5. fejezet

Hermione felfedezte a szobát, amit kiutaltak neki. Kevés olyan dolog volt benne, amit fel lehetett fedezni. A szekrény tele még több olyan skarlátvörös ruhával és köntössel, amit jelenleg is viselt. Különböző súlyuk volt, feltehetően a nyári és téli időjáráshoz. A fiókokban még több főkötő és gyapjúharisnya. Még több piros cipő.

Hermione kihúzott egy párat a fiókból és megnézte őket. A talpuk vékony volt és szövetből készültek; gyorsan elkopnának. Ha menekülni akart, akkor új ruhákat és cipőket kellett lopnia.

A falon egy fiatal boszorkány portréja függött. Csinos és szőke. Kétségtelenül Malfoy egyik felmenője. Ugyanolyan éles vonásai és lenéző arckifejezése volt. A boszorkány nem lehetett idősebb egy roxforti végzősnél. Közömbösen bámulta Hermionét, miközben nyugodtan ült egy magastámlájú székében, mellette egy könyvvel.

Végül Hermione elfordult, és felmérte a szoba többi részét. Volt egy ajtó, amelyet úgy terveztek, hogy beleolvadjon a szemközti falba. Odament és kinyitotta.

Egy fürdőszoba, amelyben elsősorban egy nagyméretű, karmos lábú kád foglalta el a helyet. Zuhanyzó nem volt. A legszükségesebb tárgyakon kívül semmi mást nem talált: csak szappan, törölköző, fogkefe, egy kis csészében víz.

Hermione odasétált, és megmosta a kezét, ahogy visszahúzta úgy tett, mintha véletlenül leverte volna a csészét a pultról. Az hangos, éles hanggal csapódott a földhöz, de nem tört el, sőt még csak meg sem reccsent.

Védőbűbájjal kezelték.

Malfoy alapos volt.

Felvette és leöblítette, mielőtt visszatette volna a helyére. A megfordult, észrevette, hogy a fürdőszobában is van egy portré. Ugyanazt a fiatal boszorkányt ábrázolta és Hermionét tanulmányozta tudálékos tekintetével.

Hermione ártatlanságot színelve visszasétált a hálószobába. Egy órán belül már nem marad semmi, amit esetleg megnézhetett. Nem mintha Hermione azt várta volna, hogy bármit is találhat, vagy nagy bajba kerülhetett a falon lévő portré szúrós felügyelete ellenére. A boszorkányt nyilvánvalóra arra utasították, hogy sólyomként figyelje Hermionét.

A lány a hálószoba ajtajához lépett és egy pillanatnyi tétovázás után elfordította a kilincset és kisétált a folyosóra.

A szíve azonnal dobogni kezdett.

A rémület és a szabadság érzése, amit pusztán arról érzett, hogy egyedül sétált be egy másik szobába megdöbbentő volt. Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, nekitámaszkodott és megpróbálta lassabban venni a levegőt.
Ujjai megrándultak a kilincs körül, miközben körülnézett és megpróbálta összeszedni magát. A sötétben eltűnő hosszú folyosót olyan nyitottnak érezte.

Idegesen nyelt egyet. Feltételezte, hogy hosszú fogsága továbbra is kísérteni fogja. Rémisztő volt és nyugtalanító.

A lélegzése és a megnyugtatási kísérletei kudarcot vallottak. A mellkasa zihálva járt fel és le. Az egyetlen hang a kastély hideg sötét szárnyában a saját lélegzése volt.

Az ajkába harapott. Az elméje – amire mindig számíthatott. Még az elzárt emlékeit is védelmező mechanizmusának érezte. Az, hogy pánikba esett és hiperventillált attól, hogy önszántából kistétált egy folyosóra…

Ez árulás volt.

Összeszorította a szemét és igyekezett egyenletesen lélegezni. Megpróbálta lehúzni a kezét a kilincsből, amit kétségbeesetten szorongatott, mintha megfulladna attól, ha elengedné. Nem tudta meggyőzni az elméjét és a testét, hiába mondogatta, hogy jól van.

