37. fejezet
12. visszaemlékezés

2002. augusztus

– Találd meg minden ember mozgatórugóját, gyenge pontját. Az emberi akart mozgatójának megtalálása művészet, több ügyességet igényel, mint határozottságot. Tudnod kell, hogyan kell a másik ember belsőjébe hatolni… Először mérd fel a jellemét, majd érintsd meg a gyenge pontját.

Hermione a fél éjszakát fennmaradt, hogy újraelemezze Dracót. Az egész jegyzetfüzetét leselejtezte, és újat kezdett.

Úgy érezte, mintha tele lenne új elméletekkel a férfiról. Nem volt biztos benne, hogy ezek közül bármelyik a valóságon alapul-e, vagy csupán az alváshiány okozta, de úgy érezte, mintha rátalált volna valamire. Nem mintha betört volna egy mugli páncélszekrénybe, ahol végre nagy dologra bukkant. Mégis az öröm meleg érzése mosolygásra késztette, miközben aznap bájitalokat főzött.

Szinte könnyűnek érezte a szívét.

Ez működhet. Győzni tudott. Meg tudta volna győzni a férfit. Megpecsételheti a hűségét.

Nem is sejtette mennyire hitt abban, hogy a férfi egyszerűen egy erkölcsi kódexszel rendelkező szörnyeteg. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb átváltozik, és megöli őt is, ahogy mindenki mást, ez a meggyőződés megrögzült benne. Annak ellenére, hogy erősen támaszkodott az okklumenciára, ez a meggyőződés beleszivárgott abba, ahogyan gondolkodott, és ahogyan a férfival, mint egésszel foglalkozott.

A játék ellenére, amit játszottak. A férfi megcsókolta és megtanította az okklumenciára. Azt mondta neki, hogy nemet mondhat. A lány pedig meggyógyította őt, és követte az utasításait a párbajozással és az edzéssel kapcsolatban. A tanulás és a részleges finomságok mögött mindig úgy érezte, mintha két vipera lennének, akik arra várnak, hogy a másik végre lecsapjon.

Most meggondolta magát.

A férfi nem volt szörnyeteg. Nem teljesen. Megpróbált valamit helyrehozni. Valamiféle jóvátételt akart tenni. Nem azért, mert megölte Dumbledore-t vagy bárki mást, hanem valamiért.

Tudta, hogy elesett. Valahol történt valami, amiért hajlandó volt szenvedni, sőt meghalni. Valamit, amit megpróbált jóvátenni. Nem becsvágyból volt kém. Nem csak azért játszotta ki egymás ellen a Rendet és a halálfalókat, hogy ő kerüljön ki győztesen. Valamit helyre akart hozni.

Nem a háborút. Nem a gyilkolást. De volt valami, amit jóvá akart tenni.

A lány első értékelése helyesnek bizonyult. Draco Malfoy nem volt csupa jég. A halál, a düh és a sötétség alatt több volt benne. Ezt ki tudta használni.

Hermione kételkedett benne, hogy a férfi elárulná neki, mi mozgatja. Egyértelműen eltökélte, hogy nem akarja felfedni. Addig játszotta a félrevezetés játékát, amíg a lány már szédült tőle. De képes volt türelmesnek lenni. Most rájött, Malfoy kémkedése valamiféle vezeklés volt… valamiért. Ha most már nem volt hajlandó igazán gyűlölni őt, ha továbbra is kedves, vigasztaló lesz. Megtalálhatta a módját, hogy beférkőzzön.

Győzhetne.

Ahogy közeledett az este, és a lány felkészült a férfi hátának ápolására, egy pillanatra megállt, hogy megnyugodjon.

Újra kellett kezdenie az egészet.

Volt köztük valami, amire… amire nem túlzottan akart gondolni. Egy feszültség közöttük, amit valószínűleg tönkretett a kirohanásával.

Újra el kellett kezdenie óvatosan bánni ezzel a feszültséggel.

Finomnak kellett lennie.

Finoman, mint akár a méreg.

Hermione lehunyta a szemét, és átfutott az emlékein, kiszűrte a legerősebb érzéseit, és félretette őket.

Lenyomta az elragadtatását, a pezsgő belső magabiztosságát, elfojtotta őket, amíg nem lett tiszta a feje. Összpontosított.

Nyolc előtt egy perccel a kunyhóhoz hoppanált.

Amikor Malfoy megjelent, egy pillanatig csak bámult rá, mielőtt lesütötte a szemét, az ajkába harapott, és kínosan babrált a körömágybőrével.

