41. fejezet
16. visszaemlékezés

2002. augusztus

Hermione összepréselte az ajkait, miközben a szaggatottan lélegző Dracóra meredt.

– Túl részeg vagyok. Nem tudok hoppanálni – mondta. – Mondtam már, hogy sírok. Nem tehetek róla. Nem tudom, hogyan tartsam magamban, amikor részeg vagyok.

A kezét a szájára szorította, és küzdött, hogy ne törjön ki könnyekben. Kiszivárogtak a szeméből, és végigcsúsztak az ujjain.

Draco felsóhajtott.

– Miért sírsz most? – kérdezte, amikor a lány folyton visszafojtotta a könnyeit.

– Mert magányos vagyok, és veled smárolok, te pedig még csak nem is tartasz igazán vonzónak – vallotta be könnyes szemmel.

Draco egy pillanatig nézte a lányt, majd hátrahajtotta a fejét, és egy teljes percig a plafont bámulta.

– Mit gondolsz, miért smároltam veled? – kérdezte végül feszült hangon.

Hermione szája sarka megrándult, és félrenézett.

– Mert itt vagyok – mondta halkan.

– Miért smároltál velem? – kérdezte a férfi, miközben elfordította a tekintetét a plafonról, hogy a lányt bámulja.

Hermione egy csomót tanulmányozott a padlódeszkán, és egy hajfürtöt csavargatott a kezében.

– Mert úgy bánsz velem, mintha én lennék én. A barátaim úgy bánnak velem, mint egy kollégával – szólt keserű hangon. – Harryvel összevesztünk, aztán bocsánatot kért, amiért szakmailag megsértett. Mintha ez lett volna az a rész, ami bántott volna engem. Valahogy… te juttatod eszembe, hogy mindazok alatt, amivé váltam ebben a háborúban, még mindig létezik az az ember, aki korábban voltam.

Az ajkába harapott, miközben próbált nem újra sírni. Felkapta az üveget a padlóról, ahol valamikor hagyta, és belekortyol még egyet whiskyből. Kevesebb mint egy centi volt hátra, és volt benne egy halovány remény, ha mindet megissza, az olyan mámoros állapotba juttatja, amit már nem is érezhet.

Malfoy elfordult tőle, majd hátradőlt, és a kezét a szemére tette. Amikor a lány befejezte az üveg whiskyt, majd a férfira pillantott. A karja lecsüggött, elaludt.

Sokáig bámulta őt, úgy tanulmányozta a vonásait, ahogyan korábban soha nem engedte meg magának. Aztán fokozatosan azon kapta magát, hogy a szemhéja lecsukódnak. Tennie kellene valamit, nem igazán tudott gondolkodni, de tennie kellene valamit. Felkelni? Vagy talán elővarázsolni valahonnan egy kiságyat? A látása elhomályosult. Még mindig a férfit bámulva aludt el.

Nem tudta, melyikük mozdult meg, de amikor másnap reggel felébredt, félig egymásba fonódtak. Valahogy egyikük sem esett le a kis kanapéról. Összefonódtak, és egymás karjába bújtak. Ha Hermione fejét nem érezte volna úgy, hogy a szétrepedés határán egyensúlyozna, megpróbált volna gyorsan eltávolodni, de ehelyett csak feküdt Draco alá szorulva, döbbent rémülettel.

A férfi arckifejezése hasonló rémületet és majdnem pánikot mutatott, amikor az alvásból hirtelen felébredt. Megpróbálta kihúzni a karját a lány alól, és bizonytalanul imbolyogtak a kanapé szélén.

– Ha miattad leesek erről a kanapéról, lehánylak – mondta Hermione azonnal. A férfi elhallgatott, és egymásra meredtek.

– Akkor valami ötletes megoldásod, okostojás? – kérdezte végül.

