42. fejezet
17. visszaemlékezés

2002. augusztus

Hermione egy sziklán ült a parton, miközben arra várt, hogy Kingsley visszahívja, hogy beadja neki az élőhalál eszenciáját. Miközben ült, újra és újra végigjátszotta az előző éjszakát, keresve bármit, amiről esetleg lemaradt.

Az éjszaka további átgondolása után arra a következtetésre jutott, hogy Draco valamilyen szinten vonzódott hozzá. Elvégre bájosnak nevezte őt, egy temetői rózsához hasonlította, és azt állította, vakvágányra került. Halkan felhorkant, és azon tűnődött, vajon bevallott volna valaha ilyesmit, ha nem a harmadik üveg lángnyelv whiskynél tart.

Hiányzott az intimitás az életéből. Függetlenül attól, hogy a nő megfelelt-e a fizikai vonzerő általános követelményeinek, érzelmileg sebezhető volt vele szemben.

Azt is megállapította, valószínűleg jobb is, hogy nem szexeltek.

A férfi jelenlegi érdeklődése olyan volt, mint egy fellobbanó láng, és a nő elfojtaná. Most tagadhatatlanul felkeltette a férfi figyelmét, óvatosan kellett mozognia. A kulcs abban rejlett volna, hogy óvatosan ápolja ezt az érzést, ami kontrollálhatatlan volt férfi számára; valami olyanná, amit nem tudott megállni, hogy ne akarjon jobban nála bárki mást.

Ehhez időre volt szükség.

Draco türelmes volt. Hajlandó hazudni, manipulálni, gyilkolni és mászni, ameddig csak kellett, hogy elérje, amit akart. A bosszú… a bosszúállás, vagy bármi is volt az alapja a Renddel való szövetségének… olyasmi volt, aminek a megszerzésére hajlandó volt várni; szenvedett és áldozatot hozott volna, amíg csak kellett.

Megpróbálni, hogy ambícióit és alattomosan megszállott természetét saját maga felé irányítsa, félelmetes kockázatot jelentett. Ahogy Perselus mondta, legalább annyira valószínű volt, hogy elpusztítja a Rendet, mint amennyire megmenti.

Érezte, hogy pánikba esik a gondolattól. A mellkasa összeszorult, és úgy érezte, mintha az óceáni szél elrabolná a lélegzetét. A fejét a térdei közé hajtotta, és kényszerítette magát, hogy lassan belélegezzen.

Képes volt rá. Képes volt rá, mert meg kellett tennie. Mert másképp nem lehetett megnyerni a háborút.

Maga a gondolat, hogy képes lesz irányítani őt, eddig téveszmésnek és elméletinek tűnt.

A gondolat, hogy megveheti a háborút az ő érzelmi intimitásával, alapvetően abszurdnak tűnt, amíg nem érezte, hogy megmerítkezik Malfoy féktelen figyelmének mélységes alvilágában.

Annyira kontrollált volt, még részegen is. Még akkor is, amikor megcsókolta. Nem kapkodta el, nem volt túlbuzgó. A szenvedélye nem volt robbanásszerű. Parázsló tűz, az a fajta, amely titokban nőtt, mint egy földi tűz a mélyben, amely terjed és várakozik, mielőtt felemelkedik, és elpusztítja a világot fölötte. A lány gyanította, hogy a férfi mélyebben égett a dolgokért, mint ahogyan azt még ő maga is tudta.

Gondosan megtervezte gondolatban a lépéseket.

Legközelebb óvatosabb lesz, amikor találkozik vele. Valószínűleg megpróbálná elkergetni, és újra megteremtené a távolságot. Talán ez Hermione előnyére válna.

Elvégre nem volt nagyobb kísértés a tiltott gyümölcsnél. Minél többet gondolt rá; arra, hogy óvatosnak kell lennie mellette, arra, hogy nem szabadna őt megkapnia, annál inkább felemésztette őt. Minél jobban akarta őt.

Az a tény, hogy ő vissza akarta őt kapni…

Hermione nyelt egyet, és idegesen rágcsálta a hüvelykujja körmét.

Ezt is ki fogja használni. Ha a feszültség valódi lenne mindkét oldalon, akkor a férfi nehezebben tudna ellenállni. Amúgy sem tudta, hogyan kell színlelni. Túl tapasztalatlan volt. A vágyakozás érzése, amit érzett, bekerülne a repertoárjába.