– Bocsánat… – motyogta. – Igazad volt. Figyelmetlen voltam tegnap este. Többé nem fordul elő.

A szempilláin keresztül felnézett, hogy lássa, Malfoyt egyáltalán meggyőzte-e a bocsánatkérés.

– Jó – mondta, és átfuttatta a tekintetét a szobán. – Nem vagyok az őrződ. Nem érdekem figyelnem kelljen téged, és életben tartsalak.

– Többé nem fordul elő – ismételte meg a lány.

A férfi egy pillanatig a boszorkányra nézett, aztán elfordította a tekintetét, előhívott egy széket a szoba másik végéből, és átvetette a lábát rajta, miközben elkezdte kigombolni az ingét. Hermione lehúzta a válláról az anyagot, és szemügyre vette a rúnákat.

Ujjait könnyedén a férfi vállának tetején pihentette, miközben előrehajolt, hogy jobban megnézhesse. Malfoy nem hátrált meg, amikor a nő megérintette. Kissé azonban megfeszült.

– Mikor szeretnéd, hogy bezárjam a bemetszéseket? – kérdezte halkan, miközben az ujjaival és a pálcájával eltávolította a kenőcsöt, és megvizsgálta a vágások nyers széleit.

Még mindig elviselhetetlenül fájdalmasnak tűnt. Nem volt biztos benne, hogy Malfoy egyáltalán működőképes volt, nemhogy hoppanáljon, még kevésbé egy párbajban. Minden alkalommal, amikor meglátta a sebeket, összerezzent.

A varázsló nem szólt semmit.

A boszorkány kezét a férfi gerincére tette.

– Most fogom használni a tisztító bűbájt.

Érezte, ahogy Malfoy megfeszül a keze alatt, és látta, amint az ujjbegyei enyhén kifehérednek. Háromig számolt, és varázsolt.

A varázsló egész teste halványan megremegett.

– Sajnálom – mondta. – Ha lenne rá mód, hogy ezt gyorsabban helyrehozzam vagy legalább a fájdalmat enyhítsem, akkor megtenném.

– Tisztában vagyok vele – sziszegte a férfi feszült hangon.

Olyan óvatosan alkalmazta a kenőcsöt, ahogy csak tudta.

– A hétfő jó lenne? – kérdezte, miközben ujjbegyeit végighúzta a férfi csupasz vállán, és megpróbálta rávenni, hogy oldja a fájdalmas feszültséget, ami sugárzott belőle. – Kihagyhatom a vacsorát, ha azt akarod, hogy korábban jöjjek.

– Hétfőn – mondta a férfi egy kis szünet után. – A nyolc óra megfelel.

– Rendben.

Újra elmondta a védővarázslatokat. Aztán újra tanulmányozta a rúnákat, ujjaival végigsimított rajtuk. Alig érezte bennük a mágiát. Beleivódott, a részévé vált.

Alig érezte a sötét mágiát férfi körül. Többé már nem. Már hetek óta nem.

– Érzed… érzed a rúnákat? – kérdezte a lány. – Meg tudod állapítani, hogy hatással vannak-e rád?

Úgy tűnt, a férfi elgondolkodik.

– Igen – mondta egy pillanat múlva, és kiegyenesedett. – Nem mondanak ellent a saját viselkedésemnek, de olyan, mintha új elemeket írtak volna belém. Könnyebb könyörtelennek lenni. Valamivel nehezebb lebeszélnem magam az indulatokról. Nem mintha korábban sok minden elvonta volna a figyelmemet, de most minden más, még kevésbé tűnik következetesnek.

Hermione újra elolvasta a fogadalmat.

– Tudtad, amikor vágta őket, hogy ő melyik rúnákat választotta? – kérdezte.

– Én választottam őket – mondta, felhúzta az ingét, és újragombolta.

Hermione döbbenten nézett rá.

– Ez volt az én vezeklésem. Már így is meg kellett hajolnom. Ha én választottam őket, biztosíthattam, hogy nem fog semmi problémásat belémvagdosni. Ezért van ennyi, nem akartam teret hagyni további ígéreteknek. Meg kellett győznöm a megbánásomról – közölte, miközben felállt. A szemei Hermionét a viharra emlékeztették.

– Bár azt – szólalt meg újra, és az ajka halványan meggörbült, a düh a szemében nyilvánvalóvá vált –, hogy ilyen sokáig fog tartani a gyógyulásuk, csak utólag említette meg. Utólag visszagondolva számolnom kellett volna ezzel a plusz büntetéssel.

