4. fejezet

Hermione egy sötét előcsarnokban jelent meg. Teljesen üres volt. Egy fekete, lakkozott, kör alakú asztalt foglalt helyet a szoba közepén, rajta egy nagy csokor, fehér virággal. Lassan megfordult, nem akart lemaradni egyetlen részletről sem, de az a hülye fejfedő miatt csak előre látott.

Jobbra egy nagy lépcső indult felfelé. A hideg folyosók sötétségbe és tovább, a ház belsejébe vezettek. Kúria volt, és a lépcső szélessége alapján hatalmas.

– Hello, Sárvérű! – A hideg hangtól megdermedt. Lassan fordult meg, és Draco Malfoyjal találta szemben magát. Idősebb volt. Az utolsó emlékei róla az ötödévből voltak, amikor a férfi a Főinspektori Különítmény tagja volt. Azóta magasabb lett. Fölé tornyosult. Az arca minden kisfiús bájat elvesztett. Veszélyes, kifinomult, és volt valamilyen brutalitás a tartásában.

És ahogy ránézett…

A szeme olyan volt, mint a farkasé, hideg és vad.

Érezhető volt benne a könyörtelenség. Ahogy lenézett rá, a lány biztosan tudta, képes lenne elvágni a torkát, miközben csupán a szemébe néz. Aztán csak hátra lépne nehogy a lány kiömlő vér a cipőjére tapadjon.

Ő volt a Helytartó.

Voldemort jobb keze.
A hóhérja.

Számos barátját meggyilkolta: Ginnyt, McGalagonyt, Rémszemet, Neville-t, Deant, Seamust, Bimba professzort, Madam Pomfreyt, Flitwicket, Oliver Woodot… és a lista még tovább folytatódott. Eltekintve azoktól, akiket halálra kínoztak közvetlenül az utolsó csata után – mindenkit, akiről tudta, hogy a háború után meghalt – azokat a Helytartó megölte.

A lányok suttogva beszéltek neki az első éjszakákon. Meséltek neki a terror világáról, ami azután következett, mialatt őt Roxfort pincéjébe zárva tartották.

Nem hitte, hogy Helytartó olyan személy lehet, akit ismer.

Aki ennyire fiatal.

Rémület átvette felette a hatalmat. Nem tudta mit tegyen, hogyan kezelje ezt a sokkot.

Mielőtt a lány reagálhatott volna vagy akár feldolgozhatta volna a felismerést, a férfi szeme rászegeződött és hirtelen lecsapott az elméjére.

Az erőtől a lány kis híján elvesztette az eszméletét.

Ez a mentális behatolás olyan volt, mint egy penge, ami egyenesen az emlékeibe hatolt. Átvágott azokon a törékeny korlátokon, amit a lány megpróbált az elméje köré vonni a benne lévő mágia utolsó, apró darabjaiból. A férfi belefúrt a boszorkány blokkolt emlékeibe. Mintha szöggel ütötték volna fejbe, pontosan, könyörtelen erővel.

A férfi nem hagyta abba az áttörési kísérletet. Majdnem olyan rossz érzés volt, mint a Cruciatus bűbáj. Hosszabb ideig tartott, mint a kínzás átok, anélkül, hogy az őrület szélére kergette volna az áldozatát.

Amikor végül megállt, a lány a földön fekve találta magát. Malfoy ott állt fölötte, és bámult rá, miközben ő remegve összerezzent a behatolásának traumájától.

– Szóval tényleg mindent elfelejtettél – szólalt meg miközben a lányt méregette. – Mit gondolsz, mit titkolhatsz az elmédben? Elvesztettétek a háborút.

Nem tudott válaszolni. Nem volt válasza.

– Szóval – mondta és kissé megigazította a talárját –, a Sötét Nagyúr volt kedves hozzám küldeni. Ha valaha is visszanyered az emlékeidet én leszek az első, aki megtudja.

Egy pillanatra elmosolyodott, majd az arca hideg és közömbös lett. Aztán átlépett a testén és kiment a szobából. Hermione nehezen talpra állt. Még mindig remegett a lelki gyötrődéstől és az erőtlen dühtől.

Gyűlölte őt.

Soha nem utálta Draco Malfoy korábban.

Ő egyszerűen csak egy zsarnok volt, egy olyan betegség tünete, amiért mások voltak a felelősek. Most pedig gyűlölte őt. Azért, amivé vált. Azért, amit tett.

A varázsló tulajdona volt.