Keserűen elmosolyodott magában.

Eladná a lelkét, hogy megnyerje a háborút. Az érzéseit valutaként felhasználni még könnyebb lenne.

Meg kellene…

Valahogy a dolgok racionalizálása nem mindig akadályozta meg, hogy fájdalmat okozzanak.

Roppanó sziklák éles hangja keltette fel a figyelmét. Megfordult, és Billt látta közeledni.

– Kingsley küldött, hogy megkeresselek; végzett – mondta Bill.

Hermione felbámult rá. A háború megöregítette a legidősebb Weasley fiút. A vidám, hűvös átoktörőből kemény és elgondolkodtató tekintetű férfivá őrlődött.

Bill volt az, aki küldetésen volt Arthurral, amikor Arthurt megátkozták. A bűntudat elfojtott benne valamit. Hideg, megbízható és gépies volt a munkájában, és csak a munkája volt az, amit csinált. Hermione néha konzultált vele az átokkutatásról. Soha nem volt csevegés; sem viccek, sem félvállról jövő megjegyzések. Még Perselus is beszédesebb volt.

Hermione felállt, és követte őt. Ahogy sétáltak a parton, Bill hirtelen megállt, és a lányra nézett.

Hermione várt.

– Gabrielle… – kezdte Bill, majd habozott. – Fleur aggódik.

Hermione nem szólt semmit. Fogalma sem volt, mit mondhatna a lánynak.

– Pontosan mit csinál? – Bill megkérdezte.

– Elfogja a hírnököket, akiket Tom küld Európa más részeire – mondta Hermione óvatosan.

– Ezt én is tudom. De hogyan?

– Nem mondta el nekem - mondta Hermione. – Ezt tőle vagy Kingsleytől kellene megkérdezned.

– Szerintem ő kefél velük – mondta hirtelen Bill. Az egész arca mintha kőből lett volna faragva. – Szerintem dug velük, aztán amikor elalszanak, megkötözi és megkínozza őket.

Hermione összepréselte az ajkait, és nem szólt semmit.

– Nem tudtam – mondta végül Hermione hosszú szünet után. – Én csak a behozott célpontokat gyógyítom. A módszerekről nem vagyok tájékozott.

Bill láthatóan összeszorította az állkapcsát.

– Sok gyógyítás?

Hermione megmozdult, és az orrát súrolta.

– Semmi maradandó – mondta halkan.

Egy pillanatig némán állt, mielőtt továbbfordult volna. Hermione követte őt vissza a tengerparti lépcsőhöz.

A fogoly még mindig a Veritaserum erős hatása alatt állt, amikor belépett a szobába. A férfi a székben dőlt össze, fejét oldalra hajtotta.

Hermione odasétált hozzá, és egy diagnosztikai bűbájt alkalmazott rajta.

– Győzni fogunk-győzni fogunk. Meg fogsz halni. Mindannyian meg fogtok halni – motyogta az orra alatt.

Hermione megvizsgálta a diagnosztikát, és megállapította, hogy Kingsley valamilyen hallucinogént adott be az igazság bájital mellé. Éles pillantást vetett az íróasztalra, ahol Kingsley jegyzeteket írt.

– Az ilyen bájitalok kémiai reakciója állandó mániát és megszállott viselkedést okozhat – mondta dorgálva. – Velem kellett volna konzultálnia.

Kingsley felpillantott rá.

– Konzultáltam a másik bájitalmesterünkkel – mondta nyugodtan. – A kihallgatás nem a te szakterületed. Ez itt ismerte az okklumenciát. További intézkedésekre volt szüksége.

Hermione a nyelvébe harapott, és visszafordult a fogolyhoz. Az agya rendkívüli gyulladás jeleit mutatta. Káromkodott az orra alatt, és kotorászott a táskájában valami után, ami semlegesítheti a hatását. Szokatlan reakció volt ez; a teljes bájital-készlet szekrénye nélkül korlátozott lehetőségei voltak az ellensúlyozására.

Egy tinktúra desztillált pörgönc szúrós nyálkából és egy csepp szirupból készült csüdfűszirupból kombinálva hűsítően hatna az agyra, állapította meg. Gyorsan összeolvasztotta őket egy fiolában, majd hátradöntötte a fogoly fejét, hogy beadhassa.