Tennie kellett egy lépést az ajtótól, de a lába képtelen volt együttműködni.

A testét átjáró rémület megdermesztette.

Egy ez folyosó. Csak egy folyosó, mondta magának. Megengedték neki, hogy ott legyen. Nem volt semmilyen parancs, ami visszatarthatta volna…

Nem volt semmilyen parancs, ami megtiltotta volna…

… csak ő maga.

Miután percekig állt ott, próbálta, de nem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon, hirtelen felzokogott, és közelebb húzódott az ajtóhoz.

Nem emlékezett, mikor sírt utoljára. Régen, a cellájában.

Ahogy ott állt remegve és hiperventillálva a kastély üres szárnyának folyosóján. Sírt. Mindenkiért, aki már halott volt. Mindenkiért, akit Malfoy megölt. Az összes lányért, akit a Roxfortban visszaküldtek a borzalmak világában. Sírt a dühtől a csuklójára zárt bilincsek miatt.

Visszament a szobájába, becsukta az ajtót, a padlóra rogyott és tovább sírt.

Egy teljes napba telt, mire újra ki tudott menni a folyosóra.

Elhatározta, hogy legyőzi a pánikot. Másnap reggel szélesre tárta az ajtót, lekuporodott az ágyra és addig bámulta a folyóst, amíg a szívének fájdalmas dobogása meg nem szűnt a puszta látványtól.

Minden reményét elveszíthette a menekülésre, ha még a szobájából sem tud kilépni anélkül, hogy ne kapna idegösszeomlást. Leült az ágyra és megette a reggelit, ami aközben jelent meg, amíg a problémáján töprengett, ez pedig csak akkor jött elő, amikor egyedül volt. Nem volt biztos benne, hogy ez azért volt-e, mert a bilincsek engedelmességre kényszerítették és elterelte ez figyelmét erről, vagy a mentális trauma egy alattomos formájában nyilvánul meg. A bezártság annyira megnyomorította, hogy már csak akkor működne, ha mások irányították.

Reménykedett benne, hogy ez egyszerűen a bilincsek miatt van. A bebörtönzés olyan módon emésztette fel az elméjét, amit félt teljesen beismerni.

Fel kellett vérteznie magát. Elhatározta, hogy legyőzi ezt. Bármi legyen is az ára.

Amikor aznap este meg jelent vacsorája, a nyitott ajtó mellett ülve kényszerítette magát az evésre. A keze annyira remegett, és az étel felét leejtette a villáról. Mire befejezte addigra a remegés már enyhült, így képes volt vizet inni anélkül, hogy lefröcskölte volna magát.

A folyosót figyelte. Aztán az összes bútort, és a sok hideg arcú, sápadt arisztokrata arcképét.

Próbált visszaemlékezni, mit tudott Malfoyról

Hogyan sikerült neki ilyen fiatalon ilyen magasra előrelépnie Voldemort soraiban?

Köze volt Dumbledore halálához a hatodik év végén. Ennek a körülményeit sosem tisztázták teljesen. Emlékezett rá, hogy a kastély sikoltozó őrei ébresztették fel. Minerva McGalagony és a többi professzor sápadt volt a döbbenettől és a rémülettől, miközben próbálták kideríteni mi történt. Malfoy eltűnt a káoszban.

Ez volt a háború első és egyben utolsó nagyobb eseménye, amit Hermione kifejezetten Malfoyhoz tudott kötni. Ezután eltűnt Voldemort soraiban. Egy újabb arctalan halálfaló.

A férfi anyja néhány évvel a háború után halt meg. Hermione emlékezett, hogy hallott Narcissa Malfoy haláláról a Lestrange kastélyban. Egy mentőakció során történt. Harryt és Ront elkapták az emberrablók. Amikor a Rend elindult megmentésükre egy halálfaló elvesztette uralmát a tűzörvény átok felett és felgyújtotta a kastélyt, amiben Narcissa és Bellatrix is tartózkodott.

