábát rajta, miközben elkezdte kigombolni az ingét.

Sziszegett és zihált az orra alatt, ahogy a vállát csavargatva lehúzta azt.

– Már kevésbé fáj? – kérdezte kissé tétovázva, miközben a férfi karjára tette a kezét. A bőre még mindig természetellenesen hideg volt. A varázsló érintése félelemmel teli borzongást küldött végig a gerincén, amikor Malfoy halványan megrándult, és az izmai fodrozódtak az ujjai alatt.

– Enyhén – mondta.

Egy pálcaintéssel óvatosan kihúzta, majd eltűntette futkárloboncot és a boszorkányfüvet, ezután egy nagyon gyengéd tisztító bűbájt alkalmazott az összes vágáson.

Draco megrándult, és a fejét a szék háttámlájának döntötte.

– Bassza meg, Granger! – vicsorgott, és az ujjbegyei kifehéredtek, ahol a széket markolta.

– Most már kész – mondta egy újabb pillanat múlva. – Sajnálom. Muszáj volt. A varázsképességűek talán immunisak a legtöbb fertőzésre, de nem tudni, mire használták még azt a kést. Vagy pontosan milyen tulajdonságokkal rendelkezik Nagini mérge. Lehet, hogy semlegesíti a természetes immunitásodat.

– Legközelebb egy kis figyelmeztetés kérek – hangja enyhén remegett.

– Bocsánat. A legtöbb ember inkább nem szeretné tudni. A felkészülés csak ronthat a helyzeten.

– Én jobban szeretném tudni.

A lány a rúnákat bámulta. Hideg süllyesztő érzés kerítette hatalmába. A sötét mágia indái már megint kezdtek kikúszni a rúnákból. Elkésett. A rúnák továbbra is mérgezni fogják.

Tétova kezét Draco karjára tette.

– Ez-ez megint fájni fog. Akarod, hogy elkábítsalak?

A férfi visszapillantott rá, és az arcát tanulmányozta. Egy pillanatra felvillant valami a szemében, és a tekintete kemény lett.

– Tényleg van értelme? – kérdezte.

Hermione összerezzent, és lesütötte a szemét.

– Hadd próbáljam meg! – kérte halkan.

Draco még egy percig bámult rá, mielőtt halványan felhorkant, és hitetlenkedve megrázta a fejét, miközben félrenézett.

– Rendben. Még egy próbálkozás – mondta lemondó hangon, mielőtt a fejét a szék támlájára hajtotta volna.

Hermione ismét elkábította.

Csak néhány percébe telt, hogy eltüntesse a sötét mágia minden nyomát. Aztán több diagnosztikai bűbájt használt, megpróbálta lebontani a rituálé rétegeit, hogy találjon valamit, amit rekonstruálni és semmissé tenni tud.

A rituálé készen állt.

Elkésett.

Ujjaival végigsimította a férfi hátát, miközben azon töprengett, mit tegyen.

A varázslónak tudnia kellett. Szinte biztos volt benne, ő tudta, hogy a rúnák végül meg fogják ölni.

Egy fokozatos halálos ítélet a Rendnek nyújtott segítségéért. Bármit is akart azzal, hogy segítette őket, nem lehetett hosszú távú ambíciója. Azzal az árral, amit fizetett, kételkedett abban, hogy Voldemort elleni hatalombitorlását tervezte. Ha mégis megtette volna, az csak rövid uralom lenne.

A Rendnek szüksége volt rá. Az első varázslóháború tizenegy évig tartott. Amikor elmondta Mordonnak, mit tettek Dracóval, és felajánlotta, hogy meggyógyítja, azt mondta neki, tegye meg, amit tud.

Ha Hermione nem találja meg a módját, amivel késleltethette az eróziót, akkor rendkívül szerencsések lehetnek, ha Draco ennyi ideig kitart. Ha mégsem, akkor már aligha lenne megbízható.

Hermione felnyúlt, és percekig végigfuttatta az egyik ujjbegyét a nyakában lévő láncon, mielőtt kihúzta az amulettet az inge alól.