– Amikor bezárom őket az eltart egy darabig, hogy a hegszövet képződjön, és ne korlátozza a mozgását. Ébren kell maradnod. Talán hozhatnál magaddal valami innivalót.

Malfoy szeme összeszűkült, és néhány másodpercig Hermionét bámulta.

– Nem fogok inni a közeledben, Granger.

A lány megvonta a vállát.

– Ez csak egy javaslat. Hozok valamit arra az esetre, ha meggondolnád magad. De gondolom, az alkohol, amit én megengedhetek magamnak, sokkal olcsóbb, mint amilyenhez szoktál.

A férfi felhorkant.

– Majd észben tartom.

Újabb szó nélkül eltűnt.

A következő este ingerült hangulatban érkezett, és Hermione tartózkodott a beszélgetéstől, miközben kezelte. Azt azonban észrevette, hogy a férfi kezdett kissé megnyugodni az érintésére. Kételkedett benne, hogy a varázsló egyáltalán tudatában volt ennek.

Hermione a maga részéről rájött, kezdett megbarátkozni a férfival. Mivel már nem lógott rajta a sötét mágia bűze, az ösztönös félelme elhalványult. Nem habozott megérinteni a varázslót, nem érezte a gerincén a rettegés bizsergését. Nem feszült meg többé, és nem tartott attól, hogy a férfi esetleg kirohan.

Ismerősnek érezte őt.

Szombaton végre ráolvasta a nyugtató bűbáj bemetszésekre. Amikor a varázslatot elkezdte, Draco lényegesen kevésbé remegett, mint amikor a tisztító bűbájt alkalmazta.

– A méreg végre eltűnt – tájékoztatta megkönnyebbülten. Odahívta a táskáját, és kotorászott benne egy általa kifejlesztett fájdalomcsillapító bájitalért. Előhúzott néhány ruhát, és miután egy gátlóbűbájt tett a kezére, hogy az ne zsibbadjon el, addig öntötte a fájdalomcsillapítót, amíg a szövet át nem ázott.

– Ez egy pillanatig hidegnek és csípősnek fog tűnni, de aztán elzsibbasztja a bemetszéseket – mondta. – A bal vállad tetején fogom kezdeni.

Egy pillanatra megpihentette az ujjait közvetlenül az első rúna felett, mielőtt óvatosan a vállára terítette a ruhát, és enyhén az alatta lévő bemetszésekhez nyomta. A férfi megborzongott.

Beállított egy időzítőt a bal vállra, és megfordult, hogy a jobb vállat figyelje.

– Most már nem kellene fájniuk, de még mindig nyíltak a sebek a hátadon – folytatta. – Ne csinálj valami hülyeséget, például ne keveredj verekedésbe egy vérfarkassal, csak azért, mert már nincsenek kínzó fájdalmaid.

– Megengeded, hogy harcoljak a vérfarkasokkal mondjuk kedden? – kérdezte gúnyos hangon.

Hermione megforgatta a szemét.

– Azt tanácsolnám, legalább három napot adj a hegszövetnek, mielőtt vérfarkasokkal harcolnál.

A férfi halványan felkuncogott.

A beszélgetés ezután elakadt, de az este meglepően szívélyesen zárult.

Hermione kissé vidám hangulatban volt, amikor visszahoppanált a Grimmauld térre. Ahogy megérkezett a lépcsőre, a karkötője hirtelen vörösre égett.

Kinyitotta az ajtót, és káoszban találta. A padlót vér borította.

– Hermione – kiáltotta Neville. – Ginny az.

Hermione felszaladt a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudott, elkerülve a padlóra fröccsent vért.

Harry, Ron és az összes többi ott lakó Weasley ott volt. Pomfrey és Padma az ágy felett lebegett, ahol Ginny feküdt.

– Mi történt? – követelte a választ, ledobta a táskáját, és odasietett. Ginny eszméletlen volt, és egy nagy, rongyos vágás húzódott az arca mentén. Vér folyt belőle.

– A nekrózis átka az arcán találta el – mondta Pomfrey két varázslat között. – Amilyen gyorsan csak tudták, kivágták, de még soha nem fordult elő, hogy valaki visszatért volna, miután a fejét eltalálták egy ilyen átokkal.

