60. fejezet
35. visszaemlékezés

2003. június

Hermione két hét alatt befejezte a bombát. A végtermék ezüstszínű volt, tojásded alakú, halványan hidegen fénylő csillogással, valamivel kisebb, mint egy kristálygömb, és érintésre jéghideg.

Az időzítése precíz volt. Amikor elkészült, azonnal üzent Perselusnak. A férfinak még aznap délután a Roxfortba kellett volna látogatnia, hogy új foglyokat válasszon ki a Sussexbe.

– Csak azok láthatják, akik tudják, hogy keresni kell – mondta a boszorkány, és óvatosan átnyújtotta. – Úgy van beállítva, hogy pontosan július 1-jén, délben aktiválódik. Van néhány csillapító bűbáj, de ne ejtsd el.

Perselus figyelmesen szemügyre vette azt egészen a lány figyelmeztetéséig.

Felnézett, és gúnyosan rávigyorgott.

– Köszönöm, Miss Granger, a figyelmeztetésed nélkül eszembe sem jutott volna, hogy óvatosan bánjak egy bombával.

Hermionénak a szeme sem rebbent.

– Inkább ne említsem meg, hogy kényes? – A lány felvonta a szemöldökét. – A tervezése olyan, hogy a varázslatot célozza meg, ami távol tart minket a Roxforttól, szóval minél feljebb tudod juttatni, annál jobb. A Csillagvizsgáló torony ideális lenne. Van némi gyújtóereje, de elsősorban arra alkalmas, hogy megtörje az őrvarázslatokat, minél alacsonyabbra kerül a detonációkor, annál kisebb hatása lesz. Legalábbis, nos, ez teljesen számtani alapokon nyugszik, nem tudtam ténylegesen kipróbálni.

– Elhatalmasodik rajtam a bizalom – mondta Perselus, és ismét lenézett rá.

Hermione annyira ideges volt, hogy a mellkasát nehéznek érezte. Mostanában állandó, csikorgó fájdalom volt benne egészan addig, amíg már alig kapott levegőt.

– Nem tudtam, hogy a bombakészítést is felvetted a repertoárodba – folytatta Perselus egy perc múlva.

Hermione lehúzta magáról a nehéz sárkánybőr kötényt és a kesztyűt, és összerezzenve lenézett a kezére. A bőrét égési sérülések pettyezték, és több ujjbegye zöld volt és kiszáradt, a maradék szövetet le kell majd reszelnie, és újra kell növesztenie. A védőruházat és a védőburkolatok csak korlátozottan hatottak, amikor olyan anyagokkal dolgozott, amelyeket kifejezetten azért választottak ki, mert képesek lerombolni a védelmet.

Összedörzsölte az ujjait, és figyelte, ahogy a bőr megrepedt és lehullik, helyenként szabadon hagyva a csontokat.

Grimaszolt, és gondosan boszorkányfű esszenciájával átitatott kötést tekert a kezére.

– Azután kezdtem el, hogy hallottunk az albán kórházról, először csak az elmélettel. Nem értettem a jelentéseket, és bűntudatom volt, amiért talán részben az én hibám, amiért a kórházat vették célba. Úgy gondoltam, legalább tudnom kellene, mi történt ott mindenkivel. Aztán az átokosztály laboratóriumai elleni rajtaütés után, mindenem meglett, de még csak meg sem volt érdemes megpróbálni azt javasolni, hogy a Rend használjon bombát.

Megvonta a vállát, és elkezdte összepakolni az anyagokat a gondosan lezárt és kipárnázott dobozokba és konténerekbe, miközben Perselus figyelte.

Egy elhagyatott pajtában voltak vidéken, amelyet a Rend elkülönített Hermione számára, hogy ott dolgozhasson. Kezdetben csak félszeg ellenvetések hangzottak el, amikor a bomba használatának ötletét javasolták, de végül a Rend beleegyezett. Senkinek sem volt jobb ötlete, és fél év elteltével, valamint a kísérletek tucatnyi áldozata után, mindenkin a nyers kétségbeesés volt érezhető.

Hermione óvatosan egy lombikot, amely még félig tele volt csillogó, ezüstös folyadékkal, egy őrzött dobozba helyezett, és több védővarázslattal lezárta.

