76. fejezet

2. epilógus

Hermione az ágyban ült, és a lánya ujjait számolgatta, nézte az apró rózsaszín körmöket, és végigsimította az ujjaival az összenyomott profilt. A babát megmérték, diagnosztikai varázslatokkal mindenhol megvizsgálták, majd Topsy szakszerűen bepólyálta. A kusza barna haj kezdett megszáradni, és apró tincsekben állt a feje körül.

– Azt hiszem, az én hajammal fogja végezni, szegénykém. Bár lehet, hogy hat hónaposan platinaszőke lesz – mondta Hermione. Mosolyogva felpillantott, és látta, ahogy Draco a fal mellett áll, és úgy nézett ki, mint aki éppen készül hoppanálva távozni a szobából.

Hermione megtorpant, és zavartan bámult rá. A férfi végig mellette volt a vajúdás alatt, egészen addig a pillanatig, amíg át nem adták neki a babát. Nem volt biztos benne, hogy mikor húzódott hátrébb.

Ginny és Topsy is észrevétlenül kisurrant a szobából.

Hermione homályosan regisztrálta az ajtó becsukódásának hangját, miközben Dracót tanulmányozta. Elsápadt, és az arckifejezése inkább lesújtott volt, mint bármi más. Az ujjai folyamatosan rángatóztak.

– Draco… gyere, nézd meg őt!

Nyelt egyet.

– Granger…

– Ő a te lányod.

A férfi keze megrándult, és a lány látta, ahogy az állkapocs izmai összeszorulnak.

– Tudom. – A fogai megvillantak, ahogy a fogai között beszélt. – Emlékszem, hogy megtörtént.

Hermione arcáról eltűnt a mosoly, és összerezzent, közelebb tartva a babát. Olyan volt, mintha megpofozták volna vagy jeges vízbe merítették volna.

A boldogság elpárolgott, mintha csak illúzió lett volna. Egy álom, amibe elrejtette magát.

Nyelt egyet, és lenézett a karjában tartott babára. A csend a szobában olyan nehéz volt, hogy úgy érezte, mintha összenyomnák alatta.

Voltak bizonyos sebek, amelyek soha nem múlnak el teljesen. Amelyek valószínűleg soha nem is fognak.

– Azt hiszem, mennem kell – mondta végül Draco.

– Gyere ide! – közölte tompa hangon, és ismét felnézett a férfira.

Kétségbeesetten nézett rá, és olyan sápadt volt, mintha a szívét kivájták volna a mellkasából, és a lány előtt vérzett volna el. Nem tett egy lépést sem, hogy közelebb menjen hozzá.

– Draco, gyere ide! – ismételte meg újra.

A férfi egy pillanatig habozott, mielőtt lassan előrébb lépett. Kicsúsztatta a bal karját, és megfogta a varázslót kezét, közelebb húzta, amíg le nem ült mellé az ágy szélére.

Hermione mély levegőt vett, miközben próbálta eldönteni, mit tegyen. Azt hitte, hogy a férfi már hozzászokott a baba gondolatához, többnyire sikerült megbékélniük a történtekkel, mielőtt az emlékei visszatértek.

Nem akarta megerőszakolni őt. Soha nem tette volna meg, ha lett volna más módja, hogy megmentse a lányt. Soha nem várta volna el, hogy a lány megbocsásson neki.

Talán még most sem.

A nő szorosabban megszorította a férfi kezét. Úgy tűnt, nem akarja, hogy bármiféle fizikai közelségben legyen Hermione vagy a lánya.

A szája kiszáradt.

– Te… megígérted, hogy törődsz vele. Ha… ha… – az állkapcsa remegni kezdett –, ha el akartál menni, miután megszületett… szólnod kellett volna. Ez egy új kezdet volt. Mindhármunk számára. Emlékszel? Mindent magunk mögött hagytunk… mindent, hogy együtt lehessünk. Még csak rá sem néztél.

Elmozdította a babát, hogy jobban látszódjon az arca, de Draco megmerevedett, és elfordította a tekintetét. Olyan volt, mintha átvágták volna, az elutasítás fizikailag fájdalmas volt.

– Nézd! – a hangja heves volt. – Rá kell nézned.

Draco vonakodva lenézett.

– Ő csak egy kisbaba. Nem fog bántani téged, és te sem fogod bántani őt. Csak nézd meg!

Draco feje élesen megrándult, és rövid, szaggatott nevetéssel próbálta kihúzni a kezét. Hermione nem volt hajlandó elengedni. Az arckifejezése feszült volt, mintha bárhol máshol akart volna lenni a világon, csak nem ott, ahol éppen van.

– Granger – kezdett olyan elcsukló hangon, hogy remegett –, az egyetlen dolog, amit csinálok, az az, hogy megölök dolgokat.

Hermione bámult rá, majd még erősebben megragadta a kezét.

– Nem – ellenkezett erőteljesen. – Ez hazugság. Te mentettél meg engem. Megmentetted Ginnyt és Jamest. Lehetnél gyógyító. Jó apja lehetnél, tudom. Lehet, hogy egyikünknek sem lesz természetes, de mindketten megpróbálunk mindent megtenni. Te…

– Hermione – eresztett ki egy éles lélegzetet, mintha belerúgtak volna. A hangja nyers volt, és még mindig nem nézett rá.

– Granger… – próbálta ismét elhúzni a kezét. – Granger, én… én már öltem gyerekeket korábban. A legutóbbi csecsemőn, akit megérintettem, rajta a gyilkos átkot használtam, miután kivégeztem az anyját.

Hermione megdermedt, és a varázsló arcát bámulta.

Valamikor már tudta, hogy a férfi valószínűleg gyerekeket ölt, de elhatárolódott ettől a tudattól. Nem vett róla tudomást.

Varázslók és muglik. Barátok és idegenek. Férfiak és nők… és gyerekek.

Mindezt tudta, de el is felejtette.

Aztán eszébe jutott Stroud tárgyilagos hangja, amikor felajánlotta, hogy megszabadítja Dracót egy nem kívánt női gyermektől: „A jó képességűeket felneveljük, hogy hozzájáruljanak a program következő fázisához, a többiek pedig hasznos kísérleti alanyok lesznek. Még mindig olyan keveset tudunk a korai mágikus fejlődésről…”

Nyelt egyet, próbálta megtalálni a hangját.

– Nem volt más választásod. Nem volt. Nem volt választásod. – Lenézett a lányukra. – Most újrakezdjük. Ő a háborútól távol fog felnőni, és mi… mi mindezt magunk mögött hagyjuk. Vigyázni fogunk rá, és biztonságban lesz. Mindketten. Mindketten vigyázni fogunk rá.

Hermione Draco felé fordult, hogy a baba a karjaiban feküdjön kettejük között. A lányuk ezüstös szemei felnéztek rájuk. A haja barna fürtökből álló glóriává száradt a feje körül. Az arca rózsaszínű volt, és még mindig kissé összenyomottnak tűnt. Mindkét keze kiszabadult a pólyázásból, és az arca mellett volt. A jobb keze ujjperceit agresszívan szopogatta.

Ő volt a legszebb dolog, amit Hermione valaha is látott.

– Nézz rá, Draco! Ő a miénk. Mindkettőnké. Nem fogod bántani őt.

A férfi néhány másodpercig őt bámulta.

Amikor megmozdult, a boszorkány látta, hogy a varázsló már nem vesz lélegzetet. Az ujjai görcsösen megrándultak, amikor elkezdett kinyúlni. Tétovázott, majd épphogy csak megérintette a baba tenyerét, mintha arra számított volna, hogy az érintése megmérgezi vagy összetöri a kislányt. Az aprócska kéz reflexszerűen az ujja köré zárult, megragadta.

Draco dermedten ült.

Hermione figyelte őt, és felismerte a szemében lévő kifejezést, ahogy lenézett a kis emberkére, aki kitartóan kapaszkodott belé.

Birtokló és rajongó.

***

Aurore Rose Malfoy Ginny szerint a valaha született legnyugodtabb baba volt. Külsejét tekintve szinte tökéletes mása volt Hermionénak, leszámítva elképesztően ragyogó ezüst szemeit és Draco száját.

Gyönyörűen aludt és ritkán sírt. Órákig feküdt a túlságosan is elnéző apja karjaiban, a mellkasán szundikálva, miközben Hermione munkáját végezte a laborban. Aurore bagoly módjára bámulta a képeket a herbológiai lexikonokban, és nagyon komolyan ült, miközben az apja műujjait csipkedte.

