75. fejezet

1. epilógus

A Helytartó meghalt egy táltostűzbalesetben

Draco Malfoyt megölte saját apja, egy sokkoló gyilkossági-öngyilkossági ügy a Malfoy-kúriában.

Draco Malfoy, a Sötét Nagyúr kormányának prominens alakja és özvegy apja a gyanú szerint egy háztűzben vesztette életét.

Az aurorok még vizsgálják az ügyet. A Mágiaügyi Minisztérium hivatalos közleménye szerint a tűz oka egyelőre ismeretlen, de a nem hivatalosan nyilatkozó tisztviselők megerősítették, a tűz minden jelét birtokolja a szándékosan okozott és fenntartott táltostűzátoknak.

A Malfoy-kúria romjairól készült fotók szinte teljesen megegyeznek a néhány évvel ezelőtti Lestrange kastélytűz romjaival.

– Mindenki tudta, hogy Lucius megszállottja volt annak a tűznek – mondja egy meg nem nevezett forrás –, megszerezte az összes feljegyzést és aktát, és több tucatszor meglátogatta újra a Lestrange romokat. Szinte tagadhatatlan, hogy a tűz egy rekonstrukció volt. Ez annyira tragikus: soha nem tette túl magát Narcissa halálán.

A család közeli barátai szerint Lucius a felesége halála után lemondott a legtöbb kötelezettségéről, és átadta a címet, a birtokkal együtt az akkor húszéves Dracónak. Lucius az azt követő években ritkán tért vissza Nagy-Britanniába, de legutóbbi látogatása során feltűnően kiszámíthatatlan volt a viselkedése. Nem hivatalosan nyilatkozó aurorok megerősítették, hogy Luciust mostanra több eltűnt személy ügyében is gyanúsítják, köztük Astoria Malfoyéval, aki alig huszonnégy órával azután tűnt el, hogy visszatért egy franciaországi nyári vakációról.

Állandó pletykák szerint feszültség volt apa és fia között. Bár külsőleg szívélyesek voltak, ritkán látták őket együtt, és Lucius 2003-ban Draco esküvőjére sem tért vissza külföldi állomáshelyéről.

A Helytartó címét és feladatait várhatóan még a héten átadják egy másik halálfalónak. Több tábornok is szóba került. A cikk megjelenésekor azonban még nincs hivatalos nyilatkozat az utódról Sötét Nagyúr részéről, illetve Draco és Lucius haláláról.

Egy olyan régi és tekintélyes családvonal elvesztése, mint a Malfoy család, lesújtó csapás a varázslóvilágra. Draco volt az utolsó a Malfoy és a Black családból. Az Újranépesítési Program egyik gyógyítója megerősítette, hogy béranya is meghalt a tűzben. Négy hónapos terhes volt egy Malfoy-örökössel.

***

Két hét alvás után Draco és Hermione végre előbújtak. Draco azonnal elindult, hogy ellenőrizze a sziget összes őrvarázslatát. Miután visszatért, körbevezette Hermionét a házban. A lány megragadta a kezét, amikor a kertekbe mentek.

Egy sarok körül sétáltak, mikor megtalálták Ginnyt, aki Jameset figyelte, ahogy egy pagodát próbált megmászni. Összeszorított mosolyra húzódott az ajka, amikor meglátta őket.

– Remek, már fent vagy. Nem voltam benne biztos, hogy mikor hagyod abba a téli álmot. – Draco felé pillantott. – Van itt valaki, aki már nagyon várta, hogy láthasson téged. Topsy!

Azonnal pukkanás hallatszott, ahogy Topsy materializálódott. Egy pillanatig állt és bámult Dracóra, kezeit összekulcsolva, hatalmas szemei csillogtak. Aztán előre lépett, és belerúgott Dracóba.

– Topsy nagyon dühös rád! – mondta, miközben a lábujjai a férfi sípcsontjának ütköztek. –Topsy még soha életében nem volt ilyen dühös.

Átkarolta Draco lábát, és zokogni kezdett.

– Elküldted Topsyt búcsú nélkül. Topsy azt hitte, hogy meg fogsz halni!

A manó a férfi ruhájába temette az arcát, és percekig üvöltött a könnyeitől, amíg Draco kínosan le nem nyúlt, és meg nem simogatta a fejét.

Ginny éles pillantást vetett rá.

– Amikor megérkezett, és megtudta, mindketten itt vagytok, nem akarta elhinni, amíg el nem ment, hogy a saját szemével lássa, aztán egész nap sírt. Nem hiszem el, hogy így küldted ide.

Amikor Topsy végre elengedte Dracót, odament, hogy a karjába vegye Jamest, és még mindig zokogva vitte el.

Hermione, Draco és Ginny kényelmetlen csendben álltak és bámultak egymásra.

Ginny beletúrt a haja tövébe, aztán a feje kicsit megrándult, ahogy megvonta a vállát.

– Azt hiszem, többször kellene együtt vacsorázunk. Nem kell a hét minden napján legyen, de szerintem minél többször. A többi alkalommal mindannyian megtartjuk a magunkét, de együtt kellene vacsoráznunk.

Hermione és Draco reakcióit tanulmányozta. Draco nem szólt semmit.

– A vacsora jól esne – mondta Hermione. – Ez egy jó ötlet.

Ginny arckifejezését elöntötte a megkönnyebbülés.
– Jó. – A lány bólintott. – Remek. Uhm. Szólok a manóknak, és akkor mindkettőtökkel találkozunk a vacsoránál.

Ginny megfordult, és sietett befelé.

Hermione figyelte, ahogy a lány elsétál, és későn jött rá, hogy Ginny valószínűleg megállna, és visszajönne, ha szólítaná. Kinyitotta a száját, de Ginny már eltűnt az ajtón.

Hermione és Draco percekig némán álltak a kertben. Nem tudta, mit kellene csinálniuk.

Szürreális érzés volt. Kivágták őket az egyik valóságból, beledobták egy másikba, és csak hagyták, hogy megtalálják az utat.

Nem tűnt álomnak. Valóságos volt. Érezte a só illatát a levegőben, hallotta a levelek mozgását a szélben és a víz csobogását. Érezte a kámfor és a fenyőtű illatát. Draco keze meleg volt és összefonódott az övével.