A napkorongot bámulta. Aztán kioldotta a láncot, és lecsúsztatta róla az amulettet. A pálcája hegyét hozzányomta, majd megfordította a rajta lévő védővarázslatok és bűbájok sorát, mielőtt letette a földre. Élesen rátaposott az amulettre, és érezte, hogy az eltörik a sarka alatt. Amikor levette a lábát, egy apró fehér kő hevert az összetört vörös üveg és eldeformálódott fém között.

Nem nyúlt hozzá. Egy pálcacsapással lebegtetni kezdte a követ, hogy az a levegőben lebegjen. Érezte a belőle áradó mágiát. Zúgott tőle a levegő. Odanyúlt, és visszahúzta Dracót a karjába, igyekezett nem nyomást gyakorolni a rúnákra.

Aztán odalebegtetette a követ, és a férfi mellkasának bal oldalára, a csupasz bőrére eresztette le.

A kő izzani kezdett, egyre fényesebben és fényesebben, egészen addig, amíg hunyorognia kellett. Aztán figyelte, ahogy a fény lassan belesüllyed a férfi bőrébe, és elhalványul.

Hermione bámult, és azon tűnődött, vajon történik-e még valami, lesz-e valami azonnal észrevehető hatása. Nem volt bőséges információja arról, hogy a kő felhasználása hogyan működött.

Elvégezte a diagnosztikát, és megvizsgálta. Draco alváshiányos volt, nagy dózisú, csúcsminőségű fájdalomcsillapítókon élt; a Cruciatus okozta izomsérüléseket fedezett fel, és a rúnák még mindig nyílt sebek, a méreg és a rituális átok értelmezhetetlen, csonkolt koncentrációja volt. A diagnosztikai bűbáj semmi mást nem jelzett. Ami normális, gondolta, így kellett volna működnie.

Egy perc múlva, amikor semmi más nem történt, óvatosan újra előrehajtotta Dracót a székben.

Újra felvitte a kenőcsöt, amit készített, a lehető legkönnyebben nyomta rá, mielőtt visszahelyezte a visszatartó bűbájt és az összes védőbűbájt.

Aztán a zsebébe csúsztatta az amulett maradványait, és újra magához térítette Dracót.

A férfi élesen felemelte a fejét, és felállt. Hermione óvatosan visszahúzta az ingét a vállára. A varázsló ránézett, miközben a nő begombolta azt, majd megigazította az anyagot, mielőtt felnézett volna rá. Fáradt arckifejezés látszott arcán, ahogy nézte őt.

A boszorkány felnyúlt, és megérintette Draco arcát. Érezte, hogy a férfi állkapcsa halványan megrándul a keze alatt, miközben tanulmányozta az arckifejezését. Úgy gondolta, hogy a bőrét egy kicsit kevésbé érezte hidegnek.

A férfi szeme csillogott, és a szája sarka megrándult, de nem húzta el a kezét.

– Mennem kell – mondta a lány. – Holnap este találkozunk.

Draco nem szólt semmit miközben a lány elhagyta a kunyhót, és dehoppanált.

Másnap este nem volt méreg vagy sötét mágia, ami a rúnákból szivárgott volna. Hermione nem szólt semmit, miközben csendben eltávolította a kenőcsöt, megtisztította a bemetszéseket, visszahelyezte a kenőcsöt, majd óvatosan újra varázsolt.

Draco minden este egyre hallgatagabb lett. Feszült, és enyhén zihált a fájdalomtól, miközben Hermione kitisztította a sebeket, de ritkán szólalt meg, hacsak a lány nem tett fel neki kérdést.

– Gyanús lesz szerinted, hogy valaki gyógyít téged? – kérdezte hirtelen néhány nap után.

Draco egy pillanatra megdermedt, majd halkan felnevetett.

– Ez csak most jutott eszedbe?

Hermione elpirult.

– Általában nem szokott ez aggasztani.

Megrázta a fejét.

– Nincs olyan parancs, ami korlátozna abban, hogy kezeltessem magam. Ha valahogy sikerül, aligha az lesz az első alkalom, hogy valószínűtlen esélyek ellenére sikerül valamit elérnem. – Az ajka halványan meggörbült. – Úgyhogy nyugodtan bökdöss tovább a pálcáddal.