Csendes, nyugodt baba volt, aki megfelelt a szülei komolyságának, de a szemében tűz lobogott.

Hermione hordozókendőben hordta, a mellkasához szorítva, ahol szorosan és védelmezően körbetekerhette a karját Aurore aprócska teste körül, valahányszor idegesnek érezte magát, mert túl csendes volt az erdő vagy túl nagy az ég.

Amint Aurore biztonságosan fel tudott ülni, a nap felét Draco vállán ülve töltötte, és lovagolt vele, miközben a férfi a ház közelében lévő őrvarázslatokat ellenőrizte.

***

Draco többet beszélt Aurore-ral, mint bárki mással, még Hermionéval is.

Bármiről beszélt neki, a fákról, a bútorokról, az összes boltról, ahol könyveket vett Hermionénak, arról, milyen lehet az időjárás, és mit jelent az analitikus varázslatok összes színe és árnyalata. Aurore figyelmesen hallgatta, és bosszankodott, ha elkalandozott, vagy túl sokáig hallgatott.

Annak ellenére, hogy Hermione filozófiailag ellenezte az együttalvást, Aurore az ágy közepén, Draco és Hermione között aludt. Nem azért, mert Aurore-nak szüksége volt a szüleire ahhoz, hogy aludni tudjon, hanem mert nekik volt szükségük rá. Hermione rendszeresen elaludt a padlón Aurore kiságya mellett a kezét fogva. Draco éjjelente több tucatszor felkelt, hogy megnyugodjon, Aurore még lélegzik.

Aurore élete első évében alig érintette a földet. Amikor Hermione vagy Draco letette, Topsy azonnal megjelent, és elrobogott vele, vagy Ginny elvitte, hogy Jamesszel játsszon.

Aurore Hermione mellett ült, pennatollakat tömködött a szájába, és felfedezte, milyen hangokat tud kiadni, ha Hermione üstgyűjteményét fából készült keverőpálcákkal ütögeti.

Amikor megtanult járni, árnyékként követte az embereket, figyelte Ginnyt a konyhában és a kertben, Hermionét a laboratóriumában, és Dracót a napi útja során, amikor a védővarázslatokat tesztelte. Csak egyszer kellett neki elmondani egy szabályt, és máris tökéletesen követte azt.

Szinte angyalian viselkedett volna, ha nincs James Potter befolyása.

Jamestől tanulta meg Aurore, hogyan száguldozzon a ház körül egy játékseprűnyélen olyan nyaktörő sebességgel, hogy Draco elfehéredne, hogyan másszon hegyet és fát, hogyan kaparja fel a térdét és tépje szét a ruháját, és hogyan készítsen leveseket és iszapkását a patakban. Megtanult birkózni is, Draco örök bosszúságára.

Hermione gyakran arra ébredt éjszaka, hogy egy apró, komoly arc nézett rá figyelmesen, olyan közel, hogy az orruk majdnem összeért. Ez szinte ijesztő lett volna, ha nem lett volna rendszeres, mióta Aurore a saját ágyába költözött.

– Anyu, megölelhetlek?

Aurore mindig megkérdezte Hermionét, mert az egyetlen szabály, amit Dracónak sikerült betartatnia, az volt, hogy Aurore már nem alhatott velük.

– Ne ébreszd fel az apukádat! – suttogta Hermione, és hátrébb húzódott Draco mellkasához, hogy több helyet csináljon.

Aurore bemászott az ágyba, szorosan Hermione karjaiba kuporodott, kezei anyja nyakán pihentek. Másodpercek alatt újra elaludt.

Hermione összeérintve az orrukkal, és lehunyta a szemét.

– Vannak szabályok, Granger – motyogta Draco a hajába.

Hermione előre hajtotta a fejét.

– Azt hittem, ez az én szövegem – mondta. – Különben is, nem akartalak felébreszteni.

– Már akkor felébredtem, amikor kinyílt az ajtó. – Draco hangja elégedetlen volt. – Amíg tudja, hogy igent fogsz mondani, addig minden este jönni fog.

Hermione szorosabban átölelte Aurore-t.

– Nem akar majd örökké ölelkezni.

Draco elmozdult, és végigcsúsztatta a kezét Hermione csípőjén.

– Ezt már több mint egy éve mondogatod.

Hermione Aurore hajába temette az orrát. Moha és fakéreg illata volt.

– Hát, ez végig igaz volt. Egyszer majd kinövi. Soha nem fogom megtudni, melyik az utolsó alkalom, amikor megkérdezi.

Draco felsóhajtott. A keze birtoklóan Hermione dereka köré csúszott, és ugyanolyan szorosan tartotta, mint Aurore-t.

***

Az élet a szigeten idilli volt, mintha csak egy mesében lenne. Fokozatosan elég sokáig tartott ahhoz, hogy Hermione kezdett tétován bízni benne. Rejtett világukat csak a rendszeresen érkező hírek zavarták meg, amelyeket Draco, Hermione és Ginny olvastak el este, amikor James és Aurore már ágyban voltak.

Hermione pánikrohamai lassan a múlté lettek.

Amikor Aurore elválasztották, Draco és Hermione megbűvölték a hoppanálásukat, és nagyon óvatosan elhagyták a szigetet azért, hogy Hermionét elvigyék egy tudatgyógyászhoz. Ki kellett kideríteniük, mi történt az elméjével.

Az tudatgyógyász szerint annyi rendellenes mágikus tevékenység volt Hermione agyában, hogy nehéz volt megállapítani mindent, ami történt. A memóriaszerkezet annyira bizonytalanul tartotta fent, hogy nem sokat lehetett tenni. A gyógyító határozottan azt tanácsolta, hogy élete hátralévő részében alacsony stresszhatású környezetet és a lehető legkevesebb mágikus zavarást kell biztosítani az elméjének. Volt néhány enyhe bájital, amit szedhetett volna a szorongására, de túl sok egymásnak ellentmondó mágikus forrás volt állandóan jelen ahhoz, hogy egyszerű megoldásokat találjon. A károsodást súlyosbította, hogy a sérülése előtt folyamatosan sötét mágiát használt.

Draco sokáig csendben volt a visszaútjuk során.

– Az Ízisz-szíve általában a közelség révén működik, nem igaz? – kérdezte végül.

Hermione a vonat ablakán bámult kifelé, és összeszorulva lehunyta a szemét. Ez volt az a beszélgetés, amiről remélte, hogy soha nem fog vele beszélgetni, remélve, hogy ez egy olyan részlet, amit a férfi nem fog észrevenni.

Egy perc múlva lassan bólintott.

– Igen. Kisebb mennyiségű sötét mágiához elegendő az ideiglenes közelség.

– És a nagyobb mennyiségekhez? Mondjuk… ismételten varázslatokat használni a sötét mágia elemzésére és visszafejtésére. És még magukat az átkokat is elmondani, hogy meghatározzuk a visszafordítás módját, mennyi sötét mágia lenne ez szakértői véleményed szerint? – A hangja megtévesztően laza volt.

Hermione elhajolt, keresztbe tette a lábát, miközben továbbra is az ablakon bámult kifelé.

– Attól függ.

Súlyos szünet következett, és Hermione lenézett, megigazította az inge szegélyét, hogy egyenesen feküdjön. Érezte, hogy Draco tekintete belé fúródik.

Megköszörülte a torkát.

– Gyorsan felhalmozódhat, ha az illetőnek gyakran kell ezt tennie, mert annyi új átok van, amit elemezni kell, és nincs ideje vagy forrása a rendszeres tisztító rituálék elvégzésére.

A szeme sarkából látta, hogy Draco bólint.

– Hol tartottad az Ízisz-szívét, mielőtt rajtam használtad volna?

Összeszorult a torka.

– Néha az ágyam alatt, de… általában egy láncra fűzve a nyakamban volt. Egy… – nyelt egyet – … egy védőamulettben volt elrejtve, amit mindig viseltem.

– Mi történt az amulettel?

– Nos – rándította meg a vállát, a hangja elutasító volt –, el kellett törnöm, hogy hozzáférjek a szívhez. Így aztán utána eldobtam a darabokat.

Draco percekig hallgatott.

– Bárcsak elmondtad volna – mondta végül, a hangja elnémult.

Hermione szája vágyakozó mosolyra húzódott.