A férfi szeme hátratekeredett a fejében, és amikor a nő az üvegcsét az ajkához érintette, a férfi összeszorította a szemét és a száját.

– Gyerünk már – mondta Hermione gyengéden. – Ez majd segít a fejeden.

A férfi felpattintotta az egyik szemét, hogy egy pillanatra a lányra nézzen, mielőtt mindkettőt kinyitotta volna. Hermione figyelte, ahogy a pupillái hirtelen kitágulnak, és a tekintete figyelmesen rá szegeződik.

– Emlékszem rád – mondta –, te vagy Potter szajhája.

– Ezt be kell venned, különben agykárosodást kockáztatsz – mondta Hermione rezzenéstelenül.

A férfi szétnyitotta az ajkait, és lenyelte a tinktúrát, majd sziszegve kissé megrázta a fejét. Hermione újra diagnosztizált, és figyelte, ahogy a gyulladás gyorsan elmúlik.

Visszanézett a férfi arcára, és látta, hogy a pupillái apró pontokká húzódtak össze az írisze közepén. A tekintete még mindig Hermionéra szegeződött, olyan módon, ami gyorsan idegesítővé vált.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a lány.

– Hideg… az agyamat hidegnek érzem. Az agyam fázik, de a látványod azonnal felmelegíti a többi részemet – mondta homályosan éneklő hangon.

Hirtelen előrenyúlt, és a fogai a levegőbe csattantak, amikor Hermione gyorsan hátralépett. A férfi felnevetett.

– Mit képzelsz, mi vagy te, vérfarkas? – mondta élesen. A kérdés költői volt; a diagnosztikai mérések szerint likantrópiára utalna.

A férfi kuncogott. Az arckifejezése még mindig kába volt a Veritaserumtól, de a tekintete továbbra is Hermionéra szegeződött.

– Nem vagyok vérfarkas. De emlékezni fogok rád – mondta. – Amikor elveszted ezt a háborút, emlékezni fogok rád. Megölöm azt a szőke ribancot, de azt hiszem, megkérdezem a Sötét Nagyurat, hogy megkaphatlak-e téged. Lehet, hogy életben akar tartani. Életben foglak tartani.

A tekintete végigkúszott Hermionén, és a lány megborzongott. Kezdte megbánni, hogy meggyógyította az agyvelőgyulladást. Valami a hallucinogén gyors ellenszerezésében úgy tűnt, hogy a rögeszmés hajlamot, ami miatt aggódott, egyenesen magára zárta.

– Elég volt, Montague! – Kingsley élesen szólt, felállt és odasétált.

Hermione odapillantott, végre felismerte a foglyot. Néhány évvel felette járt a Roxfortban. Graham Montague.

– Megvan minden, amire szükségünk volt tőle – mondta Kingsley, miközben összeszedett néhány tekercs pergament. – Elaltathatjátok.

Hermione bólintott, és elkábította Montague-t. A tekintete még mindig a lány arcára szegeződött, miközben hátradőlt.

Miközben befejezte a sztázisra való előkészítést, azzal vigasztalta magát, hogy még ha a Rend el is veszíti a háborút, nem valószínű, hogy a barlangot felfedezik. Soha többé nem látná a férfit.

Miután beadták az élőhalál eszenciáját, Hermione átadta Montague-t Billnek, majd elindult vissza Grimmauld térre.

Draco nem hagyott hátra egy tekercsnyi információt sem, amikor Hermione aznap este visszatért a kunyhóba. Percekig állt ott, és azon tűnődött, vajon felbukkan-e a férfi, hogy megvizsgálja a hegszövetet.

Tíz perc várakozás után elment.

Nem volt benne biztos, hogy ez mit jelent. Lehetséges, nem volt új információ, de nem tudta eloszlatni a félelmét, hogy ez megtorlás a reggeliért. Próbálta nem hagyni, hogy ez stresszelje, és megnyugtatta magát, hogy ha valami sürgős dologról lenne szó, akkor már korábban említette volna.

Az, hogy többé nem kellett minden este meggyógyítania Dracót, megakasztotta a fejlődését. Azon kapta magát, hogy gyakran gondol rá. Nem stratégiai szempontból. Azon tűnődött, hogyan van, irritálják-e a hegek.

Addig-addig értékelte és elemezte újra és újra a csókolózásukat és annak következményeit, amíg úgy érezte, mintha egy kicsit megőrült volna.