Hermione újabb szóváltás nélkül folytatta.
Halvány sértődöttséggel jött rá, hogy milyen ritkán figyel valaki a jövés-menésére. Még csak kifogásokat sem kellett felhoznia, amiért minden este elhagyta a Grimmauld teret.

Harry, Ron és Ginny elmentek, mert egy horcruxokkal kapcsolatos nyomnak járjanak utána. Hermione rájött arra, miszerint Roxfort alapítóinak több ereklyéje is eltűnt Voldemort idejében, ezért a Rend megbízta Harryt, hogy próbálja meg levadászni őket. Hermione gyanította, Kingsley és Mordon nagyon kevés reményt fűzött ahhoz, hogy Harry talál valamit. A boszorka úgy vélte, valószínűleg csak azért engedték neki, mert így Harry nem ragaszkodott a harchoz minden egyes rajtaütésen.

A Draco által szolgáltatott információk alapján Mordon és Kingsley egyre kockázatosabb és ambiciózusabb támadásokat kezdett jóváhagyni. A döntések részben a Draco által a Rendnek nyújtott lehetőségek miatt születtek, de elsősorban azért, mert a helyzet elég súlyos volt, és a Rendnek vagy hosszútávú esélyekkel járó kockázatokat kellett vállalni, vagy el kellett ismernie a tényt, miszerint nem nyerheti meg a háborút.

A Rend támadásának sikere ellenére is, ez komolyan visszavetette őket.

Több száz új harcost kellett etetniük és elszállásolniuk, ugyanakkor az európai erőforrásaik folyamatosan fogytak, ahogy Voldemort hatalma egyre erősebbé vált. A francia ellenállás szinte teljesen eltűnt. Azt a hírt kapták, hogy Hagridot és Olympe Maxime-ot nem sokkal a börtöntámadás után elfogták és kivégezték. Egész Kelet-Európa szilárdan a halálfalók ellenőrzése alatt állt, míg az észak-európai országokat annyira foglalta Voldemort benyomuló erőinek sakkban tartása, hogy alig tudtak támogatást nyújtani.

A Rend kifogyott a pénzből. Elfogytak az erőforrások. Személyes páncélszekrényekből és titkos adományokból próbáltak ellátni egy hadsereget. Az Ellenállás harcosai nehezen tudtak munkát vállalni a mugli világban.

Hermione majdnem kiürítette a saját bankszámláját, hogy személyesen fizesse a bájitalutánpótlást, mivel a Rend kénytelen volt többször is megnyirbálni a költségvetését, miközben a gyógyítóitalok iránti igény meredeken nőtt.

Még nem éheztek. De Hermione kezdett gyanakodni, hogy Kingsley hogyan is érte el ezt a dolgot.

Néha már abban is kételkedett, hogy Voldemort legyőzése egyáltalán elég lesz-e. Ha meghalna, a halálfalók jelenlegi irányításával jó eséllyel valaki csak úgy beugrana a helyére.

Mindig azonnal Malfoy jutott eszébe, amikor ez a gondolat felmerült benne.

Még nem igazán látott bemutatót a képességeiről, de mindaz alapján, amit a Rend tudott róla, őt tartották az egyik legesélyesebb jelöltnek arra, hogy átvegye a hatalmat Voldemort halála esetén.

Mordon és Kingsley szinte biztosak voltak benne, ez volt Draco valódi indítéka, amiért a Rendnek kémkedett.

Perselus szerint a Sötét Jegynek több eleme is volt. Hozzájárult ahhoz, hogy Voldemort magához hívja a követőit, bárhol is legyenek azok. Azt is lehetővé tette a követőit megtalálását, akik nem tudtak elmenekülni. És végül a Sötét Jegy megakadályozta, hogy viselői megtámadják a Mesterüket. Még ha Malfoy úgy is gondolta, képes lenne megölni Voldemortot, akkor sem tudta őt megátkozni, legalábbis halálosan semmiképp. Dracónak valaki másra lenne szüksége, aki a halálos csapást mérné Voldemortra.