– Amikor Bill a múlt hónapban elhozta a Roxfort őrvarázslatainak elemzését, rájöttem, hogy van rá esély, hogy a bűbájművészetet és a számtant kombinálhatom a bájitalok és az alkímia hagyományos robbanóanyag-használatával. Újraolvastam Dumbledore és Flamel együttműködését a sárkányvér felhasználásáról, és az az ötletem támadt, hogy az elég erőteljesen reagálna az egyszarvú vérben feloldott ezüst-nitráttal ahhoz, hogy feloldja az őrvarázslatokat. A fő kihívást az jelentette, hogy megtaláljam a módját annak, hogyan lehet valami olyasmiben megállítani a folyamatot, ami képes áthatolni és megtapadni a varázslaton, ezért mantikórmérget használtam az emulgeáláshoz. A detonáció célja elsősorban az, hogy elég nagy robbanási sugarat hozzon létre ahhoz, hogy az oldószer becsapódásakor destabilizálja és összeomlassza a védelmet. Több tucatszor végigfuttattam a számokat, mielőtt Mordon elé vittem a javaslatot, szinte biztos vagyok benne, hogy mindent helyesen számoltam ki.

Fecsegésen kapta magát, aztán megállt, felnézett Perselusra.

Ahogy a férfi a nőt tanulmányozta a szeme csillogott. Aztán a szája összeszorult, és visszabámult a kettejük közötti bombára.

– A bájitaltan és a gyógyítás olyan unalmas háborús karrier, hogy egy teljesen új varázslási területet kell kitalálnod, hogy elfoglaltságot találj magadnak?

Hermione érezte, hogy felmelegszik az arca. A szemét lesütötte, miközben a szája sarka megrándult.

– Úgy gondoltam, logikusnak tűnik, ha egyesítsük az ágakat.

– Nem is te lennél – mondta Perselus tompa horkantással. – Ha ez idő előtt felrobban, remélem, felidézed majd az összes alkalmat, amikor a szüntelen kérdéseidre azzal az emlékeztetővel válaszoltam, hogy csak azért, mert egy dolgot el tudsz képzelni, még nem jelenti azt, hogy meg is kell próbálni.

Sóhajtott egyet.

– Mindig is legelviselhetetlenebb diák voltál, akit tanítanom kellett. – Szünetet tartott, miközben ismét szemügyre vette a bombát. – Pontosan ezért.

Hermione lehajtotta a fejét, hogy elrejtsen egy mosolyt.

Aznap este Whitecroftba hoppanált, és majdnem fél órát várt, mire Draco megjelent.

Alig látta Dracót, mióta visszatért az útjáról. Alkalmi jelentéseket hozott, és újabb figyelmeztetéseket, hogy Voldemort valószínűleg a saját végső csapására készül. Több halálfalót hoztak vissza Angliába, mint pusztán Luciust.

Hermione kezdettől fogva úgy döntött, hogy nem említi a legutóbbi elfoglaltságát a Rendben.

Amikor a férfi megjelent a kunyhóban, hivatalos talárt viselt, és az arckifejezése feszült volt. Mintha arra számított volna, hogy a lányt elvérezve találja a padlón.

Megkönnyebbülés öntötte el az arcát, ahogy a lányra meredt.

– Nem maradhatok, hacsak nem vészhelyzet van, éppen vacsorán vagyok. Mi az?

A lány legszívesebben kinyújtotta volna a kezét, hogy megérintse a férfit, de visszatartotta magát. Az ujjai még mindig nem gyógyultak be teljesen, gondosan elbűvölte őket, hogy elrejtse a hegeket.

– Azért küldtek, hogy elmondjam, az Ellenállás két napon belül megtámadja Roxfortot. Pontosan délben fog kezdődni.

Megrándult az állkapcsa.

– Feltételezem, te nem leszel ott.

Hermione bólintott.

– A kórházban leszek.

A férfi szeme összeszűkült, miközben tovább tanulmányozta a lányt.

– A Rend megtalálta az utat az őrvarázslatokon keresztül?

Hermione nem reagált.

– Igen. Figyelembe vették.

– Mit kell tennem?

A lány megnyalta az ajkát és bal kezét szoros ökölbe szorította.

– Harry ott lesz. Végső összecsapást akarunk, de előtte meg kell ölnünk Naginit. Harry azt mondja, biztos benne, ő egy horcrux. Vagy elhozzuk, vagy találunk egy módot arra, hogy megöljük, ha már itt maradt.

A férfi szeme felcsillant.

– Ha a Sötét Nagyúr megjelenik, akkor ő is ott lesz.

– Jó. – Hermione élesen bólintott. – Csak ennyi kell nekünk.

