36. fejezet
11. visszaemlékezés

2002. július

Hermione szúrós tekintett nézett felfelé, és Malfoyt találta ott, aki az útról bámult rá. Túl fáradt és dühös volt, hogy még az is zavarja, ha részegen találtak rá, egy patakban sírva.

– Kopj le, Malfoy! – mondta, és úgy csapott rá a kezével a vízre, hogy az a férfi irányába fröcsköljön.

– Részeg vagy? – kérdezte a varázsló.

– Nem, te szemétláda, teljesen józanul ülök a patakban – válaszolt a lány szemforgatva. – Menj innen! Nem akarok veled beszélgetni. Nem akarom látni a csúnya képedet. Ha ki tudnám törölni a létezésedet a fejemből anélkül, hogy kockáztatnám a Rendet, egy szempillantás alatt megtenném.

Újra sírni kezdett.

– A kurva életbe – morogta Malfoy, és ugyanazzal az ingerült arckifejezéssel bámult le rá, mint amikor a nem kívánt mantikórról mesélt neki, amelyet a birtokán talált. – Granger, nem ülhetsz sírva egy patakban – mondta végül.

– Valójában megtehetem – vágott vissza a lány. – Rajtad kívül senkit sem látok. Már elkerítettem a környéket. Egyik mugli sem fog erre járni vagy észrevenni engem. Gondosan megterveztem az érzelmi összeomlásomat, és te elrontod. Szóval, bogaram. Kifelé.

Nagyon nehéznek érezte a fejét és a lábaiban sem volt erő. A patakban egyre hidegebb lett, de elhatározta, nem mozdul, amíg Malfoy el nem megy.

Tompa puffanás hallatszott, majd hirtelen egy kemény szorítás zárult a karja köré, és azon kapta magát, hogy felhúzzák a vízből.

– Engedj el! – Megütötte Malfoy karját, és sípcsonton rúgta, miközben megpróbálta kiszabadítani magát. – Hagyj békén! Te és Voldemort tönkretettétek az életemet. Még az sem megengedett, hogy időnként szomorú legyek emiatt?

– Granger, te idióta! – Malfoy a karjába rántotta a lányt, és hoppanálva lépett le a helyről. Újra megjelentek a kunyhóban.

A lány kábultan bámult körbe a szobában, a férfiba kapaszkodva egyensúlyozott.

– Miért vagyunk itt? – kérdezte, a hangja remegett, miközben ellépett, és megpróbálta kihúzni magát. – Utálom ezt a helyet. Egész Európa egyik leggazdagabb varázslócsaládjának tagja vagy, és te arra kényszerítesz, látogassalak meg ebben a nyomorult házban. Mintha nem lennék már így is tisztában azzal, mennyire lenézel minket, sárvérűeket. Istenem, miért nem vettél inkább egy kuplerájt vagy egy sóbányát, és vettél rá, hogy oda menjek

– Mondtam, hogy tabu, és te a Sötét Nagyúr nevét használtad – vicsorgott Malfoy. – Ezért nem rúghatsz be egy kibaszott patakparton, függetlenül attól, hány átkozott mugli taszító bűbájt használsz.

Hermione pislogott és bámult rá.

– Gyűlöllek – mondta végül.

– Az érzés határozottan kölcsönös – jelentette ki a férfi, és megvetően nézett rá.

A lány egy kupacba rogyott a padlón.

– Annyira gyűlöllek – motyogta. – Már így is teljesen egyedül voltam… és akkor te követeltél magadnak engem, és még rosszabbá tetted a helyzetet. Legalább korábban… ha valaki annyira törődött velem, hogy megkérdezte, jól vagyok-e, akkor elmondhattam volna az igazat. De most még erre sem vagyok képes. És most – még ha nyerünk is – nem lesz senki, akire számíthatnék. Mindenki más szabad lesz, engem pedig továbbra is te fogsz birtokolni. Örökre egyedül maradok…

A lány a kezébe temette az arcát, és újból elsírta magát.

– Harry és Ron soha nem fognak megbocsátani nekem – folytatta, és egész teste remegett a zokogás erejétől. – Mégha ezzel meg is nyerjük a háborút… soha nem fognak megbocsátani nekem.

A sírása néhány perc után kissé alábbhagyott.

– Tényleg nem értem, miért várod el tőlem, hogy érdekeljen. – Malfoy közömbös arckifejezéssel bámult rá.

A lány felnézett rá.

– Úgy hoztál ide, hogy tudtad, részeg vagyok. Ha nem akartál hallani róla, akkor egyszerűen békén hagyhattál volna, ahogy többször is mondtam neked. Nem értem, miért nem húzol el a picsába.