– Padma! Vérpótló bájital! – utasított Hermione, miközben ő is varázsolt. Az agykárosodás nem tartozott Hermione specialitásai közé. Általában, ha az átkok elérték az agyat, a sérülés gyógyíthatatlan volt.

A lány elvégezte a legbonyolultabb agyvizsgálati varázslatokat, amiket ismert, és tanulmányozta őket.

– Nem érte el az agyát – zihált megkönnyebbülten. Aztán újabb diagnosztikát végzett Ginny fején. A roncsolt, kapkodó vágások miatt nehéz volt más részleteket leolvasni. Nem látta a maradék nekrózis nyilvánvaló jeleit, de Hermione nem bízott a sors kegyességében. Kérdezés nélkül kikapta Pomfrey kezéből a pálcáját, mormolt egy bűbájt, és a második pálca hegyével elkezdett a diagnosztikai rétegekbe mélyedni, keresve a rothadás maradék nyomait, amelyek az összes szöveti sérülés alatt rejtőznek, amit az eltávolítás során leolvasott.

Ott…

– Nekrózis van a járomcsontjában és a homlokcsontjában. Most el kell távolítanom őket – mondta Hermione. – Mindenki kifelé!

Tiltakozás hallatszott, amit Hermione figyelmen kívül hagyott, miközben további vérzéscsillapító varázslatokat mondott, és megpróbálta pontosan látni, hol emészthette még mindig Ginnyt az átok.

– Adjatok neki egy cseppet az élő halál eszenciájából – parancsolta Padmának, aki éppen vérpótló bájitalt öntött Ginny torkába. – Lassítani fogja a gyógyulást, de nem kockáztathatjuk, hogy megmozduljon.

Hermione összeszorította a fogát, és imádkozott, miközben bájitalokat hívott elő a szekrényből, és bonyolult varázslatok és igézetek sorozatát kezdte Ginny feje fölé varázsolni. Ezek közül sokat még sosem használt, vagy csak egyszer.

A koponya bármelyik részét, ha megpróbálná eltávolítani bármilyen helyzetben iszonyatosan kockázatos volt, de sokkal rosszabb, ha gyorsan próbálta végrehajtani. Felfedné az arcüregeket, Ginny elveszítené a teljes szemgödrét, és a homloklebenyének egy része is szabadon maradna, amíg a csontok vissza nem nőnek.

A Ginny szabadon hagyott koponyáján lévő fekete foltokat bámulva, amelyek most a szeme láttára nőttek ki, Hermione egy szőrtelenítő bűbájt varázsolt, majd egy sűrű, lila bájitalt kent nagyon óvatosan a seb széleire amennyire csak tudta, majd Ginny fejének és arcának több mint felére. Amikor már gondosan és egyenletesen eloszlott, Hermione egy helyreállító bűbájt varázsolt. A bájital megkeményedett és kagylószerűvé vált. Akár egy külső váz.

Hermione vett egy nyugtató lélegzetet, és Ginny koponyájának minden egyes részét eltüntette.

A pótcsontrapid bájital kívülről tartotta azokat a területeket, amelyeket már nem a csontozat már képtelen volt. Hermione újrabűvölte a diagnosztikai varázslatot, többször és alaposan ellenőrizte. A nekrózis eltűnt. A csontokat eltávolította, mielőtt az átok elérte volna Ginny agyát.

Hermione kissé összezuhant, és kísértést érzett, hogy felzokogjon a megkönnyebbüléstől. Olyan közel volt hozzá. Olyan nagyon közel. Közelebb, mint amennyire valaha is elmondta volna bárkinek.

Stabilizálta a kezét, és beadta a pótcsontrapidot Több figyelő és még több védőburkot helyezett Ginny szabadon hagyott agya köré. Aztán beállított egy időzítőt.

Az élőhalál eszenciájának folyamatos adagolása közben a csontok visszanösztése tíz órát vett igénybe. Addig nem kezdhette el a seb helyreállítását, amíg a csontok teljesen vissza nem nőttek, különben a helyreállított szöveteknek nem lett volna mire ráépülniük. Ginny élete végéig kegyetlenül kinéző heget viselne, de életben maradna. Bárki is vágta ki az elhalt részeket, elég gyorsan tette, hogy megmentse.

Hermione a sajátjába vette Ginny kezét, és gyengéden megsimogatta. A lányt csupa vér volt. Hermione tisztító bűbájt varázsolt Ginny testére, és a pálcája néhány mozdulatával kórházi köntösbe öltöztette. Aztán diagnosztikai bűbájt vetett Ginny többi testrészére, hogy megbizonyosodjon róla máshol nem sérült-e meg.