Megfordult, hogy távozzon, de Draco előrelépett, és elkapta a karját. A szemei sötétek voltak, ahogy rá figyelt.

– Gyere vissza! Ma este.

A lány határozottan megrázta a fejét.

– Azt mondtad, hogy nem lehet, Draco. Ez nem a kockázatvállalás ideje.

A boszorkány megpróbált hátrálni, de a másik keze elkapta a csípőjét, és az ajtóba tolta. Úgy tűnt, elfelejtette, hogy ő az, aki nem időzhet.

– Látni akarlak. – A férfi végigcsúsztatta a kezét a boszorka karján az álláig, és a sajátja felé billentette az arcát.

Hermione lélegzete elakadt, és megborzongott.

Fázott. Annyira fázott, a férfi pedig meleg volt.

Lehet, hogy ez volt az utolsó alkalom.

Megingott.

– Rendben. Jövök. De most már menned kell.

A férfi elengedte a lányt.

– Majd hívlak.

Bólintott, és a varázsló hangtalanul eltűnt.

Hermione visszament a Grimmauld térre, és gondosan befejezte a keze gyógyítását, amíg a hegek szinte észrevehetetlenek nem lettek. A jobb kezéről eltűntek az ujjlenyomatok, de hacsak nem kereste őket bizonyos fényviszonyok között, alig látszott.

Végigsimította az ujjait a szegycsontján. A kezeléssel a mellkasán lévő hegek elhalványultak, így a sérülés kevésbé tűnt csonkoltnak. A mellei belső felét savas égési sérülések tarkították egészen az emlőszövetig, amit sikerült némileg helyreállítani. A hegek azonban maradandóak voltak. A legtöbb, amit tehetett, hogy úgy kezelte őket, hogy a hegszövet rugalmas legyen, és halmozottan bűvölte őket, hogy a sérülés elhalványuljon, és kevésbé legyen elszíneződött és fájdalmas kinézetű.

Hajnali három óra volt, amikor a gyűrűje felizzott.

Draco abban a pillanatban megjelent, amint belépett a kunyhóba, és hoppanálta magukat. A falhoz szorítva találta magát, amikor a férfi ajkai megtalálták az övét, és mohón megcsókolta.

A lány szorosan megragadta, kezeit végigsimította a vállán, kétségbeesetten vágyott az érzésére. Az ujjbegyei túlságosan érzékenyek voltak a sok új bőrtől, amit visszanövesztett.

Hermione halkan nyöszörgött a férfi ajkára, akinek a keze felcsúszott a nyakán, hogy az állkapcsára simuljon, és Draco hátrahúzódott, hogy tanulmányozza a lányt, éles szemei az arcának minden részletét felfogták.

Egyszer majd egy olyan pillanatban fogom szeretni, ami nem lopott, ígérte meg magának.

– Jól vagy? Jól vagy? – kérdezte a férfi, miközben a lányt tanulmányozta.

– Igen, jól vagyok. Jól vagyok. Te jól vagy? Megsérültél egyáltalán? – A boszorkány a saját kezébe szorította a férfi kezét.

Draco a homlokát az övére borította. Egy percig álltak, mielőtt a férfi eleresztette a kezét, és felfelé fordította a lány arcát, hogy ismét a szemét tanulmányozza. Tudta, hogy fáradtnak, soványabbnak és szürkének látszik a kevés napsütéstől, a lakásban töltött idő miatt. Fakó mosolyt mutatott, amikor találkozott a férfi tekintetével.

– Korábban kellett volna hívnom téged. – Ujjai végigsimítottak a lány arccsontján, mintha azt várta volna, hogy összetörik a kezében.

Hermione megrázta a fejét.

– Nem érte volna meg a kockázatot. Nem most kellene ezt csinálnunk. Nem kellett volna eljönnöm – mondta, miközben szorosabbra szorította a varázsló talárját. A száját a sajátjához húzta. Miközben megcsókolta, elrántotta a lányt a faltól, és hátrafelé, az ágy felé vezette.

A boszorkány a falon lévő óra egyenletes ketyegését visszaszámlálásnak érezte.

Általában kigombolta a ruháját, vagy addig rángatta, amíg a gombok el nem adták magukat, de ehelyett elővette a pálcáját, és elmormolt egy varázsigét, amit már ezerszer használt a kórteremben. A férfi ruhája megrebbent és lefoszlott róla. Megismételte a varázslatot a saját ruháján.