Hermione néha azt gondolta, valóban a férfi lesz a következő Sötét Nagyúr, és ez Draco indítéka, de a rúnák után megkérdőjelezte ezt a következtetést. Volt benne valami dühösebb és elkeseredettebb, mint a puszta ambíció. A halálos és hideg dühöt sokkal inkább kétségbeesésnek érezte, mint büszkeségnek.

Amikor elmondta Mordonnak, hogy Draco nem követelte tőle a Megszeghetetlen Esküt, Mordon szemének csillogása miatt kezdett gyanakodni, mert a varázsló arra akarja használni őt, hogy valamikor megölje Dracót.

Igyekezett nem gondolni erre.

Nem tudott arra gondolni, hogy megölje Malfoyt.

Nem állhatott mögötte estéről estére, miközben a belé vésett rúnákat próbálta meggyógyítani, így nem gondolhatott arra, hogy megöli a varázslót, amikor már nem lesz hasznos. Az ilyen ridegség még a stratégiai képességét is meghaladta.

Az ujjai enyhén megremegtek, ahogy újra felhelyezte a védőbűbájt a vágásokra. Próbálkozott más kötszerekkel, de a méreg reagált rá.

– Rendben. Kész vagy – mondta halkan, miközben könnyedén felhúzta a férfi ingét a vállára.

Amikor elment, nem hoppanált vissza azonnal a Grimmauld térre. Ehelyett végigsétált az ösvényen, és Whitecroftba ment.

Draco sérülése felemésztette a távolságtartást közük. Emiatt kezdett elszakadni a küldetésétől.

Halálfaló. Gyilkos. Kém. Célpont. Eszköz.

Újra és újra elismételte magában a listát. De meggyőződése és elszántsága üresnek tűnt.

Talált egy patakot, és figyelte a holdfényben csillogó, mozgó vizet, miközben megpróbálta kényszeríteni magát, hogy elszakadjon ettől. A zsebébe dugta a kezét, majd sziszegve kirántotta a jobb kezét. Észrevette, hogy a mutatóujja enyhén vérzett. Az amulettjének egy darabja felsértette a bőrt. Elfelejtkezett róla.

Kihúzta a zsebéből a maradék szilánkokat, és a patakba dobta őket, mielőtt begyógyította volna a karcolást.

Megölte Dumbledore-t, emlékeztette magát. Valószínűleg csak a következő Sötét Nagyúr akart lenni.

Halálfaló. Gyilkos. Kém. Célpont. Eszköz.

De aztán eszébe jutott a férfi vádja, hogy tudta, mi fog történni vele. És csak úgy tesz, mintha érdekelné, hogy fájdalmai vannak. Valószínűleg azt remélte, Malfoy meghal, ha már nem lesz többé hasznos. A keserűség és a lemondás a hangjában kísértette.

Talán arra számított, hogy egyszer majd elárulja őt.

A gondolat hatására Hermionéban valami kissé megtört, mintha a belső szerveit marcangolta volna.

Miért nem vette rá, hogy fogadalmat tegyen?

Vajon mit akart? A körülötte lévő rejtély a férfi felé terelte a gondolatait. Megszállottan figyelt minden részletre. Próbálta megfejteni mi vezérelte a férfi viselkedésének minden ellentmondását.

A tolóerő, amit a férfi a kapcsolatuk felett gyakorolt, olyan volt, mint egy dagály. Az arroganciája és a magányossága. Nem kedvelte őt, annak ellenére, bármilyen „vonzalom” is késztette arra, hogy követelje őt. Gyakran úgy tűnt, azt kívánta, bárcsak semmi köze ne lenne hozzá.

De annyira elszigetelt volt. Nem tudta rávenni magát, hogy teljesen eltaszítsa magától, amikor a lány lehetőséget adott neki, hogy engedjen.

Úgy volt, ahogy Perselus mondta. A lány egy tévedés volt Malfoy részéről. Még ha úgy tűnt, a férfi sejtette, hogy manipulálni akarta őt, és a vonzódásra iránta elkerülhetetlen, látszólag ellenállhatatlan.