A lezáratlanság ott zúgott a fejében. Azon a héten nehezen tudott koncentrálni vagy aludni.

Felhagyott azzal, hogy a szobáját alvásra használja. Harry és Ginny rendszeresen egész éjszakára elfoglalta azt. Harry akkor aludt, amikor Ginnyvel volt. Valóban nyugodtan tudott aludni. A hatás drámai volt. A hangulata úgy stabilizálódott, ahogy évek óta nem, és Hermione ritkán találkozott vele éjszaka a nappaliban. A stressz, amely évek óta erodálta, Dumbledore halála óta először látszott enyhülni.

Hermione arra vetemedett, hogy bármilyen üres ágyban aludjon, amit csak talált, vagy a gyakorlótermekben. Továbbra is edzett, és kötelességtudóan növelte az állóképességét.

A következő kedden annyira stresszes volt, hogy mielőtt a kunyhóba hoppanált volna, bevett egy nyugtatót. Fogalma sem volt róla, hogy Draco mit fog tenni.

Amikor megérkezett a kunyhóba, a talpán hintázott, miközben várakozva állt. Aztán észrevette, hogy egy tekercs hever az asztalon.

Egy pillanatig bámulta, mielőtt felvette és kibontotta. Rajtaütések a következő hétre. Ellen-átkok.

Semmi sem irányult Hermione ellen. Nem mintha arra számított volna, hogy a férfi személyes üzenetet hagy neki.

Halkan felsóhajtott, és távozott.

Egész augusztusban nem látta a férfit.

Bosszankodott emiatt. A kettejük közötti szándékos csend rágta a lelkét. Folyamatosan felülvizsgálta a történteket, megkérdőjelezte a következtetéseit, és újakat vont le. Talán mindent elrontott. Vagy talán azért kerülte őt, mert félt attól, hogy a lány kísértésbe ejti.

Folyton ingadozott. Jó vagy rossz jel volt ez?

A legrosszabb az volt, hogy hiányzott neki a férfi. Utálta bevallani magának, de kénytelen volt beismerni. A sérülésének kezelése a mindennapi életének jelentős részévé vált. A vele való kapcsolattartás az élete jelentős részévé vált. Az, hogy ez ilyen hirtelen véget ért, élesen éreztette vele a hiányt. Nem sok olyan ember volt, akivel rendszeresen találkozott.

Folyamatosan lejátszotta az összes korábbi interakciójukat. Folyton újraértékelte őt és minden viselkedését. Megszállottan töprengett, de nem tudta, mi mást tehetne. Szüksége volt rá a Rend számára.

A megszállottja kellett, hogy legyen. Ez volt a munkája.

De nem kellett hiányolnia őt, mondta magának határozottan. Ez személyes hiba volt.

Eljött a szeptember, és a férfi továbbra is egyszerűen csak otthagyta a tekercseket anélkül, hogy megjelent volna.

Hermione kezdte magát összetörtnek érezni.

Nem tudta, mit kellene tennie.

Ez persze okos dolog volt tőle. Ha ő lenne a helyében, valószínűleg ő is ezt tenné. De ez nem oldotta meg a problémát, hogy Hermione mit is kellene tennie.

Továbbra is gyűjtögetett és látogatta a kunyhót, egyre fogyatkozó reménnyel.

Ahogy Malfoy figyelmeztette, Anglia vidékének egyre nagyobb területeire dobtak le hoppanálás elleni varázslatokat. Hermione heteken át próbálta elkerülni ezeket a területeket, és máshol keresgélt, de végül a varázslatok elnyelték az összes területet, ahol keresgélnie kellett. Megpróbált új helyeket felfedezni, de bizonyos létfontosságú alapanyagokból nem tudott elegendő mennyiséget beszerezni.

Amikor elfogyott a boszorkányfűkészlete, feladta, és egy őrzött erdőbe merészkedett. Minden ismert felderítő varázslatot bevetett, és éber maradt.

Éppen a harmadik, nagy ágyás boszorkányfüvet szüretelte, amikor az erdő természetellenesen elcsendesedett. Azonnal elrejtette a készletét, és élesen megfordult, minden irányba újabb észlelővarázslatokat szórva. Semmit sem talált.

Bízott az ösztöneiben. Jó száz méterre volt a felbukkanásgátló zóna szélétől. Nyugodtan elindult felé, és igyekezett nem elárulni az aggodalmát. Egyik kezében az ezüstkését, a másikban a pálcáját tartotta, miközben óvatosan utat tört magának a parlagfű között.

