35. fejezet
10. visszaemlékezés

2002. július

Hermione paranoiásnak érezte magát a következő kedden, miközben kincskereső útján vett részt, de a kiruccanása ismét incidensek nélkül telt el. Aznap reggel, amikor megérkezett a kunyhóhoz Draco már ott várta.

– Szóval, párbaj – mondta, és a jobb kezében pörgette meg a pálcáját, amikor a lány belépett az ajtón.

Hermione megdermedt, és kissé elvörösödött.

Felkészült többször is, emlékeztette magát, hogy Draco valószínűleg valami hihetetlenül csúnya dolgot fog csinálni vele, amint jobban lesz. Úgy látszik, ez volt az alapértelmezett módszere arra, amivel távolságot tarthatott közöttük.

A varázsló a büntetéséből lényegesen jobban gyógyult, mint a vérfarkassal való harca után. Ha a férfi úgy vélte, hogy a boszorkány mostanában túlzásba vitte azt, ahogyan hozzáért – és a köztük lévő távolság valóban szűkült – Hermione emlékeztette magát, hogy Malfoy előbb-utóbb valami szörnyen kegyetlen dolgot fog tenni, hogy újra kitágítsa ezt.

Tudta…

De belesétálni még mindig olyan érzés volt, mintha kibeleznék.

Lehunyta a szemét, és kényszerítette az arckifejezését, hogy ne változzon.

– Rendben – mondta. Ledobta a táskáját az ajtó mellé, és elzárta.

A férfi arckifejezése hűvös és számító volt, ahogy a szoba másik végéből bámulta őt.

– Látni akarom javult-e a kitérésed, de nem akarlak minden percben újra és újra idegesíteni…

Hermione halványan összerezzent.

– Csak ne átkozd meg a kezemet! – szakította félbe a férfit. – Nem tudok dolgozni, ha megint megátkozod a kezemet.

A férfi bosszúsan összeszűkült a szeme.

– Cseszd meg, Granger, nem áll szándékomban megátkozni téged! – csattant fel. Élesen suhintott a pálcájával a lány felé, és Hermione megérezte magán a folyadékot.

Lenézett, és egy nagy vízcseppet talált a kézfején szétfröccsenve.

– Tisztában vagyok vele, hogy totális szörnyetegnek tartasz – mondta egykedvűen –, de általában szokásom megtartani a szavamat. Feltételezem a víz nem sért meg.

Hermione még mindig döbbenten bámult a kezére. Végül felnézett a férfira, és elpirult.

– Bocsánat – motyogta.

– Rendben. – A férfi arckifejezése merev volt. – Szóval, engem elsősorban az érdekel, hogyan mozogsz. Viszont próbálj meg egy bűbájt elhelyezni rajtam, ha lehet.

A férfi egy nagyon szokványos párbajpózba lépett, és megvárta, hogy ő is ezt tegye.

Hermione megtette, majd enyhén meghajolt, mielőtt egy gumiláblábrontást küldött felé. A férfi a jobb keze leghalványabb mozdulatával hárította.

A varázsló egy tucat vízcseppet küldött a nő irányába, amit ő könnyedén hárított egy nonverbális pajzzsal.

Majd egy sor kábítót küldött, amit Draco mozdulatlanul hárított.

– Miért érdekel téged ennyire hogyan mozgok, amikor te sosem mozogsz? – érdeklődött, miközben több lábzáras- és gumilábrontást küldött a férfi lába felé.

– Nem párbajozom – mondta, és egy vékony mosolyt villantott, miközben blokkolta a varázslatait, és több vízcseppel árasztotta el a lábát. – A pajzsod nem átfogó. Hagyd abba a fenntartását, és térj ki, vagy győződj meg róla, hogy teljes testedet véded.

A lány elpirult, és fizikailag kitért a következő húsz vízcsepp elől, miközben több enyhe bűbájt lőtt a férfi irányába.

– Meg sem próbálsz eltalálni – mondta homlokát ráncolva. – Ugye tudod, hogy alapvetően a párbajozásból élek. Harcolok vérfarkasokkal, a Rendeddel, halálfalókkal… Különösen mostanában, a Sötét Nagyúr soraiban mindenki azt hiszi, a sérülésem nyílt meghívás arra, hogy megpróbálják ellopni a helyemet.

Hermione majdnem megbotlott, és rémülten bámult rá.