Narcissa halála Lucius Malfoyt az őrületbe hajszolta. Könnyedén átvette Bellatrixtól az őrült szerepet. A felesége haláláért egyenesen Ront és Harryt tette felelőssé, és annak szentelte magát, hogy a Weasleyk levadászásával bosszút álljon. Arthur Weasley agykárosodását, és George háború alatti halálát is Lucius okozta. Voldemort soraiban elszabadult a pokol. Túl hasznos és kegyetlen volt ahhoz, hogy engedetlenség miatt megöljék, de folyamatosan vékony jégen táncolt.

Hermionénak az jutott eszébe, hogy miért nem lett Lucius a Helytartó tekintve, hogy mennyire gonosz, gyűlölködő és kegyetlen gyilkos volt. Mivel nem látta el ezt a feladatot, Hermione azon tűnődött, vajon él-e még. Talán a háborút követően végül túllőtt a célon és megölte magát. A lány remélte, hogy így van. Ahogy Lucius nevetett Ron kínok közti halálán – Hermione ennek az emlékét soha nem fogja elűzni.

De Malfoy…

Nem emlékezett arra, hogy különösebben fontos vagy jelentős halálfalónak tekintették volna a Rendi gyűléseken. Bármit is tett, amivel felküzdötte magát, az a háború vége felé történhetett. Talán köze lehetett ahhoz, amikor a Rend tervei meghiúsultak a végső csatában.

Mivel gyógyító volt, Hermione nem vett reszt az egész csatában. Valami félresikerült. Sokkal több halálfaló jelent meg, mint amire a Rend számított. Voldemort gyilkos átkokat szórt és Harry lesett. Aztán megparancsolta Luciusnak, hogy erősítse meg Harry halálát.

Harry nem volt halott.

Ezért Voldemort újra gyilkos átkot szórt rá, még egyet, aztán még egyet. Fél tucatnyi gyilkos átok után Voldemort odament, és ő maga erősítette meg Harry halálát. Bizonyítékként felemelte Harry testét a levegőbe és felakasztotta a Csillagvizsgáló toronyra. Mindenki végignézte, ahogy Voldemort egy gyorsan ható nekrózis átokkal megátkozza Harry testét, és az egész teste a szemük láttára rothadt el.

Harry üres, zöld szemei – Hermione minden alkalommal látta őket, amikor becsukta a sajátját. Az arckifejezését, a felismerést, hogy kudarcot vallott, és a halál beleírta az arcára ezt. Hermione összerezzent, amikor erre gondolt.

A legjobb barátai a szeme láttára haltak meg. A sors valami extra kegyetlen fordulata folytán nem követhette őket.

Őt hátrahagyták.

Megvonta a vállát, és kényszerítette magát, hogy kilépjen a folyosóra. Mindenféle borzalommal kellett szembenéznie. Nem hagyhatta magát legyőzni a saját megtört elméjének és egy folyosónak.

Egy lépés.

Kettő.

Három.

Négy.

A légzése egyre gyengült, ökölbe szorította a kezét, amíg meg nem érezte, hogy a körmei a tenyerébe vájnak.

Öt.

Hat.

Hét.

Csipp. Csepp. Csepp.

Megdermedt és lenézett. Az egyik kezéből vér csöpögött a padlóra. Ugyanolyan árnyalatú, mint a ruhája.

Addig bámult felelé, amíg lassan egy csomó nagyságú pocsolya gyűlt össze a lábánál. Aztán folytatta az útját a folyosón. Léptei helyett a csöpögő hangot számolta, amíg végére nem ért.

Nem volt célja, ezért megfordult és elindult visszafelé, miközben az ajtók kilincseit próbálgatta. Némelyik zárva volt. Mások nem. Még több üres hálószobába nézett be, amelyek tele voltak letakart bútorokkal. Később majd megnézi és alaposan felfedez mindent. Talán talál bennük valamit, amit hasznos lehet.

Remegett, amikor újra belépett a szobájába. Kimerültnek érezte magát és azonnal bebújt az ágyba.

Ginnyvel álmodott.

Ginny – a háború vége felé vállig érő hajat vágatot, és egy hosszú heggel az arca egyik oldalán, az ágya mellett kuporgott, és élesen felnézett Hermioneára, mintha megijedt volna.