A lány tudta csapdába esett a karmai között. A férfi addig akarta gyötörni, amíg meg nem kapja, amit akar.

Hermione összeszorította az állkapcsát, miközben kényszerítette magát, hogy túllépjen a dühén. A terve ugyan az maradt. Meg kellett találni a módját, hogy elmenekülhessen vagy rávenni a férfit, hogy megölje.

A varázsló nem az volt, akire várt. De remélte, hogy a Helytartót az érzelmek vezérlik, és már az a Malfoy, akit az iskolában ismert már nem létezett, most már a férfi jéghidegnek tűnt.

Persze már rá kellet volna jönnie. Legilimencia, okklumencia; ez volt az irányítás kulcsa. A képesség, hogy az ember a falak mögé zárja önmagát.

Ravaszság kellett ahhoz, hogy a férfi eléggé bekattanjon és olyan hibát kövessen el, mint az ő megölése. A varázsló bármit is tett, nem volt elhamarkodott. Nem akart sietni. Nem lehetett meggondolatlan. Ott kellett maradnia, várnia kellett, és elviselni, ami következett, amíg meg nem találja a lány elméjének a nyitját.

A gondolattól összerezzent. A torka összeszorult, ahogy nyelt és próbált gondolkodni.

A padlón kopogó cipősarkak vonták magukra a figyelmét. Egy vékony, szőke boszorkány lépett be a szobába. Ő és Hermione hosszú pillanatokig bámulták egymást.

– Szóval te vagy az – szólalt meg a boszorkány, és felhúzta az orrát. – Vedd le azt a hülye kalapot és gyere velem! Átnézzük az utasításokat, mielőtt bezárlak oda, ahol majd lakni fogsz.

A szőke sarkon fordult, és kisétált a szobából. Hermione lassan követte. A boszorkány ismerős volt. Egy Greengrass – gondolta. Nem Daphne, de talán a húga. Nem emlékezett a nevére.

Egy szalonba léptek be. Malfoy már ott volt, egy fotelben hátra dőlve ült, és unottnak tűnt.

Hermione lehúzta a főkötőjét.

– Szóval – kezdte a boszorkány, akiről Hermione azt feltételezte, hogy Malfoy felesége lehet, miközben leült egy másik székre. – Stroud gyógyító átküldött egy halom utasítást. Ki gondolta volna, hogy a sárvérűek használati utasítással érkeznek? Milyen kényelmes, nem igaz?

A boszorkány éles hangjában tömény szarkazmus volt.

– Csak olvasd el, Astoria – mondta Malfoy, majd gúnyosan a boszorkányra pillantott.

Astoria. Tehát így hívták Malfoy feleségét.

– Lássuk csak. Semmi káromkodás, kínzás vagy fizikai bántalmazás. Ennie kell. Dolgoztathatjuk, de legfeljebb napi hat órát. És minden nap legalább egy órát a szabadban kell töltenie. – Astoria kissé mániákusan felnevetett. – Olyan ez, mintha krupokat tartanál, nem igaz? Ki gondolta volna? Áh, igen. Milyen elragadó. Minden hónapban kapunk egy baglyot azon az öt napon, amikor teljesítened kell, Draco. Stroud gyógyító egy kis személyes üzenetet is mellékelt ide, amiben megemlíti, hogy a Sötét Nagyúr különösen érdeklődik a Malfoy család és a Sárvérű iránt, ezért Stroud minden hónapban személyen fog eljönni, hogy megnézze sikeresen teljesítetted-e a feladatodat.

Astoria olyannyira hisztérikusnak tűnt, hogy Hermione azon csodálkozott, miért nem kezd el üvöltözni és széket összetörni.

– Ezt hallgasságok meg. Nekem szabad néznem. Tudjátok, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy minden teljesen klinikai jellegű közted és a Sárvérű között.

Asotria elsápadt a döbbenettől. A kék szemei szinte zavartnak tűntek. A keze remegett, összegyűrte a kezében lévő papírokat és lecsapta őket a dohányzóasztalra.

– Nem fogom – hangja pengeéles volt és szinte vibrált. – Még ha ellenkezel is, és maga a Sötét Nagyúr elé hurcoltasz, mielőtt megölsz. Nem fogom végignézni!

Az utolsó szavakat már ordította.

– Csinálj, amit akarsz, csak fogd már be! – jegyezte meg Malfoy gonosz hangon, majd felállt és kisétált a szobából.