– Micsoda? – kérdezett rá elborzadtan zihálva. Ha Harry vagy Ron lett volna, most fejbe vágta volna.

A férfi egyenesen a szeme közé lőtt egy vízcseppet.

– Koncentrálj! – utasította, mielőtt látszólag kétségbeesetten a homlokára tette a kezét, de még mindig blokkolta a lábzáró bűbájt, amit a lány lőtt rá. – Reménytelen vagy. Merlin! Ezért veszítetek ti.

– Gyógyító vagyok – csattant fel védekezően. – Ha azt akartad, hogy jobban próbálkozzak a megátkozásoddal, akkor arról kellett volna beszélned, hogy mennyire élvezed a murmánc kölykök megölését.

– Minden este, mielőtt lefekszem aludni – mondta holtpontosan, miközben lövellő vízcseppekkel töltötte meg a levegőt. A padlón egyre több lett a pocsolya.

– Tényleg azt mondod, hogy párbajoztál? – Hermione követelőzött. Abbahagyta a vészmadárkodást, és egyszerűen csak felháborodottan bámult rá, miközben félreütötte az összes vizet, amit felé küldött.

Draco megforgatta a szemét.

– Talán emlékszel, halálfaló vagyok – emlékeztette. – Nem értem, hogy ez miért lep meg téged.

– Megsérültél! Azt hittem, még a halálfalók között is vannak alapvető emberi illemszabályok. – A nő forrongott.

– Nos, tévednél. A mugli eredete ellenére a Sötét Nagyúr szilárdan hisz az erősebb túlélésének előmozdításában. Innen a törekvése, hogy minden muglit leigázzon. Ha az én fenyítésem kiszolgáltatottá tesz, akkor látszólag megérdemlem.

– És akkor mi van? Akkor támadnak rád, amikor csak akarnak? – kérdezte dühösen, továbbra is hárítva az esőcseppeket, amelyeket a férfi felé irányított. Már az egész padlót víz borította.

– Természetesen nem – közölte a férfi, leereszkedően görbülő ajkakkal. – Az állandó belharc gyengíti a katonai egységet. Minden héten van egy kijelölt időpont a Sötét Nagyúr előtt, amikor a kihívások megengedettek. És általában korlátozzák a gyilkolást, vagy bármi olyat, ami tartósan rontja a hasznosságunkat.

– Ez aljas.

– A civilizált ember tapasztaltabb és bölcsebb vadember – magyarázta Draco.

Hermione zavartan hunyorgott rá.

– Hogy lehet, hogy ismered Darwint és Thoreau-t?

– Ó, hát tudod. Ismerd meg önmagad. Ismerd meg az ellenségedet. És száz csatát nyerhetsz meg veszteség nélkül – mondta halvány vigyorral. – Mi, vad halálfalók, igenis tudunk olvasni. A Sötét Nagyurat nem érdekli mit teszek, amíg továbbra is győzelmeket biztosítok neki.

Hirtelen felsóhajtott, és abbahagyta a locsolást.

– Tényleg meg sem próbálsz megátkozni, ugye? – kérdezte ingerülten, miközben elűzte a víztócsát, amiben mindketten álltak.

Hermione halványan elpirult.

– Sok időt töltöttem azzal, hogy megpróbáltalak meggyógyítani. Nem akarom, hogy elbukj – ismerte el méltatlankodva.

– Te kibaszott idióta! – bámult rá a férfi. – Azt várod, hogy a halálfalók ugyanilyen udvariasan bánjanak veled? Ha sérülten feküdnél a földön még vicces is lenne megátkozni.

– Azt hiszem, általánosan elfogadott, hogy én egy elég szar halálfaló lennék – csattant fel a lány.

– Nyilvánvalóan. De remélném, hogy elég gyakorlatias tudsz lenni ahhoz, hogy hozzáértően párbajozz.

– Tudok gyakorlatias lenni. Amikor a végsőkig eljutunk nem hátrálok meg. De…most nem próbállak megsebesíteni.

A lány az ajkába harapott, és elfordította a tekintetét a férfitól.

– Te… – kezdte a lány –, már több száz embert mentettél meg. Van rá esély, hogy soha senki nem fogja megtudni. És téged megbüntettek érte. Szóval nem foglak megpróbálni bántani téged. Nem, ha már így is megsérültél.