– Egyikünk sem volt túl jó abban, hogy segítséget kérjen. Nem hiszem, ha bármelyikünk is sok olyan döntést hozott volna, amivel arra számított volna, hogy elég sokáig túléljük a háborút ahhoz, hogy megbánjuk őket.

Hermione megfordult, hogy ránézzen. A férfi üres tekintettel bámult végig a vonatfülkén, a tekintete távolba révedt. Ez volt az az arckifejezés, amit akkor viselt, amikor a múltat játszotta újra, és próbálta elhelyezni, mit tehetett volna másképp.

A lány kinyújtotta a kezét, és megfogta a férfi kezét, összefonva az ujjaikat.

– Ha meg tudnám változtatni a múltat, minden alkalommal megmentenélek.

A férfi arckifejezése nem derült fel, és nem is változott. A lány a férfi vállának támaszkodott, és lehunyta a szemét.

– Szeressük egymást örökké, Draco.

Érezte, hogy a férfi megcsókolja a feje búbját.

– Rendben.

***

Hermione összetörte a bájitalos kancsóját, amikor egy átható sikoly hasított át a házon, amit egy újabb követett.

A vérfagyasztó hangra az egész háború áradataként rohant át rajta. Felkapta a pálcáját és egy közeli késsel, és átrohant a házon, majdnem összeütközött Dracóval és Ginnyvel, amikor mindannyian pálcát rántva berontottak a szobába, és Aurore-t találták, aki Jamest maga alá szorította, miközben a lány izzó dühtől ordítva fejbe vágta egy keménykötésű könyvvel.

Hermione térdei majdnem megroggyantak a döbbenettől és a megkönnyebbüléstől, amikor letette a kést egy polcra, és átbotorkált a szobán. A mellkasa görcsösen összeszorult, ahogy a levegővételért küzdött.

Aurore még egyszer utoljára fejbe vágta Jamest, miközben Hermione lerángatta és a sarokba vitte, miközben Ginny felkapta az üvöltő Jamest, és megölelte.

– Mi az? Történt? – Draco hangja halálos volt.

– Eltépte! – Aurore felsikoltott. Az arca fehér volt a dühtől. – Eltépte az új könyvemet!

Hermione és Draco megdermedtek, és hitetlenkedve meredtek egymásra. Draco ugyanolyan sápadt volt, mint Aurore, és az ujjai görcsösen szorongtak a pálcája körül.

– Én csak látni akartam! Aurore nem engedte megnézni! – James könnyeivel küszködve kiabálta át a szobán, miközben Ginny próbálta ellenőrizni, hogy nincsenek-e rajta zúzódások. – Mondtam neki, hogy ossza meg, de nem hallgatott rám!

Aurore újabb dühödt sikolyra fakadt.

– Az enyém volt! – Megfordult, és Hermione karjaiba rogyott. – Annyyuuu, széttépte a könyvemet. Az új könyvemet! Kitépte a lapot l-l-lovakkal!

Hermione átölelte a lányt, és igyekezett, hogy nem remegni a rémülettől.

Még szorosabban ölelte Aurore-t, arcát a kusza fürtökbe temetve, miközben továbbra is azzal küzdött, hogy nyugodtan lélegezzen.

– Tudom. Tudom. – Megsimogatta Aurore fejét a sűrű, göndör hajában. – De mi nem ütjük meg az embereket, sem a kezünkkel, sem egy könyvvel.

– Eltépte a könyvemet! – Aurore dühe kétségbeeséssé változott, és könnyekben tört ki.

– CSAK LÁTNI AKARTAM! – James átkiabált a szobán.

– Az enyém volt!

– Aurore! – mondta Hermione, a hangja élesedett, ahogy a döbbenet elmúlt: – Mi nem ütünk! Nem szabad ütni, ezt a szabályt te is tudod. Mi a fontosabb, az emberek vagy a dolgok?

Aurore szürke szemei kitágultak. Lehajtotta a fejét, és a lábát tanulmányozta.

– Az emberek – szólalt meg vonakodva.

– Igen. Az emberek. – Hermione kényszerítette magát, hogy mély levegőt vegyen. – Az emberek mindig a legfontosabbak. Egy könyvet megjavíthatunk vagy pótolhatunk, de az emberek nem pótolhatók. Nem kapjuk vissza őket, miután elvesztettük őket. Soha nem bántjuk őket. Ha valami felbosszant minket, a szavainkat használjuk, nem a testünket. Én most nagyon-nagyon csalódott vagyok.

Aurore arca eltorzult, hátrahajtotta a fejét, és bőgött.

Hermione felkapta Aurore-t, és megölelte, miközben átment a szobán, hogy megnézze Jamest.

James arca Ginny vállába temetkezett.

– Jól van?

Ginny bólintott.

– Még csak egy zúzódása sincs. Szerintem leginkább az sokkolta, hogy Aurore volt az, aki elvesztette a fejét.

Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Én is sokkos állapotban vagyok.

Ginny idegesen felnevetett, de a szeme ugyanolyan feszültnek tűnt, mint amilyennek Hermione még mindig érezte magát.

– Hát örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek rosszalkodó gyereke van. Már kezdtem aggódni, hogy az én neveltetésem miatt.

Hermione szűk, megkönnyebbült nevetést adott ki, és megrázta a fejét.

– Azt hiszem, most kell egy kis szunyókálás, aztán pedig komoly beszélgetések következnek. Aurore, nem akarsz bocsánatot kérni Jamestől, amiért megütötted?

Aurore átnézett kusza haján.

– Az én könyvem volt – mondta remegő hangon.

Hermione összerezzent.

– Igen. Ezt a bocsánatkérést majd kicsit később kell megtennünk. Nagyon sajnálom, James.

James arcát még mindig Ginny vállába temette, és nem válaszolt.

Amikor Aurore a szobájában aludt, Hermione megfordult, és Draco karjaiba omlott.

– Azt hittem, valaki ránk talált – szólalt meg remegő hangon. – Amikor hallottam a sikolyát, azt hittem… azt hittem, megátkozták. Azt hittem, amikor beléptem az ajtón, hogy haldokolva fogom megtalálni.

Draco szorosan átölelte a boszorkányt, és a keze még mindig görcsösen remegett. Érezte, hogy a férfi bólint, és a fejét az övéhez támasztotta. A lány halkan felzokogott, és megpróbált összeszedni magát. Hallotta a férfi szívverését, ahogy a sajátjával egy ütemben száguld.

– Nem is tudtam, hogy még mindig várok – rebegte, miután percekig némán álltak. – Még mindig ott van minden. Felkaptam egy kést. Nem álltam meg gondolkodni, csak fogtam egy kést és rohantam.

***

A Felszabadítási Front néhány nappal James harmadik születésnapja előtt érte el Nagy-Britanniát, de csaknem egy évbe telt, mire Voldemort utolsó erődítményét is megdöntötték. Thicknesset és a minisztériumi tisztviselők többségét letartóztatták, az összes megjelölt halálfalóval együtt. Enyhébb büntetésért cserébe több halálfaló együttműködött abban, hogy a Roxfortból a kiszabadult foglyokról és az Újranépesítési programban részt vevő összes béranyáról eltávolítsák a bilincseket.

Voldemort még csak fel sem tűnt. Elbújt a kastélyában, és több tucatnyi sikertelen támadási kísérlet után a Felszabadítási Front otthagyta. Súlyos őrzés alatt tartották, és azt remélték, hogy egyszerűen meghal, az erődje végül a szarkofágjává vált. Mint Grindlewald, mondták az újságok többször is, mintha ezzel az egész ügyet elintézte volna.

Néhány per és ítélet gyorsan megtörtént. A halálfaló rezsim részletes feljegyzésekkel dokumentálta kegyetlenkedéseiket. A New York Látnok szerint „Antonin Dolohovnak a sussexi laborrobbanásban bekövetkezett halálát követően a halálfaló Perslus Piton nagy hatással volt a halálfaló rezsimben lévő feljegyzésekre és struktúrára. A robbanás okát hivatalosan sosem erősítették meg, és a laboratórium feljegyzéseinek nagy része megsemmisült. Piton szerint a baleset, amely Európa legértékesebb elméi százainak halálát okozta, összefüggőbb felügyelettel megelőzhető lett volna. Az esetet követően a börtönöknek és a laboratóriumoknak részletes nyilvántartást kellett vezetniük egy külső helyszínen, aprólékos részletekkel és minden érintett aláírásával, így egy kristálytiszta, minden érintettet felsoroló papíralapú nyomvonal jött létre, amely minden ágban tagadhatatlanná tette, hogy ki a felelős. Pitont 2005. nyarán egy romániai államcsíny során meggyilkolták, és soha nem vette észre, hogy a háború utáni pontos követelményei légmentesen megalapozott jogi ügyeket építettek ki több száz kollégája és halálfaló társa ellen.