– Hatékony – mondta a varázsló az orra alatt, miközben a keze végigcsúszott a lány csupasz gerincén.

A boszorkány zihálva zihált, ahogy a férfi bőre az övéhez nyomódott.

– Nem akarok az időt vesztegetni.

Hermione végigsimított az ujjaival a férfi nyakán, majd a vállán. Annyira kétségbeesett volt, hogy érezte, ahogy a szíve a mellkasában dobog, amikor Draco mellkasa íven megfeszült, és végigcsókolta a mellét, majd végig a hasán, miközben visszanyomta az ágyba.

A lány a férfi után nyúlt, és a vállát rángatta.

– Kérlek, Draco… nincs időnk arra, hogy lassan haladjunk. Nem tudok holnap visszajönni.

A férfi felemelte a száját a lány csípőjéről, és Hermione végigsimított az állkapcsán, érezte a halvány borostát az ujjbegyei alatt. Visszahúzta őt a testére, és ujjaival könnyedén végigsimított a tarkóján, miközben megcsókolta, szétválasztotta a lábait, és a férfi csípője köré tekerte őket.

Nem hunyta be a szemét. Nyitva tartotta őket, és tanulmányozta a férfit, mindent megjegyezve az arcából. Figyelte, ahogy a szeme villog, és ahogy a pupillák kitágulása közben színt vált, ezüstös, szürke, higany, gyémánt és jég. Emlékezetébe akarta vésni, ahogy a keze alatt érezte a férfit, a nyakában lévő inakat és a csontjainak görbületét, a bőre ízét és a tölgymoha, a papirusz és a cédrus illatát a bőrében, amikor a vállába temette az arcát.

Összefonta az ujjaikat, ahogy belé nyomult. Draco arckifejezése birtokló, perzselő rajongás volt, és olyan éhség, amit a lány a lelkében érzett.

A boszorkány megcsókolta a férfit. Behunyta a szemét, miközben csókolta.

Ne hagyd, hogy ez legyen az utolsó alkalom. Ne hagyd, hogy ez legyen az utolsó alkalom. Mondogatta magának újra és újra, miközben a férfi nyaka köré fonta a karjait.

Utána Draco a mellkasához szorította őt, a feje az övé tetején pihent, az ujjai pedig rúnákat és mintákat rajzoltak a lány bőrére.

Vigyázni fogok rád. Mindig is gondoskodni fogok rólad. Gondoskodni fogok rólad. Gondoskodni fogok rólad.

A szavak némák voltak, de a lány hallotta őket a levegő mozgásában, és érezte a férfi állkapcsának halvány, gyors mozgását, ahogy kiejtette őket. Újra és újra, amíg a torkát nehéznek nem érezte.

Néhány percre lehunyta a szemét, mielőtt felült, és figyelmesen bámulta Dracót.

Ahogy a férfi felnézett rá, a villódzó szemei óvatosak voltak. A lány tanulmányozta, megjegyezte őt, ebből az nézőpontból, ami csak az övé volt.

Összefonta az ujjait a férfiéval, és túlérzékeny ujjbegyeit végigsimította a bordáin. A szája megrándult, és tétovázott.

– Draco – mondta végül –, van rá esély, reméljük, hogy a háború véget ér a Roxfortban. Nem… nem vagyunk benne biztosak, hogy meddig fogjuk még kibírni, ha nem így lesz.

Az ujjai megrándultak.

– Ha nem… – A lány egy félig szuszogó nevetést adott ki. – Nos, akkor majd csak próbálkozunk tovább, azt hiszem. De, ha mégis. Ha ez a háború végének kezdete, akkor – harapdálta az ajkát, és habozott –, akkor a Rend megsegítésére tett fogadalmad teljesül, és ha maradsz, és megpróbálod fenntartani az álcádat, hogy segíts nekünk, akkor azt kockáztatod, hogy megszeged a másodlagos fogadalmadat, amit tettél. Szóval mindezzel azt akarom mondani, ha Harrynek sikerül legyőznie Tudodkit kedden, neked menned kell. – Felnézett a kezéről, és találkozott a férfi tekintetével. – Menekülnöd kell.

Draco arckifejezése még csak meg sem rezdült.

Hermione lenézett, és a férfi kezén lévő gyűrűvel játszott.

– Lesznek dolgok, amikhez szükség lesz rám, úgyhogy nem tudnék…én nem tudnék veled menni… ha győzünk. De neked mindenképpen menned kellene.

