48. fejezet
23. visszaemlékezés

2002. december

Amikor Hermione legközelebb megérkezett a kunyhóhoz, Draco csak egy nadrágban és egy ingben jelent meg. Megállt, és meglepetten bámult rá.
Összevonta a szemöldökét, és lenézett magára.

– Nem akartam, hogy belegabalyodj a taláromba – közölte hihető magatartással.

Egy pillanatig összehúzott szemmel bámulta a lányt, mielőtt intett neki.

– Tekintve, hogy nem feltétlenül rajtaütésre edzel, bővítenünk kell a harci képességeidet – kezdte csípős hangon. – A vámpíroknak, banyáknak vagy hárpiáknak nem lesz pálcájuk, de tapasztaltak, ha a varázslónépek megtámadásáról van szó. A közeli támadásokra mennek, amelyeket nehéz kivédeni. A legtöbb varázsló távolságot feltételezve tanul megvédekezni ellenük, de egy okos banya a lehető leggyorsabban egy karnyújtásnyira kerül tőlük. Tudják, hogy a harci varázslatokat nehéz közelről végrehajtani. A vérfarkasoknak lehet pálcájuk, de a legtöbb falkában futó farkas a fizikai harcot részesíti előnyben. Kicsi vagy. – Hermione felhorkant, Draco pedig enyhén rávillantott a tekintetével. – Minden harcban hátrányban leszel. Kreatívan kell védekezned.

– Rendben. – Hermione élesen bólintott.

Draco szeme csillogott, és a lány fölé magasodott.

– Most tegyük fel, hogy vámpír vagyok. A nyakad oldalát venném célba. Nincs párbajpartnered, aki fedezne téged. Amíg te egy gytrash ellen küzdesz, én már közeledek. – Közelebb lépett, amíg a testük össze nem ért. – Most mit tennél?

Hermione felfelé suhintott a pálcájával, de Draco túl közel volt ahhoz, hogy a legtöbb védekező varázslathoz szükséges pálcamozdulatot elvégezze. Mielőtt hátrálni tudott volna, és elvarázsolhatta volna, a férfi keze kilőtt, és élesen a csuklójára csapott. A pálcája kirepült az ujjai közül, és végigcsúszott a padlón. Megfordult, hogy utána ugorjon, de Draco keze a csuklója köré zárult, és visszarángatta.

– Pálcátlan vagy. Te jössz, Granger. – A férfi a lány nyakához kezdett hajolni, mintha meg akarná harapni.

Hermione bal keze felemelkedett, hogy ellökje a férfit, de a másik keze a bal csuklója köré zárult. A boszorkány megpróbálta kitépni a karját, de varázsló szorítása könyörtelen volt.

– Egy jótanács – mondta Draco csevegve, miközben a lány továbbra is próbálta kiszabadítani magát. – Ne hagyd nyitva a csuklódat! Ha egyszer a csuklódnál fogva tartalak, jelentős előnyöm van, ezt a fogást sokkal könnyebb fenntartanom, mint neked kiszabadulnod belőle. Ugyanez vonatkozik a lábadra is. Óvatosan rúgj a térd fölött. Ha megragadnak a bokádnál fogva, másodperceken belül a földön leszel. A taposás vagy térdelés sokkal jobb, mint a rúgás. A taposás a súlyodat használja ki. Taposs keményen, és a lábfejet, a bokát vagy a térd oldalát célozd meg. Az ellenfeled ellehetetlenítése a kulcs. Az ágyékon térdelés mindenre hat: varázslókra, vámpírokra, vérfarkasokra, és még a banyák is utálják.

Hermione megpróbált térdelést Dracónál, de a férfi a csuklóján tartott fogásával elfordította a lányt, és könnyedén kikerülte a lábát.

– Látod, ha egyszer a karod csapdába esik, a lehetőségeid korlátozottak, az enyémek pedig szinte végtelenek, attól függően, hogy mit akarok veled legközelebb csinálni.

A kioktatása kezdett idegesítő lenni. Hermione rátaposott a lábára, és sípcsonton rúgta. A férfi halványan felszisszent.

– Jobb. De ha vámpír lennék, mostanra ezt már kiszáradtál volna. Egyértelműen hiányzik az adottságod a piszkos harchoz.

A férfi hirtelen elengedte, Hermione pedig elszakadt tőle, és szembefordult vele. A varázsló komolyan bámult rá.

– Granger, ha megtámadnak, túlerőben lesznek. Még ha nem is lesznek túlerőben, fizikailag sosem leszel olyan erős, mint a legtöbb sötétlény természeténél fogva. Mindent meg fognak tenni, hogy megöljenek téged. A harc minden lehetséges szempontból ellened fog eldőlni. Tegyél meg mindent, amit csak tudsz, hogy elmenekülj.

Hermione röviden bólintott.

– Harcolj okosan! – mondta hidegen. – Legyél fondorlatos. Ha az ellenfeled erősebb nálad, döntő fontosságú, hogy ezt kihasználd ellene. Soha nem leszel erősebb egy vérfarkasnál, de ők elvesznek a vérszomjban, és kiszámíthatóan támadnak. Ha ezt a tudást hasznosítod, talán túlélheted. Továbbá – vetett rá egy pillantást –, húzd meg magad; ez egy gyakorlóharc.

Visszaadta neki a pálcáját, és újra rátámadt. És még egyszer, és még egyszer. Könyörtelen volt, és idegesítően beszédes. Lefegyverezte anélkül, hogy varázslatot használt volna, majd elgáncsolásta, vagy a háta mögé csavarja a karját, és tehetetlen helyzetbe kényszerítette, miközben könyörtelenül húzta, mit csinálhatott volna jobban.