A lány kínosan állt ott. A férfi felsóhajtott, és rábámult. Hideg számítás volt az arckifejezésében, ahogy a lányt szemlélve állt. Aztán hosszú csend következett.

– Tudtad – mondta Draco egy perc múlva könnyed hangon –, hogy ott voltam, amikor a Creevey családot előrángatták a rejtekhelyéről?

Hermione akkor sem döbbent volna meg jobban, ha a férfi csak úgy odalép hozzá, és hátba vágja. Élesen felnézett rá, miközben a férfi folytatta.

– Két mugli születésű varázsló ugyanabból a családból. Eléggé rendhagyó. Kiemelt fontosságúnak tartották őket. A Sötét Nagyúr látványosnak akarta a halálukat.

– Te... – fojtotta el Hermione a szót. A szavak elhaltak a torkában, elnyelte őket a növekvő rémület.

– Hallanod kellett volna, hogyan sikoltoztak a muglik. A drága Bella néni annyira szerette a cruciatust. Emlékszel, hogyan kergette az őrületbe Longbottomékat? A Creevey-ket tartotta a ráadás előadásának. A fiúk megpróbáltak elmenekülni. Jó kis futók. Elég okosak ahhoz, hogy tudják, nem tudják megmenteni a szüleiket.

Hermione úgy érezte, mintha megütötték volna. Többször is. Próbált lélegezni, de a tüdeje nem akart működni. A torkát úgy érezte, mintha valami összezáródna körülötte.

Draco könyörtelen hangon folytatta:
– Persze a Rendetek végül is eljött, de eléggé elkéstek. Az apa átharapta a nyelvét, és belefulladt a vérbe. Bella kivágta az anya méhét, hátha a nő még elég épelméjű volt ahhoz, hogy megértse, miért büntetik. Amíg a szerveit felkötötték a szalonban, én a fiúk nyomába eredtem. Könnyű volt, hiszen bömböltek és próbáltak együtt maradni. Egy másik tanyától mérföldekre lévő vidéken kitenni őket, elég nagy mulasztás volt két varázslónak, akik nem tudtak hoppanálni. Aztán a kisebbik belelépett egy borzgödörbe, és eltörte a lábát. Elkezdett kúszni a fűben. Könnyű célpontja volt egy gyilkos átoknak. A második embert hátba átkoztam.

Hermione csuklója gondolkodás nélkül előremozdult, ahogy egy vágó átkot lőtt rá. Az súrolta Malfoy arcát. A férfi meg sem rezzent, ahogy a pengeéles vágásból felcsordult a vér, és végigcsordult az arcán. A férfi a nő felé lépett.

– Tudod… – mondta halkan – a gyilkos átok. Kivesz valamit belőled. Nem olyasvalami, amit bárki el tud dobni magától. Többször legalábbis nem. Colin tovább futhatott volna. Ha megtette volna, talán még ma is élne. De megállt. A halott testvére miatt megállt, visszaszaladt, megpróbálta magával rángatni a testet.

– Te… – nyögte Hermione, és úgy érezte, mintha meghalna a benne felgyülemlő rémülettől. –Te…

Malfoy felvonta a szemöldökét, és hidegen vigyorgott rá.

– Azt akarod tudni, hogy én vagyok-e a felelős azért a rémálomért a fejedben?

Hermione úgy érezte, ha újra kinyitja a száját, még a végén elhányja magát. A pálcája remegett az ujjaiban, és úgy érezte a sikoltás és a zokogás vágya között ingadozik. Soha nem érezte magát képesnek arra, hogy valakit keresztre feszítsen, de ahogy Malfoy közeledett felé, szürke szemei csillogtak, biztos volt benne, hogy komolyan gondolja.

– Nem – mondta halkan, és Hermione kissé megijedt. – Az Dolohov volt. Ő találta fel azt az átkot. Kifejezetten azzal a reménnyel jött, hogy aznap kipróbálja. De nehéz vele célozni. Haszontalan nagy távolságokon. Egy lábnyira kell lenni a céltól. Ha Colin csak futott volna nem találták volna el vele.

Hermione a szájára szorította a kezét, és tompa zokogással a földre zuhant.

Malfoy letérdelt, felnyomta az állát, és hidegen a szemébe bámult.