Volt egy horzsolás a vádliján és zúzódás az egyik karján. Hermione néhány perc alatt rendbe hozta őket.

Hermione felállt, és felvette a mellette lévő két pálcát.

– Bocsánat – mondta, és visszaadta Poppynak a pálcáját. Engedély nélkül elvenni valakinek a pálcáját durván sértő volt.

Poppy megrendült arckifejezéssel tette el a pálcáját.

– Már négy diagnosztikát végeztem, mielőtt idejöttél, és egyik sem mutatta ki a maradék csontnekrózist. Még sosem láttam kompozíciósan szétdarabolt diagnosztikát. Örülök, hogy nem vesztegetted az időt az engedélykéréssel.

– Olvastam erről egy gyógyításelméleti könyvben. Az agydiagnosztika nehéz dolog. Olyan sok az aktivitás, amit a mágia felfog. Még a szakemberek számára is nehéz gyorsan kiolvasni őket. Csak a szerencsén múlt, hogy működött.

Hermione felsóhajtott, és le akart ülni. Most, hogy a krízis elmúlt, érezte, hogy a szíve hevesen ver, és a keze remeg. Szédülés érzett, a hanyatt esés határán járt.

– Mennem kéne, és szólni mindenkinek, hogy jól van – szólalt meg remegve.

Harry és Ron, valamint Grimmauld téren majdnem mindenki más a kórházi kórterem ajtaja előtt várakozott.

– Jól van – mondta Hermione, amikor kinyitotta az ajtót. – Rendbe fog jönni.

Harry zokogott egyet, és hátradőlt a falnak dőlt.

– Ó, hála Merlinnek – motyogta Charlie.

Ron megdörzsölte a szemét, és Hermione látta, hogy véres a keze és az egész ruhája. Közelebb lépett hozzá, és közben egy finom diagnosztikát vetett rá. A férfi nem sérült meg. Az egész Ginny vére volt.

– Eltávolítottad a nekrózist? – kérdezte Rontól.

A férfi bólintott, és halványkék szemeit rövid időre elöntötték a könnyek. Az egész teste remegett, mintha sokkos állapotba kerülne.

– Megmentetted őt, Ron – mondta, és ölelésbe húzta őt. – Elég időt nyertél neki, hogy visszajusson. Ha nem teszed, talán már túl késő lett volna, vagy elveszítette volna a szemét. Lesz egy sebhelye, de rendbe fog jönni.

– Ó, Merlin! – Ron kissé összeesett Hermione karjaiban. – Lucius megjelent. Hoppanáltunk, de amikor megjelentünk, észrevettük, hogy Ginnyt eltalálták. Amikor megláttam…

Végighúzta a kezét a szemén, és az vérrel kente be a sápadt bőrét. A keze ellenőrizhetetlenül remegett.

– Csak arra tudtam gondolni, amikor apa visszajött. És George után. És most Gin… és én... rám nézett, és tudtam, hogy meg kell próbálnom. Ez… ez rosszabb volt mindennél…

Ron zokogott, és Hermione vállába temette a fejét. A lány szorosan átkarolta a férfit.

– Csak próbáltam magamnak bebeszélni, azért tettem, hogy megmentsem őt – motyogta a lány vállába. – Anya… megígértem anyának, hogy vigyázok rá… megígértem neki, soha nem hagyom, hogy bármi történjen Ginnel.

– Megmentetted őt – suttogta Hermione a fülébe. – Pontosan azt tetted, amit tenned kellett.

– Meg fogom ölni a Malfoykat – motyogta a fülébe. – Luciust és Malfoyt, mindkettőjüket megölöm. Nem érdekel, ha a háború utánig kell várnom, hogy megtegyem. Az a család megérdemli a halált.

Hermione nem hagyta, hogy a körök, amelyeket Ron vállába dörzsölt, meginogjanak. Csak szorosabban ölelte magához.

A Malfoyk megölésének esküje egyre gyakrabban hangzott el Weasleyék körében, az elsődleges kivételt képezték a gyilkolással szembeni határozott ellenállásuk alól. Dumbledore halála után kezdődött, de egyre gyakoribbá vált, miután Bill visszatért egy küldetésről, magával rángatva jajveszékelő apját. Lucius Malfoy rögtön azonosította magát, miután megátkozta Arthurt valami ismeretlen varázslattal, aminek következtében Arthur egy kisgyerek szellemi képességeit kapta.