Hermione fokozatosan egyre ingerültebb lett vele szemben, amit a férfi észrevett, és úgy tűnt, szórakoztatja.

– Banya vagyok – jelentette ki vigyorogva, mielőtt huszadszorra is rátámadt a nőre. Hermione egy sor kábítót lőtt ki, miközben megpróbált távol maradni a férfi hatósugarától, de ő gyorsan kitért előlük, és közeledett. A lány megpróbált leugrani, hogy elmeneküljön előle, ám a varázsló elkapta a bokájánál fogva. Hermione megpördült, és megpróbálta megátkozni, viszont Draco kikapta a kezéből a pálcáját, és a sarokba dobta, majd folytatta, hogy a csípőjére üljön. – Valószínűleg ilyenkor felhasítanálak, és elkezdeném felfalni a szerveidet – jegyezte meg lazán, miközben egy kezével végigsimított a hasán. – Rosszabb vagy ebben, mint a táncban, pedig pocsék táncos voltál.

– Még sosem csináltam ilyet korábban – mondta Hermione mérgesen, miközben megpróbált szabadulni. – Van fogalmad róla, hányféle közelharc létezik? Könyvek tucatjait lapozgattam át, de fogalmam sem volt, milyen harcmodort kellene megtanulnom. – Rámosolygott, és hozzátette: – Most már le tudnálak szúrni az egyik késemmel.

A férfi elgondolkodva bámult rá, majd bólintott.

– Gyakorló késeket kellene használnunk. Hozok egy készletet.

Hermione értetlenül tanulmányozta a férfit.

– Miért van ma ilyen jó kedved?

Hónapokig tűrte a hideg dühét, és hirtelen minden látható ok nélkül vidám és társalgó lett.

A férfi egy pillanatig a lányra nézett, majd elvigyorodott.

– Joie de vivre, gondolom. Vagy talán csak szeretek rajtad ülni.

Hermione kétkedve nézett rá, és azon tűnődött, vajon be van-e tépve valamitől.
A férfi felállt, és kezet nyújtott neki. A boszorkány meglepetten pislogott, majd elfogadta. Aztán tanulmányozta őt.

Furcsán boldognak, határon átnyúlóan gyengédnek tűnt. Hermione nem volt az. Úgy érezte, az idegösszeomlás szélén áll, ha csak ránéz.

Egy hónapja. Egy hónapja volt. Egy hónapja, hogy kitalálja, hogyan irányítsa a férfit.

Irányítani őt. Még ha sikerülne is, fogalma sem volt, hogyan fogja ezt demonstrálni.

Végtére is, pontosan mit kap attól, hogy te vagy neki? Nem fekszel le vele. Ő tanít meg párbajozni, ő tanított meg az okklumenciára. Milyen hasznot nyújtasz neki?

Egyáltalán mit mondanál neki?

Hermione úgy érezte, mintha pánikrohamot kapna. Kétségbeesetten bámult Dracóra.

– Ne félj használni a könyöködet! – mondta. – Amikor közeli támadásokat hárítasz, az ütéseknek nem lesz nagy ereje. A könyök kemény és ideális a közeli támadásokhoz. Jobb, mint valami olyan hatástalan dolog, mint a pofonok.

– A pofozkodás elég jól működött rajtad – vágott vissza Hermione.

Draco halványan felhorkant.
– Ha egy tizenhárom éves gyereket támadsz meg, mindenképpen pofozd fel.

Hermione elkomorult.

– Újra – mondta, miután a lány levegőhöz jutott.

A férfi nekirontott a lánynak. Ahelyett, hogy megpróbált volna elmenekülni, inkább megindult felé, majd az utolsó pillanatban félreugrott. Megpördült, és visszafordult, de a lány máris eltalálta egy szúrós bűbájjal, és elkapta a bokáját egy lábzárral. Túl közel volt a további varázslatokhoz. A lány megpróbált elugrani, de Draco karon ragadta, ellökte a pálcáját, és magával rántotta a földre.

Hermione rúgott, karmolt és vicsorgott, miközben megpróbált szabadulni, de a férfi legalább ötven kilóval többet nyomott nála. Megpróbálta magát kitépni, egy perc múlva már teljesen a férfi alá volt szorítva.

– Ha vérfarkas lennék, már kitéptem volna a torkodat – mondta mély hangon. A szája a lány nyakának tövéhez közeledett, és Hermione hirtelen tudatára ébredt, hogy a férfi teste teljes hosszában az övéhez nyomódik. Draco lehelete a nyaka és a válla találkozásánál lévő érzékeny bőrt súrolta. A férfi lábai az övéi között voltak, és miközben Hermione próbált kiszabadulni, a nő folyton a varázsló csípőjéhez nyomta a sajátját.

Draco hirtelen elszakadt tőle, és döbbenten felállt. Az állkapcsa enyhén megfeszült, és a szemei feketék voltak.

– Ha valaha is harcolni fogsz egy vérfarkassal, nem ajánlom, hogy így csináld – mondta feszült hangon, miközben elővette a pálcáját, és eltávolította a bokáján lévő lábzáró bűbájt.

– Hogyan csináljam?

– A fejeddel törd be az orrát, és amikor elengedi a csuklódat, tépd ki a szemét – szólalt meg mereven. – Menj a térdére, az ágyékára, a szemére és a bokájára. Ahogy már említettem, próbálod meg harcképtelenné tenni a támadódat.

– Rendben. – Felkelt a padlóról, és vágyakozva bámult a férfira.

– Újra – mondta a férfi. Ismét megtámadta a nőt.

Mire Hermione hoppanált, tele lett zúzódásokkal. Draco újra és újra leütötte, miközben kioktatta a banyák, vámpírok és vérfarkasok kedvelt támadási módszereiről.