Hermione a dermedten állt a fal mellett.

Astoria még percekig reszketve ült a székében, mielőtt megszólította Hermionét.

– Az anyám földikutyákat tenyésztett. Csinos kis jószágokat – szólat meg Astoria. – Olyan mókás, hogy most mindezt varázslókkal csinálják.

Hermione nem szólt semmit. Csak állt a fal mellett és próbált nem mozdulni. Azt akarta, hogy az ujjai ne görcsöljenek be. Gondold azt, hogy egy fa vagy, szuggerálta magában.

Végül Astoria felállt.

– Megmutatom szobádat. Azt csinálsz, amit akarsz, de én nem akarlak látni. Úgy tudom, hogy azok a karkötők, amik rajtad vannak, távol tartanak minden bajtól.

Végigmentek egy hosszú folyosón, majd egy keskeny részben egy rejtett ajtón bementek, amely egy kanyargós személyzeti lépcsőhöz vezetett. Három emeletet mentek felfelé, mire beléptek a kúria főfolyosójára. Egy másik szárnyban voltak. Az ablakokat betakarták. Hideg volt és dohos, a bútorokat egytől-egyig fehér, poros lepedő borította.

– Ez a szárny üres – közölte Astoria, mintha ez nem lenne nyilvánvaló. – Több szolgánk van, mint amennyire szükségünk van. Maradj itt, és ne legyél szem előtt, hacsak nem hívnak téged. A portrék majd szemmel tartanak.

Astoria kinyitotta az egyik ajtót. Hermione belépett rajta. Egy nagy szoba volt, közepén egy baldachinos ággyal, az ablak mellett pedig egy háttámlás székkel. Az egyik falnál egy nagyobb szekrény állt. Nem volt szőnyeg. A falon egy portré lógott. Nem voltak könyvek. Minden hideg és csupasz.

– Ha bármire szükséged van, hívj egy házimanót – közölte Astoria és becsukta az ajtót. Hermione hallotta a nő távolodó lépteit.

Hirtelen felügyelet nélkül maradni, anélkül, hogy egy cellában lett volna, zavaró érzés. A gyors változás egyszerre volt izgalmas és félelmetes, mintha előzmények nélkül leugrott volna egy szikláról.

A főkötőjét az ajtó mellett a padlóra ejtette és az ablakhoz sétált. A hideg, télies táj húzódott ameddig csak a szem ellátott. Miközben a látványt szemlélte, végiggondolta a helyzetet.

Malfoy és Astoria láthatóan egyáltalán nem kedvelte egymást.

Ez aligha volt meglepő. Mintha a tisztavérűek elrendezett házasságai nem lettek volna idejétmúltak, az, hogy Voldemort rendezte el a házasságokat a szaporodás érdekében, ez minden potenciális szikrát módszeresen elfojtott. Különösen azután, hogy nem sikerült gyermeket nemzeniük.

Astorián nem látszott, hogy különösebben félne Malfoytól, így feltehetően nem volt erőszakos vele. Úgy tűnt nagyrész neheztelt rá és közömbös vele szemben. A férfi nem tűnt a legkevésbé sem figyelmes férjnek. Úgy látszott, Astoria iránti érzései kimerültek abban, hogy nyűgnek tartotta, amelyet kénytelen volt elviselni.

Bármit is érezhetett Astoria a férjével vagy a házasságával kapcsolatban, Hermione pótlólagos jelenléte egyszerűen felháborította. Eltökélt szándéka volt, hogy amennyire csak lehet figyelmen kívül hagyja Hermione létezését.

A lánynak nem volt ellenvetése. Minél kevesebb játékos miatt kellett aggódnia annál jobb, ha Astoria áskálódásával vagy kibékítésével kellett volna foglalkoznia az további kihívást jelentene. Ha Astoria figyelt volna a férjére, akkor sokkal nehezebb lenne kiviteleznie a szökést vagy megtalálni Malfoy manipulálásnak módját. Ha Astoria úgy tesz, mintha ő nem létezne, akkor a forgatókönyv sokkal könnyebb. A lány amennyire csak képes rá, meg fogja húzni magát, rejtőzködni fog, végig az árnyékban maradt, egészen addig, amíg nem adódik alkalom a cselekvésre.

A kulcs Malfoy volt. Felfedezni, hogy mi mozgatja őt. Milyen bűnei voltak. Mit tudna kihasználni ellene.