Hermione átnézett minden gyógyító kézikönyvet és átkokról szóló ismeretlen könyvet, ami a kezébe került, de soha nem sikerült rájönnie, hogy mi volt az átok, vagy bármilyen eszköz, amivel visszafordíthatta vagy csökkenthette volna a hatását.

Bizonyos szempontból, gondolta néha bűntudatosan Hermione, ez rosszabb volt, mintha Arthur meghalt volna. Valószínűleg Luciusnak is ez volt a szándéka. Arthur Weasley eltűnt, csakhogy nem. Barátságos, kíváncsi, szeretetteljes énje megmaradt, egy középkorú férfi testébe és egy gyermeki elmébe zárva. Állandóan figyelni kellett rá. Csak kevés emberrel törődött és hajlamos volt véletlen varázslatrobbanásokra, kisebb rohamokra, ha feldúlta valami. Tényleges elvesztése megdöbbentő, kettős csapás volt a Rend számára. Mollynak szinte teljesen el kellett vonulnia, hogy teljes munkaidőben ápolhassa a férjét. Elvitte őt az egyik hospice menedékházba. Amikor George elhagyhatta a Grimmauld tér kórházi kórtermét, csatlakozott az édesanyjához, hogy segítsen az apja gondozásában.

– Jó testvér vagy – motyogta Hermione Ronnak.

Amikor a férfi remegése végre alábbhagyott, kissé hátrébb húzódott, hogy feltegye a fejében nyomasztó kérdést.

– Ron, meg tudod mondani, hogy mivel távolítottad el a nekrózist? Varázslattal vagy késsel?

– Késsel. Az egyikkel Harry páncélszekrényéből – mondta.

– Megnézhetem? – kérdezte határozottan.

– Persze – mondta Ron kissé zavartan. Körbepillantott, még mindig kissé kábultan nézett körül. – Azt hiszem, lent van a földszinten. Neville-nél vannak a cuccaink.

Hermione hátralépett, és bedugta a fejét a kórterembe.

– Poppy, megnéznéd, hogy Harry és Ron nem sérült-e meg? És beadhatnál nekik egy kis béke elixírt? Ronnak duplán. Meg kell néznem valamit.

Hermione elindult lefelé a lépcsőn. Neville és Hannah Abbott éppen varázslattal mosták fel a padlót.

– Nev, megmutatnád nekem Ron hátizsákját?

A férfi a sarok felé biccentett.

– Ez az, amelyiken az összes vér van. Még nem tisztítottam ki.

Hermione odament, és elkezdte alaposan átnézni. A táska tartalma véletlenszerűen volt beledobálva. Mindenre vér száradt. Az egyik külső zsebbe dugva megpillantotta egy kés nyelét.

Óvatosan kihúzta. Koboldok készítették, ahogy sejtette.

Bevitte a konyhába, és lemosta róla a vért. Aztán elővett egy kis darab nyers csirkét a sztáziskamrából, és a kés teljes pengéjével könnyedén végigsimított a húson. A mágikusan éles él könnyedén vágott. Aztán Hermione óvatosan félretette a kést, és a csirkére meredt.

Egy perc telt el. Aztán kettő. Hermione azon tűnődött, vajon tévedett-e. Aztán egy apró sötét folt jelent meg a csirkén. A boszorka várt és figyelte, ahogy az a következő percekben lassan egyre nagyobb és nagyobb lett.

Hermione egy fagyasztóbűbájt varázsolt, de ez nem volt hatással a húson folyamatosan terjedő rothadásra.

A kés pengéjére egy gátbűbájt varázsolt, és több védőbűbájt is. Aztán több törölközőbe csomagolta, és egy taszító bűbájt tett az egészre. Ezután egy fiókba tette, amelyet bezárt, és több szúró bűbájjal és riasztóval látta el.

Megfordult, és visszament a kórterembe.

Harry Ginny mellett ült, és fogta a kezét. A szemei hatalmasak és lesújtóak voltak, az arca pedig sápadt. Idegesen rágta az ajkát. Amikor Hermione könnyedén a vállára tette a kezét, a lány feleszmélt, és élesen felnézett rá.

Halványan elmosolyodott. Egy kórházi mosoly. Fintor. Ez a halvány, fakó feszülés az arcon, amit az ápolók azzal a szándékkal fejlesztettek ki, hogy bátorítónak vagy erősnek tűnjenek, de ami mindig csak megtörtnek tűnt.