És mégis volt benne valami paranoia, amitől nem tudott megszabadulni. Valaminek leselkednie kellett, valaminek várnia kellett, valaminek, ami rosszul fog elsülni. Az elkerülhetetlen romlás úgy lógott a feje fölött, mint Damoklész kardja.

A sziget olyan volt, mintha borotva vékony jégtáblára épült volna. Ha Hermione rosszul lépett, vagy egy pillanatra megfeledkezett az óvatosságról, az megrepedt, és ő visszazuhant abba a fekete, hideg világba, ahonnan az imént menekült, magával rántva Dracót és mindenki mást is.

Minden egyes lépést. Minden lélegzetvételét.

Óvatosan. Legyél nagyon óvatos!

Mindig elveszíted azt, amit szeretsz. Mindig.

Az állkapcsa remegni kezdett. Vissza akart menni a házba, bent biztonságosabbnak érezte magát. Hol volt a pálcája?

– Erre sosem készültem fel – szólalt meg Draco. – Itt lenni.

Hermione felnézett rá, felriadva álmodozásából. A férfi a tenger felé bámult, mintha nehezen hinné el, hogy az ott van.

Ugyanolyan nehezen tudta elhinni az egészet, mint ő. A világ sosem volt kegyes hozzájuk.

Amikor azonban a varázsló lenézett rá, a boszorkány rájött, most először – amire emlékezett –hiányzott belőle valami feszültség. Még mindig feszült volt, még mindig készenlétben állt a két pálcája, több kés és sötét ereklye, de hiányzott belőle az a bizonyos merevség, amit Hermione már megszokott. Már nem úgy tartotta magát, mintha állandóan arra számítana, hogy valamilyen ütés éri.

Ez volt az az arckifejezés, amit akkor szokott viselni, amikor Whitecroftban találkoztak, amikor a lány már akkor látta rajta, amikor a férfi a szobába hoppanálva belépett, mentálisan felkészült arra, hogy megsebesülhet. Mióta megérkezett a kastélyba, rájött, hogy a férfi mindig is így nézett. Most először ez elhalványult.

A vékony jég legalább az a valami, amin még meg lehetett állni.

– Mit szeretnél, mit tegyek most? – kérdezte a férfi.

A lány pislogott.

– Amit csak szeretnél. Most azt csinálsz, amit akarsz.

Körülnézett rajtuk.

– Nem hiszem, hogy emlékszem, hogyan kell ezt csinálni.

Hermione fakó mosolyra húzta a száját.

– Én sem. – Körülnézett, és szorosabban fogta a férfi kezét. – Majd együtt kiderítjük, milyen az. Nem kell sietnünk. Ott van az egész életünk hátralévő része, hogy kitaláljuk.

***

Miután nem aggódott, hogy felébreszti Dracót, Hermione nekilátott a laborjának. Egy hétbe telt, mire egy alap protézist készített neki. Az amputáció tökéletesen begyógyult, de a vére tartósan híg maradt, hacsak nem szedett rendszeresen bájitalt ellene.

A férfi a laborasztal szélén ült, miközben a nő gondosan ráillesztette a protézis alapját az alkarjára.

– Ez az első protézis nem sok – mondta, miközben a varázsigéket mormolta. – Csak a főbb idegekhez fog kapcsolódni, így csak homályosan fogod érezni a mozgást és az érintést. Nem leszel képes semmi olyasmire, ami finom motoros irányítást igényel, de segít fenntartani az idegi struktúrákat, amíg én valami jobbat készítek. Ha túl sokáig vársz, nehéz visszanyerni a teljes mozgástartományt a protézissel, mivel nem érzed olyan tisztán.

Felcsúsztatta a fémkart a talapzatra. Halk kattanás hallatszott, ahogy a két darab összeilleszkedett. Végigkocogtatta a pálcáját a fémujjakon, és azok megrándulása közben zúgó hangot hallott. Néhány percig ellenőrizte, minden csatlakoztatva van-e, és diagnosztikákat tanulmányozott, hogy megbizonyosodjon róla, mindent tökéletesen illesztett össze. Draco hajlamos volt azt állítani, hogy minden rendben van, amíg el nem ájult.

Ideges arckifejezéssel nézett fel Dracóra.
– Ez nagyon fog fájni, de csak a másodperc töredékére, és csak most az egyszer. Hacsak nem törik el a protézis alapja, soha többé nem kell ezt csinálnom. Összekötöm az idegeket. Ha nem akkor csinálom, amikor érzed, akkor a kapcsolat nem integrálódik olyan jól.

Összeszorította az állkapcsát.

– Csak csináld.

– Amalgamare.

Draco a fogain keresztül üvöltött, ahogy a karjában lévő idegeket összekötötték a protézisben lévő mágikus idegekkel. Borzongás futott végig az egész testén, beleértve a protézist is. A fém ujjak hallható kattogó hanggal görcsösen megrándultak.

– Bocsánat. Sajnálom.

Élesen megrázta a fejét, és felemelte a karját, hogy megbámulja.

– Semmi baj.

A kezét a hűvös fémnek támasztotta.

– Érzed az érintésemet?

Draco egy percig hallgatott.

– Érzem, hogy van érintés, ez egy homályos nyomásérzés, de anélkül, hogy érzékelném a textúrát vagy a hőmérsékletet, vagy hogy mennyire érintenek.

Hermione végigsimított a kezével az alkarján, egészen az ujjakig.

– Ennél többet nem fogsz tudni érezni ezzel. – Komolyan nézett a férfira. – Óvatosnak kell lenned. Mivel nem érzed, nem fogod mindig tudni, mekkora nyomást alkalmazol. Nagy lesz a kísértés, hogy túlkompenzáld az érzékszervi visszajelzés hiányát azzal, hogy durvábban csinálod a dolgokat, hogy érezd. A kezet törhetővé tettem, hogy ha túllépsz egy bizonyos küszöböt, akkor a belső mechanizmusok lesznek azok, amik eltörnek, és ne valami más.

Draco arckifejezése megfeszült, és élesen a lányra nézett.

A lány elkezdte végigfuttatni a pálcáját, és az ujjait a protézisen, ellenőrizve a varázslatot. Draco megpróbálta elhúzni a karját a lánytól.