A férfi felvonta a szemöldökét.

– Boszorkányság és káromkodás egy nap alatt. Úgy tűnik, végre eljutottam hozzád. Kíváncsi voltam, mi kell ahhoz, hogy feladd az édes kis megjelenésed, és elmondd, mit érzel valójában. – A tekintete gúnyos volt.

– Fogd be! – vicsorgott, mielőtt a fejét a térdére ejtette volna, és átölelte magát.

– De tényleg… még csak a felszínt kapargatjuk, nem igaz? Talán fel kéne sorolnom mindenkit, akit megöltem – mondta, miközben rosszindulatú mosollyal lehajolt lányhoz. –Először több mugli volt, gyakorlófutamok, mielőtt visszamentem az iskolába. Bella néni azt mondta, hozzá kell szoknom a gyilkoláshoz, mielőtt olyannal teszem, akit valóban ismerek. Aztán Dumbledore. És még több mugli. Tudtad, hogy még a szüleid felkutatásával is engem bíztak meg? Biztos te magad rejtetted el őket, mert még csak nyomuk sem volt. Semmi hanyag részlet vagy titkos búcsúzkodás, mint sok más mugli születésű családnál. Bár ez még mindig nem kímélte a szomszédaidat. Bellát letaglózta, hogy milyen alapos voltál.

Hermione elborzadva bámult rá.

– Aztán a Creeveyk. És a Finch-Fletchleyk. És Andromeda nénikém és a férje, Ted. Ez eléggé személyes volt Bellának, az, hogy egy mugli születésű beházasodott a Black családba, olyan foltot hagyott, amit el kellett tűntetni. Őszintén sajnálta, hogy soha nem tudta megölni Nymphadorát, különösen azután, amikor híre ment, hogy elment és feleségül ment egy vérfarkashoz. Aztán azután… nos, a halottak hajlamosak egy idő után összevérezni, de azt hiszem, inkább muglik voltak…

Hermione érezte, hogy a mámor meleg homálya elszivárog belőle, ahogy Malfoy tovább beszélt. Egyik ismerős nevet a másik után sorolta. Ezüstös szemei csillogását látta és az arcának hideg, merev arckifejezését, ahogy folytatta megvetően vontatott hangján.

– Tudod, Malfoy – mondta halkan egy perc múlva –, annyi időt töltesz azzal, hogy biztosítsd, túl sok jó okom van arra, hogy gyűlöljelek. Ez furcsa.

A férfi szünetet tartott, és a lány felnézett rá.

– Az emberek nem így működnek – folytatta Hermione. – Az agyunk úgy működik, hogy észszerűvé teszik saját maguknak a dolgokat, amiért aztán a bűntudat ne emésszen fel minket. Mentségeket keresünk. Hibáztatunk. Találunk magunknak valami magyarázatot, ami segít elaludni. Az emberek nem gondolnak magukra gonosztevőként. Azért ölnek, hogy megvédjék magukat, vagy a családjukat, vagy a pénzüket, vagy az életmódjukat. Még a mestered sem gondolja magáról, hogy gazember. Csak azt hiszi jobb, mint mindenki más. Azt hiszi, megérdemli, hogy ő uralkodjon minden felett. Amikor megkínozza és megöli a muglikat, az rendben van, mert ők nem is emberek. Amikor órákon át rúnákat vés a hátadba… az rendben van, megérdemelted, mert cserbenhagytad őt. Az ő fejében ő nem gonosztevő, hanem isten. De te… te azt hiszed, hogy te vagy a gazember. Azt hiszed, megérdemled, hogy gyűlöljenek. – A nő oldalra hajtotta a fejét, ahogy a férfit tanulmányozta. – Gyakran elgondolkodom azon, hogy miért van ez így.

Malfoy arca hidegebbé és zárkózottabbá vált, miközben beszélt.

– Megspórolok neked minden fáradságot – mondta a lány, és a szája egyik sarkát felfelé húzta. – Gyűlöllek téged. Nem kérek tőled többet, hogy meggyőzz engem. Gyűlöllek téged. Jobban, mint bárki mást a gazdádon kívül. Gyűlöllek téged. Részben téged tartalak felelősnek minden emberért, aki eddig meghalt ebben a háborúban, és minden emberért, aki meg fog halni. Nem kell meggyőznöd arról, hogy egy szörnyeteg vagy, már tudom. Az, hogy meggyógyítalak, amikor megsérültél, nem az én vérző szívem miatt van. És az, hogy nem átkoztalak meg, amikor súlyosan megsebesültél, nem érzelem. Ez egyszerűen az utolsó csepp tisztesség, ami még bennem maradt. A maradék jóságomat már elpusztítottad. Szóval… annak ellenére, amit az arcomba vágsz, nem fogom hagyni, hogy a tiéd legyen. Most pedig húzz a picsába!