Draco gúnyosa elfintorodott.
– Nem megyek el nélküled, Granger, én…

Összeszorult a torka. A lány az ajkához szorította az ujjait, és találkozott a tekintetével.

– El kell tűnnöd. Ha elkapnak, lehet, hogy nem tudlak megvédeni. Ha bíróság elé kerülsz, még ha Mordon és én tanúskodunk is melletted, akkor is dementorcsókra ítélnek vagy kivégezhetnek. Ha meghal… amint meghal… menj. Végre szabad leszel. Ez lesz a te életed, Draco.

Felült, a férfi arckifejezése megvető volt.
– Soha nem hagylak magadra.

Hermione gyomra összeszorult, és megrázta a fejét miközben lenézett.

– Már egy ideje gondolkodom ezen. Draco, nekem maradnom kell. A munkám a csaták után kezdődik. A végén… a dolgok zűrösek lehetnek. A halálfalók kétségbeesettek lesznek. Téged kiemelt fontosságú lenne elkapni, és nem tudom, hogy képes leszek-e megvédeni téged… ott sok minden kiderül majd.

Előrehajolt, és megragadta a lány kezét.

– Az enyém vagy. Most és a háború után is. Az esküdet, megesküdtél rá.

– Az vagyok. – A lány felnézett, és találkozott a férfi szemével. – Megígértem neked, hogy mindig, és komolyan gondoltam. Mindig, mindig, amíg csak élek. De… – A mellkasa megfeszült, és az állkapcsa megremegett. – Nem leszek kész elmenni, amikor szükséged lesz rá. Nem akarom, hogy kockáztasd, hogy elkapnak, mert vársz rám.

Draco szeme résnyire szűkült.
– Mit gondolsz, meddig várhatok?

Hermione lesütötte a szemét.
– Nem tudom. Ezért szeretném, ha nélkülem mennél.

– Biztos vagyok benne, hogy van elképzelésed.

A lány megrázta a fejét.

– Nem tudom, milyen gyorsan fognak haladni a dolgok. Lehet, hogy lesz esélyem elmenni, amint a kórházban elcsendesedik a helyzet. De… ha lesznek foglyaink és áldozataink Sussexből, én leszek az, akinek gondoskodnia kell róluk… legutóbb… tavaly… több hónapig tartott. Addigra elkezdődhetnek a tárgyalások, és akkor lehet, hogy nem tudok elmenni. Nem akarok attól tartani, hogy megpróbálsz eljönni értem, és elkapnak.

– A tárgyalásodra gondolsz, az állítólagos háborús bűneid miatt. – A hangja vádló volt.

Hermione félrenézett.

– Biztos vagyok benne, hogy nem tart sokáig. Ha egyszer szabad leszek… elmegyek valahová, ahol megtalálsz. Ez… ez jót fog tenni neked, hogy lesz egy kis időd, hogy egyedül magadra találj.

– Ezért jöttél el ma este? Mert ezt akartad mondani nekem? – Gúnyosság volt a hangjában.

Megragadta a lány kezét, és magához húzta, amíg az arcuk majdnem össze nem ért, és felcsúsztatta a kezét a torkán.

– Az enyém vagy. Az enyém. Megesküdtél rá. A kibaszott Rended eladott nekem, hogy időt nyerjenek maguknak. Ha bárki megpróbál cellába zárni téged, hogy hősiesnek mutassa magát, megölöm.

Nem várta meg, hogy a lány válaszoljon, úgy csókolta meg, mintha meg akarná bélyegezni az ajkával. Hermione Draco nyaka köré fonta a karját, és visszacsókolt.

Amikor az óra mutatói pontban ötöt mutattak, a lány hátrahúzódott.

– Mennem kell. Van még munkám.

Gyorsan átöltözött, és elővette a pálcáját, hogy hoppanálhasson. Aztán habozott, és Draco felé lépett.

– Légy óvatos, Draco! És csak… tartsd észben, amit mondtam, ha lesz rá lehetőséged…

A férfi arckifejezése olyan kemény volt, mintha márványból faragták volna.

– A csata után találkozunk.

Az ujjai megrándultak.

– Kérlek, légy óvatos, Draco!

Ne halj meg. A kimondatlan szavak a levegőben lógtak.

A lány nyelt egyet, és hoppanált

Grimmauld tér szinte lüktetett az idegességtől. Tucatnyi ellenállási vezető, akiknek Hermione még a nevét sem tudta, a hadiszobában Mordonnal és a Rend többi tagjával tárgyalt. A támadást mentőakciónak és végső összecsapásnak is tervezték.