– Így néz ki a griffendéles érzelem. Mindazok a nemes eszmék: nem hagyunk hátra embereket, még halottakat sem, nem használjuk a sötét varázslatokat, nem ütünk meg valakit, mert már a földön van, hősiességet próbálunk az embereknek tulajdonítani, amikor úgy érzed, hogy hinni akarsz mindenben, emlékezz csak arra, Colin hogyan és miért halt meg előtted. Fogalmad sincs hány ellenálló harcosodat öltem meg, mert elhitték azt a hazugságot, hogy a jóság előnyt jelent a háborúban.

Elengedte a lány arcát, és felállt.

– Ha most nem tanulsz meg harcolni, akkor meg fogsz halni. Az, hogy még nem öltek meg téged gyűjtögetés közben, a sors puszta jóindulatának köszönhető. Biztos vagyok benne, túlságosan gyakorlatias vagy ahhoz, hogy továbbra is az ilyesmire hagyatkozz. Ha van benned egy cseppnyi ész, akkor jövő héten igazi elszántságot várok tőled.

Ledobott mellé egy pergamentekercset, és dehoppanált.

Hermione sokáig reszketve ült a kunyhó nyirkos padlóján.

Senki sem beszélt Colinról.

Hermione és Harry iránti együttes tekintettel szorgalmasan kerülték a témát. Bármit, ami csak halványan is szóba került erről, azt mindenki a legnagyobb tapintattal kezelt.

Miután megtörtént, Hermione elrejtette az emléket az elméje mélyére, és úgy gennyesedett, mint egy seb. Malfoy akkor bukkant rá, amikor az okklumenciát tanította neki.

Az, hogy előhúzta, és a traumát felhasználva szidta őt, olyan megrázó csapás volt, hogy úgy érezte, mintha fizikai sokkot kapna tőle.

Nagyon kevés dolog volt, amit Hermione még mindig szentnek érzett.

A teste nem.

A lelke sem.

De Colin halála, az mindig is olyan magánéleti gyötrelem volt. Elüldözte őt a barátaitól. Átvitte őt Európán és vissza. Egészen a kunyhóig, ahol ült. Egészen Malfoyig, aki arra használta fel, hogy lekicsinyelje az utolsó darabkákat is, amelyek még megmaradtak belőle.

Addig nyomta a tenyere sarkát a szemébe, amíg azok már fájtak. Próbálta újrakezdeni.

Elkésett a műszakjáról a kórházi szárnyban, amikor végre felrántotta magát a padlóról, és elindult a Grimmauld tér felé.

Úgy érezte, mintha lebegne a nap folyamán. Furcsán elrugaszkodott. Mintha üveg lenne az elméje és a világ többi része között.

Hermione végigment a gyógyuláson, majd egy hosszú estét töltött a főzéssel.

A Rendnek nagy adag élő halál eszenciájára volt szüksége. Ez volt a módszerük a foglyokkal való bánásmódra. Nem akarták megölni őket, és nem voltak sem börtöneik, sem elég emberük ahhoz, hogy őrként nélkülözni tudjanak néhányat. Így az elfogott halálfalókat egy megközelíthetetlen helyen, felfüggesztett életmódban tartották. Bill Weasley és felesége, Fleur voltak a felelősek ezért, és egykori átoktörő képességeiket felhasználva bonyolult bűbájokat és védőbűbájokat szőttek, hogy elférjen a jelentős számú fogoly, akit a Rend az évek során felhalmozott.

Miközben ott ült, két és fél percet várt, hogy a bájital leülepedjen, az órájára pillantott. Már majdnem nyolc óra volt.

Sóhajtott, és a kezébe temette az arcát. Nem akarta újra látni Malfoyt. Ha mégis, valószínűleg kegyetlenül pofon vágná.

Valószínűleg amúgy sem számított a megjelenésére.

A pálcája csengéssel jelezte, hogy az idő letelt, és bedobta az utolsó darabka valeriánagyökeret.

A bájital halvány rózsaszínűvé változott.

Elkeverte és óvatosan félretette.

Felvette a kenőcsös tégelyt, és megforgatta a kezében. Már majdnem elfogyott a boszorkányfű esszenciája. A nagy részét a rúnák kezelésére használta fel. Megpróbálta nem kiszámolni hány más sérülést tudott volna vele meggyógyítani, ha nem Dracón használta volna, megpróbálta nem számszerűsíteni az ő értékét mások életével szemben. Hányat mentett meg, hányat ölt meg, hány életet ért vagy nem ért az intelligenciája.