Amikor visszatért Grimmauld térre, elbújt a fürdőszobában, és futkárlobonc esszenciával dörzsölte be az egész testét. Önvédelmet tanult. Átnézte az összes jegyzetét Dracóról.

Nem tudta, mit kell tennie. Nem tudta, hogyan irányítsa a férfit. Nem tudta, hogyan bizonyítsa be, hogy képes rá.

Nem tudta, mit akar a férfi. Őt. Valamilyen módon, valamilyen okból, őt akarta. De a nő akadályozta, bármi mást is akart a férfi.

Kimerítően válogatta az emlékeit: forgatta, rendszerezte őket, próbált találni valamit, amit kibogozhat.

Éjszakánként az ágyában feküdt, és azon tűnődött, vajon kockáztatja-e a háborús erőfeszítéseket. Talán kompromittálódott. Megbízhatatlan. Talán Perselusnak igaza volt, és Draco jobb lett volna holtan. Talán, ha ilyen központi szerepet töltött be Voldemort hadseregében, akkor a leghatékonyabb felhasználási módja az lenne, ha megölnék, és hatalmi vákuumot hagynának hátra.

De nem tudta összeegyeztetni. Nem volt hajlandó elhinni.

Összegömbölyödött, és úgy érezte, mintha belehalna a kétségbeesés érzésébe.

Minden egyes egymást követő héten, amikor Draco edzette, elvonta a figyelmét. Végigcsinálta a mozdulatokat, de nem volt elkötelezett, és Draco észrevette.

– Van értelme az edzésemnek, ha még csak nem is figyelsz? – kérdezte ingerült arckifejezéssel.

Hermione szája elgörbült, és a szeme sarkai megfájdultak. Elfordította a tekintetét a férfitól.

– Egyszerűen már nem igazán látom értelmét.

A férfi néhány másodpercig csak bámult rá, és halványan döbbentnek tűnt.

– Azt hittem, nem akarsz meghalni – mondta végül.

– Ha egy farkasfarkasfalka támad rám, kétlem, hogy túlélném. Ha mégis, akkor annyi darabba leszek, hogy kétlem, hogy egyáltalán számítana – folytatta halkan.

A férfi hátrált, és úgy bámult rá, mintha átértékelne valamit.

– Mi a baj?

– Fáradt vagyok – vallotta be a lány a padlót bámulva. – Belefáradtam ebbe a háborúba. Belefáradtam abba, hogy megpróbálom megmenteni az embereket, és úgyis végignézem, ahogy meghalnak, vagy megmentem őket, és később végignézem, ahogy meghalnak. Úgy érzem magam, mint Sziszüphosz, örökkévalóságig egy körforgásban ragadva. Nem tudom, hogyan juthatnék ki, és azt sem tudom, hogyan folytassam tovább.

Draco egy pillanatra elhallgatott.

– Mi történt azzal, hogy mindent megteszel Potterért és Weasley-ért? – A hangjában megvetés áradt.

– Az ár egyre meredekebb. Nem tudom, hogy tovább tudom-e fizetni.

Az arckifejezése megfeszült.

– Azt hiszem, még a mártíroknak is vannak határaik.

Hermione kedvetlen mosolyra húzta a száját.

– Vagy legalábbis a rossz napok.

Felnézett Dracóra, tanulmányozta a férfi tartózkodó, maszkszerű arckifejezését, és azt a szándékos módot, ahogyan őt figyelte.

Adja meg magát. Add meg magad. Sürgette a férfit. Látta a szemében, olyan közel volt hozzá.

De ő nem volt hajlandó átlépni a határt. Nem engedett. Valahányszor a nő megpróbálta átbillenteni a határon, a rosszindulat felszínre tört.

Akkor volt a legkegyetlenebb, amikor sebezhető volt.

Talán, ha Hermione kitartóbb lett volna, megtalálta volna a módját, hogy átlendüljön a fájdalmon, de úgy tűnt, a férfi mindig tudta, hol kell vágnia, hogy a legjobban fájjon neki.

Bármi is tartotta vissza – nem tudta, hogyan küzdjön meg vele.

Az ujjai meggörbültek, és majdnem a férfi után nyúlt, mielőtt visszahúzódott volna. Mély levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy elnyomja a kétségbeesését, és az adott helyzetre koncentráljon.

– Rendben. Végeztem a búslakodással – közölte, és kiegyenesedett. Felkapta a pálcáját a padlóról, és a helyére állt. Egy pillanatig elgondolkodva bámult rá, mielőtt hirtelen felé vetődött.

A lány kitért, és ellökte maga mellől, de Draco elkapta, és visszapördült. A keze elkapta a boszorka csuklóját, és arra kényszerítette, hogy ejtse el a pálcáját. A lány a könyökét a varázsló bordáiba döfte, kiszabadította magát, és a pálcája után vetette magát.

Felkapta a pálcáját, miközben talpára ugrott, és sikerült többször is eltalálnia a férfit, mielőtt az újra közeledett. Draco megragadta a karjánál fogva, és ismét kitépte a pálcáját a kezéből. Megpróbálta a lábát a bokája mögé akasztani, de a férfi hátrasuhant, és kitért előle, miközben a karját maga mögé csavarta. Hermione egy gyors mozdulattal kirántotta, és egy diadalmas villanást érzett, mielőtt rájött, hogy a férfi elengedte. A meneküléséből származó erőt kihasználva megpörgette, a saját lábával elkapta a bokáját, és a földhöz vágta.

Hermione csavarodott, megpróbált szabadulni, de Draco a csuklóját a kezébe zárta. Kissé sziszegve a csalódottságtól, a lány megdermedt, miközben a férfi fölé térdelt.