Hermione a kórházi kórteremben dolgozott az előkészületeken Poppyval, Padmával és az Ellenállás többi terepgyógyítójával és ápolójával.

A délután közepén Bill ír szetter patrónusa ugrott be Grimmauld térre, Mordon keresve. Alastor elment, így Remus és Tonks egy órán át vezethette a találkozókat.

Hermione elment meglátogatni Ginnyt. Nem volt a tervben, de nem tudta, hogy mennyi ideje lesz a következő napokban.

Átnyújtott Ginnynek egy ellenszert a ragyaszóródás ellen, és a pálcájával suhintott, hogy eltávolítsa a Ginny hasán lévő további bűbájokat.

– Hogy vagy? – kérdezte, és leült, miközben Ginny bőre kitisztult, és a hasa lassan egy mélyen a medencéjében elhelyezkedő dudorrá dagadt.

– Halálosan unatkozom, főleg, hogy hallom, ahogy mindenki odakint rohangál, hogy készüljön a holnapi napra – mondta Ginny. Az arca elgondolkodó és sajnálkozó volt, de a szeme ragyogott. – Szerinted tényleg ez lehet a végső csata?

Hermione megrántotta a vállát, és félrenézett.

– Ha nem az, akkor nem tudom, mit fogunk csinálni.

– Tessék, felébredt. Érezni lehet, ahogy rugdalózik. – Ginny elkapta Hermione kezét, és a hasához szorította, közvetlenül a csípőcsontja fölé. Szünet következett, aztán Hermione gyenge rezdülést érzett a tenyere alatt.

– Érzed ezt? – kérdezte Ginny.

– Igen, éreztem. – Újabb rezdülés következett, majd percekig tartó csend.

– Valószínűleg elaludt – mondta Ginny, fintort vágva. – Éjjel érezned kéne őt, szerintem szaltózik.

– Vajon honnan örökölte az álmatlansági problémamegoldó génjeit? – kérdezte Hermione száraz hangon, miközben végigsimított az ujjaival Ginny hasán.

– El tudod őt képzelni a Roxfortban egy nap, miután a háborúnak vége lesz? – Ginny szemei felcsillantak.

Hermione találkozott Ginny tekintetével, és sikerült egy halvány mosolyt csalnia, miközben visszahúzta a kezét.

– Sajnálom a professzorokat.

Hermione meglengette a pálcáját, és előhívta az összes diagnosztikát.

Ginny Hermione csuklójára tette a kezét.

– Nem kell. Gyakoroltam, és nagyjából minden ellenőrzést el tudok végezni. Csak-csak beszélj hozzám. Hogy van Harry? Ron jól van? Láttad mostanában anyát? Rengeteg levelet kaptam tőlük, de az mindig csak a történet fele.

– Harry… – Hermione habozott, és eltette a pálcáját. – Hát… jelenleg jobban van. Padma és én az elmúlt hetekben a kórházi kórteremben tartottuk, hogy feljebb vigyük a súlyát, és figyeljük az alvását. Szóval, ő… úgy tűnik, egy kicsit jobban van, azt hiszem. Még mindig sok rémálma van, próbáltam rávenni, hogy gyakorolja az okklumenciát, de nem hallgat rám. A támadás közeledtével végre abbahagyta a lopakodást és a verekedést. De ezt azzal pótolja, hogy többet dohányzik. – Hermione aprót sóhajtott. – Mostanában nagyon csendes, még Ronnal is.

Hermione a körmét babrálta.
– Ron… Ron kitart. Tudja, hogy Harry számít rá, de még mindig összetört a szíve Lavender miatt, és még mindig azt hiszi, hogy Kingsley halála az ő hibája. De ő… ő kitart.

– Gondolod, hogy holnap sikerülni fog?

Hermione úgy érezte, mintha egy savas gödör lenne a gyomrában.

– Hát… a számtani számítások jók. Flitwick és Minerva is átnézte az elméletemet, és eddig semmi olyat nem hallottunk, ami arra utalna, hogy idő előtt robbant volna fel. – A szíve hevesen dobogott a mellkasában, és egyre gyorsabban beszélt. – Ha nem robban fel, az Ellenállás nagy része ott fog várakozni, és…

– Nem a te részedre gondoltam. Úgy értettem, hogy szerinted a Rend holnap győzhet?