Megölte Dumbledore-t. Az a sok haláleset, amiért egyedül emiatt a tett miatt felelős volt, elég volt ahhoz, hogy elkárhozzon. Soha nem fogja újra egyensúlyba hozni a mérleget, bármennyi embert mentett is meg.

Draco Malfoy pontosan ugyanolyannak tűnt, mint előző este. Az egyetlen különbség az volt, hogy a tudása kissé kibővült róla.

Nem tudta megérteni őt.

Miért lett ennyire dühös és szörnyülködő, mert nem akarta bántani, amikor már így is súlyosan megsérült? Olyan indokolatlanul dühös és keserű. Úgy érezte, mintha megzavarta volna a köztük lévő törékeny békét.

De Colin halálával provokálni őt, még a vele szemben támasztott mércéjéhez képest is alantas volt.

Talán tényleg aggódott, hogy meg fog halni.

Gúnyolódott magában. Ha így is volt, valószínűleg csak azért, mert nem akarta megkockáztatni, hogy egy nem-okklumenentor kapcsolattartója legyen.

Mielőtt tovább gondolkodhatott volna, a zsebébe csúsztatta a kenőcsöt, majd elindult a kunyhó felé. Négy perccel korábban érkezett.

Megint kimerítő érzés volt ott lenni.

Leült egy székre, és előhúzott a zsebéből egy képet. Ő maga, Ron és Harry volt rajta a Nagyteremben, mindannyian evés közben, felnézve, enyhén bosszúsan, amiért lefényképezték őket. Colin készítette.

Mindig azt bámulta, amikor lehangoltnak érezte magát.

Visszatette a zsebébe, aztán áthajolt az asztalon, és a karjába temette a fejét.

Talán majd beadagolja magának az álmatlan álom bájitalt, ha visszamegy. Érezte, hogy a rémálmok az agya a hátsó részében járnak. Csak az alkalomra vártak, hogy felkapaszkodjanak a tudata felszínére.

Ebben a hónapban már nyolcszor vette be a bájitalt. Még mindig rémálmai voltak az összes áldozatról, akiket az átokfejlesztő részlegből hoztak hozzá.

Próbálkozott. Annyira keményen próbálta megmenteni őket.

Semmit sem tudott tenni. Majdnem mindegyikük meghalt. Akik nem haltak meg, azokat elaltatta, hogy megkímélje őket a végtelen kínoktól, amelyekbe mágikusan csapdába estek.

Ha bevenné az álmatlan álmot, azzal megszegné azokat a szabályokat, amelyekhez mindenki mást is tartotta magát. Sérüléstől eltekintve, senki sem kaphatott havonta nyolcnál több fiolát.

Nem mintha bárki is tudná. Hermione volt a felelős a bájitalok szabályozásáért. Az Ellenállás túlságosan túlterhelt volt, nem megengedhette meg magának azt luxust, hogy egy felügyelő legyen fölötte. Még ha meg is próbálták volna, hacsak az illető nem rendelkezett bájitalmesteri képességgel, akkor kevés esély lenne rá, amivel meg tudták volna akadályozni Hermionét abban, hogy sunyi módon azt tegyen, amihez kedve van.

De csúszós lejtő volt visszaélni a szabályokkal. Kilencszer egy hónapban. Olyan könnyű lenne utána tízet észszerűnek tekinteni. Aztán tizenegyet.

Amíg az már nem működik.

Amíg valami erősebbet nem akart.

Perselust figyelmeztette. A bájitalmesterek végtelen számú módon visszaélhettek a képességeikkel.

Talán, ha hazaért, elmegy Neville-lel betépni vagy megnézi, hogy Charlie megosztaná-e a lángnyelv whisky készletét.

De nem igazán akart betépni. És nem is volt szabad, még ha akart volna sem. Mindig készenlétben állt, ha gyógyító vészhelyzet volt.

Be tudott volna rúgni. Mindig gondosan tartott a józansági bájitalt a raktáraiban. De józanul aligha jött ki jól Charlie-val.

Hermione kétségbeesetten vágyott valakire, akivel beszélgethetne.

Majdnem minden Malfoyjal való találkozást úgy érzett, mint egy érzelmi csapást a gyomrába, és úgy kellett elmennie előle, mintha meg sem történt volna.