Ginny arckifejezése gyötrelemtől torzult el, könnyek borították. Féktelenül zokogott.

Amikor Hermione másnap reggel felébredt, tudta, hogy álmodott. De mit álmodott? Nem tudott rá visszaemlékezni. Valamit… valami szomorút. A kezét a szemére szorította és megpróbált visszaemlékezni.

Aznap képtelen volt rá, hogy az ajtó közelébe menjen. Az ablakhoz kuporodott és kinézett a kint elterülő ködös kertre. Az egyik oldalon sövénylabirintus húzódott. Végigkövette az utat rajta. Tanulmányozta a birtok területét, már amennyit látott belőle. Próbált megjegyezni mindent, ami hasznos lehet. Hová mehetne, ha el akart volna bújni, ha menekülni próbálna?

A nap lassan telt.

Az, hogy újra érezte az idő múlását nyugtalanító volt. Az óra egyenletes ketyegése folyamatosan idegesítette. Folyamatos hang. Ha sokáig hallgatta az ujjai minden egyes fogaskerék kattogásától görcsbe rándultak.

Rájött, hogy az elméje hajlamos elkalandozni és elveszíteni önmagát. Amikor újra feleszmélt a furcsa gondolatból, és rájött, hogy órák teltek el. Ahogy a nap végéhez közeledett az ajtóra meredt.

Rá kellett vennie magát, hogy újra kimozduljon. Még Malfoyt sem látta, mióta megérkezett. Pedig szándékában állt megfigyelni őt. Tanulmányozni akarta. Felvértezni magát valamivel, hogy megértse őt.

Ezek a tervek elszálltak az elmúlt két nap alatt.

Felállt, s lassan elindult az ajtó felé. Miközben ujjait a kilincsre fonta, hirtelen pukkanás hallatszott mögötte. Ijedten megfordult, és egy házimanót talált maga mögött.

– Úrnőm üzeni, készülj fel a ma estére – mondta a manó, elfordította a tekintetét, majd egy pukkanással távozott.

Hermione úgy érezte, mintha a szíve a torkában dobogott volna. A keze remegni kezdett. Egy pillanatig megmakacsolta magát. Nem fog felkészülni. De kétségtelen volt, hogy ha nem teszi, akkor, ha Malfoy megjelenik és rákényszeríteni. Ki tudja, mi mást tehet még vele, ha provokálja. Kényszercselekvések kavarogtak az elméjében…

Engedelmeskedni.

Nem ellenkezni.

Az agya automatikusan dolgozott. Elkezdte számba venni azokat a dolgokat, amiket elutasított. Nem volt benne biztos, hogy a kényszer észszerűvé teszi-e az engedelmességet vagy az engedelmesség volt-e az ésszerű választás.

Bement a fürdőszobába, és megnyitotta a csapot a kádban. A forró víz ömlött ki, és figyelte, ahogy a kád lassan megtelik.

Azon tűnődött, vajon meg tudja-e valahogy fojtani magát, mielőtt Malfoy odaérne. A kastély uraként valószínűleg bárhová tudott hoppanálni. Beleborzongott a gondolatba, hogy a férfi meztelenül látja, s a hajánál fogva rángatja ki a vízből.

Lerángatta magáról a köntösét, és felszisszent, miközben belesüllyedt a vízbe. Mostanában már alig érzett valamit. Úgy látszik, a bilincsek nem óvták a forróságtól.

Ezt az információt hasznos tűnt elraktározni.

Miután megmosakodott, egy bő, túlméretezett fürdőlepedővel szárítkozott meg. Aztán magára húzott egy friss köntöst. A hosszú, skarlátvörös volt. Begombolt ruhát, majd szétnyitott a skarlátvörös köntöst, aztán felhúzta a harisnyát. Annyira utálta ezeket, ha nem fagyoskodott volna a kúriában, soha nem vette volna fel őket. A rettenetes vörös színtől eltekintve szinte úgy tudott tenni, mintha a köntösök csak ruhák lennének. De a borzalmas, alsóneműs hiány miatt állandóan kiszolgáltatottnak érezte magát.