– Még mindig azzal próbálsz nyerni, hogy gyors vagy, nem pedig azzal, hogy okos – szidta a férfi.

Elengedte a lány csuklóját, és felállt.

– Újra.

Hermione kezdett elfáradni, de még így is tovább bírta. Kétszer is leütötte a férfit, de nem tudta túlélni. Amikor Malfoy megpróbálta leszorítani, a boszorkány a varázsló lendületét kihasználva oldalra pördült, és végiggurultak a padlón.

Végül mégis a férfi került a lány fölé.

Majdnem káromkodott a frusztrációtól.

– Jobb – mondta zihálva.

Az arca alig egy centire volt az övétől, és a férfi lefelé bámult rá. A kezei a feje fölött a lány csuklójára fonódtak.

Érezte a varázsló szívverését.

Január huszonegyedikét írtuk. Jövő héten lesz az utolsó alkalom, és át kellett adnia az emlékeit Kingsley-nek.

Draco, aki jobban aggódott érte, mint bárki más. Aki olyan időt szentelt arra, amit nem tudott volna, hogy megpróbálja kiképezni és életben tartani. Mert csak azt akarta, hogy életben legyen.

Mióta azt mondta neki, hogy nemet mondhat, valójában soha nem kért tőle semmit. Ahogy lenézett rá, az arckifejezése zárkózott volt, de a szemei elszántak voltak; mintha memorizálná a lány arcát. Aztán az arckifejezésében felvillant az ismerős keserűség.

És Hermione tudta.

Arra várt, hogy a boszorkány elárulja őt. Tudta, el fogja. Hogy mindig a Rendet választaná először.

Ez volt az, ami mindig is visszatartotta.

Már a kezdetektől fogva számított rá, még mielőtt a lánynak eszébe jutott volna ez a lehetőség. És mégis kiképezte őt.

Nem tudta megérteni. Mi értelme volt mindennek, ha arra számított, hogy a Rend megöli? Vagy Hermione maga?

A lány rábámult a férfira. Nem volt szüksége könyvre ahhoz, hogy megmondja neki, mi volt az arckifejezése. Érezte, forróságot érzett a hasában, szorító érzést a mellkasában, és lüktetést az ereiben. Az intenzitást, amivel a férfi őt tanulmányozta. Ujjai a lány csuklójára fonódtak, és a hüvelykujja tudat alatt végigcsúszott a lány belső karján, miközben lenézett rá.

Közelebb húzódott hozzá. A lány visszatartotta a lélegzetét. Aztán a férfi arckifejezése megkeményedett. Elhúzta a kezét, és felült.

Hermione keze kilőtt, megragadta a férfi ingét, visszarántotta, és az ajkát a varázsló ajkára nyomta.

Nem lassú, édes csók volt ez. Nem az alkohol vagy a bizonytalanság okozta csók.

A düh, a kétségbeesés és a vágy szülte, amely olyan forró volt, azzal fenyegetett, hogy a feledésbe égeti.

Ez valószínűleg egy búcsúcsók.

Ha és amennyiben Kingsley és Mordon úgy dönt, leleplezik Dracót, adnak egy órát, hogy figyelmeztesse.

Draco megdermedt, amikor a lány ajka az ajkához ért, és Hermione azt hitte, a varázsló egyszerűen ellöki magától. Érezte a kezét a vállán, és megerősítette magát, miközben elmélyítette a csókot, és szorosabbra fogta a férfi ruháját.

Draco megingott.

Mintha valami megtört volna benne. Mintha átszakadt volna egy gát, és Hermione hirtelen belefulladt volna.

Átkarolta a lányt, és vadul megcsókolta.

A forróság olyan volt, mint a futótűz.

A feszültség, a várakozás. Hónapok óta várta, hogy hozzáérjen. Miután azt mondták neki, hogy ezért küldték, mint szűzies tiszteletadás Malfoy szolgálataiért.

De ez csak egy csel volt a részéről. Megérintette, megcsókolta, „akarta” őt. Egy csel, hogy elrejtse valódi szándékait és indítékát. A lány követelése a félrevezetésnek ugyanaz a formája volt, amit a férfi megtanított neki az okklumenciában.

Egy hazugság…

Amíg hirtelen már nem volt az.

A nő megváltoztatta magában Malfoy megítélését. Manipulálta magát, hogy elfoglalhassa azt a helyet, amitől a férfi úgy tett, mintha elfoglalta volna.

Ujjait a varázsló vállára csúsztatta. Egyik kezével a hajába markolt, megrángatta a fonatokat, míg a másik keze lefelé nyúlt, és felrántotta az ingét, félrelökve a melltartóját az útból. A férfi elég erősen érintette meg a lány melleit ahhoz, hogy felszisszenjen.

Mélyen megcsókolta a varázslót, miközben ujjai végigsiklottak a haján, és a nyakának az ínszálagjain. Körmeit végighúzta a vállán.

Annak ellenére, hogy milyen ridegen viselkedett, a neve találó volt; ő egy sárkány volt. Jégfalakat tartott maga körül, de a szívében tűz lobogott.

Letépték egymás ruháit. Az ingéből több gomb is kiesett, ahogy a nőről leszaggatta, majd beleharapott a vállába. Érezte őt, megjelölte. A teste ismerős volt neki. Már megjegyezte a körvonalait.

Végighúzta a kezét a lány testén, végig a gömbölyded formák mentén, amelyeket ő kinevetett és véznának minősített. Végigcsókolt a mellén, ujjait a boszorkány fonataiba túrta, és addig húzta a haját, amíg a lány nyöszörgött, és hátrahajtotta a fejét.

A szája a nyak és a váll találkozásánál volt, és a férfi addig csókolta és csipkedte a kulcscsontját, amíg el nem érte azt a pontot, ahol Hermione torokhangon felnyögött, és Draco felé hajolt.