A nő a csuklója köré zárta a kezét, hogy nyugtassa, és a férfi erősebben húzta. A lány felpillantott, és találkozott a férfi aggódó tekintetével.

Felemelte a pálcáját.

– Draco, nem fogsz bántani. Nézd.

Megkocogtatott egy panelt a belső csuklón, és kinyitotta, felfedve a benne lévő mechanizmusokat.

– Látod, hol csatlakoznak itt az inak? Az egyes darabokat összekötő darabok szándékosan törhetőre készültek. Ha megpróbálnál akkora nyomást gyakorolni ahhoz, hogy eltörj egy csontot, ez a darab elpattan. Egy gyümölcsöt meg tudnál törni, de egy pálcát nem fogsz tudni kettétörni. Ha ezek eltörnek, a kéznek az a része, amihez kapcsolódnak, elernyed. – Újra becsukta a panelt. – Nem fogsz bántani. Csak el akartam magyarázni neked, hogy miért fogod valószínűleg az elején sokszor eltörni. Ez a tervezés része. Eltart egy darabig, amíg rájössz, hogyan tudod megmondani, mikor használod a megfelelő erősséget. Megtanítom neked is, hogyan javítsd meg magadnak. Ez mind a folyamat része.

Néhány percig varázsolt és tesztelt, mielőtt hátralépett.

– Össze tudod érinteni a hüvelyk- és a mutatóujjadat?

Draco néhány másodpercig a kezét bámulta. A szeme összeszűkült, amikor a kéz mozdulatlan maradt. Egy perc múlva a hüvelykujj megrándult.

Bosszúsnak tűnt.

– Azt látom, hogy kapcsolatban állok vele, de nem tudom megmondani, hogyan lehet rávenni, hogy csináljon valamit.

– Semmi baj. Meg kell szokni. Csak gyakorolnod kell. Csukd be a szemed, és nézd meg, hogy meg tudod-e mondani, melyik ujjadat érintem.

***

Annyi idejük volt.

Felfedezték a szigetet. Draco megmutatta neki az ösvényeket és a régi, mohás ösvényeket, amelyek az erdőkben kanyarogtak. Lementek a sziklás partra, és Hermione ott állt a víz szélén, és bámulta a hatalmas óceánt, ami addig nyúlt, ameddig csak látott.

Úgy érezte, mintha ők lennének az egyetlen emberek a Földön. Elrejtőzve egy világ távol a háborútól.

Hermione gyűjtögetni indult. Draco valamikor könyveket vett a környék ehető és varázslatos növényzetéről. A sziget valahol Japán partjainál volt. Draco, és néha Ginny és James is vele tartott, miközben ő az erdőket és a mezőket járta, hozzávalókat gyűjtött, hogy összeállítsa a saját ellátmányos szekrényét.

Aludtak. Korán feküdtek le, és sokáig aludtak, és néha csak jóval dél után keltek ki az ágyból.

Ültek a kertben, és Hermione sosem tudta mit mondjon. Olyan sok idő telt el, hogy sosem volt biztos benne, mikor van itt az ideje, hogy bármit is mondjon.

Néha csak úgy akart létezni, mintha az élete csak néhány nappal azután kezdődött volna, hogy megérkeztek a szigetre. Nem akart számot vetni a múlttal. Annyira belefáradt abba, hogy örök visszaszámlálásban élje az életét.

Hermionénak annyi ideje volt, és nem tudta, mit kezdjen vele.

Végül kezdte ezt természetellenesnek és szorongatónak érezni. A rettegés hideg érzése bontakozott ki Hermione gyomrában, ha túl sokáig próbált pihenni. Akkor volt a legrosszabb, amikor Draco távol volt, ami naponta kétszer is megtörtént, amikor elment ellenőrizni a sziget őrvarázslatait.

Ginnyt és Jamest fél órára meglátogatta egyedül, de amikor a látogatások egy órához közeledtek, elkezdett feszült lenni a kellemetlen érzéstől.

Az üres órákat úgy érezte, mint az összes hiábavaló, mérgező napot a Malfoy-kúriában.

Nem tudta kikapcsolni a gondolatait. James annyira hasonlított Harryre, de amikor nem, akkor egy kisbaba volt, és Hermione keze idegesen végigsimított a hasán, miközben figyelte a kisfiú, ahogy Ginnyvel érintkezik.

James állandóan beszélt. Ginny hangulatát úgy kezelte, mint egy próbakövet, amit visszatükrözött rá. Ginny ösztönösen anyáskodott. Azonnal megérezte, mire van szüksége Jamesnek, és úgy tűnt, folyékonyan megértette a zagyva szavakat, amelyek gyorsan, és néha könnyes szemmel ömlöttek a szájából.

Hermione a ház verandáján ült, és figyelte, ahogy James egy aprócska seprűnyélen siklott, amely egy lábnyira lebegett a földtől.

Ginny Hermionéra pillantott, és észrevette, hogy feszült az arca.

– Topsy, el tudnád vinni Jamest a strandra?

Ginny leült Hermione mellé, és egy pillanatnyi habozás után kinyújtotta a kezét, és könnyedén megérintette Hermione kezét, ahol Hermione öntudatlanul a hasa köré kulcsolta a karját.

Ginny nem szólt semmit, nem kérdezett semmit.

Hermione észrevette, hogy Ginny nagyon ritkán kérdezősködött, amikor Draco nem volt jelen.

– Nem tudom, hogyan kell anyának lenni, Ginny – szólalt Hermione néhány másodperc után.

Ginny szája sarka felhúzódott, és aprót nevetett.

– Gyakorlatilag mindenki felett anyáskodtál, akivel valaha is barátok voltatok. Harry és Ron már az első évben meghalt volna, ha te nem vagy.

Hermione nyelt egyet.

– Ez nem ugyanaz. Még azt sem tudom, hogyan viselkedjek James-szel. Fel tudok olvasni neki egy könyvet, de nem tudom, hogyan mondjam meg neki, miért vagyok zaklatott, vagy hogyan értsem meg, amit mond. Nem tudom megmondani, hogy mikor fáradt. Nem tudom, hogyan kell olvasni a gyerekekből. Mi van, ha nem tudok rájönni?