Nem Draco volt az egyetlen, aki nyilvánvaló csapdába esett.

Tudta, a férfi kihasználja őt. Kihasználta a Rendet. Tudta, hogy manipulatív, kegyetlen, veszélyes, és számtalan ember haláláért felelős. De ahogy megpróbálta megfejteni a férfit, egyre tragikusabbá és ijesztően emberibbé vált.

A kezét a szemére szorította, és mély levegőt vett, miközben megpróbálta kitisztítani magából az együttérzést.

Úgy érezte, ha megtudná, mi volt valójában a férfi indítéka, akkor képes lenne elszakadni a szimpátiáját, gyökerestül kiirtani onnan, ahol elkezdett növekedni benne.

Nem érezte magát bűnösnek, amiért manipulálta a férfit, de abban sem volt biztos, megvan-e benne az elszántság, hogy végül képes legyen megölni őt.

Néha keserűen elgondolkodott azon, vajon Mordon és Kingsley úgy tekint-e rá, mint akinek vannak határai. Kurvává tennék, aztán gyilkossá. Vajon csak feltételezték, hogy ő is ezt akarja?

Néha úgy érezte, mintha a pokolba kísérnék, és figyelnék, ahogy átlépi a kapukat. Azon tűnődött, mennyire örülnek, hogy van egy eszközük, aki bármilyen módon szenved, ahogyan csak akarják.

Mordon volt a vezetője. Ő tartotta szemmel őt. Bármilyen tétovázásnak is látta nyomát, amikor először kérte meg rá, hogy adja magát Malfoynak, már túllépett rajta. A lány hasznos volt. Kiváló bábu a Rend számára. A kulcs ahhoz a darabhoz, amit igazán akartak.

Malfoyhoz.

Draco értékéhez képest Hermione elfogadható veszteségnek számított.

Ha Harry és Voldemort voltak a királyok a sakktábla mindkét oldalán, akkor Malfoy volt Voldemort királynője. Az ő megszerzéséért megérte feláldozni szinte minden más bábut a táblán. Független és halálos volt. Sorsdöntő.

Érthető. Stratégiai szempontból látta a logikát. Megértette a szükségességét.

De személyes szinten ez olyan mélyen fájt, hogy alig kapott levegőt.

Gyűlölte magát.

Gyűlölte Mordont. Gyűlölte Kingsleyt.

Elvettek, elvettek, és elvettek, neki nem maradt más, csak hamu, amikor a háború véget ér.

De valójában nem is vettek el semmit. Ő csak felajánlotta magát. Nem mintha olyasmit követeltek volna tőle, amit ő nem volt hajlandó megtenni.

Harryért és Ronért, emlékeztette magát. Meg fogja érni.

De valami miatt belül úgy érezte, mintha a háború megrontaná. Kicsavarodott. Olyan lénnyé formálódik át, amely megtestesít mindent, amit gyűlölt.

A sötétség bejutott a lelkedbe, ezt mondta mindig Harry.

Nem számít, mennyire jóvátehetetlennek tartotta Draco lelkében okozott kárt, amiért ő megölte Dumbledore-t. Ha valamikor a jövőben eladná Dracót, elképzelte, hogy ez a pokol egy sokkal alacsonyabb szintjébe tartozna.

De ő akkor is megtette volna.

Minervának igaza volt. Hermione teljes mértékben hajlandó elkárhozni, ha ezzel megnyerhette a háborút.

Lecsúszott a patak partján, összeszedett néhány követ, és elkezdte őket halomra rakni.

Az anyja sokat utazott a házassága előtt, és mesélte Hermionénak, hogy Koreában az emberek hogyan halmozzák egymásra a köveket, amelyek mindegyike kívánságokat és imákat jelképez.

Az anyák nagy tornyokat építettek a gyermekeikért mondott imákból.

Hermione gyerekkorában halmokat épített a hátsó kertjében, és sokszor imádkozott a barátaiért. Szívből jövő imákat fogalmazott meg, amelyek évekig megválaszolatlanul maradtak, amíg el nem jutott a Roxfortba.

Hermione egy nagy alapköveket rakott le Harry és Ron számára.