Gyors volt. Kemény. Nem romantika volt ez közöttük, hanem két ellentétes erő összeütközése.

A férfi széttolta a lány lábait, és egyetlen, kemény lökéssel elmerült benne. Aztán megállt, és megcsókolta a boszorkányt, mielőtt elindult volna.

Hermione visszatartott egy fájdalmas kiáltást, és kényszerítette magát, hogy ne merevedjen meg, és ne húzódjon el.

Fájt.

Tudta, hogy így lesz, ha nem lassan történik. De a fájdalom még mindig váratlanul érte. A hirtelensége.

Talán Draco azt feltételezte, hogy előtte mások is voltak.

Örült a fájdalomnak. A háborúért kurválkodott. Elcsábította Dracót, miután a férfi világossá tette, hogy ez egy olyan határ, amit nem akar átlépni. Azért manipulálta, mert akart tőle valamit.

Fizikailag ugyanúgy fájnia kellett volna neki, ahogy lelkileg is.

A férfi annyival nagyobb volt, az testalkata gyakorlatilag körülölelte őt. A kezei olyan szorosan belegabalyodtak a hajába, hogy a lány alig tudta megrántani a fejét, amikor a varázsló találkozott a szemével, és belé hatolt.

Az állkapcsa megfeszült. Az arckifejezése pajzán, ahogy szinte mindig is az volt. A szája kemény, szögletes vonala.

De a szeme… a benne lévő intenzitás, ahogy a lányra nézett, perzselő volt. Ebből az arckifejezésből meg tudta állapítani…

Az övé volt.

A felismerés kissé összetörte a szívét.

Kényszerítette magát, hogy ne mutassa a kellemetlen érzés jeleit. A csípőjét a férfi mozgásának megfelelően mozgatta, és köréje szorult, miközben körmeivel végighúzta a hátán. Lábait a varázsló csípője alá zárta, hogy még jobban magában érezhesse őt.

Draco felszisszent, és a fejét Hermione vállára ejtette, miközben mélyen belé hatolt. A mozgásának szöge, a kettejük közötti intenzitás nem csak az övé volt – a lány nyöszörgött és zihált a füle mellett.

A varázsló tempója kissé megtorpant, és felemelte a fejét. Kezeivel kicsúszott a lány hajából, megragadta a boszorkány kezét, és összefonta az ujjaikat. Megcsókolta. Lélekölő csókokkal, amitől a mellkasa megfájdult, amikor viszonozta őket.

A férfi változtatott a tempóján. Lassabb lett. Más volt a szög, ahogy a medencéjük találkozott, ahogy a varázsló belé hatolt, és Hermione riadtan vette észre, ez elszakítja tőle az önuralmát. Magával rántotta felfelé a tűzbe, amelyből nem tudta, hogyan menekülhetne vagy hogyan fékezhetné meg.

Draco megcsókolta őt. Forrón. Véraláfutásos lett. Szinte büntető csókok, ahogy megragadta a kezét, és egyre belé hatolt. A fájdalom halványabb lüktetéssé tompult az érzés tüze közepette, amely összefűzte az idegeit.

Még néhány, kemény, mély lökés, aztán Draco csípője megrándult, és mélyet nyögött, majd lehajtotta a fejét az övé mellé. Lehelete végighúzódott a lány bőrén, miközben a füle mellett zihált, és megcsókolta a vállát.

Hermione mozdulatlanul feküdt a férfi alatt. Hirtelen tudatára ébredt, hogy a durva padlódeszkák a bőrébe marnak, a szoba hideg.

Csak arra tudott gondolni, mennyire megkönnyebbült, hogy nem ment el.

Draco néhány másodpercig még mindig a lányhoz szorítva, és mozdulatlanul benne maradt, aztán hirtelen megfeszült, és elhúzódott. A férfi arckifejezése elvont volt, és még csak rá sem nézett rá, miközben felkapkodta a ruháját a padlóról. Felhúzta az alsóját és a nadrágját.

Hermione lassan felült, és figyelmesen figyelte a férfit. Ahogy felöltözött, Draco egyre sápadtabb lett. Arckifejezése egyszerre volt hitetlenkedő és elborzadt.

– Bassza meg… – mondta az orra alatt, miközben a hajába túrta a kezét.

Furcsán lesújtottnak tűnt.

A szájára szorította a kezét, és odanézett, találkozva a lány szemével. Bármire is döbbent rá, úgy tűnt, pánikrohamot kap.

Láthatóan nyelt egyet, lehunyta a szemét, és felhúzta az ingét. Aztán kinyitotta a szemét. Úgy tűnt, összeszedte magát. Mély levegőt vett, és a lány felé fordult. Az arckifejezése feszült volt.

Ahogy ránézett, a tekintete a lány lábára esett, és elsápadt.

– Szűz voltál? – A hangja reszelős volt.

Hermione lenézett. Vér volt a combján.

– Igen – mondta a lány. – Amikor először adtad meg a feltételeidet, feltételeztem, hogy így is akarsz majd engem.

Malfoy úgy nézett ki, mint aki mindjárt rosszul lesz. Az állkapcsa összeszorult, miközben csak bámulta a nőt.

– Én… – Cserben hagyta a hangja. – Én… gyengédebb lettem volna… ha tudtam volna – mondta végül.

Hermione összehúzta a térdét, hogy elrejtse, és közelebb húzta a lábát a testéhez.

– Nem igazán akartam, hogy így legyen.

Összepréselte az ajkait. Furcsán elveszettnek tűnt.