– Hát, nem kétévesen kezdik. Megismered őket. Az elején csak aludni, enni akarnak, és ölelgetni. Ha ezek közül egyikről sincs szó, akkor valószínűleg pelenkát kell cserélni. Egyszerre csak egy nap alatt nem leszel kétéves. Ne aggódj, én itt leszek. És Topsy mindent tud a babákról. Valószínűleg egyedül is fel tudna nevelni egy árvaházat.

Hátradőlt a kezére.

– Amikor James megszületett, ki sem akartam engedni a karomból, de semmit sem tudtam a babákról azon kívül, amit olvastam. Tudod, én sem ismertem csecsemőket mialatt felnőttem. A szoptatás könnyűnek tűnt, amikor elolvastam a könyvben a fejezetet, de amikor megpróbáltam, James vonaglott és sírt. Nem tudtam rájönni, hogyan kell rávenni, hogy bekapaszkodjon és rajta is maradjon, és annyira féltem, hogy összetöröm, ha túl erősen tartom. Elkezdtem sírni, és James egyre hangosabban kiabált. Topsy már egy hónapja ott volt, de én nem bíztam Malfoy egyik manójában sem. A hisztéria határán voltam, mire sikerült meggyőznie, hogy hagyjam segíteni James ápolásában. Nem leszel egyedül.

Hermione egy pillanatra Ginnyre nézett.

– Sajnálom. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett ilyen sokáig egyedül itt lenni.

Ginny csak egy szűkszavú nevetést adott ki, és félrenézett.

– Szerintem sokkal jobb volt, mint bárhol, ahol te vagy bárki más volt egész idő alatt. Tényleg nincs okom panaszra.

– Mégis.

Ginny bólintott, és arckifejezése fájdalmas lett, ahogy végignézett a kerten.

– Néha gondolok arra az időre, amit a terhesség rejtegetésével töltöttem, és úgy érzem, mintha egy gödör lenne a mellkasomban, amibe egy nap bele fogok zuhanni. Néha azt kívánom, bárcsak velük együtt haltam volna meg. Olyan rossz érzés, hogy én élek, miközben senki más nem él.

– Ne mondj ilyet! – mondta Hermione. A hangja feszült és éles volt. – Nem kellene ezt gondolnod. Harry mindennél jobban törődött azzal, hogy életben és biztonságban legyél.

Ginny lenézett.

– Tudom. Tudom – nem vagyok –, csak néha úgy érzem, tudod? Hogy csak azért vagyok életben, mert valami önző dolgot tettem, és hazudtam mindenkinek. Anya olyan izgatott lett volna. Mindig azt mondta, hogy ő lesz a világ legjobb nagymamája. Ő még csak nem is tudta.

– Ha bárki tudott volna a terhességedről, Voldemort keresett volna téged. Ha Draco nem lett volna képes valaki más testét a tiédnek kiadni… Te és James azért vagytok életben, mert eltitkoltak titeket.

Ginny még mindig gyászosnak tűnt, de lassan bólintott.

– Harry azt mondta… – Hermione habozott, és bűntudat hullámát érezte, amiért nem mondta el hamarabb Ginnynek. – Mielőtt megígértette velem, hogy mindkettőtökre vigyázni fogok, megkért, hogy mondjam meg nektek, a végsőkig gondolni fog rátok.

Ginny néhány másodpercig hallgatott, mielőtt a szája szűk, vágyakozó mosolyra görbült.

– Nagyon örülök, hogy meséltél neki Jamesről. Örülök, hogy legalább ezt tudta.

Hermione kinyújtotta a kezét, és megragadta Ginny kezét. Néhány percig csendben ültek, megosztva mindannak a súlyát, amit elvesztettek.

***

Hermione eltemette magát a laborba, amikor már nem bírta a sok felesleges időt. Ha produktív volt, úgy érezte, képes levegőt venni. Jó volt kreatívnak lenni anélkül, hogy úgy érezte volna, minden ott töltött idő visszaszámlálás valakinek az életére.

Számtalan dolog volt, amit megtehetett volna. Draco elég könyvet és kelléket hozott, hogy évekre lefoglalja.

Draco azonban lebegett.

Megszállottan ellenőrizte a védővarázslatok. Olvasott. Gyakorolta a kézprotézisének használatát. Két hétbe telt, mire abbahagyta a belső mechanizmusok törését, de közben rájött, hogyan lehet vele lényegesen többet csinálni, mint amire Hermione számított. Aztán órákon át ült a laborban, és nézte, ahogy Hermione dolgozik.

Semennyire sem közeledett Ginnyhez vagy Jameshez, hacsak Hermione nem ösztökélte rá.

Hermione békén hagyta őt ezzel kapcsolatban. Ha nem akart semmi mást csinálni élete hátralévő részében, akkor joga volt hozzá. Szerette, hogy a közelében van. Ha nem láthatta őt, akkor ez csomóként ült az agya mélyén, és nem tudott olyan sokáig koncentrálni, mielőtt meg kellett keresnie őt, hogy megnyugtassa magát, hogy minden rendben van vele.

Amikor ott volt, megnyugodhatott és koncentrálhatott.

Felnézett egy bájitalból vagy az új protézisén végzett munkából, és azt látta, hogy a férfi csak bámulja őt a birtoklási vágy leplezetlen kifejezésével, amitől végigfutott a hideg a gerincén, és úgy érezte, mintha tűz járna az ereiben.

Rájött, hogy a férfi elnémította a feszültségét a kúriában. Minden más alá temette. Elfojtotta az a meggyőződése, hogy a nő sosem bocsát meg neki, hogy meg fog halni.

De ahogy a hetekből hónapok lettek, a férfi birtoklási vágya újra előtérbe került. Függőséget okozott, hogy olyasmit élvezhetett, amiből soha nem volt több, mint egy-egy falat.

Bármit is csinált, abbahagyta, és belefulladt a férfiba. Megcsókolta, lehúzta róla a ruháit, és a karjaiban tartotta, érezte, hogy él. Mindketten éltek. Túlélték, és ott voltak egymásnak. A férfi végigcsúsztatta a kezét a lány torkán, végigcsókolta a szegycsontját, és hallotta, ahogy a varázsló azt mormolja a bőrén, hogy „az enyém”.