A rendszer más aspektusai kuszábbak és borzalmasabbak voltak, és ahogy ezek kiderültek, úgy kezdődött a politikai pörgés.

A Nemzetközi Konföderáció nem tagadhatta, hogy tudott az Újranépesítési programról, de azt állították, teljes tudatlanságban voltak a körülményekkel kapcsolatban. A legfelsőbb mágus beszédet tartott, melyben ragaszkodott ahhoz, hogy a Nemzetközi Konföderációnak azt mondták, a béranyaként való részvétel önkéntes, és ha tudták volna, hogy a foglyokat kísérleti patkányként használják, megerőszakolják és erőszakkal teherbe ejtik őket, már évekkel korábban közbeléptek volna.

Stroud gyógyító elmenekült Európából, és eltűnt jóval azelőtt, hogy az Újranépesítési program kísérletei megkezdődtek volna.

Hermionénak szorongásoldó bájitalokat kellett szednie, hogy hiperventillálás nélkül el tudjon elolvasni mindent. Tudta, borzalmas dolgok történtek, de a megkezdett perek tanúvallomásait olvasva olyan lesújtó volt, úgy érezte, össze fog törni a bűntudat alatt. Az összes túlélő béranyát behívták tanúskodni. Hannah Abbott egy árnyék volt, aki a tanúk padján gubbasztott, és eltakarta az arca bal oldalát, amikor a kényszerekről és arról kérdezték, hogy mit tettek vele.

A legtöbb halálfaló alacsony férfiassága miatt sok béranyának erősen adagoltak termékenységi bájitalokkal, ami többszörös szülést eredményezett. Parvati Patilt előrehaladott terhes állapotban hozták a bíróságra, és már két gyermeket szült, akik még alig tudtak járni, és a talárjába kapaszkodtak.

Amikor a béranyák olyan magzatokkal fogantak meg, amelyek alacsony mágikus potenciált mutattak, a terhességeket megszakították, majd azonnal folytatták a kísérleteket még károsabb termékenységi bájitalokkal, hogy megpróbálják „kontrollálni” az eredményeket. A béranyák közül sokan súlyos belső sérülésekkel váltak meddővé. Azoknak, akik termékenyek maradtak, hat hetet adtak a szülés utáni felépülésre, mielőtt visszakerültek a programba egy újabb baba miatt. Angelina Johnson egy üres, szakadt pólyatakarót tartott a karjában, és nem volt hajlandó elengedni.

Hermione felháborodására a Nemzetközi Konföderáció ellentmondásba keveredett azzal kapcsolatban, hogy mit is kellene tenniük. Törekedtek arra, hogy a Mágiaügyi Minisztériumot valami demokratikusabbá alakítsák át, ami kevesebb teret hagyna egy Voldemorthoz hasonló valakinek, hogy a színfalak mögé lopakodjon, és elkezdje irányítani, de a brit varázslótársadalom a per tanúvallomásai miatti elborzadásuk ellenére erősen ragaszkodott a tisztavérű „arisztokráciájukhoz”.

Voldemort még csak nem is volt tisztavérű, állította az egyik szerkesztőségi cikk. Szégyen lenne, ha Nagy-Britannia ősi családjai fizetnék meg az árát. A fontos az volt, hogy a bíróságon rendezzék a dolgokat, a szükséges jóvátételeket, és továbblépjenek.

Hermione azon kapta magát, hogy a szája vicsorra görbült, és letette az újságot, hogy tudatosan kényszerítse magát a lélegzetvételre.

Az Újranépesítési programból származó gyerekek és terhességek mind Nagy-Britannia néhány legrégebbi családjához tartoztak, akik legtöbbjének a szülei most többszörös életfogytiglani börtönbüntetésüket töltötték. Ki nevelje fel a gyerekeket? Mi legyen a béranyákkal? A szerkesztőségek vég nélkül véleményeztek erről.

A nők egy része nem akart semmit sem kezdeni a gyermekekkel, akiket kénytelenek voltak megszülni, mások abortuszt akartak, míg mások vadul védték terhességüket, és nem voltak hajlandóak kiengedni gyermekeiket a karjukból. Miután közel három évig éltek a kényszerekkel, a béranyák közül sokan olyan mélyen magukévá tették azokat, hogy a kényszeres alárendeltség és az ördögi lázadás között ingadoztak.

A bíróságok kezdtek a varázslócsaládok javára mozdulni, amelyek nagyon szerették volna, ha vérvonaluk fennmarad, és örököseiket megfelelően nevelik. Ügyvédeik azzal érveltek, hogy a béranyák mélységesen instabilak, mindenkinek az lenne a legjobb, ha eltávolítanák a gyerekeket, némi pénzbeli kártérítést nyújtanának a béranyáknak, és mindenki „továbbléphetne”.

– Visszamegyek – mondta Ginny hirtelen, miután elolvasta a legutóbbi újságot az újranépesítési program tárgyalásáról. – Már néhány hónapja gondolkodom rajta, és azt hiszem, muszáj lesz.

Hermione és Draco elhallgattak.

Ginny lenézett a kezében lévő újságra, az ujjbegyei elfehéredtek.

– Megpróbálnak mindent kitörölni. A tárgyalások és pénz, és elveszik a gyerekeket, és az ősi aranyvérű családoknak adják őket, akiknek pontosan ugyanaz az ideológiájuk van, ami a háborút is elindította. Úgy tesznek, mintha egyszer mindent elintéztek volna, minden jobb lesz. Mindent lerombolnak és eltemetnek, és úgy festik le magukat, mint Nagy-Britannia megmentőit, és hagyják, hogy minden, ami történt, és mindenki, aki meghalt, egyszerűen eltűnjön. Nem törődnek a túlélőkkel. Még csak nem is beszélnek azokról az emberekről, akik meghaltak. Mintha megpróbálnának mindent olyan gyorsan elintézni, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy úgy tehessenek, mintha meg sem történt volna, és mintha nem lennének kollaboránsok.

Ginny dühösen kiengedte a levegőt, és felnézett Hermionéra.

– Meg fogom ölni. Meg fogom ölni Voldemortot. Nem érdemli meg, hogy egyedül haljon meg valami kastélyban. Miután az a szemétláda meghalt, gondoskodom róla, hogy soha senki ne felejtse el azokat az embereket, akik harc közben haltak meg. – Nyelt egyet, az arca elszürkült. – Szóval szükségem van rád, hogy vigyázz Jamesre helyettem, hogy visszamehessek.

Hermione érezte, hogy fázik.

– És… – Ginny tétovázott, és bizonytalanul lélegzett be. – Szükségem van mindkettőtökre, hogy segítsetek elkészülni. Azt a bombát, amit a Roxfortba készítettél, tudnom kell, hogyan kell elkészíteni. Gyakorolnom kell a párbajozást. Évek óta nem harcoltam. Megyek, megpróbálok James ötödik születésnapja után menni. – Ginny szemei kezdtek elúszni a könnyektől. – Így lesz egy kis időm elbúcsúzni, arra az esetre… arra az esetre, ha nem jönnék vissza.

– Ginny…

– Ezt meg kell tennem – közölte Ginny élesen. – Mindig mesélek Jamesnek arról, hogy az apja és az egész családom hősök voltak, akik mindig az emberek védelmében harcoltak. Nem nézhetek folyton olyan szemekbe, mint Harryé, nem mondhatom ezt, és nem tehetek mást, mint hogy életem végéig ezen a szigeten élek. James nem élhet ezen a szigeten élete végéig. Neki a Roxfortba kell járnia iskolába, és látnia kell a világot, amiért az apja meghalt, hogy megvédje… – Ginny hangja elakadt, és megtörölte a szemét. – Én még nem tettem meg a magamét. Ez az én részem. Azóta gondolkodom rajta, mióta a Felszabadítási Front elérte Nagy-Britanniát, de folyton azt mondogattam magamnak, hagyjam, hogy a Nemzetközi Konföderáció intézze. De ők rosszul csinálják. Nem tudok tovább ülni és olvasni róla.

Hermione átnyúlt az asztal túloldalára, és megpróbálta megfogni a kezét.