Nem értette, hogyan adódott ez össze. Miért volt valamiképpen döntő csapás az, hogy beadja a derekát, és megdugja. Talán az volt. Miután megcsókolta, amikor mindketten részegek voltak, volt egy határozott vonal, amit meghúzott. Egyet, amit dühösen igyekezett betartani.

Ha arra számított volna, hogy a nő végül megöli, talán elviselhetetlennek találta volna a gondolatot, hogy ezt átlépje.

De ez nem magyarázott meg minden mást, amit tett. Ha arra számított, hogy a lány eladja őt, miért mászott volna rá? Miért próbálta eltávolítani a Sötét Jegyet?

Biztosan a rúnákkal volt összefüggésben. Ha elszakadt, és egyértelműen elszakadt, akkor ez lehetett a mérleg nyelve. Talán most már nem tudott irányt változtatni. Meg volt határozva az irány. Megszállottan. Mániákusan. A nő birtokolta őt; talán örökre, ha elég ravasz volt ezt kihasználni.

Volt valami ironikus abban, hogy elcsábít valakit abban a reményben, hogy ezzel valahogy megmentheti az életét. A szája halványan megrándult a sarkában.

Megmarkolta a térdét; a keze halványan remegett.

Megkapta, amit akart. Majd később bánkódik az ára miatt, amikor lesz rá ideje. A helyére csapta az okklumenciafalait. Nem akart másra gondolni, csak a közvetlen helyzetre.

Ott volt neki a férfi. Bármilyen okból is, de a kezében volt. Most meg kellett találnia a módját, hogy ezt kihasználja.

A férfi észrevette a lány arckifejezését.

– Úgy tűnik, elégedett vagy – mondta keserű hangon, az ajka meggörbült –, hogy sikeresen elkurvultál. Boldog vagy, amiért a sakkfigurádat a helyére mozdítottad?

A lány nem hátrált meg a sértéstől. Lassan ökölbe szorította a kezét, majd kényszerítette magát, hogy kinyissa.

– Ez volt a dolgom – szólalt meg halkan. Nem volt értelme megpróbálni tagadni. – Tudnod kellett, hogy ez volt a feladatom.

– Természetesen – helyeselt üres hangon, és elfordította a tekintetét a lánytól. A karja petyhüdten lógott, és mintha hirtelen nem tudta volna, mit kezdjen magával. – Én csak... sosem gondoltam volna, hogy tényleg sikerülni fog. Nem akartalak… amikor követeltelek… valójában nem akartalak.

– Tudom. – Elfordította a tekintetét. – Rájöttem, márt az elején, hogy minden csak színjáték volt.

A bőre fájt a hidegtől. A kunyhót sosem fűtötték, de egészen addig nem vette észre, milyen hideg van.

A férfi fojtottan felnevetett az orra alatt, amikor visszanézett a lányra.

– Hát persze.

Szünet következett. Hermione elkezdte magára húzni a ruháit. Draco félrenézett.

– Nem akartam elárulni a Rendedet – mondta végül síri hangon. – Soha nem is akartam. Már akkor vesztésre álltatok, amikor jöttem, és valószínűleg most is veszíteni fogtok. De engem sosem érdekelt igazán. Nem emiatt fordultam át. Az anyámat akartam megbosszulni. Tökéletesen hajlandó voltam meghalni közben. – A padlóra meredt. – Sajnos, mire lehetőségem lett volna felajánlani a szolgálataimat, ő már túl régóta halott volt. Nem volt „hihető” magyarázat.

Az arcán hamisítatlan keserűség ült. Elgörbítette az állát, és a plafonra nézett, hátrahajtotta a fejét.

– Nem tudtam, hogy a gyásznak van időkorlátja.

A férfi ránézett a nőre, és a tekintete gonosz és megvető lett. A szemei csillogtak.

– Mivel ez nem volt hihető indok, ki kellett találnom valamit, amit látszólag a Rendtől akarok. Szóval… egy bocsánat. De tudtam, az sem lenne hihető. Tudtam, szükségem lesz egy kapcsolatra, pragmatikus megoldásnak tűnt, ha kiválasztok egy lányt, és úgy teszek, mintha valamiféle érdeklődésem lenne iránta. Egy módja annak, hogy belejátszhassak a halálfaló narratívába. – Vékony mosolyra húzta a száját. – De a legtöbb boszorkány az Ellenállásból túl nagy kockázatot jelentett; forrófejűek voltak, és olyan gyakran voltak kint a terepen, hogy jó esély volt rá, hogy egy csetepatéban elkapják őket, és vagy lelepleződnék, vagy állandóan a kapcsolataim között cikáztam volna.

Nyelt egyet, és ajka összeszorult.

– Aztán eszembe jutottál te. Évekig azt hittem, meghaltál, de Piton jelentette, hogy te vagy a Rend gyógyítója. Amikor eszembe jutottál, azt hittem, megtaláltam a tökéletes megoldást. Biztonságos házakban tartottak; nem lett volna nagy a veszélye, hogy elkapnak vagy megölnek, és elég pragmatikus voltál ahhoz, hogy belemenj ebbe, ha úgy gondoltad, megmented a barátaidat. Ez tűnt a tökéletes megoldásnak. Amikor azt mondtam, hogy a feltételeim te és a kegyelem, azonnal bevették. Úgy látszik, a „most és a háború után” szöveg elég abszurd volt ahhoz, hogy mindannyian hihetőnek találjátok.

Gúnyosan gúnyolódott.

– Mintha elárultam volna a Sötét Nagyurat azért, hogy a magaménak tudhassalak – forgatta a szemét. – Tudtam, azzal az utasítással küldenek téged, próbálj meg rávenni, hogy beléd szeressek… biztosítsd a szolgálataimat, és biztosítsd, nem fogok rád unni vagy meggondolni magam. De… gondoltam… olyan ribanc voltál az iskolában, és annyira gyűlölsz, amiért megöltem Dumbledore-t, ezért biztos voltam benne, nem fog sikerülni. Őszintén szólva azt hittem, vicces lenne látni, ahogy próbálkozol.