– A tiéd vagyok, Draco. Mindig a tiéd leszek – mondta neki, ahogy mindig is mondta neki.

De a tudata szélein hullámzottak a hullámok. Néha, amikor elfordította a tekintetét Dracóról, Hermione Ginny feszült arckifejezését találta, ahogy őket figyelte.

Hermione nem engedte, hogy észrevegye.

Az egyetlen külső dolog, ami Draco érdeklődését felkeltette, az Európával kapcsolatos hírek nyomon követése volt. A manók minden héten egy egész köteg újságot hoztak: európai, ázsiai, észak- és dél-amerikai, óceániai. Minden varázslói újságot, amelyet angolra fordítottak, a manóknak az volt az utasításuk, hogy vegyék meg és hozzák vissza. Közösen olvasva halványan pontos képet lehetett kapni az aktuális eseményekről.

Draco érdeklődésének ez volt a határa.

Hermione egyenesen az univerzumának középpontjában ült, és most, hogy a lány biztonságban volt, féktelen figyelmének nem volt más, ami megszállottan foglalkoztatta volna. Hermionén kívül minden más felesleges volt.

Azt hitte, hogy ez csak egy fázis lesz. Azt hitte, ha egyszer több idejük lesz, a férfi hagyja, hogy kiszélesedjen a figyelme, de fokozatosan kezdte gyanítani, talán mégsem ez a helyzet. Semmi más iránt nem volt kedve vagy szándéka érdeklődni. Ginny, James, az alkímia, mindez csak azért volt, hogy őt kényeztesse.

Bizonyos szempontból még a gyerekük is. Érdekelte a terhesség, mert Hermionéé volt, mert törődött vele, de amikor nem arra emlékeztette, hogy „a lányuknak” szüksége van Hermionéra, hogy lélegezni tudjon, vagy hogy Hermionénak biztonságban kell tartania magát „a lányuk” miatt, az aggodalma visszafogottnak tűnt. Talán egyszerűen csak elhalványult az idegesítő intenzitással szemben, amit Hermione kapott.

Ezt csak fokozta az agysérülése miatti aggodalma. Rendszeresen arra ébredt, hogy egy diagnosztika lóg a feje fölött, Draco pedig feszült arckifejezéssel bámulja.

A lány ellökte magától a pálcáját.

– Ne csináld! Nem tehetünk semmit.

A sérülés olyan volt, mintha kúszó repedések lennének az emlékezetében, a vörös keveredett az aranyszínű fényekkel, amelyek még mindig szétszóródtak Hermione elméjében. Az első hónap folyamán az arany fény látszólag kristályosodni kezdett a vörös repedések körül, olyan módon, ami arra emlékeztetett, ahogy Hermione saját varázslata eltemette az emlékeit. Sem Draco, sem Hermione nem volt biztos abban, hogy ez miért történik, vagy mit jelent.

Szeptemberre Hermione úgy találta, még akkor sem tud hozzáférni az emlékekhez, amikor megpróbálta. Ahelyett, hogy valami bizonytalan dolog lett volna, aminek a közelébe sem szabadna mennie, inkább úgy találta, teljesen elzárkózott tőlük, mintha megint elzárták volna attól, hogy hozzáférjen a saját elméje zugaihoz.

Emlékezett rá, hogy Draco anyját megkínozták, és azért lett halálfaló, hogy megvédje őt, de arra nem emlékezett, hogy ezt valaha is megtudta. Az általános tudás olyan mélyen beépült a Dracóról alkotott képébe, hogy az emlékek nélkül is emlékezett rá.

Nem volt biztos benne, hogy egyáltalán tudatában lenne annak, milyen az emlékek hiányoznak, hacsak nem emlékezett volna Draco anyjának nevére. Zavarba ejtően önkényes volt. Tudott az anyjáról, de következetesen teljesen üresre húzta a nevét, oly módon, hogy döbbenten tudatosult benne az emlékezetkiesése.

Hermione tudta, hogy ismerte. Pergamendarabokra firkálva, olvasott könyvekbe csúsztatva és a komódja fiókjaiban találta. „Draco anyját Narcissának hívták” – írta Hermione kézírásával. De amint abbahagyta az aktív gondolkodást, a részlet ismét elillant. Bárhol is őrizte az elméje ezt a tudást, azt képtelen volt hozzáférni. Egy beszélgetés Ginnyvel vagy néhány óra a laborjában, és már el is tűnt, amíg bele nem botlott egy újabb pergamenbe, ami arra emlékeztette, hogy „Draco anyját Narcissának hívták”.

***

Több héten át vezetett naplót, amelyet óránként átnézett és újabb információkkal töltött fel. Rájött, amint az információ már nem volt aktívan az elméje előterében, eltűnt az elméje olyan részeibe, ahová nem tudott eljutni. A háborúból származó többi emléke egyre tisztábban tért vissza, de minden, ami Draco anyjával kapcsolatos, az homályos maradt.

Tudta, hogy Draco tudja, hogy soha nem emlékezett az anyja nevére. Valahányszor bármit mesélt neki a gyerekkoráról, mindig pontosította: „Az anyám, Narcissa”, nyilvánvalóan megszokott módon.

Úgy tűnt, hogy az emlékezetkiesés visszafogott és az anyjára vonatkozó információkra korlátozódott. Minden más bizonytalanul ép volt.

Dracóval összeállítottak egy könyvet, amely tartalmazta mindazon dolgok részleteit, amelyekre nem emlékezett, hogy átnézhesse azokat. Szinte értelmetlen volt, mert csak órák kérdése volt, és máris újra nem emlékezett semmire az egészből. Arra emlékezett, hogy el fog felejteni dolgokat, de azt nem tudta, mik azok. Ugyanakkor megnyugtatta a tudat, hogy meg tudja találni az információkat, ha szüksége van rá.

Igyekezett nem gondolni rá a legtöbbször. Rengeteg olyan dolog volt, amit megtehetett, amihez nem kellett felidéznie azokat a bizonyos részleteket. Ott volt neki Draco. Életben volt, és nem lenne, ha még mindig meglenne minden emléke.

Sokkal többet adott volna fel néhány emléknél, hogy megvegye a férfi életét.

Ez a tény nem vigasztalta Dracót.