Amikor Ginny felébredt, ugyanezt az arckifejezést viselte, miközben mindenkit megnyugtatott, hogy jól van, nem zavarja a sebhelye, tényleg jól van.

Hermione szomorúan mosolygott Harryre, és megidézett egy széket, hogy csatlakozzon hozzá.

– Nem kellett volna eljönnie – szólalt meg Harry egy perc múlva.

– A Rend döntött arról, hogy melyik lenne a legjobb egység, ő nem miattatok volt ott – vigasztalta Hermione. – Lucius neheztelésének semmi köze ahhoz, hogy te és Ginny együtt vagytok-e.

– Meg kell mondanom nekik, hogy többé ne állítsanak párba minket – jelentette ki Harry, és Ginny kezéről felnézve a távolba meredt.

Arckifejezése kábult volt, és ragyogó smaragdzöld szemei mintha nem látták volna a kórházi kórtermet. Hermione felismerte az arckifejezést. Visszatért a küldetéshez, újra és újra átélte azt, majd szidta magát, amiért elrontotta.

– Az egész az én hibám volt – mondta. A hangja halk volt, kissé remegett. – Hamarabb kellett volna felállítanom a védőburkot. A küldetés olyan könnyű volt. Értelmetlen. Olyan, mint egy kirándulás vele és Ronnal. Mintha szórakozásból táboroztunk volna. Elhanyagoltam az éberséget.

Hermione nem szólt semmit. Ez volt a vallomás. Annyira megdöbbentette és elszomorította, hogy volt mit mondania. Csak valahogy meg kellett fogalmaznia. Ronnak nem tudta elmondani. Túlságosan nagy bűntudatot érzett ahhoz is, hogy a mellette lévő Ginnynek címezze.

Hermione sok vallomást hallgatott meg azoktól, akik a kórházi kórteremben virrasztottak az ágy mellett. Néha úgy érezte magát, mint egy pap.

– Miután elmenekültünk… amikor megláttam az arcán… megdermedtem – mondta néhány pillanatnyi csend után. – Amikor megláttam, hogy megütötte az átok. Én nem… Ő elkezdett sírni. És Ron elkábította őt. Én meg csak álltam ott. Csak álltam ott, miközben ő felszabdalta az arcát. Alig tértem magamhoz, csak annyira, hogy visszahoppanáljam magunkat. Ronnak kellett szinte mindent megcsinálnia. Pont olyan volt, mint Colinnal. Csak álltam ott.

– Colint senki sem tudta volna megmenteni – szólt Hermione halkan.

– Én segíthettem volna megmenteni Ginnyt! – Harry hirtelen, dühösen csattant fel. – Mi lett volna, ha meghal? És én csak álltam volna ott? A nő, akit szeretek… a legjobb barátom húga. Csak álltam ott, és néztem, ahogy az arca elrohad…

Elengedte Ginny kezét, és felnyomta a szemüvegét, megdörzsölte a szemét.

– Mi lett volna, ha meghal? Vagy olyan lett volna, mint Arthur? Mert figyelmetlen voltam, és nem tettem fel a védővarázslatokra. – Harry hangja remegett, és a keze ökölbe szorult. Hermione érezte, ahogy a mágia megremeg körülötte, ahogy a bűntudata és az érzelmei tovább erősödtek.

Hermione megidézett egy kancsónyi nyugtató főzetet, és egy darab pamutruhát átalakított egy csészévé, amit megtöltött. A kezében tartotta, és várt arra pillanatra, amikor Harrynek adhatta. Ha túl korán adná át, akkor a varázsló a falnak vágná.

– Senki sem reagál mindig tökéletesen.

– Nem történhet meg még egyszer – mondta Harry határozottan. – Nem fogom megkockáztatni.

Hermione nem szólt semmit, és egy perc múlva Harry nekidőlt a lánynak. A nő a férfi kezébe csúsztatta a csésze nyugtató bájitalt. Aztán a fejét a varázsló fejére hajtotta.

– Rendbe fog jönni – mondta. – Megígérem. Minden rendben lesz.

Harry bólintott, és Hermione adott magának egy pillanatot, hogy csak vele legyen. A legjobb barátjával.

A legtöbb nap úgy érezte, mintha külön világban élnének.

A fiú, aki megmentette őt egy trolltól. Akinek százfűlé bájitalt főzött. Akivel együtt utazott vissza az időben, hogy megmentse a keresztapját. A barát, akit ő megtanított az begyűjtő bűbájra. Akivel Dumbledore Seregét alapította.