A padlóra meredt.

– De igen… túljártál az eszemen – mondta. – Vagy talán csak túl fáradt, és gyászos voltam ahhoz, hogy folyton eltaszítsalak magamtól. Aligha számít. Te győztél.

A falnak dőlt, és lehunyta a szemét.

Hermione szkeptikusan tanulmányozta, miközben visszahúzta magára a maradék ruháit. Nem volt biztos benne, hogy a férfi milyen szemszögből próbál ezzel játszani… ez beismerés? Beismerést?

A róla szóló rész elég hihető volt. Összeillett mindazzal, amit a férfiról megjegyzett. De kételkedett abban az állításában, hogy az anyja volt az igazi mozgatórugója. Számtalanszor átgondolta ezt a lehetőséget, de elvetette.

– Tényleg? Azért váltottál oldalt, mert meghalt az anyád? – Hangosan felhorkant hitetlenkedve, miközben felállt. – A halála aligha a mestered hibája volt. És mi az? Azelőtt csak véletlenül emelkedtél fel a ranglétrán? Öt évig nem igazán vetted észre, aztán jaj, aztán mi történt? Eltelt a halálának az évfordulója, és te olyan mélabús lettél, hogy nem tudtál nem hozzánk fordulni?

A nő csalogatta a férfit. Biztos volt benne, hogy ez felbosszantja ezt. Talán, ha eléggé felbosszantja, egyszer tényleg elmondja az igazat.

A férfi szeme felpattant, és elsápadt a dühtől.

– Baszd meg, Granger!

Hermione összerezzent. A hátán és a vállán a bőrt helyenként nyersen karcosnak érezte, és az alhasa halványan fájt. Érezte, ahogy a férfi ondója összegyűlik a bugyija anyagában, és a lábai között szúró érzés volt. Nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy ne vegyen róla tudomást.

– Halálfaló vagy – mondta hűvösen, keresztbe fonta a karját, miközben a férfira meredt. – Azt várod, hogy elfelejtsem, amit tettél? Hogy azt képzelem, hogy a bájos személyiséged miatt lettél ilyen magas rangú? Megölted Dumbledore-t. Megölted a barátaimat. Halálra kínoztál embereket. És akkor mi van? Azt hiszed, hogy az anyád megidézése változtat ezen? Nem arról van szó, hogy a gyásznak lejár a szavatossága. Ha azt várod, elhiggyük, a gazdádat hibáztatod, talán nem kellett volna még egy évig támogatnod őt, mielőtt úgy döntöttél, a mi oldalunkra állsz. Miután elkezdted ezt a háborút. Miután úgy döntöttél, halálfaló leszel.

A férfi dühtől eltorzult arccal bámult rá, miközben lefelé nyúlt, és feltépte a bal karját takaró ujjat. Leleplezve az ott lévő kemény, fekete tetoválást.

– Tudod egyáltalán, miért van ez rajtam? – kérdezte, fogai villogtak, ahogy gúnyosan rávigyorgott a lányra. – Gondoltál már arra, hogy miért?

A férfi felállt, és a szobán keresztül a nő felé sétált.

– Miután te és a barátaid az apámat az Azkabanba vetettétek, a Sötét Nagyúr elment a kúriánkba. – Hermione szemei tágra nyíltak, ahogy a férfi folytatta. – Még haza sem értem az iskolából. Amikor odaértem, már várt rám. Anyámat egy ketrecben tartotta, a szalonunkban. Már majdnem két hete kínozta.

A légzése szaggatott és egyenetlen volt.

– Azt hiszed, van választásod, amikor a Sötét Nagyúr azt mondja, vedd fel a jelét? Eladod magad, hogy megmentsd azokat, akiket szeretsz. Hát, ahogy én is… Azt vártad, hogy szándékosan bukjak el halálfalóként, amikor még csak nem is én voltam az, aki szenvedni fog érte? Dumbledore megölése, és a ranglétrán való felemelkedés volt az egyetlen módja, hogy kiszabadítsam.

Hermione érezte, hogy elsápad.

– Nem tudtam.

Az állkapcsa megremegett, ahogy a lányra meredt.

– Miután meghalt, figyeltek engem. A Sötét Nagyúr nem bolond, tudta, hogy megingok, miután elvesztettem őt. Újra el kellett nyernem a bizalmát, mielőtt bármit is megkockáztattam volna. Nem tartozom a barátaid közé. Ha azt akartam, hogy az árulásom számíthasson, nem láthatta előre. Ha a következő hétvégén elértem volna a Rendet, tényleg azt hiszed, hogy kérdéses lett volna, ki a kém? Idő kellett ahhoz, elég közel kerüljünk ahhoz, hogy valóban megtudjunk valami fontosat.

Elfordult, és a hangja sűrűvé és rekedtté vált.

– Ő… ő soha nem épült fel. A remegés soha nem szűnik meg, ennyi Cruciatus után nem. Azt sem tudom, mit tett még vele…. mielőtt odaértem – tört meg a hangja. Eltolta a haját az arcából, és úgy tűnt, nehezen kapkodja a levegőt. – Egész nyáron nem tudtam… nem tudtam mást tenni, csak azt mondani neki, hogy sajnálom

Draco elfordult, és úgy támaszkodott a falnak, mintha mindjárt elesne.

– Hónapokig tartotta őt a ketrecben; még mindig ott volt, amikor visszatértem az iskolába. Miután megöltem Dumbledore-t, kiengedte. De aztán ott maradt, és velünk élt a kastélyban. Alig bírta elviselni. Minden hangra összeomlott, és pánikszerűen kuporgott a padlón.