Nem tűnt különösebben érdeklődőnek Hermione iránt, azon túl, hogy kiderítse, mint rejtegethet az elveszett emlékeiben. Ha ez így van, akkor ez nagy megkönnyebbülést jelentett. Talán elsősorban ő is azt választaná, hogy békén hagyja őt. Biztos volt benne, ha férfi úgy akarná, bármit ki tudna találni a kínzására, anélkül, hogy a termékenységét kockáztatná.

Draco Malfoy volt a Helytartó.

Ez még mindig megdöbbentő volt számára.

Mi történhetett vele a háború alatt, hogy ilyen kegyetlenné vált?

A gyilkos átokhoz rengeteg gyűlölet kellett, ez pedig hatalmas volt. Azonnali halált okozni valakinek, az kiszakít valamit belőled. A legsötétebb varázslóknak és boszorkánynak csak alkalmanként sikerült. Részben azért is volt olyan sok más átok, amit gyilkolásra használtak. Ebben a szadizmus is közrejátszott, de az igazság az volt, hogy egyetlen átok sem volt olyan visszafordíthatatlan és megállíthatatlan, mint a halálos átok. A hatalom, ami egy ilyen végleges dolog alkalmazásához elengedhetetlen volt – nos nem igazán lehetett semmihez sem hasonlítani.

Voldemort képessége, hogy a varázslatra többször és csalhatatlanul képes volt, részben ezért keltett akkora rettegés maga körül.

A Helytartónak a főbenjáró átkok használatáról szóró hírneve is hasonlóan legendás volt. Ez emelte őt a halálfalók legmagasabb rangjára.

És ez volt Malfoy.

Óvatosan kellett mozognia. A lazaság, amellyel Malfoyék az érkezését kezelték, teljesen világossá tette ezt. Az előcsarnokban hagyták őt. Megmutatták neki a házat. Egy üres szárnyban helyezték el. Hermione biztos volt benne, hogy nem lesz egyszerű módja a menekülésnek. Amíg nem tudja levenni a bilincseket, addig Malfoy mindig képes lesz megtalálni őt, és ő képtelen lesz harcolni ellene vagy bárki más ellen.

Sóhajtott, és a lélegzete kört alkotott az ablak hideg üvegén.

Az egyik ujjbegyét az üvegre emelte Turisaz rúnát rajzolt: a védekezés, önvizsgálat és az összpontosítás. Mellé rajzolta a fordítottját, ami Merkstave volt: a veszély, védtelenség, rosszindulat, a gyűlölet és a gonoszság.

Amire szüksége volt. Amivel rendelkezett.

Meg kellett fordítani a szerencséjét.

Figyelte, ahogy a rúnák eltűnnek az üvegről, ahogy a páralecsapódás elpárolgott a szobában.

Egyik lányt sem hallotta arról suttogni, hogy az Ellenállás még mindig létezik. Hermionét leszámítva, a Rend összes olyan tagja, aki túlélte a végső csatát, köztudottal halott volt. A halálukról nyilvánosan győződhettek meg. A holttesteket felakasztották, hogy ne maradjon magja se reménynek. Az Ellenállás Harry halálával összeomlott.

Úgy tűnt Voldemort gondosan ügyelt arra, hogy a Főnix Rendjének ír magja sem maradjon, amiből feltámadhatott volna. Ahogy a háború elhúzódott, az évek során egyre óvatosabbá vált és kevésbé volt biztos a tévedhetetlenségében, mint Hermione roxfortos évei alatt.

Voldemort alapos volt.

Ez aggasztó. Ha Malfoyt helytartóvá emelte az valószínűleg azt jelentette, hogy Malfoy is hasonlóan alapos. Nem olyasvalaki, aki hajlamos hibázni vagy tévedni.

Talán még mindig van valahol egy Ellenállás. A Roxfortban a nők csak azt tudják, amit az őrök mondtak nekik. Lehetséges, még mindig vannak olyan csoportok, akik Voldemort ellen dolgoznak. Ha ő megszökne, talán megtalálhatná őket és végül elárulhatná nekik azt a titkot, amit rejtegetett.

Mivel a Helytartó házában volt, talán, ha ügyes lenne, hasznos információkat tudna szerezni.

Ha továbbra is engedelmesen és együttműködően viselkedik.

Megtört.

Ha az hinnék, hogy tényleg megtört, akkor végül talán óvatlanok lennének mellette.

Várni fog az alkalomra.

És ő nagyon jól volt a várakozásban.

hozzászólások: 0