– Ginny. Ginny, ha ezt megteszed, meghalhatsz. Ne…ne hagyd Jameszet árván.

Ginny az asztal túloldalán Hermionéra meredt.

– Nem hiszem, hogy tovább tudok élni magamban, ha nem teszem – mondta tompa hangon. Az arca eltorzult. – Bűnösnek érzed magad, amiért itt vagy, és eladtad magad, hogy megpróbáld megnyerni a háborút. Bebörtönöztek egy lyukba valahol a Roxfortban, amíg én itt kertészkedtem, megerőszakoltak, és többször majdnem meghaltál, mint amennyiről valószínűleg tudok, amíg én a húspogácsát tanultam, és bűntudatod van, hogy itt vagy, pedig egy tudatgyógyító azt mondta, ha visszamennél, valószínűleg belehalnál. – Ginny lenézett, és nyelt egyet. – James miatt maradni csak egy kifogás számomra, tudom, hogy biztonságban lesz veled.

Hermione bólintott.

***
Hermione vonakodva összeállította a bombakészítéssel kapcsolatos összes kutatását. Volt ideje tökéletesíteni. Az elemzést és a technikát mentális kirakóként finomította. Nem tervezte, hogy valaha is megosztja, vagy újra használja.

Draco megtanította Ginnyt párbajozni. Kellemetlenebbül oktatta őt, mint Hermionét, és sokkal szigorúbb volt. Hermione nem is sejtette, Draco mennyi időt és megfontolást fektetett a stratégia kidolgozásába és a Voldemort megölésének legjobb módjának meghatározásába. Hermione figyelte, ahogy edzenek, és rémülten vette észre, ha a pszichoszomatikus remegése nem jelentkezik még mindig erősen stressz hatására, valószínűleg visszament volna, és megpróbálta volna megölni Voldemortot, miután Hermione elkészítette a második protézisét.

Hermione megtanította Ginnynek a bomba tervezésének minden alapvető technikáját. Draco annyi információval látta el Hermionét, amennyit csak fel tudott idézni arról, hogyan működnek a kastélyon lévő varázslatok.

Ginny végignézte az egészet, majd felnézett Hermionéra.

– Rá kéne írnod a neved erre. Nyilvánvaló lesz, hogy nem én találtam ki. Még ha azt akarod is, hogy az emberek azt higgyék, te haltál meg, neked kellene megkapnod az elismerést, mert kitaláltad.

Hermione feszülten mosolygott, és lenézett.

– Nem akarom, Ginny. Nem akarom, hogy bárki elkezdjen utánam kutatni. Ha kérdezik, mondd azt, hogy ez a Rend információja volt, amit magaddal vittél, amikor megszöktél, és nem tudod, ki fejlesztette ki.

James születésnapján Ginny kirándulni ment a szárazföldre Dracóval és Jamesszel. Egy Tapmancs nevű hosszú lábú kiskutyával tértek vissza.

– Nekem el kell utaznom, de neked itt kell maradnod, és segítened kell Draco bácsinak, hogy biztonságban tartsa a szigetet – mondta Ginny Jamesnek. – Tapmancs segíteni fog neked, hogy bátor legyél, mint egy griffendéles, ugye?

James komolyan bólintott.

Ginny szemében könnyek csillogtak.

– Írni fogok neked… minden nap. A manók nagy kötegnyi levelet hoznak majd tőlem, és Hermione néni majd mindet felolvassa neked, és talán segít neked is írni néhány levelet vissza nekem. Hallgatnod kell Hermione nénire és Draco bácsira, rendben? És vigyázz Aurore-ra… ő a legjobb barátod. Össze kell tartanotok. Ugye? Ezt teszik a legjobb barátok.

***

Ginny 2008. novemberében távozott, így Hermione és Draco két gyermeket neveltek.

Ginny távolléte mélyen kijózanító hatással volt Jamesre. Annak ellenére, hogy James és Aurore elől igyekeztek eltitkolni a háború árnyékát, a gyerekek tagadhatatlanul tudatában voltak annak a bizonytalan és rendellenes világnak, amelyben éltek.

Miután Ginny elment, James egyre komolyabb lett. Követte Dracót a házban, amikor Draco ellenőrizte az őrvarázslatokat. Aurore lett a huncut.

Draco egy újabb szobát épített a házuk szárnyához, hogy James ne legyen egyedül a ház egy másik részében.

Hermione takarta be Jamest Ginny távozása utáni első este, mellette Tapmancs feküdt az ágyban.

– Draco és én a folyosó végén vagyunk.

James az ágyban ült, karjait szorosan Tapmancs köré fonta.

– Én is griffendéles vagyok, mint anya és apa, szóval bátor vagyok – mondta James remegő hangon.

Hermione szívét szúró fájdalom járta át. Átölelte Jamest, és a vadvörös haján keresztül a feje búbját csókolgatta.

– Tudod, én is griffendéles voltam – szólalt meg tompa hangon. – Nekünk griffendéleseknek sok ölelésre van szükségünk, hogy ilyen bátrak legyünk, úgyhogy addig kell egymást megölelnünk, amíg anyukád vissza nem jön. Ha szükséged van még többre, itt vagyok a folyosó végén.

Hermione az éjszaka közepén arra ébredt, hogy Aurore nem jelent meg, és nem kérte, hogy ölelkezzenek.

Draco felült, amikor Hermione felült. Benéztek Aurore szobájába, és üresen találták. Kicsúsztatták James szobájának ajtaját, és mindkét gyereket összekuporodva találták, köztük Tapmaccsal.

Draco néhány pillanatig összehúzott szemmel bámult, mielőtt odament volna, és visszavitte Aurore-t a szobájába.

Másnap reggel Aurore ismét James szobájában aludt.

***

Lord Voldemort 2009. januárjában halt meg, egy héttel Aurore harmadik születésnapja után.

A papírok szerint a kastélyába a MACUSA aurorok elit csapata tört be, Ginny Weasley, a Főnix Rendjének utolsó életben maradt tagja kíséretében. Egy újfajta, fejlett varázslatot használtak, hogy áttörjék a védelmet. A kastélyt ezután aprólékos munkával lebontották, hogy kiássák Voldemortot rejtekhelyéről és napvilágra hozzák oszladozó testét.

Az aurorok többsége meghalt közben, Ginny is csaknem meghalt. A támadást vezető auror azt parancsolta, hogy mindenki vonuljon vissza, de Ginny megtagadta a parancsot. Bement, és elmondta az első és egyben utolsó gyilkos átkot.

Az újságokban világszerte megjelent egy kép, amelyen Ginevra Weasley egy kastély romjai közül bukkant elő, arca mocskos és vérrel csíkozott. Az arcán lévő brutális sebhely volt az első, ami a fotón tisztán kivehető volt. Hátravetette a fejét, arckifejezése a kimerültség és a hideg diadal keveréke volt, ahogy a képbe lépett, maga mögött húzva Voldemort holttestét.

Nem lehetett tagadni Ginny hősiességét, a furkálódó kérdések ellenére sem, hogy hol rejtőzködött az elmúlt évek során. Ginny szűkszavú volt, betegség miatt bezárták, és egy varázslócsalád rejtegette. Akkor tért vissza, amikor rájött, hogy a Felszabadítási Frontnak nem áll szándékában megölni Voldemortot. Nem akarta, hogy hősként kezeljék, csak azt akarta, hogy a családjára és a barátaira emlékezzenek.

Az Újranépesítési törekvésekről lassan áttérek a „továbblépésről” szóló sorok, az elesettekre való megemlékezésre: az Ellenállás, a Rend tagjai, a béranyákra. Ginny Weasley rendületlenül szolidaritást vállalt a béranyákkal. Nem érdekelte, hogy a varázslócsaládok vagy a hagyományaik mennyire ősiek. A régi varázslócsaládokból származó tisztavérű eszmék, akik miatt nem tudtak felemelni szavukat az előttük elkövetett atrocitások ellen, lehetővé tették a háborút. Nem érdemelték meg, hogy egy újabb generációt neveljenek fel ugyanazzal az ideológiával, ami a varázslóháborúhoz vezetett.