Te jó ég, de jó érzés volt, hogy ezt végre ki tudta adni magából. Valószínűleg később megbánná, amiért kimondta az egészet, de ebben a pillanatban csak megkönnyebbülést érzett.

Malfoy halványan elvigyorodott.

– Jó tudni.

Hermione hátradőlt a padlón, és a plafont bámulta.

Néhány perc csend után világossá vált, hogy a férfi nem fog elmenni. Feladta az elkergetését. Elhatalmasodott rajta a beszélgetési vágya. Felült a padlón.

– Milyen részeg vagy, Malfoy? – kérdezte, és elfordította a fejét, hogy a férfira nézzen. A varázsló ott állt mellette, és lefelé bámult, ahol a lány ült a lábánál.

Meglepettnek tűnt a kérdés hallatán.

– Csendesebb. És dühösebb.

A lány felhorkant.

– Hát persze. Az ég óvjon attól, hogy bármi érdekes legyen.

– Nem sírós részegesnek írtalak le. – Felvonta a szemöldökét, és elővarázsolt egy széket, és a lány mellé ült. Hermionénak eszébe jutott, valószínűleg nem tudott nekitámaszkodni semminek. Azon tűnődött, mennyire fájhatott neki azután, ahogy kihúzza a patakból, aztán hoppanált, miközben vele bajlódott és megpróbálta leküzdeni őt.

– Nem voltam mindig ilyen – mondta vágyakozva. – Beszédes, mindig. De az alkohol érzelmessé tesz. Régebben boldog részeges voltam. Egyszerűen őrült voltam. Elmentem egy buliba, ahol a puncsba tettel belőle, és annyira beálltam tőle. Harrynek kellett elhallgattatnia, miközben ő és Ron végigvonszoltak a folyosókon. Olyan féktelenül vihogtam. A röhögéstől csak úgy visszhangoztak a falak. Frics majdnem elkapott minket.

– Ez mikor volt? – kérdezte.

– A születésnapom. Tizenhét éves lettem. Azelőtt volt… azelőtti a napon, hogy megölted Dumbledore-t. – Az állkapcsa enyhén megremegett, és lenézett az ujjaira, ahogy egy csomó lyukat rajzoltak a padlóra. – Nekem... másnap a folyosón kellett volna lennem. Prefektusi szolgálaton, hogy segítsek az elsőéveseknek. De annyira másnapos voltam. Sokáig aludtam. Sokszor elgondolkodtam azon…vajon számított volna-e valamit…

– Nem számított volna – mondta.

– Azóta mindig sírok ilyenkor. Mindig. Nem mintha gyakran berúgnék. Hajlamos vagyok olyan dolgokat mondani, amik felbosszantják az embereket.

– Mindig ezt csinálod – erősítette meg a férfi, és szúrós pillantást vetett rá.

– Több olyan dolgot mondok, ami felbosszantja az embereket – javította ki a lány. –Mindenesetre… ma este részegen, vagy be voltam tépve, vagy visszaéltem a bájitalokkal.

– És a patak?

– Nincs hova mennem. Nem mehetek kocsmába vagy rúghatnék be Rendben. Nem mintha Mordon lenne az a váll, amin kisírhatom magam.

– Potter és Weasley?

– Mivel ők nem tudnak rólad… hogyan magyaráznék meg bármit is? – Nem akarta megemlíteni, hogy mindketten nélküle mentek el horcruxokra vadászni. – Nem hiszem el, hogy nem tudtál egyszerűen békén hagyni – mondta. – Miért voltál egyáltalán ott?

– Volt egy olyan érzésem, hogy valami ostobaságot fogsz csinálni. Nevezd hatodik érzéknek.

Megforgatta a szemét.

– Nem értem, miért érdekel téged. A titkod velem együtt halna meg. Biztos vagyok benne, hogy nélkülem is megtalálod a módját, hogyan megszerezd, amit akarsz.

– Biztos vagyok benne, bárkit, akit Mordon küldene helyettesíteni téged, csak még idegesítőbb lenne – mondta egy halvány grimasszal. – Gondolj rá úgy, mint egy további szívességre a Rendednek. Életben tartom a gyógyítójukat és a bájitalmesterüket.