Hadd éljenek – imádkozott. Hadd éljék túl ezt a háborút. Kérlek, ne hagyd, hogy elveszítsem őket.

Aztán Ginnynek is elhelyezett egy követ. Frednek. George-nak. Charlie-nak. Billnek. Mollynak és Arthurnak.

Percy meghalt a minisztériumi hatalomátvétel során.

Hadd éljenek – mormogta.

Köveket tett hozzá Remusért és Tonksért, Neville-ért, Poppyért és Perselusért, Minerváért és a Caithness-i árvákért. Félt, hogy túl önző lenne, ha mindenkit bevonna a Rendbe és az Ellenállásba. A halom kissé instabil volt.

Felvett egy utolsó követ, és tétovázott.

Ha a halom leesik, akkor a kívánságok nem válnak valóra.

Lenézett a kezében tartott utolsó kőre, ujjaival enyhén végigsimított rajta. Hideg volt, de a hűvössége lassan elhalványult, ahogy még tétovázott, újra és újra megforgatta a kezében. Kinyújtotta, majd visszahúzta, és tovább tartotta.

Talán nem is kellene elhelyeznie.

Talán önzőség volt.

Majdnem visszatette a patakba.

Aztán az ajkába harapott, és elhelyezte.

Ha van rá mód, ne engem tegyél felelőssé Draco haláláért – imádkozott.

A halom megingott, de nem esett le. Élesen felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, és majdnem elsírta magát.

Megmosta a kezét a patakban, majd az általa épített tornyot bámulta.

Ostoba, babonás rituálé volt. Nem jelentett semmit.

De szinte mindent odaadott a háborúért, és ez még mindig nem volt elég. Úgy érezte, a babona minden, ami maradt neki.

Elmondott egy varázsigét, hogy elűzze a muglikat a kövek körül, és elhoppanált.

Folytatta Draco gyógyítását, éjszakáról éjszakára. A méreg a rúnamágiával kombinálva az egyik legkegyetlenebb sérülést okozta, amivel valaha is találkozott. Bármit tett is a sérülés friss maradt. Malfoynak kórházban vagy ágynyugalomban kellett volna lennie, nem pedig hoppanálnia, kémkedésben töltenie az idejét, vagy bármi mást tennie, amire Voldemort rábírta.

Régi gyógyítói tankönyveket kutatott, és késő éjszakáig fennmaradt, hogy bájitalokat főzzön, amelyekről azt remélte, segítenek a gyógyulásban, vagy legalábbis tovább enyhítik a fájdalmat, de semmi sem működött, amit kipróbált. Nagini mérge lényegében semlegesítő hatású volt mindenféle gyógyítással szemben, legyen az mágikus vagy nem mágikus.

Előbb-utóbb el kellett volna múlnia. Amikor Arthurt megharapta Nagini a Minisztériumban, a méreg néhány nap vérpótló bájital után elhalványult. De a rovásmágia kölcsönhatásba lépett a méreggel, és a mérget elszigetelve tartotta a bemetszésekben. Hermione nem tudta egyszerűen kiöblíteni Draco szervezetéből.

A vágásokat boszorkányfű és futkárlobonc esszenciájával tömni és a fertőzést távol tartani volt mindaz, amit Hermione tehetett, amíg a méreg magától ki nem ürül.

Több hét után végre Draco szólt hozzá először.

– Légy óvatos a gyűjtögetéssel! – mondta hirtelen, miközben a lány visszahúzta az ingét a vállára.

A boszorka szünetet tartott.

– Már voltam. Minden alkalommal, amikor hoppanálva megyek valahová, érzékelővarázslatokat küldök ki, hogy megbizonyosodjak róla, nincsenek-e a közelben hoppanásgátló bűbájok. És minden ruhámon pajzson van.

– A Sötét Nagyúr azt akarja, hogy a Rendet egy éven belül szétzúzzák. Egyre magabiztosabbá válik a hatalma Európa többi részén. Összpontosítja a csapatait és új erőforrásokat hoz be.

Hermione érezte, hogy fázni kezd.