Hősként folytatta, de Hermione útja valahogy elszakadt az övétől.

Gyógyítóként fordult hozzá, ám barátként ritkán.

Ujjait végigsimította a férfi kaotikus haján.

– Ginny szerelmes beléd, tudod? – mondta. – Ne lökd el magadtól! Ne tedd ezt vele! Ne tedd ezt magaddal! Már így is mindketten veszélyben vagytok a háború miatt. Nem szabad feladnod a boldogságodat. Ne hagyd, hogy Tom elvegye ezt tőled!

Harry nem szólt semmit, de lehúzta a nyugtató bájitalt, miközben tovább bámulta Ginnyt.

– Hall engem? – kérdezte néhány perc után, hangja szomorú és reménykedő volt.

– Nem, sajnálom. Sztázisba helyeztem, amíg a csontjai visszanőnek, és helyre tudom hozni a vágást. Veszélyes lenne mozognia, ha az agya szabadon van. Holnapra felébred.

Néhány percig csendben ültek egymás mellett, amíg egy ezüstös buldog be nem rontott a kórterembe.

– Potter, Granger, öt perc múlva küldetési eligazítás – morogta Mordon hangja, mielőtt a patronus eltűnt.

Harry felsóhajtott, és felállt.

– Azt hiszem, bent találkozunk – mondta, és még egyszer utoljára megsimogatta Ginny kezét.

Hermione végignézte, ahogy kisétál, majd Ginnyhez fordult. Néhány diagnosztikai vizsgálatot végzett, hogy megbizonyosodjon róla minden stabil, és úgy nőnek vissza a csontjai, ahogy az kell. Aztán lement a földszintre, és elővette a konyhai fiókból a kést, mielőtt az ebédlőbe ment, ahol a Rend a megbeszéléseket tartották.

Remus és Tonks már ott voltak, és rámosolyogtak Hermionéra, amikor belépett, és megkereste a helyét. Néhány perccel később Bill is besétált. Ő és Fleur felváltva vettek részt a gyűléseken, így mindig egyikük figyelte a börtönt. Charlie követte, még mindig ugyanolyan sápadtan, mint amikor Hermione bejelentette, hogy Ginny rendbe fog jönni. Neville lépett be legközelebb, ő utána jött Amelia Bones. Aztán Ron és Harry. Végül Kingsley Shacklebolt és Alastor Mordon lépett be mögöttük.

A résztvevők kevesebben voltak, mint a jelenlegi Rend egynegyede. A horcruxokról csak egy maroknyi tagot tájékoztattak. A Rend kemény tapasztalatokon keresztül megtanulta, milyen veszélyes túl sokaknak, túl sokat elárulni, ha az ellenfél képzett legilimentor volt. Molly és Minerva ritkán vett részt gyűlésen, bár technikailag még mindig elég magas hírszerzési szinten voltak ahhoz, hogy minden információt megkapjanak. Perselus csak a magasabb szintű találkozókon vett részt, amelyeket előzetesen, előre jelezve terveztek be.

– Harry, Ron. Teljes jelentést szeretnénk a horcruxvadászatotokról – vágott bele Kingsley minden előszó nélkül.

– Nincs mit jelenteni – mondta Harry színtelen hangon. – Egészen Albániáig elmentünk, és nem találtunk semmit. Nem láttunk senkit, és nem is volt semmi bajunk, amíg Lucius fel nem bukkant.

– Hogy talált meg Lucius? – kérdezte Mordon, tekintete lassan végigsiklott Harryn és Ronon.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Harry –, épp akkor kezdtünk tábort verni. Az őrvarázslatok még nem voltak fent, de még negyedórája sem voltunk ott.

– Hol voltatok?

– Valahol Franciaországban vagy Belgiumban, azt hiszem. Valami erdőben. Úgy terveztük, hogy holnap hoppanálunk és visszamegyünk.

Néhány másodpercig csend volt.

– Van még valami más jelentenivalód? – kérdezte meg Kingsley.

Harry és Ron egymásra néztek, és megrázták a fejüket.

Mindenki arckifejezése csalódottan megkeményedett.

Hermione mély levegőt vett, és megacélozta magát. Volt rá esély, hogy csak pesszimista volt, de a rendi gyűléseken szerzett tapasztalatait tekintve… nem volt különösebben bizakodó bejelentése fogadtatásával kapcsolatban.

– Valamit el kell mondanom – szólalt meg halkan.

hozzászólások: 0