Csak akkor vehetett bugyit, ha vérzett vagy terhes volt. Egyébként meg tettre késznek kellett lennie.

Amikor felöltözött, bizonytalanul állt meg a szobája közepén. Nem volt biztos benne, hogy hová kellene mennie. Mit kellett volna tennie.

Az ajtó hirtelen kinyílt, és Astoria jelent meg, fehér volt, mint a fal.

– Jó, készen állsz. Már attól féltem, hogy fel kell küldenem Dracót, hogy elvigyen – mondta Astoria, miközben kritikus arckifejezéssel nézett végig Hermionén. – Megmutatom hova menj ma este. Ezután már nem leszek itt. Elvárom, hogy minden kijelölt este gond nélkül felkészülj és odamenj. Rájöttem… valóban nincs szükséged az összes testrészedre, csak azért, hogy szaporodj. Szóval, ha gondot akarsz okozni ezt tartsd észben.

Hermione hátán végigfutott a hideg, és bólintott.

Astoria kiviharzott a szobából, és végigvezette Hermionét a házon, ki az előcsarnokba, majd fel a nagy lépcsőn, és le a második emeleti folyosóra. A portrék mormogtak, ahogy elhaladtak mellettük.

– Kurva.

Hermione többször is hallotta ezt mormogni a háta mögött.

Astoria megállt a hetedik ajtó előtt.

– Menj be és várj! Draco akkor jön, amikor akar, de te pontban nyolc órakor legyél itt.

További szünet nélkül Astoria folytatta útját a folyosón, és eltűnt a sötétben.

Hermione keze remegett, ahogy megragadta az ajtógombot, és megpróbálta kinyitni. Először nem akart elfordulni, és többször mély levegőt kellett vennie, hogy megnyugodjon és a keze ne remegjen annyira, és meg tudja fogni, majd el tudja fordítani.

Belépve a szobába, minden részletet szemügyre vett, amit csak tudott.

Az egész letisztultnak tűnt.

Az hitte, hogy a szobája érdektelenség miatt csupasz és hideg, de talán egyszerűen csak Malfoy ilyen. Volt bent egy nagy ágy, egy toronymagas szekrény, egy íróasztal és egy szék.

Hermione úgy képzelte, hogy Malfoynak fényűzőbb szobája van. Csupa zöld és ezüst, drága lepedőkkel és túl sok bojttal borított díszpárnákkal.

Az előtte lévő szoba akár egy szerzetesé is lehetett volna.

Funkcionális. Igazából ez minden, amit el lehetett róla mondani. Nem csoda, hogy Malfoy olyan rideg.

Elhátrált az ágytól, és az íróasztal melletti székhez ment. Leült, és végignézett az íróasztal felületének tartalmán. Üres pergamen és tollak. Tétován nyújtotta a kezét a tollak felé, kíváncsi volt, vajon megérintheti-e őket.

Ahogy az ujjai közel értek, gyenge égető érzést érzett, és visszahúzta a kezét.

A gyomra összeszorult a rettegéstől, és azzal próbálta elterelni a figyelmét, hogy számtani képleteket mondogatott, miközben ott ült.

Hozzászokott a végtelen várakozáshoz. Mit számított egy óra tizenhat hónapnyi érzékszervi megvonás után? Csak abba kellett hagynia a gondolkodást, hogy mi fog történni legközelebb. A gyomra annyira összeszorult, azt hitte, rosszul lesz.

Hirtelen kattant az ajtó. Felállt, és épp időben fordult meg, hogy lássa Malfoyt belépni. A férfi a kezével a gallérját gombolta ki. Nyilván nem számított rá, hogy ott találja a lányt. Hirtelen megállt, és a lányra meredt, sőt, mintha kissé elsápadt volna, mielőtt kemény vonallá préselte az ajkait.

– Sárvérű – szólalt meg egy pillanat múlva. – Ma van a nagy nap, úgy látom.

hozzászólások: 0