– Adj egy percet! – kérte Hermione, mélyen elpirulva, és behunyta a szemét, miközben megpróbált kitalálni egy megoldást. Határozottan nem törődött a rajta fekvő Dracóval, aki póló nélkül volt. A szoba levegője hideg volt, de a varázsló bőre meleg, és a lány arcán kísértetiesen érződő lehelete forróságát. Az egész teste kemény volt, és szorosan a lányhoz nyomódott, a háta alá tett karja arra késztette, hogy a lány rá hajoljon. A combjához közel, a csípőjéhez szorult valami határozott és növekvő, és egy pillanatnyi zavarodottság után érezte, hogy halványan megrándul. – Óh, Istenem!

Nem gondolt rá. Nem vett észre semmit. Csak a másnaposságára gondolt, és arra, hogyan szabaduljon meg Dracótól anélkül, hogy bármelyikük is lehányná a másikat.

Draco teljes súlyával rajta volt, de a kanapé széléhez legközelebbi karja a könyökénél feljebb a dereka köré tekeredett. Amikor megpróbált kimozdulni a lány alól, az együttes súlyukkal azt kockáztatták, hogy olyannyira destabilizálódnak, hogy mindketten leborulnak a kanapéról.

Ha a másik karját ki tudta volna szabadítani, megragadhatta volna a kanapé háttámláját, és kiszabadíthatta volna magát. De, amikor megpróbálta megmozdítani a vállát, az is ingadozást eredményezett.

Ha előbb a lábát tudná leemelni a kanapéról, akkor a földre térdelve könnyedén kiszabadulhatna. De a folyamat, gyanította Hermione, nagy derékmagasságú súrlódást eredményezne.

– Azt hiszem, ha megmozdítom a bal lábamat… – kezdte Draco.

– Ne tedd! – szólt Hermione életes, és érezte, hogy az arca még jobban elvörösödik.

– Bassza meg! Granger, ne kiabálj! – sziszegte dühösen, és összerezzent.

– Csak… hadd gondolkozzak! – kérte Hermione, és keserűen azt kívánta, bárcsak a padlón aludt volna el.

– Kibaszottul hihetetlen – motyogta az orra alatt.

Furcsát érzett a mellkasában a jelenlegi helyzetük miatti zavarában.

– Ne engem hibáztass. Haza akartam menni tegnap este. Te voltál az, aki eltorlaszolta az ajtót, és követelte, hogy igyak vele – emlékeztette Hermione éles hangon.

– Részeg voltam. A te javaslatodra, mint állítólagos egészségügyi szakember, teszem hozzá. – A férfi arckifejezése lenéző volt.

– Elnézést kérek, amiért fájdalomcsillapító forrást ajánlottam, miközben gyógyítottalak –morogta Hermione, és felnézett rá. – Ha a segítségem ennyire kellemetlen neked, bármikor elmehetsz máshová.

– Már szándékomban állt – szólt hidegen.

Hermione lélegzete elakadt az éles fájdalomtól, és megmerevedett, majd élesen megrándult a férfi alatt. Draco elvesztette az egyensúlyát, és felborult, a lány pedig gyorsan felült, hogy ne rántsa magával.

Hangos reccsenéssel verte be a fejét a fapadlóba.

– Egy kibaszott ribanc vagy – sziszegte, miközben az arcát masszírozta.

Hermione gúnyosan vigyorgott rá, miközben felállt.

– Igen, azt hiszem, ez most már eléggé kiderült – mondta, kemény vonallá préselve az ajkait, miközben felkapta a táskáját, és kinyitotta az ajtót. – Ha van valami hasznos információd, hagyj egy tekercset. Majd később felveszem – szólt, majd átlépett rajta, és hoppanálással lelépett, mielőtt a férfi bármit is mondhatott volna válaszul.

Abban a pillanatban, hogy újra megjelent a Grimmauld tér 12-es szám alatti utcán, folytatta, hogy kijózanítsa magát, és belehányt az egyik sövénybe. Miután elűzte a mocskot, és megtörölte a száját, a táskájában kotorászott, és elővette a másnaposságot enyhítő bájital fioláját, amit előző este becsomagolt Dracónak.