Megvárta, amíg elég közel kerül a varázslatok széléhez ahhoz, hogy reménykedni kezdjen.

Hirtelen borotvaéles fogak mélyedtek a jobb lábának hátsó részébe. Kissé felsikoltott, és megpördült, hogy lássa, egy gytrash bukkant elő a sötétségből, és felvágta a vádliját.

– Lumos! – csattant fel. A szellemkutya azonnal elengedte a lábát, és visszaolvadt az erdő sötétségébe. Hermione nem állt meg, hogy ellenőrizze a sérülést. Felemelte a pálcáját, és további lények után kutatott. A gytrashok hajlamosak voltak falkában futni.

Felnőtt emberekkel szemben sem voltak jellemzően agresszívek.

Miközben óvatosan megfordult, valami hirtelen ráesett egy fa tetejéről. Alig volt ideje felnézni, és meglátni egy vámpír sápadt bőrét és hosszúkás agyarait, mielőtt a lény laposra ütötte volna. A vámpír a kezét a pálcáskezének csuklója köré zárta, és a földhöz szegezte, miközben a fogait a vállába mélyesztette.

Hermione nem is gondolkodott. Lecsapott és ezüst aratókése pengéjét a vámpír halántékába fúrta, ezzel kitépve magát. Felpattant, és átvágtatott a megjelenés elleni védőrácsok között.

Mikor újra megjelent, és majdnem összeesett a Whitecroftban lévő patak közepén.

Nem volt ideális hely az újbóli megjelenésre. Kábultan nézett körül, és azon tűnődött, hogy mi a fenéért ez volt az első hely, ami eszébe jutott. Erősen vérzett. A vámpírfogak első érintkezéskor véralvadásgátló mérget fecskendeztek a vérbe, és Hermione csúnyán felszakította a vállát, amikor kiszabadította magát. Az egész válla vérben úszott, ahogy felállt, és próbált magához térni.

Lenézett a lábára. Ott is erősen vérzett.

Nem volt ereje újra hoppanálni.

Egy autó hajtott el mellette, és Hermione ügyetlenül bebújt a híd alá, amíg elhaladt mellette. Megvoltak nála a szükséges kellékek, hogy meggyógyítsa magát, de nem volt különösebb kedve ezt a sötétben, egy híd alatt csinálni.

Megnézte az időt. Több mint egy órával korábban járt, mint ahogyan Draco küldeményeiért kellett volna megjelennie. Sóhajtott egyet. Ismerve őt, valószínűleg úgyis otthagyta előző este.

Egy kiábrándító bűbájt varázsolt magára, majd erősen a vállára nyomta a ruháját, hogy lelassítsa a vérzést, miközben a kunyhóhoz bicegett.

Ahogy sejtette, a tekercs már az asztalon volt, amikor kinyitotta az ajtót. Megforgatta a szemét, és kevésbé véres kezével a táskájába gyömöszölte.

Hermione nehézkesen leült egy székre, és diagnosztikát tett. Sokat vérzett. Elkezdett volna szédülni, ha nem csillapítja el gyorsan. Előhúzott egy kötést a vészcsomagjából, és egy varázsigével erősen a vádlija köré tekerte. A gytrash-harapást majd azután gyógyítja be, miután rendbe hozta a vállát.

Meggörbítette a nyakát, és megpróbálta megnézni a vágásokat. A mozdulat kicsavarta a sérülést; sziszegve megidézett egy tükröt. A vámpír a nyaka és a válla találkozásánál harapott le. Amikor kiszabadította magát, az agyarak hosszú, mély vágásokat vágtak a kulcscsontja fölé, alig kerülve el a nyaki vénát és a nyaki verőeret.

Hermione levágta az ingét, és tisztító bűbájt varázsolt. A tükör segítségével és ügyetlenül visszafelé haladva friss boszorkányfűleveleket zúzott és nyomkodta, majd a vágásokba tömte őket. A boszorkányfű nem volt túl hatásos frissen, főleg egészben, de nem volt kéznél más. Munka közben több levelet is megrágott.