Az ágyban feküdtek, és a lány próbált egy olyan helyet találni, ahol a férfi érezhette a baba rúgását.

A kezét a hasa tetejéhez szorította, és hirtelen megremegett az ujjai ellen.

A lány találkozott a varázsló szemével, a szeme sarkában ráncosodtak a szemei.

– Te is érezted?

A férfi bólintott. A nő felvezette a kezét a bordái közelébe.

– A feje most is itt van, a lába pedig lent van a medencémben, és egész éjjel a hólyagomba rúg.

A férfi szája sarka megrándult, de aztán a hüvelykujja végigsimított a bordái között futó keskeny hegen, és a figyelme elterelődött a babáról.

A nő a férfi keze köré kulcsolta az ujjait.

– Draco… – A hangja ideges volt, és a torka összeszorult, ahogy megszólalt.

A varázsló azonnal felnézett rá. Ezüst szemei céltudatosak voltak, ugyanazzal a birtokló, kétségbeesett rajongással teli, amit Lucius arcán látott. A lány nyelt egyet. – Draco, neked törődnöd kell vele.

A féfri üres tekintettel bámult rá.

A szíve megakadt a mellkasában.

– Te… te nem lehetsz olyan, mint az apád volt.

Draco arckifejezése egy pillanat alatt összezárult, és a lány még erősebben megragadta a kezét.

– Törődnöd kell vele – mondta hevesen. – Úgy, ahogy vagy, el kell döntened, hogy törődni fogsz, mert ha nem teszed, akkor nem fogsz, és ő tudni fogja.

Draco szemében valami olvashatatlan dolog villant fel.

A lány felült, és továbbra is a férfi szemébe bámult.

– Olyan valakinek kell lennie, akiről úgy döntesz, hogy törődsz vele. Valakinek, aki számít neked. Én nem… – elszorult a torka. – Nem tudom, hogyan… mi leszek a jövőben. Ha valami rosszul sül el… neked kell lenned annak, aki szereti őt helyettem – a hangja kissé megtört –, úgy, ahogy én is szeretném. Fontosnak kell lennie számodra.

Draco elsápadt, de lassan bólintott.

– Rendben – mondta.

– Ígérd meg nekem.

– Megígérem.

Bólintott.

– Rendben.

***

Miután hónapokig tartó forradalmak törtek ki a halálfalók által ellenőrzött országokban, a Nemzetközi Konföderáció 2005. októberében bejelentette, hogy „beavatkozik” az európai helyzetbe. Európa instabilitása veszélyeztette a titoktartási törvényt és veszélyeztette a világ mágikus közösségét.

Voldemortnak alig voltak csapatai, hogy az ellenállás látszatát is megkísérelje. A halálfalók hadserege mindig is nagymértékben támaszkodott a sötét lények támogatására, és mivel Voldemort szövetségei romokban hevertek, alig volt hadserege, amit felállíthatott volna. Még a halálfalók sem bíztak abban, hogy képesek megnyerni egy újabb háborút. Thicknesse miniszter gyenge beszédeket tartott a brit szuverenitásról, de a Reggeli Próféta kötelességtudó propagandája ellenére a varázslóvilág belefáradt a háborúba, és már nem félt Voldemorttól.

Túl sok volt az elégedetlenség és túl kevés a halálfaló. Draco nélkül, mint Helytartó, nem volt senki, aki ugyanazt a rettegést tudta volna kelteni.

A Nemzetközi Konföderáció október végén szállt partra Dániában, és Észak-Európából kanyarogva söpört le Nagy-Britannia felé.

Végignézni, ahogy a Nemzetközi Konföderáció Felszabadítási Frontja hatékonyan szétzúzta Voldemort rendszerét, minden tekintetben igazolta, de az árulás mélysége nyomott hagyott, hogy milyen másképp alakulhattak volna a dolgok, ha a Nemzetközi Konföderáció hajlandó lett volna segíteni az Ellenállást a háború alatt.

A fájdalom és a düh émelyítő érzése tört fel Hermione mellkasában, valahányszor erre gondolt. Nem lett volna szükség a Felszabadítási Frontra, ha a MACUSA és a Nemzetközi Konföderáció nem hagyja, hogy az Ellenállást több éven át nyirbáljak, bebörtönözzék és megerőszakolják.

Harry, Ron és mindenki más talán még akkor is életben lett volna.

Valahányszor megkapták az újságokat, az olvasás egyszerre jelentette a megkönnyebbülést és a mérgező gyász áradatát.

Hermione ideje nagy részét annak szentelte, hogy jobb protézist készítsen Draco számára. Olyan volt, mintha egy több ezer darabos kirakós játékot épített volna. Minden alkatrészt magának kellett elkészítenie, és úgy illesztenie őket egymáshoz, hogy ne zavarják a többi elemet.

Novemberre készült el vele. Draco tanulmányozta, ahogy leválasztotta a fém protézist, majd a helyére kattintotta az új protézist. Draco sziszegett, majd összerezzent, ahogy az összes ideg összekapcsolódott az új protézissel.

– Hogy csináltad…?

A lány végigsimította az ujjait a porcelánbevonaton, mosoly játszott a száján.

– Akkor érzed?

A férfi bólintott. Kibontotta az ujjait, és összezárta őket. Szinte észrevehetetlen fémzúgás hallatszott odabent.

Hermione a kezében tartotta a protézist, végigsimított a tenyerén a hüvelykujjával, és figyelte, ahogy az ujjak rángatóznak válaszul.

– Látod az örvényeket? A porcelán ezüstszálakkal van átfűzve. Egy fémborításon lévő érzékszervi aspektusnak gondot okozott volna az eltérés, és zavarta volna a többi alkatrészt, de az ezüstszálak használatával átfűzhettem őket a kéz és a kar külső borításán, mint valódi idegeket. Az ujjakra koncentrálódnak – simogatta meg az ujjait az ujjhegyekig, és a férfi pontosan meggörbítette őket, hogy elkapja az övét –, így most már a legtöbb dolgot képesnek kell lenned érezni. Ennek a belső mechanizmusai erősebbek, mint az előzőek. Az a tervem, hogy körülbelül hetente frissítem őket, ahogy alkalmazkodsz.