– Kapcsolódó hír – tette hozzá –, most kaptam egy mantikórt. Halvány fogalmam sincs, mit kellene vele kezdenem.

Az a laza mód, ahogy ezt bejelentette, úgy tűnt, mintha egy nem kívánt spánielt kapott volna, nem pedig a varázsvilág egyik leghalálosabb, félig-meddig értelmes sötét teremtményét.

– Egy mantikórt kaptál? – ismételte meg a lány. Kénytelen volt erőltetni a szavakat, a mellkasát mintha összeszorították volna.

– Állítólag még csak félig kifejlett. McNair tájékoztatott, hogy a kastélyomban dobták le – mondta bosszús arckifejezéssel, miközben összehúzta az ingét.

– Megölheted? – kérdezte, miközben figyelte, ahogy a férfi sápadt bőre eltűnik a fekete szövet alatt.

– Nos, kétlem, hogy ez lett volna a szándéka, de nem mellékeltek hozzá utasításokat.

– A mantikórvér a legtöbb mágiával szemben áthatolhatatlan. Valószínűleg nagyon hasznos fegyvereket lehetne belőle készíteni.

Megfordult, hogy lenézzen a lányra.

– Például?

Hermione habozott, majd előre nyúlt, hogy befejezze az ingének begombolását és megigazítsa a gallérját. Olyan közel álltak egymáshoz, a testük szinte összeért. A lány érezte a cédrus illatát a férfi ruhájában, és óvatosan a mellkasára tette a kezét a szíve fölé, érezte a szívverését az ujjai alatt. Egy pillanatra az ajkába harapott, mielőtt felnézett a férfira. A varázsló szája halvány, szórakozott mosolyra húzódott, ahogy lefelé bámult rá, a szeme elsötétült, miközben a nő felnézett rá.

– Olvastam, hogy a koboldok által kovácsolt kések vagy mantikór-méreggel átitatott nyílhegyek képesek átvágni a pajzsbűbájt – mondta lassan. – A vérrel átitatott ruhák szinte minden mágiával szemben áthatolhatatlanok lennének. Mint a pajzsos ruházat, de a mágia soha nem kopna le.

Draco szeme összeszűkült.

– És akkor mi van? – kérdezte, figyelmesen méregetve a lányt. – Szerinted meg kellene ölnöm a Sötét Nagyúr ajándékát, hogy aztán bűbájos tárgyakat készítsek belőle a Rend számára?

– Nem – mondta a lány, elhúzta a kezét, és lenézett. – Még ha akarnám is, nem tudnék magyarázatot adni ezeknek a megszerzésére. És a legtöbb tag amúgy sem használná őket. A mantikórok végül is sötét lények. – A hangja keserű volt az utolsó szavaknál. Mély lélegzetet vett. – Az Ellenállás harcosainak többsége meghalna, ha egy mantikórral futna össze a csatatéren. Valószínűleg csak százan vannak, akik egyáltalán tudnák és képesek lennének megölni egyet. Szóval, ha ki tudnál találni egy ürügyet, hogy megszabadulj tőle, mielőtt a mestered úgy dönt, hogy elszabadítja, az jobb lenne.

Még közelebb húzódott, és idegesen megérintette a férfi kézfejét.

Könyörögne, bármit megtenne, hogy meggyőzze őt.

A férfi élesen elhúzta a kezét az érintés elől, és a lány egy pillanatra felkészült az ingerültségére. De aztán elkapta az állát, és hátra billentette a fejét, amíg a szeme találkozott az övével. Egy pillanatig tanulmányozta a lány arckifejezését, ahogy az visszabámult rá.

A varázsló addig hajolt felé, amíg a boszorkány azt hitte, meg akarja csókolni.

– Te mindig olyan gyakorlatias vagy. – Érezte, ahogy a szavak közben az ajkai az ajkát súrolják.

Aztán a férfi hirtelen elengedte az állát, és ellépett tőle. A szeme csillogott, ahogy észrevette a lány zavarát.

– Ne halj meg, Granger! Lehet, hogy hiányoznál – mondta Draco vigyorogva, mielőtt egy pukkanással eltűnt.

hozzászólások: 0