Hermione nyelt egyet, a szája kiszáradt.

– Meg fogjuk próbálni. – Az ajtó felé nézett. – Ginny, én tényleg nem maradhatok. Álmatlan álmot kellene aludnom, és pihennem néhány órát holnap előtt. Még ezer dolgom van.

– Ó, persze. Hát persze – mondta Ginny reszelős hangon. – Nem foglak feltartani.

Hermione elővett egy fiola bájitalt, hogy helyreállítsa a ragyaszóródás bűbájt, és gondosan figyelte, hogy megfelelően kifejtsék hatásukat.

– Amint megtudjuk, hogy megy, szólok, hogy mi a helyzet – mondta Hermione, és az ajtó felé pillantott.

– Mondd meg Harrynek, hogy szeretem. Mondd meg neki, hogy hiszek benne – remegett Ginny hangja.

Hermione visszafordult, és egy apró mosolyt küldött neki.

– Úgy lesz.

A legkorábbi reggeli órák voltak, amikor az Ellenállás csoportjai elindultak Skócia felé. Hermione elment, hogy háromszorosan ellenőrizze a bájitalleltárakat. Padma már ellenőrizte a leltárt, de volt néhány bájital, amiről Padma nem tudott, és Hermione meg akarta számolni a készleteket. Már a számolás felénél tartott, amikor érezte, hogy a személyes védpvarázslata átszakadt.

Becsapta az egyik rekeszt, és éppen a pótcsontrapid fiolákat számolta újra, amikor Harry megjelent az ajtóban.

Megállt, és ránézett a férfira.

Harry ritkán látogatta meg, mielőtt elment volna. Szó nélkül távozott a küldetésekről, mintha a dolgok nyitva hagyása azt jelentené, hogy azok biztosan folytatódnak, ha egyszer visszatér. Vagy beugrott, hogy gyorsan megmondja:

– Elmegyek. Két hét múlva találkozunk.

Soha nem volt szó a kockázatról. Olyan volt, mint a nyári szünet az iskolában. Csak egy rövid búcsú. A viszontlátást mindig elkerülhetetlennek tartották.

Másképp nézett ki. A kórházi kórteremben töltött idő hatására vonásai kissé kiteljesedtek, és a szemei kevésbé tűntek tompának és beesettnek. Színezete sápadt volt, de már nem annyira szürke.

Elgondolkodtató elhagyatottság áradt belőle. A sovány fiú túlméretezett ruhákban, törött szemüveggel, aki egy bevásárlókocsinyi rágcsálnivalót vett a barátjának. Úgy érezte, hogy zúzódások vannak rajta. Nem fizikailag, hanem érzelmileg, mintha földbe döngölték volna.

Hermione néhány másodpercig csendben tanulmányozta őt.

– Mi az, Harry?

A hangja lágy volt, óvatos. Olyan hang, amit a kórházi kórteremben tanult meg.

A szája sarka megrándult, és oldalra billentette a fejét.

– Azt hiszem, ez lesz az.

Hermione egy apró mosolyt küldött neki.

– Remélem is. Remélem, hogy igazunk lesz.

– Én… – kezdett el beszélni Harry, aztán elhallgatott. Az ajtó kilincsével babrált. – Én… én megpróbálom megölni őt. Senki másnak nem mondtam el. De folyton a próféciára gondolok. Ha igaz, akkor meg kell ölnöm őt. Nem hiszem, hogy újra meg tudom vívni ezt a háborút.

Hermione odalépett hozzá, és megfogta a kezét, összefonta az ujjait az övével, és a szemébe nézett.

– Én hiszek benned, Harry. Már tizenegy évesen is mondtam neked, hogy nagy varázsló vagy. Azóta sem szűntem meg hinni benne.

Harry egy halvány mosolyt küldött neki, de az olyan gyorsan elhalványult, ahogy megjelent. Csak bámulta a lányt, és szinte olyan volt, mint egy szellem. Mintha az ujjai hirtelen átesnének a kezén.

– Hermione, azt hiszem, ma meg fogok halni.

Hermione csak bámult rá. Még soha nem hallotta, hogy a férfi ilyet mondjon. Nem számított a csata, nem számított a sérülés, nem számítottak az esélyek; Harry mindig hitt abban, hogy túlélik a következő napot.