– Okos. Bár – vett fel egy ceruzát, és megforgatta az ujjai között, mielőtt elforgatta a csuklóját, és megfigyelte, hogyan mozog a keze –, adhattál volna egyszerűen egy ezüstkézet is. Az gyorsabb lett volna.

Hermione hitetlenkedve nézett rá.

– Tényleg azt hitted, hogy olyan kezet adok neked, ami lassan kiszívja az életerődet? Már így is elég Sötét Mágiát vonzanak folyamatosan a rúnáidon keresztül, nincs szükséged egy ezüstkézre, ami ezt is megteszi. Még ha gyorsabb is lett volna, azok hihetetlenül megbízhatatlanok, utánanéztem, vannak esetek, amikor megfojtottak…

Draco kuncogott az orra alatt, Hermione pedig félbeszakította a mondandóját, és egy pillanatig csak bámult rá, mielőtt a szemét forgatta.

– Borzalmas humorérzéked van. – Megkocogtatta a pálcáját az egyik porcelán ujjbegyén, és egy kis áramütést adott neki.

Felkiáltott a meglepetéstől, és a mellkasához szorította az új kezét.

Hermione szigorúan szemezett vele, miközben eltett néhány eszközt, majd elővett egy tolltollat.

– Most pedig, komoly tesztelés, próbálj ki egy varázslatot.

Draco a pálcája után nyúlt, de Hermione egy ravasz mosollyal megállította.

– Nem, nem a pálcáddal, csak így. – Demonstrálóan kinyújtotta a bal kezét, mutatóujját a kezére mutatta, és a Wingardium Leviosa kézmozdulatot mímelte.

Draco meglepetten bámult rá, és lenézett a protézisre.

– Múlt hónapban azt mondtad, hogy nem fog működni.

A lány rámosolygott, és egy fürtöt a füle mögé túrt.

– Így volt. Aztán rájöttem, hogy működik. Bár még soha senki nem épített pálcát protézisbe, úgyhogy rendszeresen ellenőriznünk kell, hogy minden alkatrész biztonságosan el legyen szigetelve. Próbáld ki. Nekem nem működött túl jól, de az egyik pálcádat használtam, úgyhogy nehéz megmondani.

Bal kezét az asztal felé nyújtotta.

– Wingardium Leviosa.

A toll felemelkedett az asztalról, és könnyedén lebegett a levegőben.

Draco ismét a kezére bámult, majd a lányra, a szemei csillogtak.

– Ez… Hogy csináltad ezt?

Hermione torka kissé összeszorult, majd odanézett, és megigazította a csavarhúzó készletét.

– Ó… nos, tulajdonképpen a kutatásomat használtam fel a bilincsek szétszereléséből.

Felpillantott Draco felé, és megállapította, hogy a férfi mozdulatlanná vált, mintha megdermedt volna.

Megköszörülte a torkát.

– A Sussexnek volt egy csomó igazán kivételes alkímia- és pálcamagkutatása, tudod, ahogy lecsupaszították és átvezették a mágiát, szóval… – felemelte az állát, és találkozott a férfi szemével. – Fogtam az alapjait annak, amit kifejlesztettek, és felhasználtam, hogy valami olyat készítsek belőle, ami nem szörnyű.

A férfi néhány másodpercig csak bámulta a nőt, aztán lenézett a protézisre.

Hermione lenézett a csupasz csuklójára.

– A legrosszabb dolgokat mindig a háborúk során hozzák létre, ez a mugli világban is így van. Soha nem lehet visszatenni őket Pandora szelencéjébe, ha egyszer kiengedték őket. Néhány éven belül, ebben biztos vagyok, a világ összes varázsló kormánya bilincseket fog használni a foglyok mágiájának elfojtására. Arra gondoltam, hogy olyasmit kellene létrehozni, ami az embereken is segít. – Halványan elmosolyodott, majd felvette a pálcáját. –Talán egyszer majd elküldhetnék néhányat a tervekből valahová egy kórházba. Feltételezve, hogy nem mindenki csonkult meg a háború alatt, aki a fogságban halt meg, rengeteg ember van, akinek jót tenne egy jobb mágikus protézis.

Ismét felnézett Draco felé, aki még mindig ott állt, ahol megdermedt. Aztán odalépett hozzá, és tétován mindkét kezébe fogta az arcát, felfelé fordította, és a tenyerében ringatta, ahogy szokta. A hüvelykujjaival könnyedén végigsimított az arccsontja ívén, az egyiket hűvösebbnek érezte, mint a másikat. A lány megborzongott.

A férfi a homlokára nyomta az ajkát.

– Mindenkinél jobb vagy – mondta halkan, a szavak a lány bőrét súrolták. – Ez a világ egyáltalán nem érdemel meg téged.

***

Decemberben havazott. Gyönyörű volt. Fehérbe borította a világukat, és Hermione Draco mellett ült, és hallgatták a hóesés hangját.

Hermione úgy érezte magát, mintha akkora lenne, mint egy ház, és a nyolc hónapos terhesség miatt legszívesebben téli álmot aludt volna, de Draco kirángatta az ágyból, és rábeszélte, hogy mégis menjen ki.

– Hideg van. A sétától megfájdul a lábam és a hátam – mondta duzzogva, miközben a férfi sálakat tekert köré.

– Majd én elviszlek.

A lány felhorkant.

– Nem fogsz, eltöröd a hátad. Annyit nyomok, mint egy randalór.

– Megerősítem a kezem, hogy ne törjön el – mondta vigyorogva.

Hermione felháborodottan kapkodta a levegőt, és a szemei elkerekedtek.

– Szörnyű vagy.

– Te mondtad, hogy minden nap ki kell menned a szabadba, még akkor is, ha nincs kedved hozzá.

Hermione elkomorult, és felhúzta a köpenyét:
– Nem számítottam arra, hogy ez azt jelenti, megzavarod a szundikálásomat.

– Próbáltam kivárni, de végeláthatatlan volt.

Hermione szipogott, és hagyta, hogy a férfi befűzze és bekösse a csizmáját.

Gondosan kitisztított ösvényeken sétáltak. Az ég, a fák és a föld mind fehéren csillogott a frissen hullott hótól.

– Mindjárt itt a karácsony – szólalt meg a lány. A lélegzete felhőként szállt fel, ahogy beszélt.