A lány felhorkant. Kezdte hihetetlenül álmosnak érezni magát. Az alvás gondolatától Colin jutott eszébe. Könnyek gyűltek a szemébe. A kezével eltakarta az arcát, és zokogott.

– És most mi lesz? – mondta Malfoy, amikor a zokogása alábbhagyott. Unottnak tűnt, de amikor a lány ránézett, a férfi elfordította a tekintetét. A férfi a lányt figyelte.

– Ma éjjel Colinról fogok álmodni – szólalt meg szomorúan, és a fejét a térdére hajtotta.

– Téveszméid voltak, amikor azt mondtad, hogy valaha is képes lennél bárkit is megölni. Még azt sem tudod elviselni, ha valaki más keze által halnak meg – rázta a fejét elutasítóan.

Hermione megmerevedett, és Malfoyra meredt.

– Nem hiszem, hogy bármi különösebben szörnyű lenne a halálban. Tudom, ez háború. Emberek halnak meg – szólalt meg. – Ami engem érdekel az a módja. Fogalmad sincs, Malfoy, milyen érzés, ha valaki meghal, miközben te mindent megteszel, hogy megmentsd. Lassan halt meg, végig sikoltozva, én pedig próbáltam megmenteni. Ez az, ami kísért engem. Azok a halálok, amik a fejemben vannak… ilyenek. Ezért kísértenek engem. Az én kezemben voltak, én próbáltam megmenteni őket, és elbuktam…

Kissé fuldoklott, és a hangja megreszelős lett az utolsó szavaknál.

Malfoy ránézett, és először tűnt úgy, mintha elgondolkodott volna.

– Miért számít Colin ennyire? Nem álltatok közel egymáshoz. Miért az a halál az, ami még mindig olyan fontos számodra? Láttál már rosszabb haláleseteket is azóta.

A lány habozott. Soha nem beszélt erről senkinek. Nem igazán. Évek óta nem.

– Az ő halála volt a kezdete mindennek – mondta, miközben lenézett, és észrevette, hogy egy szál elakadt a pulcsiján. Impulzívan megrántotta, és figyelte, ahogy a kötött anyag megfeszül és összecsomósodik, amíg a szál hirtelen el nem szakadt, és lyuk keletkezett. Egy pálcacsapással megjavította. – Ő volt az első ember, aki a gondozásom alatt halt meg. Harry látta, hogy megtörtént. És azután… rájöttem, amit a Rend tesz, az nem elég. Hogy a védelem nem volt elég. És ezt elmondtam mindenkinek. De Harry nem értett egyet. Számára a halál a legrosszabb dolog. A távozás. Tehát az ölés bármilyen módon gonosz. Önvédelem. Kegyelemgyilkosság. Bármilyen. Ez… az egyet nem értés… különböző irányokba terelt minket a háborúban. Semmi sem volt ugyanaz azután. Ezért lettem végül gyógyító, míg mindenki más együtt ment a csatatérre.

– Kissé ironikus.

– Egyetlen ember, aki sötét varázslatokat használ a csatatéren nem elég. És ha engedetlen lettem volna, és megpróbáltam volna embereket toborozni az elképzelésemhez… az talán megosztotta volna a Rendet.

– Ha újra harcolnál, hogyan ölnél?

– Gyorsan. Vannak varázslatok a szívek megállítására. Átkok, amik megfojtanak. Vágó átkok a torkon. Ilyeneket csinálnék. Valószínűleg még a halálos átkot is használnám, ha meglenne bennem… de Harry valószínűleg sosem bocsátaná meg.

– Hogyan tervezi Potter legyőzni a Sötét Nagyurat?

– Ez… van egy prófécia. Harry szerint a válasz a prófécia – mondta homályosan. Nem volt biztos benne, hogy a szeretet ereje a valódi rendi stratégia, de Malfoynak nem igazán volt szüksége a részletekre.

– Fantasztikus. Mindannyian az életünket tesszük fel a Fiúra, Aki Nem Fog Ölni, és egy próféciára. Végünk van.

– Dumbledore legyőzte Grindelwaldot anélkül, hogy megölte volna – mondta Hermione.

Malfoy lehangoltnak tűnt.

– Hol tanultál gyógyítást? – kérdezte tőle. A lány meglepetten nézett rá.