Összegyűrt ingét egyik kezével erősen a vágásokhoz szorította, és nekilátott, hogy összekeverjen egy olyan főzetet, amely véralvadásgátlóként működhet. Bájitalt nem tudott főzni, de volt cickafark és murtlap esszenciája. Néhány gyakorlott pálcacsapással kombinálta őket, és gyorsan lenyelte. Egy perc múlva a vérzés a vállában enyhülni kezdett.

Vér borította, és egy tisztességes méretű tócsa gyűlt össze alatta a padlón. A lány nem törődött vele. Majd kitakarítja a kunyhót, ha végzett.

A tükör segítségével elkezdte kitépkedni a boszorkányfűleveleket a vágásokból, majd újra tisztító bűbájt tett a területre, és felmérte a sérülést. A vámpírharapások előnye az volt, hogy könnyen begyógyultak anélkül, hogy hegeket okoztak volna.

A kulcscsontja közelében kezdte, ahol a legvékonyabb volt a vágás, és elkezdte mormolni a varázsigét, hogy a bőr újra összeforrjon.

Már félúton járt a válla felé, amikor Draco hirtelen a hoppanált a szobába.

Úgy tűnt, kissé elvörösödött, amikor meglátta a lányt, Hermione pedig elpirult, és azonnal azt kívánta, bárcsak ne vágta volna le az ingét. Aztán felhorkant, mert a lányt vér borította; hacsak nem volt valami furcsa fétise Dracónak, valószínűleg nem figyelt arra, hogy milyen ruhát visel vagy nem visel.

– Mi történt? – kérdezte, miután néhány másodpercig bámulta a nőt.

– Éppen gyűjtögettem – mondta Hermione bambán, újra a tükörképére koncentrált, és folytatta a gyógyulást. – Bocsánat. Feltakarítom a padlót, mielőtt elmegyek.

– Jól vagy? – kérdezte.

Hermione felnevetett. Sokkal közelebb került a halálhoz, mint régen, és kissé ájult volt a vérveszteségtől, és hogy egy ilyen kérdést intézzenek hozzá, miközben véresen csöpögött a lerobbant épületének padlóján, furcsán mulatságos volt számára.

– Nos, nem – szólalt meg. – De semmi olyan, amit ne tudnék helyrehozni.

Draco láthatóan dühös lett.

– Mondtam, hogy légy óvatos – mondta végül.

– Az voltam – válaszolt ingerülten Hermione, és a szórakozottsága hirtelen eltűnt. Ő volt az, aki azt mondta, hogy megtanítja őt védekezni, aztán még csak szemet sem volt hajlandó vetni rá, miután befejezte a gyógyítást. – De, mint azt te is tudod, Anglia-szerte vannak megjelenésgátló átok. Elfogyott a boszorkányfű. Ez létfontosságú készlet számunkra. Észlelési bűbájt alkalmaztam, és igyekeztem eltűnni, amint bármit is érzékeltem. De ahogy magad is említetted, a sors jóindulatának köszönhetem, hogy jelenleg életben vagyok. – A hangja keserűvé vált: – A szerencsémnek el kellett volna fogynia.

– Miért nem vetted meg, mint egy normális ember? – kérdezte a férfi, mintha a lány vastag lenne.

– Mert – mondta Hermione, a hangja feszes volt, éles és kissé gúnyos éllel –, ismert terrorista vagyok. Talán már elfelejtetted? És – csuklott el a hangja – nincs… már egy fillérem sem.

A férfi elhallgatott, és egy percig csak állt és bámulta a nőt.

– Mi történt pontosan? – kérdezte újra.

– Hampshire-ben voltam gyűjtögetni. Az erdő elcsendesedett, ezért felderítő varázslatokat használtam, de semmi nem mutatott semmit. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek. Már majdnem kint voltam, amikor megharapott egy gytrash, aztán amikor elhajtottam, egy vámpír támadt rám. Megöltem és elmentem. Nem tudom miért jöttem Whitecroftba. Nem akartam. De túl sok vért vesztettem ahhoz, hogy újra hoppanálni tudjak vagy messzire menni, és… elhasználtam az összes boszorkányfű esszenciámat. És boszorkányfű levelek nélkül nem tudok vérpótló bájitalt sem készíteni. Úgyhogy ide kellett jönnöm, hogy ellássam a sérüléseimet.

Hermione hangja remegett, amikor befejezte a beszédet, és a sírás határán volt. Ahogy elmesélte, mi történt, hirtelen megszűnt viccesnek lenni, és elkezdett traumatikusnak, szörnyűnek és túl közelinek tűnni.