Lenyelte a bájitalt, és kissé megvonaglott a szája, miközben az üres utcán állt, és próbált nem sírni, miközben józan szemmel visszatekintett az előző éjszakára.

Megcsókolta Draco Malfoyt. Többször is csókolózott vele. Megcsókolta. Akarva-akaratlanul.

Negyedik éve alatt Viktor Krumon kívül senki mással nem csókolózott.

De nem ez zavarta.

Ahogy ott állt az üres utcán, és a táskája szíját csavargatta, attól félt, hogy veszélyezteti a küldetését. Draco átadta magát neki. A társaságát kérte, és meg akarta csókolni. Elszúrta azzal, hogy részeg, sebezhető és bizonytalan volt.

Nem volt biztos benne, hogy a szex lett volna a helyes lépés, de a csókolózásukat nem siklatta ki semmilyen számítás vagy stratégia a részéről. Meghátrált, és a férfi ezt látta.

Akarva-akaratlanul. Ezt pontosan megmondta. Abban a pillanatban, hogy a lány tétovázott, a férfi visszalökte a falai mögé.

A boszorkány nem is gondolt a küldetésére. Megérintette a haját, és azt mondta neki, hogy gyönyörű. Szomorúnak tűnt miatta, és ez arra késztette, hogy megcsókolja.

Ha az alkohol nem bizonytalanította volna el annyira, valószínűleg lefeküdt volna vele. Nem tudta, hogy az érintés valakitől ilyen jelentőségteljes érzés lehet. Hogy a férfi nyögését és az érintésére adott válaszára valami megmozdult benne.

Elméletben értette a szexet és a romantikus kapcsolatokat. De gyakorlatilag, személyesen szólva… olyan mélységeken túl találta magát, hogy úgy érezte, mintha egy mélytengeri szakadékba zuhant volna.

Soha nem volt sem ideje, sem lehetősége semmiféle kapcsolatra. Akkor sem, amikor külföldön képezte magát. Akkor sem, amikor visszajött. A legtöbb korabeli embernek még akkor sem volt engedélye, hogy belépjen hozzá, amikor a kutatáson vagy a bájitalokon dolgozott, és a kórházban gondosan szabályozták a látogatásokat. Mire a legtöbb beteg eléggé felépült ahhoz, hogy észrevegye őt, a kórházából már átszállították őket egy lábadozó osztályra vagy egy hospice-házba.

Egyszerűen nem volt rá idő.

Figyelte Ront és a partnerek körforgását, és azt feltételezte, hogy a szex személytelen. Csak valami megnyugtató és fizikai. Hogy könnyű együtt lenni valakivel, aztán elsétálni, és nem érdekli, hogy másnapra talál-e valaki mást.

Azt gondolta, ha Malfoyjal valaha is megtörténik ez a lépés, akkor képes lesz közömbösnek lenni. Nem kell személyeskednie, ha egyszerűen csak elég racionális lesz. Hátradől és Angliára gondol. A nők ezt csinálták évszázadokon át.

Tévedett.

Az, hogy megcsókolta Dracót, és megérintette, a legszemélyesebb dolognak tűnt, ami valaha történt vele. Vágyat ébresztett valahol mélyen legbelül, ahogy egyedül állt az utcán, azon kapta magát, hogy újra át akarja élni ezt az élményt.

Szentnek érezte. Nem valami stratégiai vagy személytelen dolog volt. Hanem arról, hogy ő maga nyújtotta a kezét, és megcsókolt valakit, aki érdeklődött iránta. Akit rokonának érezte magát a magányban. Valaki, aki megértette azt a sötét világot, amibe belesüllyedt. Aki nem haragudott rá, amiért mindenáron meg akarta nyerni a háborút.