Draco bólintott.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul leszek a terhességtől, de nehéz elképzelni, hogy nemsokára gyerekünk lesz. – Draco felé pillantott. – Más lesz, ha egyszer hárman leszünk.

Draco ismét szűkszavúan bólintott. Hermione megszorította a kezét.

– Remélhetőleg nem örökli majd a mi közös makacsságunkat.

Draco felhorkant.

– Ha fogadni akarnék, azt mondanám, hogy az esélyek erősen ellenünk szólnak.

Hermione elmosolyodott.

– Valószínűleg.

A baba valóban makacs volt.

Hermione szülésnapja eljött és el is múlt anélkül, hogy akár csak egy Braxton Hicks-féle összehúzódás is történt volna. Hermione a téli álomalvásból átváltott arra, hogy elszántan megmássza a ház minden lépcsőfokát, és a sziget legmeredekebb ösvényein túrázzon felfelé, abban a reményben, hogy majd csak történik valami. Bármit.

Már majdnem negyvenegy hetes terhes volt, és biztos volt benne, hogy nem bírja elviselni a terhességet még egy napig, amikor végre összehúzódása lett. Aztán még egyet. Két napig rendszertelen időközönként jöttek, majd fokozatosan nyolc-tíz percenként jelentkeztek, és így is maradtak.

Topsy elidőzött, izgatottan billegett a lábujjain, miközben Hermionét tudálékosan szemlélte. Ginny átadta Jameset egy házimanónak, és mindenkit teával látott el. Hermione próbált olvasni, és nem reménykedni abban, hogy a fájások valaha is megszűnnek nyolcpercenként jelentkezni. Éppen elég intenzívek voltak ahhoz, hogy ne tudjon tudomást venni róluk.

Draco úgy tűnt, készen áll meghalni a krónikus stressztől. Minden alkalommal megfeszült, amikor Hermione elmozdult vagy éles lélegzetet vett, amikor egy összehúzódás tetőzött. A tekintete sosem hagyta el a nőt.

Hermione vagy Ginny óránként diagnosztikai vizsgálatokat végeztek, hogy lássák, egyáltalán teljesen kitágult-e a méhszáj, és mindig úgy találták, hogy valahogy mégsem.

Végül Hermione kétségbeesett sóhajjal felállt. Ginny és Draco talpra ugrottak.

A lány magára húzta a köpenyét, és belecsúsztatta a lábát a csizmájába, mielőtt varázsigét mondott volna a fűzéshez.

– Megyek, teszek még egy sétát. Talán ettől tényleg beindul a vajúdás. Ha ez nem válik be… – Vetett szemet Dracóra, de nem említette a többi lehetőséget, amit fontolgatott.

Ginny bólintott, a szája elgörbült.

– Megyek, megnézem, hogy van James. Szólhatsz, ha szeretnéd, hogy visszajöjjek.

Draco kinyitotta a száját, de aztán hangtalanul becsukta.

Elengedte Hermione karját, és hagyta, hogy annyi lépcsőn másszon fel, amennyin csak akar.

Egy híd tetején állt, és a férfi kezét szorongatta, miközben megpróbált elnyomni egy nyögést, és levegőt venni egy összehúzódáson keresztül.

– Granger… elmehetnék egy szülésznőért.

– Szó sem lehet róla – szűrte Hermione a fogain keresztül, miközben megduplázta magát. –Ginny és én meg tudjuk oldani. Nem hagyom, hogy kockáztass… és nem hagyom, hogy bárkit is idehozol, akit majd utána megölsz, hogy eltüntesd a nyomaidat.

Draco bűntudatosan hallgatott.

Hermione mély lélegzetet eresztett.

– Ezt már nem csináljuk többé. Biztonságban vagyunk. Itt biztonságban vagyunk. Ne merészeld!

***

– Utálom ezt.

– Tudom.

– Fáj.

– Igen.

– Fáradt vagyok. Már órák óta nyomom.

– Tudom.

– Ne érts velem egyet!

Draco ezután nagyon sokáig hallgatott.

Hermione nem volt biztos benne, hogy a lány törte el a kezét, vagy a férfi az övét.

Ginny Hermione lábai között volt Topsy mellett.

– Hermione, biztos, hogy nem akarsz egy tükröt, hogy láthass?

– Nem akarom – mondta Hermione tompa hangon, miközben levegőt vett, mielőtt egy újabb összehúzódás futott át rajta. Erőltetett nyögéssel görnyedt előre.

– Szép munka. A feje már kint van. Még egyet, hogy a vállak átmenjenek. – Ginny felnézett Dracóra. – Meg akarod fogni?

Draco csak bámult Ginnyre, amíg az újra Hermione lábai közé nem nézett.

Hermione összeszorította a fogát, és összeszorította a szemét. Újra nekifeszült, egész testével és elméjével arra koncentrált, hogy kihozza a babát.

– Ez az. Ez az. Igen! A vállak kint vannak, csak lélegezz most. Ne nyomjon!

Egy nyöszörgő jajgatás hallatszott, és hirtelen egy nedves, vonagló köteget rakott Hermione csupasz mellkasára.

Hermione aprót zihált, amikor lánya apró, összeszorított arca a szegycsontjához simult. A baba fején sötét, nedves, fürtök kuszálódtak össze.

A kimerültségét azonnal elfelejtette. Hermione keze megremegett, ahogy átkarolta a baba magzatmázzal borított testét, és ujjait az átázott fején pihentette. A baba Hermione arca felé nézett, a szája elfintorodott, ahogy rezgő jajveszékelés tört elő erőteljesen a szájából.

Hermione szótlannak érezte magát. Ginny és Topsy is beszélt, de Hermione nem figyelt oda. A baba összeráncolta tollkönnyű szemöldökét, és rövid időre kinyitotta a szemét.

Olyan fényes ezüstösek voltak, mint egy fényvihar.

Hermione felzokogott, és szorosabban átölelte a kislányt.

– Draco… a te szemeidet örökölte.

hozzászólások: 2

by palmainé ildi @ 12 Dec 2023 03:39 pm

Végre egy kis jó. Már nagyon hiányzott.

by Nyx @ 12 Dec 2023 09:05 pm

Igen, azért megérdemlik ennyi rossz dolog után.