– Először Franciaországban – válaszolta –, de a háború gyorsan átcsapott a csatornán, és biztonságosabb volt áthelyeztetni magam, mint kockáztatni, hogy ott találjanak meg. Így hát Albániába mentem, a Régi Mágiák Tanszékükön voltak a legjobb alapok a sötét mágia gyógyítására. Egy ideig ott voltam. Ott tanultam meg azt a kezelést, amit a rúnáidon használtam. Szerencséd van… valószínűleg én vagyok az egyetlen gyógyító, aki még ismeri a kezelést, mióta a kórházat elpusztították. Aztán Dánia, a varázslatelemzést és dekonstrukciót tanultan. Utána Egyiptomba mentem, az ő kórházuk volt a legjobban specializálódott az átokbontásra, de a helyzet… instabil volt, így néhány héten belül áthelyeztek Ausztriába. Ausztriában voltam, amíg a Rend vissza nem hozott.

– Sokan azt hitték, hogy meghaltál, vagy elmenekültél – mondta Malfoy, és csukott szemmel tanulmányozta a lányt. – Egészen addig, amíg a Sötét Nagyúr kíváncsi nem lett, miért maradt életben az Ellenállás, miután a kórházukat lerombolták, és Perselus megemlítette, hogy Potter kis sárvérű barátnőjét visszahívták külföldi útjáról, ráadásul gyógyító és bájitalmesternő. Ez kisebb felzúdulást keltett a felsőbb körökben.

A lány élesen ránézett a férfira. Tehát tudta, hogy mi volt a lány, amikor a követeléseit megfogalmazta. Azon tűnődött, vajon ez is szerepet játszott-e a döntésében.

A beszélgetés elakadt. Még néhány perc múlva Hermione felállt.

– Most már elég józan vagyok ahhoz, hogy hoppanáljak – mondta.

– Ugye nem mész el valahova máshova berúgni? – kérdezte a férfi, és gyanakodva bámulva őt.

A lány megrázta a fejét.

– Nem. Elég alaposan kioltottad a mámoromat. És kellőképpen kisírtam magam.

A férfi halványan megkönnyebbültnek tűnt.

– Ne őröld magad! – indult el utána, amikor a lány kiment az ajtón.

Hermione nem tette. Amikor visszaért Grimmauld térre, odament a bájitalszekrényéhez, és lehúzott egy józanító bájitalt. A fejfájás és a hányinger azonnal egy pörölykalapács finomságával zúdult rá.

A fejét a munkalapra hajtotta, és felnyögött.

Bízzon Draco Malfoyban? Még azt sem engedi, hogy nyugodtan berúgjon. Rohadt szemétláda.

Arra számított, hogy a józanság rémülettel tölti majd el, de meglepően nem érezte magát bűnbánónak, amiért végre kiütötte a férfit. Úgy tűnt, ez egyáltalán nem lepte meg vagy bosszantotta fel. Már várt rá.

Teljesen tanácstalan volt, hogyan értelmezze vagy dolgozza fel mindazt, ami történt.

A szekrényben kutakodott egy fiola fejfájáscsillapító után, és felhajtotta, miközben próbált koncentrálni.

Draco gonosztevőnek tartotta magát.

Ez fontos felismerés volt. Talán a legfontosabb, amit eddig a férfival kapcsolatban észrevett. A következetlenséget, ami a szívében lakozott.

Agyában végigpörgette mindazt, amit aznap mondott neki. Most, hogy minden dühét rajta vezette le, hirtelen kristálytiszta volt az elméje.

– Aztán a kisebbik belelépett egy borzgödörbe, és eltörte a lábát. Elkezdett kúszni a fűben. Elég könnyű célpont egy gyilkos átoknak. A második személyt hátba átkoztam vele. Tudjátok... a gyilkos átkot. Kivesz belőled valamit. Nem olyasmit, amit bárki el tud dobni. Többször legalábbis nem. Colin tovább futhatott volna. Ha megtette volna, talán még ma is élne. De megállt. A halott testvére miatt megállt, visszarohant, és megpróbálta magával rángatni a holttestet.

Hermione megdermedt.

Megszámlálhatatlanul sok kegyetlenebb, lassabb módon is megölhette volna Dennis Creeveyt, mint a gyilkos átokkal. Törött lábbal Dennis nem jelentett menekülési kockázatot. Ő lett volna a tökéletes csali, hogy visszacsalogassa Colint. De… ahelyett, hogy a sérült Dennis fölé állt volna, és elkapta volna mindkét fiút… Draco megölte őt, méghozzá a lehető legemberibben. Valószínűleg abban a reményben, hogy egy halott testvér elűzi Colint, és megkíméli az életét.

Hermione úgy érezte, hogy majdnem összeesik a kettős felismeréstől, ami rátört.

Malfoy meg akarta kímélni Colint.

De, ami Hermione számára talán még fontosabb volt, Malfoy ezt a részletet nem tekintette mérvadónak.

hozzászólások: 0