Azt akarta, hogy neki is ugyanannyit jelentsen. A tudat, valószínűleg nem így van, megtört benne valamit. Valószínűleg olyan volt, mint Ron. Valószínűleg csak valami fizikai dolog volt.

A tényt, hogy ez nem így lesz, nem lehet, számára kegyetlenül igazságtalannak érezte. A tény, hogy mégis vágyott rá, érezte a legrosszabbnak.

Üresnek érezte magát. Úgy érezte, hogy fizikailag és érzelmileg elárulta saját magát.

Soha többé nem akart Draco közelébe menni. Úgy érezte, hogy minden egyes alkalommal fájdalmat okozna neki, ha látná.

Halálfaló. Gyilkos. Kém. Célpont. Eszköz.

Mégis azt akarta, hogy megérintse. Az ujjait a hajába fonja, a kezét végigcsúsztassa a testén, és hogy érezze, ahogy a férfi az ajkaival kapkodja a levegőt, amikor ő visszacsókolja.

Soha nem vágyott még ilyesmire, és nem tudta, hogyan hagyhatná figyelmen kívül, most, hogy már létezett. Nem tudta, hogyan állítsa le. Ez nem egy olyan vágyakozás volt a fejében, amit el tudott volna fojtani.

Valahol mélyebben volt.

De ez nem számított. Nem számított, ha soha többé nem akarta látni a férfit. Nem számított, mit érzett. Soha nem számított, mit érez. Az utasítások ugyanazok maradtak: tartsd fenn az érdeklődését, tedd hűségessé.

Lenyelte a bájital és a hányás keserű utóízét, és elindult vissza Grimmauld tér felé.

– A pokolba is, Hermione! – mondta Ron, amikor belépett az ajtón.

A nappaliban volt, egy szemvédővel. A lány értetlenül bámult rá.

– Mi történt a hajaddal? – kérdezte.

A lány felnyúlt, és érezte, hogy összecsomósodott körülötte.

– Bozót – hazudta azonnal.

– Úgy nézel ki, mint aki elvesztette a harcot egy murmánccal – mondta Ron kötekedő hangon.

Hermione szórakozottan bólintott.

– Már el is felejtettem, hogy ilyen – tette hozzá Ron, miután még egy percig bámulta a lányt. – Szép, ahogy most fonva tartod.

Hermione fanyarul rámosolygott, és érezte, hogy az álla enyhén megremeg.

– Igen. Így a legszebb mint, amikor hátrafogva tartom – mondta. – Alig tudok vele mit kezdeni, amikor most ilyen.

Nem akart senkivel sem beszélni. Különösen nem akart a hajáról beszélni.

Felsietett a lépcsőn egy fürdőszobába, és lezuhanyozott. Erőszakosan súrolta magát, próbálta lemosni magáról Draco kezének minden fizikai emlékét. A víz forró volt, és nem tudta rávenni magát, hogy elzárja. Amikor végzett a mosakodással, tovább állt ott, miközben a percek csak peregtek, vesztegette az időt, amire nem volt ideje.

Nem sírt, mondta magának. Csak a zuhanyzó vízsugara volt. Csak a víz az arcán.

Alig törölgette le a haját, mielőtt gyorsan két feszes francia fonatba fonta, amelyeket a tarkójába tekert. Szépen. Egyetlen kósza fürtöt sem lehetett látni.

Éppen a bájitalleltárt készítette, amikor Kingsley rátalált.

– Granger, szükség van rád a Kagylólakban – közölte vele.

Hermione egy pillanatra megdermedt, mielőtt megfordult, és egy rúnát rajzolt a földön heverő, nagyon is jellegtelen ládára. Az felpattant, és egy kis bőrtáskát húzott ki belőle. Felemelte a fedelet, és gyors vizuális leltárt készített.

– Készen állok – mondta, miközben megpróbálta elnyomni a szíve szapora dobbanását és a gyomrában érzett hideg csomót.