– Nem! – A hangja úgy recsegett, mint az ostor. – Nem. Az egész Rend és az ellenállás nagy része ott lesz…

– Hermione – Harry határozott hangon szakította félbe. Halkan kifújta a levegőt, és lenézett a kezükre. – Érzem. Azt hittem… egy ideig azt hittem, hogy többen lesznek… – A válla megrándult, és az ajkát összepréselte. – Hogy a győzelem csak a kezdet lesz. De… azt hiszem, igazad van. Mindig is igazad volt. A háború… ez lesz minden, ami számomra van.

Hermione úgy érezte, mintha megütötték volna. Szorosabban megragadta a férfi kezét.

– Én nem így értettem, Harry. Soha nem így gondoltam. Ma nem mehetsz a Roxfortba ezzel a gondolkodásmóddal. Ez így fog működni. Esküszöm, az egyenletek tökéletesek voltak, százszor ellenőriztem őket. Győzni fogunk. Meg tudod csinálni. Ginny már vár rád…

– Hermione, hagyd abba! – Harry a szavába vágott. – Mindezt el kell mondanom, mielőtt elmegyek.

Éles lélegzetet vett.

– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, míg elhittem neked. Azt akartam, hogy tévedj az egészben. Nem is tudtam, mennyire dühös voltam rád, csak mert azt akartam, hogy tévedj. Nekem csak… nincs időm arra, hogy jóvá tegyem.

Egyre gyorsabban beszélt, mintha kifutna az időből. Mintha látná az életéből hátralévő perceket, és azok kevésnek bizonyultak.

– Tudom, nem kéne itt lennem, hogy bármit is kérjek tőled, de… de… meg akarlak kérni, vigyázz Ginnyre helyettem. Arra az esetre, ha meghalnék. – A férfi még jobban megszorította a lány kezét. – Nem tudom, hogy mi fog ma történni. Szeretném tudni, hogy valaki vigyázni fog rá. Nem tudja megvédeni magát, ha beteg, de tudom, hogy te… te… te mindent megteszel, hogy biztonságban legyen. Tudni akarom, hogy minden rendben lesz vele, bármi is történik. Tudom, hogy ha veled van, akkor rendben lesz.

– Harry… vissza fogsz jönni.

Harry szemében ingerültség villant fel, de mielőtt megszólalhatott volna, az ajtó mögött zaj hallatszott.

Hermione felnézett, hogy Ron kidugja a fejét az ajtón.

– Harry, mennünk kell. Mindenki odalent vár.

– Rendben. Én is megyek. – Harry elengedte és hátralépett. Még egy utolsó pillantást vetett Hermionéra és egy apró tisztelgést, mielőtt elindult lefelé a lépcsőn. Hermione addig figyelte, amíg a feje el nem tűnt a szem elől.

Ron addig időzött, amíg Hermione visszanézett rá.

– Jól vagy?

Hermione tekintete elkerekedett.

– Azt akarta, hogy ígérjem meg, hogy vigyázok Ginnyre, ha esetleg ma meghalna. Ron, vigyázz rá!

Ron arckifejezése megfeszült, de úgy tűnt, nem lepődött meg.

– Úgy lesz. Bárhová is megy Harry, én soha nem leszek pár lépésnél többre mögötte.

A szája kinyílt, mielőtt tudta volna, mit mondjon.

– Ron. Légy óvatos, Ron! – A lány a férfi után nyúlt. – Hozd vissza!

A varázsló egy görbe mosolyt küldött neki.

Annyira megöregítette a háború. Keskeny arca sovány volt. Az arccsontjai kiálltak, és a vonásai barázdáltak voltak. Az ősz csíkok a hajában sűrűbbé váltak. Sokkal idősebbnek tűnt huszonkettőnél. Lavender halála kioltotta benne a fény egy részét.

Hermione nem is tudta. Nem vette észre a kapcsolatot, amíg el nem tűnt.

Halványkék szemeiben még mindig acél volt.

– Minden küldetésen visszahozom őt. Ez a munkám. – A férfi a lépcső felé pillantott, és Hermione látta, hogy a gondolatai az előttünk álló napon járnak. – Vigyázz magadra, Mione! Ez a kórházi osztályt keményen leterhelheti.

A lány remegve bólintott.

– Rendben. Nos, most már várnak rám. – Ron egy pillanatra a lány vállán pihentette a kezét, és elfordult, hogy távozzon.

Hermione egyedül állt a bájital raktárban, és próbált visszaemlékezni, mikor hagyták abba az ölelkezést búcsúzóul.

hozzászólások: 0