Hiperventillálni kezdett, ahogy arra gondolt, milyen közel volt ahhoz, hogy egyedül meghaljon egy erdőben. Senki sem tudta volna, hol keresse, és mire eszükbe jutott volna, már rég halott lett volna.

Összeszorította a száját, és többször csuklott, miközben próbált egyenletesen lélegezni.

– Azt hiszem, sokkot kapok – rebegte.

A hangja furcsán kicsi és gyermeki volt. Nagyot nyelt.

Sírni akart, de nem engedte meg magának. Már többször sírt Malfoy előtt. Nem akarta, hogy azt higgye, olyan valaki, aki mindenért csak sír.

Annyira dühös volt, hogy a férfi ott volt. Hogy az összes alkalom közül pont akkor kellett megjelennie. Azt kívánta, bárcsak máshová hoppanált volna.

– Nem haldoklom. A Rend nincs válságban. Szóval csak menj el. Feltakarítok, mielőtt elmegyek, észre sem fogod venni, hogy itt voltam – mondta.

Nem ez volt a stratégiailag legmegfelelőbb dolog, de nem akart a férfira nézni. Megcsókolta, aztán ribancnak nevezte. Hagyta, hogy hetekig gyógyítsa, és csak akkor köszönte meg neki, amikor részeg volt, majd azt mondta neki, amint újra józan lesz, más gyógyítóhoz szándékozik menni.

Megszakította a kapcsolatot.

Elérte, hogy úgy hiányozzon neki, mint egy idióta, miközben ő valószínűleg elment és annyi nagymellű, gömbölyded prostituáltat dugott meg, amennyit csak a szíve kívánt.

Utálta a férfit. És nem akarta, hogy lássa őt, amikor véres, hisztérikus és traumatizált volt.

Miért nem tudta soha békén hagyni, amikor ő akarta?

Egy perc múlva visszafordult, hogy újra meggyógyítsa a vállát a tükörben. A férfi továbbra is állt és bámulta őt.

Néhány perc múlva a sebek bezáródtak, és csak halvány hegesedések maradtak. El fognak halványulni, amint lesz egy kis boszorkányfű tinktúra, amit felkenhet.

Átidézte magát a másik székre, felemelte a lábát, és elkezdte kibontani a kötést. Aztán térdnél levágta a farmerját, és az ingének maradványaival együtt a vértócsába dobta.

Felmérte a gytrash-harapást. Nehéz volt látni a vádlija hátulján lévő összes szúrást. Elmozdította a csípőjét, hogy jobban lássa. Két hosszú vágás és több szúrás. Egy tisztító bűbájt varázsolt a területre, hogy eltüntesse a vért. Egyik sem volt túl mély. Nem gondolta, hogy bármelyik is hegesedne.

Rövid időn belül rendbe hozta az egészet.

A szoba mintha lassan forgott volna. Hátradőlt, és egy percre lehunyta a szemét. Aztán újra kinyitotta őket, és egy új diagnosztikai bűbájt varázsolt magára. Kicsivel több mint egy pint vért vesztett, aminek a veszteség elfogadható tartományában kellett volna lennie, de eléggé alultáplált volt ahhoz, hogy ez a vérmennyiségének több mint tizenöt százalékát jelentse.

Néhány pillanatig pislogott a diagnosztikára, és elővarázsolt egy pohár vizet. Az ajkai halványan bizsergettek.

Átkutatta a táskáját, hátha van nála valami ennivaló, és talált egy müzliszeletet, amire nem emlékezett. Lenyelte a vizet, és nekilátott az evésnek, makacsul figyelmen kívül hagyva Draco folyamatos jelenlétét. A férfi még mindig csak állt és bámulta őt.

Amikor a harmadik pohár vízzel és a müzli minden morzsájával végzett, ingerülten pillantott fel a férfira.

– Egy darabig itt leszek, mire képes leszek hoppanálni – mondta, miközben a férfira meredt.

– Miért nem tudsz hoppanálnii? – kérdezte.

A lány egy pillanatig csak bámult rá, majd a padló felé mutatott.

– Vérveszteség. A hídról kellett idegyalogolnom. Valószínűleg van itt egy ösvény. Mint említettem, elfogyott a boszorkányfű, így nincs kéznél vérpótló bájital a vészcsomagomban. Meg kell várnom, amíg elég stabilnak érzem magam ahhoz, hogy hoppanáljak. Ha most felállok, valószínűleg csak elájulok.