Kingsley átvezette őt a Grimmauld téren, majd a bejárati ajtónál hoppanálva távoztak.

A Kagylólakban nem jelentek meg. Hermione tudta, hogy nem fognak.

Egy szűk barlang nyílásánál álltak. Kingsley odament, és megkocogtatott egy nagy sziklát a barlangnyílás mellett.

Hermione lába előtt a talaj felkavarodott, és egy földbe ereszkedő lépcső jelent meg. A lány egy pillanatig bámult lefelé, összepréselte az ajkait, mielőtt elindult volna lefelé.

A lépcső alján Gabrielle Delacour állt, éteri szépségűnek tűnt.

– 'Ermione, megint elkaptam egyet! – jelentette ki diadalmasan. – 'E nincs megjelölve, de szerintem fontos, mert nagyon furcsán viselkedik.

Gabrielle nemrégiben csatlakozott a brit Ellenálláshoz. A francia Ellenállás azon kevés tagjainak egyike, akik Európa más részeibe menekültek, amikor Voldemort végül átvette az irányítást Franciaország felett. Gabrielle barátai és osztálytársai mind meghaltak. A lány bosszúvágytól égve érkezett.

Ahelyett, hogy hivatalosan bevezették volna a Brit Ellenállásba vagy a Rendbe, Kingsley inkább beosztotta Gabriellet a titkos felderítő csapatába; egy olyan csapatba, amelyről még a Rend legtöbb tagja sem tudott.

Kingsley újoncai Európa-szerte szétszóródtak, hogy hírszerzési információkat gyűjtsenek. Többnyire szabad ügynökök voltak. Kingsley homályos utasításokat adott nekik, és nagy mozgásteret hagyott arra vonatkozóan, hogy milyen eszközöket használjanak az információszerzéshez. Amíg az információ jó volt, addig nem tett lépéseket, hogy megfékezze vagy megkérdőjelezze a módszereiket.

A célpontjaikat kellett volna visszahozniuk, hogy bebörtönözzék őket. Hermionét hívták, hogy gyógyítsa meg a foglyokat, mielőtt felfüggesztett állapotba helyezték volna.

Gabrielle kivételesen tehetséges volt az információgyűjtésben. A véla csábítását használta, és csapdába ejtette a célpontjait valahol, ahol tetszése szerint kihallgathatta őket. Sokkal több információt hozott vissza, mint a foglyok.

Hermione gyanította, hogy a legtöbb célpontját megölte, miután végzett velük. A francia lány szemében hideg diadal volt, amely az adott és kapott fájdalomról árulkodott. A gyönyörű fiatal nő mindig hosszú ujjút viselt, és nyaktól lefelé gondosan eltakarta magát.

Ha Gabrielle visszahozott valakit, az azt jelentette, hogy nem tudta megtörni. Ebben az esetben beletörődött, hogy Kingsley és Mordon hagyományos kihallgatási módszereire bízza őket: legilimencia, veritaserum és pszichológiai nyomásgyakorlás.

Valahányszor Kingsley a partra vitte Hermionét, sosem volt egészen biztos benne, hogy mi vár rá.

Erősítette magát.

Kinyitotta az ajtót, és egy fiatalembert talált egy székbe kötözve. Alatta kis vértócsák ültek a padlón.

Hermione vett egy mély lélegzetet, az asztalra tette a bőrtáskáját, kinyitotta, kivette belőle a készleteket, és szépen lerakta őket az asztalra. Amikor minden a helyén volt, közelebb lépett, és diagnosztikát végzett.

Semmi súlyosat nem talált. Semmi olyat, amibe bele lehetett volna halni. Rengeteg apró sérülés olyan területeken, ahol nagy mennyiségű ideg található. A kezére és – Hermione nyelt egyet – a nemi szervére koncentrálódtak.

A férfi magánál volt, de nem törődött Hermionéval, ami normális volt.