A bíróságok tétován úgy döntöttek, hogy a felügyeleti jogot biztosítanak azoknak az anyáknak, akik ezt akarták. A régi családok címeit és birtokait megfosztották az apáktól, és a béranyáknak ítélték oda a birtokok feletti irányítást, amíg a gyermekeik nagykorúvá nem válnak. Azok a béranyák, akik nem akarták a gyermekek felügyeletét, „kártérítést” kaptak, a gyermekeket pedig nevelőszülőkhöz vagy egy kifejezetten azért létrehozott árvaházba helyezték el, hogy felneveljék őket, és végül elfoglalják a családjuk helyét.

Szó volt arról, hogy lerombolják Roxfortot, és új varázslóiskolát építenek, de Ginny hallani sem akart erről. Ez volt Harry Potter első otthona és Dumbledore Seregének szülőhelye. A Roxfortot újjáépítenék, olyan osztályok létesültek benne, amelyek a történtekről tanítanak, hogy a varázslóháború szörnyűségei soha többé ne történhessenek meg, és soha ne merüljenek feledésbe.

Amikor a Roxfort sötét varázslatok kivédése állásáról suttogtak az átok miatt, Ginny bejelentette, hogy ő lesz a professzor.

***

A szigeten az élet alkalmazkodott Ginny távollétéhez. James és Aurore olyan intenzíven ragaszkodtak egymáshoz, hogy Draco és Hermione gyakran vetett egymásra aggódó pillantásokat, amikor ezt észlelték.


– Nem fog megbirkózni vele – mondta Hermione, miközben Aurore-t és Jamest nézte, ahogy a parton gázolnak. Tapmancs fel-alá száguldozott a parton, és őrülten ugatta a sirályokat. – Annyira birtokló. Nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb lesz-e, ha elkezdjük felkészíteni rá.

Draco lassan bólintott. A keze Hermione kezét szorongatta, de a szemei figyelmesen figyelték Aurore-t, amint az lefelé száguldott a parton James után, egy hosszú hínárdarabot húzva maga után.

Ginny még James hatodik születésnapja előtt visszatért. A viszontlátás örömteli volt. Régi, előkerült képeket hozott magával, Harry, Ron és Hermione iskolai fotóit.

James túlságosan örült, hogy láthatja az anyját, de Ginny nem maradt ott. Vissza akarta vinni James-et Nagy-Britanniába. Az újjáépített Roxmorts faluban akartak élni, és segíteni az újjáépítésben, mielőtt a következő évben újra megnyitják a Roxfort iskolát.

– Gyere vissza velem, Hermione! – kérte Ginny, miközben Draco távol volt, hogy ellenőrizze az őrvarázslatokat. – Vissza kell jönnöd. Minden, amit mondok és teszek, a te ötleteid. Én csak megismétlem őket. Te jobb lennél ebben, mint én. Minden, amivel meg akartad változtatni a varázslóvilágot, a legtöbbet meg tudnád csinálni, ha visszajönnél. Az embereknek tudniuk kellene, hogy miattad lehetett egyáltalán megölni Voldemortot.

Hermione mellkasa összeszorult, de kényszerítette magát egy apró nevetésre.

– Szerintem neked és Dracónak is volt valami közötök hozzá. Pontosan hogyan is működne ez? Magammal vinném Aurore-t, és ő is ott lenne, amíg megpróbálom tisztázni Draco nevét, vagy csak mindkettőjüket hátrahagynám?

Ginny arckifejezése feszültté vált, és félrenézett.

– Nem tisztázhatod a nevét. Tudom, hogy szerinted ő egy tragikus hős, de senki más nem így fogja látni őt, még akkor sem, ha elmagyarázod, miért tette, amit tett. Dolgoztam az aurorokkal és az ügyvédekkel. Láttam a feljegyzéseket. Hermione, tudod, hány embert ölt meg? A listák olyan hosszúak…

– Tudom – szakította félbe Hermione.

Ginny szorosan keresztbe fonta a karját.

– Olyan, mint Voldemort volt gyerekkorunkban. Az emberek suttognak, amikor azt mondják Helytartó. Senki sem mondja ki a Malfoyt, ha teheti. Az ő aláírása van az összes tárgyalási jegyzőkönyvben. Nem mintha Voldemort bármit is aláírt volna. Ahogy a rezsim feljegyzései megjelennek, az ember azt hinné, hogy ő volt az, aki a háború után hatalmon volt. Mindenről, ami történt, ő legalábbis értesült.

Hermione gyomra összeszorult, de az állkapcsa megfeszült.

– Nehéz destabilizálni egy rezsimet anélkül, hogy tájékoztatnák – mondta száraz hangon.

Ginny lemondóan sóhajtott, és ismét félrenézett.

Hermione a szeme sarkából nézett rá.

– Nem fogom elhagyni őt, Ginny. Nincs olyan verzió, hogy Draco nélkül túléltem volna a háborút. A másikban való hit az egyetlen ok, amiért bármelyikünk is túlélte. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megpróbáljam újraépíteni a varázsvilágot egy hazugság alapján, hogy hogyan sikerült túlélnem.

Ginny Hermionéra meredt, és az ajkai megrándultak, mintha vitatkozna valamin.

– Hermione. – Mély levegőt vett, és megvonta a vállát. – Hermione, tudom, hogy azt mondtam, nem mondok többet, de legalább egyszer el kell mondanom mindezt, mielőtt elmegyek, és itt hagylak. – A torka megereszkedett, ahogy nyelt. A hege kivörösödött, és élesen kiállt, ahogy mindig is tette, amikor feldúlt volt. – Te vagy az egyetlen családtagom Jamesen kívül. Te fontosabb vagy nekem, mint bárki más a világon. Neked köszönhetem az életemet, szeretlek, és Harry és Ron is szeretett téged, úgyhogy ezt egyszer el kell mondanom. Tudom, hogy szereted Dracót. Csak nem hiszem, hogy felfogtad, milyen embertelenül rideg bárkivel szemben, aki nem te vagy és Aurore. Az egész világ leéghetne, és őt alig érdekelné. Nem egy egyszerű varázslattal ölte meg azokat az embereket. Biztos a gyilkos átokra gondolsz…

– Tudom, hogy milyen, Ginny. – Hermione szakította félbe a lányt. – Azért vagyunk még életben mi ketten.

Ginny arcán frusztráció villant át, és újra nyitni kezdte a száját. Hermione rábámult.

– Mire gondoltál, amikor a gyilkos űtkot használtad Voldemorton? – tette fel Hermione a kérdést.

Ginny állkapcsa összecsukódott, és megmerevedett, miközben tágra nyílt szemekkel bámult Hermionéra. Aztán szorosan összepréselte az ajkait, amíg az arckifejezése el nem torzult, és gyötrődött.

– Ó, Istenem! Harry volt az – mondta végül, a hangja a bánattól elcsuklott, az ujjbegyei elfehéredtek, ahogy remegő ökölbe szorította a kezét. – Arra a sok mindenre gondoltam, amit Harryvel tett.

Hermione meglepődötten bólintott.

Néhány másodpercig a kezén lévő ónixgyűrűre nézett, mielőtt megszólalt.

– A szerelem nem mindig olyan szép vagy tiszta, mint ahogy az emberek szeretik hinni. Néha van benne sötétség. Draco és én kéz a kézben járunk. Én tettem őt azzá, aki. Tudtam, mit jelentenek a rúnái, amikor megmentettem. Ha ő egy szörnyeteg, akkor én vagyok a teremtője. Mit gondoltál, mi volt a dühének a forrása?

***

Amikor Aurore rájött, hogy Ginny el akarja vinni James-et, először értetlenül állt, majd amikor elindultak, hisztizni kezdett.

– Ő az enyém! Az enyém! Ő a legjobb barátom! Nem viheted el őt!

Nem akarta, hogy Draco vagy Hermione vigasztalja. Jamesbe kapaszkodott, és nem volt hajlandó elengedni. Jamesnek fájdalmasan ellentmondásos volt, hogy elmenjen, bár egy pillanatra sem engedte el Ginny kezét.

– Velünk jöhet – mondta –, majd én vigyázok rá.

– Nem. Nem. Aurore-nak velem és az apjával kell maradnia, amíg nagyobb lesz – közölte Hermione, miközben megpróbálta lerántani Aurore-t Jamesről.

– Én is menni akarok! – kiabálta Aurore, miközben Hermione lefejtette az ujjait James talárjáról. – Én is Nagy-Britanniában akarok élni. Miért nem mehetünk mi is?

– Sajnálom, Aurore, nem mehetünk.

– Miért? – Aurore a földre rogyott, és megpróbált visszamászni Jameshez, mielőtt Hermione felkaphatta volna.