Draco látszólag elsápadt a dühtől. Állkapcsa folyton összeszorult és elengedett, ahogy Roné is, amikor a robbanás szélén állt. Továbbra is úgy bámulta a lányt, mintha neheztelne a puszta létezésére.

Nyilvánvalóan sikerült teljesen túllépnie azon a múló érdeklődésen, amit a lány iránt érzett. A lány után epekedett, és úgy látszik, az elmúlt hat hetet azzal töltötte, hogy eszébe jutott mennyire gyűlöli őt, mindig is gyűlölte, és a sárvérűek létezése a világban sértő volt számára.

Sokkal jobb okklumentor volt, mint ő.

Be kellett ismernie Mordonnak, hogy félrecsúszott, és elszúrta a feladatát.

Megremegett az ajka, félrenézett, és gyakorlott könnyedséggel elkezdte letakarítani a vért a padlóról. A folt nem akart kijönni az ingéből, így inkább száműzte, minthogy megpróbálta volna kijavítani.

Felpillantott, és felfedezte, hogy Malfoy hangtalanul dehoppanált. A szája elgörbült. Nem tudta, hogy a férfi képes hangtalanul hoppanálni.

Egyszerre találta magát megkönnyebbültnek és lesújtottnak, hogy Draco tényleg elment. Élesen megrázta a fejét, és csak egyszer hagyta magát zokogni, nagyon halkan, mielőtt visszafordult a padlótakarításhoz.

Miközben a táskájában kotorászott valamiért, amit inggé tudna átváltoztatni, a férfi hirtelen újra megjelent.

– Vérpótló bájital – mondta hideg hangon, miközben átnyújtott neki egy fiolát.

A lány rábámult. Felismerte Perselus tüskés kézírását a címkén. Kibontotta a kupakot, és lenyelte a tartalmát.

A szoba azonnal megállt, és az ajkai nem bizsergettek többé.

– Köszönöm! – mondta. Egy ruhadarabot fehér pólóvá alakított át, és miután megmozgatta a vállát, a karját és a felsőtestét, a fejére húzta. Aztán visszaszedte a készleteit a felszerelésébe, és felállt, hogy távozzon.

– Látod? – mondta, és a padló felé mutatott. – Soha nem is voltam itt.

Egy szót sem szólt, miközben a nő kisétált az ajtón.

hozzászólások: 4

by Noémi @ 15 Mar 2023 02:35 pm

Szia! Rettentő hálás vagyok, hogy ezt a lehengerlő alkotást ennyire jól átadva elhoztad. Mindig nyomon követtem a saját írásaidat illetve a fordításaidat is és azt kell mondanom, hogy igazán tehetséges vagy. Bármilyen munkát adsz ki a kezedből látszódik, hogy nagyon precíz és minőségi. Remélem minél hamarabb lesz folytatás, mert bár angolul olvastam, de valahogy a te megfogalmazásodban/fordításodban még jobban tetszik. Csak így tovább!

by Nyx @ 16 Mar 2023 01:11 am

Szia, Köszönöm szépen! Nagyon kedves vagy! Igazán jól esik, hogy így gondolod Mindig igyekszem arra törekedni, hogy az írásaim és a fordításaim jók legyenek, persze egyik sem hibátlan. Úgy örülök, hogy tetszik a fordításom! Igyekszem a lehető legmagyarosabb formában átadni a történetet, és igazán jól esik, hogy az én verzióban jobban tetszik, bár angolul is egy egészen hihetetlen jó történet. Igen, igen lesz folytatása. Már egyébként minden fejezetet lefordítottam, és csak az utómunkálatok vannak vele. Köszönöm még egyszer!

by Ottilia T @ 19 Mar 2023 04:36 pm

Szia! Imádom ezt a sztorit! Nagyon jol megfogalmazva fordítod! Anyira várom a folytatást, mikorra várható???
❤️🥺🥰

by Nyx @ 20 Mar 2023 02:05 pm

Szia, Nagyon örülök neki, hogy tetszik! Igyekszem minél színvonalasabban átadni a történtetet. Hamarosan fel fogom tenni a folytatást. A hétvégén akartam, de annyi minden közbejött, ha ma sikerül, akkor ma, ha nem akkor valamikor a héten fent lesz.