Olyan gyorsan lélegzett, hogy a keze remegett, és tovább beszélt, csak úgy ömlöttek belőle a szavak.

– Az anyám… ő… ő sosem volt túl erős. Majdnem meghalt, amikor terhes volt velem, és soha nem heverte ki. Azután mindig törékeny volt. Apám mindig azt mondta, hogy vigyáznunk kell rá. Újra és újra megesketett, hogy mindig vigyázni fogok rá. Amikor a Sötét Nagyúr végül elhagyta a kastélyt, megpróbáltam elvinni őt, valahová, ahol nem találhatta meg, és nem bánthatta újra. De ő nem akart elmenni… nélkülem nem ment sehova.

A kézfejét a szeméhez szorította.

– Próbáltam vigyázni rá. Próbáltam biztonságban tartani. Próbáltam kitalálni, hogyan menekülhetnék… és aztán… halálra égett a Lestrange kastélyban…

A hangja elakadt, és remegve csúszott le a falon.

Hermione érezte, hogy valami összeszorul a szívében.

Mindig is hevesen védte az anyját, még az iskolában is. Ha valaki megsértette az apját, talán dühbe gurult, de a leghalványabb célzás az anyja ellen gonoszkodóvá tette.

Az iskolai kötekedőből Albus Dumbledore megölésére képes gyilkossá válás sokkoló átalakulása hirtelen értelmet nyert. Voldemort egy olvasztótégelybe dobta, ahol választhatott, hogy vagy fegyverré válik, vagy elveszíti az egyetlen embert, aki fontos volt neki; azt, akiért intenzíven felelősnek érezte magát. A Narcissa Malfoy iránti törődés tette ilyen könyörtelenné, adta azt a hideg képességet, hogy számítson és feszegesse a határokat.

– Annyira sajnálom, Draco – mondta a lány a döbbenettől elájulva.

– Nem kell a hamis együttérzésed, Granger – vicsorgott, de a hangja remegett.

Valószínűleg senkinek sem mondta el, mi történt. Perselus sem tudta. A barátai sem tudhatták. Évekig cipelte, próbálta jóvátenni, ahogy tudta. Aztán jött Hermione, és lassan, könyörtelenül manipulálta, hogy valaki mással törődjön… hogy törődjön vele.

Nem csoda, hogy lesújtotta a felismerés.

– Nem hazudok – szólt a lány. – Sajnálom. Őszintén sajnálom, ami vele történt. És… sajnálom, hogy ezt tettem veled. – Közelebb húzódott hozzá.

Olyan magányosnak tűnt.

Tétova kezét a karjára tette, félig arra számítva, hogy Draco dühében átdobja a szobán. De egy pillanatnyi tétovázás után a varázsló a vállára ejtette a fejét.

A nő a karjába húzta; Draco egy pillanatra megmerevedett, majd a vállába kapaszkodott, és felzokogott. Soha nem számított rá, hogy sírni látja őt.

– Nem tudok… nem tudok… – ismételgette a szavakat, miközben reszketett.

Hermione nem tudta, mit tegyen. Végigsimított az ujjaival a férfi haján és a tarkóján, miközben Draco újra és újra elismételte a szavakat.

– Nem tehetem… nem tehetem megint – zihált. – Nem tudok újra törődni valakivel. Nem tudom… nem tudom elviselni.

Hermione az arcára tette a kezét, és érezte, ahogy a könnyei végigcsúsznak a bőrén és a csuklóján.

– Sajnálom. Sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom, Draco. – Újra és újra kimondta a szavakat. Mindenért bocsánatot kért.

Draco Malfoy most először volt teljesen ember számára. Átcsúszott a falain, és lehámozta a rosszindulat és kegyetlenség védelmező rétegeit, amíg eljutott a férfi középpontjáig, és ott rájött, hogy egy összetört szívet hordoz.

Ezt felhasználhatta.

hozzászólások: 2

by Neola @ 01 Jun 2023 11:15 am

Szia!
Hát, csak utolértem magam. Hónapig húztam, de aztán megtörtem a jeget. :D
Nagyon, nagyon érdekes fejezetek voltak. Abszolút értem Hermione jellemének változását. Ezt ne is lehet optimistán kezelni.
Fuuu. Nem is tudom mit mondjak. Annyira egy "nehéz" történet. És nem tudod mi lesz a vége.
Hihetetlenül kíváncsi vagyok,hogy alakulnak a dolgok. És mikor lépünk vissza a jelenbe.
Köszi szépen!
Üdv: Neola

by Nyx @ 01 Jun 2023 04:33 pm

Szia,
Uhh, ez egy nehéz történet, nekem többször kellett némi szünetet tartanom benne. Örülök, hogy utolérted magad :) Hermionét nagyon is meg tudom érteni. Ő a kevesek egyike, aki totálisan átlátja az egész körülöttük lévő világot. Mondhatom azt is, hogy a többi fehér mágus istentelenül balf*sz. Nehéz ezt optimistán nézni.
Egyetértek, ez a történet minden szempontból nehéz. Nem egy habosbabos sztori az biztos, bár azért majd nemsokára lesznek kellemesebb részek is. Innen nehéz elképzelni, hogy hová fog kifutni a történet, hátra van 29 fejezet. Még egy ideig a múltban időzünk. Majd a 63. fejezet lesz az utolsó visszaemlékezéssel foglalkozó rész, és utána lépünk vissza a jelenbe. Emlékszem mennyire nagyon vártam ezt, hogy visszamenjünk a jelenbe, de azért még érdemes a múltban is időzni :) Köszönöm szépen, hogy elolvastad!