Hermione felrántotta a földről, és szorosan átölelte.

– Nem biztonságos, hogy odamenjünk. Ezért élünk ezen a szigeten, nem pedig a városban a boltokkal, emlékszel? Anyunak ott megfájdulna a feje, és a gyógyítók azt mondták anyunak, hogy nem mehet olyan helyre, ahol megfájdul a feje.

– De James a legjobb barátom. Mi összetartunk. A legjobb barátoknak így kell lenniük – zokogott Aurore Hermione vállába.

Draco teljesen tanácstalanul állt mellette, az ujjai görcsösen rángatóztak.

James elengedte Ginny kezét, és odament Aurore-hoz.

– Rory, neked anyukáddal és apukáddal kell maradnod. Nagy-Britanniában nem biztonságos.

– El tudok menni. Én is griffendéles vagyok – jelentette ki Aurore megtört hangon.

Draco összerezzent.

– Igen – mondta lassan James, és az arckifejezése fájdalmas lett. – De te nem jöhetsz, mert neked kell vigyáznod Tapmancsra. Ott nem biztonságos egy kiskutyának. Nem jön, amikor szólunk neki, és túl sokat ugat.

Aurore feje felpattant Hermione válláról.

– Tényleg? – kérdezte remegő hangon.

– Igen. – James komolyan bólintott. – Ez nem biztonságos egy kiskutyának. Vigyáznod kell rá. Draco bácsi nem szereti őt, Mione néni pedig nem nagyon jár ki a szabadba. Minden nap sétáltatni kell, úgyhogy neked kell csinálnod. – James erősen markolta Tapmancs pórázát. – De attól még az én kutyám.

Aurore lassan bólintott, és James átadta neki Tapmancs pórázát.

Miután Ginny és James elmentek, Aurore a verandán ült, Tapmancsot ölelgette és sírt.

***

Négy évvel később.

Aurore berohant a laborba, és Hermione ölébe mászott, ujjaiban egy papírlapot szorongatva.

– Anyu! Mami nézd. Apa elvitt a piacra, és ott volt egy hölgy, ilyenek voltak nála zsinóron, és nekem is adott egyet. – Aurore kibontotta az ujjait, és ott szorongatott a tenyerében egy apró, gyűrött origami darut.

Hermione aprót zihált, és a szíve összeszorult, ahogy rábámult.

– Ó, Aurore, ez gyönyörű.

– Azt mondta, ha ezer darabot csinálok, akkor kapok egy kívánságot. – Aurore felcsillanó ezüst szemekkel bámulta a darut, majd a fény elhalványult, ahogy leeresztett. – De… a kívánságok csak képzeletbeli dolgok.

– Mit kívánnál? – kérdezte Hermione, bár biztos volt benne, hogy már tudja a választ.

Aurore tétován nézett fel Hermionéra.

– Azt kívánom, bárcsak elmehetnénk Nagy-Britanniába.

Hermione szűk mosolyra szorította az ajkait.

– Az jó móka lenne, nem igaz?

Aurore bólintott, és vágyakozva bámulta a kezében tartott darut.

James távozása után elvesztette játékosságának nagy részét. Draco és Hermione megpróbálták visszahozni a szikrát. Draco elvitte őt a szárazföldre játszóterekre és piacokra, Hermione is velük tartott néha. Aurore nem akart más gyerekekkel barátkozni.

Túl sok akadálya volt. A mugli világban óva intették attól, hogy bármilyen utalást tegyen a mágiára. A varázsvilágban Draco és Hermione nagyon óvatosan figyelmeztették, hogy nem mondhatja el senkinek a szülei nevét, azt, hogy hol laknak, és nem említheti, hogyan változtatta meg Draco és Hermione a külsejüket.

A szabályok határozták meg Aurore-t. Ennek következtében nem játszott. Csendesen állt a távolban, vágyakozó arckifejezéssel figyelte a többi gyerek játékát, de minden meghívást visszautasított, hogy részt vegyen benne, még akkor is, ha Draco és Hermione sürgette. Négy év után is James maradt az egyetlen barát, akiről beszélt.

– Anya… mehetek, ha elég idős leszek ahhoz, hogy a Roxfortba járjak?

Hermione gyomra összeszorult, és átpislogott a fejfájáson, amit már igyekezett figyelmen kívül hagyni.

– Azt hittem, hogy az új-zélandi iskolába mész. Hogy apával meglátogathassunk, és hazajöhess a szünidőre.

– Nem tudtok meglátogatni a Roxfortban?

Hermione állkapcsa összeszorult, ahogy a Csillagvizsgáló toronyra gondolt, ahol a Weasley-k teste, Harry holtteste alatt lógott, a kanyargós folyosóra, amelyen végigvonszolták, mielőtt bezárták, arra, hogy a Nagyteremben ült, miközben béranyának képezték ki.

– Valószínűleg… valószínűleg megfájdulna a fejem, ha meglátogatnálak a Roxfortban. Néhány… nagyon szomorú dolog történt ott velem, és mindezekre gondolnék, ha ott lennék.

Aurore elhallgatott.

– Azt hiszem, Új-Zélandon jó iskola van – mondta egy perc múlva, felvette a darut, és óvatosan elsimított néhány gyűrődést.

Hermione hallotta a vágyakozást a hangjában. Kinyújtotta a kezét, és kiegyenesítette a szárnyakat, majd úgy rendezte el az origami madarat, hogy az álljon.

– Tudtad? Egyszer ezer darut hajtogattam.

Aurore átnézett a válla fölött.

– Teljesült a kívánságod?

Hermione bólintott, és aprót mosolygott.

– Azt hiszem, igen.

– Mit kívántál?

– Nos… – Hermione torka összeszorult, és felnyúlt, és hátrasimította Aurore vad fürtjeit. – Nem emlékszem pontosan, mi volt a kívánságom, de azt hiszem, téged kívántalak. Azt hiszem… azt kívántam, legyen egy hely, ahol azokkal lehetek, akiket szeretek, ahol nem leszek többé magányos. Volt egy idő, amikor nagyon magányos voltam. És most mindig itt vagy nekem te és apa. Szóval teljesült a kívánságom.

Aurore szeme felcsillant.

– Meg tudod tanítani, hogyan kell darut készíteni?

Hermione egy pillanatig mozdulatlan volt, a szíve fájdalmasan megakadt.

– Nem, sajnálom, már nem emlékszem, hogyan kell csinálni. Próbáltam újra megtanulni, de mindig kicsúszik a kezemből.

– Miért?

Hermione összepréselte az ajkait, és nyelt egyet.

– Hát, amikor terhes voltam veled, megsérült a fejem. Megsérült belülről. Nagyon-nagyon súlyos sérülés lehetett volna. Elég súlyos ahhoz, hogy sok mindenre ne tudjak emlékezni. Sokáig azt hittük, végül egyre több mindent fogok elfelejteni. De… – mosoly görbült Hermione ajkára. – Annak ellenére, hogy még meg sem születtél, használtad a varázslatodat, és az agyam sérült részeire tekerted, hogy ne felejtsek el több dolgot. De az agyam azon részei, amelyeket a te varázslatod beburkolt, azokat most nem tudom elérni. Szorosan el vannak zárva, így nem tudnak eltörni. Ez azt jelenti, még ha el is mondasz nekem bizonyos dolgokat, vagy megpróbálom megtanulni őket, újra elfelejtem őket.

– A mágiám megjavított téged? – Aurore szemei tágra nyíltak.

Hermione bólintott.

– Igen. Úgy hívják, hogy fetomaternális mágiamikrokimerizmus. Így hívják a gyógyítók. Nagyon-nagyon ritka. Amíg nagyon óvatos vagyok, és nem csinálok olyan dolgokat, amitől gyorsan kapok levegőt vagy fáj a fejem, addig a gyógyítók szerint a legtöbb dologra emlékezni fogok, amíg fel nem nősz, és nem lesznek saját gyerekeid.

– Talán szülhetnél még egy gyereket, hogy helyrehozd az agyadat, ha elkezdenél felejteni.

Hermione szűkszavúan elmosolyodott.

– A gyógyítók azt mondták, hogy nekem nem lehet több gyermekem. Csak neked.

Draco jelent meg az ajtóban, a haja még mindig barna volt, és a vonásai megenyhültek a varázslatoktól. Hermione megmerevedett, amikor meglátta.

– Anya mesélte, hogy a varázslataim hogyan tették rendbe az agyát – mondta Aurore.