Hermione feladata az volt, hogy meggyógyítsa őket, mielőtt Kingsley kihallgatná. Ez nem annyira udvariasság, mint inkább egy plusz csavar, amíg a fogoly azon izgult, hogy mi következik.

Időnként a rettegés elég volt ahhoz, hogy munka közben bekattantak, és elkezdték felajánlani az információikat Hermionénak.

Amikor Hermionét először hozták be, és megtudta, hogy a Rend hallgatólagosan engedélyezi a kínzást, feldühödött. Volt különbség, mélységes különbség aközött, hogy valaki önvédelemből használja a Sötét Mágiát, és aközött, hogy megkínozanak valakit. Azzal, hogy beleegyezett, hogy meggyógyítsa azokat a foglyokat, azt jelentette, lehetővé tette ezt.

Kingsleyt nem hatotta meg a lelkiismerete. A Rendben nem volt senki más, akinek felhatalmazása lett volna rá, hogy ezt megtegye. Ha Hermione nem gyógyítaná meg őket, a foglyok abban az állapotban maradnának, amiben akkor voltak, amikor a férfi az élő halál eszenciáját adagolta nekik, és így csonkán, felfüggesztett életműködésben maradnának.

Többször is megpróbálta lebeszélni Kingsleyt arról, hogy ilyen szabad kezet adjon az újoncainak. Felajánlotta, hogy több Veritaserumot főz. A férfi csak bámult rá, és azt válaszolta, a felderítők nem Veritaserumot akarnak, hanem bosszút. Azzal, hogy beszervezte őket, egyszerűen csak a lehető leghatékonyabbá tette a hálózatot. A Rendnek olyan kémekre volt szüksége, akik bármit hajlandóak voltak megtenni; nem küldhettek olyanokat, akik esetleg meghátrálnak vagy visszatartják magukat egy döntő pillanatban.

Emlékeztette, hogy szükségük van az információkra, és ami a halálfalók által elfogott ellenállókkal történt, az még rosszabb volt. Mintha Hermionét emlékeztetni kellett volna; ő volt az, aki meggyógyította, ami azokból a foglyokból megmaradt.

De minden alkalommal szörnyetegnek érezte magát, amikor behívták, hogy meggyógyítson valakit, akit a felderítőcsapat fogott el, és azon tűnődött, vajon az együttműködéssel lehetővé teszi-e a jövőbeli áldozatokat.

Még ha halálfalók is voltak, más volt a csatatéren holtan látni, mint hagyni, hogy megkínozzák őket.

– Először a kezedet hozom rendbe – mondta halkan a férfinak.

Letérdelt mellé, majd könnyedén a jobb keze alá tette a kezét, és a fénybe emelte.

Egy gyors varázsigével aeroszolizált egy fájdalomcsillapító főzetet, és a ködöt az ujjak és a hüvelykujj köré vezette. A körömágy alá többször is tűket szúrtak.

Amikor a bőr felszívta a főzetet, könnyedén a kezébe vette a kezet, és elkezdte a szöveti sérülések helyreállítására szolgáló varázslatokat végrehajtani.

Már három ujjon dolgozott, amikor a férfi megszólalt.

– Ismerlek – mondta a fejét felemelve.

A lány felpillantott. Halványan ismerősnek tűnt. Szilárd testalkatú. Sötét hajú, sűrű borostával. A karja és a keze szőrös volt.

– Te vagy Potter sárvérű szajhája – mondta.

Hermione felvonta a szemöldökét, és folytatta a következő ujjra.

– Te aztán tényleg felnőttél – mondta ferde pillantással. – Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen göndörfejű, mint te, így végzi, hogy így néz ki.

Hermione tudomást sem vett róla.

– Granger, ugye? Mindenkinek el kell mondanom, hogy láttalak. Azt hittük, meghaltál.

Előrehajolt, amíg az arca idegesítően közel nem került Hermione arcához.