Egy emberekkel zsúfolt házban élt, és teljesen elszigeteltnek érezte magát.

Halkan pukkant a jelenés. Tompán felnézett, Malfoy megérkezett. Hideg és udvariatlan tekintetű, mint mindig.

Legszívesebben elsírta volna magát és elmenekült volna. Vagy gonoszul megátkozná és egyszerűen otthagyná.

Elnyomta ezeket, és felállt.

A férfi kigombolta az ingét, és átvetette a lábát a szék felett. Hermione egy szót sem szólt, miközben lehúzta a szövetet a férfi válláról, és munkához látott.

– Most fogom használni a tisztító bűbájt – szólt gépies hangon. Háromig számolt, aztán elmondta.

Aztán gyorsan újra felvitte a kenőcsöt. A boszorkányfű haladt előre a méreg semlegesítésében. Úgy tűnt, a vágások már majdnem készen állnak arra, hogy elkezdjenek gyógyulni. Valószínűleg a következő héten már el is kezdhette volna összezárni őket. A folyamat, megfelelően elvégezve, több órát vesz majd igénybe, és biztosítsa kellett, hogy a hegszövet ne feszüljön meg, és ne húzódjon, amikor a férfi megmozdítja a vállát.

Nem akart beszélni hozzá, de kényszerítette magát, hogy kinyissa a száját.

– Ha a következő négy-hét napban lesz időd, akkor be tudom zárni a bemetszéseket. Valószínűleg három órát vesz igénybe. Este nyolc után és reggel öt előtt a legjobb időpontok számomra. Napközben kórházi műszakom van, és más feladataim is vannak.

Malfoy nem szólt semmit.

A nő újrakezdte a védővarázslatokat, és a vállára dobta az ingét. Aztán megfordult, és szó nélkül kisétált a kunyhóból.

A nyári este hűvös volt. Kissé megborzongott, és végigsétált az ösvényen. Elhatározta magát. Elment, hogy jól és alaposan leigya magát.

Megállt egy kocsma előtt, és tétovázott. Beszédes részeges volt. Nem mehetett be egy muglikocsmába, és nem kezdhetett el sírni mindazokon, akik meghaltak. Mégha sikerült is orvosnak kiadnia magát egy baleseti osztályról, borzalmasan hazudott a beszélgetésben.

Addig ment, amíg nem talált egy piacot, és nem vett magának egy üveg portóit. A szülei mindig is szerettek portóit inni esténként, amikor nyaralni mentek.

Elvitte a patakhoz, ahol az imatemplom állt, aztán meglepetten bámult. A part mentén nád nőtt, amire nem emlékezett, hogy korábban ott lett volna, és a területet kissé melegebbnek érezte. Varázslatos. Még néhány mugli elhárító varázslatot, és egy disaudio bűbájt varázsolt a területre, majd kinyitotta az üveget, és inni kezdett.

Valaki azt mondta neki, szívószállal gyorsabban be le lehet rúgni. Nem tudta, hogy igaz-e, de elővarázsolt egy hosszút, és elkezdett kortyolgatni. Kiszámította, több órája van, mielőtt bárkinek eszébe jutna keresni. Több mint elég idő a berúgásra, sírásra egy híd alatt, majd kissé kijózanodjon, mielőtt visszaindulna.

Nem vacsorázott, így az alkohol gyorsan hatott rá.

Összegömbölyödött a nád között, és rövid időn belül zokogni kezdett.

Gyűlölte Malfoyt. Hogy merte követelni őt, elszigetelte, és a Creevey családról beszélni. Remélte, hogy ő volt az, aki megölte.

Felállt, lehúzta a legfelső követ a toronyról, és visszadobta a patakba.

Túlságosan meggondolatlanul tette. Az egész torony kissé megingott, majd csattanva a vízbe zuhant. A lány elszörnyedve kapkodta a levegőt, és megpróbálta újra felépíteni.

A sziklák egymásra rakásához nagyobb ügyességre és biztosabb kézre volt szükség, mint amivel jelenleg rendelkezett. Többszöri próbálkozás után feladta, leült a patak közepére, és sírva, reszketve ült.

Régóta nem érezte magát ilyen szánalmasnak, és nem is érdekelte. Két üveg portóit kellett volna vennie.

– Mi a faszt csinálsz, Granger?

hozzászólások: 0