Draco ezüstös szemei felcsillantak, és szűkszavúan bólintott.

Hermione egy csókot ejtett Aurore fejére.

– Édesem, megkérdeznéd Topsyt, mi lesz a vacsora? Apádnak és nekem beszélnünk kell.

Aurore felkapta a papírdaruját, és elsurrant. Ahogy a lépések elhalkultak a távolban, Hermione arcáról eltűnt a mosoly.

Draco rábámult, és felvonta a szemöldökét.

– Mi a baj?

Hermione nyelt egyet, és a torkát úgy érezte, mintha kő lenne benne. Egy halom papír alá nyúlt, és elővett egy varázslóújságot.

– Háborús bűnözőt találtak vízbe fulladva.

Draco szeme egy másodperc töredékéig csillogott, ahogy elolvasta.

– Stroudot vízbe fulladva találták meg Brazília partjainál – mondta Hermione halkan. Ujjai megrándultak a papíron. – Egy mugli hullaházban találták meg. A halál hivatalos oka egy úszás közbeni szívroham.

Rövid csend támadt.

– Kár, hogy valaki nem ölte meg – szólalt meg hűvösen Draco, miközben a műkézzel suhintott, és „végig” motyogott, miközben eltűntette a hajáról és a vonásairól a bűbájt.

– Valaki megtette – közölte Hermione majdnem sziszegő hangon.

Draco csak üresen bámult Hermionéra.

– Ne tedd! Ne merészelj hazudni nekem! – A szíve fájdalmasan kezdett dobogni a mellkasában.

Draco lenézett, és mélyet sóhajtott. A másodperc töredéke alatt újra előbukkant belőle az élesség, mint egy nyers penge.

Önmagának az a változata, amelyet olyan tökéletesen viselt a szigeten, valahányszor Aurore láthatta, a lágyság, a ferde mosolyok és a csendes monológok. Mindez úgy tűnt el, mintha csak egy jelmez lett volna, amit felvett. Az apa tökéletes, csalhatatlan személyisége, aki lenni akart.

Most újra valóságos volt. Hideg és csillogó, mint a borotvaéles acél.

Hermione felbámult rá, és úgy érezte, mintha szakadék tátongana benne.

– Azt mondtuk, hogy végeztünk.

– Nem – szólalt meg a férfi, összefonva a karját, és összevonta a szemöldökét. – Te mondtad, hogy végeztünk, és én nem vitatkoztam veled.

Hermione állkapcsa megremegett, és lenézett.

– Elkaphattak volna. Ha elkaptak volna, megöltek volna.

A feje lüktetett, és a szegycsontja úgy fájt, mintha kettétörte volna.

– Engem elég nehéz megölni. Lényegesen nehezebb megölni, mint egy középkorú gyógyítót. – A férfi szeme jeges volt.

– Mit tettél? – A nő találkozott a férfi tekintetével. – Cruciatus, amíg meg nem fulladt?

A férfi szája sarka megrándult, miközben félrenézett.

– Okos, mint mindig.

Hermione nem mondott mást. Továbbra is a férfit bámulta, és várta, hogy a férfi ránézzen.

– Megérdemelte a halált – mondta végül, és meredten bámult ki az ablakon. – Tudnod kellett volna, hogy meg fogom ölni, amint megjöttek a hírek, hogy elmenekült. Tudtad, hogy megtalálom.

Hermione megpróbált nyelni. A vállai remegtek, ahogy mereven tartotta magát.

– Hazudtál nekem. Hazudtál nekem. Eltitkoltad, hogy mit csinálsz. Azt mondtad, hogy Kanadába kell menned egy pénzügyi átutalás miatt. Most… minden alkalommal, amikor elmész, azon fogok tűnődni, hogy mit csinálsz valójában, és aggódni fogok, hogy soha nem jössz vissza… – A hangja megtört.

Draco arckifejezése hullámzott, és boszorkány felé nyúlt.

Hermione dühösen felállt, hogy elkerülje az érintését, és a kezét a szegycsontjához szorította.

– Ez nem elég neked? Annyira elégedetlen az életed, hogy a bosszú megér ennyi kockázatot? – Hermione szeme égett. – Néhány év múlva el kell mondanunk Aurore-nak. Iskolába fog járni, és az óráin hallani fog a háborúról, és képtelen lesz bármit is mondani. Rólad fognak beszélni. Elmondják majd neki mindazt, amit tettél.

Draco állkapcsa összeszorult.

Hermione szaggatottan vett levegőt.

– Össze fogja törni az egész világát… még akkor is, ha tőled hallja meg először. Nem kapunk meg mindent, amit csak akarunk ebben az életben, Draco. Te voltál az, aki ezt mondta nekem. Te mondtad, hogy van egy pont, amikor rá kell jönnöm, nem kapok meg mindent, amit akarok, és választanom kell valamit, hagynom kell, hogy az elég legyen. Én téged választottalak. Mindig. Mindig téged választottalak.

A tüdeje olyan hevesen görcsölni kezdett, hogy a torkában feszült nyöszörgés hallatszott. A szájára szorította a kezét. Draco láthatóan összerezzent, és újra a lány után nyúlt.

Hermione rávillantott a férfira.

– Ha már nem ezt akarod választani, akkor tartozol annyival, hogy legalább nekem szólj előbb.

– Granger, ez nem így volt – szólalt meg, a hangja feszült volt, miközben lassan közeledett felé.

A boszorkány hátralépett.

– Tényleg? Csak úgy véletlenül bukkantál rá, miközben egy egész kontinensnyi távolságra voltál attól, ahol azt mondtad, hogy leszel? Egész idő alatt őt kerested, ugye?

Vonakodva bólintott, de a tekintete még mindig nem volt elnéző.

– Megérdemelte a halált azok után, amit veled tett. Nem hagyhattam ott, miután megtudtam, hol rejtőzik.

Hermione szája elgörbült, és félrenézett.

– Akkor nem kellett volna megnézned. Hagynod kellett volna békén. – Halkan felzokogott. – A legrosszabb az… annyira örülök, hogy meghalt. Örülök, hogy szenvedett. Csak nem akartam, hogy te legyél az… miért mindig te vagy az?

Draco két gyors lépést tett a szobán keresztül, és a karjánál fogva elkapta a boszorkány, mielőtt az hátrálni tudott volna.

Hermione egy pillanatra megingott, mielőtt a férfi karjába temetkezett.

– Gyűlöltem őt. Annyira gyűlöltem őt. Gyűlöltem őt.

– Tudom – mondta a férfi, átölelte Hermione arcát, és homlokukat egymáshoz szorította, miközben Hermione a levegőért küzdött. – Tudom.

A nő halkan felzokogott.

– Esküszöm, most már végeztem. Kérlek, lélegezz! – A férfi szorosan a karjába zárta a lányt. – Nem lesz senki más.

***

Tíz évvel később.

Hermione a wellingtoni központi pályaudvaron állt, és figyelte, ahogy egy nagy kandalló zöld lángjai kialszanak.

– Most már csak mi ketten vagyunk – mondta vágyakozó hangon.

Draco hallgatott, ahogy mellette állt. A keze a lány dereka köré csúszott, meleg és birtokló.

A lány a fejét a férfi vállának támasztotta.

– Ugye tudod, hogy miért megy el?

Szünet következett, mielőtt Draco fájdalmasan hangzó sóhajtott.

– Igen…

Mosoly játszott a szája sarkában.

– Azt hiszem, szinte elkerülhetetlen volt.

Felnézett Dracóra, aki még mindig a kandallót bámulta, az arcán egyszerre volt keserűség és lemondás kifejezése. A férfi lenézett, és találkozott a lány tekintetével.

A vonásait elbűvölő bűbájok rejtették el, de a szemei mindig ugyanazok voltak. Akármilyen hosszan is tanulmányozta őket, úgy tűnt, mindig voltak olyan árnyalatok a színváltozásokban, amelyeket még nem fedezett fel. Olyan intenzíven, de magányosan érezte a dolgokat. Ebben hasonlítottak egymásra.

Ahogy a férfi lenézett rá, a szeme olvadt ezüst volt.

A világ körülöttük elhalványult.

A szívverése felgyorsult.

– És most mit tegyünk?

A férfi szája sarka olyan mosolyra húzódott, amely mindig is csak neki szólt.

– Amit csak akarsz, addig, amíg csak akarod.

hozzászólások: 0