– Elmondok neked egy titkot, Sárvérű – motyogta. – El fogod veszíteni ezt a háborút. És ha ezt megtörtént, úgy megkínzom azt a szőke ribancot odakint, hogy lassan könyörögni fog érte.

Hermione továbbra sem törődött a férfival, miközben összezárta a tenyerébe vágott borotvaéles vágásokat.

Befejezte az első kezével, majd a másodikkal kezdte. Rettegett a befejezés gondolatától, de végül nem maradt több munka a férfi kezén, és nem tudta tovább kerülni.

– Hátradőlsz, ha azt akarod, hogy meggyógyítsam, amit a nemi szerveddel tettek – kényszerítette magát, hogy egyenletesen kimondja.

Az egész testét hidegnek érezte. A gyomra olyan fájdalmasan összeszorult, hogy azon tűnődött, vajon képes lesz-e valaha is újra megemészteni az ételt.

A férfi hátradőlt a székben, amelybe le volt kötözve, és szétnyitotta a térdét. Arckifejezése gúnyos volt, mintha ő lenne az, aki hatalmon van.

A lány el akarta kábítani a férfit.

Úgy volt, hogy eszméletüknél hagyja őket, amikor meggyógyítja őket. Ez része volt a Kingsley által alkalmazott pszichológiának.

A pálcájával megpöccintett egy kigomboló bűbájt, majd kinyújtotta a férfi nadrágját.

Gabrielle valamilyen finom pengével szavakat vésett a péniszének szárába. Hermione nem tudta elolvasni a franciát a rongyos bemetszéseken és a véren keresztül. Egy rövid pillanatra hálát érzett, hogy nem rúnák voltak.

Aztán munkához látott.

Elhatározta, hogy megpróbál nem hozzáérni a férfihoz, amitől a pálcamunka még bonyolultabbá vált. Elűzte a vért, és egy enyhe tisztító bűbájt varázsolt.

A fiatalember először felnyögött a fájdalomtól. A gyógyító egy fiolából kiszívta a murtlap esszenciáját, és varázslatosan felkente. Ez kevésbé volt pontos és gyengéd, de Hermione nem volt hajlandó hagyni, hogy ez érdekelje.

Hermione elmormolta a szükséges gyógyító bűbájokat és egy második diagnosztikát tett. Sok alkohol volt a szervezetében. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy Gabrielle közel került hozzá. Hermione elővett egy kijózanító bájitalt, és leöntötte a torkán. A férfi felismerte a bájitalt, mert nem küzdött úgy, ahogy a nő elvárta tőle.

Aztán hátralépett, és felmérte a férfit.

A varázsló felbámult rá, miközben a lány belenyúlt a táskájába, és elővett egy másnaposság elleni bájitalt, majd felajánlotta neki.

Miután lenyelte, gúnyosan rávigyorgott a nőre.

– Be akarsz foltozni a második menetre? – találgatta. – És én még azt hittem, hogy ti mind vérző szívűek vagytok, akiknek nem létezik a gyilkosság.

Hermione egy vékony mosolyt villantott neki, amit Malfoytól tanult.

– Nem fogunk megölni téged.

Aztán sarkon fordult, és kisétált. Amikor az ajtó becsukódott mögötte, egy pillanatra megállt, hogy összeszedje magát.

Egy kibaszott kurvának érezte magát.

Hazudott Malfoynak, amikor először részeg volt, a tisztesség foszlányai sem maradtak meg benne. A háború mindet elszakította tőle.

Az egyetlen dolog, ami megmaradt benne, az az elhatározása volt, hogy megmentse Ront és Harryt. Hogy megnyerje a háborút.

Megkínzott testeken mászott át, eladta volna magát, és kitépte volna Draco Malfoy szívét, ha ez szükséges volt ehhez.

Amikor a barátai biztonságban lesznek, csendben Kingsley és Mordon mellé állna, és zokszó nélkül lenyelné a kárhozatát.

hozzászólások: 0